Végre látszik a kiút, hogy megszabaduljunk a „fogyasztói társadalom” terméketlen kategóriájától, és ezt a gumicsontot otthagyva (mert hogy nyilvánvalóan az volt), eljöjjön a kollektív megvilágosodás a szükségleteink természetét illetően. Az Index egyik cikke pont ez irányba vezet minket, amikor felteszi a kérdést, hogy mennyire más a GDP szempontjából, hogyha otthon isszuk a sört vagy a haverokkal egy sörözőben. Fogyasztás szempontjából a kettő elvileg ugyanaz, de egy vicc megvilágosítja a kérdést. A fiatal férj szól a feleségének, hogy estére leugrik a haverokkal kajálni és sörözni. A feleség válasza: „Nézz csak be a hűtőbe, ott van háromféle kedvenc ételed és hat féle sör. Fogd már fel, hogy házas vagy b@meg!”

A fogyasztás közgazdasági kategória és statisztikai mérőszám, de nem több. Ugyanis mint az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá vált, nem a fogyasztásért fizetünk, hanem az élményért, az élmény minőségéért. (Pl. egy filmet nem lehet „elfogyasztani”, mert akárhányszor megnézhetem, a legtöbb virtuális termékkel így van.) Azt kell megfizetnem, hogy a beszélgetésre és lazításra alkalmas helyet biztosítanak nekem a sörözőben, terembért, takarítást, díszítést, a kiszolgálás kulturáltságát, a söröző környezetét, mindez együtt adja az élményt.

Az élmény ma már mérhető: a boldogsághormonok, legfőképp a DOPAMIN szintjével, amelyek az agy egyes központjaiban a jutalmazás érzését váltják ki. Korunk nagy problémája, ami most jól látható a világ „leállása” során, éppen az, hogy mind magasabbra emeltük azt az ingerküszöböt, mindig újabb ingerek kellenek és egyre erősebbek, hogy az élmény számunkra megfelelő legyen és örömet szerezzen, a legtöbben valamennyire függővé váltunk különféle élvezetektől. Az élvezet és a boldogság azonban nem ugyanazt jelenti, ezt már régóta tudjuk.

Genetikailag is már vannak jelentős, mérhető különbségek abban, hogy kinél hol van az ingerküszöb és hogy milyen tevékenységek szereznek igazán örömet. Egyrészt van aszkéta típus, akit ha megkérdezel délben, hogy nem jön-e ebédelni, olyan választ kaphatsz (konkrét eset): „Köszi nem, mert már reggel ettem egy kiflit, azzal elvagyok estig.” Ennek a másik véglete, aki két-három óránként is eszik valamit, folyton nassol (esetleg gyorsabban le is esik a vércukor szintje is). A legtöbb ember a két véglet között van, bár ez korral is változhat és a szokásaink is befolyásolják.

Van olyan típus is, akinek a különféle erőfeszítések szerzik a legnagyobb örömet, lehet ez akár hosszútávfutás, akár fizikai munka, egy bizonyos teljesítmény hatására érzi magát jól, ez adja meg számára a boldogsághormon löketet (nem tévesztendő össze az adrenalin függőséggel). Ők a szorgalmas típusok, ami részben adottság, részben szokások kérdése is lehet. Végül létezik az altruizmus jelensége is, amikor mások öröme jelent számunkra igazi örömet. A hedonizmus nem egyforma mértékben jellemző mindenkire és megfelelő tréninggel, főleg fiatalabb korban jól befolyásolható. (A beavatási szertartások például pontosan ilyen, erősen kiélezett megvonási tréningek elsősorban fiatal emberek számára.) A mai társadalom bűne, hogy mindez idáig nem tárta fel teljes mértékben a hedonizmus jelenségét, sőt projektálta a külső tényezőkre (nagy befolyású emberek, multik). Ma már viszont látjuk és képesek leszünk a kezelésére, nem annyira a vallás mint a tudomány eszközeinek köszönhetően.

A liberalizmust szokták szidni a mai ember mohóságáért, holott a hedonizmus régebben is jelen volt, de csak bizonyos kiváltságos rétegek számára. Ha az egyik ember megteheti, akkor a másiknak mért ne engedjük meg ugyanazt akár osztály, akár nemi akár rasszbeli szempontokat figyelmen kívül hagyva? Ma már az embereket alapvetően egyenlőnek tekintjük, ez régen abszolút nem így volt, még száz évvel ezelőtt sem. A gondot az jelenti hogy a régi arisztokrácia fényűző életmódja borzasztó rossz példát állított a tömegek felé. Nem tudták, hogy mit cselekszenek, ezért nem is ítélem el őket, de ők is felelősek azért a személyes „példamutatásukkal”, ha feléljük a bolygónk természeti lehetőségeit.

Másrészt az is igaz, hogy a felvilágosodás idején az emberi elme egy nagy sötét doboz volt még és csak mostanra jutottunk el odáig, a modern képalkotó szkennereinkkel, hogy nagyrészt már értjük, hogy mi történik az emberi agyban. Tudjuk, hogy pontosan milyen hatást fejt ki a sok cukor, mit az alkohol és mit a különféle drogok. A folyamatos élményszerzés sokféle formája nem szükségszerű, sem a zabálás, sem a folytonos utazgatás, sem a túlhajtott szexualitás, sem az ivás vagy a drog stb. – kezelhető, sőt kezelhetőek az ilyen vágyak megfelelő tréninggel, főleg fiatalabb korban, amikor agyunk még rugalmasabb és képlékenyebb. 

Nagy különbségek vannak az emberek között, hogy mennyire vagyunk rá képesek rá illetve hajlunk afelé, hogy vállaljuk a hosszú aszkézist valamilyen cél érdekében. Ennek egyik típusa az a fajta harcias felfogású ember, aki alkatilag alkalmas rá, hogy hosszú ideig tudjon kiállni különféle megpróbáltatásokat, a küzdés során elemében van. Ez a típus mostanában háttérbe szorult, mert nehezen találta meg a neki való terepet, ahol kibontakozhat, a különféle küzdősportok kivételével. A legtöbb területen az együttműködés került előtérbe a küzdelemmel szemben, a dolog az együttműködés formáinak finomításáról szólt. Lehetséges, hogy ez átmenetileg megváltozhat, a mostani helyzet jobban fog kedvezni a harcias felfogásúaknak világszerte, és amennyiben erős gazdasági pozíciókat szerezve túlságosan átveszik az irányítást számos országban, annak igen destruktív következményei lehetnek.

A kedvezőbb forgatókönyv nem az emberek kényszerítésén alapulna, hanem a mértéktartás fogalma fokozatosan az egyik etikai alapelvünkké tudna válni. Ezt ahhoz tudom hasonlítani, hogy az AIDS elterjedése a szabad szex idején történt, ami ezredfordulót követően a legtöbb helyen már társadalmilag jóval kevésbé elfogadott magatartássá vált, például a „nyitott házasság” fogalma sem létezik már. A szigorúbb etikai normák is hozzájárultak az AIDS visszaszorításához.

A gazdaság valószínűleg alacsonyabb fordulatszámon pörögne a jelenleginél, megváltozna a táplálkozás, turizmus, szórakoztatóipar és még sok minden más, nem a látványos és újszerű dolgok vonzásában élnénk. (Annyi újdonságot „termeltünk” ilyenekből csak az utóbbi pár évtizedben, akkora információ mennyiséget, aminek feldolgozására évszázadok kellenének.) Jó esetben a vírus illetve a járvány következményei „immunizálni” fognak minket a könnyű, meggondolatlan szórakozási formákkal szemben. Élményfürdők lesznek még ugyan, az "élménytársadalom" viszont leáldozóban van.

Mint egy dráma három felvonása: menekültáradat, éghajlatváltozás, járvány: néhány éven belül megtapasztalhattuk, hogy a humanizmuson és emberi jogokon alapuló civilizációnknak is léteznek igencsak kemény korlátjai. Egyrészt ez nem meglepő, mert nem létezik olyan elv, kizárt hogy legyen ilyen, ami minden lehetséges helyzetben iránymutató lenne. Másrészt felmerül a kérdés, hogy amit mi humanizmusnak gondoltunk, az mennyiben volt valóban az, mennyiben csupán felszínes tettetése valaminek?

Nyílt szókimondás vagy angolos „understatement”?

Az utóbbi időben felmerült a „migráns probléma” kapcsán és valószínűleg ismét fel fog merülni, hogy legyünk szókimondóbbak, ne cenzúrázzuk annyira a nyilvános közbeszédet. Mért ne tegyük? Ami ez ellen szól az egyrészt tapasztalati: a különféle virtuális csoportokban az emberek feltűnési viszketegségből és bizonyítási vágyból egyre meredekebb és képtelenebb állításokat tesznek, indulatoskodásba csaphat át a dolog. A másik pedig az, hogy valóban szükség van-e erre? Az angol nyelvben létezik az „understatement”, azaz a szerény, udvarias megfogalmazása a véleményünknek. Ennek része például, ha nem azt mondom, hogy „hülyeségeket beszélsz”, hanem hogy „ezt gondold át még egyszer”. Nem állítom, hogy ez a fajta kommunikáció mindig működik, egyrészt kontextus függő, másrészt pedig a megfelelő kulturális kódok is szükségesek a társalgás során. A „nyílt szókimondás” akár milyen jól hangzónak is tűnik, mégis szükségtelen dolog, sőt olykor még kárt is okozhat, ebben biztos vagyok. Pontos és lényegi fogalmazásra van szükség, de a tapintatlanság még a közeli ismerősök között is modortalannak, bunkóságnak számít.

A humánum valódi drámája

A tisztelettudó és az udvarias fogalmazás alkalmazására példa lehet a menekültkérdés kapcsán, hogy ha azt mondjuk, hogy (átvitt értelemben) egy hajó csak korlátozott számú hajótöröttet tud felvenni. (Ami nem jelenti azt, hogy nem kell megpróbálni valamilyen segítséget nyújtani.) A mostani helyzetben pedig az, hogy a kórházakban gyakori eset lehet, hogy nem tudunk mindenkit megfelelően ellátni. (Ami megint nem jelenti azt, hogy minden ellátást és segítséget meg kell tagadni a beteg emberektől.) Azért nevezem a humánum tragédiájának, mert ilyen helyzetekben rendszerint nincs jó megoldás, különféle rossz kimenetek között választhatunk csupán, mérlegelés kérdése, hogyan döntünk, például kit teszünk légzőkészülékre is kinek nem jut. Nem a jó és rossz harca ez, mint a holiwoodi giccses filmben, egy valószínűtlen happy-enddel a végén, hanem igazi görög dráma helyzetek vannak napjainkban, amit átélünk az inkább „az ember tragédiájának” lehetne nevezni. Ha nem akarom a dolgot túldramatizálni, akkor azt mondom, hogy szinte hétről-hétre változhat az, hogyan döntünk, mi tűnik pillanatnyilag a legcélszerűbbnek, mi legyen a fő prioritás. Például hogy fagyasszunk le minden mozgást az emberélet védelmében vagy pedig indítsuk be a gazdaságot a tömeges elszegényedés elkerülésére?

A humánum leginkább az apró tettek hogyanjában érhető tetten

Humanizmus egy változata kicsiben a humánum, vagy emberséges viselkedés. A másik emberrel személyesen hogyan bánok, egyáltalán törekszem-e, hogy valódi kapcsolatot létesítsek vele és támogatást nyújtsak neki, ezzel egy kicsit könnyítve a helyzetén. Akik fennkölt módon humanistának mondták magukat (olasz reneszánsz, felvilágosodás, new-age mozgalom követői stb.) néha igen aljas dolgokra voltak képesek, a tetteik nem tükrözték azt amiről beszéltek, sőt a világmegváltó nagy eszméket inkább önigazolásul használták. A humánum nem a nagy látványos tettekben nyilvánul meg, hanem a mindennapi viselkedésben.

A humanizmus természeti korlátja

Ha az ember a legfőbb mértéke mindennek és a legfőbb érték, az nem feltétlenül juttat el minket a természet tiszteletéhez. Még ha állatvédőnek mondjuk is magunkat, akkor is főleg a hozzánk közel álló vagy velünk élő állatokat fogjuk védeni, „mert azok olyan cukik”, a természetet hajlamosak vagyunk alárendelni a kis céljainknak. Sőt, a humanizmus címkéje alatt igyekszünk megszépíteni a valóságot és elrejteni a nekünk nem tetsző dolgokat. Mindegyik politikai oldalnak van ebben sara, nem ugyanazt igyekeznek elrejteni, de mindegyik azt, ami szerinte nem illik a képbe, legyen az környezetszennyezés vagy szegénység, betegség, bármi. Némi alázat ránk férne a természet iránt, Szofoklész szavainak igazi fordítása: „Sok szörnyű csodafajzat van a Földön, de az ember a legszörnyebb.” A természet egyensúlyának megváltoztatása nem csak egy felvonása a drámának, amiben benne vagyunk, hanem ez az alapdráma, az alapkonfliktus, az összes többi valamennyire mellékszál. (Még akkor is így van ez, ha a mostani akut problémánk súlyosabbnak tűnik.)

Ami még a „humánum” képmutatása mögött lehet

A nemtörődömség, ami egymással szemben, nem ritkán a gyereknevelésben is jellemző ránk. Ha például hagyom, hogy a telefonját babrálja egész nap és nem keresek számára értelmes elfoglaltságot, nem várok el számon kérhető teljesítményt, akkor egyáltalán nem arra figyelek, ami neki jó, hanem ami nekem kényelmesebb. (Az ésszerű mértékű keménység a humánum egyik kiegészítő elve.) A másik a puszta hedonizmus, vagy másokat is hedonizmusra késztessek, az sem emberbaráti dolog. A jutalmazásért felelős hormonszintek feltekerése és magasan tartása, (pl. táplálkozás, videók, bulik túlzásba vitele révén) ami legtöbbünket jellemez, a humanizmus karikatúrája. Ez a mai emberiség nagy részének alap hibája, egyre erősebb ingerekre van szükségünk, hogy az agyunk jutalmazást észleljen, egyre több élvezetre vágyuk és közben elkényelmesedünk, vagy céltalanná válhat az életünk.

Nem abszolút érv, de nem dobhatjuk ki az ablakon

A humanizmushoz képest egészen más előjelű elvekre is szükség van: nagyon sok keménységre, edzettségre, célorientált viselkedésre, mert hosszabb távon a könnyű élet csupán ábránd. A mereven alkalmazott humanizmus túlfeszítve elpattan és a másik végletben egészen durva dolgok történhetnek, a világ számos pontján. (A rossz példák is képesek terjedni a bolygón mint egy káros vírus.) Teljesen sosem szabad háttérbe szorítani, mert az együttélés egyik alapvető elve. A cukros mázat kell inkább eltávolítani. Az emberi életet manapság nagyobb becsben tartjuk erre mifelénk legalábbis, mint a bármelyik régebbi kultúra, viszont ez nagyon ellentmondásos, mert közben sokkal önzőbbek lettünk és nem figyelünk egymásra, atomizálódtunk egy virtuális térben. Na ezt a felszínes humanizmust használják fel a különféle politikusok saját céljaikra, hogy még jobban megnöveljék a hatalmukat és kontrollálják a társadalmat. Főként tőlünk keletre látjuk a központi kontroll erős gépezetének működését, azonban a mai technológia nyújtotta lehetőségekkel a világon szinte bárhol, bármelyik hatalomra vágyó politikus simán vissza tud élni. A humanizmus nem érdekli az ilyen embert, az is csak egy eszköz a sok közül, amire hivatkozhat, miközben egészen más irányba tesz lépéseket.

Kemény idők jönnek ez nem vitás, de mielőtt valaki vagy valakik a humanizmust gyengeségnek bélyegeznék vagy a jólétben élők luxusának, nézzük meg alaposabban miről van szó. Inkább tovább kell tudnunk fejleszteni és jobban le kell hozni a mindennapok szintjére.

Valójában egy pótcselekvés, amikor agyunk állandóan egy probléma körül forog körbe-körbe, mert nem tudjuk magunkat igazán értelmes dolgokkal elfoglalni. A mostani járvány során is vannak olyan tipikus gondolataink, amelyekbe olykor túlságosan is beleéljük magunkat, pedig racionális alapjuk egyáltalán nincs.

Rosszak voltunk és most kikapunk

Valamiféle égi büntető hatalom, istenség lesújt ránk a villámaival. Ez a gondolat onnan jön, hogy amikor gyerekkorunkban rendetlenkedtünk, akkor a szüleink egy idő után leállítottak minket, valahogyan megfegyelmeztek, és ez alapján a régi minta alapján képzeljük el a teremtés „legfőbb urát”. Nem arról van szó, hogy az ima rossz lenne, ha a megfelelő tudatállapotba, lelkiállapotba juttat minket, csupán egy fölösleges önostorozó gondolatról.

A világ velejéig romlott volt, csak nem vettük észre

Az előzőhöz hasonló, mindig siránkoztunk, hogy a világ mennyire rossz és igazságtalan, de nem találni egyetlen korszakot a történelemben, (a bibliai Édenkert kivételével, bár ott ha jól tudom csak két ember élt), aminek a felszínét egy kicsit megkapargatva ki ne derült volna, hogy mennyire borzalmas. Ezt is fölösleges önvádaskodásnak tartom és a dolgok eldramatizálásának. Az elménk ugyanis szeret mindent felnagyítani és dramatizálni.

Ezt valahol megtervezték (konteó)

E mögött van egy olyan hiú remény, hogy az ember teljes mértékben képes irányítani a természet erőit. Aki ebben hisz egy olyan illúzióba ringatja magát, hogy minden jó lenne, ha pár gonosz hatalmas embertől meg tudnánk szabadulni. Sajnos nem ez a helyzet, hiszen elég egy nagyobb meteorit becsapódása, hogy eltörölje a teljes földi életet.

A természet bosszúja

Ez nekem valamennyire szimpatikus, de megint semmiféle racionális alapja nincs. Ugyanis ha lenne, akkor meg tudnánk mondani, hogy mért éppen most, mért nem mondjuk tíz évvel ezelőtt és azt is, hogy mért olyan módon történt, ahogyan.

Velünk nem történhet meg ilyesmi

Az előzőekkel ellentétes irányú gondolkodás, mert kicsinyíteni akarja a problémát. Egyfajta burkolt rasszizmus, hogy az igazán nagy természeti csapás csak a különféle hottentották földjén történhet, a modern nyugati civilizációval nem. Azt is feltételezi, hogy „fejlettebbek vagyunk” egyénileg, amiből annyi csak igaz, hogy olyan képességeink jobban kifejlődtek mint az elvont gondolkodás, más téren visszaestünk elődeinkhez képest. A vírust nem érdekli, hogy mit gondolunk.

Voltaképpen mi is ez és mennyire és hogyan és hová

Túl sokat foglalkozni a koronavírus hírekkel, túl sokat agyalni rajta, egy idő után be lehet csavarodni a túl sok és igen ellentmondásos információtól. Mielőtt túl nyomasztóvá válna, érdemes néha akár egy-két nap szünetet tartani, feláldozva azt, hogy nem mi leszünk per pillanat a legtájékozottabbak. A szituáció amiben az ember van, az általában éppúgy zavaros, mint ahogy a közkatona sem tudja a harctéri káoszban, hogy a csata egésze hogyan áll.

Értelmesebb tevékenységek, amelyek nem körkörös irányúak, egy megváltozott helyzetben:

Kreatív hobbi: Bármilyen alkotó tevékenység, amit szeretünk csinálni és amiben jók vagyunk.

Rendcsinálás: olyan helyeken tudunk most takarítani és rendet rakni, amire eddig nem volt idő.

Elmélyültség: A legtöbbünk több „én-idővel” rendelkezünk mint régebben, el tudunk egy kicsit gondolkodni önmagunk dolgairól.

Természetben lenni, edzeni: A testmozgás ellazít és elég jól ki tudja kapcsolni az örökké zakatoló elmét.

Vidámság: Ez nem annyira egyszerű, mert még egy stand-up-olás sem tűnik egyáltalán viccesnek, ha jelen helyzetünkben nem tudunk igazán ráhangolódni. Ha jó kedélyűek és pozitívak tudunk maradni a nap nagy részében legalábbis, az mások számára sokat jelenthet, a legtöbb esetben többet is számít mint a tőlünk kapott információ.

Érdekes megfigyelésekre szert tenni: Az általunk megszokottól eltérő szituációkban újfajta tapasztalatokra teszünk szert. Mivel az idő legtöbbünk számára most valamennyire lelassult, nem siklunk át annyira felületesen a történteken. (Az is egy érdekes megfigyelés, hogy micsoda vad politikai ötletekkel jönnek sokan. Minden nap új próféták jelennek meg a színen, akik megmondják a tutit.)

Történelmi analógiák: Érdemes ezen a vonalon is elindulni, például azon, hogy voltak régebben is járványok. Még az is megtörténhet, bár nem túl valószínű, hogy éppen egy korszakváltás kezdetét éljük meg. Például eltűnődhetünk azon, hogy milyen nagy korszakváltást jelentett kontinensünkön a Római Birodalom megszűnése, mennyire másként kezdtek élni az emberek. (Bár az is lehet, hogy még ebben is tévedésben vagyunk, ki tudja, mit mutatnak még ki a korszakkal foglalkozó történészek.)

Játékosság: Homo ludens is vagyunk, nem csak sapiens, ezért mindig szeretnénk időt szakítani az önfeledt, könnyed szórakozásra.

A fenti tippeken túl, érdemes megfigyelni, mi az ami működik, ami jót tesz nekünk, hiszen a megszokott pótszereink és apró függőségeink mostanában nem nagyon vannak kéznél, találékonyabbnak kell lennünk.

Ez nem azt jelenti, hogy dugjuk a fejünket a homokba. A tájékozódás nagyon is ajánlott és érdemes mennél inkább tisztában lenni a helyzet alakulásával. Szerintem érdemes időt szánni arra, hogy az információ mozaikok rendezgetésével össze tudjunk rakni egy elfogadható képet, amit persze az újabb információk mindig egy kicsit módosítanak.

Viszont egy ponton túl már hajlamosak vagyunk túlagyalni a dolgokat, és mivel ilyenkor az elménk körben forog mint a saját farkát kergető kiskutya, a sok agyalástól egy idő után depisek is lehetünk.

Ezen túlmenően érdemes mások helyzetébe is beleképzelni magunkat. Az egészségügyi dolgozók most a legleterheltebbek, aki érez magában elég erőt és elszántságot, segítsen nekik valamilyen módon, ha megteheti. Az ő munkájukhoz viszonyítva még egy karantén helyzet sem igazán kemény.

Nehezen értelmezhető, hogy mit jelent a „munkaalapú társadalom” szlogenje. Egyrészt gyakorlatilag minden társadalom munka alapú az egyes mini államok, adóparadicsomok kivételével, ami azt jelentheti, hogy nem akarjuk, hogy adóparadicsommá váljunk. Bár néhány adónem alacsony szintje (társasági adó) mintha ennek ellentmondana, hiszen a kormány adóversenyt hirdetett, hogy a befektetők számára vonzó terep legyünk.

Valószínűleg azt akarná jelenteni, hogy ne az ügyeskedés és a járadékvadászat legyen a meghatározó a jövedelem szempontjából, emiatt megszüntették a korkedvezményes nyugdíjat, az ún. szocpolt és befagyasztották a családi pótlékot. Más területeken viszont a járadékvadászat új formái terjedtek el, főként az EU pályázatokat használják sokan, a „jól informáltak”, a vagyonuk gyarapítására, emellett a kormány lazán átpasszol a hűbéreseinek (a szóhasználat nem véletlen) jelentős vagyonelemeket. Arról nem beszélve, hogy sok pozíció elvégzésekor (főleg kulturális téren) a silány minőségű munka is elmegy, ez másodlagos a politikai megbízhatóság mögött. Az élsport, főként a labdarúgás sem a munkáról szól, sokkal inkább a járadékvadászatról.

Az igaz, hogy a munkanélküliség az utóbbi években rekord alacsony szinten mozgott, azonban ez főként a globális konjunktúrának volt köszönhető. A közmunka hatékonysága megkérdőjelezhető, bár nyilván szükség van rá (már Orbánék előtt is létezett), de sem a 3 éves GYES, sem a Nők 40 korkedvezményes nyugdíj nem segítette a foglalkoztatást, a 13.havi nyugdíj meglebegtetése pedig ellentmond az arányos közteherviselés elvének egy gazdasági válság idején. A „munkaalapú társadalom” leginkább csak egy hatásos szlogen.

Valójában egy ösztönös elvről van szó, ami Orbán és körének a régi, feudális reflexeiből jön elő, a feudalizmus viszonyai között a jelentősebb földtulajdonnal rendelkező réteg másokat dolgoztatott a földén. (Még pár éve is hallottam ilyet, hogy valaki azt mondta, hogy „Majd jönnek a napszámosaim”.) Ha valaki elutasítja a teljes modernitást (illiberalizmus), akkor a régi beidegződései fognak előjönni és ne lepődjünk meg, ha az egész társadalmat szeretné katonás hierarchikus rendszerben meneteltetni.

Van a „munkaalapú társadalommal” egy olyan probléma is, hogy az elvégzett munka mennyisége vagy a ledolgozott munkaórák száma semmit nem mond, a németek például jóval kevesebb munkaórát dolgoznak mint a görögök, amire a technológiai színvonal és a szervezettség különbsége ad magyarázatot. A magyar munkahelyekkel is pontosan ugyanazok a problémák mint a görögöknél, emiatt a hozzáadott érték még „békeidőben” is igen alacsony, az utóbbi években megszokott jelentős béremelések is csak a munkaerőhiánynak köszönhetőek.

A modern vállalatnál jellemzően különféle célkitűzések vannak és költségkeretek, de senkit se érdekel, hogy a dolgozók ezt mennyi munkával, hogyan valósítják meg. Leginkább automatizmusokra épülő rendszerekről, a rendszereket felügyelő dolgozókról van inkább szó. Azt is lehet hallani vállalkozóktól, hogy a „régi munkaerkölcs kellene, hogy újjáéledjen”, ilyen erővel azt is mondhatnánk, hogy térjenek vissza a ’80-as évek, első+második gazdaság, amikor sokan szó szerint halálra dolgozták magukat. Most is gyakori, illetve a válság előtt jellemző volt, hogy sokan napi tíz óránál többet dolgoznak, plusz a szombatok egy részét. (Mennyire családpárti a kormány, ha ezt természetesnek veszi?) A magyar tulajdonú vállalkozásoknál jellemzően alacsony szintű tömegtermelés folyik, mezőgazdaságban és iparban egyaránt, a saját fejlesztés gyenge szinten mozog, ezen kellene leginkább változtatni.

Tudás alapú társadalomra lenne inkább szükség, amiről nem beszél senki, hiszen jelentős bepótolni valók lennének a gazdasági elit szintjén is (modern technológia, számítógépesítés, hatékony munkaszervezési rendszerek stb.) A kötelező nyelvvizsga eltörlése az egyetemi diploma feltételeként megint csak egy befelé forduló, a világtól és az EU-tól önmagát egyre inkább elszigetelő társadalom képét idézi fel. Hiába erőlteti a kormány, nyilván nem lehet mindenkiből mérnök vagy orvos, akinek az ún. humán oldal az erőssége most  rosszul járt, mert a kormány úgy gondolja, hogy ezen a téren az ideológiai harc a legfontosabb, a humán értelmiségi leginkább csak zavaró elem.

Az alapjövedelemnek nem vagyok a híve, (voltaképp most is van ehhez hasonló, a nagyon alacsony összegű szociális segély), azt egy másik végletnek tartom. Viszont valamilyen jövedelem pótló támogatást kellene adni azoknak, akiknek megszűnt a munkahelyük és idén nagy valószínűséggel nem is fognak tudni ugyanazon a területen elhelyezkedni, nekik a három havi munkanélküli segély nem lesz elegendő, tartósan magas munkanélküliséggel kell számolni a képzettek körében is. A teljesen képzetlenek is rosszabb helyzetbe fognak kerülni a jelenleginél.  

Méltányosság és igazságosság: hogy ezek nálunk sosem voltak fontosak, abba a társadalom nagy része már beletörődött. Holott az ipar és a nem állami szolgáltató szektorban dolgozó milliók fizetése fog csak csökkenni vagy lenullázódni, az állami szektorban levőké és a nyugdíjasoké viszont nem. (Ergó: bele kellene tolni sok pénzt, hagyni az inflációt elszállni, átképzési programokat kellene indítani és megtámogatni a munkaerő felvételt.)

A járvány során nagyon jól kijött ismét, hogy a túlságosan liberális felfogás éppolyan káros volt mint az autokrata, ettől eltekintve mindenki nagyjából hasonló lépéseket vezetett be, mert nem nagyon van más. Kormányunk is hasonló lépéseket tett bár kissé vonakodva, mintha lenne sajátosan „magyar út”, a járvány kezelésében. Az viszont feltűnő és példátlan, hogy mennyire a munkaadói oldalt képviseli a munkavállalókkal szemben. Doktriner szemlélettel nem hajlandó az eddigi pályán változtatni, sőt inkább ráerősít, nem hajlandó átcsoportosítani onnan ahova eddig is rengeteg pénzt tolt be (állami projektek, agyontámogatott mezőgazdaság, sport stb.)

Ahol a járvány eddig a legnagyobb problémát okozta, azok leginkább a sűrűn lakott nagyvárosok, ahol a vírus terjedése gyorsabb, a ritkán lakott településekre később juthat el (de nem kizárható, hogy azokra is eljut). Kiéleződik a generációs ellentét és a jövedelmi szakadék is mélyül, a kormány viszont mintha nem fogná fel a helyzet súlyosságát, egyelőre csak a saját ideológiai csőlátásának a keretein belül tud gondolkodni.

Ez egy felvetés csupán, aminek a végiggondolásához mások segítségét kérem. Ha úgy fogjuk fel, hogy a járvány egy „vis major” helyzet, amiről az állampolgárok nem tehetnek, akkor milyen kárpótlás járna nekik az államtól, hogy a helyzetük ne romoljon jelentős mértékben, és ne érje őket gazdasági sokkhelyzet?

Nem sok statisztikai adattal rendelkezem, leginkább az inflációszámításhoz használt fogyasztói kosárra támaszkodom.

Ez alapján az egyik nagy költségtényező a magyar háztartásokban az élelmiszer 25% körüli részaránnyal (tőlünk nyugatra valahol 10-15% körüli csupán), úgy gondolom hogy ennek a mértéke nem nagyon csökkenthető, ha törekszünk az egészséges táplálkozásra, sőt az átmenetileg megnövekedett kereslet és a szállítási problémák miatt számos élelmiszer ára még nőtt is. (Tegyük fel, hogy a gyakoribb otthoni főzés csökkenti a költségeket, ami valamennyire kompenzálja a drágulást.)

Egy másik eléggé fix költség a háztartási energia 8%, ez se igen csökkenthető. Az össz lakásfenntartási költségek nincsenek külön feltüntetve, pedig akár bérleti díj, akár javítás, felújítás formáját ölti, akár háztartási gép cserét, valahol ezt is figyelembe kellene venni, legyen mondjuk a rezsivel együtt cakk-pakk 25%. (Aki hitelből finanszíroz csak az járt jól eddig még a kormány intézkedéseivel.) A lakhatási költségek nagy része nem nagyon halasztható, például nálunk általában akkor cserélnek le valamit ha az tényleg elromlik, nem akkor ha ráunnak.

A gyógyszer és gyógyáruk 3% (a nyugdíjasok esetében 6%), ez is fix. Szeszes ital és dohányáru 10%, ami talán csökkenthető, de a nullázása életszerűtlen, legyen átlagosan min. 5%. (Sőt ha úgy veszem, hogy bármilyen költséges szenvedélybetegség ide tartozik, ez valszeg. még ennél nagyobb is lehet.) A ruházkodás, egyéb cikkek, üzemanyagok, szolgáltatások lecsökkenthető (illetve már figyelembe vételre került a lakásfenntartási költségekben), bár nem nullázható, mondjuk marad 7%.

Ezzel a matekkal 65% körül vagyunk, ami persze durva átlag, mert egy szegényebb család többet költ élelmiszerre és eddig sem ment üdülni vagy csak nagy ritkán. Azok jártak „jól”, akik a jövedelmük nagy részét utazásra és szórakozásra költötték, az éttermeket sem kihagyva, hiszen a karantén idején minderre nincs mód és a jövedelmük több mint 1/3 része megmaradhat ebben a nehéz időszakban ha ugyanannyit keresnek mint eddig, vagy pedig ennyi kieső jövedelmet viselnek el. Míg mások, akinek a pénze rezsire, gyógyszerre és élelmiszerre ment el, nem tudnak semmit megspórolni, vagy pedig jelentős életszínvonal csökkentést szenvednek el (pl. egészségtelen táplálkozás).

A fenti számok alapján tehát, ha azt vennénk figyelembe, hogy mi lenne úgy igazságos, hogy senki ne járjon rosszul, valahol 65% körül lehetne meghúzni a határt, amilyen bérkiegészítést kellene adni, az átlag alattiaknak ennél többet, az átlag felettieknek kevesebbet. Ha valaki elvesztette az állását és nincs semmi jövedelme, akkor a régi fizetésének 65%-át kellene, hogy kapja segélyként (egy előre megállapított fix időtartamra, mondjuk 3 hónapra, hogy ösztönözzük a munkavállalásban), illetve a minimálbér körül ez a határ 80% lehet, egy magas fizetési sávban pedig mondjuk 40%. (Megjegyzés, hogy a feketén keresők most rosszul járnának, ez igaz, viszont segítenénk a gazdaság kifehérítését.)

Mondván azt, hogy a jövedelem csökkenése nem az állampolgár hibájából következett be, hanem egy előre nem látható természeti csapás következtében. A nagypolitika szempontjából azonban (legalábbis erre mifelénk) az egyéni szintű igazságosság sokad rangú szempont volt mindig és most is az. Hosszabb távon valóban van egy olyan jogosnak tűnő és sokak által elfogadott szempont, hogy a magyar tulajdonosi kört (gazdasági elitet) és a középosztályt kell erősíteni, úgy gondolom, hogy most rövidtávon ez kevéssé méltányolandó. (Nem beszélve arról a szempontról sem persze, hogy az egyes rétegek gazdasági befolyása vagy szavazattámogatása is sokat nyom a latban a politikai döntéseknél.)

Természetesen vannak gazdaságpolitikai célú megfogalmazások is, hogy kit mennyivel támogassunk, bár ezek inkább már a cégekre vonatkoznak, ami elválasztható a lakossági támogatásoktól. (Mivel ez megint a talpon maradásról szól, nem keverném bele a lenullázódott lakossági fogyasztás mesterséges élénkítését, rövidtávon.) Ez a fajta támogatás már olyan kérdéseket vet fel, hogy melyek a hasznosabbak nemzetgazdasági szempontból, például támogassuk az autóipart és azt, hogy mindenki hamarabb lecserélhesse az autóját vagy pedig csak olyan esetekben, amikor ez elősegíti a környezet védelmét.

Ha pedig a támogatási rendszer nagyon bonyolult (mint nálunk is afelé tendál), akkor azok fogják igénybe venni leginkább, akik különösen jól informáltak, főként a tűz közelében levők.

Az pedig megint kérdéses, hogy eddig pénzekkel túltömött ágazatokat próbáljunk-e fenntartani mesterségesen pár hónapnál hosszabb távon is (állami lélegeztető gépen, bár ez a szóhasználat most eléggé morbid) vagy pedig elég lenne az is, ha az állam nem DIKTÁLNA, csupán orientálna. (Nyilván ez egy bújtatott javaslat a részemről, mivel az ismereteim inkább a light-os verziót támasztják alá.)

Persze az, hogy kinek mi fáj legjobban a mostani válság idején az nagyon szubjektív dolog, miniszterelnökünknek például legalább két nagy csapást kell kihevernie idén: a foci EB és az olimpia elmaradását…

A járványhelyzet kihasználása

Jól látható, hogy a kormányunk felhasználja a járványhelyzet okozta válságot is hatalma megerősítésére. Mivel ilyen esetekben mindenki az államtól várja el, hogy határozott lépéseket tegyen, ezért nálunk, ahol az államhatalom európai összehasonlításban igen centralizáltnak mondható, nagy a kísértés, hogy a vezetés ezzel visszaéljen, tovább erősítse a pozícióit. Láthatóan újabb területeket akar elfoglalni, illetve a számára (nem tudom ennél pontosabban mondani) „megbízható elvtársaknak” juttat vagyont és kulcspozíciókat (törvényjavaslatok szintjén pl. színházak, Schmidt Mária alapítványa, városliget rendezési terve). A járvány miatti kritikus helyzet ilyen lépéseket egyáltalán nem indokolna, sokkal inkább hatalmi törekvések vannak emögött.

Az év elején Orbán Viktor viszonylag békülékeny hangnemet ütött meg, azonban továbbra is az utóbbi időben már megszokott „egyet balra, kettőt jobbra” táncrend érvényesül. A határidő nélküli rendeleti kormányzás szükségessége és a parlamenti ülések „technikai lehetetlensége” nagyon átlátszó csúsztatások a kormány részéről, úgy tűnik, inkább a helyzeti előnynek és az erőfölénynek a kihasználásáról van szó.

Az erős állam nálunk kegyet gyakorol

Míg a környező országokban villámgyorsan megszavazták a bérkiegészítéseket, nálunk ezt nyilvánvalóan taktikázás és színfalak mögötti huzavona előzi meg, a bejelentendő akciócsomag várhatóan igen szelektív lesz. Az igazságosság elvét a kormány mindig sajátosan vette figyelembe, az általa hirdetett „közösségi céloknak” alárendelten (akinek nem tetszik így, lehet szó idézőjel nélküli közösségi célokról is, ebből a szempontból mindegy). Egyszerű szabályt lehetne alkalmazni, hogy a tavalyi évre bevallott jövedelem alapján (amely a NAV-nak is rendelkezésre áll), vagy pedig az első három havi bérek alapján történhetne egységes bérkiegészítés, mondjuk a fizetés 70-80%-ig. A kormány valószínűleg ennél bonyolultabb és differenciáltabb változattal fog előállni, ami a számára kedves csoportokat fogja nagyobb mértékben megtámogatni. Amit a legtöbben el is fogadnak majd, hiszen a fejekben többnyire az van, hogy az állam nálunk nem a kötelességét végzi, hanem kegyet gyakorol. (Az állam egyébként igenis adhat ki fedezetlen pénzt, még ha ezzel megnyomja az inflációt is, de némely esetben egy magasabb infláció akár még jó hatással is lehet a gazdaságra.)

Miről is szólt a nemzeti konzultáció?

Idézzük fel, hogy miről is szólt az a nemzeti konzultáció, amit végül is lefújtak? Az oktatásban hátrányba kerülteknek nem jár többlettámogatás. Most viszont íme, megvalósult az igazi szegregált oktatás, hiszen ahol van internet, azok be tudtak kapcsolódni a távoktatásba, mások viszont a középosztálytól lefelé, nem tudják ezt megtenni. Ez a pont kipipálva. Vagy lehet, hogy mégsem? Valamit kellene kezdeni a rossz anyagi körülmények élő gyerekekkel is, hogy ők is tanuljanak valamit. (Az önkormányzatok tudnak ebben segíteni, például kiscsoportos oktatás formájában.) Még a börtönökben levő zsúfoltság és rossz higiéniai körülmények is olyan tényezők, amik most visszaütnek a járványos időszakban.

A vírust Kínából kaptuk és az EU segít, nem fordítva

A kormánykommunikáció természetesen a fenti mondat ellentétét sugallja. Egyrészt el kell ismerni, hogy a magyar egészségügy felszereltsége sokat fejlődött az utóbbi időben az EU forrásoknak köszönhetően. Ezen kívül valóban elköltötte-e a kormány a megmaradt 2000 milliárdos pályázati keretet, arról vita van, de feltételezhető, hogy lehetne még ebből az összegből is átcsoportosítani, mivel senki nem vezette le az ellenkezőjét. Az álhírterjesztés egyébként leginkább a szélső-jobboldalra jellemző, de érdekes módon még senki nem perelte be a Mi-Hazánk mozgalmat annak ellenére, hogy teljesen megalapozatlan állításokat terjesztenek.

Jobboldali értékek is válságban

Nem mondhatnám, hogy bármelyik oldal is „győzelemre áll” a másikkal szemben. Nem csak a globalizáció az, ami válságba került, hanem olyan jobboldali értékek, mint a család intézménye és a vallásos közösségek is éppúgy nehéz időket élnek át. Ilyen esetekben még azt sem mondhatjuk, hogy sok pénzzel mindez megoldható lenne, mert az elszigeteltség a fő probléma, nem az anyagi helyzet. Örömre nincs oka senkinek sem, még azt figyelembe véve sem, hogy nem volt még olyan csapás a történelemben, ami egyes csoportoknak vagy szakmáknak ne kedvezett volna anyagi téren.

A vírust majd megszokjuk

Jelenleg sokak közérzete, hogy „Jaj, itt a világvége”, de ugyanez volt már 2008-2009-ben a pénzügyi válság idején, ugyanez volt 2015-ben a migrációs krízis idején. A gyógyítási eljárások fejlődnek, az orvostudomány alkalmazkodik, az életmódunk szintúgy, egy idő után megtanulnunk együtt élni a vírussal. (Kínában és Kelet-Ázsia más országaiban már valószínűleg eljutottak odáig, hogy együtt tudnak élni vele.) Amennyiben a kormányunk időben reagált és az intézkedések elég hatásosak, (ami azért feltételezhető), valamint fegyelmezetten be is tartjuk azokat, ez esetben egy pár hét után a járványgörbe nálunk is lefelé kell, hogy mutasson.

A hatalomkoncentráció viszont velünk marad még egy ideig

A kormányunk már rég meggyőzte magát, hogy ők a magyarság egyedüli megmentői és mindenki más rosszat akar. Valószínűleg egy sajátos, belterjes és zárt csoportmentalitás érvényesüléséről van szó. Leginkább a putyinizmust alkalmazzák, ami egyébként egy deklaráltan fasiszta tanokat hirdető orosz ideológus elveire épül. Viszont manapság az eszközök finomodtak, a hatalom biztosításához elég a médiumokat birtokolni és az ellenfelek anyagi forrásait elvágni. Nem kell a pártokat betiltani, elég ha a finanszírozási lehetőségeiket megszüntetjük, - emiatt sem meglepő, ha a pártfinanszírozásból is elvesznek egy jelentős összeget, éppígy az önkormányzatoktól is a gazdasági csomag részeként.

Sok olyan helyzet lehetséges, amikor különféle csapások hatására életünk kizökken a megszokott kerékvágásából és alapvető biztonságérzetünk csorbát szenved. Milyen eszközeink állnak ilyenkor a rendelkezésre?

1.Speciális gyakorlatok

Azok a gyakorlatok, amiket e leghatásosabbnak tartunk, jelen esetben ilyenek például a távolságtartás, a maszk használata, azonnali ruhacsere, fertőtlenítés stb. Ezek egy része idővel valamennyire változhat, annak fényében, hogy az egyik eljárás esetleg hatásosabbnak bizonyul, a másikról kiderülhet, hogy kevésbé lényeges. Általános elv, hogy rövid és középtávon nem árt, ha inkább túlbiztosítjuk magunkat és pedánsak vagyunk. (Hosszabb távon már érdemes lehet időnként átgondolni, hogy tényleg szükség van-e még rá, vagy csak afféle berögzült szokássá vált, amit a körülmények már nem indokolnak.)

2.Információ

A tudomány legújabb felfedezéseire és technológiáira épül, egyéni szinten kevés hatással vagyunk rá. A jövő afelé tendál, hogy ahol emberek sűrűn élnek egymás mellett, különféle zsúfolt városrészekben vagy akár üdülő övezetekben is, ott belépéskor különféle igazolások, gyorsan elvégezhető tesztek, kamerák segítik azoknak a kiszűrését, akiknek a jelenléte veszélyt jelenthet. Ez nagyon kétélű fegyver, mert a gyűjtött adatokkal vissza lehet élni, a helyzetben levők a saját kis hatalmi céljaikra használhatják fel, ha nincs megfelelő szintű kontroll.

3.A vezetők utasításainak követése

A vezetőkről alap esetben feltételezhető, hogy jóval tájékozottabbak nálunk, sokkal több információval rendelkeznek. Az is látható, hogy ennek ellenére a legtöbbször a sötétben tapogatóznak ők is és az intézkedések szinte naponta változhatnak, de hogy egy döntés az adott helyzetben mennyire volt helyes, és jó-e az irány az csak akkor derülhet ki, ha a polgárok döntő többsége követni fogja. (Kisebb mértékben munkahelyi és település szintű vezetőkre is érvényes ez.)

4.Közösségi összefogás

Nehéz helyzetben az emberek jobban egymásra vannak utalva, többet tudnak egymással segíteni, illetve a jó helyzeten levők és vagyonosak az adományaikkal is hozzá tudnak járulni, hogy a közösség hamarabb átvészelje a nehéz időket. Nem tudom megmondani, hogy melyek azok a körülmények és hol van az a határ, ahol valóban megerősödik és célirányossá válik a helyi összefogás. Árvízvédelem esetében például már láttunk erre jó példákat.

5.Fokozottabb aktivitás, reziliencia

Ez a felfogás azon alapul, hogy meg kell erősíteni magunkat, edzettebbé kell, hogy váljunk, hogy bírjuk testileg és lelkileg is a megpróbáltatásokat. Természet közeli, inkább falusi életmódra jellemző (szemben az információ gyűjtéssel, ami tipikusan városi). Sok igazság van abban, hogy az erős és egészséges szervezet sok mindent kibír, legalább két ponton mégis megkérdőjelezhető. Egyrészt, hogy ki mennyire erős és ellenálló, az csak az adott szituációban derül ki. Másrészt ez a szemlélet nem kis mértékben önző is, mert mindig vannak közöttünk olyanok, akiknek jobban kell vigyázni magukra és nekünk is rájuk. Viszont új készségeinkre derülhet fény és jó ötleteink is támadhatnak egy nehéz helyzetben.

6.Hit

Azt jelenti, hogy ami éppen történik, annak létezik egy pillanatnyilag nem felmérhető, csak utólag értelmezhető mélyebb értelme. Többnyire vallásos jellegű, de nem feltétlenül, amikor az ember bízik abban, hogy az események hosszabb távon minden látszat ellenére is az épülésünket fogják szolgálni. Lehet negatív tartalmú is, olyan értelemben hogy ami történt az valamiféle „égi büntetés”, ami számomra nem annyira szimpatikus (mint a negatív gondolkodás általában), hiszen egy gyerek szintjére redukálja az embert, aki a szülei kénye-kedvétől függ.

Azt is el kell mondani a hit esetében, hogy időnként teljesen kiszámíthatatlan módon megrendül és összeomlik, ami egy nagyon fájdalmas tapasztalat. Egyrészt ez elkerülhetetlen, mert a világ sosem olyan kerek és nem úgy kerek, amilyennek látni szeretnénk, másrészt ha nem tudjuk időnként megújítani a hitünket az rögeszmésséghez, bigottsághoz vezethet, és nem fogunk tudni szót érteni még a hozzánk közel állókkal se nagyon.

7.Önfeledtség

Ez inkább szellemi egészségünknek fontos, hiszen nem szabad folyton a veszéllyel foglalkozni. Amikor megtettük, ami tőlünk telhető, valahogy meg kell tudni fékezni az elménket, ami mindig hajlamos messze túlagyalni a dolgokat, a veszélyeket felnagyítva mindig a lehető legrosszabb eshetőségeket vetíti elénk. Nem a passzív kikapcsolására gondolok, hanem olyan kreatív tevékenységekre, amelyek sok figyelmet igényelnek és lekötik az elmét olyan mértékben, hogy ne tudjon mással foglalkozni. Valami olyasmit érdemes választani, ami nekünk nem rutinszerű, sokkal inkább teljesen új, megtanulni valami újat. Tippek: főzés, barkácsolás, kézművesség, tanulás, festés, társasjáték, jóga, meditáció stb, esetleg közösen végezve a családtagokkal.

8.Múlt és jövő

A múltba révedés helyett a múlt egyes eseményeinek rendszerezése, feldolgozása is ilyen lehet különféle régi tárgyak segítségével. A jövőről sem lehet azt mondani, hogy tervezhetetlen, mert nagyon sok mindent át lehet gondolni, hogy mit szeretnék jobban csinálni és milyen irányba szeretnénk haladni, egy hosszabb szünet mindenképp segíthet az életünk átgondolásában.

9.Több kommunikáció egymással

Olyan dolgok megbeszélése, amire régebben nem nagyon volt idő. Nem tudom, hogy ez mennyire erős és hatásos eszköz, jó esetben segíti egymás mélyebb megértését és segít átlendülni a rossz periódusokon.

Nincsen egyetlen eszköz, ami bárkinek ajánlható és biztosan segíthet megküzdeni a különféle megpróbáltatásokkal. Ezzel szemben létezik számos olyan egymást kiegészítő megközelítés, ami ha nem is jelent teljes biztonságot, viszont segíti az alkalmazkodásunkat és a kontroll érzetének valamilyen szintű fenntartását is.

A legtöbben nagyon is megbecsüljük az idős embereket és fontosak nekünk, a krónikus betegek szintúgy, a haláleseteket és a hosszú felépüléssel járó megbetegedéseket abszolút nem kívánta senki.

Viszont ettől eltekintve, a járvány miatti átmeneti életmód változásunknak feltűnően sok olyan eleme van, aminek megítélésében a közvéleményünk eléggé egységes, amiket a járvány előtt régebben az emberek 80-90%-elfogadott volna.

Ilyenek kívánságok például: Többet szeretnék otthon a családommal lenni, a szűk családi körben. Vagy: Nem kell akkora globalizáció, a helyi termelőket támogassuk. A fogyasztói társadalomnak véget kell vetni. Szeretnék egyszer kilépni a mókuskerékből és kicsit megállni. Vagy: Úgy gondolom, hogy interneten is ugyanolyan jól tudunk dolgozni, kapcsolatot tartani. A munkahely a legtöbbünk számára csak folyamatos stressz forrása.

Az idősek vannak ugyan jelenleg a legnehezebb helyzetben, sokan kényszerű karanténban élnek, de még közöttük is vannak olyanok, akiknek a régi emlékek sokat jelentenek, és ha idejük engedi, akkor szívesen merengenek múltjuk eseményein. (Régen az idősek közül sokan újra és újra elmesélték életüknek azokat a történetét, amit legfontosabbnak tartottak, ma nem hallgatja meg őket senki.)

Ilyen értelmezésben a járvány nem annyira külső természeti csapás, netán „Isten büntetése”, hanem lényegében olyan elemeket valósít meg az életünkben, amiket elég sokan szeretnének, legalábbis valahol a vágyak szintjén. Nem akarok most valamilyen misztikus jelentést kiolvasni az eseményekből, mert nincs rá szükség. Egyszerűen csak arról van szó, hogy most itt a lehetőség, hogy a család együtt legyen huzamosabb ideig, ha kissé kényszerű összezártságban is, mert bezártak az iskolák és utazgatni sem lehet, nincsenek programok sem. Nyilván nem könnyű most új napirendet kialakítani, nem súrlódások nélküli és próbára teszi a leleményességünket, alkalmazkodóképességünket egyaránt. De a legtöbben ezt akartuk, nem? Hogy valójában mennyire akartuk azt nem tudom, de gyakran mondtuk, hogy jó lenne egy kicsit több időt szánni egymásra. Most kiderül, hogy ki az aki tényleg komolyan gondolta.

A fogyasztás és pazarlás szintje visszaesik, a környezetet sem terheljük annyira. Nem állítom, hogy a gazdaság romokban lenne, viszont látható egy erős átmeneti visszaesés. Van, akiknek a válságos helyzet már most elvette az állását, mások jövedelmük jelentős részét bukják és vannak olyanok is, akiket még nem érint. Például a sokat szidott gyorséttermek most bezártak, a mezőgazdaság viszont nincs annyira kiszolgáltatott helyzetben, a kistermelés talán az egyik nyertese lehet ennek az időszaknak. Gógyszercégek és internetes óriások további erősödését nem akartuk annyira, viszont az állam gondoskodó és rendteremtő működését sokan szerették volna látni. Most megmutathatják az egyes kormányok, hogy mit tudnak értünk tenni egy nehéz helyzetben, hogyan élnek a hatalmukkal, anyagi erőforrásaikat mire használják fel.

Az internetes kapcsolattartás mennyiben helyettesíti a személyességet? Most ez is ki fog derülni. Szerintem egyébként nagyon kis mértékben fogja tudni csak helyettesíteni, de egyértelműen e felé mentünk, egyre inkább csak a telefont nyomkodtuk és a laptop képernyője mögé bújtunk, a személyes kommunikáció lecsökkent. Most megtudjuk milyen az, amikor a személyesség közel a nullára csökken. Az egyre inkább elterjedté vált maszk viselése sem újdonság általánosabb értelemben véve, mert eddig is szégyelltük kimutatni a valódi érzéseinket nyilvánosan, nem vállaltuk fel valódi önmagunkat, hanem álarcok, szerepek mögé bújtunk.

Egyre inkább egy hideg társadalomban éltünk (nem csak mi, hanem az egész civilizációnk). Álarc mögé bújásra példa a bürokrata, aki ugye "nem tehet semmit", vagy az agresszív, aki nem akarja kimutatni, hogy neki is vannak gyenge, érzékeny pontjai, ezért egyből támad. Eddig is „álarcokat tettünk fel", sok minden nem változott. Összefogás nem nagyon volt, a bizalom egymás iránt eléggé alacsony szinten mozgott  – annyira sok minden nem változott. Illetve most változhat talán a járvány alatt, például megismerhetjük a közvetlen személyes kapcsolatok valódi értékét. Kicsit átgondolhatjuk, tűnődhetünk ezeken.

Azt ne mondja senki, hogy a sport és a szórakoztató ipar működését ne untuk volna. Sportban mindig ugyanazok nyertek, mindig Barca vagy a Real, Liverpool vagy Manchester. Teniszben a végtelenségig küzd egymással Djokovics és Nadal, hogy melyikük fogja utolérni Federert. Kiemelkedő nagy sztárok és agyondoppingolt sportolók aratnak mindenhol, látványos cirkusz az egész élsport, nem kis részben egészségkárosító és mechanikus hajsza a teljesítmény után. (Sem a focinak csúfolt alattomos pankrációt sem az olimpiai éremhajszát nem sajnálom.) 

A könnyűzenében nagyjából ugyanazok a sztár előadók semmit mondó, depis számokkal. Néhány ember a piramis csúcsán, akikre az egész világ figyel, mert jól sikerült image-ük van. Ezt most is nézhetjük a neten ameddig csak akarjuk, hátha egy idő után feltűnik a megcsináltság és az igazi személyesség teljes hiánya. Pár hete még sportcsarnokokban vagy koncerten üvöltözhetünk magunkról elfeledkezve – nem hiszem, hogy ha pár hónapig nem tehetjük most ezt, az sokaknak hiányozni fog. Sőt, lehet hogy baj is, ha annyira hiányzik.

A környezetvédők álma is megvalósult: ne repkedjünk annyit, ne utazzunk annyit és ne fogyasszunk annyit. Az üvegházhatású gázok termelése idén lényegesen alacsonyabb lesz, a természet rombolása nem zajlik olyan ütemben. Kérdés persze, hogy ez csak egy átmeneti helyzet és a válság elmúltával visszaáll a régi, fenntarthatatlan helyzet.

Amiért a járvány mégis sokkoló az amiatt van, hogy a ma embere számára, főleg a középosztálynak és onnan felfelé, az anyagi biztonság és a kiszámíthatóság magától értetődő, olyasmi amiért nem nagyon kell tennie semmit. Most már egyes szakmák művelői elég komoly anyagi nehézségekkel küzdenek, de nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy a válság pár hónap alatt dominószerűen eléri a legtöbbünket, még az állami közalkalmazottakat is előbb-utóbb.

Most kiderül, hogy mennyire komolyan akartuk a változásokat, amelyeket most egy nagyjából véletlenszerűnek mondható természeti csapás hozott el, vagy pedig azok az értékeink, amiket eddig nem tartunk fontosnak, mert megszoktuk, most majd felértékelődnek. Röviden: győzzön az antikapitalizmus és forduljunk vissza, vagy mégis kell a kapitalizmus, esetleg kell a kapitalizmus úgy, hogy lényeges változásokat tudunk rajta eszközölni.

Válságokból lehet jól is kijönni hosszabb távon: erre lehet egy példa, hogy annak ellenére, hogy az egészségügyi dolgozók sokkal leterheltebbek mint eddig és senki nem irigyli azt a mindennapos küzdést, amiben részük van, az ágazat mégis kaphat egy esélyt a megújulásra. Fiatalabb orvosok hamarabb kerülhetnek a mély vízbe, az egyes tipikus esetekre vonatkozó protokollok most nagyon hasznosak, a hatékonyság előtérbe kerülhet, ilyesmire gondolok. Évtizedek óta tesznek keresztbe a különféle lobbiérdekek a változásoknak, az ésszerűsítéseknek, talán most ez is változhat.

A közgazdaságtan művelői számára az időnkénti válságok természetes jelenségek, a válság mindig egy esély, mert a mechanikus és megalapozatlan növekedés helyett átalakulásokat hoznak magukkal. Ami buborék és nem komoly az kipukkad és jó esetben az fog megmaradni és erősödni, amit valóban fontosnak és előremutatónak tartunk. Most felfigyelhetünk olyan emberekre, akik eddig elkallódtak a nagy zajban, de életszerű, új és mindenféle helyzetben használható gondolataik vannak.

Hangzatos mondatokkal igyekeznek a járványt saját céljaikra felhasználni egyes politikusok. Néhány, tipikusan demagóg példa ezek közül.

A koronavírus Magyarországra nyugatról jött be. (Az a fránya nyugat már megint csak bajt hoz ránk!)

Úgy tudom, hogy Kínából eredt, de erről nem nagyon beszél senki. Az influenza vírusok különféle veszélyes törzsei is általában Kínában fejlődnek ki, mert ott a legkedvezőbbek a feltételek (állattartás, embertömegek, higiéniai körülmények). Azonban nincs nagy gyakorlati jelentősége most annak, hogy honnan jött be a vírus.

A globalizáció a fő oka a járványok terjedésének?

Igen, Kolumbusz előtt még nem volt globalizáció, az amerikai kontinensen élő bennszülöttek nagy része ezt jól „meg is szívta”, mivel ismeretlenek voltak számukra az európai fertőző betegségek. A járványok régebben jóval lassabban terjedtek ugyan, viszont nem voltak tudományos ellenszerek, sőt tudomány se nagyon, - ami maga is a globalizációnak a terméke.

„A járvány végét nem lehet előre látni.” (Orbán Balázs)

Tipikus demagóg érvelés, amikor egy banális, magától értetődő mondatra logikai bakugrásokkal épít fel egy érvrendszert. Az ugyanis csak felületes logikával következne ebből a mondatból, hogy a kormány korlátlan felhatalmazást kapjon. Éppúgy mint ahogy a parlament is határozatképtelen, ha nem ülhet össze (digitális oktatás persze van, digitális parlamenti ülés mégsem lehetséges.) Egyes értelmiségiek teljesen beleálltak abba, hogy a központi ideológiát szolgálják, sosem tudom, hogy anyagi érdekek miatt, vagy pedig mert elment az eszük. 

A kormány bátor gazdasági lépéseket tesz?

Ez megint relatív, a kormány intézkedései sokakon segíthetnek, de például ha valakinek nincs munkája, mert elküldték vagy csődbe ment a cég, akkor csekély vigasz, ha nem kell egy ideig hitelt törleszteni vagy járulékot fizetni. Sokan vannak, akik az államból élnek, (az állam pedig jórészt az EU forrásokból és az itt levő bankok, multik befizetéseiből,) nekik jelenleg úgy tűnik, hogy nincs sok félnivalójuk. (A focistákat is beleértve.) Akik viszont a szabad piactól függnek, azok most sokkal inkább bajba kerülhetnek. Az állam a gazdaságélénkítés révén nem kegyet gyakorol, hanem kötelessége tompítani a gazdasági visszaesés hatásait, hogy az állampolgárok anyagilag valahogy túléljék. Emiatt a jövedelem kiegészítés valamint a munkanélküli támogatás nagyobb mértéke az, ami még szélesebb rétegeken is segíthet. A szomszédos országokban sokkal jellemzőbb mindkét fajta támogatás, ha úgy tetszik az állam sokkal inkább nagyvonalú mint nálunk.

A kormány tájékoztatása igen hatékony?

A kormánytól kapott lakossági tájékoztatás alapvetően rendben van szerintem. Manapság viszont a legtöbben az internetről szerzik információik jó részét, és itt nem csak kamu elméletekről van szó, hanem olyan konkrét gyakorlatokról, amit a járvány sújtotta területeken az emberek művelnek, hogy megelőzzék a fertőzés terjedését. A túllihegés és túlbiztosítás a kisebb veszély ilyen helyzetben, ha túl óvatosak az emberek az még a kisebbik baj, legalábbis rövid-közép távon, amíg a járványveszély csökken. Az internetről szerezhető infók sokkal messze részletesebbek és gyakorlatiasabbak a kormány ajánlásainál, és általában jóval előtte járnak. 

Csak egy legény a gáton?

Orbán-showt láthatunk ismét, hol van az egészségügyi miniszter és hol van az államfő ilyenkor? Ez a one-man-show enyhén szólva nem demokratikus, tipikus vezérkultuszt mutat be. (Annak ellenére, hogy a járvány elleni küzdelem tipikusan csapatmunkát igénylő tevékenység.)

A hagyományos értékek reneszánsza?

Nem mondanám, 2020 a család éve lenne, a legtöbb családban egyre több a feszültség a folyamatos összezártság miatt. A gyülekezetek is bajba kerültek, hiszen a vallásosság kényszerből ugyan, de sokkal inkább „magányüggyé” vált, nem annyira közösségi cselekedet. Éppen hogy a modern technika biztosította digitális kapcsolattartás az, ami még inkább előtérbe kerül. Ez egy olyan terület, ahol viszonylag szabad az információ áramlása – legalábbis egyelőre még, nem úgy mint például Kínában.

Kit sújt legjobban a járvány?

Ha van tegyük fel egy 40%-os gazdasági visszaesés nyár elejére, az némi leegyszerűsítéssel azt jelenti, hogy az emberek jövedelme ÁTLAGOSAN 60%-a lesz csak az év eleji szintnek. (Van persze akié nem változik, másoké kvázi lenullázódik.) Remélhetőleg csak átmenetileg, év végére visszaállhat az eredeti szint közelébe. Ez ellen nem nagyon van apelláta, mert bár vannak pénzügyi tartalékok, de ezek igen csak korlátosak és ha nincs gazdasági értékteremtés, akkor a pénz egyre kevesebbet fog érni, megnő az infláció. Ha valaki milliárdos, ezt annyira nem érzi meg, de ha minimálbért kap vagy annyit sem, akkor nagyobb bajba kerülhet. Akik leginkább kiszolgáltatottak lesznek a roma telepeken élők (digitális oktatás?), általában a mély szegénységben élők, a börtönben levők és a hajléktalanok többek között. (Apropó, akinek nincs otthona, az hogy maradjon otthon?)

Az egészségügy terhe

Az egyébként is túlterhelt, nem túl magas színvonalú magyar egészségügy most elég komoly teszt alá került, finoman szólva. Az is hátrány, hogy az orvosok nagy része általában idős, (a tanárok átlagéletkora se mondható alacsonynak.) Ráadásul egyéb betegségek is ugyanúgy vannak és kezelésre szorulnak mint régebben. Talán lehet abban bízni, hogy mindez kikényszerítheti az egészségügyünk reformját.

Számomra egyébként teljesen beláthatatlanok a járvány hosszabb távú hatásai, lehetnek többségükben pozitívak is. Nem gondolom, hogy a politikai beállítódás valóban sokat számítana ilyenkor. Azt egyáltalán nem tartom túl etikusnak sem szerencsésnek, ha a politikai kérdések túlságosan előtérbe kerülnek ebben a helyzetben.

Különféle csapások, súlyos válságok időnként előfordultak az emberiség történelmében, a végén vagy tanultunk belőlük vagy nem. Legtöbbször afféle derült égből villámcsapásként értek minket, mert ugyan sok mindenre számítottunk ugyan, de pont  nem arra ami bekövetkezett, annak a veszélyét rendre alábecsültük. (A székely mondás szerint, „Ha tudtam volna, hogy elesek, akkor előtte inkább leülök.”)

A nagy pestisjárvány idején a keresztény emberek azt hitték, hogy az istenhit, az imádság majd mindentől megvéd, a higiéniára például nem ügyeltek. Csodálkozva vették tudomásul, hogy a járvány a buzgó hívőket ugyanúgy eléri a „fekete halál”, nem válogat az emberek között. Ha pedig ez így van, a buzgó hit kevés, akkor a dolgok nem ennyire egyszerűek, akkor bizony gondolkodni kell és szükség van filozófiára, tudományra, esetleg a hitünk megújítására is – a feudális társadalmi rend megrendült és lassan elkezdett átalakulni.

Egy kissé hasonló példa, hogy a „tatárjárásnak” nevezett mongol invázió után IV. Béla elkezdett várakat építeni, hogy az ellenségek betörését le tudjuk lassítani – ez is egy módja annak, amikor tanultunk a minket ért csapásból.

Számos esetben jelentek meg a világvége próféciák, egyesek 1000 körülire várták, mások 2000-re, a Bibliát sajátságosan értelmezve, sőt a maja naptár is véget ért 2012-nél. Egyik esetben se történt semmi különös igazán látványos esemény, nem hogy világvége.

1914-ben az emberek nem féltek a háborútól, sőt sokan inkább azért tüntettek, hogy legyen és lelkesen ünnepelték a kitörését. Senki nem tudta, hogy mekkora anyagi, testi és szellemi pusztítás vár rájuk.

A II. világháború elején az értelmiségiek leginkább a túl erős német befolyástól félek, a „bolsevista veszély” elhanyagolhatónak tűnt. Még 1945-ben sem gondolta senki, hogy Sztálin hadserege tartósan megszáll minket és a birodalom érdekekeit kiszolgáló bábkormányt juttat hatalomra.

A hidegháborúnak nevezett évtizedekben úgy a ’80-as évek közepéig mindenki a totális atomháborút tartotta a legnagyobb veszélynek, ami gyakorlatilag az egész emberiséget megsemmisítheti. (Mért volt ez a félelem eltúlzott és nem annyira megalapozott az egy másik kérdés.) Végül „csak” egy reaktor olvadt le, Csernobilban – amit persze megint váratlan és sokkoló volt.

Időnként megrendül a bizalom a pénzügyi rendszerben vagy a gazdasági rendszerben általában, a 2009-es válság után népszerűvé váltak azok a mozgalmak (Zeitgeist), amelyek megkongatták a vészharangot, homályos érvekkel megkérdőjelezve a közgazdaságtan alapjait. Inkább az a helyzet, hogy pénzügyi buborékok időnként létrejönnek és kipukkadnak (ciklikus módon változik a túlzásba vitt optimizmus és a túlzott pesszimizmus) nem önmagában a „hitel” az, ami minden rossz forrása, a pénzek mögött többnyire mégis van valamilyen szintű fedezet. Mindig hajlamosak vagyunk eltúlozni annak a válságnak a hatását, amelyet éppen átéltünk.

A terrorizmus különféle fajtái hullámokban törtek elő, az USA-ban egészen 2001 szeptember 11-ig nem vették komolyan. Európában az elmúlt évtizedben szaporodtak meg a terrorista akciók (többnyire iszlám alapú ideológiával) és akkoriban úgy tűnt, ők jelentik a legnagyobb veszélyt. Ahogy azonban lenni szokott, ezek a mozgalmak elhaltak, mert az értelmetlen pusztítással pont az ellenkező hatást váltották ki, mint amit céloztak. A rendőrség és a különféle titkos szolgálatok is felvették a kesztyűt és lecsaptak az ilyen szerveződésekre. (A terrorizmus némileg eltérő formái nyilván még fellángolhatnak, de ez is olyasmi, amit senki nem tud előre jelezni.)

A következő minket ért váratlan sokk a migránsok és menekültek áradata a Nyugat-Ázsiából és Észak-Afrikában Európa felé (az USA-ba Lantin-Amerikából), és nagyon sokan egyre romló helyzettől tartottak. Most viszont úgy tűnik, hogy ez is egy olyan probléma, ami időnként fellángol és megfelelő felkészültséggel kontrollálható.

Időrendben a következő nagy félelmünk, ami minden mást háttérbe szorított a közbeszédben az emberi tevékenység által kiváltott éghajlatváltozás és a globális felmelegedés elszabadulásának veszélye. Habár a kutatók már vagy több évtizeddel ezelőtt elég jó előrejelzéseket adtak arra, hogy az ember okozta üvegházhatás milyen változásokat idéz elő, csak a 2010-es évek vége felé érte ez el a társadalmak nagyobb részének ingerküszöbét, és vált sokak számára a legnagyobb mumussá. (A tudományt elfogadók igaz ez leginkább, a hagyomány talaján állók még mindig a migráció okozta kulturális hatásoktól félnek jobban.) A műanyagokat is a legtöbben közellenségnek nyilvánították –  a mai helyzet viszont ezt is felülírta.

A szupervulkánoktól, a globális hatású vulkánkitörésektől is tarthatunk, hiszen egy izlandi vulkán kitörése 2010-ben hónapokra lebénította a légi forgalmat Európában. Vannak olyan alvó óriás tűzhányók, amelyek kitörése több éven keresztül hamufelhőbe burkolná a Föld jó részét, élelmiszerhiányokat idézve elő. Óriási aszteroida is becsapódhatott volna a Földbe, az ellen sem tudtunk volna semmit tenni, de egyik sem következett be.

A járványoktól való félelem az utóbbi időkig nem volt jelentős, mert az utóbbi évtizedekben mindig valamilyen egzotikus, távoli országban törtek ki és úgy gondoltuk, hogy nálunk (vagy a nyugati kultúrában egyáltalán) ilyesmi nem fordulhat elő. A higiéniánkat is sokkal jobb szintűnek tartottuk, mint amilyen valójában volt. A vírusokkal szemben inkább a baktériumoktól való félelem volt a jelentősebb, az antibiotikum-rezisztens törzsek kifejlődése miatt. A tudomány és a közegészségügy jobban koncentrált az antibiotikumokra és a rezisztencia megelőzésére (például nem írnak fel antibaci hatóanyagú gyógyszert senkinek, hogy ha nem tűnik indokoltnak), a vírusok ellen nem viszont volt igazán hatékony védelem  kezünkben, legfeljebb védőoltások a már ismert törzsek ellen. A legutóbbi H1N1-es járványt sem vették sokan komolyan, mert nem volt elég "látványos", viszont különféle összeesküvés-elméletek terjedtek el.

A vírusok közül az AIDS mint főként nemi úton terjedő betegség nem vált világjárvánnyá és lassan sikerült is speciális gyógyszereket is kifejleszteni rá, az influenza pedig önmagában nem halálos, csak ha súlyos bakteriális fertőzés követi. A hepatitis vírusokat is sikerült valamennyire visszaszorítani a fejlettebb országokban. Egy újfajta vírusfertőzés azonban minden eddig ismert szabályt felülírt és „rárúgta az ajtót” a jóléti társadalmakra is.

Az élet egyik törvénye, hogy szinte sosem az következik be, amitől a legjobban tartunk. A kérdés mindig az, hogy mit tanultunk meg a minket ért csapásokból és tudunk-e magunkban rendezni, helyére tenni pár dolgot, amit eddig elmulasztottunk, vagy pedig a veszély elmúltával minden éppúgy megy mint eddig. Bizonyos szempontból a „rendpártiságnak” van itt az ideje, általánosabb értelemben véve. Másrészt a rendkívüli állapot soron az élet szinte minden területét felügyelete aló vonó államhatalom később visszaélhet a helyzetével (ami meg is történt egyes esetekben), és olyankor is fenntarthatja az előjogait, amikor a hatalmi szempontokon kívül más nyomós indokok már nem játszanak szerepet.