A társadalmunkról szóló bestsellerek (amiket „illik” ismerned valamennyire, - na itt kezdődik a sznobizmus) jellemzően csőlátást mutatnak. Amikor általánosítanak, és azt mondják hogy az emberiség ilyen vagy olyan, akkor nyilván nem egy indiai marhapásztor (ilyen foglalkozás mondjuk nem nagyon van arrafelé) perspektívájából nézik a világot. Amikor azt mondják, hogy „mi”, mindig kérdezzünk rá, hogy ki is az a mi? Ha USA-beli szerzőről van szó, akkor nyilván az „amerikaiak” (az ő szóhasználatuk, földrajzilag nagyon pontatlan vagy inkább kirekesztő), de a mi kultúránkban (ma még per pillanat nyugati kultúrkörben vagyunk, ki tudja meddig), jellemzően felső-középosztálybeli emberekről van szó, mereven elitista, felső-középosztálybeli látásmóddal.

Itt van egy csomó városi legenda és mítosz, például a növekedési kényszer mítosza. Nagyon sok ország egész jól elvan növekvő GDP nélkül, például az utóbbi évtizedben ez a helyzet a hollandoknál, vagy a japánoknál már több évtizede nem nőtt a GDP, mégis ezek sok esetben példa országok. Növekedési kényszer nyilván nem egyes országok szintjén a jellemző (még kevésbé fejletteknél sem feltétlenül kell, hogy legyen ilyen), inkább egyes nagyvállalatok esetében, ahol a részvényesek elvárják a több hozamot, vagy félnek attól, hogy a konkurencia beelőz. Lehet még ilyenfajta kényszer azokban az országokban, ahol a politikusok felé elvárás, hogy ígérgessenek fűt-fát a választásokon és mivel az elit nagy része „érinthetetlen” és kitűnő érdekérvényesítő is, valamit kell adniuk a szegényebb rétegeknek (ha van gazdasági növekedés, abból nekik is juthat egy kevés). Sokféle területen létezhet az emberek számára valamiféle gazdasági jellegű „növekedési kényszer”, sokféle okból, a gazdaság voltaképp ezek eredőjeként növekedhet, nem pedig azért mert a kapitalizmus eleve olyan és nem létezhet másként. (Egy feltevés, amit nem bizonyított senki. Ellenpélda: a gyorsan növekedő GDP-jű USA nem vált a világ legboldogabb országává.)

Másik legenda, hogy az eredendő rossz az ipari forradalom, előtte minden jó volt. Itt bújik ki a szög a zsákból, hogy nem a 15.századi földet túró angol paraszt a viszonyítási pont a felső-középosztálybeli tudós emberek számára még véletlenül sem, hanem az a nemes osztály (mi más), amihez ha tartoztál, akkor nem kellett napi tizenórákat robotolnod a jólétért. Pedig már a Bibliában is ott van, amint kiűzetünk az édenkertből (megszületünk), mindenféle problémával találjuk magunkat szembe, mindig újabbakkal, amiket nem mindig tudunk megoldani. A különféle korok összehasonlítása viszont nem nagyon vezet értelmes eredményekre.

Mindezzel nem célom az elitellenesség, a látszat ellenére sem: korunkban a felső- és felső-középosztályok polgárai nagyrészt nem érdemtelenül vannak ott, ahol (feltéve, hogy az adott társadalmat nem szövi át teljesen a korrupció), iskolázott, képzett emberek és főként a vezetői szinteken az átlagosnál intelligensebbek is. Sok tanulással és kemény munkával lehettek elismert orvosok, menedzserek, egyetemi tanárok, ügyvédek stb., ez az erősségük viszont én úgy látom, hosszabb távon a gyenge pontjukká is válhat.

A státusz, a státusz és megint csak a státusz: elmegy az egzotikus nyaralóhelyre, mert az a menő, a nagy kocsi a menő, márkás ruhák, stb. ez valójában sznobéria, a státuszt hivatott kifejezni, de nem biztos, hogy ő ezeket tényleg szereti is. Munkamániásnak lenni azon a területen, ahol nagyon jó, a státusz túlhangsúlyozása mindenféle társadalmi elvárások gyűrűjében, nem csoda, ha hiányozni fog neki az, amit lazaságnak, közvetlenségnek vagy otthonosságnak szoktunk nevezni. Amire ezek az emberek szocializálódtak az iskolában és a munkahelyen az leginkább a teljesítmény központúság, ami egészen másfajta készségeket követel meg mint a mindennapokban a boldogság átélése. (A hollywoodi filmek is például ezt a hiányosságot próbálják orvosolni, kissé gyerekes, éretlen emberek számára kínálnak szociális probléma megoldó sémákat.)

A nyugati közép és afeletti osztályok problémái egy átlagos hatvan kilós, nagy eséllyel ázsiai, napi pár tíz dollárnál kevesebből megélő földlakó számára valószínűleg csak nyavalygásnak hatnak. (Étel, lakhatás, természeti csapások elviselése, bármilyen közlekedési lehetőség – ezek a témák bolygónk „átlagpolgárát” alighanem jobban érdekelnék.) Én persze nem tudom beleképzelni magam abba, hogy milyen lehet az élet mondjuk Sanghaj külső ipari zónájában, de elég egy kicsit elmozdítani a fókuszt a nyugati értelmiségi nézőpontjából egy kicsit keletebbre erre mifelénk, már másként ítélünk meg sok mindent.

Egyébként azt lehet mondani, hogy mi is a legtöbben nyugati típusú (mondhatni amerikanizált) társadalomban élünk, már nincs annyira erős nyugat-kelet kontraszt az életszínvonalban (inkább az észak-dél különbségek erősödtek fel), sőt a szellemi-fizikai munka ellentéte is csökkent. A fizikai (vagy zömmel fizikai) munkát végzők között is vannak elitek, különféle mesterek és vállalkozók, akiknek a jövedelme felülmúlja az átlagos szellemi munkásét, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy ki mennyit invesztált tanulásba az évek során. Fizikai munkával is el lehet érni felső-középosztálybeli életszínvonalat, és rájuk is alighanem hasonló státusz-csapdák leselkednek mint a szellemi munkát végzőkre. Fizikai és szellemi munkakörben is fenyegeti az embereket a kiégés veszélye, és az is, hogy nem tudják felvenni az újabb generációkkal a versenyt a technikai újdonságok terén, ami idősebb korban státuszvesztéshez vezet (ilyenkor kimondottan nagy probléma lehet az, ha valaki sznob).

Érdekes egyébként, hogy a mostani járványhelyzet mi mindent hozott ki a boldogságunk feltételeként, például azt, hogy a családtól is be lehet besokallni az összezártság alatt, a párkapcsolatról nem is beszélve, viszont a barátságok szerepe felértékelődött. Egy barátságban például nincsenek különféle hatalmi viszonyok, mert ha vannak, akkor az nem barátság. A ma embere viszont sajnálatosan, teljesen hibás módon a hatalom bűvöletében él: hatalom a tárgyak fölött, a természet fölött, vagy ha ez nem megy akkor pótszerként, mások fölött. Ez pedig egoizmushoz vezet és igen nyomasztó tud lenni.

Különféle iparágakban már megtapasztalhatták, hogy az utóbbi időszakban a termelési anyagok beszerzése nehezebbé vált, a világkereskedelem ellátási problémái miatt globális hiány alakult ki többek között egyes fémekben és műanyagokban is. A keresleti piac miatt jelentősen emelkedtek a különféle nyersanyagok árai, ami hamarosan számos fogyasztási cikk árában is meg fog jelenni, mindez a válságkezelés miatt kiszórt pénzek által generált inflációt tovább gerjesztheti. Rövidebben mondva megdrágulhat majdnem minden.

Lehetséges, hogy a nyersanyaghiány csak átmeneti jelenségnek fog bizonyulni és a járványhelyzet javulásával megszűnhet. Vannak jelek azonban, amik arra utalnak, hogy olcsó termékek tömege, amiket rövid használat után eldobunk, - ez nem lesz többé járható.

A COVID és egyéb járványok időnkénti fellángolása továbbra valószínűsíthető, emellett lehetnek természeti katasztrófák is, például vulkánkitörések, amelyek korlátozhatják a légiforgalmat. Az ún. politikai kockázat még ezeknél is nagyobbnak tűnik, növekszik a feszültség a nagyhatalmak között, polgárháborúk és háborúk kitörése fenyeget, a következő években ez lehet a legnagyobb veszély. Az olaj mellett most újfajta stratégiai termékek jelennek meg, elsősorban könnyűfémek és ritka fémek, amiket az elektronika használ, és minden nagyhatalom biztosítani igyekszik a forrásait. (A piac láthatatlan keze mellett most egyes kormányok láthatatlan keze is beavatkozhat a stratégiai cikkek forgalmába.) A műanyagok nagy része a kőolaj feldolgozás mellékterméke, és ha a kőolaj kereslete csökken, mint ami mostanában történt, már az is megdrágíthat egyes műanyagokat. Ez persze környezetvédelmi szempontból egyáltalán nem lenne baj.

A gyorsan bővülő világkereskedelemben is látható jelei vannak a kapacitás korlátoknak, a „szűk keresztmetszet” nem csak a Szuezi-csatorna esetében érvényes, hanem például abban is, hogy az egyirányúvá váló áruforgalom miatt nem jut vissza elég konténer Kínába, ami szintén megnövelte a fuvarköltségeket. (Vagy éppen chiphiány miatt a gyárak nem tudtak elég autót összeszerelni.) Ezek persze inkább átmeneti nehézségek, de megmutatják azt, hogy a világkereskedelmet már néhány apró fogaskerék elakadása is mennyire le tudja fékezni. Ez látható abban is, ahogyan az élelmiszerek árai megemelkedtek, ami főként az ellátási láncokban bekövetkezett zavaroknak tulajdonítható – a sajtó viszonylag felelősen viselkedik, mert kevésbé tudósít ezekről, nem fokozva a járványhelyzet miatt egyébként is gyakori pánikszerű élelmiszer felvásárlásokat.

Az átmeneti zavaroknál súlyosabb, elvi korlátok is létezhetnek, a Római klub: A növekedés határai című tanulmánya már 1972-ben valószínűsítette azt, hogy a 21. század közepén a nyersanyagforrások kimerülése miatt civilizációs összeomlás várható, amit a technológiai fejlődés legfeljebb késleltetni lesz képes. Én magam viszont abban bízom, hogy elindul a gazdaságban egy alkalmazkodási folyamat, ami elősegítheti az életmódunk megváltozását, valójában nincs is más ésszerű alternatíva.

Jelenleg a nyersanyagoknak csak egy kis részét hasznosítjuk újra (leginkább az alumíniumot), a nagy részük különféle hulladéktárolókba kerül. Az újrahasznosítást az alapanyagok magasabb világpiaci ára ösztönözhetné leginkább. Ugyanez elősegíthetné azt is, hogy a tárgyakat ne dobjuk ki, hanem először próbáljuk megjavítani. Jelenleg számos termék esetében az újragyártás költsége alacsonyabb vagy nem sokkal magasabb mint a javításé a relatíve alacsony nyersanyagárak miatt, nem beszélve arról, hogy kifogástalan állapotú elektronikus kütyüket is kidobnak egyes országokban, mert jön helyettük valami újabb. (Nincs is szükség semmiféle „tervezett elavulás” elméletre az esetek túlnyomó részében, mert a divatok vezérelte piacokra gazdaságilag nem is éri meg tartósabb termékeket eladni.)

Lehet, hogy már a közeljövőben meg kell barátkoznunk azzal, hogy (az átlagpolgár számára) kisebbek lesznek a telefonok kijelzői és általában a képernyők, nem járunk hatalmas autókkal, a tárgyaink nagy része kisebb lesz és könnyebb, és általánosságban nem cserélünk le semmit olyan gyakran. A javíthatóság és a könnyű újrahasznosíthatóság is a legfontosabb szempontok közé fog kerülni már az egyes tárgyak tervezésekor. A különféle tárgyak gyűjtögetése, kacatok felhalmozása egyébként már kezd háttérbe szorulni az utóbbi időkben, mivel hozzászoktunk az ún. virtuális valósághoz és valamivel kevésbé igényeljük a különféle materiális javakat. Emellett a környezetvédelmi szemléletünk már eljutott oda, hogy szeretnénk kilépni a hulladéktermelés és a növekvő széndioxid kibocsátás ördögi köreiből, például sokan szeretnék elérni a műanyagok felhasználásának korlátozását.

Az nem lenne túl szerencsés, ha sok minden rozsdásabb és kopottabb lenne mint amihez hozzászoktunk, vagy hogy egyes nyersanyag maffiák megerősödnének világszinten. Másrészt viszont pozitív társadalmi változások is lehetségesek, például a munkaerő képzésében kevéssé érdekelt összeszerelő üzemek száma csökkenhet és helyettük a javítással és újrahasznosítással foglalkozó vállalkozások terjedhetnek el. Mindenekelőtt azonban a környezet terhelése az, ami lényegesen kisebb lehet, a jelenleginél jóval anyagtakarékosabb középosztálybeli életmód mellett.

Egyébként sok más terület is van, ahol lehetnek olyan meghatározó alapanyagok, amik a jelenlegi trendek mellett néhány évtizeden belül nagyon szűkössé válhatnak. Ilyen például az építőiparban a finom szemcséjű homok, ami miatt komoly technológia változtatásokra lehet szükség főként a nagyberuházásoknál. Vagy ilyen korlátot jelenthet a mezőgazdaságban a műtrágyák fontos részét képező foszfor bányászata, hamarosan rákényszerülhetünk az állattartó telepek szennyvizének, hulladékainak valamint a kommunális szennyvizek újrahasznosítására a foszfor visszanyerése érdekében (skandinávok már dolgoznak is ezen).

A mostanihoz kissé hasonló szituációt az 1970-es években láttunk, amikor kétszer is robbanásszerűen megemelkedett az olaj ára. A legtöbb ország jól tudott alkalmazkodni ehhez gazdaságilag, a válság sok pozitív változást is kikényszerített (pl. energiatakarékosabb termelést, a minőség fejlesztését, az autók fogyasztásának csökkenését.) Emiatt szokták azt mondani, hogy a válság egy jó lehetőség a változtatásokra, a cégek és az állampolgárok szintjén egyaránt. Napjainkban egyébként valószínűleg Ázsia gyors fejlődése az, ami a különféle ellátási láncokat leginkább megterheli.

Lehet, hogy az életszínvonalunk bizonyos értelemben alacsonyabb lesz, de valójában nincs szükség annyi autóra, hiszen az idő nagy részében csak a parkolóhelyet foglalják, vagy például a fúrógépet is kölcsön kérhetem a szomszédtól. Hihetetlen mértékű kacat áll most is különféle garázsokban, padlásokon és pincékben, amik értékes, újrahasznosítható anyagokat is tartalmaznak.

Súlyos nyersanyaghiányok esetében a globalizáció és a világkereskedelem volumene kis mértékben csökkenhet, de ettől még fő erővonalai megmaradhatnak a jövőben is. Az egyes államok a szolgáltatásaikat továbbra is fenn szeretnék tartani, ami állampolgári elvárás is szerintem, emiatt az egyéni fogyasztás szerkezete az, aminek változnia kell. A társadalom felfogásának és az együttműködés szintjének mindenképp nagyot kell változnia ahhoz, hogy ne következzen be civilizációs hanyatlás. Nincs egyetlen politikai felfogás sem, amelyik e téren teljesen a „helyes úton” járna, de mindegyik jelenlegi politikai felfogásban lehet több olyan gondolat is, ami egy ilyen jellegű átalakulás során jól használható.

Gazdaságilag és a járványkezelésben is sikeres országok egyértelműek azok, ahol a társadalmi bizalom és együttműködés a legmagasabb szinten van. Erős közösségi normák, szabálykövetés jellemző ezekben az országokban, és az emberi élet megóvásáért is mindent megtesznek, hiszen ez erősíti a közösséget.

Kelet-Ázsiában (Kínában és Japánban például) közismert az arcvesztés fogalma: aki becsapja az embereket, az afféle páriává válik, akit a családja is kiközösít és csak a társadalom peremén, alkalmi munkából lesz képes megélni. Ezzel szemben azok, akik a közösség érdekeit helyezik előtérbe és a saját rövidtávú céljaikat is képesek alárendelni, jelentős anyagi és egzisztenciális biztonságra számíthatnak. A bevándorlás nagyon alacsony szintű Dél-Koreában és Japánban is, aminek okai leginkább a sajátságos kultúrában és a követelmények magas szintjében keresendők. Az állampolgárok elfogadják azt is, hogy fontos, de nem a legsúlyosabb problémájuk a társadalom elöregedése és a népességszám csökkenése. Összességében véve nem tudom megmondani, hogy a szigorú társadalmi normáknak való megfelelés közben az életük boldogabb-e mint a legtöbb európai emberé, mindenesetre számos problémára megoldást nyújt az egyén szintjén is az a fajta közösségi összetartás és valódi nemzeti egység, ami őnáluk természetes módon alakult ki.

A skandináv vagy általában az észak-európainak mondott (főként protestáns valláskörbe tartozó) kultúrák hozzánk már közelebb állnak, de ezekről is némileg hasonló dolgokat tudunk elmondani mint a kelet-ázsiai konfuciánusról. Habár sokkal liberálisabbak, mégis a normakövetés, a szabályok betartása erős alapot képez és alapvetően védelmet nyújt az állampolgárok számára az egészségügyi helyzet, munkahelyek és anyagi létminimum vonatkozásában. Egyértelműen sikeres társadalmak ezek is, nem csak magas életszínvonalat biztosító fejlett gazdaságok, de a járványhelyzet stabilizálásában is élen jártak. Én úgy látom, hogy ezekben az országokban a szocializmus, liberalizmus, a nacionalizmus és a hagyományápolás elveit megfelelő arányban, egyaránt alkalmazzák.

A nacionalizmusnak láthatóan semmi köze nincs országok sikerességéhez, sőt többet árt mint használ, ha nincs mögötte egy a mindennapokban is alkalmazható közösségi szemlélet. Jó példa erre, hogy ahol különféle számok repkednek, hogy a védőoltás hány százalékos védelmet jelent, ez az egyén nehezen értelmezhető. Ha például 90%-os védettségem van, az még mindig azt jelenti, hogy „vagy elkapom a betegséget vagy nem”, viszont egy faluközösség szintjén már jobban kézzelfoghatóvá válik azáltal, hogy a beoltottak közül nagyságrendileg kevesebben fogják elkapni és még inkább kórházba kerülni, mint régebben. (Az oltáspártiság az egoista szemléleten való túllépést is jelenthet adott esetekben.)

A járványkezelés az egyes országokban megmutatta, hogy mennyire tartják fontosnak a vezetők és valamilyen szinten maguk az állampolgárok is az emberek egészségét. Ahol kvázi „darwinista” viszonyok uralkodnak egy társadalomban, tehát az erősebb maradjon fenn (ami egyébként egyáltalán nem biztos, hogy egy járvány esetében érvényesülni fog), ott az emberélet a szavak szintjén fontos lehet ugyan, a gyakorlatban már kevésbé. Ott viszont, ahol erős a közösségi szemlélet, ott a cél mindig a száz százalék, tehát a járványt lehetőleg már csírájában fojtsuk el, és ez nagyjából sikerült is Dél-Koreában, Kínában, a finneknél, dánoknál, norvégoknál stb.

A nacionalizmus ezzel szemben egyáltalán nem segíti, vagy legalábbis nem hatékony módon segíti a nemzeti egység és az egyéni felelősségvállalás erősödését. A nacionalizmus szélsőséges formájában nemzeti radikalizmusként az összes többi ideológiához hasonló módon fontosabbnak tartja az eszmét mint az embert, alapvetően katonás jellegű mozgalom, amiben kódoltan benne vannak (a legtöbbször csak anyagi-egzisztenciális értelemben vett) áldozatok  egész nagy csoportjai. Bárkiből a rendszer áldozata lehet, ha nem felel meg az „ideális állampolgár” követelményének. Tettek helyett a szövegre, az eszmei meggyőzésre helyezi a hangsúlyt, és ideológiai alapokon dönt a problémák fontosságáról. A döntések egy központban születnek meg, tekintet nélkül a kisebb régiók, települések sajátosságaira, ezen kívül az elsődleges szempont mindig egy gazdasági elitcsoport érdekeinek képviselete, az állampolgárok egészsége ehhez képest már másodlagos.

Az is jól látszik, hogy a nemzetállamok kora valahol a 19-20.századra esett, ma már a fejlődés ezt túlhaladta. Léteznek ma is szuperhatalmak, komoly birodalmi ambíciókkal, ahol a nacionalizmus elfedi az egyes régiók eltérő helyzetét és fejlődési útját. Igaz ez az USA vagy Oroszország esetében is, napjainkban pedig Kína mutatja ennek a legjobb példáját. Egy birodalomról van szó, ami pusztán a katonai hatalma miatt magához csatolt hatalmas tibeti és ujgur területeket, és most a gazdasági befolyása mellé a katonai dominanciáját is szeretné kiterjeszteni Dél-kelet Ázsia irányában. A birodalmi szemlélet előretörése pár évvel ezelőtt megakasztotta a lassú demokratizálási folyamatokat egy olyan társadalomban, aminek nagy része gazdaságilag fejletlen, politikai értelemben pedig az állampolgárok szintjén belterjesnek mondható. Az Orbán kormány együttműködése a kínaiakkal és az oroszokkal komoly gazdasági érdekeken is alapul, ez eddig rendben is lenne (fű alatt mindenki keresi velük az együttműködést), viszont mi látványosan fel is vállaljuk az EU-n belül az orosz és kínai birodalmi érdekek képviseletét. Itt is kimutatja a rendszer a foga fehérjét, antidemokratikus voltát. (Oroszország szerintem gazdasági értelemben véve egy „alvó óriás”, a fosszilis energiahordozók bősége sokkal inkább átok mint áldás a számukra.)

Európában, ami politikai értelemben élenjárónak és példamutatónak mondható valójában ma már a regionalizmus és a területi autonómiák korát éljük. A regionalizmus viszonylag jól meghatározható és politikailag is bejáratott, jelenleg is működő rendszer, ezzel szemben a területi autonómiák fokozatosan alakulnak ki és válnak lassanként jogilag is értelmezhetővé. Skócia vagy Katalónia egyértelmű példái ennek a folyamatnak, de Magyarországnak is érdeke lenne a nemzetállami szint jelentőségének csökkentése az egyes területi autonómiák rovására (pl. Székelyföld is ilyen lehet, de szinte minden szomszédos országban ki lehetne jelölni egy magyarlakta régiót vagy autonóm területet). A magyar vezető elitre viszont az a jellemző, hogy az egészséges mértékű nacionalizmuson túllépve ma már teljesen idejétmúlt és kontra produktív elveket alkalmaz. A lényegét ennek a felfogásnak úgy lehetne megfogni, hogy a hatalom bűvöletébe került, ami hosszabb távon gyengíti a társadalmi bizalom és együttműködés szintjét a kontinensen.

Fel kell vetni még egy olyan kérdést is, ami az Orbán rendszer „ellenzékét” is megosztja (valódi demokráciában egyébként egységes „ellenzék” nem létezik, csak különféle felfogású politikai pártok). Ez a fontos kérdés a különféle multinacionális cégek gazdasági hatalmáról szól. Az látható, hogy kisebb országok önmagukban kevés olyan lépést tudnak tenni a nagy világcégekkel szemben, ami ne menne a gazdaság rovására, és ez a jelenlegi magyar kormány esetében is így van. A multi cégek monopolizált helyzete, adózás elkerülése, környezetkárosítása mind olyan területek, amivel szemben országok közössége már hatékonyabban képes fellépni, mint egyes országok önmagukban. Én magam a globalizációt korunk adottságának tekintem, amivel kisebb cégek, kisvállalkozások is jól járhatnak, másrészt a nagy cégek többnyire változnak, a piacvezetők pár évtizeddel ezelőtt is mások voltak mint manapság, és az életmódunk, a felfogásunk megváltozása is okozhatja egyes nagy cégek hanyatlását és a gazdasági erőviszonyok kiegyenlítettebbé válását. Ezzel együtt szükségesnek tartom szabályozni egyes globális cégek működését nálunk is, de olyan módon, hogy azzal ne csak egy szűk gazdasági elit, hanem a társadalom nagy csoportjai is jól járjanak.

Nem a gazdasági növekedés erőltetésére van szükség, hanem valós gazdasági fejlődésre, amit a GDP számítás nem mindig tükröz.

A Covid járvány a gazdaságnak éppen a legszennyezőbb területeit vetette vissza a leginkább: ilyen például a légi járatok számának jelentős visszaesése. A közlekedés más területei szintén csökkenést mutattak, a globális kereskedelem is helyeként egy kicsit megrogyott és jóval kevesebbet is autóztunk. Egy harmadik terület a ruhaipar, hiszen aki otthonról dolgozik vagy otthon tanul és nem jár szórakozni, társaságba, neki nem olyan fontosak az aktuális legújabb divattrendek. Az étel-ital fogyasztás sajnos nem csökkent, bár a különféle fesztiválok elmaradása miatt a szeméthegyek gyarapodása kicsit lassulhatott. (A turisták és a fesztiválozók közismerten a legdurvábban szemetelők közé tartoznak.) Mindez mégsem volt átütő hatással a légköri szén-dioxid kibocsátásra, egyrészt mert a legnagyobb volument ma már Kelet és Dél-kelet Ázsia adja, ahol a járványt általában hamar megfogták, másrészt sok kevésbé fejlett országban ezeket a nagy karbon lábnyomú szolgáltatásokat csak kevesen tudják igénybe venni. A járvány igazából megmutatta, hogy milyen területeken kellene erősen visszavenni, az élelmezés kivételével, ahol még nem volt egy olyan mértékű krízis, ami véget vethetne a jelenlegi pazarlásnak és a túlfogyasztásnak. Egyes gazdasági ágazatok tartósan alacsonyabb szinten kellene, hogy maradjanak, más területeken viszont bőven van mit fejleszteni, még ha a jelenlegi GDP számításban ez a fajta fejlődés nem is mindig tükröződne.

Az elektronika és az internet fejlesztése például újabb lökést kapott, bár az nem igaz, hogy ez környezetbarátnak mondható. Egyrészt a különféle kütyük nagyon sok összetevőből épülnek fel, amelyeknek a teljes újrahasznosítása még nem teljesen megoldott (bár elvileg nem is megoldhatatlan), másrészt nem is annyira a kütyük, hanem a különféle szerverek áramfelvétele a jelentős, a hűtésigényről nem is beszélve, erre is környezetbarát megoldásokat kell még találni.

A gazdaság fejlettsége és fenntartható volta viszont annyira nem ördögtől való, hogy a természetben is megfigyelhetünk valami hasonlót. A Földnek azokon a területein, ahol a hőmérséklet és a víz nem erősen korlátozó tényezők, természetes módon olyan ökoszisztémák jönnek létre, amelyek a napenergiát a lehető legnagyobb mértékben és a legsokoldalúbb módon hasznosítják. (Nagy tömegű biomassza és jelentős biodiverzitás jellemzi ezeket, szinte kivétel nélkül.) Akár trópusi esőerdőről, akár mérsékelt övi őserdőről, akár fás-füves sztyeppékről beszélünk, az mindre érvényes, a talajtól a növények csúcsáig rengeteg különféle élőhelyet találunk, ezekhez alkalmazkodott és kifinomult élőlények nagy számával. A modern gazdaságot is valószínűleg ez a kifinomultság és sokrétűség kell, hogy jellemezze, ami a fenntarthatóságnak az egyik fontos (bár önmagában nem elégséges) feltétele.

Ha találomra kiválasztunk Magyarországon pár négyzetkilométeres területeket, azok nagy eséllyel semmilyen értelemben véve nem mondhatók fejlettnek. A mezőgazdaság elszegényítette a talajéletet, amit a talajok alacsony szerves anyagtartalma is jelez. A mezőgazdasági kultúránk is jellemzően szegényes, aránylag kis ráfordítással megfelelően jövedelmező szántóföldi kultúrákból áll. Az erdőink nagy része szintén afféle „monokultúra”, a mesterségesen telepített akácosokban, nyárfásakban ne várjunk jelentős biodiverzitást. (Akác jó lehet talán egy mezővédő fasornak, méhészet közelében.) A betonozott és aszfaltozott felületek növekvő aránya megint egy primitív kultúrát jellemez: az autózás kényelmessége szempontjából a sok és jó minőségű út előny lehet ugyan, de ismert összefüggés minden mai országban, hogy ha növeljük az utak áteresztőképességét az még többeket bátorít a gépkocsi mindennapos használatra, sosem fogunk tudni eleget építeni. A naturális mérőszámok, például hány kilométer autópálya van az országban, eleve teljesen félrevezetőek tudnak lenni, a kommunista rendszerekben volt például szokás azzal dicsekedni, hogy hány tonna acélt állítanak elő (függetlenül annak minőségétől).

A GDP számításába mindenképpen bele kellene venni a környezetvédelmi költséget, első lépésként a kibocsátott és megkötött szén-dioxidot kellene beárazni (ami egyébként az energiaiparban már régóta létezik szénkvóták formájában). Például a betonozás költségeiben benne kellene, hogy legyen a karbon lábnyom, akár egy külön adó formájában. (A jelenlegi fogyasztó-orientált társadalomban a fogyasztást terhelő adók egyértelműen hatásosak, hiszen ha csökkentik a keresletet, az a termelés visszafogására is hathat.)

Ezzel szemben be kellene számítani a fák által megkötött szén-dioxidot, vagy ha növekszik a talajok szervesanyag-tartalma, akár a talajművelési eljárások miatt, akár másfajta művelési módnak köszönhetően (szántó helyett rét, erdő). Ha növekszik egy adott területen a beporzók száma az növeli számos virágos növény termésátlagát is, de általánosságban véve a biodiverzitás növelése azért is előnyös, mert ellenállóbbá teszi az ökoszisztémákat az időjárási szélsőségekkel szemben. Az őshonos fajokból álló erdős területek, hozzájuk kapcsolódó kerékpárutakkal jelentős mértékben javítják a közelben lakók életminőségét, éppúgy mint a nagyvárosokban a parkos és virágos területek. A régi mesterségek gyakorlása, helyi kézműves termékek, akár lovas tanyák szintén növelik a gazdaság diverzitását és fenntarthatóságát.

A szemetelés kérdését úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az entrópia, a rendezetlenség növelése mindenképpen kerülendő, az entrópia növeléséért meg kell fizetni a helyreállítás költségeit. Az a termelő, aki nem akar külön adót fizetni az vagy a természetben könnyen és teljesen lebomló anyagokat használjon (ilyenek jelenleg alig vannak), vagy pedig csökkentse a csomagolást, kevesebb fajta és jobban szétválasztható csomagoló anyagot alkalmazzon. (Például kevesebb fajta műanyagot.) Az entrópiáról azt tanultuk, hogy a folyamatos növekedése nem elkerülhető, ez azonban a Föld bolygón ahol élünk a gyakorlatban mégsem így van, hiszen a napsugárzás entrópiája rendkívül alacsony, ami a rendszer bizonyos területein felhasználható az entrópia csökkentésére is (az élőlények is aktívan használják.) Szemétszétválogatás és hasznosítás a hulladék feldolgozókon kívül lehetséges akár közmunkával, akár önkéntességi alapon, akár intelligens elektronikai eszközökkel.

Magyarországon viszont a gazdaság fejletlen és a környezetvédő pártok sehol nincsenek. Az egyetlen környezetvédőnek induló párt az LMP szétesett, amit az is mutat, hogy olyan meghatározó egyéniségek mint Schiffer András és Széll Bernadett már rég kiléptek a pártból. Nálunk még a vadkapitalista mentalitást fogadják el a parlamenti pártok kimondatlanul is, a gazdaság összetétele egysíkú és primitív, a köznyelvben az „összeszerelő üzem” terminológiai terjedt el (valójában manuális, kevéssé automatizált bérmunka). Minél több acélt és betont lehet beépíteni (középület, út, stadion), annál több EU támogatás vehető igénybe, és annál nagyobb a környezetkárosítás mértéke. Mondjuk ki, hogy nálunk sem a kormány, sem az ellenzék nagyobb része nem alkalmas arra, hogy az ökológiai szempontokat a gazdasági prioritások közé sorolja, és egy „növekedő” helyett egy valóban fejlődő gazdasági és társadalmi rendszert hozzon létre.

Hogyha a GDP-n belül visszaesnek olyan területek, mint a nemzetközi turizmus, ruhaipar, globális élelmiszerkereskedelem vagy a hagyományos építőipar, akkor mindig marad nagyon sok más fejlődési terület: ilyen például a belföldi turizmus és vendéglátás, az oktatás és képzés fejlesztése vagy az egészséges életmódok, vagy akár újrahasznosító üzemek,környezetbarát épületek, passzív házak építése és egyéb új (vagy régebben is ismert) eljárások megjelenése. Az egy tévhit, hogy a primitív társadalmak ökológiailag fenntarthatóak voltak, nagy többségük épphogy nem volt az, nem beszélve arról, hogy a fejlődés kisebb-nagyobb visszaesésekkel ugyan, de folyamatos. A mai környezeti problémák nagy részét épp a kényelmesség és tespedés, a fejlődési igény hiánya okozza, a "modern" ember tudati fejletlensége. Korunk társadalmaiban a népességszabályzás valóban egy komoly gond középtávon, de emellett a gazdaság (és életmód) sokoldalúsága, az egyes ágazatok ésszerű aránya legalább ennyire fontos a fenntarthatóságban. Színes és sokoldalú gazdaság – egy színes és sokoldalú élővilágot modellez.

Nagyon bizarr, ahogyan az élsportban a szó jelentése mára az ellentétébe fordult. Legutóbb például két magyar sportlövő nem tudott megegyezni egy világverseny döntőjében, és ezzel csúnyán kiteregették a családi szennyest. Kiderült, hogy a valamikori puska az idők során egy bonyolult célzókészülékké fejlődött, és a használata alighanem számos kisebb-nagyobb trükkre ad lehetőséget, emellett pedig a magyar versenyzőnek a legnagyobb ellenfele a másik magyar, ha olimpiai kvóta a cél. Itt fellelhető egy rendszerhiba is, hiszen nálunk az olimpiai eredményesség anyagi értelemben annyira felülértékelt, és olyan mértékben túlsúlyozott is az adott sportágak más világversenyeihez viszonyítva.

Ettől függetlenül egy világjelenségről van szó: némely sportágban akkora nagy pénzek mozognak, hogy a tudományos és technikai fejlesztésekben is jövedelmező lehet a folyamatosan kiélezett a verseny a sportolók felkészítése során. Táplálkozástudomány, legális és illegális teljesítményfokozók, különféle technikai trükkök vagy akár speciális mentális felkészítés növelheti meg a versenyzők teljesítményét , pár tizedszázaléknyi különbségek is dönthetnek a világversenyeken. Egy érdekes példa a technikai fejlesztésekre az új típusú futócipő, aminek a rugalmassága hirtelen rekordesőt hozott a hosszútávfutásban. A „sportszerűség” a versenysportban már elvesztette eredeti értelmét és ma már nem annyira a szabályok tiszteletét és a fair küzdelmet fejezi ki mint inkább azt, hogy kimaxolni minden lehetőséget a győzelem érdekében, hogy az egyébként jó képességű versenyzők közül azok nyerjenek, akiket a mi szakmai csapatunk támogat.

A labdarúgás esetében is elavultnak hangzik, hogy épp milyen csapatok „játszanak” egymással, mert a játékos elem szinte teljesen kiveszett ebből a sportágból, a foci a nemzeti ligákban (már a megyei szinteken is) a legdurvább sportok közé tartozik manapság, és az utóbbi évtizedekben még inkább teret nyert a test-test elleni játék elfogadottsága. Emellett, mivel őrült pénzek vannak a fociban, a játékosok nagy része már abban jeleskedik, hogyan lehet legjobban átverni a játékvezetőt, mindenféle piszkos kis trükkökkel. A tizenhatoson belül vagy „ki kell harcolni” egy tizenegyest, vagy rápattintani a labdát az ellenfél játékosának a kezére, és persze színészkedni folyamatosan, hogy az ellenfél játékosát kiállítsák. Mindezen a VAR használata semmit nem javított, a szabálykönyv és a szabályok alkalmazása is láthatóan messze lemaradt a játékosok rafinériájától, akik „alkalmazkodtak” a változásokhoz. (Egy új trükk például az ellenfélre rásütni a rasszizmust.) Ezek a különféle piszkos kis trükkök nagyon jól láthatóak a visszajátszásban még egy laikus számára is, de a bírók mégis simán befújják.

A labdarúgásban a mérkőzések eredményét befolyásoló korrupció aránylag ritka és viszonylag jól szűrhető, mivel gólra játsszák, és hasonlóan igaz ez más olyan sportok esetében, amiket pontra játszanak és a szabályok alkalmazása tiszta és világos (tenisz, asztalitenisz, kosárlabda stb.) A pontozásos sportágak viszont a korrupció melegágyai, ilyen például az ökölvívás, torna és a műkorcsolya. Volt olyan, hogy az egész amatőr boksz világszervezetet kitiltották az egyik olimpiáról, olyan mértéket értek el a pontozási csalások. Az is tragikomikus, hogy amikor kiderült az oroszoknál, hogy államilag támogatják a doppingot tömeges méretekben, akkor eltiltották őket, de az olimpián mégis indulhatnak, nem Oroszország színeiben persze, hanem mint orosz sportolók és orosz csapat. A büntetés tehát kábé annyi, hogy csupa kis betűvel írják a nevüket (l. nemecsek ernő) vagy mint a spanyolok legutóbb Koszovóét… A fentiek fényében nem gondolom, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság teljesen mentes lenne a korrupciótól.

Vannak bőven furcsaságok a női sportágak között, amelyek emancipált korunkban elvileg ugyanazok mint a férfi sportágak, de mégsem teljesen, lásd például a szinkronúszás vagy a sportgimnasztika esetét, amik férfiakkal igencsak röhejesek lennének. Viszont az olimpiai sportok között szerepelnek olyan „női sportágak”, amik a legkevésbé mondhatók nőiesnek, számomra ilyen a birkózás, a súlyemelés és az ökölvívás. Nem értem, hogy a fizikai erő például mióta lehet a „gyengébb nem” sajátossága, vagy az mért jó, hogy egymás arcát „kikozmetikázzák” egy bunyó során. (Van ugye egy olyan tabu szabály is, hogy egy nőt tilos megütni.) Számomra nem túl élvezetesek az ilyen küzdelmek de az is nézhetetlen és botrányos volt, amikor Semenya és hozzá hasonló (valójában biológiailag és hormonálisan férfi) futók a női mezőnyben álltak rajthoz. Nagyon nehezen érte el a nemzetközi szövetség, hogy ez már jogilag ne legyen lehetséges. Úgy gondolom, hogy a női emancipációnak is vannak határai, én a sport esetében ott húznám meg, hogy az adott sportág esetében a fizikai erőnek van-e elsődleges szerepe. (Szerintem nagyon sokan gondolják ezt hozzám hasonlóan, csak hát nem politikus ilyet leírni vagy kimondani egy közszereplő részéről.)

Érdemes beszélni az úgynevezett amerikai sportokról is, amik a társadalomban uralkodó kíméletlen versenyszellemet tükrözik. Az ún. amerikai futball és a jégkorong is nagyrészt agresszív és kíméletlen fizikai küzdelem, a kosárlabda pedig „óriások csatája”. Én a kosárlabdában de a röplabdában is létrehoznék 2-3 kategóriát, de nem súly, hanem magasság szerint, például a 185cm és a 170cm lehetne adott esetekben a felső határ. Nem csak az amerikai sportágak esetében népszerű az erőszak, hanem ott van a profi ökölvívás és a ketrecharc, ahol általában az nyer, aki jobban elveri a másikat… Az ilyen sportágak népszerűsége sokat mond arról, ahogyan a civilizáltnak és kulturáltnak mondott ember próbálja virtuálisan kiélni erőszakos késztetéseit.

A globalizált, gépiessé vált versenysportban a lényeg mégsem változott: szurkolni a saját csapatunknak. Habár a járvány számos sportágat padlóra küldött és az olimpiai mozgalom is kicsit megreccsent, az eredmény centrikusság és a győzelem minden megengedhető eszközzel, a legtöbben továbbra is ezt várjuk el a sportolóktól. Én magam azonban a rengeteg anomália ellenére sem szeretném az élsportot a tömegsporttal szembeállítani, többek között azért sem, mert az élsport is ösztönözheti a tömegsport művelését.

Annyira így van ez, hogy már fel sem tűnik nekünk, életünkben mennyire nincsenek már színek, mindent a fekete, fehér vagy a szürke különféle árnyalatai dominálnak. Elég csak szétnézni az utcán, „színtelen” autók tömege áll az utcákon, ami az én szememben nem annyira természetes, inkább elborzasztó látvány. Emellett rengeteg fát vágunk ki és nagyon szeretünk betonozni, ami éppúgy igaz a nagyberuházások, mint a legtöbb házépítés esetében egyaránt. Az életmódunk is egyre szürkébb, aminek sok összetevője van. A járvány is nyilván sivárabbá tette, a legtöbben behúzódunk otthonunkba a négy fal közé. Igazából viszont a kulturális sokszínűség az, ami egyre kevésbé jellemzi a társadalmunkat, a legtöbben feltűnésmentes és a normáknak teljes mértékben megfelelő életmódot szeretnénk élni. Az pedig az én szememben kimondottan szomorú, hogy vannak akik szemében a szivárvány tabu lett, nem csak egyszerűen bántó, hanem egyenesen kiirtandó, mert a „meleglobbihoz” társítják. Holott a szivárvány csak azt fejezi ki, hogy az emberek sokfélék, ami nyilván irritálni fogja mindazokat, akik (enyhe túlzással, de nem túl nagy túlzással) az egész társadalmat egyenruhában menetelve szeretnék látni.

A politika világától elrugaszkodva az is látható, hogy a modern vállalatok és a hivatalok is színtelenek, fehér és szürke színű épületek tömege, ahol még a zöld növények is ritkák, nem állnak már távol a Madách-féle falansztertől, és körülbelül annyi kreativitást várnak el a dolgozóktól, mint amennyi az építészetben is megjelenik. (A műemlékek helyreállítása során egy másfajta jellegű sivárság látható például Budapesten, az ötletes, újszerű épületeket nem tűri a kormányzat, egy bizonyos fajta neoklasszicista giccs lehet csak elfogadható az ízlésüknek.) Az anyagiasság egyáltalán nem csökkent az utóbbi évtizedekben ez teljesen nyilvánvaló, a legtöbb ember számára továbbra a nagyobb ház, a nagyobb autó a fontos, vagy legalábbis jelzi a társadalmi státuszukat mások felé, az esztétikum kérdése rendre háttérbe szorul.

Az egyházak is eléggé jól belesimulnak ebbe a nagy szürkeségbe, a járványhelyzettől függetlenül ott is az anyagiasság, a külsőségek, a formális szokások a meghatározók. Akik viszont a vallás szellemiségéhez teljesen hűen, de egyéni módon szólnak az emberekhez, ők többnyire nemkívánatosak. Az egyházi szféra is durván átpolitizált, a kormányzati támogatottság alapján a hierarchiában az első helyen a református egyház áll, a második a katolikus, a harmadik valószínűleg a hit gyülekezete és az izraelita, ezután jön az összes többi, akiket még megtűrnek, az evangélikusokat is beleértve. Ez a sorrend úgy jön létre, hogy az adott egyház milyen mértékben veszi figyelembe a kormányzat elvárásait.

A fekete-fehér színek népies viselése (fehér ing, fekete nadrág és mellény) manapság divatosnak mondható kérdés, hogy vajon honnan jöhet ez. A népi viseletek többnyire díszesek és színesek voltak, és nagyon sokfélék, akik viszont „népiesek” akarnak lenni, a legtöbb esetben egyenruha-szerűen öltözködnek, teljesen egyforma módon és nem egy adott táj népviselete szerint. A fekete és fehér párosítás szerintem hagyományos értelemben leginkább a németekre jellemző színek voltak, nem véletlenül a német fociválogatott mezének színei. A németeknél jellemző a sok fehérre vakolt ház is, ami a közismert német tisztaságeszményt fejezi ki, mi is mintha egy ilyen mintát követnénk. A teljesen fekete egyenruha pedig eléggé fenyegető.

A politikai palettán jelenleg a vörös és a zöld színek nem kívánatosnak számítanak a kormányzati médiumokban (és szinte már csak kormányzati médiumok léteznek verbális szinten, a másféle vélemények kevésbé elérhetőek a társadalom nagy részét adó funkcionális analfabéták számára). A vörös és zöld színtévesztés is igen gyakori ugyanezekben a forrásokban: a zöldeket kommunistákként akarják láttatni, amiből csak annyi igaz, hogy lehetnek közöttük szélsőbaloldali érzelműek is, de éppígy sok más orientáció is megfér bennük. A liberalizmusról meg tudjuk, hogy ugye láthatatlan, mert háttérhatalom irányítja, mindenütt ott van titokzatos módon, de hát liberális nálunk már minden, ami nem eléggé földhözragadt. Józanésszel nézve el kell tudni fogadni, hogy a vörös szín is teljesen rendben van, a hagyományos szociáldemokráciának az esélyegyenlőséget és a vagyoni különbségek csökkentését szorgalmazó irányzata is teljes joggal a mai politikai palettának a része. A barna színt általában fasizmushoz szokták kötni, talán az anyaföldhöz, a gyökerekhez való ragaszkodás okán. Ezt is el tudom fogadni bizonyos mértékig, egészen addig, amíg a barna nem válik militánssá, a katonai egyenruhák színévé. (Érdekes módon a kommunizmust szoktuk gyakran felemlegetni, a fasizmust azonban nem nagyon, ez kényes kérdés sokak számára.)

Megjegyzem egyébként, és talán meglepőnek tűnhet, de én úgy látom, hogy a rasszizmus egyértelműen csökkent az utóbbi időkben nálunk. Igaz, hogy gyakran szidjuk a nyugati „BLM” mozgalmakat, a túlzásaik miatt teljes joggal, de tapasztalatom szerint (lakó és munkahelyem térségében legalábbis) már kevésbé fontos az emberek számára a bőrszín, nem annyira jellemző a cigányozás sem. A bőrszín annyira nyilvánvaló sajátságunk, hogy nem érdemes róla beszélni, sőt meg kell tudni próbálni tőle elvonatkoztatni. (Az arabok és észak-afrikaiak esetében sem a bőrszín, inkább a muzulmán vallás az, ami sokakat félelemmel tölt el, más kérdés hogy ez a félelem mennyire helyénvaló az adott esetben.) A rasszista előítéletek csökkenése egyértelműen pozitívum, viszont ennek ellenére kulturális sokféleség a jelenlegi politikai elitünk szemében mégis inkább probléma mint érték. Ennél is kétségbe ejtőbb, amint mindig elmondunk, és szerintem egyértelműen Orbánék felelőssége (kisebb mértékben azért Gyurcsányéké is), hogy saját magukat fehérnek mutatják be, akik ha bepiszkolódnak időnként, az csak a „másik oldal” hibája lehet. Nem is beszélve arról, hogy eleve nem is „két oldal van” hanem sokféle, a kétpólusúnak mondható politikai rendszerek mint a brit és amerikai pedig egyértelműen kudarcosak. Nem tudom, hogy mikor tudunk változtatni ezen, egyelőre a politika nálunk afféle meglehetősen siralmas „one-man-show” képét ölti, amiben a show elem mindig fontosabb, mint bármi más. A fő cél, hogy mindig lehessen valami ellen harcolni.

A politikai közbeszédet mostanában megváltoztatni elég nehéz, nem tudom kinek van rá ötlete, hogyan lehetséges egyáltalán. A mindennapi praktikum világába visszatérve, amit jelenleg tudunk a sivár szürkeség ellen az olyasmi, mint például a zöldterületek megóvása. Tolerálni a kutyákat a közterületen, a kertünkben pedig minél több virágot ültetessünk (ami ebben a kissé macsós országban lehet, hogy megint nem trendi), amivel a beporzóknak segítünk (nem a legyeket és poloskákat szaporítjuk), az élővilágunk sokféle igyekszünk megőrizni, hogy ne csak szürke és sivár legyen minden.

Lehetséges-e, az például, hogy egy növényvédőszer az USA-ban rákkeltő, Európában viszont nem az? A biológiai hatása teljesen ugyanaz, tehát elvileg nem lehetne, mégis vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy egyes országokban betiltják, de sok másikban nem? Még mielőtt különféle összeesküvéseket és eltitkolt bizonyítékokat kezdenénk feltételezni, létezik egy másik kézenfekvő magyarázat is: eltérő lehet az országokban a vegyszerhasználat módja, illetve a vegyszereket alkalmazó emberek viselkedése.

Az USA-ban óriási kártérítési összegeket ítélnek meg a glifozát hatóanyag tartalmú gyomirtó gyártójával szemben, aminek egyik oka az is lehet, hogy többnyire laikusokból álló esküdtszék hoz döntéseket, az érzelmei által is befolyásolva. Emellett viszont érdemes azt is figyelembe venni, hogy az amerikaiaknál ennek a vegyszernek a szerepe sokkal jelentősebb mint nálunk: óriási területeken termesztenek kukoricát monokultúrában, és a genetikailag rezisztenssé tett állományokat direktben is le lehet permetezni glifozátos gyomirtóval. Nálunk ez kevésbé jellemző és még más eltérések is felmerülhetnek az USA bizonyos államaihoz képest: milyen szakengedéllyel permetezhetünk, milyen a talajvíz kezelése, a termény milyen arányban kerül közvetlen emberi fogyasztásra és takarmányozásra stb., ami az ártalmakat relatíve csökkentheti. Ezzel együtt könnyen lehet, hogy nálunk is túlságos mértékű a glifozát felhasználás, csak nem okoz annyira feltűnő (bár vitatott) problémákat mint az USA egyes területein és a termékfelelősség/fogyasztóvédelem felfogása is más. (Ettől függetlenül valószínűleg be fogják tiltani a glifozátot fokozatosan az egész EU-ban.) A példa arról szólt inkább, hogy önmagában nem annyira egy adott vegyszer, hanem a vegyszerkeverék egészének a TÚLZÁSBA VITT, rendszeres használata okozhat hosszabb távon egészségügyi problémákat, elsősorban daganatos betegségeket.

A mezőgazdaságban egymásnak ellentmondó elvárások vannak, például olcsón termeljen sok élelmiszert, elfogadható minőségben, úgy hogy a talaj szerkezetét ne tegye tönkre és a környezetet se terhelje túlságos mértékben. (Ezek alapján érdemes lenne átgondolni, hogy tényleg szükség van-e olcsó élelmiszer tömegtermelésre, főleg abból a szempontból, hogy a láncban nem is a mezőgazdaság jelenti a legnagyobb költségtényezőt.) A növénynemesítés sikeres lehet például a különféle gombákkal szembeni ellenálló képesség kialakításában, és néhány technológiai fogás mint például a növények megfelelő társítása is jelentősen csökkentheti a műtrágya- és vegyszerigényt.

A kérdésnek egy általánosabb szintjét vizsgálva mindenképpen feltűnő, hogy amíg dívik nálunk egy verbális vegyszerellenesség, korunk embere mégis nagyon ráutalt a különféle vegyszerek (százainak?, ezreinek?) direkt vagy indirekt használatára, tisztelet annak a maroknyi kivételnek, akik nagyjából vegyszermentes életmódot élnek. A vegyszerek valamilyen módon a kényelmünket szolgálják, voltaképp LUSTÁK VAGYUNK más megoldásokat keresni (vagy bedőlünk a marketingnek). Ott van például az a régi reklámszlogen, hogy „Nincs idő a fejfájásra”, ami önmagában borzasztó nagyképűséget mutat, de könnyen lehet hogy szegény embernek az idegrendszere már túl van terhelve, mégis inkább bedob egy tablettát csak azért, hogy robotolhasson tovább. Az USA-beli kártérítési perekből az jön le nekünk, hogy ott vannak szép számmal gyermetegen naiv, szakbarbár pógárok, akik bedőlnek az olcsó trükköknek és komolyan azt hiszik, hogy egy opiát folyamatos szedése nem tesz függővé és nem lesznek mellékhatásai. Persze mi sem vagyunk sokkal jobbak náluk e téren, csak a mi hibáink nem annyira látványosak.

Most vannak akik talán örülnek, hogy nagy gyógyszergyártó vagy növényvédőszer-gyártó multik most több milliárd dollárt visszaadnak a nyereségükből az állampolgároknak, de ez csalóka lehet két okból is. Az egyik az, hogy más szereken vissza tudják nyerni az elbukott összegeket. (Nem teljesen mértékben helytálló példa, de érzékelteti a helyzetet, hogy a gyógyszertárakban mennyire megdrágultak az államilag nem támogatott gyógyszerek, már a széntabletta sem filléres tétel.) A másik lehetséges probléma, hogy a kutatás-fejlesztésbe invesztálás emiatt túl költségessé válhat, például nem lesznek új antibiotikumok, inkább mindenki a biztos haszonra megy rá. Én úgy látom, hogy a különféle vegyszerek, gyógyszerek felhasználásának módja, a fogyasztás csökkentése vezethet csak oda, hogy ezeknek a multiknak a jelentősége csökkenhessen.

Végül az a kérdés is felmerül, hogy az emberiség „le tud-e jönni a szerről” vagyis a vegyszerekről? Vannak szerek, ahol létezik fokozatosság, mértéktartás, kis dózisban ritkán alkalmazva kevéssé ártalmasak. (A vírus ellen a kontaktcsökkentés és a maszk viselése például analógiás értelemben, de valamennyire ebbe az irányba nevel minket: kevesebb ártalomnak tegyük ki magunkat és ne kapjuk meg nagy dózisban a kórokozót, hogy az immunrendszerünk nagyobb eséllyel kiszűrhesse.) Nagyon sok durva hatású vegyszert már kivontak a forgalomból és több más kivonás alatt áll, amikkel manapság találkozhatunk azok valamivel kevésbé károsak, és egyre kevésbé lesznek azok. Ezzel szemben nagyon sokféle van belőlük, összeadódva már okozhatnak egészségügyi problémákat főleg hosszabb távon. Ilyenkor le szokták írni és én is megteszem, hogy mi az, amit érdemes mérsékelni: háztartási tisztítószerek alkalmazása, egyes kozmetikumok, feldolgozott és tartósított élelmiszerek (például nem kell minden nap kell felvágott, de még hús sem), egyes gyümölcsök héja is lehet vegyszeres, stb., valamint a gyógyszerfogyasztás csökkentése (azokét, amit nem orvos ír fel), de még a túl sok konyhasó is ártalmas lehet.

Van a vegyi anyagoknak egy olyan csoportja is, ahol nem a fokozatosság a megoldás, hanem a felfogás és életmódmód megváltoztatása. A dohányzásról és az alkoholról ez már közismert, viszont a mai korban vannak egyéb teljesítményfokozóként, doppingként használt szerek, amelyek közül az egyik legkárosabb alighanem a cukor. Nem is annyira az elhízás miatt (ebben az össz-szénhidrát és kalóriabevitelnek nagyobb szerepe van), úgy tűnik, hogy leginkább az agyi memóriaterületek (hippokampusz) az, amire a leginkább káros hosszú távon. A rendszeres és nagymennyiségű cukorfogyasztásunk a jövő embere számára ugyanolyan megdöbbentő lehet, mint mondjuk nekünk az, hogy az ókori rómaiak ólomedényekből ettek. Korunkban a stresszes életmód, a létbizonytalanság, a felfokozott versenyszellem az, amit teljesen helytelen módon a legegyszerűbbnek tűnő megoldásokkal, különféle szerekkel, gyorskajákkal, nassolással igyekszünk kezelni. Ami viszont sokkal inkább tartós megoldást jelenthet egy minimálisra csökkentett vegyszer használat mellett: testmozgás, természetben töltött idő, közösségi élet és relaxáció.

Vajon az egyetlen módja, hogy át kell esnünk rajta, hogy működni kezdjen a társadalom immunrendszere és elejét vegye annak, hogy egyesek önkényuralmat, újabb diktatúrákat építsenek ki? Vagy pedig van egy olyan kritikus pontja a hatalom halmozásának, ahol a választópolgárok már megálljt parancsolnak? A modern diktatúrák olyan kvázi-diktatúrák, ahol a hatalmat teljes mértékben centralizálók már igyekeznek jelentős tömegbázist maguk mögött tudni, ennek érdekében folyamatosan folyik a csapból is a demagógia. (Kultúránk egyik hibája ugyanis, hogy az érvényesül leginkább, aki a legnagyobb hangerővel és hatásfokkal terjeszti a féligazságait.)

Az jól látható, hogy azokban az országokban, ahol átestek a kemény diktatúrán az utóbbi mintegy száz évben, ott a különféle populistáknak általában nem terem babér például a németek, osztrákok, spanyolok, portugálok, románok esetében. Vannak persze olyan országok is, ahol jól működő demokráciák még nem álltak fenn hosszabb ideig, viszont megtapasztalták az anarchiát. Európában ez történt az oroszoknál, beloruszoknál és nálunk – igen, lassan egy lapon lehet említeni ezeket az országokat, a vezetők a jövő történelemkönyveinek alighanem ugyanazon a lapján fognak szerepelni.

Ráadásul a pénzekkel tömött diktatúrák sokáig húzták. Fidel Castro rendszere is ilyen volt többek között, de éppúgy mint manapság Lukasenka, Kádár is gazdaságilag erősen támaszkodott az olcsó orosz energiahordozókra. Ha van elég sok pénz, akkor könnyen lehet korrumpálni a hatalom támogatóit, egyes társadalmi csoportok lojalitását szinte meg lehet vásárolni. Emellett a kemény diktatúrák (Szálai, Rákosi) esetében a felelősséget nagyhatalmakra lehet kenni teljes mértékben (ami nem biztos, hogy mindkét esetre egyformán igaz), Kádár puha diktatúrája viszont inkább jó emlékeket idéz fel éppúgy mint a félig-meddig demokratikus Horthy rendszer. Ezzel szemben voltak bőven kaotikus időszakok az utóbbi bő száz évben, például Károlyi vagy Gyurcsány nem nagyon tudták kontrollálni az eseményeket, a diktatúra építése éppen rájuk hivatkozva történik, hiszen még egy diktatórikus stílusú vezetés is jobb annál, mint amikor egyáltalán nincs semmilyen vezetés.

A mostani politikai rendszerünk hibridnek mondható, egy átmenet a demokrácia és a diktatúra között, mivel egy szűknek mondható elitcsoport igen erős pozíciókat épített ki a gazdaságban és a médiumokban. (Ami lehetne akár pozitív fejlemény is, de a mi esetünkben jól látszik, hogy sajnos nem az.) Egyébként a rendszer stabilitása mögött valóban vannak jó gazdasági szakemberek is, számomra ilyen például Matolcsy és sokan mások, akik valamiféle korlátozott piacvédelem mellett a magyar vállalkozások erős támogatására törekednek. Mondjuk ki, hogy a Matolcsy által szükségesnek vélt lépések nagy részben átfedik az ellenzéki pártok gazdasági programjait is, tehát nincs alapvető ellentét gazdasági kérdésekben a különféle felek között (esetleg vannak olyan pontok, amik már az ellenzéket is megosztják, ezekről érdemes vitát folytatni).

A különféle értelmiségi csoportok bedarálása egy nyilvánvaló tünete annak, ahogy a rendszer a diktatúra irányba megy, hiszen az értelmiséginek önálló gondolatai vannak és saját véleményt alakít ki az eseményekről, ami egy alapvető hiba. Hogy hol húzódik annak a határa, hogy ki az értelmiségi azt nagyjából az dönti el, hogy az illető tud-e angolul vagy egyáltalán van-e igénye arra, hogy valamennyire pötyögje az angolt, esetleg a nagy európai nyelvet egyikét. Ez egy alapvető szellemi nyitottságot mutat, hogy különféle forrásokból is képes tájékozódni, nem akarja magát teljesen bezárni egyfajta kulturális nézőpontba. Az egyes értelmiségi elitcsoportok (művészek, kutatók, oktatók, újságírók stb.) könnyű prédának bizonyultak, ritkán fejtettek ki komoly ellenállást. Hogyha terjednek a különféle vad ideológiák és a műveletlenség lesz a norma, azért az értelmiséginek mondható emberek inkább felelősek mint a kevésbé képzettek, éppúgy mint amikor egy gyerek tesz valami rosszat, akkori is inkább a szülő a hibás (ami persze csak hasonlat, nem jelenti azt, hogy gyerekként kell kezelni az állampolgárt).

A diktatúra működése látszatra mindent leegyszerűsít, a támogatói abszolút érzelmi, ösztönös alapon fogadnak el dolgokat, elég szánalmasak a szememben, ahogy a különféle háborús logikák áldozatául esnek igaz, hogy mindannyian besétálunk olykor különféle csapdákba. Racionálisan nézve a gyakorlati tapasztalat az, hogy a diktatúrák a mozgósításban jók, de a háborúkban már alulmaradnak a demokráciákkal szemben (például Sztálin és Hitler is rengeteg rossz döntést hozott a tábornokaival szemben, ami megnövelte az áldozatok számát). A vírus kezelésében is általában a demokratikusabb vezetésű rendszerek bizonyultak jobbnak, mert nem passzolják át a helyi vezetők a felelősséget magasabb szintre. (Kínában is azért tört ki a nagy járvány, mert a területi vezetők nem merték bevallani a helyzetet és elhallgattatták az orvosokat. A járványkezelés sem amiatt volt sikeres, mert a központi vezetés jó volt, hanem mert már évtizedek óta élnek együtt hasonló járványokkal és megtanulták, hogyan lehet drasztikus lépésekkel megállítani.)

Másik fajta tapasztalat, hogy a vállalatok is demokratikus felfogásban működnek jól és a családokban is helye van egy bizonyos szintű demokráciának. A liberalizmus valóban lehet káros ideológia, de nem hiszem, hogy nálunk most ez jelenti a legnagyobb veszélyt, hiszen például az oktatási rendszerünk sem eléggé liberális, hanem túlságosan is poroszos felfogású. Viszont egy nagyon jó kis hivatkozási alap a liberális veszély arra, hogy a hatalmat még inkább központosító, diktatórikus irányú lépéseket meg lehessen indokolni, a szavazókat érzelmi ráhatással mozgósítani.

Mindebben a kormánymédiának is fontos szerep jut, sok szakterületen létezik olyan, hogy etikai bizottság és etikai alapú felelősségre vonás. Aki az adott szakma etikai vonatkozásainak nem tesz eleget, azt a bizottság elmarasztalhatja (pl. orvosi, ügyvédi kamarák), és a praktizálási engedélyt is megvonhatja. Az újságírás nem feltétlenül kiegyensúlyozott, de törekednie kell arra, hogy a tényeket ne önkényesen értelmezve és elferdítve mutassa be. Az újságírói etika alapján a közmédiumi dolgozók közül egyeseket a mostani kormány bukása után el kellene bocsátani az állásukból.

A hatalom természetét jól ismerjük, soha nem elég belőle, egy idő után a hatalomban levők a társadalom felett állónak érzik magukat, ennek szimbolikus kifejezése a kormány és egyes minisztériumoknak Budai Várba való költözése is, nem kis költségek árán. Ez egyelőre még nem zavarja a magyar társadalomnak azt a jelentős részét, akiket folytonosan félre lehet tájékoztatni (például, hogy az ellenzék a vírus elleni küzdelem gátja) és mindig újabb képzelt ellenségekkel ijesztgetni.

Ha megnézzük a COVID-dal összefüggő halálozások terén legrosszabbul és legjobban teljesítő országok listáját, egyértelmű kép fog kirajzolódni. A legjobban teljesítő fejlett országokat legtöbbször vagy baloldali liberális kormánykoalíció vezeti (Finnország, Dél-Korea, Tajvan, Új-Zéland, Dánia), vagy mérsékelt jobboldali (Szingapúr, Japán) vagy vegyes összetételűek (Ausztrália, Norvégia, India). A kevésbé fejlett országok eredményeit nem nagyon lehet értékelni az adatközlések megbízhatatlansága, a lakosság alacsony korösszetétele valamint az eltérő életmódok miatt. Feltűnő viszont, hogy Brazília statisztikái ezzel együtt is rosszak, náluk köztudottan egy vírustagadó populista elnök vezeti az országot, a szabadon garázdálkodó vírus pedig mindig újabb és egyre veszélyesebb mutációkat hoz létre.

A sikeres országok titka többek között, hogy az országba beérkező fertőzötteket és a velük érintkezésbe kerülteket hamar elszigetelik, fontos a tesztelés és a kontaktkutatás, a vezetés a lakosságot egyértelmű és világos stílusban tájékoztatja a teendőkről. Nincs erős pártpolitikai megosztottság és az állampolgárok fegyelmezetten, egymással szemben felelősségteljesen viselkednek. Érdekesség, hogy Finnországban és Új-Zélandon női kormányfők vannak, akik szembeállíthatóak a macsó stílusú populista vezetőkkel, akiknek a „férfias küzdelme” a COVID járvánnyal szemben tökéletes kudarc.

Ha megnézzük azokat a nemzeteket, amelyeket a járvány a legsúlyosabban érintett, ezek szinte kivétel nélkül populista vezetésű országok. A legfőbb kivétel Belgium, amelynek 2020 októberéig egyáltalán nem volt kormánya, ezáltal központi irányítású járványkezelése sem. Olaszországot baloldali populisták vezetik, ezzel szemben a csehek, szlovénok, britek valamint a mi esetünkben jobboldali populista vezetők vannak hatalmon, ami az USA-ra is érvényes volt az idei év elejéig. A populizmusra jellemző, hogy a kormányok szeretik a döntéseket önfejűen, a szakértői vélemények figyelmen kívül hagyásával meghozni, és mindenáron elkerülni a népszerűségvesztést a jól mozgósítható törzsválasztóik szemében. Azt sugallják, mintha lehetséges lenne valamiféle sajátságos külön út a máshol bevált jól módszerek figyelmen kívül hagyásával.

A járvány elleni védekezés első vonalát mindenképp a kórokozó elterjedésének a megelőzése jelenti, második vonalban van csupán a jól működő egészségügy és a gyors vakcinázás. A populizmus támogatói között különféle okok miatt sokan vannak az ún. „darwinisták”, akik kimondva vagy kimondatlanul a természetes szelekcióra bíznák a nyájimmunitás létrejöttét, ami viszont a gyakorlatban nem nagyon működik vagy csak rengeteg áldozat árán. Nyájimmunitás nem csak amiatt nem lehetséges, mert a vírus folyton mutálódik, hanem azért is, mert nagyon sokféle járvány fenyegeti folyamatosan az emberiséget. Az Ebola, MERS vagy SARS2 vírusok esetében még sikerült megakadályozni, hogy világjárvány törjön ki, de a védekezés alapelvei minden esetben ugyanazok, a terjedés megelőzése és a gócok gyors elszigetelése. Meg kell jegyezni, hogy Kína ugyan különösen eredményes volt (az egyébként náluk kirobbant) járvány elleni védekezésben, amiben szerepet játszottak többek között a régebbi járványügyi tapasztalatok, az állampolgárok fegyelmezett és önfeláldozó viselkedése, valamint a diktatúrának az embertelenség határát súroló vagy olykor már átlépő intézkedései is.

Európa alighanem a legnagyobb vesztese ennek a járványnak (a lakosságának átlagéletkora is az egyik legmagasabb), ezen belül viszont Közép-Kelet-Európa különösen rosszul szerepel még Nyugat-Európához képest is, pedig a lakosság korösszetétele valamivel kedvezőbb és a népsűrűség is alacsonyabb. Úgy tűnik, hogy régiónkban nem csak az egészségügyi rendszerek gyengébbek, hanem a megbetegedések száma is valamivel nagyobb mint tőlünk nyugatra (pedig kiszámítható módon onnan jön erre, tehát csak időben le kellene tudni reagálni kormányzati szinten), bár a megbetegedések számát nálunk csak becsülni lehet, annyira kevés tesztelést végeznek.

Az identitási és „függetlenségi” kérdések errefelé úgy tűnik fontosabbak sokak fejében és a közbeszédben is jobban előtérbe kerülnek mint tanulni olyanoktól, akik jobbak nálunk, például németektől és osztrákoktól a fegyelmezettséget és figyelni egymásra. Az egész régiónkban terjed a populizmus (főként annak a fasizmust idéző, nemzeti radikális vonala), a macsó kultúrharcos mentalitás, és éppúgy mint valamikor az ún. „második jobbágyság”, később pedig a kommunizmus idejében, kulturálisan megint kezdünk leszakadni kontinensünk nyugati felétől. Végül is a választókon múlik majd, hogy egy ilyen útra lépnek-e rá a régiónk országai, vagy pedig a megfelelő tanulságokat levonva, ismét a józan politizálás fog teret nyerni.

Nyilvánvalóan a legtöbben boldogok szeretnénk lenni és sikeresek, de azt kevesen tudják, hogy a sikerben akár tönkre is lehet menni, amit pedig boldogságnak gondolunk néha nem több mint önmagunk becsapása. Bár sokan összekötik ezt a két fogalmat, a sikert gyakran a boldogság feltételeként szokták emlegetni, ez nem mindig van így: lehet boldog az is, aki nem annyira sikeres és éppígy lehet boldogtalan egy látszólagosan sikerekkel teli élet is.

Sok példa van arra, amikor a siker szó szerint tönkretehet minket. Bár mindannyian különféle célokat szeretnénk elérni az életben, a szerencse faktor is nagy szerepet játszik abban, hogy mennyire sikerül ezeket elérnünk. Ha a labdarúgásból hozunk példákat, az egyik véglet lehetne mondjuk Mario Götze, aki 22 évesen a VB döntőben győztes gólt szerzett, később viszont már soha nem tudta még megközelíteni sem akkori formáját. Vele szemben ott van például Lionel Messi, akinek ugyan nem jött össze eddig a VB cím, de még egy Copa America sem, mégis több mint egy évtizede minden évben kiemelkedő teljesítményt nyújt és még 34 évesen is a világ egyik legjobbjának számít. Mindenki tudna hasonló példákat mondani üstökös szerű pályafutásokra, amikor a hirtelen jött siker többet ártott mint használt, de olyan állócsillagokra is, akik láthatóan nagyon élvezik azt, amit csinálnak és folyton képesek valamilyen elképesztő újítással előrukkolni. Az nyilvánvalóan fontos, hogy valamennyire sikeresnek érezzük magunkat, viszont azt is tudomásul kell vennünk, hogy ahol megméretődés és verseny van, ott száz esetből is jó ha egy ember lesz igazán sikeresnek mondható a társadalom szemében. Persze ha kicsi is az esélyünk és sokat próbálkozunk (feltéve hogy a célkitűzés reális), finomítva az eszközeinket és eléggé eltökéltek is vagyunk, akkor az esélyünk többszöröződni fog, mégsincs semmiféle recept sem garancia arra, hogy el is érjük a célunkat.

Amikor valaki „igazán elemében van”, valahol ott lehet az ő számára a siker és a boldogság pillanatnyi metszéspontja, ilyenkor nem is annyira az eredmény a fontos, hanem egyfajta tudatállapot folytonos fenntartása. Az áramlásban levés, az úgynevezett flow állapot a túlságosan ingerszegény (unalmas) és a kezelhetetlenül sok inger (stressz) közötti arany közép, egy kicsit inkább az utóbbi irányába tolva el a mérleget, ami valójában a kihívást jelentő, de még kezelhető stressz (mindenkinek a saját szintjén). Az idő múlását ilyenkor általában gyorsabbnak érezzük, és a figyelmünket teljesen az adott pillanatra összpontosítjuk, például a teniszező semmi másra csak a labdamenet megnyerésére, nem pedig azon spekulálunk, hogy milyen célt leszünk képesek elérni. Hogyha hiányzik az életünkből ennek a fajta feszültségnek valamilyen átélése, akkor nincs fejlődés, inkább csak langyos vízben tocsogás van, még ha közben boldognak is érezzük magunkat, ez hosszabb távon aligha lesz működőképes.

Itt felmerül még a hasznosság szempontja is, lényeges lehet számomra az is, hogy olyan tevékenységet végezzek, ami másoknak is fontos lehet, hiszen a közösségben betöltött szereptől kifolyólag is sikeresebbnek és boldogabbnak érezhetem magam. A siker paradoxonjának egyik kézenfekvő megoldása lehet az is (paradoxon alatt azt értve, hogy sokan akarják ugyanazt a célt elérni, de közülük lényegében csak egynek sikerülhet), hogy valamilyen módon RÉSZESE legyünk a sikernek. Akár ismeretek átadásával, edzőpartnerként másokat inspirálva, de akár pozitív irányú visszajelzéseket adva annak a személynek, aki végül learatja a babérokat. (A paradoxonnak egy másikfajta megoldása lehet, hogyha saját magamhoz viszonyítom az elért eredményeket.)

A siker előfeltétele legtöbbször a rugalmas szemlélet és nyitottság, nem pedig görcsös ragaszkodás ahhoz, hogy pontosan a számunkra elképzelt módon érjük el a célunkat, mindenképpen fontos a részeredmények értékelése is. Nyilvánvalóan nem túl bölcs dolog attól függővé tenni a boldogságunkat, hogy valamit elérjünk, hanem a megtett lépések közötti sok apró pillanatot is tudni kell értékelni és élvezni, tulajdonképpen elfogadni az élet ajándékait, az elégedettség is a boldogság egyik kulcsa (vagy akár szinonimája is lehet). A természetnek léteznek különféle ritmusai, ehhez hasonlóan az életünknek is vannak, például a munkának és a családi életnek, hobbinak stb. is megvan a maga ideje. A köznapi értelemben vett „sikeresség” és a „boldogság” egyike sem lehet teljes mértékben abszolút cél, sőt olykor egymás rovására mehetnek, de még azt sem lehet azt mondani, hogy az életnek lenne valamiféle jól megfogható, határozott célja, ami mindenki számára ugyanazt jelenti.

A boldogság ellentétének általában a szenvedést szoktuk tartani, összekötve a kettőt, mintha azt mondanánk, hogy a boldogságért szenvedéssel kellene fizetni, holott nincs ilyen összefüggés. Időt és energiát szentelni a jövőbeli boldogságunk megalapozásának, fegyelmezett életvitelt folytatni, ez viszont lehet egy nagyon valós feltétel, amit minden vallás egytől egyig hangsúlyoz, de még valamennyire a mai tudományos felfogásban is benne van.

A különféle mértékű, de egyértelműen pozitív töltetű boldogsággal szemben létezik a „töltésnélküliség” teljesen semleges állapota is, ami valójában nem más mint a depresszió, aminek megértése segítheti a boldogság fogalmának értelmezését is. A depresszió jelenségét sokáig nem értették, ma már az agyi aktivitás jelentős csökkenéseként is szokták jellemezni, mintha „lefagyna a szoftver” (nincs semmilyen motiváció). Ennek oka lehet néha fiziológiás probléma (betegség), de gyakrabban olyan szélsőséges élethelyzetet takar, amihez az elménk nem képes a szokásos működési rutinjaival alkalmazkodni, illetve kell egy jelentős idő számára, hogy „átprogramozza magát”. (Emiatt a különféle gyógyszerek, amelyek valójában ingerületátvivő anyagok, csak olyankor hatásosak, ha már ez a belső átprogramozási folyamat megindult, csak segíteni tudják a folyamatokat, megindítani nem.)

Ennek a másik véglete, hogy az agyunk túlpörög és nem képes az élet élvezetére, hiszen a boldogság úgy élhető át leginkább, ha le tudnunk lassulni és az élményeket képesek vagyunk befogadni. A hála is fontos része a boldogság átélésének, mindannak a tudatos és örömteli értékelése, ami számunkra megadatott.