Meglehetősen irracionális társadalmi rendszer épül ki nálunk. A kormány élelmiszerár stopja az önkény nyilvánvaló jeleit mutatja, és sok sebből vérzik.

1.Nem olyanok hozták a rendeletet, akik járnak bevásárolni

Én pedig szoktam járni, minthogy más családtagokkal szemben jelenleg nincsenek derékproblémáim, és ezúton szeretném az illetékeseket tájékoztatni, hogy mostanában a megemelt nyugdíjaknak, extra prémiumoknak és várhatóan befolyó pénzeknek köszönhetően a leggyakrabban fogyasztott húsok nagy többsége nem marad a hűtőpultokban vásárlóerő hiányában, annyira nem, hogy sok esetben nem is győzik az árufeltöltők és a beszállítók, a készletek hamar lefogynak. A „nép” most sem éhezik, akinek pedig nem volt pénze csirkemellre vagy sertéscombra, annak ezután se lesz. Következő lépésként talán egy exportstop jön majd? Lassan tengeri kígyóvá fog dagadni a sok piaci korlátozás, egyik rendelet szüli majd a másikat.

2.Leginkább csak a tej árplafon tűnik értelmesnek

A cukor, olaj és a liszt túlzott fogyasztása éppen hogy nép egészségügyi probléma, mivel ezekből készülnek a különféle„kalóriabombák”. Az elhízottság a jövedelmi piramis alsó szintjein a legnagyobb mértékű. Másrészt úgy tűnik, mintha feltalálták volna azt a csirkét, amelyiknek csak melle van (na esetleg még „farháta”), valamint azt a malacot, amelyiknek csak combja van. A tej az, aminek a fogyasztása a laktózra érzékenyek kivételével leginkább egészségesnek mondható, bár környezetvédelmi szempontból még ez is vitatott. A kormány még abban él, hogy az emberek éheznek, holott inkább az a baj, hogy sokan túltápláltak és a „minőségi éhezés” esetéről van szó, amikor a táplálék nem elég változatos: nem tartalmaz elég zöldséget, gyümölcsöt, olajos magvakat, teljes kiőrlésű termékeket. Aki eddig is különféle „gyorskajákat” fogyasztott, az most sem fog hirtelen rászokni a főzésre amiatt, hogy az alapanyagok egy része 10%-kal olcsóbb lett. Ki kell majd találni, hogy a parizer is olcsóbb legyen, meg a májkrém, meg a szalonna és a hagyma, meg még mit tudom én. Na és mi a helyzet azzal a sok közeli lejáratú élelmiszerrel, amit a rászorulók elvileg ingyen megkapnak majd? (Hiszem, ha akarom.)

3.Nagy kapufát lőttek most

Enni és enni, aktív kikapcsolódás és minőségi időtöltés helyett (SZÉP kártya), inkább még több élelmiszert venni. A régi szocializmusra hasonlít a helyzet, amikor mindent naturáliákban mértek, az egy borzasztó materiális társadalom volt egyébként. Mennyi vasat gyártottunk, mennyi krumpli termett, mennyi volt az egy főre jutó húsfogyasztás. (A vegetariánus étrend például ismeretlen volt.) Ezekben tudtunk csak versenyezni a „nyugattal”. Az árstop jelenleg minimális költségmegtakarítást hoz, de ha az árak elszaladnak, akkor előre tudni lehet, hogy melyik 6-7 termékért fogják ölni egymást a vásárlók.

4.A választásokig vagy tovább?

Megmondom, hogy született ez a rendelet: a Nr.1. elvtárs kitalált valamit még mielőtt egyeztetett volna szakmailag, ami viszont kellően homályos és nehezen érthető . (Mi a bázis, amihez mérik?) Most majd az apparátus kiizadja majd egy-két nap alatt, hogyan lehet a „vezér” szavait valamiféle értelmes rendeletté tenni. Nem hiszek abban, hogy a választás után ezeket az intézkedéseket (benzinárstop, kamatstop) egyszerűen vissza lehetne vonni. A szabályozás mindig újabb szabályozásokat szül, államunk vezetése továbbra is nagyon-nagyon akar majd kormányozni, nem lehet letérni erről a belorusz útról vagy NDK-s útról, ami az igénytelenségnek, egyhangúságnak, középszerű biztonsági játékosoknak és egyen-katonáknak kedvez, és ahonnan az állam vasmarka elől mindenki elmenekül, akinek van erre lehetősége, és aki képes rá. Befektetők és állampolgárok egyaránt. Ugyanis egy diktatúrában az állam mondja meg, hogy mi mennyit ér és ki mennyit ér.

Ha tévednék mindebben, akkor ezt a cikket nagyon szívesen egy mozdulattal törölni fogom.

Érdemes alaposabban megvizsgálni kérdésben szereplő a szavak jelentését, beleértve azokat többletjelentéseket, konnotációkat, amik a közbeszédben való használat során rájuk rakódtak és általában negatív értelműek. (A köznyelv minden alapvető, klasszikus értékjelölő fogalmunkat elkoptatja és kiforgatja magából előbb vagy utóbb.)

I.A gazdasági elit nem értelmiségi

Máshol is így van ez, hogy az üzleti érzék egy olyan speciális képesség, ami nem mindig a legintelligensebb és főleg nem a legkifinomultabb egyéniségek sajátja. A gazdasági elit csúcsán levők között vannak persze bőven nagyon művelt és széles látókörű személyek is, de ez mondjuk a vak véletlen műve is lehet.

II.Az „elit” manapság rossz csengésű szó

Az elitizmus valami olyasmi, hogy szerencsés helyzetben levő kiválasztottak uralma az általuk lenézett és manipulált tömegek fölött. Szomorú, ha ez jut eszünkbe az „elit” szóról, ami önmagában csak azt takarja, hogy ők az adott területen a legjobbak (pl. elit katonák). A „meritokrácia” szóra rákeresve angol nyelven egyből feljött az első oldalon három igen pejoratív értelmű cikk, több semleges mellett. A merit – érdem, számomra ez egy kicsit túl csavart, hogy tényleg nem az érdemet, a teljesítményt szeretnénk díjazni? Ez megint a korunkról, rólunk mond valamit (nem feltétlenül rosszat, de sokkal inkább rosszat mint jót.)

III.Az „értelmiségi” is rossz csengésű?

Provokatívan fogok fogalmazni. Az USA-ban  már régóta nem nagyon használatos az értelmiségi, sokkal inkább a fehér galléros (white-collar) kifejezés, emellett közismert az amerikaiak nagy többségének műveletlensége, szakbarbársága. Számomra a történet megint a magyar társadalom amerikanizálódásáról szól, hogy nem kellenek ide különféle okostojás értelmiségiek, csak mesterekre és szakemberekre van szükségünk. (De inkább ejtsük most ezt a politikai szálat...)

Igaz, hogy a rendszerváltáskori közgazdász és jogász értelmiség Platón: Állam c. művében leírthoz hasonló csapdába esett (Platón számára még egy ideál volt, nem tudta, hogy csapda). Az értelmiségünk valóban dogmatikus volt és naiv. Másrészt az sem igaz, hogy az értelmiségi (azaz mély tudású, széles látókörű és művelt ember) egzisztanciális értelemben a menő vállalkozók vagy egy ügyes mesterek fölött kellene, hogy legyen. Harmadrészt: a logika szerint ez a két érv arra még elegendő, hogy az „értelmiségi” szavunkat (nagyon helyesen) megfossza a fennköltségétől, arra viszont már nem lehetne elég, hogy a „ciki”-vel egy kategóriába sorolja…

IV.Az értelmiségi elitet mégsem szükséges definiálni, mert felismerjük és mindannyian meg tudnánk nevezni számos, ebbe a csoportba tartozó közismert személyt, mai szóhasználattal "véleményvezért". Átlag fölötti intelligencia és műveltség mellett olyan tulajdonságok is kellenek, amivel hatni tud sok emberre, például nagyon jó kommunikációs képességek, határozottság és némi exhibicionizmus. (Nem annyira pozíciófüggő, lehet valaki magas beosztásban is „underdog”.)

Ezek után próbáljuk meg a magyar értelmiségi elit jellemző „tartózkodási valószínűségét” behatárolni, én az alábbiakat találtam:

1.A politika világa, ami csökkenti az intelligenciát

Ez egy közismert tétel, máshol is leírták már, de a közfelfogással ellentétben nem arról szól, hogy aki politikussá lesz, az mind hülye vagy gazember. Egy jó gazdasági vagy közéleti elemző a politikai világába kerülve ritkán állja meg a helyét, mert nem biztos, hogy az neki való, mivel egészen másfajta készségeket igényel. A „politikus” az én szememben mégiscsak egy foglalkozás, olyasmi ez mint a foci, hogy attól hogy hozzá tudunk szólni még nem értünk a műveléséhez. Egy kicsit machiavellizmusról van itt szó persze, de annál azért jóval többről (aki tudja hogyan kell az nem ír róla, hanem csinálja).

2.Az ideológia szolgálólánya

A középkori filozófia alaptétele volt, hogy a filozófia leginkább csak a teológia szolgálólánya. Egy igen dogmatikus kereszténységről volt szó ez esetben, ami korlátozta a filozófia hatókörét (és nem is alakult ki akkoriban a szó valódi értelmében vett, racionalitást előtérbe helyező filozófia). Mindezt meg lehetne sokkal szebben és pontosabban is fogalmazni, de a lényeg mindig csak ez: az értelmiség egy jelentős része mindig beállt az uralkodó dogmarendszer szolgálatába. Azért szolgálólánya, mert le is feküdt neki, jó pénzért bármit, ma sincs ez másként. Tényleg szánalmas olvasni és hallgatni a hivatalból megmagyarázókat, a gondolkodásuk annyira kötött pályán mozog, hogy számomra alapból hiteltelenek. Nem tudom őket végigolvasni, bár a mondanivaló lényegét hamar ki tudom szkennelni.

3.Megvette őket az üzleti élet

Ez a pont nem specifikusan a magyar értelmiségről szól, de nálunk is jellemző a példa, hogy mi lett abból a fiatal ismerősömből, aki sok téren is nagyon tehetséges volt? Bankigazgató. A világ fejlettnek mondott országaiban nagyon sok jó képességű ember kerül pénzügyi szférában jól fizető beosztásba, ami sok esetben a tehetségük elherdálását jelenti (ott főleg megbízhatóságra és kiszámíthatóságra van szükség, nem annyira kreativitásra). Ha valami általános szellemi hanyatláshoz vezethet a kultúrában annak az egyik jele éppen ez lehet, valamint az előző pont.

4.Kétféle kamutudomány művelése

Nem fontos a sorrendiség, sőt az egyes pontok néha át is fedhetik egymást. Az egyik kamutudomány a látszat-kutatás, pályázati pénzekkel, minél több publikáció futószalagon, ez közismert. A másik fajtája nem annyira feltűnő de csak amiatt, mert a felismerése már bizonyos szintű szaktudást is igényel, ez a „zsigerből” írt szakkönyv vagy cikk, ami valójában a tudomány egész szellemiségével ellentétes. Nekem, aki foglalkozott egykor kutatással, nagyon bosszantó ilyeneket olvasni, bár egyben nagyon tanulságos is. Tehát az illető mindent elkövet, nagyon szelektált hivatkozásokkal dolgozik és önkényes statisztikákat közöl, a cél a feltűnősködés és a fennálló rendszer megdöntése. Azért akarja megdönteni, mert ami van, annak sem az íze sem a szaga nem tetszik neki – ez viszont nem egy jó kutatói alapállás, nem tudom, mért nem ment az ilyen inkább konyhaművésznek inkább…  Úgy sejtem, hogy ez a két csoport nálunk nagyobb arányt is kitehet mint a tisztességes, becsületes kutatással foglalkozók. (A becsületes kutatás akkor is értelmes és társadalmilag hasznos tevékenység, ha az égvilágon semmi újat nem sikerül neki felfedezni, de ez már megint messzire vezet.)

5.Buborékban él (nem keveredik)

Ez tényleg egy rossz értelmű elitizmus, a saját kis buborékjában ő a császár és megmondó ember, de egyszerű (nem feltétlenül primitív, inkább a szó eredeti értelében véve tiszta és jóravaló) emberekkel már nem tudna szót érteni, nem képes az ő nyelvükön beszélni. A modern kori „tömegek lázadása” részben erre a hasadtságra vezethető vissza, ez egykori falusi pappal, tanítóval, orvossal, jegyzővel szemben a ma értelmisége hajlamos elkülönültebben élni.

6.Pótcselekvéseket művel, virtuális világban él

Nagyon sok értelmiségi pálya nem feltűnően sikeres (sőt társadalmi mércével mérve inkább kudarcosnak is mondható, de nem biztos, hogy ez valóban a helyes mérce), emiatt pótcselekvésekkel próbál az lenni, aminek egyik módja a politizálás. Ráadásul más országok, számunkra közelebbről nem is ismert és nem is megérthető problémáin rugózik, ez is egy tipikus jelenség. Beszippanthatja az internet valamelyik virtuális világa, ami az alkoholhoz és kábítószerhez is hasonló lehet. Kishitűségről van itt szó, vagy teljes hitnélküliségről, miközben nem értékeli azt a sok mindent, amije van.

7.Elhülyül

Ez a veszély kétféle oldalról is fenyegető, egyrészt fiziológiásan is, mert nincs tisztában mai életmódunk káros hatásaival, másrészt mentális értelemben: nem fejleszti magát és beszűkül a gondolkodása. Az alapfelfogásunk egyfajta adottság, például lehet inkább bal-, vagy jobboldali (tudományosan már ez is mérhető). A baloldali gondolkodóink érdekes módon nagyon konzervatívnak is nevezhetők, mert nagyjából ugyanazt mondják mint régebben, nem építenek be a tudásukba szinte semmi újat, tisztelet a kevés kivételnek. A jobboldali elit hozzám nem áll nagyon közel ugyan, de valamivel ötletesebbnek tűnik, lásd például a kormányunk különféle „unortodox”, váratlan húzásait. A baloldali elit az manapság, ami nálunk kevésbé látható, ahol viszonylag kevés az új arc és az új ötlet.

8.Egymással vitatkozik

Miközben apró különbségeken vitatkozik egymással, a hatalom simán bedarálja, mert nem látja a nagy képet („big picture”), azt a sivár valóságot, ami felé haladunk, és ahol neki nem osztanak lapot. (Na persze én úgy teszek, mintha látnám, számomra is csak egyes tendenciák egyértelműek.) Ez olyan mint az iszapbirkózás, aminek se eleje se vége, se győztese nem lehet. A viták során minden fogalmunk relativizálódik, ma már mindenki azt nevez kommunistának, fasisztának stb. amit akar, a szavak eredeti és szokásos (máshol is használatos, közismert stb.) jelentéstartalmától függetlenül. Mindig a leghangosabb határozza meg azt, hogy egy szó mit jelent a köznyelven. Ilyen helyzetben ajánlatos a különféle kategóriák, minősítések használatával felhagyni és inkább leírásokat használni.

A múlt században klasszikus mémmé vált „az értelmiség áru(vává)lása”, a történelem pedig (nem pontosan ugyan, de a tendenciák szintjén) ismétli önmagát. A mai magyar értelmiségi még az elit szintjén is vagy túl birka, vagy túl öntörvényű, emiatt az eseményekre gyakorolt hatása nagyon kicsi. Igaz lenne korunkra Dante nagy művének kezdő mondata, többes számban, „egy nagy sötét erdőbe jutottuk, mert az igaz utat nem lelénk”?

Valóban, nem csak nálunk mennek így a dolgok, sokfelé máshol is, de azért nem mindenütt ilyen, naponta találkozom például remek könyvekkel, amikből persze nem lesz szenzáció. Ezek a fenti értelmiségi helyzetek csak egyszerű csapdahelyzetek, amikből nem mindig könnyű kikeveredni, tanácsos inkább nagy ívben kikerülni őket.

Aki persze lát magyar értelmiségi eliteket a fentiektől eltérő, esetenként jóval pozitívabb megvilágításban is, kérem ne habozzon ezt megosztani.

Az energiaárakat a tőzsdei trendek és különféle politikai hatások egyaránt nagyban befolyásolhatják, emiatt érdemes az energiafogyasztásunkat önmagában is megvizsgálni. A nagyobb energiafogyasztás többnyire nagyobb mértékű környezetszennyezést is jelez, emellett lehet egy olyan belső igényünk is arra, hogy ne pazaroljunk az energiával.

A közüzemi számlákat együttesen érdemes figyelembe venni: az áramszámlán, a gázszámlán és a távhőszámlán is szerepel az általában egy éves periódus során felhasznált energia mennyisége kWh-ban vagy kJ-ban, amelyek egymásba átszámíthatók, és egy főre vetítve van leginkább értelmük. (Még a felhasznált víz m3-e is érdekes ebből a szempontból, hiszen az ivóvíz tisztításához és a háztartásokba való eljuttatására is energiára van szükség, még ha az átszámítás módja nem is közismert.) A mi háztartásunkban egyébként az utóbbi évre havi 200 kWh, azaz kb. 7 kWh/fő/nap energiafogyasztás adódott a légkondicionálást is beleértve, ami országos szinten kimondottan alacsonynak mondható. (Nem mindegy persze, hogy például az ember tömbházban vagy régi építésű különálló házban lakik és az sem, hogy a fűtési szezon mennyire hosszú és kemény.)

A fűtés (a vízmelegítéssel együtt) önmagában véve az energiaszámlák legnagyobb tétele lehet, a lakások hőkamerás vizsgálata megmutatja a hőveszteség szempontjából kritikus pontokat. Sok esetben például a tető szigetelése sem megfelelő nem csak a nyílászáróké vagy a falaké, a hideg pontokon megfelelő szellőzés hiányában penészesedés is kialakulhat. Habár a komfortzónánk egyéni lehet, a falak éjszakai és nappali átlag hőmérsékletét tekintve érdemes az optimumot eltalálni.

A fűtési mód az épületek esetében általában adott és csak jelentősebb átépítések, felújítások esetén gazdaságos megváltoztatni, viszont a korszerűbb készülékek hatásfoka jobb a régieknél, amelyek cseréjét érdemes mindenképp megfontolni. Manapság általában több négyzetméter jut egy főre Magyarországon mint pár évtizeddel ezelőtt, ami az egy főre jutó fűtési igényt megnövelte,  amellett hogy még mindig van nagyon sok korszerűtlen hőháztartású, nem megfelelően szigetelt épület.

Az áramfogyasztáson belül a világítás ma már energiatakarékos izzók használata esetén kis tétel, habár a LED izzók sem minden szempontból tökéletesek, az erős fehér fénnyel világítók közvetlen fényforrásként nem egészségesek a szemnek, mivel túl sok kék spektrumú fényt tartalmaznak. A nagy képernyőjű LED TV-k energiafogyasztása önmagában nagyobb lehet mint a teljes világításé, különösen akkor, ha szinte egész nap bekapcsolva hagyjuk.

A mosógépek esetében nem mindegy hogy 60 fok helyett 40 vagy esetleg 30 fokon mosunk, hosszabb mosási időkkel. A legtöbb nagy fogyasztású háztartási gépünket azonban viszonylag rövid időtartamokban üzemeltetjük, emiatt a havi fogyasztásunkhoz többnyire nem járulnak hozzá jelentős mértékben, amennyiben persze korszerű berendezéseket használunk.

A napelemes energiatermelés nyilvánvalóan nagymértékben csökkenti a háztartás energiaigényét, azonban jelenleg az energia tárolhatóságának a megoldatlansága miatt az év nagyobb részében nem képes teljes mértékben fedezni azt, ez megint részben politikai kérdés, hogy mennyit fizet a szolgáltató (illetve az állam) a hálózatba betáplált áramért.

Amit nem szoktak a háztartások energiafogyasztásához hozzáadni pedig valójában odatartozik, az a járművek üzemanyag fogyasztása, pedig nagyságrendileg hasonló tétel lehet, mint az összes többi együttvéve. Ha fejenként csak 30 liter benzin (24,5 kg) a havi igény, még ez esetben is több mint 9 kWh/fő/nap jöhet ki, és ebbe nem fog beleférni például a munkába járás igénye (amit egyes esetekben térít is a munkavállaló, és inkább az adott cég költségének tekinthető). A tömegközlekedés használata jelentősen csökkentheti ezt az energiaigényt (nem beszélve arról, ha a helyben levő munkahelyre kerékpárral járunk), egy becslés szerint a fajlagos energiafelhasználás autóbusszal vagy vonattal felére-harmadára csökkenhet. Azt mindig érdemes megfontolni, hogy milyen gyakran ülünk autóba, mivel a hideg motor városon belül jóval többet fogyaszt, ezen is lehet takarékoskodni. Hosszabb utakon különösen érdekes gazdaságossági szempontból, hogy hányan utaznak a járművekben. (A kényelmi igényeinkből időnként engedni kell tudni.)

Egy nagy tétel lehet ezeken felül a légi közlekedésé: egy repülőutunk energiaigénye több havi autóhasználattal érhet fel. (Egy nagy repülőgép fogyasztása 12 l/km kerozin.) Itt is éppúgy mint a gépkocsi használat esetében, a józan ész bizonyos szintű önkorlátozást diktál.

Ha továbbgondoljuk ezt a kérdést, akkor a fentieken túlmenően az élelmiszerpazarlás, valamint az a ruhaneműk, egyes használati tárgyak felhalmozása is csökkentendő lehet, hiszen nem csak az előállításuk, hanem a keletkező hulladék elszállítása és kezelése is energiát igényel. Az energia és karbon lábnyom számítását a jelenlegi módszerekhez képest sokkal precízebben el lehetne végezni.

A háztartási hulladék kezeléséhez hasonlóan, az energiagazdálkodás és takarékosság kérdése is függetleníthető lehetne a politikától. Ezt a kérdést egyfajta „kihívásként” is lehetne kezelni, például hogy kinél mennyit ment egy hónap alatt a villany- vagy gázóra, ezen kívül mennyit tankolt, és hogyan sikerült elérnie a megtakarítást. Ezek a lépések olykor beruházás igényesek lehetnek, máskor kevésbé, a szokásaink kismértékű változtatása is már eredményt hozhat.

Gazdaság: A sikerpropaganda ellenére a helyzet változatlan

2020-ban a magyar gazdaság zsugorodása 5,1%-os volt, ami a régióban az egyik legnagyobb visszaesésnek számít. A kormány tavaly viszonylag kevés pénzt tolt a gazdaságba a járvány hatásainak ellensúlyozására, emiatt sokan igen csak megszenvedték anyagi értelemben is a tavalyi évet. Az idén többet költ a magyar állam másokhoz képest, valamit a járványintézkedések is kevésbé szigorúak. Ilyen (emberéletekben is kifejezhető) áldozatok árán tudtuk azt elérni, hogy a gazdaságunk „visszapattanása” az egyik legjobb az EU-ban, összességében azonban a két év egyenlege a zérót közelíti. A másik ár, amit fizetünk az EU egyik legnagyobb inflációja, amit az átlagos bérből és fizetésből élők szenvednek meg leginkább (hiszen a fizetésemelések az év elején vannak). Az év nyertesei ezúttal is a kormány közeli vállalkozók voltak.

Összességében a gazdaságunk pont ugyanott áll a régióban és az EU-t tekintve mint két éve vagy öt évvel ezelőtt, és a gazdaság szerkezete sem változott, termelékenységünk alacsony és a multi bérmunkáztatás  még mindig meghatározó. Az államadósság az egyedüli (a GDP-hez képeset 80% körüli), ami messze kilóg a régióból és a nálunk fejlettebb német vagy holland szintet is meghaladja, amin a jövő évi hatalmas pénzszórás a választások előtt csak rontani fog, a Gyurcsány-kormányt idéző szintek jöhetnek, és persze menetrendszerű megszorítások 2022 második félévében. Az infláció is nyilvánvalóan tovább fog gyorsulni jövőre az általános piaci helyzet és az állami pénzszórások együttes hatásaként.

Amiben fordulat következhetett volna be: nincs lényeges előrelépés a környezetvédelmi területeken, elsősorban a megújuló energiákban és az energiatakarékosságban. A másik a sors fintoraként, hogy Paks 2 régebben elhibázott és túl drága döntésnek tűnt, most viszont az vele a gond, hogy az építkezésen még egy kapavágás se történt, és kitudja meddig tolódik az eredeti határidőhöz képest (az orosz hitel kamatait addig is fizetni kell persze), pedig szükség lenne rá hamarosan a megugró energiaárak fényében. (A lakossági árakat tudja támogatni az állam egy darabig az államadósság növekedése árán, a cégek esetében viszont ez kevésbé lehetséges.)

Sport: Nincs változás

Az olimpián ugyanaz a néhány sportág „szállította” ezúttal is az érmeket mint régebben, és amellett, hogy pár kiemelkedő nagy egyéniségünk hozta magát, az eredményesség is a szokásos szintű volt. A lakosság edzettsége és egészségtudatossága szintén változatlanul alacsony mértékűnek mondható. A fociválogatott teljesítménye összességében ugyanott tart mint régebben, habár a foggal-körömmel való védekezés területén jól helytálltunk az elithez tartozó válogatottakkal szemben is (főleg ha már nem volt tétje a mérkőzéseknek). A topligánkban jegyzett és folyamatosan jól tejesítő játékosunk továbbra is alig van. A többi kiemelt sportágunk mint például a kézilabda is pontosan ugyanott tart mint régebben, a sportra költött hatalmas összegek nem motiválnak, inkább csak elkényelmesítik a játékosokat és az edzőket egyaránt.

Kultúrában sem arányos a pénz és a teljesítmény

Az egyik legnagyobb költségvetésű film egy silány propaganda célú alkotás volt a másik, nemzetközi babérokra is törő „Feleségem története” szintén teljes bukás. A legszínvonalasabb magyar alkotások mind kevés pénzből valósultak meg. Tovább folyt a „kultúrharc”, az ideológiát toló írók, énekesek és képzőművészek kerestek csak jól idén. Az oktatás és egészségügy leépítése is folytatódott, a fő cél alighanem az lehet, hogy az állami vagyon értékes része az új arisztokratáciát képező NER közeli kezekbe kerüljön.

Építkezések: Tovább a lenini úton

A vas és beton országa akarunk lenni, toltuk a méregdrága útépítéseket, már Matolcsy is erősen kritizálta ezt a hosszú távon improduktív vonalat, ami a környezetünk védelmét sem segíti. (Minél több az út, lakópark, irodaház, annál többen közlekednek autóval.) A tömegközlekedés különlegessége az ún. „vonatvillamos” volt, ami valójában leginkább csak egy villamos, ami vonatként is közlekedik. Ez azonban nem túl biztonságos megoldás nagyobb sebességeknél, mivel a villamoson főleg állóhelyek vannak, emiatt nem mondható jelentős áttörésnek ez sem.

A politikai helyzet szintén csalódást keltő (azoknak, akik még reménykednek)

Lehetnek tovább folytatni a sort a médiumokkal, a külpolitikával, de ugyanaz a „sorminta” rajzolódik ki mint 2020-ban és az azt megelőző években. A magyar kormány egyre konzervatívabb és a magyar választók jó része egyre agymosottabb jobban a propaganda hatása alá kerül és egyre inkább elfogadja, hogy úgysem lehet változtatni. Az ellenzék továbbra is széthúzó és nem képes összefogni, megfelelő támogatást adni a közös jelöltnek, és amennyiben az állampolgárok azt érzékelik, hogy képtelenek felállni a pártok egy alternatív, egységes stratégia mögé, akkor a jövő évi választásokon sem várható lényegesebb változás. A kormány egyre agresszívabb, egyre inkább feszegeti a határokat, de nyugodtan megteheti, mivel a választók ingerszintje is egyre feljebb tolódik. 2022 második felében a jelenleginél is sokkal durvább állami kontrollra számítok minden területen, lehet hogy akkor már nagyon sokakat zavarni fog az állam (pontosabban a NER rendszerének) túlhatalma, de akkor már késő lesz.

Fogalmam sincs, hogy tényleges szándék volt-e a Budapesti Városháza eladása, de az alapelvet helyesnek tartom, hogy elgondolkozzunk az adófizetők pénzéből fenntartott épületek kihasználtságán. Mivel a régi épületeket olyan mértékű központosított bürokráciára tervezték, ami az elektronikus adathordozók korában már rég nem indokolt, ezért mindig felvetődik akár a „társbérlet” más intézményekkel, akár a teljes átköltözés kisebb és energiatakarékosabban üzemeltethető létesítményekbe.

Nagyméretű díszes épületünk mindenekelőtt a parlamentünk, ami reprezentatív célokra igen jól megfelel, viszont a kormányzati várnegyed kialakítására százmilliárdokat elkölteni, ez számomra már pénzpazarlásnak tűnik. Valahogy hozzászoktunk már a pénzpazarlásokhoz, a takarékos állam elve a régmúlt ködébe vész.

Ezen túlmenően az erős központosítás érzetét is kelti a három legfontosabb minisztérium (pénzügy, belügy, külügy) elköltöztetése a miniszterelnökség szomszédságába, és igencsak feltűnő az állampolgárokat lenéző, szinte fölöttük „lebegő” pozicionálás a budai várnegyedben, országunk legértékesebbnek mondható területén. Furcsán keverednek már most is az eredeti turisztikai látványosságok az újjáépített műemlékhatású kormányzati épületekkel, az építésszakma nem véletlenül vitatja az utóbbiak létjogosultságát.

A hivatalok definíció szerint is „közszolgák”, tehát a közt szolgálják az állami tisztviselőket is beleértve, az adófizetők pénzéből, ezért semmi szükség rá, hogy díszes épületekben dolgozzanak. Ezek a fajta épületek már a modern munkavégzés követelményeknek sem felelnek meg, manapság minden cég törekszik arra, hogy ne legyenek falakkal elválasztott osztályok. Vagy online-munkavégzés legyen, vagy pedig mindenki félig-elválasztott közös térben dolgozzon, mert ez segíti, hogy a kommunikáció jobban működjön az egyes részlegek között. Ahol persze a titkosítás mindig fontosabb mint a nyilvánosság és átláthatóság, mint amilyen a magyar kormányzati rendszer is, ott még a falakkal elválasztott irodák alighanem jobban megfelelhetnek az adott céloknak.

Mindenki tudja, hogy a budapesti városvezetés ellen nyílt hadjárat folyik a kormánypropagandában, ennek érdekében mindig különféle ügyeket kell kreálni, ez már a „post-truth” világa, ahol leginkább csak alternatív igazságok vannak, tehát mindig annak van igaza, aki hangosabban beszél.

Személyes valóságunkat az agyunk konstruálja. Amikor az ember azt álmodja, hogy valamilyen rettenetes ízű ételt kapott egy étteremben, majd felébredve ugyanezt a nagyon rossz ízt érzi a szájában, és hirtelen rájön, hogy éjjel feljött a gyomorsava. Ilyenkor az elsődleges érzet hatására, ami lehet szervi vagy idegi alapú probléma, az agyunk álmunkban egy egész történetet hoz létre pillanatok alatt magyarázat gyanánt.

Napközben is hasonlóan működünk, rengeteg fajta benyomásunk, számos kellemetlen érzésünk támadhat a nap során. Különösen a félelmeink azok, amiket nem fogadunk el természetesnek és racionális magyarázatokat keresünk rájuk. Ha a közéletünkben látott valóság „nem nagyon ízlik”, akkor az elménk gyárt hozzá magyarázatokat, amelyek lehetnek akár lényeges igazságokat is tartalmazók és a valóságtól teljesen elrugaszkodottak egyaránt.

Az utóbbi kategóriába tartozik, a kevésbé sikeres magyarázati törekvések közé az oltásellenesség nagy része, ami különféle összeesküvés elméletek terjesztésében nyilvánul meg, mert sokakat egyszerűen csak zavar az a tény, hogy a kontroll nem az ő kezükben van ezen a téren.

Másik, ezzel rokon jellegű téma a technikának való kiszolgáltatottság, amelynek leggyakoribb esete a számítógép- és telefon függőség. Sokak élete úgy alakult, hogy nem nagyon tudnak meglenni a kütyük nélkül, és eljöhet az a pont, hogy a nagy tech-cégeket kezdik hibáztatni emiatt. A magyarázatok itt is eléggé sántítanak, hiszen ha ezek egyik napról a másikra megszűnnének (vagy korlátoznák őket mint Kínában), attól még a virtuális valóság iránti igény ugyanúgy megmaradna. Ezek a fajta kirohanások számomra nem hitelesek, pont olyanok mint az egyik nagy üdítőital gyártó cég folytonos hibáztatása, holott a cukros üdítőitalt bárki gyártja is, hosszabb távon egyformán egészségtelen.

Amint már többször leírtam nem vagyunk őszinték, nem vállaljuk fel az érzéseinket, hiszen ez gyengének mutatna minket. (Most nem a kormánynak vagy különféle lobbiknak dolgozó szellemi bérmunkásokra gondolok, mert az ő esetükben őszinteségről szó sem lehet, hanem azokról akik nem megrendelésre dolgoznak, és alapból nem elvárásokat akarnak teljesíteni.) Jelenleg a közélet aránylag függetlennek mondható szereplői is kakofón, kaotikus viszonyokat hoznak létre, ahogy nyírják egymást különféle ideológiai vonalakon.

Én bár ezzel nyilván nem fogok példát statuálni az egyes véleményvezérek számára, nyíltan felvállalom, hogy azok közé tartozom, akiknek a mostani kormány nem nagyon szimpatikus, ezért előfordulhat, hogy rosszabbnak látom annál amilyen, holott a saját alkalmazkodó képességemben is lehetne hibát keresni. A rendszer most jól megjutalmazza négy év után a számára „jó állampolgárokat”, akár mert családot alapítottak, akár mert a korlátozó szabályok nagy részét betartották a járvány alatt, esetleg betartatták azokat (rendvédelmiek), ezt a fajta érzést kelti a választási költekezés. A kormány vonalához kevésbé közel állók például a pedagógusok jóval kevesebb jutalmat kapnak.

El kell fogadni, hogy alapból egy család centrikus ország vagyunk, és ez a vonásunk még erősödött is a konzervatív kormány hatására. A három éves GYES generációi, a mai lakosság nagy része már családias légkörben élte kora gyermekkorát, emellett a CSOK és hozzá hasonló kedvezmények nyilván csökkentik az elvándorlási kedvet, és bár csúnyán hangzik, hogy röghöz kötő hatásuk van, de ez a fajta röghöz kötés nem biztos, hogy hibás politika. A család támogatása nélkül a kis nyugdíjat kapók vagy éppen a kórházi kezelésre szorulók életkilátásai sokkal rosszabbak. Ez is lehet egyféle magyarázat a nálunk kiugró COVID halálozásra, hogy a kórházak rendszerébe beépült a családi támogatás (pl. a gyenge színvonalú étkezés kiegészítése, vagy akár egyes gyógyszerek biztosítása), ami az elzárt COVID osztályokon nem nagyon megvalósítható.

Most megerősödött az a szemlélet, ami a technokrata, racionális irányba fordult ellenzéki programmal szemben inkább ez a „nagy család vagyunk” felfogás erősödésének kedvez. A mai kormánypropaganda leginkább egy patriarchális szerkezetű, katonás nagy családot mutat fel, egy ilyen nemzetképet szeretne erősíteni. Én a történelmi ismeretein alapján is szkeptikus vagyok ezzel az irányzattal szemben, hiszen a Kádár-rendszerben is csak átmeneti sikereket hozott, és ha körülnézünk a világban, az Orbánhoz hasonló karizmatikus, de teljesen egyéni utat követő vezetők (Chavez, Perón, Castro stb.) középtávon fellendülést hoztak ugyan, amit viszont később folyamatos hanyatló periódus váltott fel.

Valószínűleg rosszmájú vagyok, amikor azt mondom, hogy a folytonos anyagi bizonytalanságban tartott emberek (például közmunkások, kisnyugdíjasok, stb.), főként ha a létbizonytalanság érzetére a propaganda még rá is erősít, választási céllal jól korrumpálhatóak.

Régóta tudjuk, hogy mindenre lehet példát találni és mindennek az ellenkezőjére is, különféle kósza ölteteket is fel lehet fújni és beállítani úgy, hogy lám „azok” mit is akarnak, mekkora nagy veszélyt jelentenek a társadalomra és kultúránkra. Létezhetnek persze a világban sokféle, akár még „ultra liberális” enklávék is, amik valójában a különféle szekták mai utódjai. Régen többek között a „vörös veszéllyel” riogatták az embereket és sokan el is hitték ezt, például emiatt kellett az amerikai katonáknak Vietnamban harcolniuk. Sokféle dogmatizmus van, különféle ideológiák léteznek, de egyik sem képes ledominálni a többit, kivéve persze azt az esetet, amikor magát az államot szállja meg egy ideológiai alapú mozgalom.

Elég belegondolni abba, hogy ha valaki belekerül egy számára idegen ország helyi közösségébe, mint tanuló vagy munkavállaló, akkor nem fog tudni kívülálló maradni az adott ország kultúráján, szokásain. Például itt vannak a különféle nemzeti és vallási ünnepek, már az a tény, hogy mind fizetett munkaszüneti nap már önmagában vonzóvá teszi ezeket. Ha nekem valamiért fizetnek, akkor érdekelni fog, hogy mi lehet az adott esemény tartalma, éljek akár Isztambulban, Párizsban vagy akár Jászkarajenőn. Az adott piros betűs szabadnapokhoz tartozó különféle ünnepségek általában látványosak és mindig van bennük valami különleges, megkönnyítik a kívülállók azonosulását a helyi kultúrával. Egy provokatív példa erre, hogy az amerikai rabszolgák mai leszármazottjai is megünneplik a hálaadás napját, pedig elvileg nem nagyon lenne miért hálát adniuk.

A karácsony talán az emberiség alighanem leguniverzálisabb ünnepe, még a kínaiak is megtartják valamilyen módon, ha náluk ez nem is munkaszüneti nap. Ismerjük persze a mai szokásoknak a német és angol polgárosodáshoz köthető gyökereit, és azt is, hogy van az egésznek egy kimondottan hangsúlyos üzleti oldala is. Emellett viszont van még ennek az ünnepünknek egy olyan, a mérsékelt égöv északi részére kalibrált, mélyebb alapja is: a téli napforduló az ünnepe, ami a már a 4000 évnél is régebbi Stonehenge idején is létezett. Az év legsötétebb periódusán való átlendülés, a fény születése és fokozatos megerősödése, ez az ami összefonódott később a mi keresztény ünnepünkkel. Amikor a napok rövidek és a Nap is alacsonyan jár, akkor nyilvánvalóan mindenkinek jól esik a fény, nagyon könnyű azonosulni tehát az ünnep szellemiségével, éppúgy mint a húsvétnak a tavasz ünnep jellegével.

Nagyon egyszerű dolgokról, elemi szintű élményekről van tehát szó az ünnepeink esetében, aki ezeket kihagyja úgy érezheti, hogy valamiből kimarad. A legtöbb esetben a dolgokba „a buli kedvéért” megyünk bele, szeretünk az árral úszni, a legtöbben a szívünk mélyén konformisták vagyunk és erősen konzervatív beállítódásúak.

Most nem arról van szó, hogy mindenkit be kell fogadni, valójában nagyon kevesen vannak, akik együtt tudnak élni többszörös identitással és alkalmazkodni annyiféle szokáshoz, ezért a legtöbben nem akarnak más országba költözni tartósan, sőt legszívesebben a lakóhelyük közelében maradnak. Viszont a "kultúrák harca", a másik véglet a gyakorlatban nagyon ritka vagy sokszor csak felszínes jelenség épp azért, mert a lakóhelyünk éghajlata, a táj, a történelem és az ezekkel összefüggő régi kulturális szokások annyira erős hatással vannak ránk. Ami a közéletben folyik az gyakorlatilag mindenféle alapot nélkülöző, meddő, értelmetlen szócsata, leginkább különféle elitek között zajlik, nyilvánvaló tömegmanipulációs célokkal.

Érdemes felidézni ezzel kapcsolatban Bibó István gondolatait (kiemelés tőlem) :

„Éles, határozott formájú, kirajzolt alkatú közösségek nem úgy asszimilálnak, hogy titokzatos rezdüléseket keltenek fel az idegen szívében, amitől az mindinkább ellágyul, míg végre puhán beolvad. Hanem úgy, hogy világos, határozott szokásaik és tételeik vannak arról, hogyan kell szavakat kiejteni, köszönni, udvarolni, elnökölni, elégtételt venni, gyűlést tartani és versenyezni, s az idegen hol elbájolódik, hol durván fejbe verettetik, de mindenképpen bekerül ennek a közösségi életnek a sodrába.”

Az utóbbi évezredek jelentős birodalmait 300 év körüli élettartam jellemezte, amiből következtetéseket lehet levonni a közeljövőnket illetően is. Birodalom akkor jön létre, amikor egy ország a természetes földrajzi határain túllépve kiterjeszti hatalmát más területekre is. Ehhez nem csak katonailag, hanem általában gazdasági téren is ki kell, hogy emelkedjen a környezetéből (a gazdasági hatalom tehát inkább feltétel mint következmény.) Némelyik birodalom 400 évnél is tovább állt fenn mint például a Római, az Ottomán török vagy egyes nagy ókori államok, és akadtak bőven pár évtized alatt véget érő felemelkedés történetek is. Nem mindig lehet pontosan meghatározni az adott birodalom kezdetét (az expanzió kezdete) és a végét (amikor összeomlik), de egy-két évtized pontossággal általában jól belőhető. Európát érintő birodalmak élettartama a régebbi korokból: Bizánc 350 év, avar 200 év, vizigót 240 év, Német-Római Birodalom a gyakorlatban 350 év, mongol 300 év, lengyel-litván 350 év, Habsburg gyakorlatilag 300 év.

A spanyol birodalom nem csak azért bukott meg hamarabb mint az angol, mert gazdaságilag gyenge lábakon állt, hanem mert legalább egy évszázaddal hamarabb kezdett el terjeszkedni, de összességében 300-350 évig állt fenn mindkettő. (A spanyol gyarmatok a karibi szigetektől eltekintve 1820 körül, a britekéi 1960-ra váltak függetlenné.) A francia gyarmatosítás lefutása is hasonló volt az angolhoz. Mindezzel nem a gyarmatosításról szeretnék bármiféle negatív vagy pozitív jellegű ítéletet megfogalmazni, csupán megjegyzem, hogy manapság már az egykori gyarmattartó fővárosokban csak néhány impozáns épület emlékeztet a régi „nagy időkre”. Viszont az utcák kinézete és állampolgárok életszínvonala alapján a helyzet manapság gyakran nem jobb, nem egy esetben rosszabb is lehet mint azokban az országokban, ahol nem volt ilyen gyarmatosító háttér. Inkább arról van szó, hogyha egyszer egy birodalom életciklusa végére ért, akkor már nem hozható vissza semmilyen formában.

Az orosz birodalmat Nagy Péter alapította meg 1721-ben és 1991-ben ért véget a Szovjetunió felbomlásával, tehát 270 évet élt meg. Az oroszok amit ma elérni képesek az ennélfogva nem lehet több mint hogy az utódállamokban élő orosz lakta területek fölött fenn tudják tartani az irányítást valamilyen formában. Hiába a hatalmas katonai erő ha gazdaságilag gyengék, ezt mutatta meg a Krím elcsatolása is, minden ilyen katonai akció megterheli a költségvetésüket. Ennél is fontosabb, hogy a volt szovjet utódállamok nagy része mindent elkövet, hogy ne kelljen visszakerülni orosz fennhatóság alá, amiben támogatják őket más jelentősebb országok is, elsősorban különféle gazdasági szankciók kivetésével.

Az Amerikai Birodalom 1855-ben kezdte meg terjeszkedését különféle szigetek elfoglalásával, és mivel tengeri hatalomról van szó, a fő céljuk a különféle támaszpontok létesítése volt a világ minden részén. A terjeszkedés másik formája, amit egyesek (jogosan vagy nem jogosan) modern gyarmatosításnak neveznek a gazdasági és politikai befolyás szerzése a legkülönbözőbb országokban. Egy viszonylag fiatal birodalomról van szó tehát, ami az évszázad vége előtt aligha fog összeomlani, amit a gazdaságuk jelenlegi dinamikus fejlődése is bizonyít. Felmerül a kérdés, hogy az USA megtehetné-e, hogy teljesen bezárkózik? A válasz elméletben igen, mivel a GDP-jüknek csak a 8%-a származik a világkereskedelemből, még annak ellenére is képesek erre, hogy jelenleg néhány kulcsfontosságú nyersanyagnak, elsősorban a kőolajnak a behozatalára szorulnak. Viszont azért elméleti csak ez a kérdés, mivel a nagyhatalmak alaptermészete a terjeszkedés, emiatt néha még akkor is háborút indítanak, amikor annak sok értelme nincs is, amint az USA esetében is nemrég láthattuk. Egy más jellegű kérdés, és nem az én feladatom ezt eldönteni, hogy milyen esetben volt ez a „világ csendőre” szerep az adott körülmények között inkább hasznos mint káros. (Az elméleti válasz az lenne, hogy amikor a fegyveres konfliktusok eszkalációját nem elősegíti, hanem meggátolja, de az egyes esetek megítélése ma még eléggé szubjektív lehet, bízzuk tehát ennek eldöntését inkább a jövő történészeire.)

A mai Kínai Birodalom 1950-re datálható, amikor Mao egyesítette Kínát és elindította Tibet invázióját. Kínában több birodalom is létezett már az évezredek során, a mostani azért számít annak, mert uralma alatt tartja az ujgur és tibeti területeket is. Egy igen fiatal birodalomról van szó tehát, ami gazdaságilag is erősen felívelő szakaszban van, emiatt a következő kétszáz évben mindenképp meghatározó lehet a világpolitikában. Ami ezt a birodalmi életciklusokkal kapcsolatos logikát némileg boríthatja az a globális éghajlatváltozás lehet, egyes területekről a szárazság és a fokozódó természeti csapások miatt, vagy a tengervíz emelkedésének következtében az emberek elmenekülhetnek, és az eddig néptelen területeken koncentrálódnak majd. (Ez a fajta veszély azonban nem speciálisan Kínát, pontosabban az országnak csak egy részét fenyegeti.) A kínai gazdasági jellegű befolyásszerzési törekvések jól láthatóak az egykori „selyemút” mentén.

Végül vannak országok, amelyeknek a felívelő szakaszukban nem sikerült birodalmakat létrehozniuk, mert a terjeszkedésük más nagyhatalmi törekvésekbe ütközött, ide tartozik mindenképpen Japán és Németország. (Egyik országot sem sajnálhatjuk, a totális diktatúrák által irányított hadseregek által elkövetett atrocitásokat figyelembe véve.) Ezen országok számára az egyetlen lehetőség a gazdasági expanzió maradt, ipari termelő üzemek, kereskedelmi hálózatok, esetleg bankok formájában. Ezt a kérdést megint javaslom indulatok nélkül, hideg fejjel mérlegelni (előnyöket és hátrányokat egyaránt figyelembe véve), hogy a németek számára az egyik fő expanziós területet Közép-Kelet Európa jelenti. Aki németekkel kommunikál az gyakran érezhet rajtuk némi fölényességet, magabiztosságot a kelet-európaival szemben, ez is afféle rejtett „birodalmi” tudatra utalhat. (A szabadságunktól évtizedeken át megfosztott kelet-németekből ez persze hiányzik.) A bevándorlás kezelése a másik neuralgikus pont, de itt is szerintem a hidegfejű haszonelvűségről van szó. Mivel a törökök integrációja a német társadalomba viszonylag sikeres volt (amit humoros filmek, filmsorozatok is bemutattak), emiatt bennük van egy olyan magabiztosság, hogy kisarkítottan fogalmazva, a törökök és a kelet-európai vendégmunkások mellett (illetve alatt) még egy „kaszt” is elfér az országukban, ha ez éppenséggel a gazdasági növekedésüket segíti.

A németek számára az Európai Unió is lehet egy olyan eszköz, amely révén a gazdasági expanziós (átvitt értelemben véve birodalmi) törekvéseiket is erősíthetik, amiben a franciák másodhegedűsként vehetnek részt, a britek kiszállását követően. Nyilvánvaló, hogy a Közép-Kelet Európai országok ezt jól érzékelik és valamilyen módon ellene is tartanak az ilyen törekvéseknek a szuverenitásukat erősítve, egyenlő elbírálást követelve (ezt a helyzetet a mi parlamenti ellenzékünknek is fel kell ismernie, különben az autokráciát fogják erősíteni). Az egyértelmű, hogy Dél-Európa nem képes részt venni ebben a játékban, annyira súlyos gazdasági problémáik vannak, egyedül a csődbe vitt Görögország kísérelt meg egy lázadást, ami viszont hamar ki is fulladt. Az erőviszonyok alakulása alapján a „kolonizálandó” terület a közeljövőben alighanem Európa déli része lehet, ami egyébként gazdaságilag most is fejletlen és viszonylag ritkán lakott. Ami miatt Európa lendületben maradhat, az leginkább a zöld gazdaság, a körforgásos gazdaság kiépítése lehet, amellett, hogy a közös egymásrautaltság  Oroszország irányában nagyobb mértékű lehet mint az USA felé. Az USA számára ez a térség már rég nem annyira jelentős, főként Kelet-Ázsiához képest nem az.

A birodalmak életciklusai alapján elég jól előre lehet jelezni, hogy mely országok azok, amelyek már nem képesek többé központi szerepet betölteni (britek, angolok, oroszok, franciák), és melyek lesznek még képesek erre sok évtizeden keresztül (elsősorban az USA, esetleg Európa északi és középső része, de mind inkább a kínaiak). Az expanzió manapság leginkább gazdasági téren zajlik, a másik síkja a politikai befolyásszerzés, a katonai erő alkalmazása ezzel szemben a költségessége miatt viszonylag ritka. A világ folyton változik, egyes földrajzi régiók hol ide, hol oda tartoznak politikailag, és ami elmúlt az már abban a formájában sosem térhet vissza.

Érdemes végiggondolni, hogy nap mint nap milyen mértékben használjuk különféle multi cégek termékeit és vesszük igénybe egyes szolgáltatásait, ha elvégzünk gondolatban egy ilyen gyakorlatot, az eredmény meglepő lehet.

Nagy különbségek lehetnek köztünk ezen a téren, mindazonáltal én úgy látom, hogy a magyar középosztály az EU átlaghoz viszonyítva kevésbé függ a nagy nemzetközi cégektől, mivel gyakran csak a multi cégek olcsóbb utánzataira futja: gyengébb minőségű sportcipő, kávé, háztartási cikk és hasonlók (eltekintve most attól a feltételezéstől, hogy maguk a multik is csalnak). A legtöbben ritkán engedhetünk meg magunknak magasabb minőségi szintet jelentő „márkásabb” termékeket. Mindez nem azt jelenti, hogy védeni szeretném a nagy cégeket, mert nem kenyerem az a fajta mindent megmérgező „ügyvédmentalitás”, ami a magyar közéletben az utóbbi időben annyira eluralkodott (vagy vádaskodni, vagy védekezni, mást nem ismer). Ebből az okból nem foglalkozom most a globalizáció, egyébként eléggé közismert előnyeivel és hátrányaival sem. Viszont ne legyünk képmutatók e téren a manapság nagyon divatos verbális multi ellenességgel, miközben különféle nem valós alternatívákat vagy pedig nem kívánt eredményekkel járó alternatívákat keresünk.

1.Kínai termékek

A Kínában készült termékek többnyire nem nagyhírű cégektől származnak, és nem a minőségükkel tűnnek ki. Gondoljunk viszont bele abba, hogy a feltörekvő brit birodalom fő exportcikkei is annak idején a ruházati tömegtermékek voltak, vagy hogy a „Made in Germany” felirat kezdetben az alacsonyabb minőségre figyelmeztette a vásárlót és a japán termékekről is ugyanez volt elmondható évtizedeken keresztül. Másrészt amivel sokan nincsenek tisztában, Kína népessége akkora mint Európa és Észak-Amerika lakossága együttesen, ezért nincs szüksége arra, hogy más országokban hozzon létre gyártó, fejlesztő vagy értékesítő központokat, a „multisodás” kényszere őket nem érinti. Nagy mennyiségű olcsó munkaerő áll rendelkezésükre a rabszolgamunkát is beleértve, a jövőt érintően további terjeszkedési lehetőségük a szintén nagy népsűrűségű Dél-kelet Ázsia. Már most a járvány idején is kiderült, hogy nem olyan könnyű elhozni tőlük a gyártósorokat, vagy akár alternatív európai gyártó cégeket találni helyettük. A kínai cégek hatalmát vaskézzel kontrollálja a diktatórikusan működő kommunista párt, amely hihetetlen hatékony módon, az egyéni szabadságjogokra való tekintet nélkül képes reagálni a különféle válságokra.

2.Magyar nemzeti tőkésosztály

Mostanában a nagy élelmiszerláncokat szokták betámadni azzal, hogy a szerepüket éppen olyan jól el tudnák látni a magyar üzletek is. Nem azért megy annyira jól ezeknek a cégeknek, mert nagyobb árréssel dolgoznak, hanem sokkal több árut képesek megforgatni azonos idő alatt, ami a lényegesen jobb szervezettségüknek köszönhető. Én az új magyar arisztokráciában nem nagyon bízom, a modern eljárásokon alapuló versenyt nem annyira ismerik, sokkal inkább a különféle kiskapukat és mutyizásokat, ha rajtuk múlna alacsonyabb szintű szolgáltatást kapnánk magasabb árakon. Ez ugyanúgy érvényes lehet a kereskedelmen kívül a bankszektorra is, az agrárvállalkozások valamint az útépítések és egyéb állami beruházások területén pedig közismerten így is van: mindig az állami megrendelés, az állami támogatás vagy az alacsonyabb adószint az, amire a „versenyképességüket” alapozzák. A magyar államot egyébként inkább csak verbális szintű multi ellenesség jellemzi.

3.Helyi termelők

Jó stratégiának tartom azt, ha a család egyik tagja a helyi kisboltokban és kistermelőktől vásárol alapvető élelmiszereket, a másik pedig hetente egy-két alkalommal nagyobb üzletből szerzi be, ami még hiányzik. Viszont tegyük a szívünkre a kezünket: a legtöbben nem nagyon vesszük az időt és fáradságot, hogy utána menjük a helyi termékeknek, bár valószínűleg több marketing és külön akciók is szükségesek lennének, hogy többet vásároljunk ezekből (amelyek persze általában nem annyira tömegtermékek, inkább speciális minőségűek azok számára, akik meg tudják fizetni). Rajtunk is múlik persze, hogy adott esetekben beérjük-e a nagy cégek által forgalmazott, átlag-ízlésre szabott egyen-minőséggel, vagy valami speciálisabbat, nekünk jobban tetszőt keresünk. Ezzel együtt a teljes mértékű helyi önellátásra törekvést általánosságban véve zsákutcának tartom.

4.Fogyasztácsökkentés

Gondoljunk bele, hogy gyakorlatilag az összes autót multi cégek gyártják (mivel nagyon sokféle tudás és speciális alkatrészek szükségesek hozzá), tehát ha nem akarunk annyira függeni multiktól, akkor ne legyen több autónk és kevesebb benzint tankoljunk. A háztartási elektronikával kapcsolatban hasonló a helyzet: ne legyen túl sok kütyünk van és minél ritkábban használjuk ezeket. A különféle sorozatok és sportközvetítések megint csak nagy franchise rendszereken alapulnak, beleértve a magyar NB1-et is, ami ennek a sajátos kelet-európai korrupt változata. Ha sportot akarunk nézni, szurkolhatunk mondjuk a keresztfiunk ifi meccsén is. Ezen kívül a természetben kint töltött idő is gyakorlatilag ingyen van. Egyetlen reális alternatíva tehát a fogyasztáscsökkentés, a többi gyakorlatilag mind a kamu kategóriája.

5.A nagy tech-cégek szabályzása

Egy folyton felmerülő kérdés, aminek a szükségességéről mindenki egyetért, csak mindenki számára mást jelent, például van aki szerint túl sok a cenzúra, van akinek túl kevés. Bizonyos méret fölött az olyan nagy cégek esetében mint a Google vagy a Facebook, működhetne egy ENSZ-hez hasonló szintű szabályozás, ami a tisztességes adózásról, tartalom megjelenítésről, politikai semlegességről, reklámtevékenységről és adatvédelemről gondoskodhatna. Vagy akár az EU szintjén is kiemelt és folyamatos figyelmet kellene, hogy kapjon mindez. Emellett azonban sok jel utal arra, hogy például a Facebook nem annyira a jövő, mint inkább a jelen vagy a közelmúlt, és mások jönnek fel helyettük mint a Tik-Tok, ezáltal a szabályzásáról szóló viták nagyrészt értelmetlenné válhatnak. Kínát érdemes felhozni megint olyan szempontból is, hogy a mikrochipekhez szükséges ritkaföldfém lelőhelyek nagy része is náluk van, ezért a kormányuk képes lehet blokkolni a világ chip gyártását, ami ugyan paranoid képzetnek tűnhet, de egy jelenleg gyorsan bezárkózó szuperhatalomról beszélünk.

6.A „multi” mint szitokszó törlése a szótárból

Problémánkra részleges megoldást jelenthet, ha az indulatokat kiváltó „multi” szó helyett próbálunk mást használni. A „nemzetközi” szavunk hasonlóan kompromittálódott pár évtizede, marad talán olyasmi, hogy nagyvállalat vagy óriás vállalat, ugyanis a cégek egy bizonyos méretet elérve általában átlépik az országhatárokat. Ahol emberek élnek nagy tömegben, ott szükség van bizonyos termékek tömeggyártására költségtakarékossági okokból is, ha a nyomort el akarjuk kerülni. Minden tiszteletem Schiffer Úrnak és a hozzá hasonló felfogásúaknak, akik a kétpólusú magyar politizálást képesek meghaladni, azonban egy alapvető hibának tartom, ha szerintük a nagyvállalat csak gonosz lehet. Magyarország számára nem a multik jelentik a legnagyobb problémát, biztos vagyok benne, hogy 20-30 nagyobb problémát tudnék mondani azoknál, mint amilyeneket nálunk a multi cégek okoznak. (Előnyös hatásaikról nem is beszélve.) Nem mi okozzuk például az óceánok műanyag szennyezését, ami valamilyen szinten egy nagy üdítőipari óriáscéghez köthető (nálunk a mikro műanyagok nagy része a ruhák mosásával kerül a szennyvízbe), éppúgy mint a BLM, a túlságos polkorrektség vagy a „cancel-culture” sem minket jellemez – van elég saját problémánk, nem szükséges még importálni is. Olyan szintű naivitást látok itt a multi ellenességgel, mint azoknak az amerikaiaknak az esetében, akik a nagy gazdasági válság elől a Szovjetunióba menekültek, és Sztálin karmai közé kerülve nem sok esélyük maradt a túlélésre a gulágokon.

7.A multi cégek is a játék szereplői

A nagyvállalat és kisebb vállalatok kiegészítik egymást, például a magyar mezőgazdaságot is az exportra termelő nagybirtok és az önellátást biztosító kisbirtokok együttélése jellemezte évszázadokon keresztül. Szerintem el kellene fogadnunk azt, hogy a nagy multi cégek is szereplői ennek a nagy játéknak, a nemzeti államokkal, kisebb vállalkozások tömegével, helyi civil szervezetekkel, EU testületekkel és más szervezetekkel együtt. Igaz az is, hogy folyamatosan körmükre kell nézni, mert az erőfölényüket kihasználva csalnak a játékban. A multik számára persze az a legjobb, ha biorobotok vagyunk, de elég nehéz elkerülni manapság, hogy időnk egy jelentős részében ne úgy működjünk. Ez viszont már régebben is így volt, a „robot” szavunk is eléggé régi, az aratómunkás mi más volt, mint biorobot. Azzal a különbséggel, hogy reggelenként nem kávéval indult, hanem pálinkával, viszont már ott sem a minőség számított, hanem hogy hasson. Alighanem el kell fogadnunk, hogy időnként biorobotként működünk, csak bármelyik pillanatban képeseknek kell lennünk kilépni ebből az üzemmódból.

Érdemes egymás mellé tenni azokat a különféle, egyébként eléggé közismert felméréseket, amik arról szólnak, hogy miben tér el Európa egyes országaiban az állampolgárok felfogása sokakat foglalkoztató politikai kérdésekben. Ilyen például az oltásellenesek aránya és az átoltottság mértéke. Egy másikfajta felmérés a homoszexualitás megítélése, aminek két szélső pontja a homofóbia és az azonos neműek együttélésének elfogadása. Harmadik a migrációtól való félelem mértéke, ami általában ott nagyobb mértékű, ahol bevándorlók nem nagyon vannak. További ilyen a női vezetők aránya, különös tekintettel a politikai vezetésre – milyen gyakran töltenek-e be kulcsfontosságú pozíciókat az egyes kormányokban. Ide tartozik még az is, hogy az állampolgárok mennyiben fogadják el az autokráciát, vagy a demokratikus intézményekben jobban hisznek és a korrupciómentességet követelik meg. Ezek a térképek eléggé illeszkednek egymásra azt mutatva, hogy kontinensünk keleti felén az autokratikusabb macsó felfogás sokkal jellemzőbb, mint Nyugat-Európa országaiban. Az újraéledő „keleti-blokk” számomra afféle Macsó-Európának tűnik.

A macsós mentalitásra népszerűségét mutathatja például az, hogy a stadionokban és azok környékén mennyire dominálnak a futballhuligánok (lengyelek, magyarok és a balkáni országok tűnnek ki e téren, valamint az Európából már kiiratkozott britek). Vagy említhetnénk azt is, hogy mennyire sokan tartanak nagy testű, őrző-védő típusú kutyákat, amit nem mindig indokol a közbiztonság adott szintje. A közbeszéd stílusa is erre a lapra tartozik, a durva, trágár beszéd mindenekelőtt (l. -„Elszúrtuk.”) Európa leginkább macsó-mentalitással jellemezhető részei elsősorban Oroszország és a Balkán, Dél-Itália, másodsorban a volt Szovjetunió egykori csatlós államai, a történelmi gyökerek jól látszanak. Mindez lehet magyarázat, azonban nem mentség, amennyiben persze, illetve amilyen mértékig a macsóizmust negatív jelenségnek tartjuk.

Kontinensünk legtöbb országában természetesen nincsenek annyira drasztikus különbségek az állampolgárok között, sőt egy olyan állítás fogalmazódott meg, hogy tőlünk nyugatra is ilyenek lennének, csak a neoliberális szellemiségű, túlságosan „polkorrekt” médiumok ezt lefojtják, véleménydiktatúra van. A fent említett felmérések alapján ez az állítás nem állja meg a helyét, hiszen a felmérések névtelenek és mégis mutatnak lényeges eltéréseket, bár éles határvonalakat nem mindig rajzolnak ki, emellett a felfogások sokfélesége mindenhol jellemző. A különbségeket az is okozhatja, hogy az állampolgárok másként fogalmaznak, mert nem pontosan ugyanaz a stílus, amihez hozzászoktak az egyes országokban. Ha viszont azt mondjuk, hogy a „polkorrektség” szerintünk alapvető hiba, akkor azt is definiálnunk kellene, hogy mi lenne a közbeszéd számára az etalon.

A macsót mindenekelőtt az jellemzi, hogy harcias, a kommunikációja többnyire felvágós. Nyilvánvalóan erre a stílusra és mentalitásra is szükség van időnként, szerencsére nem vagyunk egyformák. Hátránya ennek a felfogásnak, hogy nem tudásközpontú, nem a szakértelmet helyezi középpontba, hanem az erőben hisz inkább. A nyitottság, kifinomultságra törekvés és alázat egyáltalán nem jellemző rá. Számomra úgy tűnik, hogy a macsó gyakran csupán felvett póz, amivel az illető a bizonytalanságát kompenzálja, ebből a szempontból az éretlen személyiségű serdülőkre emlékeztet. (Igazából nem nagyon van előtte más fajta követendő minta, stílus.)

Európa keleti országaira jellemző inkább, hogy a kisgyerekek szinte minden idejüket a családon belül töltik vagy túl későn kerülnek közösségbe, emiatt későn kezdenek csiszolódni a közszereplés biztonságát erősítő rutinok. (A hagyományos macsó felfogás szerint egyébként a nőnek otthon van a helye, a gyerekek és a tűzhely körül.) Ismeretlenekkel szemben sokak alapállása lehet a bizalmatlanság, emiatt a nyílt, egyenes, asszertív kommunikáció olyan ritka nálunk, mint a fehér holló. A legtöbben valójában passzív-agresszív típusba tartozunk, mert nem annyira merjük nyíltan képviselni az érdekeinket, inkább betartunk másoknak. Nem tanultuk meg, hogy lehet nyíltan kiállnunk az érdekeinkért.

Nyilván sok más ország van, ahol ez legalább ennyire jellemző mint nálunk, bár tőlünk nyugatra a macsóizmus inkább az alsó-középosztályt jellemzi, magát a középosztályt már kevéssé. A vezetők verbális valamint nem verbális kommunikációja és a közbeszéd stílusa nyilvánvalóan befolyásolja mindezt az egyes országokban, például hiába sulykolják az átoltottságot, ha az általuk képviselt, macsónak mondható értékrendbe ez nem nagyon fér bele.

A macsó alapból férfias férfi, aminek a párja a nőies nő, de igazából senki nem tudja pontosan megmondani, hogy ezek manapság mit is jelentenének oly módon, hogy csak pozitív értelmezést kapjanak. Vannak bizonyos jellemzők, amiket hagyományosan férfi tulajdonságoknak tartunk, de ma már egy nő felé is lehet elvárás az önállóság és határozottság, a férfi iránt pedig kevésbé, hogy húst egyen hússal, vagy hogy ne mutasson ki érzelmeket. A hagyományos értelemben vett szerepekhez képest manapság talán gyakoriak a (nem feltétlenül szexuális értelemben) nőies férfiak és a fiús nők, - amiben én különösebb kivetnivalót nem látok. Sőt szinte minden munkakört betölthetnek ma már nők és férfiak egyaránt, ahol igazából nincs nagy jelentősége annak az értékeléskor, hogy nőről vagy férfiről van szó. A férfi és nő munkastílusa adott esetben nagyon más lehet, viszont lényeg az értékeléskor mindig az eredményesség.

A macsó felfogás sokak számára egy felvett póz (nő is lehet ilyen értelemben „egyenrangú”, vagyis harcias, agresszív), kérdéses hogy adott esetekben mit nyerünk vele. Egy divatjelenségről van leginkább szó, ha világunk egyre durvul, akkor megnőhet a jelentősége, ha viszont a tudás, a kommunikáció és az érzékenység egyre fontosabb lesz, akkor vissza fog szorulni.