A különféle elméletek nem nagyon működnek a gyakorlatban, a társadalmi viszonyokra alkalmazva általában erőltetettnek és felszínesnek tűnnek számomra. Vannak persze egyszerű és jól alkalmazható, józan ésszel is felfogható szabályszerűségek, de a nagy elméletek kora úgy tűnik, a társadalom- tudományokban véget ért, be kellene ezt látni.

Horthy és Kádár rendszere: csak felszínes hasonlóságok

A „magyaroknak erőskezű vezetőre van szüksége”: ezt a mítoszt a történelmi tapasztalatok egyáltalán nem támasztják alá. A Horthy és Kádár korszakok teljesen más alapokra épülnek: Horthy egy katonaember volt, aki a területei nagy részét elveszített országban képviselte a stabilitást. Kádár ezzel szemben Moszkva helytartója volt, akit a politikai stabilitásért megjutalmazva kicsit nagyobb pórázra lehetett engedni. Mindkét első számú vezető hivatali ideje alatt egyébként három vagy négyféle, eltérő irányvonalakat képviselő kormány működött. Ha pedig megnézzük Magyarország miniszterelnökeinek listáját, egyedül Tisza Kálmán az, aki egyhuzamban 15 évig volt kormányfő, a 2-4 év mondható leginkább tipikusnak.

Orbán Viktorról elmondható, hogy egyrészt tanult elődeinek a hibáiból, másrészt a demagógia mindenféle eszközeit bevetve tartja egyben (ma még) a szavazóbázisát. Semmilyen elv vagy történelmi tapasztalat nem szól amellett, hogy nálunk is bebetonozza magát egy orosz-belorusz típusú kvázi-diktatúra vagy ún. hibrid rendszer, ennél sanszosabb az állampolgárok fokozatos kiábrándulása az egyszemélyi vezetés eszméjéből. A fenyegetettség érzés kiváltotta biztonságra törekvés ugyanis nem tartható fenn folyamatosan. Hosszú ideig hatalomban levő keleti diktátorok példaként mutogatása leginkább csak egy maroknyi kisebbség titkos vágyait fejezi ki, elfeledve azt, hogy ezek a vezetők a saját országaiknak hosszú távon többet ártottak, mint használtak. Egyébként pedig keleti uralom volt már nálunk nem túl régen és 40 éven át tartott, vissza is vetette az ország fejlődését.

Centrum és periféria a gyakorlatban nem határolható el élesen

Egy teljesen másfajta dogmatizmus a szememben, ha az egyébként jó meglátásokat tartalmazó centrum-periféria elméletet erőltetjük. Kína például egyszerre gazdasági-politikai centrum is és periféria is. A nézőpont nagyon szubjektív, leginkább csak különféle lépcsők vannak a gazdasági fejlettség és életszínvonal tekintetében, a spanyol-olaszhoz képest magasabb szinten van a német és a svéd, de náluk is magasabban a svájci és a norvég. Ráadásul az egyes országokon belül inkább léteznek centrumok és perifériák is. A „centrum” működése nem azon alapul, hogy kizsákmányolja a „perifériát”, leginkább csak van egy legalább jó fél évszázados előnye vele szemben gazdasági fejlettségben. (Egyébként pedig Európában sokáig létezett egy pár száz km-es körzet, kb. London-Amszterdam-Párizs háromszögében, ahol az újítások nagy része megszületett, hozzájuk képest évszázadokon át minden periféria volt, mindenki átvette azt, ami valahol kitaláltak.)

Nem tartom igaznak azt az állítást, hogy „szükségszerűen beleragadunk a közepes fejlettségű országok csapdájába”, bár ez a fajta veszély sem elhanyagolható, ha nem tud elég szakembert képezni az oktatási rendszerünk. A gazdasági fejlődésünk egyértelműen látható, lassanként megközelíthetjük a mediterrán régió átlagát (vagy legalábbis a görögöket és a portugálokat), a Balkánhoz képest pedig megőrizhetjük az előnyünket. A fejlődési pálya fenntartása nem akkora nagy „kunszt”, elég az is, hogy a kormányok ne kövessenek el nagy szarvashibákat. A liberalizált és piacvédő politikát szokták az egyes országok kombinálni, mindkettőt megfelelően adagolva, viszont kapitalizmus ellenességgel ez az út nem járható. Gyöngyös-bokrétás kistermelés nem elég ahhoz, hogy felhúzza a gazdaságot, ami ehhez kell, az leginkább erős és jól működő magyar cégek nagy száma, a ronda és robosztus tömegtermelő kapitalizmus, vagy modern vállalati kultúra meghonosítása, ha ez az elnevezés jobban tetszik. (Ami viszont egyáltalán nem ugyanaz mint a vadkapitalizmus.)

Ennek kulcsa pedig az együttműködés és bizalom fejlődése, ami fokozatos, de jól látható folyamat a versenyszférában, az államiban sajnos kevéssé, ott sokáig fennmaradhatnak a régi rossz reflexek. A régebbi, félelemre építő magatartásformák fokozatosan kikopnak és felváltják ezeket az együttműködésen alapulók, - egyszerűen ez a folyamat gazdaság és társadalom fejlődésének alapja.

Dogmatikus identitásharc és „kulturális önvédelem” Európa keleti felén

Önmagában az identitáspolitika teljesen rendben van, sőt pozitív tartalmakat hordoz. Az egyes minták mechanikus átvétele nem is működik, ilyen értelemben valóban nincs „demokrácia export”, másféle értelemben viszont nagyon is létezik, hiszen a tapasztalatok szerint a legtöbb ország másféle módon, eltérő ütemben de hasonló intézményeket vezet be. (Például nem fogadjuk el a családon belüli erőszak ellenes „isztambuli egyezményt”, a törvénykezésünk mégis követi annak a szellemiségét.) A bevezetés módjai, tempója és a prioritások, ez minden országban más, mi például a családvédelem területén elég jól állunk, a környezetvédelem terén viszont le vagyunk maradva másokhoz képest.

Sok esetben hozunk olyan szimbolikus és értelmetlen törvényeket, amelyek kimondottan dogmatikusak és életszerűtlenek. A pedofil nyilvántartás például ilyen, nem véletlen, hogy eddig csak két országban kísérleteztek vele. Létezik olyan, hogy bűnügyi nyilvántartás és egyes munkakörök betöltéséhez megkívánt erkölcsi bizonyítvány kiállítása (ezen lehetne finomítani, hogy milyen munkakörök esetében mi számít kizáró oknak). Ne tolják át az állampolgárra, hogy ellenőrizgesse a nyilvántartásokat, ez a hatóságok feladata, nem csak a pedofília esetében, hanem sok más kizáró ok is lehet ott, ahol gyerekekkel foglalkoznak. (Ne az állampolgár döntse el, hogy melyek lehetnek a kizáró okok.) Ráadásul tudjuk, hogy a pedofília jelensége legtöbbször látens marad és még az egyházak se mentesek tőle.

Az egyházakkal persze nem ez a fő gond, az oktatásban és nevelésben betöltött egyre nagyobb szerepük szerintem leginkább a dogmatikus jellegük miatt problémás. A merev szertartásosság és dogmatika sokakat elriaszt vagy képmutatásra késztet, főleg a fiatalabb korosztályokat.

Van ahol fokozatos volt az átmenet, máshol zsarnokok bukása hozta el a katarzist

A demokratikus rendszerek mindenhol tele vannak problémákkal és változnak is folyamatosan, de többé-kevésbé mégis kizárják az önkényuralom lehetőségét. Igaz, hogy sok országban háborús katasztrófa vagy egy zsarnok bukása hozott el olyan szintű katarzist, hogy tiszta lappal indulva a demokratikus rendszerben kezdjenek igazán hinni az állampolgárok, a legtöbb esetben viszont az átalakulás fokozatosan megy végbe. Az angoloknál például 1688-ban valahogy rátaláltak egy jól működő demokratikus modellre, amit sikeressége okán mások is követhettek. A franciáknál 1789 és 1871 között küzdött egymással a demokrácia és diktatúra, ami a demokrácia győzelmével zárult (bár megmaradt egy érdekes fél-elnöki modell, ami számunkra is tanulságos lehet). A németeknél Hitler bukása, a spanyoloknál Franco halála hozta el a demokrácia tartósnak mondható győzelmét, sok más hasonló példát említhetnénk, talán Románia példája is beleillik ebbe a sorba. A despoták Latin-Amerikában és a Közel-Keleten is sorra megbuktak, Lukasenka és Putyin pedig láthatóan egyre inkább elerőtlenednek. Mindenhol az derült ki végül, hogy a király meztelen volt.

A labdarúgó bajnokságok üzleti alapon működnek a legtöbb országban, a csapatok rendszerint szurkolótáborokhoz kötődnek, nem véletlen hogy Európa élcsapatai hagyományosan a nagyvárosokban jöttek létre. Üzleti alapokon álló rendszerben a lokálpatrióta törzs szurkolók nagy számára van szükség, ezért nagyon ritka, hogy kisebb városok is jelentős focicsapatokkal büszkélkedjenek. Nálunk nem egészen ez a helyzet, ugyanis a 12 csapatos bajnokságban idén 4-5 olyan csapat szerepelt, ahol a lakosságszám még a húszezret sem érte el: Felcsút, Kisvárda, Mezőkövesd, Paks, de a Budafok is ide sorolható. Teljesen kizártnak tartom, hogy ezeknek a csapatoknak jelentős szurkolótáboruk lenne, a fenntartásuk nyilvánvalóan hobbi, egyfajta úri passzió, ráadásul állami pénzből finanszírozzák ezeket. Az idei év nem kivételes, tavaly is hasonló volt a helyzet és jövőre sem lesz változás csak annyi, hogy a Budafok helyett a Gyirmót, a jelentős szurkolótáborral rendelkező vidéki nagyvárosok képviseletében pedig Miskolc (Diósgyőr) helyett Debrecen szerepel majd az NB1-ben. Az arányok összességében nem változnak (4 fővárosi, 1 nagyvárosi és 2 középvárosi csapat marad az ún. „NER” csapatokkal szemben).

Ez az adófizetőknek évente sokmilliárdos kiadást jelentő hobbi a szomszéd országokra is kiterjed, hiszen ott van a DAC (Dunaszerdahely), amely a szlovák bajnokságban a 2. és a Topolya, amely a szerb bajnokságban az 5.helyet érte el annak ellenére, hogy ezek is húsz ezer fő alatti városok.

Egyik kiscsapatban sem a magyar, saját nevelésű játékosok a meghatározók, a futballakadémiák rendszere is már rég megbukott nálunk. A saját rendezésű U21-es EB megmutatta az utánpótlásunk valódi színvonalát, három mérkőzésen szerzett 0 ponttal, -9-es gólaránnyal estünk ki. (1986 óta nem értünk el jelentős eredményt ezen a tornán.) Nincs továbbra sem saját nevelésű játékosunk, aki a topligákban megállja a helyét, pedig a régióbeli országok többségében akadnak ilyenek. Nincs lényeges előrelépés a magyar fociban, csak ezt senki nem akarja beismerni, mert akkor azt is be kell ismerni, hogy sok milliárdot költünk folyamatosan egy rossz rendszer fenntartására.

A Felcsút 2.helye egyébként nagyon ciki, egész Európa röhög azon, hogy a nemzetközi kupákban szerepel a magyar miniszterelnök házi csapata, nálunk ezt nem meri senki felemlíteni.

Az első számú magyar klub továbbra is a Ferencváros, amely bizonyította ismét, hogy egyenrangú tud lenni az európai középmezőnnyel. Legalábbis még az idény elején, amikor a selejtezőket játsszák, akkor már csúcsformába tud kerülni, más csapatokkal ellentétben, amelyek többsége ezt későbbre időzíti, mivel a magyarnál megterhelőbb bajnokságokban játszanak. A Bajnokok Ligájába még nem való a Fradi, ezúttal is csúfosan leszerepelt, a 32 csapat között az utolsó helyen végzett, 1 szerzett ponttal, -12-es gólaránnyal, aminek fő oka a jól látható sebességkülönbség volt a Barca és a Juve játékosaihoz képest.

A magyar fociválogatott kivételt képez ebben a sorban, mert egy zseniális edző (Rossi) megtalálta azt a játékfelfogást, amivel eredményesek tudunk lenni. A magyar focisták bizonyították, hogy képesek kiemelkedő teljesítményekre egy-egy alkalommal, ezen kívül képesek igazi csapatként, a szövetségi kapitány által kiadott taktikát fegyelmezetten követni. (A sorozatterhelést már kevésbé szokták bírni a játékosaink.) Az EB-n nem is vagyunk teljesen esélytelenek, képesek vagyunk meglepetést okozni. Ezzel együtt a magyar focit nem nagyon jegyzik Európában, aminek különféle okai lehetnek.

Az egyik ilyen ok a magyar fociedzők nagy részének nyilvánvaló alkalmatlansága, nagyon sokan élnek meg a sportból nálunk is mindenféle mutatott teljesítmény nélkül. A magyar fiatalok családi közegét is inkább pátyolgatónak mondanám, nem tesz edzetté és nem készít fel az erőpróbákra, a fiatal játékosaink között láthatóan kevés van olyan, aki fizikailag megfelelően felkészült lenne a sorozatterhelésekre. (A Balkánról vagy Ukrajnából érkező játékosokra ez már nem igaz, ők nem akarnak és nem is tudnak evickélni a langyosban, sokkal komolyabban veszik a sportot.)

Az önkény ott kezdődik, hogy az adófizetők pénze bármire elkölthető, következmények nélkül, akár a miniszterelnök kedvenc hobbijára is. Ez azt mutatja, hogy már jó pár éve nálunk már tényleges önkényuralom van.

Én magam is szeretném tudni a választ erre a kérdésre, főként mivel a politikai nézeteltérések rendszerint jóval mélyebb életfelfogásbeli különbségeket is takarnak. Az is lehet, hogy nincs válasz, a probléma talán nem megoldható: életmód és felfogás tekintetében nagyon távoli világok élnek egymástól pár kilométer távolságra, és nincs is esélyük, hogy egymást megértsék. Az egyik véglet a falusias vagy kistelepülési a kőkonzervatív, a másik a nagyvárosi, a modernizált és újító szellemiségű. Az egyik ember a hagyományokon alapuló kisközösségben érzi magát jól, a hagymahéjszerűen rétegződő közösségi életet igényli (család, gyülekezet, falu, nemzeti egység), a másik lételeme az önmegvalósítás és folytonos fejlődés, a kőkemény profizmus és az önkéntes kapcsolatok rendszere. Úgy látom, hogy ez a kétféle életstílus, életszemlélet végeredményben egyformán fontos, egyenrangúak egymással. (Sőt vannak ezeken kívül egészen más életmódok is, de például a remeték életszemlélete jóval ritkábbnak mondható és a közéletünkben is kevésbé jelenik meg).

Nézzük először a kisközösségek világát, a mostani konzervatív kormányzatunk tömegbázisát. Bárkit elfogadnak, aki a közösségi minimumkövetelményeket és alapvető elvárásokat teljesíti, az összetartozás átélésére például misék, falunapok, közösségi ünnepek adnak lehetőséget. Úgy vélem, hogy gyermekkorban és idős korban inkább vannak ilyen jellegű igényeink, de ez teljesen személyiségfüggő, hogy ki mikor és hol érzi magát igazán jól. A dolog a stabilitásról és a hagyományápolásról szól leginkább, viszonylag egyszerűnek mondható és áttekinthető világ. Inkább érzelmi alapú, sem mint intellektuálisnak mondható közeg, hiszen a mondanivalót le kell kissé butítani ahhoz, hogy nagyon közérthető és sokak által befogadható kell, hogy legyen. (A lakodalmas rockot például mindenki érti.) Jellemzően nem gazdaságorientált és nem a számok nyelvén fejezi ki magát, ami pozitív és negatív értelemben egyaránt fontos vonása. Parasztinak is lehet mondani, a másikkal szemben, ami inkább polgárinak nevezhető. Miniszterelnökünk régebben „polgári Magyarországot” szeretett volna látni, mostanában viszont rájött, hogy népszerűbb lesz, ha azt mondja, hogy a magyar ember archetípusa a (paraszt) gazda. Ez egy lényeges szemléletbeli változás.

A kisközösség fenyegetettség érzetét könnyű kiváltani, lényegében beletartozik minden, amit nem ismer, a modernitásnak majdnem teljes egésze ide tartozik (a cukrozott üdítők és a különféle kütyük kivételével persze), és bármi amiről elhiszi, hogy veszélyt jelenthet a közösségi életre. Voltak olyan évtizedek, nálunk a rendszerváltás utáni időszak, amikor a falvak zuhanórepülésbe kezdtek, ezért a „vidéki élet” valamilyen szintű támogatása teljesen ésszerű igénynek mondható. Most is azonban az ábra még mindig az, hogy még egy nagy járvány hatására sem fognak az emberek nálunk sem tömegesen leköltözni falura, hiába elvi lehetőség az otthoni online munkavégzés, a tendencia inkább az, hogy egyre többen élnek majd nagyvárosokban és azok peremvidékén különféle kertvárosokban. Egyedül a társadalom öregedése az, ami szinten tarthatja a konzervatívabb felfogású szavazók arányát (az emberek többsége ugyanis idősebb korában konzervatívabb felfogásúvá válik).

Ezek a falusias területek önmagukban sehol sem a GDP királyai (még a turizmus is valamilyen mértékben külső erőforrás bevonásnak tekinthető), az élénk kistelepülési közösségi élet mindenhol pénzügyi támogatásból tartható csak fenn. (Ami persze nem jelenti azt, hogy nem éri meg fenntartani.) Kérdés, hogy milyen mértékűek a valós támogatások manapság nálunk: nyilvánvalóan nem elhanyagolható összegek a költségvetésen belül, de nem is érik el az „új magyar tőkésosztály” megteremtésére szánt pénzek nagyságrendjét, sok esetben még szimbolikus gesztusok is számítanak. Az egyértelmű, hogy a közösségi felfogásúakat (mivel nem annyira teljesítményorientáltak és nem értik a nagyságrendeket sem) nem zavarja a korrupció sem az alárendelt szerep mindaddig, amíg a közösség egységét (a nemzetet is beleértve) teljes mértékben biztosítva ÉRZIK, amíg a jól ismert biztonságos közeg megvan, és ami még fontos, hogy nincsenek magukra hagyatva.

Nézzünk pár tételt: egyháztámogatások, a rengeteg kistelepülési önkormányzat (más országokban általában összevonták már ezeket), falusi turizmus agyontámogatása, középületek felújítására és építésére kapott, zömében EU támogatások, ún. falusi CSOK, egyéb állami támogatások (ugyanazok a pénzösszegek a falun eleve többet érnek, hiszen az élet olcsóbb a nagyvároshoz képest). A falvak javuló életminősége nálunk is nagymértékben a gazdaság nagypályásainak, modern húzóágazatainak köszönhető. Más országokban (pl. USA, Nagy-Britannia) ez még kisarkítottabb, high tech, tőzsde, pénzügyi és egyéb szolgáltató szektorok és nem utolsó sorban a bevándorlók biztosítják azokat az extra jövedelmeket, amiből a kistelepüléseken lakók számára is valami lecsöpög. Bár ezekben az országokban az állami újraelosztás nem módosítja annyira az „erőviszonyokat” mint nálunk, ahol egyes (nem „megbízható elvtársak által vezetett”) nagyvárosokat tavaly óta már szabályos pénzügyi blokád alá vont a kormányzat.

A másik világ sokkal keményebb, oda már kell az a bizonyos elkoptatott jelentésű szavunk az „önmegvalósítás”, más szóval a képességeinkből kihozni a maximumot. A falvak kis világában nem lehetséges a megfelelő szintű specializálódás, professzionális közegben van csak erre mód, ami onnan indul, hogy felsőfokú oktatás, és/vagy a szakmában kábé tíz ezer óra kemény munka, ami végzettségtől függően egy vállalkozó esetében is érvényes. Az online tér nem elég ehhez, mert a személyes kapcsolatokban az ember sokkal több információt vesz le szakmai téren is, emiatt a tudás mindig koncentrálódni fog. Szükség van egy versengő közegre, ahol a versenyszellem a meghatározó, mert ez ad csak megfelelő húzóerőt, ez hozza ki belőlünk a teljesítményt. (A feloldódás egy közösségben nem támogatja ezt a törekvést.) Nem fogjuk a szomszédokkal kalákában felépíteni a házunkat és nem a helybéli füvesasszony fog majd orvosságot adni a bajainkra, bár néha kaphatunk tőlük egy kis segítséget mindkét esetben.

Az is világos, hogy kevésbé szerencsések számára a szakmai önmegvalósítás nem nagyon járható, mert az árufeltöltést és a szalag menti munkát nem nevezném annak. A közösségi élmény viszont valamennyire kompenzálhat a szakmai érvényesülés és a nyilvános sikerek hiányáért, és nincs is ezzel semmi gond. Aki viszont mindig csak a közmunkából él, neki ilyen logika mentén neki nem nagyon lesznek sikerélményei azon kívül mint amit a közösség nyújtani tud, és mivel jelenleg nálunk a Fidesz képes a közösségi vonalat a nyilvánosságban messze a legerősebben megjeleníteni, ő is a fideszes szavazók számát gyarapítja, anyagi érdekeitől teljesen függetlenül. (Egyes pszichológusok az ilyen emberek helyzetét „tanult tehetetlenségnek” is nevezik, azaz csak mások segítségében bíznak, a bátorító légkörben létrejövő „tanult kreativitással” szembeállítva.)

Nagyon életszakasz függő is lehet mindez: például aki kisgyerekeket nevel, neki az önmegvalósítás kevéssé lesz fontos a gyerekek igényeihez képest, sok éven keresztül. Ennek a két fajta életszemléletnek a közösség központúnak és az önmegvalósításra törekvőnek a dominanciája tehát változhat életünk során többször is, sőt a legtöbbünkről elmondható az is, hogy mindkét világban valamennyire otthon vagyunk. Az is egyértelmű, hogy a megszerzett tapasztalatokat később nagyon jól lehet hasznosítani akár egy kistelepülés közegében is, ilyen például az a tanár és edző, aki mások sikeréért dolgozik. Elvileg az is lehet egy irányvonal, bár én nem látok ilyen tendenciát, hogy a falvak nagy része is lassan a polgárosodás útjára lép, egyre többen lesznek, akik már nem a gyámkodást várják el, hanem önálló igényeket fogalmaznak meg és a korrupciót nem veszik már természetesnek. (A korrupció felszámolása a tapasztalatok szerint leginkább alulról felfelé haladva történhet.)

Elvileg lehetséges a nagyon eltérő felfogások közeledése, én azonban jelenleg nem látom ennek jeleit. A különféle könnyű pénzforrások, állami támogatások elkényelmesítő hatásúak lehetnek, nem ösztönzik a fejlődésre a „védett közegben” élőket. Másik, ami még ennél is fontosabb az oktatásunk romló színvonala, a felsőoktatási végzettségűek arányának csökkenése. Kissé sarkítottan fogalmazva a vezetésünk egy parasztosodó társadalmat szeretne látni, ahol szinte minden döntést központilag hoznak meg, az állampolgároktól nincs több elvárás, mint hogy engedelmes végrehajtók legyenek. Számos értelmiségi szakma kerül átalakításra mostanában, ebben a szellemiségben (a közösség önvédelmére való hivatkozással természetesen, de lényegében pártkatonák veszik át az irányítást egyes intézményekben).

A kormány magyar tulajdonú gazdaságot erősítő tervei igen nagy ambíciókat mutatnak, sőt akár még impozánsnak is nevezhetőek. A törekvést egyébként helyesnek tartom. Ami viszont hiányozni fog a tervek megvalósításához az a humán tőke, a megfelelő számú szakember és szakképzett munkaerő. (A jelenlegi oktatási rendszerünk ugyanis erre nem alkalmas, az átképzés és élethosszig tartó tanulás pedig a legtöbbünk számára ismeretlen fogalmak.) Egy lehetséges út, és voltak ez irányú politikai üzenetek is az utóbbi időkben, a multik fokozatosan végrehajtandó, szinte teljes körű kiszorítása az országból (mondván, hogy megtanultuk amit lehet, itt az ideje, hogy a dolgozók átmenjenek magyar tulajdonú cégekhez). Egy ilyen esetben viszont a létrejövő merev, politikai biztosokkal teletömött és központi irányításra törő, erősen bezárkózó gazdasági modell sorsát nem lenne nehéz megjövendölni: a világban történő változásokat egy idő után már nem tudja lekövetni, hirtelen sokkszerű összeomlása a rendszerváltás utánihoz hasonló helyzetet idézne elő… Magyarország az utóbbi évszázadokban harmadszor vagy negyedszer lépne ugyanabba a folyóba. Viszont semmi jelét nem látom annak, hogy a jelenlegi tendenciák pár éven belül megváltoznának.

Mindettől függetlenül az alapkérdés adott, hogy a szélsőséges politikai felfogások hogyan fognak tudni közeledni egymáshoz. Ha bármelyik oldal teljes győzelme lenne a megoldás, az szerintem nagy hiba lenne.

Lényeges változást a közéletünkben már önmagában az hozhatna, ha az emberek nem lennének már vevők a különféle "nagy dumákra", akár mert már unalmasnak tartanák, akár mert kiábrándulnának belőlük.

Egyik szemük sír, a másik pedig röhög, ilyennek látják az Orbán-kormányt külföldön az utóbbi években, legutóbb épp a „gender” szó használatának tiltásával tettük magunkat nevetségessé. Az összes magyar bürokrata már az első napon megtanulja, hogy melyek azok a tabu szavak, amiket más országban használnak ugyan a közbeszédben, de nálunk tilos. (A  kultikus Gyalog Galopp c. filmet idézve, mi vagyunk a nép, amelyik nem mondja, hogy „ni”). A dogmatizmus annyira elterjedt nálunk, hogy a szó használatának módját és célját adott esetben már nem is vizsgáljuk: Ez esetben az EU nyilatkozatában a  „gender ineqality” egy nemzetközileg használatos szókapcsolatként a nők hátrányos megkülönböztetését jelenti, elsősorban a munkahelyeken. Ennek a szókapcsolatnak a jelentését mindenki ismeri, csak a magyar és lengyel bürokraták nem (mert nekik az lett kiadva, hogy a „gender” szó nem használható és hát féltik az állásukat). Szó nincs itt transz szexuális személyekről. Az angol nyelvben a nem jelzésére a „gender” és a „sex” szavak használatosak, de egy kérdőíven az adatok megadásakor is inkább a gendert használják, mert a sex félreérthetőbb. Ez olyan mintha a „nem” tiltott szó lenne, egyébként pedig a jelentés egészen más, ha azt mondom, hogy „black lives matter” és „all lives matter”, mert habár logikailag az utóbbi bővebb értelmű, de az előbbi ráirányítja a hangsúlyt egy bizonyos jelenségre. (Egyébként nekem nem különösen szimpatikus a BLM mozgalom, összességében inkább károsnak mint hasznosnak tűnik, de a példa teljesen független a megítéléstől, csak párhuzamként hoztam fel.)

A NER ideológusok lassan már egy értelmes mondatot sem tudnak kinyögni, és a kormánybürokrácia is egy elszabadult hajóágyúként funkcionál. Egyetlen szót még mindenki meg tud jegyezni és nagyon alkalmas emberek vagy pártok megbélyegzésére: ilyen például az „oltásellenes”. A valóban oltásellenes mozgalom például a Magyarok Világszövetsége, amely videókon kampányol mindenféle oltás ellen, de érdekes módon nem ellenük akar senki „békemenetet” szervezni. Habzó szájakról van itt szó jól láthatóan és puszta gyűlölködésről. (Az agresszor persze mindig a másik, egy sündisznóállásból nézve bárki közelít, az csak támadó lehet.) Valójában a kő-konzervatív emberek azok, akik rendszerint oltásellenesek, én nem ítélem el őket emiatt, tiszteletben tartom a véleményüket, és pár érvüket még megfontolásra méltónak is. A szóhasználattal van inkább gondom, hogy mit jelent az a szó, hogy „oltásellenes”. Amikor a józanész szabályait felrúgva egy pártközpontban akarnak szavakat újradefiniálni, és uszító jelszavakként használni mások ellen, nekem ez egyszerre röhejes és szomorú is.

A kontextus, az értelmezési környezet egyébként nem csak a szavak szintjén, hanem statisztikák esetében is számít, például amiatt, mert a kimutatások sosem vaktában készülnek, hanem mindig egy adott céllal. Ha a vakcinák hatásosságának bemutatásáról teljesen félrevezető statisztikát ad ki egy kormányhivatal, az pont ugyanaz a kategória mint az imént említettek.

A magyar közgondolkodás még mindig dogmatikus, ami vélhetőleg még a kommunizmus (marxizmus) kísértete és egyéb ideológiák összesített hatása miatt van. Az európai joggyakorlat egyszerűen fejlettebbnek mondható, a „szándék-etika” nagyobb szerepet kap, mint a betű szerinti értelmezés. Ahol viszont mint nálunk befélemlített bürokraták dolgoznak, ott mindig az egyes szavakon fognak lovagolni sajnos. (Az önkényuralmi jelképek használatának megítélése is mindig a kontextustól függ, például lehet némileg átalakított, de a közismerteknek megfelelő jelképeket is  használni, az osztrákok például képesek voltak még ezt is kiszűrni.)

Önmagában persze ez a groteszk helyzet ami nálunk van, nem feltétlenül akkora nagy baj, akár még beleférhet a „kulturális önmeghatározás” kategóriájába is. Arról van szó, hogy mi is érvényesítjük azokat az elveket, mint amik tőlük nyugatra az utóbbi évtizedekben nagyobb figyelmet kaptak, csak kicsit más módon. Mi nem ítéljük el annyira nyilvánosan rasszizmust és a szexizmust, csak finom jelzéseket adunk, hogy ezek már „nem trendi” dolgok vagy nem túl szalonképesek, és így is el lehet érni a kívánt célt. Nem kell pontosan ugyanazt az utat követni mint mások, és esetenként a hangsúlyok máshol vannak, például hogy Magyarország az átlagnál jóval családcentrikusabb. De például a kereszténység (dogmáktól letisztított) mai gyakorlata is egyenrangúnak tekinti a férfit és a nőt, ami viszont az iszlám esetében már nem mindig mondható el.

Nyilván léteznek liberális (és sok egyéb fajta) fanatikusan vagy bürokrata módon használt dogmák is, de ez nekünk nem ad felmentést a saját hülyeségeink alól. Amit Orbán mondott a bevándorlással kapcsolatban azt mondom én most: „Ez veszélyes”. A sötét forgatókönyv veszélyei szemmel láthatóak. Például, ha kimondom, hogy „rablómultik”, akkor nyomás tüntetni a kormány mellett, ha pedig „liberálbolsevik”, akkor indulhat a rágalomhadjárat és a karaktergyilkosság – ezek persze nem konkrét, csak lehetséges példák a jelszavak mozgósító erejére. egy katonás logikával működő országban. (Viszont ha nincsenek „háborús állapotok” a fejekben, akkor a nőket sem akarják majd „szülőgépnek” tekinteni egyes mozgalmak, ilyen egyszerű.)

Ha viszont tovább követjük ezt az elvet, hogy a dogmatizmus helyett a szövegkörnyezetet és a szöveg koherenciáját, iránymutatásait vizsgáljuk, akkor eljuthatunk oda is, hogy például egy kormányváltás esetében nem lesz szükség arra, hogy új alkotmány jöjjön létre, csak a mostani felülvizsgálatára. (Lényegében egy politikai nyomástól, elvárásoktól független alkotmánybíróság korrekt szakmai működésére.) Az Orbán-kormány által elfogadott eredeti alaptörvény szakmailag rendben volt a szakértők szerint, a módosítások tették ellentmodásossá, holott egy alkotmány nem lehet salátatörvény. (Az alkotmány preambuluma csak talán az, ami jogilag nem értelmezhető, inkább egyfajta hitvallás, költészet kategóriája.)

Egyrészt az alkotmányunk alapvetően nem mehet szembe az emberi jogi nyilatkozatokkal, és az EU alapszabályával sem (nagyon különleges eseteket kiéve), például nem lehetne belefoglalni a gyerekmunka kötelezettségét gyárakban. A másik követelmény a belső koherencia és ellentmondás mentesség, nem lehet bele írni a „kivéve a gyevi bírót” jellegű mondatokat, amelyek az alapelveknek ellentmondóak. Így például a funkcióhalmozás szerintem ellentmond a hatalommegosztás elvének, nem lehet valaki egyszerre parlamenti képviselő és polgármester (ez egy szakmai nonszensz, még a rodeósok sem tudnak két lovat megülni), és nem tölthet be akármennyi köztisztséget. Egyes beruházásokat nem lehet titkosítani a nemzeti érdekre hivatkozással (kivéve persze a katonai létesítményeket), mert ez ellentmond az átláthatóság alapkövetelményének. (Ha egy hivatal megtagadja a korrekt tájékoztatást, és nem csupán betű szerinti értelemben, azt is megfelelően tudni kell büntetni.) Egy alaptörvényben vagy egyéb sarkalatos törvényben nem lehet olyan szintű szabályokat hozni, hogy az iskolákat milyen színűre fessék, mert ez ellentmond az állampolgári szabadság elvének többek között, és így tovább.

Ha lesz egyszer kormányváltás, akkor leginkább az alaptörvény és egyéb fő törvények „vírusmentesítésére” lesz szükség, nem kell mindent újraszabályozni, elég lennek kidobni az oda nem illő részeket. A törvények és szabályok célja jobb helyeken inkább iránymutatás, nem pedig átláthatatlanul kusza szabályozások létrehozása, és nálunk sem az kellene, hogy legyen. A magyar joggyakorlat jelenleg jóval bürokratikusabb és dogmatikusabb az EU átlagánál.

Nem játék a politika, vagy legalábbis nem az kellene, hogy legyen. Sokan pedig a összekeverik a kettőt, és úgy fogják fel, hogy de jó, a „mi csapatunk” most gólt lőtt az ellenfélnek. Komolyan szánalmas ez a pótcselekvés, ahogy drukkolnak, kibicelnek, holott ami az adott esetben történt az nekik vajon hosszabb távon inkább jó vagy rossz? Kicseleztük az EU-t és nem tudta ránk kényszeríteni az akaratát, például a „civil törvények” esetében, most kiket erősít és kiket gyengít hosszútávon, kinek lesz jó és kinek nem? Éppúgy nem lehet ezt jót röhögve, könnyedén venni ma már mint a nőknek hím soviniszta vicceket mondani egy munkahelyen, és sorolhatnám a hasonló példákat. Az ember játékos természetű és szeret mások kárára örülni, amit politika terén nem más mint infantilizmus.

Egy stadionban még rendben van, ha (szigorúan járványmentes időszakban!) az emberek együtt szurkolnak a kedvenc csapatuknak, mert tudjuk hogy a sportmeccs az játék, közösen szurkolni ad egy élményt, de amint kimegyek a stadionból már elfelejtem, az életemre semmilyen hatást nem fog gyakorolni, akár nyert a csapatunk, akár nem. (Józan ésszel nézve csak járvány mentes időszakban lehet engedélyezni a tömeges rendezvényeket, távolságtartás és maszk nélkül.)

 Ezzel szemben a tömeges felvonulás, ha nincs valamilyen konkrét célja és csak mindenféle elvont ideák nevében vonul fel, már a csalás és ámítás kategória. De jó hogy sokan vagyunk, beleolvadhatok egy nagy tömegbe, hozzám hasonló „rendes, derék emberek”, „jó elvtársak” vesznek körül… A kommunista rendszerben sokan nagyon is szerettek felvonulni május elsején, a központi pártvezetés előtt, nyilván megvolt ennek a maga hangulata. Én viszont nem látok többet ebben mint egy nagy giccses önbecsapást és persze némi politikai manipulációt.

Ha konkrét sérelmeim vannak a kormány intézkedése miatt, akkor a tiltakozásnak lehet egy módja a tüntetés, ami ráadásul még kockázatokat is rejt, mert a rendőrség kemény fellépése nem kizárható éppúgy mint esetleges provokáció sem. Ez a véleménynyilvánítás egy formája, nem erődemonstrációról szól. (A „békemenet” is csak ugyanannyira létező kategória mint a békeharc, valójában minden demonstráció agresszív, ez is egyfajta rejtett fenyegetést hordoz.)

Ami még mindig nem korrekt fair, őszinte politizálás az igazság hirdetése és mások győzködése. Az „igazságot” mennél hangosabban hirdetik, annál több benne a „gazság”. A nagy, általános elvek ködösek, nem megfoghatóak, különféle indulataink, ösztönös késztetéseink elrejtésére használjuk ezeket. Ezen a téren mintha lenne egy kis előrelépés, ma már nem akarjuk egymást feltétlenül meggyőzni, inkább csak befolyásolni, hatással lenni azokra, akik máshogyan gondolkodnak mint mi. Lehet, hogy azok az emberek, akik képesek gondolataik árnyalt megfogalmazására már mind elbizonytalanodtak abban, hogy amit régebben gondoltak az mennyire volt helyes és mi lenne a követendő? Legjobb persze a tömegbe beleolvadni, akkor ezek a kételyek eltűnnek, a vezér úgyis megmondja a tutit…

A személyeskedés a politikában megint a „sötét oldalhoz” tartozik, aki ezt élvezi a sötétség oldalán áll, pártszimpátiáktól függetlenül. Mostanában a radikális jobboldalhoz tartozók azok inkább, akik csordaként rávetik magukat virtuálisan a kijelölt célpontra. A gondolkodásbeli hiányokat és a tájékozottságot agresszióval és a hangerővel pótolják, akik a pártvonal különféle csicskái, fizetett trollok is lehetnek, de szerintem a legtöbb esetben egyszerű önkéntesek, akik az életüket nem tartják eléggé boldognak és ezt másokon vezetik le. Érdekes az is, hogy a támadások soron legtöbbször piti dolgok jönnek fel, viszont a legkirívóbb, legdurvább esetektől a közvélemény meg se rezdül, ezek mintha tabuk lennének. (Itt van például „Lőrinc barát”, az ő esete jól jellemzi a mostani rendszert.)

A történteket hajlamosak vagyunk mindig egy ember nevéhez kötni, akár Gyurcsányról vagy Orbánról van szó, pedig vannak például gazdasági szakembereik, akiknek a munkájától nagyobb mértékben függ a gazdaság állapotának alakulása. (Igaz viszont, hogy néha a szakembereket a legnagyobb koponyákat beleértve sem hallgatják meg, Medgyessy kormányzása alatt például tudtommal ez történt.) A közvélemény tehát szereti a dolgokat leegyszerűsíteni, egy személyhez kötni. Orbánról annyi jót biztosan el lehet mondani, hogy tudatában van annak, hogy nem ért a gazdasághoz és hallgat azokra, akik a hozzáértésüket már bizonyították.

Van még egy érdekes anomália, az összeesküvésekben hívők tömege, azt is lehet mondani, hogy szeretik túlagyalni a dolgokat és mindenféle városi legendákat fogadnak el. Itt van például az a felfogás, hogy a járvány vajon „kinek az érdeke”? Mindenféle gyógyszergyártó lobbiké nyilván. Ez az elmélet már ott kérdőjeles, hogy egy csomó egészségügyi szolgáltatás épphogy visszaesett a járvány alatt. Az pedig vajon mért lenne jó a különféle „háttérhatalmaknak”, ha egy gazdasági ágazatot felhoznak és közben tönkretesznek tíz másikat? Sajnos az emberiség nem képes mindent kontrollálni, a járványhelyzet nagyon úgy tűnik senkinek nem állt érdekében.

A korrekt politizálás szerintem főként beszélgetés, reagálás az eseményekre, mindenki mond eleinte butaságokat (ez kivétel nélkül mindenkire, közszereplőkre is vonatkozik, hogy eleinte nagy zöldségeket mondunk az aktuális eseményekről.) Egyrészt szeretünk pletykálkodni is egy kicsit, másrészt vannak felkavaró, váratlan és nem túl kellemes dolgok is. Véleménycsere, gondolatcsere, érzések megosztása, és reménykedni abban, hogy a kaotikus események valamennyire kezelhetők lesznek (általában azok is), mindezt alighanem igényeljük, egy idő után a legtöbben finomítjuk is a véleményünket.

Itt van például a vita a többlethalálozásról. Nyilvánvaló, hogy ilyen szó, hogy többlethalálozás nincs, ez egy agyrém. Nincs olyan, hogy x számú embernek kell meghalnia egy adott évben. (Különféle években lehet több vagy kevesebb, a népesség öregedésétől, egészségügyi állapotától, az egészségügy színvonalának alakulásától stb. sok mindentől függ.) A dolog másik oldala viszont, hogy a koronavírusnak valójában kevesebb a halálos áldozata mint ami a kimutatás szerinti, hiszen a legtöbb esetben a koronavírus csak a betegek állapotának egyik súlyosbító tényezője volt. (Többféle statisztikai kimutatásnak van értelme ez esetben.) Erről viszont nem érdemes vitatkozni, rendkívül morbid lenne, egyesek számára akár még kegyeletsértő is lehet. Ez egy jellemző példája annak, hogy a politikai vita hevében mindkét oldal túlzásokba esett és teljesen bizarr irányba csúszott el a diskurzus.

Visszatérve a kiinduló témára, az arctalan felolvadás a tömegben, ez egy focimeccs esetében rendben levőnek tűnik, a politika viszont nem játék, egzisztenciális kérdésekről van szó. A választási kampány idején lehet rendjén való, hogy a politizálást magasabb fordulatszámon pörgetjük, a normál hétköznapokba ez nem való. Annyiféle szerepet kell eljátszanunk nap mint nap, hogy azt se fogjuk tudni, kik vagyunk valójában, ne akarjunk még egyet a nyakunkba venni. Magyarnak lenni is egyfajta meghatározottságunk a sok közül, nincs ebben semmi különös, ez önmagában teljesen neutrális. A nacionalizmusnak a nemzeti ünnepeinken van a helye, március 15-n és augusztus 20-án, egyébként a mindennapi magyarkodásnak semmi értelme, csak pótcselekvés.

A társadalmunkról szóló bestsellerek (amiket „illik” ismerned valamennyire, - na itt kezdődik a sznobizmus) jellemzően csőlátást mutatnak. Amikor általánosítanak, és azt mondják hogy az emberiség ilyen vagy olyan, akkor nyilván nem egy indiai marhapásztor (ilyen foglalkozás mondjuk nem nagyon van arrafelé) perspektívájából nézik a világot. Amikor azt mondják, hogy „mi”, mindig kérdezzünk rá, hogy ki is az a mi? Ha USA-beli szerzőről van szó, akkor nyilván az „amerikaiak” (az ő szóhasználatuk, földrajzilag nagyon pontatlan vagy inkább kirekesztő), de a mi kultúránkban (ma még per pillanat nyugati kultúrkörben vagyunk, ki tudja meddig), jellemzően felső-középosztálybeli emberekről van szó, mereven elitista, felső-középosztálybeli látásmóddal.

Itt van egy csomó városi legenda és mítosz, például a növekedési kényszer mítosza. Nagyon sok ország egész jól elvan növekvő GDP nélkül, például az utóbbi évtizedben ez a helyzet a hollandoknál, vagy a japánoknál már több évtizede nem nőtt a GDP, mégis ezek sok esetben példa országok. Növekedési kényszer nyilván nem egyes országok szintjén a jellemző (még kevésbé fejletteknél sem feltétlenül kell, hogy legyen ilyen), inkább egyes nagyvállalatok esetében, ahol a részvényesek elvárják a több hozamot, vagy félnek attól, hogy a konkurencia beelőz. Lehet még ilyenfajta kényszer azokban az országokban, ahol a politikusok felé elvárás, hogy ígérgessenek fűt-fát a választásokon és mivel az elit nagy része „érinthetetlen” és kitűnő érdekérvényesítő is, valamit kell adniuk a szegényebb rétegeknek (ha van gazdasági növekedés, abból nekik is juthat egy kevés). Sokféle területen létezhet az emberek számára valamiféle gazdasági jellegű „növekedési kényszer”, sokféle okból, a gazdaság voltaképp ezek eredőjeként növekedhet, nem pedig azért mert a kapitalizmus eleve olyan és nem létezhet másként. (Egy feltevés, amit nem bizonyított senki. Ellenpélda: a gyorsan növekedő GDP-jű USA nem vált a világ legboldogabb országává.)

Másik legenda, hogy az eredendő rossz az ipari forradalom, előtte minden jó volt. Itt bújik ki a szög a zsákból, hogy nem a 15.századi földet túró angol paraszt a viszonyítási pont a felső-középosztálybeli tudós emberek számára még véletlenül sem, hanem az a nemes osztály (mi más), amihez ha tartoztál, akkor nem kellett napi tizenórákat robotolnod a jólétért. Pedig már a Bibliában is ott van, amint kiűzetünk az édenkertből (megszületünk), mindenféle problémával találjuk magunkat szembe, mindig újabbakkal, amiket nem mindig tudunk megoldani. A különféle korok összehasonlítása viszont nem nagyon vezet értelmes eredményekre.

Mindezzel nem célom az elitellenesség, a látszat ellenére sem: korunkban a felső- és felső-középosztályok polgárai nagyrészt nem érdemtelenül vannak ott, ahol (feltéve, hogy az adott társadalmat nem szövi át teljesen a korrupció), iskolázott, képzett emberek és főként a vezetői szinteken az átlagosnál intelligensebbek is. Sok tanulással és kemény munkával lehettek elismert orvosok, menedzserek, egyetemi tanárok, ügyvédek stb., ez az erősségük viszont én úgy látom, hosszabb távon a gyenge pontjukká is válhat.

A státusz, a státusz és megint csak a státusz: elmegy az egzotikus nyaralóhelyre, mert az a menő, a nagy kocsi a menő, márkás ruhák, stb. ez valójában sznobéria, a státuszt hivatott kifejezni, de nem biztos, hogy ő ezeket tényleg szereti is. Munkamániásnak lenni azon a területen, ahol nagyon jó, a státusz túlhangsúlyozása mindenféle társadalmi elvárások gyűrűjében, nem csoda, ha hiányozni fog neki az, amit lazaságnak, közvetlenségnek vagy otthonosságnak szoktunk nevezni. Amire ezek az emberek szocializálódtak az iskolában és a munkahelyen az leginkább a teljesítmény központúság, ami egészen másfajta készségeket követel meg mint a mindennapokban a boldogság átélése. (A hollywoodi filmek is például ezt a hiányosságot próbálják orvosolni, kissé gyerekes, éretlen emberek számára kínálnak szociális probléma megoldó sémákat.)

A nyugati közép és afeletti osztályok problémái egy átlagos hatvan kilós, nagy eséllyel ázsiai, napi pár tíz dollárnál kevesebből megélő földlakó számára valószínűleg csak nyavalygásnak hatnak. (Étel, lakhatás, természeti csapások elviselése, bármilyen közlekedési lehetőség – ezek a témák bolygónk „átlagpolgárát” alighanem jobban érdekelnék.) Én persze nem tudom beleképzelni magam abba, hogy milyen lehet az élet mondjuk Sanghaj külső ipari zónájában, de elég egy kicsit elmozdítani a fókuszt a nyugati értelmiségi nézőpontjából egy kicsit keletebbre erre mifelénk, már másként ítélünk meg sok mindent.

Egyébként azt lehet mondani, hogy mi is a legtöbben nyugati típusú (mondhatni amerikanizált) társadalomban élünk, már nincs annyira erős nyugat-kelet kontraszt az életszínvonalban (inkább az észak-dél különbségek erősödtek fel), sőt a szellemi-fizikai munka ellentéte is csökkent. A fizikai (vagy zömmel fizikai) munkát végzők között is vannak elitek, különféle mesterek és vállalkozók, akiknek a jövedelme felülmúlja az átlagos szellemi munkásét, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy ki mennyit invesztált tanulásba az évek során. Fizikai munkával is el lehet érni felső-középosztálybeli életszínvonalat, és rájuk is alighanem hasonló státusz-csapdák leselkednek mint a szellemi munkát végzőkre. Fizikai és szellemi munkakörben is fenyegeti az embereket a kiégés veszélye, és az is, hogy nem tudják felvenni az újabb generációkkal a versenyt a technikai újdonságok terén, ami idősebb korban státuszvesztéshez vezet (ilyenkor kimondottan nagy probléma lehet az, ha valaki sznob).

Érdekes egyébként, hogy a mostani járványhelyzet mi mindent hozott ki a boldogságunk feltételeként, például azt, hogy a családtól is be lehet besokallni az összezártság alatt, a párkapcsolatról nem is beszélve, viszont a barátságok szerepe felértékelődött. Egy barátságban például nincsenek különféle hatalmi viszonyok, mert ha vannak, akkor az nem barátság. A ma embere viszont sajnálatosan, teljesen hibás módon a hatalom bűvöletében él: hatalom a tárgyak fölött, a természet fölött, vagy ha ez nem megy akkor pótszerként, mások fölött. Ez pedig egoizmushoz vezet és igen nyomasztó tud lenni.

Különféle iparágakban már megtapasztalhatták, hogy az utóbbi időszakban a termelési anyagok beszerzése nehezebbé vált, a világkereskedelem ellátási problémái miatt globális hiány alakult ki többek között egyes fémekben és műanyagokban is. A keresleti piac miatt jelentősen emelkedtek a különféle nyersanyagok árai, ami hamarosan számos fogyasztási cikk árában is meg fog jelenni, mindez a válságkezelés miatt kiszórt pénzek által generált inflációt tovább gerjesztheti. Rövidebben mondva megdrágulhat majdnem minden.

Lehetséges, hogy a nyersanyaghiány csak átmeneti jelenségnek fog bizonyulni és a járványhelyzet javulásával megszűnhet. Vannak jelek azonban, amik arra utalnak, hogy olcsó termékek tömege, amiket rövid használat után eldobunk, - ez nem lesz többé járható.

A COVID és egyéb járványok időnkénti fellángolása továbbra valószínűsíthető, emellett lehetnek természeti katasztrófák is, például vulkánkitörések, amelyek korlátozhatják a légiforgalmat. Az ún. politikai kockázat még ezeknél is nagyobbnak tűnik, növekszik a feszültség a nagyhatalmak között, polgárháborúk és háborúk kitörése fenyeget, a következő években ez lehet a legnagyobb veszély. Az olaj mellett most újfajta stratégiai termékek jelennek meg, elsősorban könnyűfémek és ritka fémek, amiket az elektronika használ, és minden nagyhatalom biztosítani igyekszik a forrásait. (A piac láthatatlan keze mellett most egyes kormányok láthatatlan keze is beavatkozhat a stratégiai cikkek forgalmába.) A műanyagok nagy része a kőolaj feldolgozás mellékterméke, és ha a kőolaj kereslete csökken, mint ami mostanában történt, már az is megdrágíthat egyes műanyagokat. Ez persze környezetvédelmi szempontból egyáltalán nem lenne baj.

A gyorsan bővülő világkereskedelemben is látható jelei vannak a kapacitás korlátoknak, a „szűk keresztmetszet” nem csak a Szuezi-csatorna esetében érvényes, hanem például abban is, hogy az egyirányúvá váló áruforgalom miatt nem jut vissza elég konténer Kínába, ami szintén megnövelte a fuvarköltségeket. (Vagy éppen chiphiány miatt a gyárak nem tudtak elég autót összeszerelni.) Ezek persze inkább átmeneti nehézségek, de megmutatják azt, hogy a világkereskedelmet már néhány apró fogaskerék elakadása is mennyire le tudja fékezni. Ez látható abban is, ahogyan az élelmiszerek árai megemelkedtek, ami főként az ellátási láncokban bekövetkezett zavaroknak tulajdonítható – a sajtó viszonylag felelősen viselkedik, mert kevésbé tudósít ezekről, nem fokozva a járványhelyzet miatt egyébként is gyakori pánikszerű élelmiszer felvásárlásokat.

Az átmeneti zavaroknál súlyosabb, elvi korlátok is létezhetnek, a Római klub: A növekedés határai című tanulmánya már 1972-ben valószínűsítette azt, hogy a 21. század közepén a nyersanyagforrások kimerülése miatt civilizációs összeomlás várható, amit a technológiai fejlődés legfeljebb késleltetni lesz képes. Én magam viszont abban bízom, hogy elindul a gazdaságban egy alkalmazkodási folyamat, ami elősegítheti az életmódunk megváltozását, valójában nincs is más ésszerű alternatíva.

Jelenleg a nyersanyagoknak csak egy kis részét hasznosítjuk újra (leginkább az alumíniumot), a nagy részük különféle hulladéktárolókba kerül. Az újrahasznosítást az alapanyagok magasabb világpiaci ára ösztönözhetné leginkább. Ugyanez elősegíthetné azt is, hogy a tárgyakat ne dobjuk ki, hanem először próbáljuk megjavítani. Jelenleg számos termék esetében az újragyártás költsége alacsonyabb vagy nem sokkal magasabb mint a javításé a relatíve alacsony nyersanyagárak miatt, nem beszélve arról, hogy kifogástalan állapotú elektronikus kütyüket is kidobnak egyes országokban, mert jön helyettük valami újabb. (Nincs is szükség semmiféle „tervezett elavulás” elméletre az esetek túlnyomó részében, mert a divatok vezérelte piacokra gazdaságilag nem is éri meg tartósabb termékeket eladni.)

Lehet, hogy már a közeljövőben meg kell barátkoznunk azzal, hogy (az átlagpolgár számára) kisebbek lesznek a telefonok kijelzői és általában a képernyők, nem járunk hatalmas autókkal, a tárgyaink nagy része kisebb lesz és könnyebb, és általánosságban nem cserélünk le semmit olyan gyakran. A javíthatóság és a könnyű újrahasznosíthatóság is a legfontosabb szempontok közé fog kerülni már az egyes tárgyak tervezésekor. A különféle tárgyak gyűjtögetése, kacatok felhalmozása egyébként már kezd háttérbe szorulni az utóbbi időkben, mivel hozzászoktunk az ún. virtuális valósághoz és valamivel kevésbé igényeljük a különféle materiális javakat. Emellett a környezetvédelmi szemléletünk már eljutott oda, hogy szeretnénk kilépni a hulladéktermelés és a növekvő széndioxid kibocsátás ördögi köreiből, például sokan szeretnék elérni a műanyagok felhasználásának korlátozását.

Az nem lenne túl szerencsés, ha sok minden rozsdásabb és kopottabb lenne mint amihez hozzászoktunk, vagy hogy egyes nyersanyag maffiák megerősödnének világszinten. Másrészt viszont pozitív társadalmi változások is lehetségesek, például a munkaerő képzésében kevéssé érdekelt összeszerelő üzemek száma csökkenhet és helyettük a javítással és újrahasznosítással foglalkozó vállalkozások terjedhetnek el. Mindenekelőtt azonban a környezet terhelése az, ami lényegesen kisebb lehet, a jelenleginél jóval anyagtakarékosabb középosztálybeli életmód mellett.

Egyébként sok más terület is van, ahol lehetnek olyan meghatározó alapanyagok, amik a jelenlegi trendek mellett néhány évtizeden belül nagyon szűkössé válhatnak. Ilyen például az építőiparban a finom szemcséjű homok, ami miatt komoly technológia változtatásokra lehet szükség főként a nagyberuházásoknál. Vagy ilyen korlátot jelenthet a mezőgazdaságban a műtrágyák fontos részét képező foszfor bányászata, hamarosan rákényszerülhetünk az állattartó telepek szennyvizének, hulladékainak valamint a kommunális szennyvizek újrahasznosítására a foszfor visszanyerése érdekében (skandinávok már dolgoznak is ezen).

A mostanihoz kissé hasonló szituációt az 1970-es években láttunk, amikor kétszer is robbanásszerűen megemelkedett az olaj ára. A legtöbb ország jól tudott alkalmazkodni ehhez gazdaságilag, a válság sok pozitív változást is kikényszerített (pl. energiatakarékosabb termelést, a minőség fejlesztését, az autók fogyasztásának csökkenését.) Emiatt szokták azt mondani, hogy a válság egy jó lehetőség a változtatásokra, a cégek és az állampolgárok szintjén egyaránt. Napjainkban egyébként valószínűleg Ázsia gyors fejlődése az, ami a különféle ellátási láncokat leginkább megterheli.

Lehet, hogy az életszínvonalunk bizonyos értelemben alacsonyabb lesz, de valójában nincs szükség annyi autóra, hiszen az idő nagy részében csak a parkolóhelyet foglalják, vagy például a fúrógépet is kölcsön kérhetem a szomszédtól. Hihetetlen mértékű kacat áll most is különféle garázsokban, padlásokon és pincékben, amik értékes, újrahasznosítható anyagokat is tartalmaznak.

Súlyos nyersanyaghiányok esetében a globalizáció és a világkereskedelem volumene kis mértékben csökkenhet, de ettől még fő erővonalai megmaradhatnak a jövőben is. Az egyes államok a szolgáltatásaikat továbbra is fenn szeretnék tartani, ami állampolgári elvárás is szerintem, emiatt az egyéni fogyasztás szerkezete az, aminek változnia kell. A társadalom felfogásának és az együttműködés szintjének mindenképp nagyot kell változnia ahhoz, hogy ne következzen be civilizációs hanyatlás. Nincs egyetlen politikai felfogás sem, amelyik e téren teljesen a „helyes úton” járna, de mindegyik jelenlegi politikai felfogásban lehet több olyan gondolat is, ami egy ilyen jellegű átalakulás során jól használható.

Gazdaságilag és a járványkezelésben is sikeres országok egyértelműek azok, ahol a társadalmi bizalom és együttműködés a legmagasabb szinten van. Erős közösségi normák, szabálykövetés jellemző ezekben az országokban, és az emberi élet megóvásáért is mindent megtesznek, hiszen ez erősíti a közösséget.

Kelet-Ázsiában (Kínában és Japánban például) közismert az arcvesztés fogalma: aki becsapja az embereket, az afféle páriává válik, akit a családja is kiközösít és csak a társadalom peremén, alkalmi munkából lesz képes megélni. Ezzel szemben azok, akik a közösség érdekeit helyezik előtérbe és a saját rövidtávú céljaikat is képesek alárendelni, jelentős anyagi és egzisztenciális biztonságra számíthatnak. A bevándorlás nagyon alacsony szintű Dél-Koreában és Japánban is, aminek okai leginkább a sajátságos kultúrában és a követelmények magas szintjében keresendők. Az állampolgárok elfogadják azt is, hogy fontos, de nem a legsúlyosabb problémájuk a társadalom elöregedése és a népességszám csökkenése. Összességében véve nem tudom megmondani, hogy a szigorú társadalmi normáknak való megfelelés közben az életük boldogabb-e mint a legtöbb európai emberé, mindenesetre számos problémára megoldást nyújt az egyén szintjén is az a fajta közösségi összetartás és valódi nemzeti egység, ami őnáluk természetes módon alakult ki.

A skandináv vagy általában az észak-európainak mondott (főként protestáns valláskörbe tartozó) kultúrák hozzánk már közelebb állnak, de ezekről is némileg hasonló dolgokat tudunk elmondani mint a kelet-ázsiai konfuciánusról. Habár sokkal liberálisabbak, mégis a normakövetés, a szabályok betartása erős alapot képez és alapvetően védelmet nyújt az állampolgárok számára az egészségügyi helyzet, munkahelyek és anyagi létminimum vonatkozásában. Egyértelműen sikeres társadalmak ezek is, nem csak magas életszínvonalat biztosító fejlett gazdaságok, de a járványhelyzet stabilizálásában is élen jártak. Én úgy látom, hogy ezekben az országokban a szocializmus, liberalizmus, a nacionalizmus és a hagyományápolás elveit megfelelő arányban, egyaránt alkalmazzák.

A nacionalizmusnak láthatóan semmi köze nincs országok sikerességéhez, sőt többet árt mint használ, ha nincs mögötte egy a mindennapokban is alkalmazható közösségi szemlélet. Jó példa erre, hogy ahol különféle számok repkednek, hogy a védőoltás hány százalékos védelmet jelent, ez az egyén nehezen értelmezhető. Ha például 90%-os védettségem van, az még mindig azt jelenti, hogy „vagy elkapom a betegséget vagy nem”, viszont egy faluközösség szintjén már jobban kézzelfoghatóvá válik azáltal, hogy a beoltottak közül nagyságrendileg kevesebben fogják elkapni és még inkább kórházba kerülni, mint régebben. (Az oltáspártiság az egoista szemléleten való túllépést is jelenthet adott esetekben.)

A járványkezelés az egyes országokban megmutatta, hogy mennyire tartják fontosnak a vezetők és valamilyen szinten maguk az állampolgárok is az emberek egészségét. Ahol kvázi „darwinista” viszonyok uralkodnak egy társadalomban, tehát az erősebb maradjon fenn (ami egyébként egyáltalán nem biztos, hogy egy járvány esetében érvényesülni fog), ott az emberélet a szavak szintjén fontos lehet ugyan, a gyakorlatban már kevésbé. Ott viszont, ahol erős a közösségi szemlélet, ott a cél mindig a száz százalék, tehát a járványt lehetőleg már csírájában fojtsuk el, és ez nagyjából sikerült is Dél-Koreában, Kínában, a finneknél, dánoknál, norvégoknál stb.

A nacionalizmus ezzel szemben egyáltalán nem segíti, vagy legalábbis nem hatékony módon segíti a nemzeti egység és az egyéni felelősségvállalás erősödését. A nacionalizmus szélsőséges formájában nemzeti radikalizmusként az összes többi ideológiához hasonló módon fontosabbnak tartja az eszmét mint az embert, alapvetően katonás jellegű mozgalom, amiben kódoltan benne vannak (a legtöbbször csak anyagi-egzisztenciális értelemben vett) áldozatok  egész nagy csoportjai. Bárkiből a rendszer áldozata lehet, ha nem felel meg az „ideális állampolgár” követelményének. Tettek helyett a szövegre, az eszmei meggyőzésre helyezi a hangsúlyt, és ideológiai alapokon dönt a problémák fontosságáról. A döntések egy központban születnek meg, tekintet nélkül a kisebb régiók, települések sajátosságaira, ezen kívül az elsődleges szempont mindig egy gazdasági elitcsoport érdekeinek képviselete, az állampolgárok egészsége ehhez képest már másodlagos.

Az is jól látszik, hogy a nemzetállamok kora valahol a 19-20.századra esett, ma már a fejlődés ezt túlhaladta. Léteznek ma is szuperhatalmak, komoly birodalmi ambíciókkal, ahol a nacionalizmus elfedi az egyes régiók eltérő helyzetét és fejlődési útját. Igaz ez az USA vagy Oroszország esetében is, napjainkban pedig Kína mutatja ennek a legjobb példáját. Egy birodalomról van szó, ami pusztán a katonai hatalma miatt magához csatolt hatalmas tibeti és ujgur területeket, és most a gazdasági befolyása mellé a katonai dominanciáját is szeretné kiterjeszteni Dél-kelet Ázsia irányában. A birodalmi szemlélet előretörése pár évvel ezelőtt megakasztotta a lassú demokratizálási folyamatokat egy olyan társadalomban, aminek nagy része gazdaságilag fejletlen, politikai értelemben pedig az állampolgárok szintjén belterjesnek mondható. Az Orbán kormány együttműködése a kínaiakkal és az oroszokkal komoly gazdasági érdekeken is alapul, ez eddig rendben is lenne (fű alatt mindenki keresi velük az együttműködést), viszont mi látványosan fel is vállaljuk az EU-n belül az orosz és kínai birodalmi érdekek képviseletét. Itt is kimutatja a rendszer a foga fehérjét, antidemokratikus voltát. (Oroszország szerintem gazdasági értelemben véve egy „alvó óriás”, a fosszilis energiahordozók bősége sokkal inkább átok mint áldás a számukra.)

Európában, ami politikai értelemben élenjárónak és példamutatónak mondható valójában ma már a regionalizmus és a területi autonómiák korát éljük. A regionalizmus viszonylag jól meghatározható és politikailag is bejáratott, jelenleg is működő rendszer, ezzel szemben a területi autonómiák fokozatosan alakulnak ki és válnak lassanként jogilag is értelmezhetővé. Skócia vagy Katalónia egyértelmű példái ennek a folyamatnak, de Magyarországnak is érdeke lenne a nemzetállami szint jelentőségének csökkentése az egyes területi autonómiák rovására (pl. Székelyföld is ilyen lehet, de szinte minden szomszédos országban ki lehetne jelölni egy magyarlakta régiót vagy autonóm területet). A magyar vezető elitre viszont az a jellemző, hogy az egészséges mértékű nacionalizmuson túllépve ma már teljesen idejétmúlt és kontra produktív elveket alkalmaz. A lényegét ennek a felfogásnak úgy lehetne megfogni, hogy a hatalom bűvöletébe került, ami hosszabb távon gyengíti a társadalmi bizalom és együttműködés szintjét a kontinensen.

Fel kell vetni még egy olyan kérdést is, ami az Orbán rendszer „ellenzékét” is megosztja (valódi demokráciában egyébként egységes „ellenzék” nem létezik, csak különféle felfogású politikai pártok). Ez a fontos kérdés a különféle multinacionális cégek gazdasági hatalmáról szól. Az látható, hogy kisebb országok önmagukban kevés olyan lépést tudnak tenni a nagy világcégekkel szemben, ami ne menne a gazdaság rovására, és ez a jelenlegi magyar kormány esetében is így van. A multi cégek monopolizált helyzete, adózás elkerülése, környezetkárosítása mind olyan területek, amivel szemben országok közössége már hatékonyabban képes fellépni, mint egyes országok önmagukban. Én magam a globalizációt korunk adottságának tekintem, amivel kisebb cégek, kisvállalkozások is jól járhatnak, másrészt a nagy cégek többnyire változnak, a piacvezetők pár évtizeddel ezelőtt is mások voltak mint manapság, és az életmódunk, a felfogásunk megváltozása is okozhatja egyes nagy cégek hanyatlását és a gazdasági erőviszonyok kiegyenlítettebbé válását. Ezzel együtt szükségesnek tartom szabályozni egyes globális cégek működését nálunk is, de olyan módon, hogy azzal ne csak egy szűk gazdasági elit, hanem a társadalom nagy csoportjai is jól járjanak.

Nem a gazdasági növekedés erőltetésére van szükség, hanem valós gazdasági fejlődésre, amit a GDP számítás nem mindig tükröz.

A Covid járvány a gazdaságnak éppen a legszennyezőbb területeit vetette vissza a leginkább: ilyen például a légi járatok számának jelentős visszaesése. A közlekedés más területei szintén csökkenést mutattak, a globális kereskedelem is helyeként egy kicsit megrogyott és jóval kevesebbet is autóztunk. Egy harmadik terület a ruhaipar, hiszen aki otthonról dolgozik vagy otthon tanul és nem jár szórakozni, társaságba, neki nem olyan fontosak az aktuális legújabb divattrendek. Az étel-ital fogyasztás sajnos nem csökkent, bár a különféle fesztiválok elmaradása miatt a szeméthegyek gyarapodása kicsit lassulhatott. (A turisták és a fesztiválozók közismerten a legdurvábban szemetelők közé tartoznak.) Mindez mégsem volt átütő hatással a légköri szén-dioxid kibocsátásra, egyrészt mert a legnagyobb volument ma már Kelet és Dél-kelet Ázsia adja, ahol a járványt általában hamar megfogták, másrészt sok kevésbé fejlett országban ezeket a nagy karbon lábnyomú szolgáltatásokat csak kevesen tudják igénybe venni. A járvány igazából megmutatta, hogy milyen területeken kellene erősen visszavenni, az élelmezés kivételével, ahol még nem volt egy olyan mértékű krízis, ami véget vethetne a jelenlegi pazarlásnak és a túlfogyasztásnak. Egyes gazdasági ágazatok tartósan alacsonyabb szinten kellene, hogy maradjanak, más területeken viszont bőven van mit fejleszteni, még ha a jelenlegi GDP számításban ez a fajta fejlődés nem is mindig tükröződne.

Az elektronika és az internet fejlesztése például újabb lökést kapott, bár az nem igaz, hogy ez környezetbarátnak mondható. Egyrészt a különféle kütyük nagyon sok összetevőből épülnek fel, amelyeknek a teljes újrahasznosítása még nem teljesen megoldott (bár elvileg nem is megoldhatatlan), másrészt nem is annyira a kütyük, hanem a különféle szerverek áramfelvétele a jelentős, a hűtésigényről nem is beszélve, erre is környezetbarát megoldásokat kell még találni.

A gazdaság fejlettsége és fenntartható volta viszont annyira nem ördögtől való, hogy a természetben is megfigyelhetünk valami hasonlót. A Földnek azokon a területein, ahol a hőmérséklet és a víz nem erősen korlátozó tényezők, természetes módon olyan ökoszisztémák jönnek létre, amelyek a napenergiát a lehető legnagyobb mértékben és a legsokoldalúbb módon hasznosítják. (Nagy tömegű biomassza és jelentős biodiverzitás jellemzi ezeket, szinte kivétel nélkül.) Akár trópusi esőerdőről, akár mérsékelt övi őserdőről, akár fás-füves sztyeppékről beszélünk, az mindre érvényes, a talajtól a növények csúcsáig rengeteg különféle élőhelyet találunk, ezekhez alkalmazkodott és kifinomult élőlények nagy számával. A modern gazdaságot is valószínűleg ez a kifinomultság és sokrétűség kell, hogy jellemezze, ami a fenntarthatóságnak az egyik fontos (bár önmagában nem elégséges) feltétele.

Ha találomra kiválasztunk Magyarországon pár négyzetkilométeres területeket, azok nagy eséllyel semmilyen értelemben véve nem mondhatók fejlettnek. A mezőgazdaság elszegényítette a talajéletet, amit a talajok alacsony szerves anyagtartalma is jelez. A mezőgazdasági kultúránk is jellemzően szegényes, aránylag kis ráfordítással megfelelően jövedelmező szántóföldi kultúrákból áll. Az erdőink nagy része szintén afféle „monokultúra”, a mesterségesen telepített akácosokban, nyárfásakban ne várjunk jelentős biodiverzitást. (Akác jó lehet talán egy mezővédő fasornak, méhészet közelében.) A betonozott és aszfaltozott felületek növekvő aránya megint egy primitív kultúrát jellemez: az autózás kényelmessége szempontjából a sok és jó minőségű út előny lehet ugyan, de ismert összefüggés minden mai országban, hogy ha növeljük az utak áteresztőképességét az még többeket bátorít a gépkocsi mindennapos használatra, sosem fogunk tudni eleget építeni. A naturális mérőszámok, például hány kilométer autópálya van az országban, eleve teljesen félrevezetőek tudnak lenni, a kommunista rendszerekben volt például szokás azzal dicsekedni, hogy hány tonna acélt állítanak elő (függetlenül annak minőségétől).

A GDP számításába mindenképpen bele kellene venni a környezetvédelmi költséget, első lépésként a kibocsátott és megkötött szén-dioxidot kellene beárazni (ami egyébként az energiaiparban már régóta létezik szénkvóták formájában). Például a betonozás költségeiben benne kellene, hogy legyen a karbon lábnyom, akár egy külön adó formájában. (A jelenlegi fogyasztó-orientált társadalomban a fogyasztást terhelő adók egyértelműen hatásosak, hiszen ha csökkentik a keresletet, az a termelés visszafogására is hathat.)

Ezzel szemben be kellene számítani a fák által megkötött szén-dioxidot, vagy ha növekszik a talajok szervesanyag-tartalma, akár a talajművelési eljárások miatt, akár másfajta művelési módnak köszönhetően (szántó helyett rét, erdő). Ha növekszik egy adott területen a beporzók száma az növeli számos virágos növény termésátlagát is, de általánosságban véve a biodiverzitás növelése azért is előnyös, mert ellenállóbbá teszi az ökoszisztémákat az időjárási szélsőségekkel szemben. Az őshonos fajokból álló erdős területek, hozzájuk kapcsolódó kerékpárutakkal jelentős mértékben javítják a közelben lakók életminőségét, éppúgy mint a nagyvárosokban a parkos és virágos területek. A régi mesterségek gyakorlása, helyi kézműves termékek, akár lovas tanyák szintén növelik a gazdaság diverzitását és fenntarthatóságát.

A szemetelés kérdését úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az entrópia, a rendezetlenség növelése mindenképpen kerülendő, az entrópia növeléséért meg kell fizetni a helyreállítás költségeit. Az a termelő, aki nem akar külön adót fizetni az vagy a természetben könnyen és teljesen lebomló anyagokat használjon (ilyenek jelenleg alig vannak), vagy pedig csökkentse a csomagolást, kevesebb fajta és jobban szétválasztható csomagoló anyagot alkalmazzon. (Például kevesebb fajta műanyagot.) Az entrópiáról azt tanultuk, hogy a folyamatos növekedése nem elkerülhető, ez azonban a Föld bolygón ahol élünk a gyakorlatban mégsem így van, hiszen a napsugárzás entrópiája rendkívül alacsony, ami a rendszer bizonyos területein felhasználható az entrópia csökkentésére is (az élőlények is aktívan használják.) Szemétszétválogatás és hasznosítás a hulladék feldolgozókon kívül lehetséges akár közmunkával, akár önkéntességi alapon, akár intelligens elektronikai eszközökkel.

Magyarországon viszont a gazdaság fejletlen és a környezetvédő pártok sehol nincsenek. Az egyetlen környezetvédőnek induló párt az LMP szétesett, amit az is mutat, hogy olyan meghatározó egyéniségek mint Schiffer András és Széll Bernadett már rég kiléptek a pártból. Nálunk még a vadkapitalista mentalitást fogadják el a parlamenti pártok kimondatlanul is, a gazdaság összetétele egysíkú és primitív, a köznyelvben az „összeszerelő üzem” terminológiai terjedt el (valójában manuális, kevéssé automatizált bérmunka). Minél több acélt és betont lehet beépíteni (középület, út, stadion), annál több EU támogatás vehető igénybe, és annál nagyobb a környezetkárosítás mértéke. Mondjuk ki, hogy nálunk sem a kormány, sem az ellenzék nagyobb része nem alkalmas arra, hogy az ökológiai szempontokat a gazdasági prioritások közé sorolja, és egy „növekedő” helyett egy valóban fejlődő gazdasági és társadalmi rendszert hozzon létre.

Hogyha a GDP-n belül visszaesnek olyan területek, mint a nemzetközi turizmus, ruhaipar, globális élelmiszerkereskedelem vagy a hagyományos építőipar, akkor mindig marad nagyon sok más fejlődési terület: ilyen például a belföldi turizmus és vendéglátás, az oktatás és képzés fejlesztése vagy az egészséges életmódok, vagy akár újrahasznosító üzemek,környezetbarát épületek, passzív házak építése és egyéb új (vagy régebben is ismert) eljárások megjelenése. Az egy tévhit, hogy a primitív társadalmak ökológiailag fenntarthatóak voltak, nagy többségük épphogy nem volt az, nem beszélve arról, hogy a fejlődés kisebb-nagyobb visszaesésekkel ugyan, de folyamatos. A mai környezeti problémák nagy részét épp a kényelmesség és tespedés, a fejlődési igény hiánya okozza, a "modern" ember tudati fejletlensége. Korunk társadalmaiban a népességszabályzás valóban egy komoly gond középtávon, de emellett a gazdaság (és életmód) sokoldalúsága, az egyes ágazatok ésszerű aránya legalább ennyire fontos a fenntarthatóságban. Színes és sokoldalú gazdaság – egy színes és sokoldalú élővilágot modellez.

Nagyon bizarr, ahogyan az élsportban a szó jelentése mára az ellentétébe fordult. Legutóbb például két magyar sportlövő nem tudott megegyezni egy világverseny döntőjében, és ezzel csúnyán kiteregették a családi szennyest. Kiderült, hogy a valamikori puska az idők során egy bonyolult célzókészülékké fejlődött, és a használata alighanem számos kisebb-nagyobb trükkre ad lehetőséget, emellett pedig a magyar versenyzőnek a legnagyobb ellenfele a másik magyar, ha olimpiai kvóta a cél. Itt fellelhető egy rendszerhiba is, hiszen nálunk az olimpiai eredményesség anyagi értelemben annyira felülértékelt, és olyan mértékben túlsúlyozott is az adott sportágak más világversenyeihez viszonyítva.

Ettől függetlenül egy világjelenségről van szó: némely sportágban akkora nagy pénzek mozognak, hogy a tudományos és technikai fejlesztésekben is jövedelmező lehet a folyamatosan kiélezett a verseny a sportolók felkészítése során. Táplálkozástudomány, legális és illegális teljesítményfokozók, különféle technikai trükkök vagy akár speciális mentális felkészítés növelheti meg a versenyzők teljesítményét , pár tizedszázaléknyi különbségek is dönthetnek a világversenyeken. Egy érdekes példa a technikai fejlesztésekre az új típusú futócipő, aminek a rugalmassága hirtelen rekordesőt hozott a hosszútávfutásban. A „sportszerűség” a versenysportban már elvesztette eredeti értelmét és ma már nem annyira a szabályok tiszteletét és a fair küzdelmet fejezi ki mint inkább azt, hogy kimaxolni minden lehetőséget a győzelem érdekében, hogy az egyébként jó képességű versenyzők közül azok nyerjenek, akiket a mi szakmai csapatunk támogat.

A labdarúgás esetében is elavultnak hangzik, hogy épp milyen csapatok „játszanak” egymással, mert a játékos elem szinte teljesen kiveszett ebből a sportágból, a foci a nemzeti ligákban (már a megyei szinteken is) a legdurvább sportok közé tartozik manapság, és az utóbbi évtizedekben még inkább teret nyert a test-test elleni játék elfogadottsága. Emellett, mivel őrült pénzek vannak a fociban, a játékosok nagy része már abban jeleskedik, hogyan lehet legjobban átverni a játékvezetőt, mindenféle piszkos kis trükkökkel. A tizenhatoson belül vagy „ki kell harcolni” egy tizenegyest, vagy rápattintani a labdát az ellenfél játékosának a kezére, és persze színészkedni folyamatosan, hogy az ellenfél játékosát kiállítsák. Mindezen a VAR használata semmit nem javított, a szabálykönyv és a szabályok alkalmazása is láthatóan messze lemaradt a játékosok rafinériájától, akik „alkalmazkodtak” a változásokhoz. (Egy új trükk például az ellenfélre rásütni a rasszizmust.) Ezek a különféle piszkos kis trükkök nagyon jól láthatóak a visszajátszásban még egy laikus számára is, de a bírók mégis simán befújják.

A labdarúgásban a mérkőzések eredményét befolyásoló korrupció aránylag ritka és viszonylag jól szűrhető, mivel gólra játsszák, és hasonlóan igaz ez más olyan sportok esetében, amiket pontra játszanak és a szabályok alkalmazása tiszta és világos (tenisz, asztalitenisz, kosárlabda stb.) A pontozásos sportágak viszont a korrupció melegágyai, ilyen például az ökölvívás, torna és a műkorcsolya. Volt olyan, hogy az egész amatőr boksz világszervezetet kitiltották az egyik olimpiáról, olyan mértéket értek el a pontozási csalások. Az is tragikomikus, hogy amikor kiderült az oroszoknál, hogy államilag támogatják a doppingot tömeges méretekben, akkor eltiltották őket, de az olimpián mégis indulhatnak, nem Oroszország színeiben persze, hanem mint orosz sportolók és orosz csapat. A büntetés tehát kábé annyi, hogy csupa kis betűvel írják a nevüket (l. nemecsek ernő) vagy mint a spanyolok legutóbb Koszovóét… A fentiek fényében nem gondolom, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság teljesen mentes lenne a korrupciótól.

Vannak bőven furcsaságok a női sportágak között, amelyek emancipált korunkban elvileg ugyanazok mint a férfi sportágak, de mégsem teljesen, lásd például a szinkronúszás vagy a sportgimnasztika esetét, amik férfiakkal igencsak röhejesek lennének. Viszont az olimpiai sportok között szerepelnek olyan „női sportágak”, amik a legkevésbé mondhatók nőiesnek, számomra ilyen a birkózás, a súlyemelés és az ökölvívás. Nem értem, hogy a fizikai erő például mióta lehet a „gyengébb nem” sajátossága, vagy az mért jó, hogy egymás arcát „kikozmetikázzák” egy bunyó során. (Van ugye egy olyan tabu szabály is, hogy egy nőt tilos megütni.) Számomra nem túl élvezetesek az ilyen küzdelmek de az is nézhetetlen és botrányos volt, amikor Semenya és hozzá hasonló (valójában biológiailag és hormonálisan férfi) futók a női mezőnyben álltak rajthoz. Nagyon nehezen érte el a nemzetközi szövetség, hogy ez már jogilag ne legyen lehetséges. Úgy gondolom, hogy a női emancipációnak is vannak határai, én a sport esetében ott húznám meg, hogy az adott sportág esetében a fizikai erőnek van-e elsődleges szerepe. (Szerintem nagyon sokan gondolják ezt hozzám hasonlóan, csak hát nem politikus ilyet leírni vagy kimondani egy közszereplő részéről.)

Érdemes beszélni az úgynevezett amerikai sportokról is, amik a társadalomban uralkodó kíméletlen versenyszellemet tükrözik. Az ún. amerikai futball és a jégkorong is nagyrészt agresszív és kíméletlen fizikai küzdelem, a kosárlabda pedig „óriások csatája”. Én a kosárlabdában de a röplabdában is létrehoznék 2-3 kategóriát, de nem súly, hanem magasság szerint, például a 185cm és a 170cm lehetne adott esetekben a felső határ. Nem csak az amerikai sportágak esetében népszerű az erőszak, hanem ott van a profi ökölvívás és a ketrecharc, ahol általában az nyer, aki jobban elveri a másikat… Az ilyen sportágak népszerűsége sokat mond arról, ahogyan a civilizáltnak és kulturáltnak mondott ember próbálja virtuálisan kiélni erőszakos késztetéseit.

A globalizált, gépiessé vált versenysportban a lényeg mégsem változott: szurkolni a saját csapatunknak. Habár a járvány számos sportágat padlóra küldött és az olimpiai mozgalom is kicsit megreccsent, az eredmény centrikusság és a győzelem minden megengedhető eszközzel, a legtöbben továbbra is ezt várjuk el a sportolóktól. Én magam azonban a rengeteg anomália ellenére sem szeretném az élsportot a tömegsporttal szembeállítani, többek között azért sem, mert az élsport is ösztönözheti a tömegsport művelését.