A társadalmunkról szóló bestsellerek (amiket „illik” ismerned valamennyire, - na itt kezdődik a sznobizmus) jellemzően csőlátást mutatnak. Amikor általánosítanak, és azt mondják hogy az emberiség ilyen vagy olyan, akkor nyilván nem egy indiai marhapásztor (ilyen foglalkozás mondjuk nem nagyon van arrafelé) perspektívájából nézik a világot. Amikor azt mondják, hogy „mi”, mindig kérdezzünk rá, hogy ki is az a mi? Ha USA-beli szerzőről van szó, akkor nyilván az „amerikaiak” (az ő szóhasználatuk, földrajzilag nagyon pontatlan vagy inkább kirekesztő), de a mi kultúránkban (ma még per pillanat nyugati kultúrkörben vagyunk, ki tudja meddig), jellemzően felső-középosztálybeli emberekről van szó, mereven elitista, felső-középosztálybeli látásmóddal.
Itt van egy csomó városi legenda és mítosz, például a növekedési kényszer mítosza. Nagyon sok ország egész jól elvan növekvő GDP nélkül, például az utóbbi évtizedben ez a helyzet a hollandoknál, vagy a japánoknál már több évtizede nem nőtt a GDP, mégis ezek sok esetben példa országok. Növekedési kényszer nyilván nem egyes országok szintjén a jellemző (még kevésbé fejletteknél sem feltétlenül kell, hogy legyen ilyen), inkább egyes nagyvállalatok esetében, ahol a részvényesek elvárják a több hozamot, vagy félnek attól, hogy a konkurencia beelőz. Lehet még ilyenfajta kényszer azokban az országokban, ahol a politikusok felé elvárás, hogy ígérgessenek fűt-fát a választásokon és mivel az elit nagy része „érinthetetlen” és kitűnő érdekérvényesítő is, valamit kell adniuk a szegényebb rétegeknek (ha van gazdasági növekedés, abból nekik is juthat egy kevés). Sokféle területen létezhet az emberek számára valamiféle gazdasági jellegű „növekedési kényszer”, sokféle okból, a gazdaság voltaképp ezek eredőjeként növekedhet, nem pedig azért mert a kapitalizmus eleve olyan és nem létezhet másként. (Egy feltevés, amit nem bizonyított senki. Ellenpélda: a gyorsan növekedő GDP-jű USA nem vált a világ legboldogabb országává.)
Másik legenda, hogy az eredendő rossz az ipari forradalom, előtte minden jó volt. Itt bújik ki a szög a zsákból, hogy nem a 15.századi földet túró angol paraszt a viszonyítási pont a felső-középosztálybeli tudós emberek számára még véletlenül sem, hanem az a nemes osztály (mi más), amihez ha tartoztál, akkor nem kellett napi tizenórákat robotolnod a jólétért. Pedig már a Bibliában is ott van, amint kiűzetünk az édenkertből (megszületünk), mindenféle problémával találjuk magunkat szembe, mindig újabbakkal, amiket nem mindig tudunk megoldani. A különféle korok összehasonlítása viszont nem nagyon vezet értelmes eredményekre.
Mindezzel nem célom az elitellenesség, a látszat ellenére sem: korunkban a felső- és felső-középosztályok polgárai nagyrészt nem érdemtelenül vannak ott, ahol (feltéve, hogy az adott társadalmat nem szövi át teljesen a korrupció), iskolázott, képzett emberek és főként a vezetői szinteken az átlagosnál intelligensebbek is. Sok tanulással és kemény munkával lehettek elismert orvosok, menedzserek, egyetemi tanárok, ügyvédek stb., ez az erősségük viszont én úgy látom, hosszabb távon a gyenge pontjukká is válhat.
A státusz, a státusz és megint csak a státusz: elmegy az egzotikus nyaralóhelyre, mert az a menő, a nagy kocsi a menő, márkás ruhák, stb. ez valójában sznobéria, a státuszt hivatott kifejezni, de nem biztos, hogy ő ezeket tényleg szereti is. Munkamániásnak lenni azon a területen, ahol nagyon jó, a státusz túlhangsúlyozása mindenféle társadalmi elvárások gyűrűjében, nem csoda, ha hiányozni fog neki az, amit lazaságnak, közvetlenségnek vagy otthonosságnak szoktunk nevezni. Amire ezek az emberek szocializálódtak az iskolában és a munkahelyen az leginkább a teljesítmény központúság, ami egészen másfajta készségeket követel meg mint a mindennapokban a boldogság átélése. (A hollywoodi filmek is például ezt a hiányosságot próbálják orvosolni, kissé gyerekes, éretlen emberek számára kínálnak szociális probléma megoldó sémákat.)
A nyugati közép és afeletti osztályok problémái egy átlagos hatvan kilós, nagy eséllyel ázsiai, napi pár tíz dollárnál kevesebből megélő földlakó számára valószínűleg csak nyavalygásnak hatnak. (Étel, lakhatás, természeti csapások elviselése, bármilyen közlekedési lehetőség – ezek a témák bolygónk „átlagpolgárát” alighanem jobban érdekelnék.) Én persze nem tudom beleképzelni magam abba, hogy milyen lehet az élet mondjuk Sanghaj külső ipari zónájában, de elég egy kicsit elmozdítani a fókuszt a nyugati értelmiségi nézőpontjából egy kicsit keletebbre erre mifelénk, már másként ítélünk meg sok mindent.
Egyébként azt lehet mondani, hogy mi is a legtöbben nyugati típusú (mondhatni amerikanizált) társadalomban élünk, már nincs annyira erős nyugat-kelet kontraszt az életszínvonalban (inkább az észak-dél különbségek erősödtek fel), sőt a szellemi-fizikai munka ellentéte is csökkent. A fizikai (vagy zömmel fizikai) munkát végzők között is vannak elitek, különféle mesterek és vállalkozók, akiknek a jövedelme felülmúlja az átlagos szellemi munkásét, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy ki mennyit invesztált tanulásba az évek során. Fizikai munkával is el lehet érni felső-középosztálybeli életszínvonalat, és rájuk is alighanem hasonló státusz-csapdák leselkednek mint a szellemi munkát végzőkre. Fizikai és szellemi munkakörben is fenyegeti az embereket a kiégés veszélye, és az is, hogy nem tudják felvenni az újabb generációkkal a versenyt a technikai újdonságok terén, ami idősebb korban státuszvesztéshez vezet (ilyenkor kimondottan nagy probléma lehet az, ha valaki sznob).
Érdekes egyébként, hogy a mostani járványhelyzet mi mindent hozott ki a boldogságunk feltételeként, például azt, hogy a családtól is be lehet besokallni az összezártság alatt, a párkapcsolatról nem is beszélve, viszont a barátságok szerepe felértékelődött. Egy barátságban például nincsenek különféle hatalmi viszonyok, mert ha vannak, akkor az nem barátság. A ma embere viszont sajnálatosan, teljesen hibás módon a hatalom bűvöletében él: hatalom a tárgyak fölött, a természet fölött, vagy ha ez nem megy akkor pótszerként, mások fölött. Ez pedig egoizmushoz vezet és igen nyomasztó tud lenni.
