A kérdésben a válasz: érzelmi alapon ítélkezünk, már az a szó, hogy „multi” zavar minket, pedig a szó eredetileg csak annyit jelent, hogy sok, tehát sok országban vannak jelen a vállalatai. (A legtöbb „multi” cég valójában transznacionális, mert egy országban van a székhelye, valamilyen országhoz köthető.)
A kisebb országoknak jelent nagyobb előnyt. Ha összehasonlítjuk Svájc és Oroszország 5-5 legnagyobb vállalatát, akkor ebből a 8,5 milliós ország jön ki jobban a 144 millióssal szemben a cégek összértékét tekintve, ráadásul a három legnagyobb orosz cég csak ásványkincseknek köszönheti a létét, olaj és gáz kitermelésével, értékesítésével foglalkoznak, nagy környezetszennyezők. Nyilván teljesen értelmetlen lenne országhatárnál meghúzni egy cég terjeszkedésének határát. Egyébként is a kis országok a globalizáció fő nyertesei (mert többet profitálhatnak a kereskedelemből), és számukra fontosabb, hogy külföldön is megjelenjenek a cégeik. A MOL-t és az OTP-t nem nagyon utálja senki, pedig meghatározzák a magyar piacot és valójában regionális multi cégnek is mondhatók.
Idegenkedünk attól, ami személytelen. Valószínűleg amiatt utálják sokan, mert arctalanok, a tulajdonos a legtöbb esetben teljesen ismeretlen, általában távoli országban van a cégek központja is, és amit nem ismerünk az mindig gyanús. Például az is félelemmel tölthet el minket, hogy valamilyen módon visszaél a sok pénz miatti potenciális hatalmával. Ösztönös ellenszenv lehet bennünk ilyen cégek iránt. Érdemes viszont elgondolkodni, hogy milyen lenne egy „mínusz multik” világban, vajon az mennyire lenne szerethető.
Kínának nincs rá szüksége. Nyilvánvaló, hogy olyan nagy országoknak mint Kína, ahol a potenciális vásárló erő akár egy milliárd fő feletti is lehet egyes termékeknél, nincs szüksége külföldön terjeszkedő multi cégekre. Ők szinte végtelen mennyiségű terméket állíthatnának elő és nem tudná meg senki, hogyan teszik ezt, lehetnek a környezetet szennyező és kényszermunkát alkalmazó vállalatok is akár (ami néhány esetben nem áll távol a valós helyzettől). A kínai gyárak termékeinek élettartama az átlagosnál jóval rövidebb, emiatt a legnagyobb környezetszennyezők közé lehet sorolni például a ruhaiparukat. Egy kínai cég nem kényszerül rá, hogy egy külföldi telephelyen megismerje az adott ország törvényeit, előírásait és valamennyire a szokásait, kultúráját is. Például kénytelenek lennének európai (latin betűs) írásjeleket használni egyes esetekben. Kína azonban Afrika és Dél-Ázsia gazdasági gyarmatosításán túl nem nagyon merészkedik túl egyelőre, mert nem elég erősek az innovációban, csak szabadalmakat lopni és koppintani képesek, (l. pl. telefon), például a vírus ellen egy modern vakcinát nem tudnak gyártani, csak mennyiségben jók e téren is.
A munkavállalóknak tesznek jót főleg. Ha megjelenik egy térségben egy multi cég, annak általában örülni szoktunk, mert több munkaalkalmat ad, és ha nagyobb a munkaerő iránti kereslet, akkor a fizetések is jobbak, a multi cégek nem tudják lenyomni a fizetéseket, csak emelni azok szintjét. Számos vállalkozó szintén jól jár, ha élénkebb a gazdasági élet. A helyi elitek viszont nem szoktak örülni a megnövekedett versenynek, nekik az az érdekük, hogy pl. a CBA és a COOP ossza fel a piacot egymás között és jól felnyomhassák az árakat. A helyi nemzeti gazdasági elitek általában minden versenyt és újítást elleneznek, ez egy örök szabály, hiszen a pozícióik romlását okozhatja. A helyi maffiák és kiskirályságok sokkal károsabbak és kizsákmányolóbbak tudnak lenni mint bármilyen multi cég.
A multi mikor kizsákmányoló? Mivel a bérek Svájcban a legmagasabbak, ezért ahhoz kell viszonyítani, és mindenkinek az a szint járna? Helyi bérek, bérszintek vannak, amik mindenhol mások (vásárló erőt tekintve már csökkennek a különbségek, például a szlovákok eurója nálunk ér csak sokat), a multik az átlagnál jobban fizetnek, hiszen az átlagosnál jobb képességű munkaerőt toboroznak. Kettőn áll a vásár, kizsákmányolni általában azt lehet, aki ebbe beletörődik, sőt az önkizsákmányolás a gyakoribb jelenség.
A szegényeknek jó. A multik jellemzően tömegtermékeket állítanak elő és árverseny van, ami az átlagos jövedelmű és az alatti szintű fogyasztóknak kedvez. Igazán jómódúak számára az ár másodlagos, ők inkább a speciális minőségeket keresik, nem a tömegtermékeket. Sokan kritizálják persze a multikat azzal, hogy igénytelen tömegtermékeket sóznak rá a vásárlókra, de ez megint független a vállalat tulajdoni viszonyaitól, a multik inkább hatékonyságban múlják a többieket, emiatt képesek viszonylagosan olcsók lenni.
Nem mindenhatók. Rengeteg olyan piaci rés van és nagyon sok speciális szolgáltatás amit egy multicég nem képes lefedni csak a különféle kisebb vállalkozások, nálunk a kisebb vállalkozások nem nagyon exportálnak saját termékeket és szolgáltatásokat (én egy kezemen meg tudnám számolni, hány ilyen magyar céggel találkoztam), de a németeknél például sok kis cég volt képes kilépni a világpiacra.
Vannak tisztességtelen cégek, de nem mindegyik feltétlenül az, vagy nem egyforma mértékben. Nem mindegyik cég él vissza a versenyelőnyével és a lobbi erejével, bár ez elég gyakori, de vannak országok, ahol erre nagyon figyelnek a politikusok. (Nem úgy mint nálunk, ahol ha egy szolgáltató multi cég jövedelme magas, akkor „adót vetnek ki rá”, mert a versenyhivatal keres valamilyen mondvacsinált okot, hogy jól megbírságolhassa – ez emlékeztet arra az időkre, amikor a rendőrségnek bevételi terve volt a bírságokból, amit egy adott hónapban teljesíteni kellett.) Például egy bizonyos nagy bútorgyártó cég nálam tisztességesnek számít, míg egy ismert gyorsétterem nem az, mert az előbbi inkább valós fogyasztói igényekre fókuszál, az utóbbi pedig jobban gerjeszti, de ez egyéni megítélés kérdése lehet. Az hogy „multicég” kb. olyan mintha azt mondanám, hogy van egy nagy épület, önmagában teljesen értéksemleges, aztán mire szolgál és mennyiben hasznos az már más kérdés.
A multiellenesség a korrupt hazai eliteket szolgálja. Nyilván van itt egy „nem leszünk gyarmat” motívum, ami a szólamokon túl úgy valósítható meg a gyakorlatban, ha eltanuljuk másoktól saját módszereinket is kifejlesztjük arra, hogyan lehet (egyelőre nincs jobb szó rá) versenyképesen termelni és szolgáltatni. Egyes multi cégek egyébként jelentős alkotások, modern életünk „piramisai” (a márkanév nem véletlenül lehet jó csengésű, nagyon sok szellemi alkotást foglal össze egyetlen szimbólumba). Annak ellenére is, hogy a legtöbb cég száz évet sem él meg, és a változó piaci feltételek miatt számos ma irigyelt nagy vállalat eltűnik vagy veszít a jelentőségéből, jönnek helyette mások. Azzal együtt is így van ez, hogy borzasztó sok groteszk történet bontakozik ki a cégeknél, az alapoknál már nagyon sok kosz is összegyűlik. Nem túlzás viszont azt mondani, hogy összességében nézve fejlettebb céges kultúrákat hoztak be az országba, és inkább pozitív irányba formálták a munkaadó és munkavállaló együttműködését.
David Ricardo mégis tévedett. Nem speciálisan a multikról szól, de összefügg a szabad piaci verseny kérdésével David Ricardo elmélete a komparatív előnyökről. Durván leegyszerűsítve arról szól, mindenki arra specializálódjon, amihez „relatíve” a legjobban ért (lehet olyasmi, amiben nem ugyan ő a legjobb, de amire a legjobbaknak már nem jut energiájuk). A hiba az egyenletekben ott van, hogy angol vitorlás hajókra, manufakturális környezetre érvényes, ahol a szállítás olcsó és a gyártás nem nagyon környezetszennyező. A modern szállítás gyakorlatilag minden formában véve nagyon környezetszennyező, a gépek és nyersanyagok előállítása az energiaigényesség miatt szintúgy. Ha ezeket a tényezőket számításba vesszük, akkor a szállítás valódi költsége jóval nagyobb, tehát sokszor inkább megéri helyben előállítani a termékek jó részét (a nagyon speciálisak kivételével). Ez lényegesen csökkentené a világkereskedelmet és a globalizációt (ami megint egy szitokszó, mint tudjuk), de ez már inkább a mi fogyasztói szokásainktól függ.
Vannak, akik eldobják, mert megtehetik. Nekem van például egy több mint húsz éves japán kazettás rádióm, ami ma is jól működik, viszont a nagy gyártó cégek célcsoportjába nyilván nem fogok beletartozni. Vannak, akiknek státusz szimbólum mondjuk egy telefon vagy egy divatos ing és évente újat vesznek, nyilván őket fogják megcélozni a cégek az újdonságaikkal, nem azoknak fognak tervezni, akik csak tíz évenként szeretnék a kütyüket és a ruhatárukat lecserélni. Fogyasztói szokások illetve etikai problémák vannak itt elsősorban, a divatdiktátorok, hírességek itt a meghatározók, ne kenjük ezt nagy cégekre, a passzátszelet végül is nem ők fújják, csak folyton figyelik a szélirányt.
