A demagóg sokféle eszközt használ, de ezek közös jellemzője, hogy első látásra nem tűnnek fel, a tetszetős szövegek felszínét kicsit meg kell kapargatnunk hozzá. Néhány egyszerűbb, jól bevált fogás ezek közül: drámai helyzetkép felvázolása, hirtelen logikai bakugrások, csúsztatások, ijesztgetések, túlzások, össze nem tartozó dolgok összekötése, másokra mutogatás, irreleváns példák előhozatala, a fókusz beszűkítése, közhelyek sulykolása, indulatok gerjesztése. Most nem csak a politikusokról beszélek, hanem azokról is, akik nagyon is idézőjeles „szakértőként”, önjelölt véleményvezérként fejtik ki az igen csak tendenciózusnak mondható gondolataikat egy adott témában.

Ezek a cikkek és beszédek valójában rosszak, teljesen függetlenül attól, hogy az adott témában per pillanat mennyire van igazuk van nincs, mert nem tisztességesek és nem a racionális érveken alapuló értelmes párbeszédet segítik elő. Más kérdés, hogy egy jó szándékú, nem demagóg véleménykifejtés sem szükségképpen jó és helyénvaló, mert nem biztos, hogy eléri a hallgatóságát, de hogy milyen egyéb hibák lehetségesek, az már egy másik téma.

A magyar sajtószabadság, jogállamiság és a homoszexualitásról szóló törvény kérdéskörében az intézkedéseket támogató, az EU irányában védekező újságcikkek nagyjából ugyanarra a sémára épülnek, és érdemes megnézni majd azt is, hogy milyen motivációkkal. (A cél nem szentesítheti az eszközt, de a használt eszköz meghiúsíthatja az egyébként tisztességes cél elérését.)

A logikai bűvészmutatványok nagyon érdekesek, például ha az USA-ban és a briteknél furcsa anomáliák láthatóak (pl. BLM, cancel-culture), az számunkra már „a nyugat maga”, holott nagyon sok tőlünk nyugatra fekvő országban nem terjednek ezek a divatok, ez tehát a túlzó általánosítás esete. A másik hogy nekünk semmi közünk ezekhez, nincs gyarmattartói múlt miatti lelkiismeret furdalásunk, mert nem is lehet. Ennek következtében az ezekre való hivatkozás teljesen irreleváns ott, amikor például a magyar médiumok helyzetéről van szó. Az erkölcsi önfelmentés szokásos érve, hogy „a másik tisztességtelen, akkor mi mért ne legyünk azok”, megint nem állja meg a helyét és összemossa a különféle jellegű problémákat. (Akinek baja van a nyugati liberális sajtóval, írjon azokba véleménycikket, ne innen üzengessen. Hiszen a magyar újságok olvasói általában nem olvasnak nyugati sajtótermékeket.)

Mellesleg engem zavar a kelet-európai kisebbrendűségi érzés: sok esetben nekünk van igazunk velük szemben, ebben nincs semmi különös, az emberi bigottság, képmutatás, irigység és gonoszság ott is ugyanúgy megvan mint nálunk, csak a formái néha eltérőek (pl. „cancel culture”). Azt is nyugodtan ki lehet mondani, hogy jelenleg nálunk sem a rasszizmus sem a homofóbia nem jellemző az emberek nagy részére, illetve nem jobban mint az EU országok többségében. Az egyes országok problémái viszont nem pont ugyanolyanok és „a legjobb védekezés a támadás” talán érvényes lehet egy focimeccsen, de már nem az a tisztességes érvelés szabályai között.

Itt van például a homoszexualitásról szóló törvényjavaslat: csak ürügy volt a nyugati LMBT mozgalmak terjedése, a logikus magyarázat viszont a nagyjából rendben levő terület fölösleges megbolygatására sokkal inkább az lehet, hogy egy erősen konzervatív, rendpártivá vált kormányzatunk van, amely egy adott ideológiai vonalon halad, és sorra vesz bizonyos területeket az ideológiai rendcsinálás céljával. (Nem mindig a gyakorlatiasságot és az ésszerűséget tartva szem előtt.)

A csúsztatásnak még az egyik bevált formája, hogy mindig elő lehet hozni olyan példát, hogy az illető „jaj mit gondol Magyarországról”, de ezek a példák megint ad-hoc jellegűek, nem mérvadóak. Mondok egy konkrét példát: valaki azt mondta, hogy külföldön a gyerekei a magyar iskolarendszerből kikerülve jól elboldogultak, ami alapján arra a következtetésre jutott, hogy a magyar iskolarendszer milyen jó, ami általánosításnak igencsak meredek. (Úgy lett volna tisztességes, ha arról beszél, hogy az ottani miben volt más.) Az igazi kérdés nem is az, hogy egy „nyugati értelmiséginek” ha van ilyen (igazából nincs is, sokféle van) milyen képe van a magyarokról, mert nyilván irreális, inkább az, hogy aki külföldön jár az mit vállal fel az orbáni magyar politikából és mennyire lenne hajlandó képviselni azt egy beszélgetésben, vitában.

Egy másfajta logikai trükk az, hogy ha valami nem jó, annak az ellentéte biztos jó lesz és fordítva, például ha nem kell nektek Orbán jön majd Gyurcsány, Soros, a karvalytőke, migránsok tömegei stb., így lehet jól ijesztgetni a szavazópolgárokat. (Holott például Dobrev egy ellenzéki koalícióban nem kaphatna vezető szerepet, mert pártja a paletta szélén van.) Valójában a dolog pont az egyensúly kereséséről, a társadalmi optimumok megtalálásáról szólna, az ördög falra festése bármilyen formában viszont mindig nagyon hatásos eszköznek bizonyult.

A fókusz beszűkítése is lényeges pont: Van a magyar kultúra, amelynek a legnagyobb ellensége (legalábbis a szövegek szerint) a „nyugat”, viszont orosz, balkáni és sok egyéb kultúra nem is létezik. Mi a helyzet a szomszédjainknál például, hogyan kezelik ezeket a kérdéseket mondjuk a csehek és a szlovénok, akik majdnem mindenben előttünk járnak? Tényleg a macsó orosz és balkáni kultúrához szeretnénk közeledni? (Az orbánizmus nagy része valójában nem más mint putyinizmus.) Én nem hiszem, hogy ez lenne a cél, de ha mégis így lenne, azt is meg lehetne indokolni ésszerűen. A kultúrák közötti szükségszerű harc sem magától értetődő, amit a legtöbb írás feltételez és sugall.

Nagyon fontos a motiváció kérdése, hogy milyen céllal írnak le olyanokat egyébként értelmes és tájékozott emberek, amiket nem biztos, hogy pár év múlva már felvállalnának, mért nem érvelnek tisztességesen? (Az számomra nem elfogadható, hogy mert az ilyen érvelés vált gyakorlattá és a választópolgárokat egyre inkább hülyének nézik.) Vannak esetek, amikor egyértelműek az anyagiakban mérhető konkrét célok is, az ilyen fajta írások egyfajta hűségnyilatkozatok a vezetés irányába. Más esetekben az értelmes emberek látható IQ csökkenésének oka a közösségbe való beolvadás igénye. A közösségből nem jó kitűnni, inkább érdemes elfogadni azokat a hiedelmeket, amiket az adott közösség magáénak vall, mert akkor jobban elfogadnak (vagy legalábbis hajlamosak vagyunk ezt úgy érezni). A hűségnyilatkozatok többsége borzasztó egysíkú és fantáziátlan, lényegében ugyanazokat az orbánista érveket mantrázzák, követve a központi irányvonalat.

Azt mondja a pszichológia, hogy a racionális érveket is mindig megelőzik az érzelmek, tehát minden érvelésünk erősen érzelem alapú. Ehhez azt is hozzá kell tenni viszont, hogy az érzelmek minősége nagyon sokféle lehet, vannak köztük zsigerből jövők és negatívak mint a legtöbb, a demagógia eszközeivel élő beszéd és írás esetében – emitt borzasztó kellemetlen érzésekkel írok én magam is erről a jelenségről, a zsigeri gyökereket kutatva. (A tisztességes az lehet, hogy bevalljuk a negatív érzelmeinket, nem pedig ideológiát kerítünk hozzá, de ez a magyar társadalomban sajnos nem szokás.) Létezik viszont sok másfajta, kifinomultabb érzelmünk is, (pl. kíváncsiság, nyitottság, tisztelet, segítőkészség stb.) ezekre alapozva értelmesebb és érdekesebb írások születhetnek, illetve születnek is, azonban a közéletünkben ezek sajnos valamiért a perifériára szorulnak.