Annyira így van ez, hogy már fel sem tűnik nekünk, életünkben mennyire nincsenek már színek, mindent a fekete, fehér vagy a szürke különféle árnyalatai dominálnak. Elég csak szétnézni az utcán, „színtelen” autók tömege áll az utcákon, ami az én szememben nem annyira természetes, inkább elborzasztó látvány. Emellett rengeteg fát vágunk ki és nagyon szeretünk betonozni, ami éppúgy igaz a nagyberuházások, mint a legtöbb házépítés esetében egyaránt. Az életmódunk is egyre szürkébb, aminek sok összetevője van. A járvány is nyilván sivárabbá tette, a legtöbben behúzódunk otthonunkba a négy fal közé. Igazából viszont a kulturális sokszínűség az, ami egyre kevésbé jellemzi a társadalmunkat, a legtöbben feltűnésmentes és a normáknak teljes mértékben megfelelő életmódot szeretnénk élni. Az pedig az én szememben kimondottan szomorú, hogy vannak akik szemében a szivárvány tabu lett, nem csak egyszerűen bántó, hanem egyenesen kiirtandó, mert a „meleglobbihoz” társítják. Holott a szivárvány csak azt fejezi ki, hogy az emberek sokfélék, ami nyilván irritálni fogja mindazokat, akik (enyhe túlzással, de nem túl nagy túlzással) az egész társadalmat egyenruhában menetelve szeretnék látni.

A politika világától elrugaszkodva az is látható, hogy a modern vállalatok és a hivatalok is színtelenek, fehér és szürke színű épületek tömege, ahol még a zöld növények is ritkák, nem állnak már távol a Madách-féle falansztertől, és körülbelül annyi kreativitást várnak el a dolgozóktól, mint amennyi az építészetben is megjelenik. (A műemlékek helyreállítása során egy másfajta jellegű sivárság látható például Budapesten, az ötletes, újszerű épületeket nem tűri a kormányzat, egy bizonyos fajta neoklasszicista giccs lehet csak elfogadható az ízlésüknek.) Az anyagiasság egyáltalán nem csökkent az utóbbi évtizedekben ez teljesen nyilvánvaló, a legtöbb ember számára továbbra a nagyobb ház, a nagyobb autó a fontos, vagy legalábbis jelzi a társadalmi státuszukat mások felé, az esztétikum kérdése rendre háttérbe szorul.

Az egyházak is eléggé jól belesimulnak ebbe a nagy szürkeségbe, a járványhelyzettől függetlenül ott is az anyagiasság, a külsőségek, a formális szokások a meghatározók. Akik viszont a vallás szellemiségéhez teljesen hűen, de egyéni módon szólnak az emberekhez, ők többnyire nemkívánatosak. Az egyházi szféra is durván átpolitizált, a kormányzati támogatottság alapján a hierarchiában az első helyen a református egyház áll, a második a katolikus, a harmadik valószínűleg a hit gyülekezete és az izraelita, ezután jön az összes többi, akiket még megtűrnek, az evangélikusokat is beleértve. Ez a sorrend úgy jön létre, hogy az adott egyház milyen mértékben veszi figyelembe a kormányzat elvárásait.

A fekete-fehér színek népies viselése (fehér ing, fekete nadrág és mellény) manapság divatosnak mondható kérdés, hogy vajon honnan jöhet ez. A népi viseletek többnyire díszesek és színesek voltak, és nagyon sokfélék, akik viszont „népiesek” akarnak lenni, a legtöbb esetben egyenruha-szerűen öltözködnek, teljesen egyforma módon és nem egy adott táj népviselete szerint. A fekete és fehér párosítás szerintem hagyományos értelemben leginkább a németekre jellemző színek voltak, nem véletlenül a német fociválogatott mezének színei. A németeknél jellemző a sok fehérre vakolt ház is, ami a közismert német tisztaságeszményt fejezi ki, mi is mintha egy ilyen mintát követnénk. A teljesen fekete egyenruha pedig eléggé fenyegető.

A politikai palettán jelenleg a vörös és a zöld színek nem kívánatosnak számítanak a kormányzati médiumokban (és szinte már csak kormányzati médiumok léteznek verbális szinten, a másféle vélemények kevésbé elérhetőek a társadalom nagy részét adó funkcionális analfabéták számára). A vörös és zöld színtévesztés is igen gyakori ugyanezekben a forrásokban: a zöldeket kommunistákként akarják láttatni, amiből csak annyi igaz, hogy lehetnek közöttük szélsőbaloldali érzelműek is, de éppígy sok más orientáció is megfér bennük. A liberalizmusról meg tudjuk, hogy ugye láthatatlan, mert háttérhatalom irányítja, mindenütt ott van titokzatos módon, de hát liberális nálunk már minden, ami nem eléggé földhözragadt. Józanésszel nézve el kell tudni fogadni, hogy a vörös szín is teljesen rendben van, a hagyományos szociáldemokráciának az esélyegyenlőséget és a vagyoni különbségek csökkentését szorgalmazó irányzata is teljes joggal a mai politikai palettának a része. A barna színt általában fasizmushoz szokták kötni, talán az anyaföldhöz, a gyökerekhez való ragaszkodás okán. Ezt is el tudom fogadni bizonyos mértékig, egészen addig, amíg a barna nem válik militánssá, a katonai egyenruhák színévé. (Érdekes módon a kommunizmust szoktuk gyakran felemlegetni, a fasizmust azonban nem nagyon, ez kényes kérdés sokak számára.)

Megjegyzem egyébként, és talán meglepőnek tűnhet, de én úgy látom, hogy a rasszizmus egyértelműen csökkent az utóbbi időkben nálunk. Igaz, hogy gyakran szidjuk a nyugati „BLM” mozgalmakat, a túlzásaik miatt teljes joggal, de tapasztalatom szerint (lakó és munkahelyem térségében legalábbis) már kevésbé fontos az emberek számára a bőrszín, nem annyira jellemző a cigányozás sem. A bőrszín annyira nyilvánvaló sajátságunk, hogy nem érdemes róla beszélni, sőt meg kell tudni próbálni tőle elvonatkoztatni. (Az arabok és észak-afrikaiak esetében sem a bőrszín, inkább a muzulmán vallás az, ami sokakat félelemmel tölt el, más kérdés hogy ez a félelem mennyire helyénvaló az adott esetben.) A rasszista előítéletek csökkenése egyértelműen pozitívum, viszont ennek ellenére kulturális sokféleség a jelenlegi politikai elitünk szemében mégis inkább probléma mint érték. Ennél is kétségbe ejtőbb, amint mindig elmondunk, és szerintem egyértelműen Orbánék felelőssége (kisebb mértékben azért Gyurcsányéké is), hogy saját magukat fehérnek mutatják be, akik ha bepiszkolódnak időnként, az csak a „másik oldal” hibája lehet. Nem is beszélve arról, hogy eleve nem is „két oldal van” hanem sokféle, a kétpólusúnak mondható politikai rendszerek mint a brit és amerikai pedig egyértelműen kudarcosak. Nem tudom, hogy mikor tudunk változtatni ezen, egyelőre a politika nálunk afféle meglehetősen siralmas „one-man-show” képét ölti, amiben a show elem mindig fontosabb, mint bármi más. A fő cél, hogy mindig lehessen valami ellen harcolni.

A politikai közbeszédet mostanában megváltoztatni elég nehéz, nem tudom kinek van rá ötlete, hogyan lehetséges egyáltalán. A mindennapi praktikum világába visszatérve, amit jelenleg tudunk a sivár szürkeség ellen az olyasmi, mint például a zöldterületek megóvása. Tolerálni a kutyákat a közterületen, a kertünkben pedig minél több virágot ültetessünk (ami ebben a kissé macsós országban lehet, hogy megint nem trendi), amivel a beporzóknak segítünk (nem a legyeket és poloskákat szaporítjuk), az élővilágunk sokféle igyekszünk megőrizni, hogy ne csak szürke és sivár legyen minden.

Lehetséges-e, az például, hogy egy növényvédőszer az USA-ban rákkeltő, Európában viszont nem az? A biológiai hatása teljesen ugyanaz, tehát elvileg nem lehetne, mégis vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy egyes országokban betiltják, de sok másikban nem? Még mielőtt különféle összeesküvéseket és eltitkolt bizonyítékokat kezdenénk feltételezni, létezik egy másik kézenfekvő magyarázat is: eltérő lehet az országokban a vegyszerhasználat módja, illetve a vegyszereket alkalmazó emberek viselkedése.

Az USA-ban óriási kártérítési összegeket ítélnek meg a glifozát hatóanyag tartalmú gyomirtó gyártójával szemben, aminek egyik oka az is lehet, hogy többnyire laikusokból álló esküdtszék hoz döntéseket, az érzelmei által is befolyásolva. Emellett viszont érdemes azt is figyelembe venni, hogy az amerikaiaknál ennek a vegyszernek a szerepe sokkal jelentősebb mint nálunk: óriási területeken termesztenek kukoricát monokultúrában, és a genetikailag rezisztenssé tett állományokat direktben is le lehet permetezni glifozátos gyomirtóval. Nálunk ez kevésbé jellemző és még más eltérések is felmerülhetnek az USA bizonyos államaihoz képest: milyen szakengedéllyel permetezhetünk, milyen a talajvíz kezelése, a termény milyen arányban kerül közvetlen emberi fogyasztásra és takarmányozásra stb., ami az ártalmakat relatíve csökkentheti. Ezzel együtt könnyen lehet, hogy nálunk is túlságos mértékű a glifozát felhasználás, csak nem okoz annyira feltűnő (bár vitatott) problémákat mint az USA egyes területein és a termékfelelősség/fogyasztóvédelem felfogása is más. (Ettől függetlenül valószínűleg be fogják tiltani a glifozátot fokozatosan az egész EU-ban.) A példa arról szólt inkább, hogy önmagában nem annyira egy adott vegyszer, hanem a vegyszerkeverék egészének a TÚLZÁSBA VITT, rendszeres használata okozhat hosszabb távon egészségügyi problémákat, elsősorban daganatos betegségeket.

A mezőgazdaságban egymásnak ellentmondó elvárások vannak, például olcsón termeljen sok élelmiszert, elfogadható minőségben, úgy hogy a talaj szerkezetét ne tegye tönkre és a környezetet se terhelje túlságos mértékben. (Ezek alapján érdemes lenne átgondolni, hogy tényleg szükség van-e olcsó élelmiszer tömegtermelésre, főleg abból a szempontból, hogy a láncban nem is a mezőgazdaság jelenti a legnagyobb költségtényezőt.) A növénynemesítés sikeres lehet például a különféle gombákkal szembeni ellenálló képesség kialakításában, és néhány technológiai fogás mint például a növények megfelelő társítása is jelentősen csökkentheti a műtrágya- és vegyszerigényt.

A kérdésnek egy általánosabb szintjét vizsgálva mindenképpen feltűnő, hogy amíg dívik nálunk egy verbális vegyszerellenesség, korunk embere mégis nagyon ráutalt a különféle vegyszerek (százainak?, ezreinek?) direkt vagy indirekt használatára, tisztelet annak a maroknyi kivételnek, akik nagyjából vegyszermentes életmódot élnek. A vegyszerek valamilyen módon a kényelmünket szolgálják, voltaképp LUSTÁK VAGYUNK más megoldásokat keresni (vagy bedőlünk a marketingnek). Ott van például az a régi reklámszlogen, hogy „Nincs idő a fejfájásra”, ami önmagában borzasztó nagyképűséget mutat, de könnyen lehet hogy szegény embernek az idegrendszere már túl van terhelve, mégis inkább bedob egy tablettát csak azért, hogy robotolhasson tovább. Az USA-beli kártérítési perekből az jön le nekünk, hogy ott vannak szép számmal gyermetegen naiv, szakbarbár pógárok, akik bedőlnek az olcsó trükköknek és komolyan azt hiszik, hogy egy opiát folyamatos szedése nem tesz függővé és nem lesznek mellékhatásai. Persze mi sem vagyunk sokkal jobbak náluk e téren, csak a mi hibáink nem annyira látványosak.

Most vannak akik talán örülnek, hogy nagy gyógyszergyártó vagy növényvédőszer-gyártó multik most több milliárd dollárt visszaadnak a nyereségükből az állampolgároknak, de ez csalóka lehet két okból is. Az egyik az, hogy más szereken vissza tudják nyerni az elbukott összegeket. (Nem teljesen mértékben helytálló példa, de érzékelteti a helyzetet, hogy a gyógyszertárakban mennyire megdrágultak az államilag nem támogatott gyógyszerek, már a széntabletta sem filléres tétel.) A másik lehetséges probléma, hogy a kutatás-fejlesztésbe invesztálás emiatt túl költségessé válhat, például nem lesznek új antibiotikumok, inkább mindenki a biztos haszonra megy rá. Én úgy látom, hogy a különféle vegyszerek, gyógyszerek felhasználásának módja, a fogyasztás csökkentése vezethet csak oda, hogy ezeknek a multiknak a jelentősége csökkenhessen.

Végül az a kérdés is felmerül, hogy az emberiség „le tud-e jönni a szerről” vagyis a vegyszerekről? Vannak szerek, ahol létezik fokozatosság, mértéktartás, kis dózisban ritkán alkalmazva kevéssé ártalmasak. (A vírus ellen a kontaktcsökkentés és a maszk viselése például analógiás értelemben, de valamennyire ebbe az irányba nevel minket: kevesebb ártalomnak tegyük ki magunkat és ne kapjuk meg nagy dózisban a kórokozót, hogy az immunrendszerünk nagyobb eséllyel kiszűrhesse.) Nagyon sok durva hatású vegyszert már kivontak a forgalomból és több más kivonás alatt áll, amikkel manapság találkozhatunk azok valamivel kevésbé károsak, és egyre kevésbé lesznek azok. Ezzel szemben nagyon sokféle van belőlük, összeadódva már okozhatnak egészségügyi problémákat főleg hosszabb távon. Ilyenkor le szokták írni és én is megteszem, hogy mi az, amit érdemes mérsékelni: háztartási tisztítószerek alkalmazása, egyes kozmetikumok, feldolgozott és tartósított élelmiszerek (például nem kell minden nap kell felvágott, de még hús sem), egyes gyümölcsök héja is lehet vegyszeres, stb., valamint a gyógyszerfogyasztás csökkentése (azokét, amit nem orvos ír fel), de még a túl sok konyhasó is ártalmas lehet.

Van a vegyi anyagoknak egy olyan csoportja is, ahol nem a fokozatosság a megoldás, hanem a felfogás és életmódmód megváltoztatása. A dohányzásról és az alkoholról ez már közismert, viszont a mai korban vannak egyéb teljesítményfokozóként, doppingként használt szerek, amelyek közül az egyik legkárosabb alighanem a cukor. Nem is annyira az elhízás miatt (ebben az össz-szénhidrát és kalóriabevitelnek nagyobb szerepe van), úgy tűnik, hogy leginkább az agyi memóriaterületek (hippokampusz) az, amire a leginkább káros hosszú távon. A rendszeres és nagymennyiségű cukorfogyasztásunk a jövő embere számára ugyanolyan megdöbbentő lehet, mint mondjuk nekünk az, hogy az ókori rómaiak ólomedényekből ettek. Korunkban a stresszes életmód, a létbizonytalanság, a felfokozott versenyszellem az, amit teljesen helytelen módon a legegyszerűbbnek tűnő megoldásokkal, különféle szerekkel, gyorskajákkal, nassolással igyekszünk kezelni. Ami viszont sokkal inkább tartós megoldást jelenthet egy minimálisra csökkentett vegyszer használat mellett: testmozgás, természetben töltött idő, közösségi élet és relaxáció.

Vajon az egyetlen módja, hogy át kell esnünk rajta, hogy működni kezdjen a társadalom immunrendszere és elejét vegye annak, hogy egyesek önkényuralmat, újabb diktatúrákat építsenek ki? Vagy pedig van egy olyan kritikus pontja a hatalom halmozásának, ahol a választópolgárok már megálljt parancsolnak? A modern diktatúrák olyan kvázi-diktatúrák, ahol a hatalmat teljes mértékben centralizálók már igyekeznek jelentős tömegbázist maguk mögött tudni, ennek érdekében folyamatosan folyik a csapból is a demagógia. (Kultúránk egyik hibája ugyanis, hogy az érvényesül leginkább, aki a legnagyobb hangerővel és hatásfokkal terjeszti a féligazságait.)

Az jól látható, hogy azokban az országokban, ahol átestek a kemény diktatúrán az utóbbi mintegy száz évben, ott a különféle populistáknak általában nem terem babér például a németek, osztrákok, spanyolok, portugálok, románok esetében. Vannak persze olyan országok is, ahol jól működő demokráciák még nem álltak fenn hosszabb ideig, viszont megtapasztalták az anarchiát. Európában ez történt az oroszoknál, beloruszoknál és nálunk – igen, lassan egy lapon lehet említeni ezeket az országokat, a vezetők a jövő történelemkönyveinek alighanem ugyanazon a lapján fognak szerepelni.

Ráadásul a pénzekkel tömött diktatúrák sokáig húzták. Fidel Castro rendszere is ilyen volt többek között, de éppúgy mint manapság Lukasenka, Kádár is gazdaságilag erősen támaszkodott az olcsó orosz energiahordozókra. Ha van elég sok pénz, akkor könnyen lehet korrumpálni a hatalom támogatóit, egyes társadalmi csoportok lojalitását szinte meg lehet vásárolni. Emellett a kemény diktatúrák (Szálai, Rákosi) esetében a felelősséget nagyhatalmakra lehet kenni teljes mértékben (ami nem biztos, hogy mindkét esetre egyformán igaz), Kádár puha diktatúrája viszont inkább jó emlékeket idéz fel éppúgy mint a félig-meddig demokratikus Horthy rendszer. Ezzel szemben voltak bőven kaotikus időszakok az utóbbi bő száz évben, például Károlyi vagy Gyurcsány nem nagyon tudták kontrollálni az eseményeket, a diktatúra építése éppen rájuk hivatkozva történik, hiszen még egy diktatórikus stílusú vezetés is jobb annál, mint amikor egyáltalán nincs semmilyen vezetés.

A mostani politikai rendszerünk hibridnek mondható, egy átmenet a demokrácia és a diktatúra között, mivel egy szűknek mondható elitcsoport igen erős pozíciókat épített ki a gazdaságban és a médiumokban. (Ami lehetne akár pozitív fejlemény is, de a mi esetünkben jól látszik, hogy sajnos nem az.) Egyébként a rendszer stabilitása mögött valóban vannak jó gazdasági szakemberek is, számomra ilyen például Matolcsy és sokan mások, akik valamiféle korlátozott piacvédelem mellett a magyar vállalkozások erős támogatására törekednek. Mondjuk ki, hogy a Matolcsy által szükségesnek vélt lépések nagy részben átfedik az ellenzéki pártok gazdasági programjait is, tehát nincs alapvető ellentét gazdasági kérdésekben a különféle felek között (esetleg vannak olyan pontok, amik már az ellenzéket is megosztják, ezekről érdemes vitát folytatni).

A különféle értelmiségi csoportok bedarálása egy nyilvánvaló tünete annak, ahogy a rendszer a diktatúra irányba megy, hiszen az értelmiséginek önálló gondolatai vannak és saját véleményt alakít ki az eseményekről, ami egy alapvető hiba. Hogy hol húzódik annak a határa, hogy ki az értelmiségi azt nagyjából az dönti el, hogy az illető tud-e angolul vagy egyáltalán van-e igénye arra, hogy valamennyire pötyögje az angolt, esetleg a nagy európai nyelvet egyikét. Ez egy alapvető szellemi nyitottságot mutat, hogy különféle forrásokból is képes tájékozódni, nem akarja magát teljesen bezárni egyfajta kulturális nézőpontba. Az egyes értelmiségi elitcsoportok (művészek, kutatók, oktatók, újságírók stb.) könnyű prédának bizonyultak, ritkán fejtettek ki komoly ellenállást. Hogyha terjednek a különféle vad ideológiák és a műveletlenség lesz a norma, azért az értelmiséginek mondható emberek inkább felelősek mint a kevésbé képzettek, éppúgy mint amikor egy gyerek tesz valami rosszat, akkori is inkább a szülő a hibás (ami persze csak hasonlat, nem jelenti azt, hogy gyerekként kell kezelni az állampolgárt).

A diktatúra működése látszatra mindent leegyszerűsít, a támogatói abszolút érzelmi, ösztönös alapon fogadnak el dolgokat, elég szánalmasak a szememben, ahogy a különféle háborús logikák áldozatául esnek igaz, hogy mindannyian besétálunk olykor különféle csapdákba. Racionálisan nézve a gyakorlati tapasztalat az, hogy a diktatúrák a mozgósításban jók, de a háborúkban már alulmaradnak a demokráciákkal szemben (például Sztálin és Hitler is rengeteg rossz döntést hozott a tábornokaival szemben, ami megnövelte az áldozatok számát). A vírus kezelésében is általában a demokratikusabb vezetésű rendszerek bizonyultak jobbnak, mert nem passzolják át a helyi vezetők a felelősséget magasabb szintre. (Kínában is azért tört ki a nagy járvány, mert a területi vezetők nem merték bevallani a helyzetet és elhallgattatták az orvosokat. A járványkezelés sem amiatt volt sikeres, mert a központi vezetés jó volt, hanem mert már évtizedek óta élnek együtt hasonló járványokkal és megtanulták, hogyan lehet drasztikus lépésekkel megállítani.)

Másik fajta tapasztalat, hogy a vállalatok is demokratikus felfogásban működnek jól és a családokban is helye van egy bizonyos szintű demokráciának. A liberalizmus valóban lehet káros ideológia, de nem hiszem, hogy nálunk most ez jelenti a legnagyobb veszélyt, hiszen például az oktatási rendszerünk sem eléggé liberális, hanem túlságosan is poroszos felfogású. Viszont egy nagyon jó kis hivatkozási alap a liberális veszély arra, hogy a hatalmat még inkább központosító, diktatórikus irányú lépéseket meg lehessen indokolni, a szavazókat érzelmi ráhatással mozgósítani.

Mindebben a kormánymédiának is fontos szerep jut, sok szakterületen létezik olyan, hogy etikai bizottság és etikai alapú felelősségre vonás. Aki az adott szakma etikai vonatkozásainak nem tesz eleget, azt a bizottság elmarasztalhatja (pl. orvosi, ügyvédi kamarák), és a praktizálási engedélyt is megvonhatja. Az újságírás nem feltétlenül kiegyensúlyozott, de törekednie kell arra, hogy a tényeket ne önkényesen értelmezve és elferdítve mutassa be. Az újságírói etika alapján a közmédiumi dolgozók közül egyeseket a mostani kormány bukása után el kellene bocsátani az állásukból.

A hatalom természetét jól ismerjük, soha nem elég belőle, egy idő után a hatalomban levők a társadalom felett állónak érzik magukat, ennek szimbolikus kifejezése a kormány és egyes minisztériumoknak Budai Várba való költözése is, nem kis költségek árán. Ez egyelőre még nem zavarja a magyar társadalomnak azt a jelentős részét, akiket folytonosan félre lehet tájékoztatni (például, hogy az ellenzék a vírus elleni küzdelem gátja) és mindig újabb képzelt ellenségekkel ijesztgetni.

Ha megnézzük a COVID-dal összefüggő halálozások terén legrosszabbul és legjobban teljesítő országok listáját, egyértelmű kép fog kirajzolódni. A legjobban teljesítő fejlett országokat legtöbbször vagy baloldali liberális kormánykoalíció vezeti (Finnország, Dél-Korea, Tajvan, Új-Zéland, Dánia), vagy mérsékelt jobboldali (Szingapúr, Japán) vagy vegyes összetételűek (Ausztrália, Norvégia, India). A kevésbé fejlett országok eredményeit nem nagyon lehet értékelni az adatközlések megbízhatatlansága, a lakosság alacsony korösszetétele valamint az eltérő életmódok miatt. Feltűnő viszont, hogy Brazília statisztikái ezzel együtt is rosszak, náluk köztudottan egy vírustagadó populista elnök vezeti az országot, a szabadon garázdálkodó vírus pedig mindig újabb és egyre veszélyesebb mutációkat hoz létre.

A sikeres országok titka többek között, hogy az országba beérkező fertőzötteket és a velük érintkezésbe kerülteket hamar elszigetelik, fontos a tesztelés és a kontaktkutatás, a vezetés a lakosságot egyértelmű és világos stílusban tájékoztatja a teendőkről. Nincs erős pártpolitikai megosztottság és az állampolgárok fegyelmezetten, egymással szemben felelősségteljesen viselkednek. Érdekesség, hogy Finnországban és Új-Zélandon női kormányfők vannak, akik szembeállíthatóak a macsó stílusú populista vezetőkkel, akiknek a „férfias küzdelme” a COVID járvánnyal szemben tökéletes kudarc.

Ha megnézzük azokat a nemzeteket, amelyeket a járvány a legsúlyosabban érintett, ezek szinte kivétel nélkül populista vezetésű országok. A legfőbb kivétel Belgium, amelynek 2020 októberéig egyáltalán nem volt kormánya, ezáltal központi irányítású járványkezelése sem. Olaszországot baloldali populisták vezetik, ezzel szemben a csehek, szlovénok, britek valamint a mi esetünkben jobboldali populista vezetők vannak hatalmon, ami az USA-ra is érvényes volt az idei év elejéig. A populizmusra jellemző, hogy a kormányok szeretik a döntéseket önfejűen, a szakértői vélemények figyelmen kívül hagyásával meghozni, és mindenáron elkerülni a népszerűségvesztést a jól mozgósítható törzsválasztóik szemében. Azt sugallják, mintha lehetséges lenne valamiféle sajátságos külön út a máshol bevált jól módszerek figyelmen kívül hagyásával.

A járvány elleni védekezés első vonalát mindenképp a kórokozó elterjedésének a megelőzése jelenti, második vonalban van csupán a jól működő egészségügy és a gyors vakcinázás. A populizmus támogatói között különféle okok miatt sokan vannak az ún. „darwinisták”, akik kimondva vagy kimondatlanul a természetes szelekcióra bíznák a nyájimmunitás létrejöttét, ami viszont a gyakorlatban nem nagyon működik vagy csak rengeteg áldozat árán. Nyájimmunitás nem csak amiatt nem lehetséges, mert a vírus folyton mutálódik, hanem azért is, mert nagyon sokféle járvány fenyegeti folyamatosan az emberiséget. Az Ebola, MERS vagy SARS2 vírusok esetében még sikerült megakadályozni, hogy világjárvány törjön ki, de a védekezés alapelvei minden esetben ugyanazok, a terjedés megelőzése és a gócok gyors elszigetelése. Meg kell jegyezni, hogy Kína ugyan különösen eredményes volt (az egyébként náluk kirobbant) járvány elleni védekezésben, amiben szerepet játszottak többek között a régebbi járványügyi tapasztalatok, az állampolgárok fegyelmezett és önfeláldozó viselkedése, valamint a diktatúrának az embertelenség határát súroló vagy olykor már átlépő intézkedései is.

Európa alighanem a legnagyobb vesztese ennek a járványnak (a lakosságának átlagéletkora is az egyik legmagasabb), ezen belül viszont Közép-Kelet-Európa különösen rosszul szerepel még Nyugat-Európához képest is, pedig a lakosság korösszetétele valamivel kedvezőbb és a népsűrűség is alacsonyabb. Úgy tűnik, hogy régiónkban nem csak az egészségügyi rendszerek gyengébbek, hanem a megbetegedések száma is valamivel nagyobb mint tőlünk nyugatra (pedig kiszámítható módon onnan jön erre, tehát csak időben le kellene tudni reagálni kormányzati szinten), bár a megbetegedések számát nálunk csak becsülni lehet, annyira kevés tesztelést végeznek.

Az identitási és „függetlenségi” kérdések errefelé úgy tűnik fontosabbak sokak fejében és a közbeszédben is jobban előtérbe kerülnek mint tanulni olyanoktól, akik jobbak nálunk, például németektől és osztrákoktól a fegyelmezettséget és figyelni egymásra. Az egész régiónkban terjed a populizmus (főként annak a fasizmust idéző, nemzeti radikális vonala), a macsó kultúrharcos mentalitás, és éppúgy mint valamikor az ún. „második jobbágyság”, később pedig a kommunizmus idejében, kulturálisan megint kezdünk leszakadni kontinensünk nyugati felétől. Végül is a választókon múlik majd, hogy egy ilyen útra lépnek-e rá a régiónk országai, vagy pedig a megfelelő tanulságokat levonva, ismét a józan politizálás fog teret nyerni.

Nyilvánvalóan a legtöbben boldogok szeretnénk lenni és sikeresek, de azt kevesen tudják, hogy a sikerben akár tönkre is lehet menni, amit pedig boldogságnak gondolunk néha nem több mint önmagunk becsapása. Bár sokan összekötik ezt a két fogalmat, a sikert gyakran a boldogság feltételeként szokták emlegetni, ez nem mindig van így: lehet boldog az is, aki nem annyira sikeres és éppígy lehet boldogtalan egy látszólagosan sikerekkel teli élet is.

Sok példa van arra, amikor a siker szó szerint tönkretehet minket. Bár mindannyian különféle célokat szeretnénk elérni az életben, a szerencse faktor is nagy szerepet játszik abban, hogy mennyire sikerül ezeket elérnünk. Ha a labdarúgásból hozunk példákat, az egyik véglet lehetne mondjuk Mario Götze, aki 22 évesen a VB döntőben győztes gólt szerzett, később viszont már soha nem tudta még megközelíteni sem akkori formáját. Vele szemben ott van például Lionel Messi, akinek ugyan nem jött össze eddig a VB cím, de még egy Copa America sem, mégis több mint egy évtizede minden évben kiemelkedő teljesítményt nyújt és még 34 évesen is a világ egyik legjobbjának számít. Mindenki tudna hasonló példákat mondani üstökös szerű pályafutásokra, amikor a hirtelen jött siker többet ártott mint használt, de olyan állócsillagokra is, akik láthatóan nagyon élvezik azt, amit csinálnak és folyton képesek valamilyen elképesztő újítással előrukkolni. Az nyilvánvalóan fontos, hogy valamennyire sikeresnek érezzük magunkat, viszont azt is tudomásul kell vennünk, hogy ahol megméretődés és verseny van, ott száz esetből is jó ha egy ember lesz igazán sikeresnek mondható a társadalom szemében. Persze ha kicsi is az esélyünk és sokat próbálkozunk (feltéve hogy a célkitűzés reális), finomítva az eszközeinket és eléggé eltökéltek is vagyunk, akkor az esélyünk többszöröződni fog, mégsincs semmiféle recept sem garancia arra, hogy el is érjük a célunkat.

Amikor valaki „igazán elemében van”, valahol ott lehet az ő számára a siker és a boldogság pillanatnyi metszéspontja, ilyenkor nem is annyira az eredmény a fontos, hanem egyfajta tudatállapot folytonos fenntartása. Az áramlásban levés, az úgynevezett flow állapot a túlságosan ingerszegény (unalmas) és a kezelhetetlenül sok inger (stressz) közötti arany közép, egy kicsit inkább az utóbbi irányába tolva el a mérleget, ami valójában a kihívást jelentő, de még kezelhető stressz (mindenkinek a saját szintjén). Az idő múlását ilyenkor általában gyorsabbnak érezzük, és a figyelmünket teljesen az adott pillanatra összpontosítjuk, például a teniszező semmi másra csak a labdamenet megnyerésére, nem pedig azon spekulálunk, hogy milyen célt leszünk képesek elérni. Hogyha hiányzik az életünkből ennek a fajta feszültségnek valamilyen átélése, akkor nincs fejlődés, inkább csak langyos vízben tocsogás van, még ha közben boldognak is érezzük magunkat, ez hosszabb távon aligha lesz működőképes.

Itt felmerül még a hasznosság szempontja is, lényeges lehet számomra az is, hogy olyan tevékenységet végezzek, ami másoknak is fontos lehet, hiszen a közösségben betöltött szereptől kifolyólag is sikeresebbnek és boldogabbnak érezhetem magam. A siker paradoxonjának egyik kézenfekvő megoldása lehet az is (paradoxon alatt azt értve, hogy sokan akarják ugyanazt a célt elérni, de közülük lényegében csak egynek sikerülhet), hogy valamilyen módon RÉSZESE legyünk a sikernek. Akár ismeretek átadásával, edzőpartnerként másokat inspirálva, de akár pozitív irányú visszajelzéseket adva annak a személynek, aki végül learatja a babérokat. (A paradoxonnak egy másikfajta megoldása lehet, hogyha saját magamhoz viszonyítom az elért eredményeket.)

A siker előfeltétele legtöbbször a rugalmas szemlélet és nyitottság, nem pedig görcsös ragaszkodás ahhoz, hogy pontosan a számunkra elképzelt módon érjük el a célunkat, mindenképpen fontos a részeredmények értékelése is. Nyilvánvalóan nem túl bölcs dolog attól függővé tenni a boldogságunkat, hogy valamit elérjünk, hanem a megtett lépések közötti sok apró pillanatot is tudni kell értékelni és élvezni, tulajdonképpen elfogadni az élet ajándékait, az elégedettség is a boldogság egyik kulcsa (vagy akár szinonimája is lehet). A természetnek léteznek különféle ritmusai, ehhez hasonlóan az életünknek is vannak, például a munkának és a családi életnek, hobbinak stb. is megvan a maga ideje. A köznapi értelemben vett „sikeresség” és a „boldogság” egyike sem lehet teljes mértékben abszolút cél, sőt olykor egymás rovására mehetnek, de még azt sem lehet azt mondani, hogy az életnek lenne valamiféle jól megfogható, határozott célja, ami mindenki számára ugyanazt jelenti.

A boldogság ellentétének általában a szenvedést szoktuk tartani, összekötve a kettőt, mintha azt mondanánk, hogy a boldogságért szenvedéssel kellene fizetni, holott nincs ilyen összefüggés. Időt és energiát szentelni a jövőbeli boldogságunk megalapozásának, fegyelmezett életvitelt folytatni, ez viszont lehet egy nagyon valós feltétel, amit minden vallás egytől egyig hangsúlyoz, de még valamennyire a mai tudományos felfogásban is benne van.

A különféle mértékű, de egyértelműen pozitív töltetű boldogsággal szemben létezik a „töltésnélküliség” teljesen semleges állapota is, ami valójában nem más mint a depresszió, aminek megértése segítheti a boldogság fogalmának értelmezését is. A depresszió jelenségét sokáig nem értették, ma már az agyi aktivitás jelentős csökkenéseként is szokták jellemezni, mintha „lefagyna a szoftver” (nincs semmilyen motiváció). Ennek oka lehet néha fiziológiás probléma (betegség), de gyakrabban olyan szélsőséges élethelyzetet takar, amihez az elménk nem képes a szokásos működési rutinjaival alkalmazkodni, illetve kell egy jelentős idő számára, hogy „átprogramozza magát”. (Emiatt a különféle gyógyszerek, amelyek valójában ingerületátvivő anyagok, csak olyankor hatásosak, ha már ez a belső átprogramozási folyamat megindult, csak segíteni tudják a folyamatokat, megindítani nem.)

Ennek a másik véglete, hogy az agyunk túlpörög és nem képes az élet élvezetére, hiszen a boldogság úgy élhető át leginkább, ha le tudnunk lassulni és az élményeket képesek vagyunk befogadni. A hála is fontos része a boldogság átélésének, mindannak a tudatos és örömteli értékelése, ami számunkra megadatott.

A kormány munkája lassan meghozza a „gyümölcseit”, ez jól látható a járványhelyzet terén is. Sokat mondó az a szomorú tény, hogy a COVID-dal összefüggő halálozás terén már az első tíz ország között vagyunk és a helyzet egyre romlik nálunk. Nagyon jól láthatóak azok a tényezők, amik oda vezettek, hogy miközben már többek között Németország és Ausztria is már óvatos lazításba kezdhet, mi nem vagyunk képesek a járványt igazából kontrollálni, ami tavaly ősz után ismét egyre jobban terjed.

1.A legutóbbi nemzeti konzultáció egyértelműen súlyos hiba volt (mondjuk a többi is hiba volt egytől egyig). Ugyanaz történt meg mint tavaly ősszel, Rejtő Jenőt idézve, az okos embert csak kétszer lehet ugyanazzal a trükkel átverni, na ez most megtörtént. Ez a populistának mondható (népszerűségvadász, demagóg stb. jelzőkkel illethető) kormányzás rendszerhibája: elhiteti az állampolgárokkal, hogy van kompetenciájuk alapvető közéleti kérdések megítélésében. Miközben a szakterületeiken profi szakemberek szerepét a nullához közelíti a „vezérkart” felértékeli, és a legharsányabb, leghangosabb vélemények számítanak a közéletben a szakmai tudással szemben. (Ugyanezt figyelhettük meg a brexiter angolok és a trumpista amerikaiak esetében, az ő járványmutatóik is nem véletlenül hasonlóan rosszak.) Számomra is megdöbbentő, hogy milyen véleményeket hallok úton útfélen, a tájékozottság és a józan ész teljes hiányáról árulkodnak. (Emellett pedig nem tudnak az érzéseikről beszélni, inkább csak okoskodnak.)

2.Konkrétabban arról van szó, hogy ha a lécet nagyon alacsonyra teszi a kormány és nem várja el az alapvető szintű tájékozódást az emberektől, (mert szellemi fogyatékos gyerekként kezeli őket és folyamatosan gügyög nekik a közmédiában), akkor egyes intézkedéseket nem fog tudni bevezetni. Például ha nem beszél arról, hogy a maszkok között milyen különbségek vannak, akkor nem fogja tudni se előírni, se ajánlani bizonyos esetekre az FFP2-es (N95-ös) maszkot, mert a legtöbben azt sem tudják, hogy hogy néz ki. Érdekes módon nem beszél a kormányzat arról, hogy gyakori szellőztetés többek között a tömegközlekedésben mennyire hasznos lehet bizonyos esetekben, nekem némi kételyeim vannak az ún „operatív törzs” szaktudását illetően is. A kormányzat kommunikációja azt a képet sugallja, hogy a járvány ugyanúgy kezelhető a főváros körzetében és más forgalmas, sűrűn lakott településeken mint kis falvakban, ahol a fertőzésszám is alacsony – nézzük meg, hogy csinálják ezt a szlovákok vagy az osztrákok. Az „egységes Magyarországon” nem lehet nagyobb önállóságot adni megyéknek vagy járásoknak, hanem végső során minden fontos döntést egy ember hoz meg, emiatt van most az, hogy már egy éve jönnek az újabb és újabb fajta korlátozások, de ezek a „vezénylések” az égvilágon semmi eredményt nem hoztak, csak egyre nő az elégedetlenség.

3.Az jól látható, hogy soktényezős történet ez mindenhol, az intézkedéseknek összhangban kell lenniük például tesztelésekre szükség van, amin a kormányunk spórol, illetve nem képes normálisan megszervezni (éppúgy mint a tömeges vakcinázást sem) és az egészségügyi ellátások átlagos szintje nálunk megint csak nagyon gyenge. Emellett még lényeges az állampolgárok fegyelmezettsége is, ezen a téren sem állunk jól, ami leginkább hiányzik a józan ész és némi empátia egymás iránt. (A szabályokat is színleg tartjuk csak be és nem tudjuk, hogy mi az értelmük.) Pont ezek a józan ész és alapszintű empátia, amik nálunk manapság „kimentek a divatból”, az oktatási rendszerünk sem díjazza, az elit is rossz példát mutat, hiszen a karrier is a politikai kapcsolatoktól függ, nem a tudástól.

4.Most lemérhető az is, hogy javult-e a magyar állampolgárok edzettsége, betegségekkel szembeni ellenálló képessége. A kormány nem gondolhatta komolyan, hogy a napi kötelező tornaóra majd lényeges javulást fog hozni, ez körülbelül annyit segített mint a stadionok építése. Élsport támogatása a tömegsport helyett, az autós közlekedésé a kerékpározással szemben, az elhízás elleni küzdelem hiánya és az alkoholizmus támogatása, stb. – összességében a magyar lakosság egészségügyi állapotában semmi javulás nem látszik az utóbbi bő tíz évben, ami egyik oka annak, hogy nálunk arányában több a súlyos lefolyású fertőzés mint máshol.

5.A kapott pofonok hatására sokan remélhetőleg kiábrándulnak most abból az „alternatív valóságból”, amit a kormány folyamatosan épít. (Ez persze van akiket a még nagyobb bezárkózás támogatásának irányába tolhat…) Ezzel persze az ellenzéket is minősítem, mert szó nélkül hagytak sok mindent, például nem kritizálták eléggé azt (vagy nem megfelelő és nem hatékony kommunikációval), hogy a gazdaságvédelmi pénzekből csak morzsák jutottak azoknak (ha nem elvonások), akik nem a kormány „megbízható jó elvtársainak” számítanak. A kormánypropagandában az megy, hogy Magyarország különleges, az itt élő emberek nagyon különlegesek, - csak sajnos a vírust ez egyáltalán nem érdekli. Itt nálunk mindenki ért mindenhez, migrációhoz, kisebbségi jogokhoz, oktatáshoz, a járványügyhöz pedig még inkább – vagy legalábbis egy véleménybuborékban élő kormányzatnak mindent elhisz, mert annyira meggyőzően adja elő, annyira tudja, hogy milyen húrokat kell pengetni. Itt nálunk a kormányzat jelszava, hogy „Nem fogjuk hagyni, hogy a fogyasztói társadalom manipulátorai hülyítsék a magyar állampolgárokat, őket mi fogjuk hülyíteni.”

Hogyan mérhető és ítélhető meg a nemzeti egység egy adott országban? Számos kormány célja a nemzeti összefogás erősítése, a magyar kormány ezt különösen gyakran hangoztatja, a „nemzeti érdek” a vitákban végső érvként is gyakran felmerül. Kérdéses, hogy az utóbbi bő tíz évre visszatekintve történt-e érdemi előrelépés és hogyan állunk más országokhoz képest e téren?

Nem tartom valami nagyon misztikus és megfoghatatlan dolognak, a nehéz és válságos helyzetekben mutatkozik meg leginkább az, hogy mennyire vagyunk képesek összefogni és egymásnak segíteni. Ilyen például a hirtelen fellángoló Covid fertőzések elfojtása, és itt elég jó összehasonlításokat lehet tenni különféle országok között. Mondjuk ki nyíltan: a kormánypropaganda ellenére egyáltalán nem teljesítünk jól, sem a fertőzötteket sem a halálozásokat tekintve, valahol a régiós átlag szintén vagyunk. Ha nem elzárt, távoli országokkal teszünk összehasonlításokat, hanem olyanokkal, ahol nagy a népsűrűség, sok a külföldi munkavállaló és élénk a határokon belüli mozgás is, akkor is Európában Dánia, Németország vagy Svájc mutatói sokkal jobbak, nem is beszélve olyan ázsiai nemzetekről mint Dél-Korea, Japán vagy Vietnam. Úgy tűnik, hogy ennek az oka nem annyira a központi járványügyi előírásokban keresendő, inkább abban hogy az emberek jobban figyelnek egymásra és felelősségteljesebb módon viselkednek mint nálunk. Ez alapján azt lehet mondani, hogy ezekben az országokban a nemzeti összefogás és egység jelenleg magasabb szinten áll mint Magyarországon, amely a kormány bármiféle jó szándéka ellenére is legfeljebb a régiós átlagot éri el.

Nem állítom, hogy az Orbán-kormány alatt ne történt volna előrelépés az ország, a nemzet megerősítése terén, kérdéses viszont hogy ez milyen mértékű. Az egyik kulcstényező szerintem a pénzek országon belül tartása volt (régebben a költségvetésünk folyamatosan lyukas zsák volt, a rendszeres megszorítások ellenére is), a másik a hagyományápolás fellendítése, például a felújított régi épületek látványa is javítja az állampolgárok közérzetét és taszítja az alvilági kultúrát. Az EU támogatások nélkül viszont rosszabb helyzetben lennénk a mostaninál amellett, hogy az egész régióban lendületesen folynak a különféle építőipari és termelői beruházások, ez körülbelül annyira mondható a jelenlegi kormány sikerének mint a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság a Kádár rendszer érdemének (egyébként amerikai termelési technológiák lendítettek rajta nagyon sokat). Az építőipar teljesítménye nálunk igen vegyes, mert nagyon sok a feleslegesnek mondható, túlméretezettsége miatt környezetkárosító vagy ízléstelen építmény.

A családtámogatási rendszer a kormány nagy találmánya ugyan, de végső soron ez is a jövedelem átcsoportosítás része az alsóbb rétegektől  a gazdagabbak felé, illetve azoktól akik különféle okok miatt vagy még vagy már nem nevelnek több gyereket, vagy körülményeik ezt egyáltalán nem is teszik lehetővé. Nem közismert ugyan, de nyilvánvaló, hogy ha egy rétegnek adót csökkentünk és állami támogatásokat kapnak, az azzal jár, hogy rajtuk kívül mások továbbra is sok adót fognak fizetni és a szabadpiacon számukra a megnövekedett kereslet miatt drágább lesz a támogatott termék (lakás) építése vagy megvásárlása. Mindezzel együtt a családtámogatási rendszer számomra valóban egy történelminek mondható kísérlet, aminek várhatóan sokkal több pozitív hozadéka lesz mint negatív.

A fentieken kívül nem nagyon tudok olyat mondani a jelenlegi kormány tevékenységéből, ami valóban képes lenne valamiféle nemzeti közös nevezőt, egységet létrehozni. (Beleértve Orbán migráció ellenességét is, ami tartalmilag nem több mint hogy Orbánnak egy adott helyzetben, a 2015-ös migránsválság idején valóban igaza volt, de azóta tizenkét bőrt is lenyúzott a kormány ugyanarról a rókáról.) Az ideológiai alapú nemzeti egységet teljes vakvágánynak tartom (mint az értelmiségiek többsége is ma már). Erre mifelénk a kultúránkból fakadóan sokan azt gondolják, hogy vannak az egyesek által képviseltek közül teljesen kiirtandó eszmék, legyen az akár kommunizmus, fasizmus vagy szélsőséges liberalizmus, holott minden koreai tudja (hiszen a zászlójában is ott van a jin-jang szimbólum), hogy egyik eszme sem tud a másik fölé kerekedni teljesen, ráadásul folyton váltakoznak is. Teljességgel helyes gondolkodás és felfogás nem létezik, sőt a nagy eszmék bűvöletében élő emberek egyáltalán nem segítik a közösségépítést a mindennapokban. Ez egy roppant felszínes nacionalizmus (inkább mondható annak, mint nemzeti egységben gondolkodásnak), amely jellemzően az irigyelt „nyugat” problémáival szeret foglalkozni, mások problémájával tehát és nem a sajátjával. Hatásos ezen kívül még, jó gumicsont lehet egyes problémákat felfújni, egyébként is hátrányos helyzetben levők (pl. homoszexuálisak, hajléktalanok stb.) további diszkriminálásával.

Varga Judit a kormány egyik alapembere, jogi védőbástyája, nálam ott van az öt legirritálóbb közéleti személyiség között. Ilyen például az a kijelentése, hogy a „külföldről pénzelt” civil szervezetek befolyásolni akarnák a magyar közvéleményt (ez egy elszólás nyilván, mért ne befolyásolhatná bárki a közvéleményt, mért a kormány kell, hogy meghatározza), vagy hogy „nyomás alá helyezik”, - most olyan gyenge nálunk a nemzeti egység, hogy egy kis szélfuvallattól is összeomlik? A kritikus gondolkodást tehát száműzni kell a közéletből, mert a nemzeti egység ellen hat? Ez nekem nagyon durva. Ellenben viszont a primitív, gyűlölködő véleményeknek ugyanúgy teret kell adni a közösségi portálokon (feltéve persze, ha támogatják a kormányt), ezeket nem szabad „kicenzúrázni”. Nem tudom ez hogy van, én például a posztom alatti hozzászólások közül a durva személyeskedőket simán kimoderálom, sőt úgy gondolom, hogy ez a dolgom is, egy bizonyos szint alá nem szabad menni.

Kormányzati szándék ide vagy oda, továbbra sem szeretik egymást az emberek nálunk és nincs semmilyen összetartás, ez nem változott, nekem legalábbis ez a tapasztalatom. Gyűlölködésre nem lehet egységet építeni, korrupt etikai viszonyokra szintén nem, a kormány e téren inkább rontja a nemzeti egységet mint amennyire elősegíti.

A kereszténység szerepére még érdemes külön kitérni, a vallásban is fontos a közösségi élet, és a hit gyakorlása valóban erősítheti a társadalmi kohéziót. Viszont mindnyájan, akik itt nőttünk fel alapvetően a keresztény kultúrát szívtuk magunkba, nem nagyon tudunk mások lenni, még ha valaki mondjuk a buddhista vallás híve, akkor is a kereszténység is megmarad egy bizonyos szinten (például úgy, hogy Jézust a legmagasabb szintű megvilágosodott tanítómesterek között tartja számon), emellett megtartja az év során a keresztény ünnepeket, nem tehet mást mert itt él. Ugyanígy a nemzeti ünnepeink is mindenkire hatással vannak valamilyen szinten. Ha valaki más országba költözik, akkor egy idő után az ottani szokásokat és ünnepeket is részben átveszi, egy újfajta nemzeti identitást sajátít el (egyszerű ez, mindennapos történéseken alapul és nincs benne semmi misztikus), úgy hogy részben őrzi a sajátját is, mert megint csak nem nagyon tehet mást.

Szellemi műhelyekre lenne szükség

Kérdéses, hogy a különféle szellemi műhelyek mennyire működnek és kapnak-e nyilvánosságot. Az már régóta közismert, hogy közösségi lények lévén az egymást inspiráló kommunikáció a lételemünk. (Ez annyira így van, hogy a matematikusok körében is megfigyelték, hogy annak ellenére, hogy néha még egy papír és toll is elég lehet a munkájukhoz, amikor elszigetelten dolgoztak, akkor nem nagyon jutott eszükbe semmilyen új ötlet.) Léteznek persze különféle szakmai műhelyek, de ezek ritkán jelennek meg a nyilvánosságban. A második szinten akár még a blogok is alkalmasak lehetnek arra, hogy egymással beszélgessünk és folyamatosan finomítsuk egymás nézeteit.

A baloldali értelmiségi műhelyeket a jelenlegi kormányzat igyekszik felszámolni vagy ellehetetleníteni. Valójában minden hatalom ezt teszi ösztönösen, hogy a vele szembenálló vagy neki nem tetsző gondolkodásúakat különféle szellemi gettókba akarja kényszeríteni. A hatalom természete egyszerűen ilyen, nem tehet mást, most pedig egyszerűen az a helyzet, hogy legalább 35 éve nem volt nálunk ilyen mértékű hatalomkoncentráció, mint ami most van. (Azt pedig egy álságos érvelésnek tartom, hogy a „baloldal” csak egy újabb kori képződmény, szellemi elfajulás lenne, hiszen a tűz feltalálása óta mindig létezett az emberi csoportokban valamiféle közélet, és mindig voltak a csoportokon belül a szociális egyenlőség hívei éppúgy mint újítók vagy konzervatív hagyománytisztelők is.)

A mai jobboldalon se látom igényét a szellemi műhelyek működtetésének amiatt, mert a központi ideológia a fő kérdéseket már előre meghatározta (Orbán az ún. kötsei vagy a tusványosi beszédeiben nagyon részletesen leírta már ennek tartalmát). Aki ebbe a körbe akar tartozni, annak a különféle dogmákat kell mantrázni folyamatosan, ami nagyon behatárolja a kreativitást. A kevésbé dogmatikus jobboldali érzelmű értelmiség kiszorult már ebből a körből, ahol a (finoman fogalmazva) folyamatos hűségnyilatkozatok határozzák meg azt a szintet, amelyen a beszélgetés folytatható. Egyszerűen nincs igénye a rendszernek a kreatív gondolkozásra, majd a „vezérkar” eldönt mindet. (Én legalábbis már rég nem olvastam semmilyen értékelhető színvonalú cikket a kormányoldalról, ha valaki lát ilyet, szóljon.)

Mikor volt jobb a helyzet a mostaninál?

A 2000-es és 2010-es években például mindenképpen jobbnak mondható volt, mert nem tudta még egyetlen hatalmi centrum ledominálni a közvéleményt. Több volt a közéleti vita, az eltérő nézőpontok valamennyire ütköztek és kevesebben akartak különféle véleménybuborékokban élni. Talán nem túlzás némi közös szellemi munkáról beszélni, együtt gondolkodásról, viszont manapság én ezt nem annyira látom, harciasságra van inkább igény, gondolkodásra már sokkal kevésbé.

Valójában nincs semmilyen rendkívüli állapot

A járványhelyzetnek is van némi szerepe mindebben, hiszen amellett, hogy behatárolja sokak mozgásterét és lehetőségeit, még inkább szabad kezet ad a kormánynak. Ennek ellenére az a kijelentés, hogy most „rendkívüli állapot” van ez így nem igaz, vagy legalábbis a mindenkori helyzet egyre kevésbé nevezhető annak, ahogyan megtanulunk alkalmazkodni a világjárványhoz. Rendkívüli állapot volt valóban egyes országokban, tavaly például az olaszoknál, idén nemrég a portugáloknál vagy éppen most a szlovákoknál. Nálunk viszont az utóbbi évtizedekben szinte mindig „rendkívüli állapotok" uralkodtak, akár rendszerváltás, akár államcsőd közeli helyzetek, akár (a nálunk letelepedni nem akaró) migránsok okozták. A különféle kormányok persze mindig szeretik elhitetetni az állampolgárokkal, hogy a helyzet nagyon válságos tőlük független okok miatt természetesen, de ők teljes szabad kezet kapva majd „megvédik” az állampolgárokat.

A társadalmi hasznosság csalóka elve

Egy érdekes vonása a mai közbeszédnek, hogy egyre inkább csak azt fogadjuk el, amit a közvetlen társadalmi hasznosság elve alapján fontosnak ítélünk. Ebből a körből például egyből kiesik a tanárok munkája, aminek megtérülése több évtizedes távlatban mérhető, az alapkutatások szintúgy, vagy a természeti környezetünk megóvása a látványberuházásokkal szemben. Az sem mérhető például, hogy mennyi tehetséget veszítünk el, mert „nem megfelelő” családba születtek, vagy mennyien kényszerülnek megaláztatások között vegetálni csak amiatt, mert a kormány inkább az élsportra költi a pénzt. Mintha a gazdasági szempontok és a növekedés lenne a mindennél fontosabb, kidobjuk a léghajóból azt, amit ballasztnak tartunk, (konkrétan másra költjük a pénzt) hogy gyorsabban és magasabbra tudjunk emelkedni, miközben lassacskán elveszik az igazi felhajtóerő és a társadalom egésze egy cseppet sem emelkedik.

Kenyeret és cirkuszt

A 21.századi politikai elitek ismét felfedezték azt, amit a régi rómaiak is, és főként a különféle színezetű populisták alkalmazzák mesteri fokon. Kell mindig egy újabb cirkusz a politikai arénában, akár egy újabb (természetesen nyugatról érkező, honnan másfelől) fenyegető veszély réme, akár egy könyv bezúzása, akár az ellentábor egyik vezéregyéniségének kicsinálása, különféle műbalhék ezerrel, mindig menjen az adok kapok és lehetőleg folyjon a vér a közéleti arénában, hogy az „ezerfejű cézár” kedvére tehessenek. Vannak ugyanis sokan, akik ezt kimondottan igénylik, afféle pótcselekvésként nézik ezt a politikai reality show-t.

Pletykálkodás kérdése

Amikor az emberek valamilyen új közéleti eseményre reagálnak általában fél-információk birtokában, ennek legtöbbször pletyka íze van. Nem csak az ismerőseink esetében figyelhető meg az, hanem akár még különféle közéleti vitaműsorokban is eleinte nagyon kiforratlan vélemények szoktak megjelenni az eseményeket követően. Különféle átgondolatlan ösztönös reakciók, törzsi logikák dominálnak ilyenkor, de nincs ezzel különösebb gond, mert ahogy egyre több információhoz jutunk a vélemények is megváltoznak és a régebben hallottakat lassanként a helyükön tudjuk kezelni. Ezzel szemben a szólásszabadság nálam nem azt jelenti, hogy feltűnési viszketegségből egyesek álhíreket terjesztenek és felfújják az általuk hallottak jelentőségét (a boszorkányüldözések is „anno” ehhez hasonlóan működtek), emiatt mindig szükség van bizonyos szintű moderációra is.

 „Jogszerűség” mint védekezés

Főként a kormányoldal használja ezt az eszközt mostanában, nem véletlenül. A jogszerűségre úgy hivatkozni, hogy én hozom a jogszabályokat, ez eléggé álságos. A nemzetközi jog egyezményeit nem elfogadni (pl. az isztambuli egyezményt) vagy azoknak ellentmondó törvényeket hozni, ez megint ugyanebben az irányban hat, a jog eszközével bástyákat emelni másokkal szemben. A családvédelem területét példának véve léteznek nagyon pozitív jogszabályok, amiket senki nem vitat, de olyanok is, amelyek egyes állampolgárok kizárását célozzák, gyakorlatilag másodrendű állampolgárként kezelve őket (visszajutottunk a „társadalmi hasznosság” szűklátókörű kezeléséhez).

Másokat vádol azzal, amivel rokonszenvez

Ez egy újabb propaganda fogás, például a másikat azzal vádolom, hogy náci, miközben titokban támogatom azokat, akik eléggé közelítenek ehhez. Rasszizmus esetében is elmondható ugyanez, a legtöbben hajlamosak vagyunk (legalábbis ösztönösen) elfogadni valamilyen mértékben mások származás szerinti megbélyegzését, de legalább nem akarjuk ezt érvekkel alátámasztani.  A radikális jobboldal inkább elfogadja azt, hogy a szegregáció eléggé természetes és nincs mit tenni ellene (egyébként kemény dió valóban ez a kérdés), de burkoltan teszi ezt és másokat igyekszik rajtakapni azon, hogy rasszistának mondható kijelentéseket tesznek. Ebben az van, hogy ha én mondom a másikra, hogy náci vagy hogy rasszista, akkor én biztosan nem lehetek olyan, hiszen én mondtam először. Logikus? Egyáltalán nem. (A radikális baloldalon is ugyanezt meg lehetne találni, ők például inkább kommunistáznak.)

Rossz hírét keltjük az országnak?

Ez is egy érv szokott lenni a közéleti vitákban, ezek szerint az országnak van egy „jó híre”, amire nagyon kényes, és a liberális sajtó ezt lerontja. Valójában sokkal jobb a helyzet, mint amilyennek látszik külföldről, a sajtónak köszönhetően azt hiszik sokan hogy itt egy kemény diktatúrában élünk. A helyzet ezzel szemben az, hogy egyik országról sincs senkinek valós képe azok kivételével, akik ott élnek, például mi sem tudunk semmit az oroszokról, mert nem is érdekelnek, de például az USA-ról is a különféle akciófilmek alapján alkotnak teljesen torz képet sokan. A külföldi befektetőt annyira ez nem érdekli, a számokat nézi és hogy milyen kormánygaranciát, támogatásokat kaphat. A külföldi turisták (ha megint jönni fognak) szintén csak azt nézik hol lehet jól bulizni, esetleg pihenni és kikapcsolódni. A sajtó nagyobb része pedig (a bulvártól eltekintve) inkább liberális és nem annyira konzervatív, mert ezt igénylik többen.

Valójában a helyzet lehet sokkal rosszabb is nálunk sok tekintetben, mint ami a külföldi sajtóban megjelenik. Az egészségügyünk például nem európai szintű, a mélyszegénység és súlyosabb nálunk mint a legtöbb EU országban, az oktatásunkra sem lehetnek büszkék, de az ilyen problémák arajtunk kívül nagyjából senkit nem érdekelnek. Inkább az, amit a kirakatba tudunk tenni, sporteredmények, egy-két tudományos teljesítmény, ínyenceknek való kultúra, látványberuházások. Az átlagos színvonal ettől elmarad minden téren, erősen befelé forduló országunkban a langyos középszer dominál.

A kérdésben a válasz: érzelmi alapon ítélkezünk, már az a szó, hogy „multi” zavar minket, pedig a szó eredetileg csak annyit jelent, hogy sok, tehát sok országban vannak jelen a vállalatai. (A legtöbb „multi” cég valójában transznacionális, mert egy országban van a székhelye, valamilyen országhoz köthető.)

A kisebb országoknak jelent nagyobb előnyt. Ha összehasonlítjuk Svájc és Oroszország 5-5 legnagyobb vállalatát, akkor ebből a 8,5 milliós ország jön ki jobban a 144 millióssal szemben a cégek összértékét tekintve,  ráadásul a három legnagyobb orosz cég csak ásványkincseknek köszönheti a létét, olaj és gáz kitermelésével, értékesítésével foglalkoznak, nagy környezetszennyezők. Nyilván teljesen értelmetlen lenne országhatárnál meghúzni egy cég terjeszkedésének határát. Egyébként is a kis országok a globalizáció fő nyertesei (mert többet profitálhatnak a kereskedelemből), és számukra fontosabb, hogy külföldön is megjelenjenek a cégeik. A MOL-t és az OTP-t nem nagyon utálja senki, pedig meghatározzák a magyar piacot és valójában regionális multi cégnek is mondhatók.

Idegenkedünk attól, ami személytelen. Valószínűleg amiatt utálják sokan, mert arctalanok, a tulajdonos a legtöbb esetben teljesen ismeretlen, általában távoli országban van a cégek központja is, és amit nem ismerünk az mindig gyanús. Például az is félelemmel tölthet el minket, hogy valamilyen módon visszaél a sok pénz miatti potenciális hatalmával. Ösztönös ellenszenv lehet bennünk ilyen cégek iránt. Érdemes viszont elgondolkodni, hogy milyen lenne egy „mínusz multik” világban, vajon az mennyire lenne szerethető.

Kínának nincs rá szüksége. Nyilvánvaló, hogy olyan nagy országoknak mint Kína, ahol a potenciális vásárló erő akár egy milliárd fő feletti is lehet egyes termékeknél, nincs szüksége külföldön terjeszkedő multi cégekre. Ők szinte végtelen mennyiségű terméket állíthatnának elő és nem tudná meg senki, hogyan teszik ezt, lehetnek a környezetet szennyező és kényszermunkát alkalmazó vállalatok is akár (ami néhány esetben nem áll távol a valós helyzettől). A kínai gyárak termékeinek élettartama az átlagosnál jóval rövidebb, emiatt a legnagyobb környezetszennyezők közé lehet sorolni például a ruhaiparukat. Egy kínai cég nem kényszerül rá, hogy egy külföldi telephelyen megismerje az adott ország törvényeit, előírásait és valamennyire a szokásait, kultúráját is. Például kénytelenek lennének európai (latin betűs) írásjeleket használni egyes esetekben. Kína azonban Afrika és Dél-Ázsia gazdasági gyarmatosításán túl nem nagyon merészkedik túl egyelőre, mert nem elég erősek az innovációban, csak szabadalmakat lopni és koppintani képesek, (l. pl. telefon), például a vírus ellen egy modern vakcinát nem tudnak gyártani, csak mennyiségben jók e téren is.

A munkavállalóknak tesznek jót főleg. Ha megjelenik egy térségben egy multi cég, annak általában örülni szoktunk, mert több munkaalkalmat ad, és ha nagyobb a munkaerő iránti kereslet, akkor a fizetések is jobbak, a multi cégek nem tudják lenyomni a fizetéseket, csak emelni azok szintjét. Számos vállalkozó szintén jól jár, ha élénkebb a gazdasági élet. A helyi elitek viszont nem szoktak örülni a megnövekedett versenynek, nekik az az érdekük, hogy pl. a CBA és a COOP ossza fel a piacot egymás között és jól felnyomhassák az árakat. A helyi nemzeti gazdasági elitek általában minden versenyt és újítást elleneznek, ez egy örök szabály, hiszen a pozícióik romlását okozhatja. A helyi maffiák és kiskirályságok sokkal károsabbak és kizsákmányolóbbak tudnak lenni mint bármilyen multi cég.

A multi mikor kizsákmányoló? Mivel a bérek Svájcban a legmagasabbak, ezért ahhoz kell viszonyítani, és mindenkinek az a szint járna? Helyi bérek, bérszintek vannak, amik mindenhol mások (vásárló erőt tekintve már csökkennek a különbségek, például a szlovákok eurója nálunk ér csak sokat), a multik az átlagnál jobban fizetnek, hiszen az átlagosnál jobb képességű munkaerőt toboroznak. Kettőn áll a vásár, kizsákmányolni általában azt lehet, aki ebbe beletörődik, sőt az önkizsákmányolás a gyakoribb jelenség.

A szegényeknek jó. A multik jellemzően tömegtermékeket állítanak elő és árverseny van, ami az átlagos jövedelmű és az alatti szintű fogyasztóknak kedvez. Igazán jómódúak számára az ár másodlagos, ők inkább a speciális minőségeket keresik, nem a tömegtermékeket. Sokan kritizálják persze a multikat azzal, hogy igénytelen tömegtermékeket sóznak rá a vásárlókra, de ez megint független a vállalat tulajdoni viszonyaitól, a multik inkább hatékonyságban múlják a többieket, emiatt képesek viszonylagosan olcsók lenni.

Nem mindenhatók. Rengeteg olyan piaci rés van és nagyon sok speciális szolgáltatás amit egy multicég nem képes lefedni csak a különféle kisebb vállalkozások, nálunk a kisebb vállalkozások nem nagyon exportálnak saját termékeket és szolgáltatásokat (én egy kezemen meg tudnám számolni, hány ilyen magyar céggel találkoztam), de a németeknél például sok kis cég volt képes kilépni a világpiacra.

Vannak tisztességtelen cégek, de nem mindegyik feltétlenül az, vagy nem egyforma mértékben. Nem mindegyik cég él vissza a versenyelőnyével és a lobbi erejével, bár ez elég gyakori, de vannak országok, ahol erre nagyon figyelnek a politikusok. (Nem úgy mint nálunk, ahol ha egy szolgáltató multi cég jövedelme magas, akkor „adót vetnek ki rá”, mert a versenyhivatal keres valamilyen mondvacsinált okot, hogy jól megbírságolhassa – ez emlékeztet arra az időkre, amikor a rendőrségnek bevételi terve volt a bírságokból, amit egy adott hónapban teljesíteni kellett.) Például egy bizonyos nagy bútorgyártó cég nálam tisztességesnek számít, míg egy ismert gyorsétterem nem az, mert az előbbi inkább valós fogyasztói igényekre fókuszál, az utóbbi pedig jobban gerjeszti, de ez egyéni megítélés kérdése lehet. Az hogy „multicég” kb. olyan mintha azt mondanám, hogy van egy nagy épület, önmagában teljesen értéksemleges, aztán mire szolgál és mennyiben hasznos az már más kérdés.

A multiellenesség a korrupt hazai eliteket szolgálja. Nyilván van itt egy „nem leszünk gyarmat” motívum, ami a szólamokon túl úgy valósítható meg a gyakorlatban, ha eltanuljuk másoktól saját módszereinket is kifejlesztjük arra, hogyan lehet (egyelőre nincs jobb szó rá) versenyképesen termelni és szolgáltatni. Egyes multi cégek egyébként jelentős alkotások, modern életünk „piramisai” (a márkanév nem véletlenül lehet jó csengésű, nagyon sok szellemi alkotást foglal össze egyetlen szimbólumba). Annak ellenére is, hogy a legtöbb cég száz évet sem él meg, és a változó piaci feltételek miatt számos ma irigyelt nagy vállalat eltűnik vagy veszít a jelentőségéből, jönnek helyette mások. Azzal együtt is így van ez, hogy borzasztó sok groteszk történet bontakozik ki a cégeknél, az alapoknál már nagyon sok kosz is összegyűlik. Nem túlzás viszont azt mondani, hogy összességében nézve fejlettebb céges kultúrákat hoztak be az országba, és inkább pozitív irányba formálták a munkaadó és munkavállaló együttműködését.

David Ricardo mégis tévedett. Nem speciálisan a multikról szól, de összefügg a szabad piaci verseny kérdésével David Ricardo elmélete a komparatív előnyökről. Durván leegyszerűsítve arról szól, mindenki arra specializálódjon, amihez „relatíve” a legjobban ért (lehet olyasmi, amiben nem ugyan ő a legjobb, de amire a legjobbaknak már nem jut energiájuk). A hiba az egyenletekben ott van, hogy angol vitorlás hajókra, manufakturális környezetre érvényes, ahol a szállítás olcsó és a gyártás nem nagyon környezetszennyező. A modern szállítás gyakorlatilag minden formában véve nagyon környezetszennyező, a gépek és nyersanyagok előállítása az energiaigényesség miatt szintúgy. Ha ezeket a tényezőket számításba vesszük, akkor a szállítás valódi költsége jóval nagyobb, tehát sokszor inkább megéri helyben előállítani a termékek jó részét (a nagyon speciálisak kivételével). Ez lényegesen csökkentené a világkereskedelmet és a globalizációt (ami megint egy szitokszó, mint tudjuk), de ez már inkább a mi fogyasztói szokásainktól függ.

Vannak, akik eldobják, mert megtehetik. Nekem van például egy több mint húsz éves japán kazettás rádióm, ami ma is jól működik, viszont a nagy gyártó cégek célcsoportjába nyilván nem fogok beletartozni. Vannak, akiknek státusz szimbólum mondjuk egy telefon vagy egy divatos ing és évente újat vesznek, nyilván őket fogják megcélozni a cégek az újdonságaikkal, nem azoknak fognak tervezni, akik csak tíz évenként szeretnék a kütyüket és a ruhatárukat lecserélni. Fogyasztói szokások illetve etikai problémák vannak itt elsősorban, a divatdiktátorok, hírességek itt a meghatározók, ne kenjük ezt nagy cégekre, a passzátszelet végül is nem ők fújják, csak folyton figyelik a szélirányt.

Nagyon egyszerű emberi igényekre repülnek rá a különféle internetes szolgáltatók, többek között arra, hogy szeretjük az élményeinket megosztani másokkal. Számomra ez is egy eléggé alapvető igényünknek tűnik, hiszen ezáltal egy kicsit újraéljük és megerősítjük a történteket (elsősorban persze a kellemeseket), miközben mások is egy kis ízelítőt kaphatnak belőle. A közösségi portálokon a szó valódi értelmében vett megosztások lehetősége nyilván jóval korlátozottabb mint egy személyes találkozás vagy akár egy telefonbeszélgetés esetében, ráadásul az átélt élmények sokfélék lehetnek és nem mindenkit érdekelnek. (Az életben mindig meg kell találnunk azt a személyt az ismerőseink közül, akivel az adott élmény a leginkább megosztható.) A netes megosztások esetében nem ritkán némi exhibicionizmus is tetten érhető, vagy legalábbis túlzott énközpontúság. A nyaralásunkról vagy a gyerekükről posztolt képeket olykor felvágásnak érezhetik az ismerőseink, a politikai témájúakat pedig manipulatív agitációnak.

Mindez egyértelműen a pótcselekvés kategóriájába tartozik, kicsit hasonlóan ahhoz mint amikor tévé-sorozatokat nézünk, mert az életünket nem tartjuk eléggé érdekesnek és inkább másokét élnénk. (Az olvasás már ebből a szempontból teljesen más, mert sokkal több képzelőerőt mozgat meg, emellett a saját ritmusunkban dolgozzuk fel az információt.) A különféle celebkultuszok is erről szólnak, egyik példaképünk életet sem vagyunk képesek lemásolni, legfeljebb pár fogást eltanulni tőlük, amit valamilyen módon alkalmazhatunk később a saját stílusunknak megfelelően. Ehhez persze előbb el kell hinnünk, hogy a saját életünk is éppen eléggé fontos és érdekes.

A neten töltött időnk nagy része puszta unaloműző időtöltés, a közösségi portál sem arra való, hogy beköltözzünk és ott éljük az életünket. Napjaink high-tech tömegkultúrája lényegében semmi újat nem hoz, csupán régi emberi szokásokat elevenít fel új formákban. Ilyen például a pletykálkodás, ami a legtöbb régi társadalomra is jellemző volt, most tartalmilag nem változott, csak új színteret kapott a Facebook keretében. A beszélgetés mint korrekt tájékoztatás és véleménykifejtés általában jól elhatárolható a félinformációkon és hiedelmeken alapuló pletykálkodástól, ami minden korban sokak életét keserítette meg és tette tönkre. Kérdés hogy ki hol húzná mega határt, ki mit cenzúrázna, ebben már erősen megoszlanak a vélemények. Jelenleg a nyugati (német típusú) és keleti (orosz) felfogás eltérő irányba halad, mert az előbbi a gyűlölködés és uszítást látja nagyobb problémának, az utóbbi pedig a nemzeti célú, radikális vélemények elfojtását.

Megjegyzem azért, hogy a közösségi médiumokat nagyon sokféle hasznos célra is lehet használni, többek között a pozitív tartalmú hírek megosztása is ilyen. Való igaz, hogy mások sikerének nagyon is lehet örülni, mások öröme lehet egy kicsit az én örömem is lehet adott esetekben. Sokan érzik úgy, hogy nagyon negatív dolgokat is meg kell osztani, ismerőseiket különféle veszélyekre figyelmeztetni, de az ilyenek majdnem mindig kacsának bizonyulnak tapasztalataim szerint. Habár valódi beszélgetésekre is alkalmasak a közösségi portálok elvben, ezek mégis nagyon ritkák.

A böngészés szó eredeti jelentése szerint, számunkra értéktelen adatok tömegéből kell kikeresnünk azt, ami minket érdekel. Régen például a kukorica kombájn után is rendszeresen „bengésztek” egyes falvak lakói, vagyis keresték a földeken megmaradt terményt. Manapság az internet világában hasonlóan nehéz feladatot jelent a számunkra értékes tartalmak megtalálása, bármilyen témában amellett, hogy a különféle szolgáltatók a primer ösztöneinkre hatva néha „jobban tudják”, hogy mi mit szeretnénk, a reklámokról pedig közismert, hogy a hatásuk tudattalan módon is érvényesül. (Megjegyzem, hogy a „médium” szavunk is áthallásos, régebben így nevezték azokat is, akik állítólag a szellemidézésekben közreműködtek, - egy intő jel arra, hogy semmiféle virtuális világ nem lehet fontosabb az életünk kézzelfogható dolgainál.)

A közösségi médiumokra visszatérve néhányan szeretnék ezeket valahogy közintézménnyé tenni, „államosítani”, amit én két okból nem érzek jogos igénynek, az egyik az, hogy leginkább divatjelenségnek tűnnek a számomra. Sokan már hanyagolni kezdték az FB-t például, mert nem váltotta be a reményeiket és egy idő után már inaktívak lettek, esetleg találtak maguknak fontosabb elfoglaltságokat. (Sokan eleve ódzkodnak is a magánéletük kiteregetésétől, a közéleti megnyilvánulásaikat is megfontolt módon, komolyabb fórumokra tartogatják, - teljes joggal.) A másik ok, hogy ha egy állam vagy egy vállalkozás tud jobbat az kifejlesztheti a saját portálját, rövid időn belül  valószínűleg különféle alternatív közösségi médiumok jöhetnek létre, a mostani nagyoknak is alighanem specializálódniuk kell, hiszen annyira sok célra nem használhatóak egy időben. (Ezzel nem akarom lebecsülni a mostani piacvezetőket, hiszen nyilvánvalóan rengeteg fejlesztésbe invesztáltak és invesztálnak, kifinomult szolgáltatásaiknak köszönhetik a jelenlegi arculatot és jól csengő márkanevet. Ők maguk is a globalizáció egyfajta gyümölcsei.) Az a tendencia is folytatódhat, amit Kína és Oroszország esetében látunk, hogy az egyre inkább bezárkózó országok kormányai a saját államilag felügyelt közösségi portáljaikat teszik csak elérhetővé.