A különféle elméletek nem nagyon működnek a gyakorlatban, a társadalmi viszonyokra alkalmazva általában erőltetettnek és felszínesnek tűnnek számomra. Vannak persze egyszerű és jól alkalmazható, józan ésszel is felfogható szabályszerűségek, de a nagy elméletek kora úgy tűnik, a társadalom- tudományokban véget ért, be kellene ezt látni.

Horthy és Kádár rendszere: csak felszínes hasonlóságok

A „magyaroknak erőskezű vezetőre van szüksége”: ezt a mítoszt a történelmi tapasztalatok egyáltalán nem támasztják alá. A Horthy és Kádár korszakok teljesen más alapokra épülnek: Horthy egy katonaember volt, aki a területei nagy részét elveszített országban képviselte a stabilitást. Kádár ezzel szemben Moszkva helytartója volt, akit a politikai stabilitásért megjutalmazva kicsit nagyobb pórázra lehetett engedni. Mindkét első számú vezető hivatali ideje alatt egyébként három vagy négyféle, eltérő irányvonalakat képviselő kormány működött. Ha pedig megnézzük Magyarország miniszterelnökeinek listáját, egyedül Tisza Kálmán az, aki egyhuzamban 15 évig volt kormányfő, a 2-4 év mondható leginkább tipikusnak.

Orbán Viktorról elmondható, hogy egyrészt tanult elődeinek a hibáiból, másrészt a demagógia mindenféle eszközeit bevetve tartja egyben (ma még) a szavazóbázisát. Semmilyen elv vagy történelmi tapasztalat nem szól amellett, hogy nálunk is bebetonozza magát egy orosz-belorusz típusú kvázi-diktatúra vagy ún. hibrid rendszer, ennél sanszosabb az állampolgárok fokozatos kiábrándulása az egyszemélyi vezetés eszméjéből. A fenyegetettség érzés kiváltotta biztonságra törekvés ugyanis nem tartható fenn folyamatosan. Hosszú ideig hatalomban levő keleti diktátorok példaként mutogatása leginkább csak egy maroknyi kisebbség titkos vágyait fejezi ki, elfeledve azt, hogy ezek a vezetők a saját országaiknak hosszú távon többet ártottak, mint használtak. Egyébként pedig keleti uralom volt már nálunk nem túl régen és 40 éven át tartott, vissza is vetette az ország fejlődését.

Centrum és periféria a gyakorlatban nem határolható el élesen

Egy teljesen másfajta dogmatizmus a szememben, ha az egyébként jó meglátásokat tartalmazó centrum-periféria elméletet erőltetjük. Kína például egyszerre gazdasági-politikai centrum is és periféria is. A nézőpont nagyon szubjektív, leginkább csak különféle lépcsők vannak a gazdasági fejlettség és életszínvonal tekintetében, a spanyol-olaszhoz képest magasabb szinten van a német és a svéd, de náluk is magasabban a svájci és a norvég. Ráadásul az egyes országokon belül inkább léteznek centrumok és perifériák is. A „centrum” működése nem azon alapul, hogy kizsákmányolja a „perifériát”, leginkább csak van egy legalább jó fél évszázados előnye vele szemben gazdasági fejlettségben. (Egyébként pedig Európában sokáig létezett egy pár száz km-es körzet, kb. London-Amszterdam-Párizs háromszögében, ahol az újítások nagy része megszületett, hozzájuk képest évszázadokon át minden periféria volt, mindenki átvette azt, ami valahol kitaláltak.)

Nem tartom igaznak azt az állítást, hogy „szükségszerűen beleragadunk a közepes fejlettségű országok csapdájába”, bár ez a fajta veszély sem elhanyagolható, ha nem tud elég szakembert képezni az oktatási rendszerünk. A gazdasági fejlődésünk egyértelműen látható, lassanként megközelíthetjük a mediterrán régió átlagát (vagy legalábbis a görögöket és a portugálokat), a Balkánhoz képest pedig megőrizhetjük az előnyünket. A fejlődési pálya fenntartása nem akkora nagy „kunszt”, elég az is, hogy a kormányok ne kövessenek el nagy szarvashibákat. A liberalizált és piacvédő politikát szokták az egyes országok kombinálni, mindkettőt megfelelően adagolva, viszont kapitalizmus ellenességgel ez az út nem járható. Gyöngyös-bokrétás kistermelés nem elég ahhoz, hogy felhúzza a gazdaságot, ami ehhez kell, az leginkább erős és jól működő magyar cégek nagy száma, a ronda és robosztus tömegtermelő kapitalizmus, vagy modern vállalati kultúra meghonosítása, ha ez az elnevezés jobban tetszik. (Ami viszont egyáltalán nem ugyanaz mint a vadkapitalizmus.)

Ennek kulcsa pedig az együttműködés és bizalom fejlődése, ami fokozatos, de jól látható folyamat a versenyszférában, az államiban sajnos kevéssé, ott sokáig fennmaradhatnak a régi rossz reflexek. A régebbi, félelemre építő magatartásformák fokozatosan kikopnak és felváltják ezeket az együttműködésen alapulók, - egyszerűen ez a folyamat gazdaság és társadalom fejlődésének alapja.

Dogmatikus identitásharc és „kulturális önvédelem” Európa keleti felén

Önmagában az identitáspolitika teljesen rendben van, sőt pozitív tartalmakat hordoz. Az egyes minták mechanikus átvétele nem is működik, ilyen értelemben valóban nincs „demokrácia export”, másféle értelemben viszont nagyon is létezik, hiszen a tapasztalatok szerint a legtöbb ország másféle módon, eltérő ütemben de hasonló intézményeket vezet be. (Például nem fogadjuk el a családon belüli erőszak ellenes „isztambuli egyezményt”, a törvénykezésünk mégis követi annak a szellemiségét.) A bevezetés módjai, tempója és a prioritások, ez minden országban más, mi például a családvédelem területén elég jól állunk, a környezetvédelem terén viszont le vagyunk maradva másokhoz képest.

Sok esetben hozunk olyan szimbolikus és értelmetlen törvényeket, amelyek kimondottan dogmatikusak és életszerűtlenek. A pedofil nyilvántartás például ilyen, nem véletlen, hogy eddig csak két országban kísérleteztek vele. Létezik olyan, hogy bűnügyi nyilvántartás és egyes munkakörök betöltéséhez megkívánt erkölcsi bizonyítvány kiállítása (ezen lehetne finomítani, hogy milyen munkakörök esetében mi számít kizáró oknak). Ne tolják át az állampolgárra, hogy ellenőrizgesse a nyilvántartásokat, ez a hatóságok feladata, nem csak a pedofília esetében, hanem sok más kizáró ok is lehet ott, ahol gyerekekkel foglalkoznak. (Ne az állampolgár döntse el, hogy melyek lehetnek a kizáró okok.) Ráadásul tudjuk, hogy a pedofília jelensége legtöbbször látens marad és még az egyházak se mentesek tőle.

Az egyházakkal persze nem ez a fő gond, az oktatásban és nevelésben betöltött egyre nagyobb szerepük szerintem leginkább a dogmatikus jellegük miatt problémás. A merev szertartásosság és dogmatika sokakat elriaszt vagy képmutatásra késztet, főleg a fiatalabb korosztályokat.

Van ahol fokozatos volt az átmenet, máshol zsarnokok bukása hozta el a katarzist

A demokratikus rendszerek mindenhol tele vannak problémákkal és változnak is folyamatosan, de többé-kevésbé mégis kizárják az önkényuralom lehetőségét. Igaz, hogy sok országban háborús katasztrófa vagy egy zsarnok bukása hozott el olyan szintű katarzist, hogy tiszta lappal indulva a demokratikus rendszerben kezdjenek igazán hinni az állampolgárok, a legtöbb esetben viszont az átalakulás fokozatosan megy végbe. Az angoloknál például 1688-ban valahogy rátaláltak egy jól működő demokratikus modellre, amit sikeressége okán mások is követhettek. A franciáknál 1789 és 1871 között küzdött egymással a demokrácia és diktatúra, ami a demokrácia győzelmével zárult (bár megmaradt egy érdekes fél-elnöki modell, ami számunkra is tanulságos lehet). A németeknél Hitler bukása, a spanyoloknál Franco halála hozta el a demokrácia tartósnak mondható győzelmét, sok más hasonló példát említhetnénk, talán Románia példája is beleillik ebbe a sorba. A despoták Latin-Amerikában és a Közel-Keleten is sorra megbuktak, Lukasenka és Putyin pedig láthatóan egyre inkább elerőtlenednek. Mindenhol az derült ki végül, hogy a király meztelen volt.