A kormány munkája lassan meghozza a „gyümölcseit”, ez jól látható a járványhelyzet terén is. Sokat mondó az a szomorú tény, hogy a COVID-dal összefüggő halálozás terén már az első tíz ország között vagyunk és a helyzet egyre romlik nálunk. Nagyon jól láthatóak azok a tényezők, amik oda vezettek, hogy miközben már többek között Németország és Ausztria is már óvatos lazításba kezdhet, mi nem vagyunk képesek a járványt igazából kontrollálni, ami tavaly ősz után ismét egyre jobban terjed.

1.A legutóbbi nemzeti konzultáció egyértelműen súlyos hiba volt (mondjuk a többi is hiba volt egytől egyig). Ugyanaz történt meg mint tavaly ősszel, Rejtő Jenőt idézve, az okos embert csak kétszer lehet ugyanazzal a trükkel átverni, na ez most megtörtént. Ez a populistának mondható (népszerűségvadász, demagóg stb. jelzőkkel illethető) kormányzás rendszerhibája: elhiteti az állampolgárokkal, hogy van kompetenciájuk alapvető közéleti kérdések megítélésében. Miközben a szakterületeiken profi szakemberek szerepét a nullához közelíti a „vezérkart” felértékeli, és a legharsányabb, leghangosabb vélemények számítanak a közéletben a szakmai tudással szemben. (Ugyanezt figyelhettük meg a brexiter angolok és a trumpista amerikaiak esetében, az ő járványmutatóik is nem véletlenül hasonlóan rosszak.) Számomra is megdöbbentő, hogy milyen véleményeket hallok úton útfélen, a tájékozottság és a józan ész teljes hiányáról árulkodnak. (Emellett pedig nem tudnak az érzéseikről beszélni, inkább csak okoskodnak.)

2.Konkrétabban arról van szó, hogy ha a lécet nagyon alacsonyra teszi a kormány és nem várja el az alapvető szintű tájékozódást az emberektől, (mert szellemi fogyatékos gyerekként kezeli őket és folyamatosan gügyög nekik a közmédiában), akkor egyes intézkedéseket nem fog tudni bevezetni. Például ha nem beszél arról, hogy a maszkok között milyen különbségek vannak, akkor nem fogja tudni se előírni, se ajánlani bizonyos esetekre az FFP2-es (N95-ös) maszkot, mert a legtöbben azt sem tudják, hogy hogy néz ki. Érdekes módon nem beszél a kormányzat arról, hogy gyakori szellőztetés többek között a tömegközlekedésben mennyire hasznos lehet bizonyos esetekben, nekem némi kételyeim vannak az ún „operatív törzs” szaktudását illetően is. A kormányzat kommunikációja azt a képet sugallja, hogy a járvány ugyanúgy kezelhető a főváros körzetében és más forgalmas, sűrűn lakott településeken mint kis falvakban, ahol a fertőzésszám is alacsony – nézzük meg, hogy csinálják ezt a szlovákok vagy az osztrákok. Az „egységes Magyarországon” nem lehet nagyobb önállóságot adni megyéknek vagy járásoknak, hanem végső során minden fontos döntést egy ember hoz meg, emiatt van most az, hogy már egy éve jönnek az újabb és újabb fajta korlátozások, de ezek a „vezénylések” az égvilágon semmi eredményt nem hoztak, csak egyre nő az elégedetlenség.

3.Az jól látható, hogy soktényezős történet ez mindenhol, az intézkedéseknek összhangban kell lenniük például tesztelésekre szükség van, amin a kormányunk spórol, illetve nem képes normálisan megszervezni (éppúgy mint a tömeges vakcinázást sem) és az egészségügyi ellátások átlagos szintje nálunk megint csak nagyon gyenge. Emellett még lényeges az állampolgárok fegyelmezettsége is, ezen a téren sem állunk jól, ami leginkább hiányzik a józan ész és némi empátia egymás iránt. (A szabályokat is színleg tartjuk csak be és nem tudjuk, hogy mi az értelmük.) Pont ezek a józan ész és alapszintű empátia, amik nálunk manapság „kimentek a divatból”, az oktatási rendszerünk sem díjazza, az elit is rossz példát mutat, hiszen a karrier is a politikai kapcsolatoktól függ, nem a tudástól.

4.Most lemérhető az is, hogy javult-e a magyar állampolgárok edzettsége, betegségekkel szembeni ellenálló képessége. A kormány nem gondolhatta komolyan, hogy a napi kötelező tornaóra majd lényeges javulást fog hozni, ez körülbelül annyit segített mint a stadionok építése. Élsport támogatása a tömegsport helyett, az autós közlekedésé a kerékpározással szemben, az elhízás elleni küzdelem hiánya és az alkoholizmus támogatása, stb. – összességében a magyar lakosság egészségügyi állapotában semmi javulás nem látszik az utóbbi bő tíz évben, ami egyik oka annak, hogy nálunk arányában több a súlyos lefolyású fertőzés mint máshol.

5.A kapott pofonok hatására sokan remélhetőleg kiábrándulnak most abból az „alternatív valóságból”, amit a kormány folyamatosan épít. (Ez persze van akiket a még nagyobb bezárkózás támogatásának irányába tolhat…) Ezzel persze az ellenzéket is minősítem, mert szó nélkül hagytak sok mindent, például nem kritizálták eléggé azt (vagy nem megfelelő és nem hatékony kommunikációval), hogy a gazdaságvédelmi pénzekből csak morzsák jutottak azoknak (ha nem elvonások), akik nem a kormány „megbízható jó elvtársainak” számítanak. A kormánypropagandában az megy, hogy Magyarország különleges, az itt élő emberek nagyon különlegesek, - csak sajnos a vírust ez egyáltalán nem érdekli. Itt nálunk mindenki ért mindenhez, migrációhoz, kisebbségi jogokhoz, oktatáshoz, a járványügyhöz pedig még inkább – vagy legalábbis egy véleménybuborékban élő kormányzatnak mindent elhisz, mert annyira meggyőzően adja elő, annyira tudja, hogy milyen húrokat kell pengetni. Itt nálunk a kormányzat jelszava, hogy „Nem fogjuk hagyni, hogy a fogyasztói társadalom manipulátorai hülyítsék a magyar állampolgárokat, őket mi fogjuk hülyíteni.”

Hogyan mérhető és ítélhető meg a nemzeti egység egy adott országban? Számos kormány célja a nemzeti összefogás erősítése, a magyar kormány ezt különösen gyakran hangoztatja, a „nemzeti érdek” a vitákban végső érvként is gyakran felmerül. Kérdéses, hogy az utóbbi bő tíz évre visszatekintve történt-e érdemi előrelépés és hogyan állunk más országokhoz képest e téren?

Nem tartom valami nagyon misztikus és megfoghatatlan dolognak, a nehéz és válságos helyzetekben mutatkozik meg leginkább az, hogy mennyire vagyunk képesek összefogni és egymásnak segíteni. Ilyen például a hirtelen fellángoló Covid fertőzések elfojtása, és itt elég jó összehasonlításokat lehet tenni különféle országok között. Mondjuk ki nyíltan: a kormánypropaganda ellenére egyáltalán nem teljesítünk jól, sem a fertőzötteket sem a halálozásokat tekintve, valahol a régiós átlag szintén vagyunk. Ha nem elzárt, távoli országokkal teszünk összehasonlításokat, hanem olyanokkal, ahol nagy a népsűrűség, sok a külföldi munkavállaló és élénk a határokon belüli mozgás is, akkor is Európában Dánia, Németország vagy Svájc mutatói sokkal jobbak, nem is beszélve olyan ázsiai nemzetekről mint Dél-Korea, Japán vagy Vietnam. Úgy tűnik, hogy ennek az oka nem annyira a központi járványügyi előírásokban keresendő, inkább abban hogy az emberek jobban figyelnek egymásra és felelősségteljesebb módon viselkednek mint nálunk. Ez alapján azt lehet mondani, hogy ezekben az országokban a nemzeti összefogás és egység jelenleg magasabb szinten áll mint Magyarországon, amely a kormány bármiféle jó szándéka ellenére is legfeljebb a régiós átlagot éri el.

Nem állítom, hogy az Orbán-kormány alatt ne történt volna előrelépés az ország, a nemzet megerősítése terén, kérdéses viszont hogy ez milyen mértékű. Az egyik kulcstényező szerintem a pénzek országon belül tartása volt (régebben a költségvetésünk folyamatosan lyukas zsák volt, a rendszeres megszorítások ellenére is), a másik a hagyományápolás fellendítése, például a felújított régi épületek látványa is javítja az állampolgárok közérzetét és taszítja az alvilági kultúrát. Az EU támogatások nélkül viszont rosszabb helyzetben lennénk a mostaninál amellett, hogy az egész régióban lendületesen folynak a különféle építőipari és termelői beruházások, ez körülbelül annyira mondható a jelenlegi kormány sikerének mint a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság a Kádár rendszer érdemének (egyébként amerikai termelési technológiák lendítettek rajta nagyon sokat). Az építőipar teljesítménye nálunk igen vegyes, mert nagyon sok a feleslegesnek mondható, túlméretezettsége miatt környezetkárosító vagy ízléstelen építmény.

A családtámogatási rendszer a kormány nagy találmánya ugyan, de végső soron ez is a jövedelem átcsoportosítás része az alsóbb rétegektől  a gazdagabbak felé, illetve azoktól akik különféle okok miatt vagy még vagy már nem nevelnek több gyereket, vagy körülményeik ezt egyáltalán nem is teszik lehetővé. Nem közismert ugyan, de nyilvánvaló, hogy ha egy rétegnek adót csökkentünk és állami támogatásokat kapnak, az azzal jár, hogy rajtuk kívül mások továbbra is sok adót fognak fizetni és a szabadpiacon számukra a megnövekedett kereslet miatt drágább lesz a támogatott termék (lakás) építése vagy megvásárlása. Mindezzel együtt a családtámogatási rendszer számomra valóban egy történelminek mondható kísérlet, aminek várhatóan sokkal több pozitív hozadéka lesz mint negatív.

A fentieken kívül nem nagyon tudok olyat mondani a jelenlegi kormány tevékenységéből, ami valóban képes lenne valamiféle nemzeti közös nevezőt, egységet létrehozni. (Beleértve Orbán migráció ellenességét is, ami tartalmilag nem több mint hogy Orbánnak egy adott helyzetben, a 2015-ös migránsválság idején valóban igaza volt, de azóta tizenkét bőrt is lenyúzott a kormány ugyanarról a rókáról.) Az ideológiai alapú nemzeti egységet teljes vakvágánynak tartom (mint az értelmiségiek többsége is ma már). Erre mifelénk a kultúránkból fakadóan sokan azt gondolják, hogy vannak az egyesek által képviseltek közül teljesen kiirtandó eszmék, legyen az akár kommunizmus, fasizmus vagy szélsőséges liberalizmus, holott minden koreai tudja (hiszen a zászlójában is ott van a jin-jang szimbólum), hogy egyik eszme sem tud a másik fölé kerekedni teljesen, ráadásul folyton váltakoznak is. Teljességgel helyes gondolkodás és felfogás nem létezik, sőt a nagy eszmék bűvöletében élő emberek egyáltalán nem segítik a közösségépítést a mindennapokban. Ez egy roppant felszínes nacionalizmus (inkább mondható annak, mint nemzeti egységben gondolkodásnak), amely jellemzően az irigyelt „nyugat” problémáival szeret foglalkozni, mások problémájával tehát és nem a sajátjával. Hatásos ezen kívül még, jó gumicsont lehet egyes problémákat felfújni, egyébként is hátrányos helyzetben levők (pl. homoszexuálisak, hajléktalanok stb.) további diszkriminálásával.

Varga Judit a kormány egyik alapembere, jogi védőbástyája, nálam ott van az öt legirritálóbb közéleti személyiség között. Ilyen például az a kijelentése, hogy a „külföldről pénzelt” civil szervezetek befolyásolni akarnák a magyar közvéleményt (ez egy elszólás nyilván, mért ne befolyásolhatná bárki a közvéleményt, mért a kormány kell, hogy meghatározza), vagy hogy „nyomás alá helyezik”, - most olyan gyenge nálunk a nemzeti egység, hogy egy kis szélfuvallattól is összeomlik? A kritikus gondolkodást tehát száműzni kell a közéletből, mert a nemzeti egység ellen hat? Ez nekem nagyon durva. Ellenben viszont a primitív, gyűlölködő véleményeknek ugyanúgy teret kell adni a közösségi portálokon (feltéve persze, ha támogatják a kormányt), ezeket nem szabad „kicenzúrázni”. Nem tudom ez hogy van, én például a posztom alatti hozzászólások közül a durva személyeskedőket simán kimoderálom, sőt úgy gondolom, hogy ez a dolgom is, egy bizonyos szint alá nem szabad menni.

Kormányzati szándék ide vagy oda, továbbra sem szeretik egymást az emberek nálunk és nincs semmilyen összetartás, ez nem változott, nekem legalábbis ez a tapasztalatom. Gyűlölködésre nem lehet egységet építeni, korrupt etikai viszonyokra szintén nem, a kormány e téren inkább rontja a nemzeti egységet mint amennyire elősegíti.

A kereszténység szerepére még érdemes külön kitérni, a vallásban is fontos a közösségi élet, és a hit gyakorlása valóban erősítheti a társadalmi kohéziót. Viszont mindnyájan, akik itt nőttünk fel alapvetően a keresztény kultúrát szívtuk magunkba, nem nagyon tudunk mások lenni, még ha valaki mondjuk a buddhista vallás híve, akkor is a kereszténység is megmarad egy bizonyos szinten (például úgy, hogy Jézust a legmagasabb szintű megvilágosodott tanítómesterek között tartja számon), emellett megtartja az év során a keresztény ünnepeket, nem tehet mást mert itt él. Ugyanígy a nemzeti ünnepeink is mindenkire hatással vannak valamilyen szinten. Ha valaki más országba költözik, akkor egy idő után az ottani szokásokat és ünnepeket is részben átveszi, egy újfajta nemzeti identitást sajátít el (egyszerű ez, mindennapos történéseken alapul és nincs benne semmi misztikus), úgy hogy részben őrzi a sajátját is, mert megint csak nem nagyon tehet mást.

Szellemi műhelyekre lenne szükség

Kérdéses, hogy a különféle szellemi műhelyek mennyire működnek és kapnak-e nyilvánosságot. Az már régóta közismert, hogy közösségi lények lévén az egymást inspiráló kommunikáció a lételemünk. (Ez annyira így van, hogy a matematikusok körében is megfigyelték, hogy annak ellenére, hogy néha még egy papír és toll is elég lehet a munkájukhoz, amikor elszigetelten dolgoztak, akkor nem nagyon jutott eszükbe semmilyen új ötlet.) Léteznek persze különféle szakmai műhelyek, de ezek ritkán jelennek meg a nyilvánosságban. A második szinten akár még a blogok is alkalmasak lehetnek arra, hogy egymással beszélgessünk és folyamatosan finomítsuk egymás nézeteit.

A baloldali értelmiségi műhelyeket a jelenlegi kormányzat igyekszik felszámolni vagy ellehetetleníteni. Valójában minden hatalom ezt teszi ösztönösen, hogy a vele szembenálló vagy neki nem tetsző gondolkodásúakat különféle szellemi gettókba akarja kényszeríteni. A hatalom természete egyszerűen ilyen, nem tehet mást, most pedig egyszerűen az a helyzet, hogy legalább 35 éve nem volt nálunk ilyen mértékű hatalomkoncentráció, mint ami most van. (Azt pedig egy álságos érvelésnek tartom, hogy a „baloldal” csak egy újabb kori képződmény, szellemi elfajulás lenne, hiszen a tűz feltalálása óta mindig létezett az emberi csoportokban valamiféle közélet, és mindig voltak a csoportokon belül a szociális egyenlőség hívei éppúgy mint újítók vagy konzervatív hagyománytisztelők is.)

A mai jobboldalon se látom igényét a szellemi műhelyek működtetésének amiatt, mert a központi ideológia a fő kérdéseket már előre meghatározta (Orbán az ún. kötsei vagy a tusványosi beszédeiben nagyon részletesen leírta már ennek tartalmát). Aki ebbe a körbe akar tartozni, annak a különféle dogmákat kell mantrázni folyamatosan, ami nagyon behatárolja a kreativitást. A kevésbé dogmatikus jobboldali érzelmű értelmiség kiszorult már ebből a körből, ahol a (finoman fogalmazva) folyamatos hűségnyilatkozatok határozzák meg azt a szintet, amelyen a beszélgetés folytatható. Egyszerűen nincs igénye a rendszernek a kreatív gondolkozásra, majd a „vezérkar” eldönt mindet. (Én legalábbis már rég nem olvastam semmilyen értékelhető színvonalú cikket a kormányoldalról, ha valaki lát ilyet, szóljon.)

Mikor volt jobb a helyzet a mostaninál?

A 2000-es és 2010-es években például mindenképpen jobbnak mondható volt, mert nem tudta még egyetlen hatalmi centrum ledominálni a közvéleményt. Több volt a közéleti vita, az eltérő nézőpontok valamennyire ütköztek és kevesebben akartak különféle véleménybuborékokban élni. Talán nem túlzás némi közös szellemi munkáról beszélni, együtt gondolkodásról, viszont manapság én ezt nem annyira látom, harciasságra van inkább igény, gondolkodásra már sokkal kevésbé.

Valójában nincs semmilyen rendkívüli állapot

A járványhelyzetnek is van némi szerepe mindebben, hiszen amellett, hogy behatárolja sokak mozgásterét és lehetőségeit, még inkább szabad kezet ad a kormánynak. Ennek ellenére az a kijelentés, hogy most „rendkívüli állapot” van ez így nem igaz, vagy legalábbis a mindenkori helyzet egyre kevésbé nevezhető annak, ahogyan megtanulunk alkalmazkodni a világjárványhoz. Rendkívüli állapot volt valóban egyes országokban, tavaly például az olaszoknál, idén nemrég a portugáloknál vagy éppen most a szlovákoknál. Nálunk viszont az utóbbi évtizedekben szinte mindig „rendkívüli állapotok" uralkodtak, akár rendszerváltás, akár államcsőd közeli helyzetek, akár (a nálunk letelepedni nem akaró) migránsok okozták. A különféle kormányok persze mindig szeretik elhitetetni az állampolgárokkal, hogy a helyzet nagyon válságos tőlük független okok miatt természetesen, de ők teljes szabad kezet kapva majd „megvédik” az állampolgárokat.

A társadalmi hasznosság csalóka elve

Egy érdekes vonása a mai közbeszédnek, hogy egyre inkább csak azt fogadjuk el, amit a közvetlen társadalmi hasznosság elve alapján fontosnak ítélünk. Ebből a körből például egyből kiesik a tanárok munkája, aminek megtérülése több évtizedes távlatban mérhető, az alapkutatások szintúgy, vagy a természeti környezetünk megóvása a látványberuházásokkal szemben. Az sem mérhető például, hogy mennyi tehetséget veszítünk el, mert „nem megfelelő” családba születtek, vagy mennyien kényszerülnek megaláztatások között vegetálni csak amiatt, mert a kormány inkább az élsportra költi a pénzt. Mintha a gazdasági szempontok és a növekedés lenne a mindennél fontosabb, kidobjuk a léghajóból azt, amit ballasztnak tartunk, (konkrétan másra költjük a pénzt) hogy gyorsabban és magasabbra tudjunk emelkedni, miközben lassacskán elveszik az igazi felhajtóerő és a társadalom egésze egy cseppet sem emelkedik.

Kenyeret és cirkuszt

A 21.századi politikai elitek ismét felfedezték azt, amit a régi rómaiak is, és főként a különféle színezetű populisták alkalmazzák mesteri fokon. Kell mindig egy újabb cirkusz a politikai arénában, akár egy újabb (természetesen nyugatról érkező, honnan másfelől) fenyegető veszély réme, akár egy könyv bezúzása, akár az ellentábor egyik vezéregyéniségének kicsinálása, különféle műbalhék ezerrel, mindig menjen az adok kapok és lehetőleg folyjon a vér a közéleti arénában, hogy az „ezerfejű cézár” kedvére tehessenek. Vannak ugyanis sokan, akik ezt kimondottan igénylik, afféle pótcselekvésként nézik ezt a politikai reality show-t.

Pletykálkodás kérdése

Amikor az emberek valamilyen új közéleti eseményre reagálnak általában fél-információk birtokában, ennek legtöbbször pletyka íze van. Nem csak az ismerőseink esetében figyelhető meg az, hanem akár még különféle közéleti vitaműsorokban is eleinte nagyon kiforratlan vélemények szoktak megjelenni az eseményeket követően. Különféle átgondolatlan ösztönös reakciók, törzsi logikák dominálnak ilyenkor, de nincs ezzel különösebb gond, mert ahogy egyre több információhoz jutunk a vélemények is megváltoznak és a régebben hallottakat lassanként a helyükön tudjuk kezelni. Ezzel szemben a szólásszabadság nálam nem azt jelenti, hogy feltűnési viszketegségből egyesek álhíreket terjesztenek és felfújják az általuk hallottak jelentőségét (a boszorkányüldözések is „anno” ehhez hasonlóan működtek), emiatt mindig szükség van bizonyos szintű moderációra is.

 „Jogszerűség” mint védekezés

Főként a kormányoldal használja ezt az eszközt mostanában, nem véletlenül. A jogszerűségre úgy hivatkozni, hogy én hozom a jogszabályokat, ez eléggé álságos. A nemzetközi jog egyezményeit nem elfogadni (pl. az isztambuli egyezményt) vagy azoknak ellentmondó törvényeket hozni, ez megint ugyanebben az irányban hat, a jog eszközével bástyákat emelni másokkal szemben. A családvédelem területét példának véve léteznek nagyon pozitív jogszabályok, amiket senki nem vitat, de olyanok is, amelyek egyes állampolgárok kizárását célozzák, gyakorlatilag másodrendű állampolgárként kezelve őket (visszajutottunk a „társadalmi hasznosság” szűklátókörű kezeléséhez).

Másokat vádol azzal, amivel rokonszenvez

Ez egy újabb propaganda fogás, például a másikat azzal vádolom, hogy náci, miközben titokban támogatom azokat, akik eléggé közelítenek ehhez. Rasszizmus esetében is elmondható ugyanez, a legtöbben hajlamosak vagyunk (legalábbis ösztönösen) elfogadni valamilyen mértékben mások származás szerinti megbélyegzését, de legalább nem akarjuk ezt érvekkel alátámasztani.  A radikális jobboldal inkább elfogadja azt, hogy a szegregáció eléggé természetes és nincs mit tenni ellene (egyébként kemény dió valóban ez a kérdés), de burkoltan teszi ezt és másokat igyekszik rajtakapni azon, hogy rasszistának mondható kijelentéseket tesznek. Ebben az van, hogy ha én mondom a másikra, hogy náci vagy hogy rasszista, akkor én biztosan nem lehetek olyan, hiszen én mondtam először. Logikus? Egyáltalán nem. (A radikális baloldalon is ugyanezt meg lehetne találni, ők például inkább kommunistáznak.)

Rossz hírét keltjük az országnak?

Ez is egy érv szokott lenni a közéleti vitákban, ezek szerint az országnak van egy „jó híre”, amire nagyon kényes, és a liberális sajtó ezt lerontja. Valójában sokkal jobb a helyzet, mint amilyennek látszik külföldről, a sajtónak köszönhetően azt hiszik sokan hogy itt egy kemény diktatúrában élünk. A helyzet ezzel szemben az, hogy egyik országról sincs senkinek valós képe azok kivételével, akik ott élnek, például mi sem tudunk semmit az oroszokról, mert nem is érdekelnek, de például az USA-ról is a különféle akciófilmek alapján alkotnak teljesen torz képet sokan. A külföldi befektetőt annyira ez nem érdekli, a számokat nézi és hogy milyen kormánygaranciát, támogatásokat kaphat. A külföldi turisták (ha megint jönni fognak) szintén csak azt nézik hol lehet jól bulizni, esetleg pihenni és kikapcsolódni. A sajtó nagyobb része pedig (a bulvártól eltekintve) inkább liberális és nem annyira konzervatív, mert ezt igénylik többen.

Valójában a helyzet lehet sokkal rosszabb is nálunk sok tekintetben, mint ami a külföldi sajtóban megjelenik. Az egészségügyünk például nem európai szintű, a mélyszegénység és súlyosabb nálunk mint a legtöbb EU országban, az oktatásunkra sem lehetnek büszkék, de az ilyen problémák arajtunk kívül nagyjából senkit nem érdekelnek. Inkább az, amit a kirakatba tudunk tenni, sporteredmények, egy-két tudományos teljesítmény, ínyenceknek való kultúra, látványberuházások. Az átlagos színvonal ettől elmarad minden téren, erősen befelé forduló országunkban a langyos középszer dominál.

A kérdésben a válasz: érzelmi alapon ítélkezünk, már az a szó, hogy „multi” zavar minket, pedig a szó eredetileg csak annyit jelent, hogy sok, tehát sok országban vannak jelen a vállalatai. (A legtöbb „multi” cég valójában transznacionális, mert egy országban van a székhelye, valamilyen országhoz köthető.)

A kisebb országoknak jelent nagyobb előnyt. Ha összehasonlítjuk Svájc és Oroszország 5-5 legnagyobb vállalatát, akkor ebből a 8,5 milliós ország jön ki jobban a 144 millióssal szemben a cégek összértékét tekintve,  ráadásul a három legnagyobb orosz cég csak ásványkincseknek köszönheti a létét, olaj és gáz kitermelésével, értékesítésével foglalkoznak, nagy környezetszennyezők. Nyilván teljesen értelmetlen lenne országhatárnál meghúzni egy cég terjeszkedésének határát. Egyébként is a kis országok a globalizáció fő nyertesei (mert többet profitálhatnak a kereskedelemből), és számukra fontosabb, hogy külföldön is megjelenjenek a cégeik. A MOL-t és az OTP-t nem nagyon utálja senki, pedig meghatározzák a magyar piacot és valójában regionális multi cégnek is mondhatók.

Idegenkedünk attól, ami személytelen. Valószínűleg amiatt utálják sokan, mert arctalanok, a tulajdonos a legtöbb esetben teljesen ismeretlen, általában távoli országban van a cégek központja is, és amit nem ismerünk az mindig gyanús. Például az is félelemmel tölthet el minket, hogy valamilyen módon visszaél a sok pénz miatti potenciális hatalmával. Ösztönös ellenszenv lehet bennünk ilyen cégek iránt. Érdemes viszont elgondolkodni, hogy milyen lenne egy „mínusz multik” világban, vajon az mennyire lenne szerethető.

Kínának nincs rá szüksége. Nyilvánvaló, hogy olyan nagy országoknak mint Kína, ahol a potenciális vásárló erő akár egy milliárd fő feletti is lehet egyes termékeknél, nincs szüksége külföldön terjeszkedő multi cégekre. Ők szinte végtelen mennyiségű terméket állíthatnának elő és nem tudná meg senki, hogyan teszik ezt, lehetnek a környezetet szennyező és kényszermunkát alkalmazó vállalatok is akár (ami néhány esetben nem áll távol a valós helyzettől). A kínai gyárak termékeinek élettartama az átlagosnál jóval rövidebb, emiatt a legnagyobb környezetszennyezők közé lehet sorolni például a ruhaiparukat. Egy kínai cég nem kényszerül rá, hogy egy külföldi telephelyen megismerje az adott ország törvényeit, előírásait és valamennyire a szokásait, kultúráját is. Például kénytelenek lennének európai (latin betűs) írásjeleket használni egyes esetekben. Kína azonban Afrika és Dél-Ázsia gazdasági gyarmatosításán túl nem nagyon merészkedik túl egyelőre, mert nem elég erősek az innovációban, csak szabadalmakat lopni és koppintani képesek, (l. pl. telefon), például a vírus ellen egy modern vakcinát nem tudnak gyártani, csak mennyiségben jók e téren is.

A munkavállalóknak tesznek jót főleg. Ha megjelenik egy térségben egy multi cég, annak általában örülni szoktunk, mert több munkaalkalmat ad, és ha nagyobb a munkaerő iránti kereslet, akkor a fizetések is jobbak, a multi cégek nem tudják lenyomni a fizetéseket, csak emelni azok szintjét. Számos vállalkozó szintén jól jár, ha élénkebb a gazdasági élet. A helyi elitek viszont nem szoktak örülni a megnövekedett versenynek, nekik az az érdekük, hogy pl. a CBA és a COOP ossza fel a piacot egymás között és jól felnyomhassák az árakat. A helyi nemzeti gazdasági elitek általában minden versenyt és újítást elleneznek, ez egy örök szabály, hiszen a pozícióik romlását okozhatja. A helyi maffiák és kiskirályságok sokkal károsabbak és kizsákmányolóbbak tudnak lenni mint bármilyen multi cég.

A multi mikor kizsákmányoló? Mivel a bérek Svájcban a legmagasabbak, ezért ahhoz kell viszonyítani, és mindenkinek az a szint járna? Helyi bérek, bérszintek vannak, amik mindenhol mások (vásárló erőt tekintve már csökkennek a különbségek, például a szlovákok eurója nálunk ér csak sokat), a multik az átlagnál jobban fizetnek, hiszen az átlagosnál jobb képességű munkaerőt toboroznak. Kettőn áll a vásár, kizsákmányolni általában azt lehet, aki ebbe beletörődik, sőt az önkizsákmányolás a gyakoribb jelenség.

A szegényeknek jó. A multik jellemzően tömegtermékeket állítanak elő és árverseny van, ami az átlagos jövedelmű és az alatti szintű fogyasztóknak kedvez. Igazán jómódúak számára az ár másodlagos, ők inkább a speciális minőségeket keresik, nem a tömegtermékeket. Sokan kritizálják persze a multikat azzal, hogy igénytelen tömegtermékeket sóznak rá a vásárlókra, de ez megint független a vállalat tulajdoni viszonyaitól, a multik inkább hatékonyságban múlják a többieket, emiatt képesek viszonylagosan olcsók lenni.

Nem mindenhatók. Rengeteg olyan piaci rés van és nagyon sok speciális szolgáltatás amit egy multicég nem képes lefedni csak a különféle kisebb vállalkozások, nálunk a kisebb vállalkozások nem nagyon exportálnak saját termékeket és szolgáltatásokat (én egy kezemen meg tudnám számolni, hány ilyen magyar céggel találkoztam), de a németeknél például sok kis cég volt képes kilépni a világpiacra.

Vannak tisztességtelen cégek, de nem mindegyik feltétlenül az, vagy nem egyforma mértékben. Nem mindegyik cég él vissza a versenyelőnyével és a lobbi erejével, bár ez elég gyakori, de vannak országok, ahol erre nagyon figyelnek a politikusok. (Nem úgy mint nálunk, ahol ha egy szolgáltató multi cég jövedelme magas, akkor „adót vetnek ki rá”, mert a versenyhivatal keres valamilyen mondvacsinált okot, hogy jól megbírságolhassa – ez emlékeztet arra az időkre, amikor a rendőrségnek bevételi terve volt a bírságokból, amit egy adott hónapban teljesíteni kellett.) Például egy bizonyos nagy bútorgyártó cég nálam tisztességesnek számít, míg egy ismert gyorsétterem nem az, mert az előbbi inkább valós fogyasztói igényekre fókuszál, az utóbbi pedig jobban gerjeszti, de ez egyéni megítélés kérdése lehet. Az hogy „multicég” kb. olyan mintha azt mondanám, hogy van egy nagy épület, önmagában teljesen értéksemleges, aztán mire szolgál és mennyiben hasznos az már más kérdés.

A multiellenesség a korrupt hazai eliteket szolgálja. Nyilván van itt egy „nem leszünk gyarmat” motívum, ami a szólamokon túl úgy valósítható meg a gyakorlatban, ha eltanuljuk másoktól saját módszereinket is kifejlesztjük arra, hogyan lehet (egyelőre nincs jobb szó rá) versenyképesen termelni és szolgáltatni. Egyes multi cégek egyébként jelentős alkotások, modern életünk „piramisai” (a márkanév nem véletlenül lehet jó csengésű, nagyon sok szellemi alkotást foglal össze egyetlen szimbólumba). Annak ellenére is, hogy a legtöbb cég száz évet sem él meg, és a változó piaci feltételek miatt számos ma irigyelt nagy vállalat eltűnik vagy veszít a jelentőségéből, jönnek helyette mások. Azzal együtt is így van ez, hogy borzasztó sok groteszk történet bontakozik ki a cégeknél, az alapoknál már nagyon sok kosz is összegyűlik. Nem túlzás viszont azt mondani, hogy összességében nézve fejlettebb céges kultúrákat hoztak be az országba, és inkább pozitív irányba formálták a munkaadó és munkavállaló együttműködését.

David Ricardo mégis tévedett. Nem speciálisan a multikról szól, de összefügg a szabad piaci verseny kérdésével David Ricardo elmélete a komparatív előnyökről. Durván leegyszerűsítve arról szól, mindenki arra specializálódjon, amihez „relatíve” a legjobban ért (lehet olyasmi, amiben nem ugyan ő a legjobb, de amire a legjobbaknak már nem jut energiájuk). A hiba az egyenletekben ott van, hogy angol vitorlás hajókra, manufakturális környezetre érvényes, ahol a szállítás olcsó és a gyártás nem nagyon környezetszennyező. A modern szállítás gyakorlatilag minden formában véve nagyon környezetszennyező, a gépek és nyersanyagok előállítása az energiaigényesség miatt szintúgy. Ha ezeket a tényezőket számításba vesszük, akkor a szállítás valódi költsége jóval nagyobb, tehát sokszor inkább megéri helyben előállítani a termékek jó részét (a nagyon speciálisak kivételével). Ez lényegesen csökkentené a világkereskedelmet és a globalizációt (ami megint egy szitokszó, mint tudjuk), de ez már inkább a mi fogyasztói szokásainktól függ.

Vannak, akik eldobják, mert megtehetik. Nekem van például egy több mint húsz éves japán kazettás rádióm, ami ma is jól működik, viszont a nagy gyártó cégek célcsoportjába nyilván nem fogok beletartozni. Vannak, akiknek státusz szimbólum mondjuk egy telefon vagy egy divatos ing és évente újat vesznek, nyilván őket fogják megcélozni a cégek az újdonságaikkal, nem azoknak fognak tervezni, akik csak tíz évenként szeretnék a kütyüket és a ruhatárukat lecserélni. Fogyasztói szokások illetve etikai problémák vannak itt elsősorban, a divatdiktátorok, hírességek itt a meghatározók, ne kenjük ezt nagy cégekre, a passzátszelet végül is nem ők fújják, csak folyton figyelik a szélirányt.

Nagyon egyszerű emberi igényekre repülnek rá a különféle internetes szolgáltatók, többek között arra, hogy szeretjük az élményeinket megosztani másokkal. Számomra ez is egy eléggé alapvető igényünknek tűnik, hiszen ezáltal egy kicsit újraéljük és megerősítjük a történteket (elsősorban persze a kellemeseket), miközben mások is egy kis ízelítőt kaphatnak belőle. A közösségi portálokon a szó valódi értelmében vett megosztások lehetősége nyilván jóval korlátozottabb mint egy személyes találkozás vagy akár egy telefonbeszélgetés esetében, ráadásul az átélt élmények sokfélék lehetnek és nem mindenkit érdekelnek. (Az életben mindig meg kell találnunk azt a személyt az ismerőseink közül, akivel az adott élmény a leginkább megosztható.) A netes megosztások esetében nem ritkán némi exhibicionizmus is tetten érhető, vagy legalábbis túlzott énközpontúság. A nyaralásunkról vagy a gyerekükről posztolt képeket olykor felvágásnak érezhetik az ismerőseink, a politikai témájúakat pedig manipulatív agitációnak.

Mindez egyértelműen a pótcselekvés kategóriájába tartozik, kicsit hasonlóan ahhoz mint amikor tévé-sorozatokat nézünk, mert az életünket nem tartjuk eléggé érdekesnek és inkább másokét élnénk. (Az olvasás már ebből a szempontból teljesen más, mert sokkal több képzelőerőt mozgat meg, emellett a saját ritmusunkban dolgozzuk fel az információt.) A különféle celebkultuszok is erről szólnak, egyik példaképünk életet sem vagyunk képesek lemásolni, legfeljebb pár fogást eltanulni tőlük, amit valamilyen módon alkalmazhatunk később a saját stílusunknak megfelelően. Ehhez persze előbb el kell hinnünk, hogy a saját életünk is éppen eléggé fontos és érdekes.

A neten töltött időnk nagy része puszta unaloműző időtöltés, a közösségi portál sem arra való, hogy beköltözzünk és ott éljük az életünket. Napjaink high-tech tömegkultúrája lényegében semmi újat nem hoz, csupán régi emberi szokásokat elevenít fel új formákban. Ilyen például a pletykálkodás, ami a legtöbb régi társadalomra is jellemző volt, most tartalmilag nem változott, csak új színteret kapott a Facebook keretében. A beszélgetés mint korrekt tájékoztatás és véleménykifejtés általában jól elhatárolható a félinformációkon és hiedelmeken alapuló pletykálkodástól, ami minden korban sokak életét keserítette meg és tette tönkre. Kérdés hogy ki hol húzná mega határt, ki mit cenzúrázna, ebben már erősen megoszlanak a vélemények. Jelenleg a nyugati (német típusú) és keleti (orosz) felfogás eltérő irányba halad, mert az előbbi a gyűlölködés és uszítást látja nagyobb problémának, az utóbbi pedig a nemzeti célú, radikális vélemények elfojtását.

Megjegyzem azért, hogy a közösségi médiumokat nagyon sokféle hasznos célra is lehet használni, többek között a pozitív tartalmú hírek megosztása is ilyen. Való igaz, hogy mások sikerének nagyon is lehet örülni, mások öröme lehet egy kicsit az én örömem is lehet adott esetekben. Sokan érzik úgy, hogy nagyon negatív dolgokat is meg kell osztani, ismerőseiket különféle veszélyekre figyelmeztetni, de az ilyenek majdnem mindig kacsának bizonyulnak tapasztalataim szerint. Habár valódi beszélgetésekre is alkalmasak a közösségi portálok elvben, ezek mégis nagyon ritkák.

A böngészés szó eredeti jelentése szerint, számunkra értéktelen adatok tömegéből kell kikeresnünk azt, ami minket érdekel. Régen például a kukorica kombájn után is rendszeresen „bengésztek” egyes falvak lakói, vagyis keresték a földeken megmaradt terményt. Manapság az internet világában hasonlóan nehéz feladatot jelent a számunkra értékes tartalmak megtalálása, bármilyen témában amellett, hogy a különféle szolgáltatók a primer ösztöneinkre hatva néha „jobban tudják”, hogy mi mit szeretnénk, a reklámokról pedig közismert, hogy a hatásuk tudattalan módon is érvényesül. (Megjegyzem, hogy a „médium” szavunk is áthallásos, régebben így nevezték azokat is, akik állítólag a szellemidézésekben közreműködtek, - egy intő jel arra, hogy semmiféle virtuális világ nem lehet fontosabb az életünk kézzelfogható dolgainál.)

A közösségi médiumokra visszatérve néhányan szeretnék ezeket valahogy közintézménnyé tenni, „államosítani”, amit én két okból nem érzek jogos igénynek, az egyik az, hogy leginkább divatjelenségnek tűnnek a számomra. Sokan már hanyagolni kezdték az FB-t például, mert nem váltotta be a reményeiket és egy idő után már inaktívak lettek, esetleg találtak maguknak fontosabb elfoglaltságokat. (Sokan eleve ódzkodnak is a magánéletük kiteregetésétől, a közéleti megnyilvánulásaikat is megfontolt módon, komolyabb fórumokra tartogatják, - teljes joggal.) A másik ok, hogy ha egy állam vagy egy vállalkozás tud jobbat az kifejlesztheti a saját portálját, rövid időn belül  valószínűleg különféle alternatív közösségi médiumok jöhetnek létre, a mostani nagyoknak is alighanem specializálódniuk kell, hiszen annyira sok célra nem használhatóak egy időben. (Ezzel nem akarom lebecsülni a mostani piacvezetőket, hiszen nyilvánvalóan rengeteg fejlesztésbe invesztáltak és invesztálnak, kifinomult szolgáltatásaiknak köszönhetik a jelenlegi arculatot és jól csengő márkanevet. Ők maguk is a globalizáció egyfajta gyümölcsei.) Az a tendencia is folytatódhat, amit Kína és Oroszország esetében látunk, hogy az egyre inkább bezárkózó országok kormányai a saját államilag felügyelt közösségi portáljaikat teszik csak elérhetővé.

A „dekadens” és „elitista” liberális kultúra dominanciájának vége?

Azt is mondhatnánk, hogy egy domináns kulturális hagyományról van szó (színház, filmművészet, irodalom stb. terén), amely a 80-as években már kialakult, a virágkora pedig az ezredforduló környékére esik. A hagyományos magyar pesszimizmus mélyen benne van az ebben az időszakban keletkezett művek jelentős részében, nem ritkán már olyan mértékben, hogy kiúttalanságot, teljes szétesettséget sugallnak, hiányzik belőlük a pozitív töltés. A legszínvonalasabb művekben is többnyire csak atomizálódott egyének küszködésével szembesülhetünk, ami mindenképp valamiféle megoldásért kiált, és a NER ízlésnek megfelelő „új-régi” kulturális irányzat mondhatja, hogy íme itt vagyunk mi, egyfajta megoldást kínálunk a pesszimista világképből és a kiúttalanságból.

Mi lesz helyette?

A hagyományápolásra és egyszerűbb panelekre építő művészet nem a kulturális elit igényeit akarja kiszolgálni, hanem könnyen fogyasztható, közérthető filmeket és színdarabokat mutat be sorozatban, legalábbis ilyenek részesülhetnek manapság komoly pénzügyi támogatásban. A művészet eleve nem akarja az átlagembert egy kicsit sem „felemelni”, hanem inkább lemegy a nagyobb tömegek szintjére, amire példa jó ideje a vidéki színházak nagy részének repertoárja is, egyre inkább eltűntek belőlük a mélyebb mondanivalójú művek (az ún. kötelező olvasmányok kivételével). Minden jelentősebb műalkotás eleve többrétegű és elgondolkoztatásra késztet, például a Bánk Bán-ról is elmondható ez, ami sokkal több mint egyszerű „nemzeti dráma”, többféle értelmezése is lehetséges, más kérdés, hogy nem nagyon mer senki egy ilyen klasszikus alkotáshoz a közfelfogást megbolygató módon hozzányúlni. A puszta szórakoztatást célzó népszerűsítő felfogás viszont nagyon könnyen nemzeti giccseket hozhat létre. Vagy itt van például a lakodalmas rock, ami közérthető, de senki nem keres benne mélyebb mondanivalót, ha így haladunk ez lehet lassan átvitt értelemben véve a kulturális etalon.

Valódi történelmi filmek nem készülnek

Lehet készíteni ilyeneket és készültek is néha, de a nagyközönséget nem nagyon érdekli őseink életmódjának, felfogásának hiteles bemutatása, sokkal inkább a saját elvárásai. Ott van például a Kincsem című film, ahol a történet önmagában gyenge, néhány szereplő játéka teszi inkább érdekessé, de ugyanez elmondható a régebbi filmek nagy részéről is (a Kádár-rendszer alatt készült Jókai adaptációktól kezdve a jóval későbbi Hídemberig). Most attól lehet tartani, hogy nagy költségvetéssel silány minőségű, giccses alkotások fognak születni, mert az alkotók a politikai megrendelők igényeinek akarnak majd megfelelni mindenekelőtt. Ha lesz elég pénz, akkor lesz népnevelő tömegkultúra is, lesz nemzeti Holliwood, nemzeti Brodway és nemzeti Facebook.

A történelmi sérelmek elévülése mikor történik meg?

Egy kitérő, hogy a történelmi sérelmek hangoztatása milyen manipulatív álérvek tudnak lenni időnként, figyelembe véve azt, hogy a mindennek van valamiféle elévülési ideje. Például a tizenhárom aradi vértanúra emlékezve magyar emberek nem koccintottak sörrel 150 éven keresztül, de már az is rég letelt. A jogdíjak is elévülnek 70 év után és a családi tragédiák is feledésbe merülnek ilyen időtávon, nálunk a fizikai erőszakot alkalmazó önkényuralomra több mint 60 éve szerencsére már nem volt példa. A történelemnek vannak tanulságai természetesen, és ezek fontosak is, a sérelmek viszont behegednek egy idő után, nincs értelme többé felemlegetni. Különféle gyásznapok helyett a sikeres tettek azok, amire inkább emlékezni kell, az persze más kérdés, hogy a történelem nagyon jó manipulációs eszköz lehet egyes politikusok számára.

A nacionalizmus mint kollektív lerészegedés

Visszaemlékezésekből jól látszik, hogy például a németek nagy része a II. világháború után úgy emlékezett vissza a történtekre, mint valami zavaros időszakra, és nem értették, hogy mért támogatták Hitlert. A nacionalizmus is egy szinten túl kollektív részegséget okozhat, amikor a legtöbben benne vannak a buliban, de nem nagyon tudják, hogy mit csinálnak, a felelősség kérdése ilyenkor fel sem merül. Hogy efelé haladunk, az jól látszik egyes radikális jobboldali (olykor baloldali) véleményvezérek kocsmai szintű közéleti megnyilvánulásaiból, ami sokak számára nem csak hogy elfogadható, hanem imponáló is lehet. (Kérdéses az is, hogy rendben van-e, ha egy közösségi portál időnként kocsmaként működik.)

A pénz manapság az erő nyelve

A jelenlegi kormányzat a két végletet ismeri a támogatások terén: amit hasznosnak tart, abba rengeteg pénzt tol bele, ami nem szolgálja a közvetlen céljait, onnan pénzt von el és a vegetálás szintjére szorítja le. Amikor egy területen a megbízhatónak tartott saját emberei veszik át terepet, akkor nyitja csak ki a pénzcsapokat, a nyújtott teljesítményektől nagyjából független módon. Hogy a kliensrendszerén kívüliek, a politikailag preferáltak körébe nem tartozók hogyan élnek meg, az nem nagyon érdekli, (még válsághelyzetben sem), csak a nemzetileg hasznosnak és megbízhatónak tartott csoportok fontosak a számára. Például az önálló értelmiségi egy zavaró tényező a diktatórikus stílusú rendszerek számára, ezért igyekszik őket kiszorítani (ami nem is nehéz, mert a különféle kisebb csoportok nem képesek megszervezni magukat). Most éppen az SZFE és a különféle egyetemek vannak soron és kerülnek a különféle patrónusok irányítása alá (illetve az SZFE-t inkább megszünteti a kormány, az is jobb számára, mintha „liberális bástyaként” megmaradt volna). Kicsit erősebb szavakat használva mondhatjuk, hogy ha még inkább megerősödik a kamuművészet és a kamutudomány, a hatalom összpontosítása szempontjából még az sem jelent majd gondot.

A megoldás útja egyszerű lenne

A sok pénz betolása teljesítmény elvárások nélkül nem szül jó vért, csak nyerészkedést és korrupciót, a jelenlegi kormányzat működése az etikai nihilizmust erősíti. El kellene fogadni, hogy a kultúra, ezen belül a művészet és tudomány mindig valami újat teremt, nem képes politikai megrendelésre dolgozni. A posztmodern művészet is felhasznál sok mindent a történelemből és a hagyományból, de léteznek például többek között ökológiai kutatóintézetek is. Különféle felfogású emberek dolgoznak az egyes intézményekben, ami önmagában támogatandó lehetne, nem pedig kulturális homogenizálás.

Egy dolog szólhat a kormány mellett: ha képes lenne az átszervezésekkel a csapatmunkát, a szellemi műhelymunkákat erősíteni. (Nem tudom, hogy látszanak-e ennek a jelei.) Egyébként a „népnevelést” hibának tartom, az emberek egy idő után rájönnek, hogy becsapták őket.

A józanész általában nem működik rövidtávon

A „Hallgattál volna, bölcs maradtál volna” mondás nagyon gyakran érvényesül, mert a legtöbben aligha örülnénk neki, ha egy szembesítenének azzal, amit régebben, például egy éve mondtunk. Valójában nem vagyunk annyira racionális lények, mint amennyire gondoljuk, a mondanivalónkat általában nem a józan eszünk diktálja, hanem különféle ösztöneink, politikai szimpátiáink vagy aktuális félelmeink. Nagyon sok irracionális dolgot mondunk ki: Például olyasmit, hogy a súlyos betegség kockázata nem nagy, „csak” pár százalék adott esetben, tehát nem kell az oltás. Holott például biztonsági öv is van az autókban és be kell kötnünk magunkat utazás közben, még ha nagyon kicsi az esély arra, hogy valaha is kell, hogy használjuk. Korunk nem kis részben a biztonságérzetünk növeléséről szól, „az alacsony kockázat” tehát ebben a formájában egy teljesen kamu érv. (Lehet persze az oltásellenesség adott esetekben teljesen racionális döntés is, csak a gyakorlati tapasztalat szerint általában nem az szokott lenni).  A legtöbben nem teljesen őszintén érvelnek, például mondhatnák azt, hogy „Engem rossz érzéssel tölt el, ha a testemet kívülről „megbirizgálják”, igénylek egy bizonyos szintű autonómiát.” Ez például már egy elfogadható érv lenne, mert az érzelmeiről beszél.

Pletykásak vagyunk

Társadalmunkban a szavaknak nem nagyon van súlya és következménye, nagyon sokak igénye (bár messze nem mindenkinek) a pletykálkodás, azaz teljesen pontatlan információk terjesztése a szociális kapcsolatok ápolásának puszta céljával. Én magam késztetést érzek néha ilyenkor, hogy beleszóljak mások beszélgetésébe, de ritkán teszem meg, már amiatt is, mert az eszmecsere megint nyilvánvalóan érzelmek kommunikációjáról szól, érzelmi igényeket elégít ki. A szavak gyakran elleplezik ezt a dolgot, de jól megfigyelhető, ezért hiába szólnánk bele kívülről, hogy az nem egészen úgy van ahogy elhangzott, mert a „lényeget”, az érzelmi bizonytalanság kifejezését nem érintenénk. A megnyugtató fellépés lehet az adekvát válasz az ilyen esetekben.

Időt kell adni

Nagyon jól látszik, hogy az embereknek időt kell adni, hogy megemésszék a változásokat (a pletykálkodás is egyébként is ennek az „emésztési folyamatnak” része), például hogy egy komoly járvány van, akkor nem nagyon ajánlatos viccelni vele. Olyanok vagyunk, hogy kell egy idő a belátásra és a hozzászokáshoz: a legtöbben ma már fegyelmezetten viselik a maszkot és kevésbé tiltakoznak a védőoltás ellen. Ez nem passzív beletörődés, inkább belátás, hiszen közben mind a pokolba kívánjuk a normális életet átmenetileg leállító, és az emberek elszigeteltségét fokozó helyzeteket. Az ember hosszabb távú, több napos megfontolást igénylő döntései általában mérlegelő típusúak és messze racionálisabbak a rövidtávúaknál.

Mindenki tanul

Mindenki tévedett pár dologban és alábecsültünk egyes tényezőket (komoly kutatókat is beleértve ebbe a körbe), például hogy a maszk használata fölösleges, vagy ha meleg van, akkor nem fog terjedni, vagy majd úgyis legyengül, stb. Empátia gyakorlatnak is jó ez a mostani helyzet, az idősebbek számára ugyanolyan fontos, hogy empátiát érezzenek a fiatalok iránt mint fordítva, hiszen például a szórakozóhelyek bezárása a fiatalok számára jelenti a legnagyobb csapást az ismerkedési lehetőségek csökkenése miatt, ők hasonlóan vesztesei a mostani helyzetnek mint az idősebbek.

Az állam elvben kötelezővé tehet bizonyos védőoltásokat

Ezt megint mondjuk ki nyugodtan anélkül, hogy politikai jellegű vagy bármiféle, hatalommal szembeni reflexeket jogosnak kellene tartanunk. Az állam megteheti, ha úgy ítéli meg a helyzetet, hogy az egészségügyi és általában a gazdasági költségei lényegesen nagyobbak lesznek adott esetben a védőoltás nélkül, akkor elvben elképzelhető, hogy aki nem oltatja be magát, az szabálysértést követ el. (Nem véletlen, hogy gyerekeket illetően jelenleg is létezik több féle kötelező vagy elrendelhető védőoltás.) Más kérdés, hogy rendkívüli esetektől eltekintve ez általában hibás politika lenne, és nincs is rá szükség. (Általában szabálysértésként szokták kezelni és pénzbírsággal sújtani azokat, akik a rendeleteket nem tartják be, de erre most itt nincs semmi szükség, csak elvi lehetőségként merül fel talán amiatt is, hogy a COVID vírus hosszabb távon valószínűleg az influenzához válik hasonlóvá a jelentőségét tekintve.) Pszichológiailag az a jó helyzet mi most van, hogy az oltóanyag szűkös erőforrás és várni kell rá, emiatt többen fogják igényelni, mintha tukmálni kellene. (Nem tudom megállni, hogy oda nem piszkáljak egy kicsit a kormánynak: az egészségügy jelenlegi „szervezettségi” szintje miatt is lassan haladnak az oltások, de ezt jól rá lehet fogni a vakcina helyzetre.)

Az arany középút elve

Az arányok megtalálása és a szélsőségek kerülése a legtöbb vitás kérdésben elég jó útmutató. Lehet például arról vitatkozgatni, hogy mennyire tehessék kötelezővé az oltásról szóló igazolást. Nyilván senkinek nem érdeke az, hogy újabb bürokratikus szabályokkal nehezítsük meg az életünket. Valószínű, hogy akik más országokba utaznak, számukra kellhet oltásigazolás vagy vírusteszt még éveken keresztül, és mi is megkövetelhetjük ugyanezt a hozzánk érkezőktől. Az egészségügyben már eddig is többféle oltást kaptak a dolgozók egyes munkakörökben, ott ez ésszerűnek látszik, vagy bizonyos krónikus betegek esetében is (aki az influenzaoltást is megkapják minden évben.) Nem tartom valószínűnek és ésszerűnek a jelenlegi információk alapján, hogy ezt ennél a kört sokkal nagyobb mértékben kiterjesztenék idén nyártól, bár előbb érjünk el odáig és majd meglátjuk akkor, hogy mi a legésszerűbb.

A járványt nagyon is előre jelezhető volt

Vannak azok a bizonyos konteók, hogy „a világ urai” már tudták, hogy be fog következni, hiszen ők találták ki az egészet. Ez megint roppant valószínűtlen, és a két dolog nem is következik egymásból, mert lehet fogadni nagy valószínűséggel valaminek a bekövetkezésére pusztán a matematikai modellek alapján is. Ez olyan, hogy elég jól meg lehet jósolni azt is, hogy ebben az évtizedben az ország bizonyos területein mekkora árvizek várhatóak (csak azt nem, hogy pontosan mikor). Van elég sok adatunk az árvizek alakulásáról, és a matematikai modellek simán előre jelezhetik a múltbelinél nagyobb árvizek (vagy járványok) ötven százalékosnál nagyobb valószínűségét is. Eddig is volt már Ebola, SARS-2, Zika stb., csak ezek általában valamilyen egzotikus, távoli földrészen pusztítottak, ami nem érte el a legtöbb európai ingerküszöbét. (Legfeljebb annyiban, hogy milyen jó helyen élünk, hogy nálunk ilyen rémségek nincsenek.) Biztos voltak kutatók, akiknek a halk szava eljutott olyanokhoz, akik árgus szemekkel figyelik a különféle trendeket (hiszen a trendekre jól ráérezve válhattak csak dollármilliárdosakká). A politikusokat a kutatási eredmények különösebben nem érdeklik, az ő fő céljuk inkább a pillanatnyi népszerűség és a választások megnyerése szokott lenni, emiatt a megfelelő felkészülés az ilyen helyzetekre a tudományos megfontolások ellenére is el szokott maradni.

Lesz még sok egyéb tanulság, ami miatt a világ már nem olyan hely lesz mint régen, de nem amiatt mert jobban fogunk félni mint régebben, én ezt nem gondolom. Inkább azért, mert lehetnek olyan személyes tanulságok majdnem mindenki számára, amik kicsit bölcsebbé és előrelátóbbá tehetnek minket.

Kevés esetben sikerül egy ország vezetőjének a rendszerben levő „disztópia-potenciált” teljes mértékben kihasználni, Hitler és Sztálin a legközismertebb példák, de az Orwell által leírt „nagy testvér” típusú társadalmak különféle változatainak a létrejötte is sanszos közeljövőben, ami számunkra sem megnyugtató. A NER rendszerének folyamatos építkezése is eléggé világos tendenciákat mutat, a fő kérdés hogy milyen rendszer épülhet ki a végén. Felvázolható egy eléggé pesszimista forgatókönyv, aminek a megvalósulása apróságokon is múlhat, én magam viszont nem bízom abban, hogy külső tényezők könnyen meghiúsíthatják, hiszen egy ellenségesnek mondható környezet olykor még inkább felerősítheti a bezárkózás iránti igényt.

Egy rendszert tagadó (adott esetben önmagát illiberálisnak nevező) mozgalom, ideológia egyik fő veszélye, hogy az azt megelőző, primitívebb viszonyokat állítja elő, mert nem talál ki semmi újat, hanem teljesen tudattalanul azokból a régi mintákból építkezik, amiket már ismer. Habár nálunk mintegy két évszázadon át dolgoztak sokan azon, hogy a feudális társadalmi mintákon valahogy túl tudjunk lépni, ez most mégis a visszájára fordulhat. A magát kommunistának vagy szocialistának nevező rendszer is tele volt feudális (személyes hűbéri jellegű függőségeken alapuló) vonásokkal, valójában egy újragombolt feudalizmus volt, technicista álarcban. A fasizmus még inkább ős konzervatív eszmékre támaszkodott, például mert különféle társadalmi kasztokat tételezett fel és szintén a katonás hierarchia volt a lételeme.

Nálunk a felmérések szerint az ötven éven felüliek nagy része hajlamos nagyon konzervatívvá válni, védekező alapbeállítódással és gyanakvással minden újdonság iránt, és mivel a társadalom öregszik, a politikai elitünk is lényegében öregszik, ezért a további konzervatív irányba történő menetelés nem túlságosan valószínűtlen. (Holott nem lenne törvényszerű, hogy ötven, hatvan vagy hetven éves emberek beszűkültté és betokosodottá váljanak, megfelelő életmód, szociális közeg és jó egészségügyi rendszer tudna ezen leginkább segíteni.)

A NER építkezése láthatóan nem áll le semmilyen helyzetben, egy szűk elit a gazdaság és a társadalom szinte minden területén domináns szerepre törekszik. Nyilván maradni fognak egyes szigetszerű területek a társadalomban, például egyes multi gyártó cégek, amelyekhez nem fog hozzányúlni, mert a külső támogató bázist is biztosítják a számára. A magyar gazdasági elitet viszont kíméletlenül lecseréli a NER körébe tartozó figurákra, akik ezt nem fogadják el, azokat fokozatosan ellehetetleníti. A magyar társadalom nagy része ezt adottságként fogadja el (hiszen nem tiltakozik szinte senki az államilag támogatott korrupció ellen sem), ami azt mutatja, hogy sokan hajlandóak elfogadni az új arisztokráciát és az újfajta hűbéri viszonyokat, feltéve hogy az ő életszínvonaluk nem romlik ezáltal észrevehető módon. (Valójában nem csak az elit, hanem a társadalom egésze az, amelyik újfajta módon ugyan, de mégiscsak korrumpálódik ebben a folyamatban.) Az üzleti verseny csökkenésével végül a kisember fog rosszul járni, hiszen az árakat az elit fogja megállapítani, emellett az állami szolgáltatások színvonala is köztudottan gyenge.

Egy középkori típusú katonás szervezet jöhet létre „várurakkal” az élen, ami primitívsége miatt sokkal könnyebben kivitelezhető mint a demokratikus rendszerek hatalmi egyensúlyokkal, folytonos kompromisszumokra operáló puha stílusa. Sokaknak a közéleti megnyilvánulásain már érezhető ez a katonás alapbeállítottság, amire néha szükség is lehet, a legtöbb esetben azonban felelősség hárító, infantilis viselkedést takar. (Szerencsésnek mondhatjuk magunkat amiatt, hogy nem nagyon lenne esélyünk bármiféle területi vita megnyerésére, akár mint Thatcher Angliájának a Falkland-szigetek esetében, vagy Putyin Oroszországának a Krím visszacsatolásakor, hiszen ez az adott esetekben túlságosan felerősítette a nacionalizmust.)

Ebben a rendszerben a kiszolgáltatottság az államnak nagyobb mértékű, az állami alkalmazottak fizetésének szintje is nagymértékben függhet a lojalitástól, ez persze megint csak egy rémkép, hogy különféle politikai biztosok felügyelhetik az egyes intézmények működését. (Megint főként annak a függvénye, hogy a társadalom mennyire lesz behódoló a katonás vonallal szemben.) A járványkezelés során nyújtott támogatások esetében is jól látszik, hogy ezeket is a politikai vonalba illeszkedő vezetők, területek kaphatják csak meg, még mások akár elvonásokkal is szembesülhetnek. Azt lehet mondani, hogy sajnálatos módon a rendszer vezetése valahogy abban érdekelt, hogy mennél többen függjenek az államtól, az állami kegyek és pénzek osztogatásától. A hatalom teljes mértékben centralizált lehet, egy katonás szervezethez méltóan.

A társadalom hitrendszere is az állami beavatkozás nyomán eltolódhat ennek megfelelően, a harciasságot, a küzdelmet és polarizációt hangsúlyozó szemlélet irányába. Erre a feladatra az állam által támogatott nagyegyházak többsége, legfőképp a katolikus vallás nem eléggé alkalmas, emiatt akár még kegyvesztetté is válhat pár éven belül. (Ez megint hangsúlyozottan egy borúlátó jövőkép, aminek a bekövetkezése viszont nem lehetetlen.) Az alapfokú oktatásban is jöhet a humán tárgyakban egy teljesen egyöntetű, a nemzeti identitást sulykoló és mindennél jobban előtérbe helyező tanmenet. A felsőoktatás és a színházak megfelelő „pályára állítása” is jelenleg épp napirenden van.

Az „agora”, a közösségi pletykálkodás is állami felügyelet alá kerülhet, inkább előbb mint utóbb. Ennek egyik módja a közösségi hálózatok állami cenzúrája lehet, az állami hatóság döntheti el, hogy milyen típusú vélemények és hirdetések bukkanhatnak fel a felhasználóknál. Másik lehetőség egy „nemzeti FB” létrehozása, amihez lehet elvárás az önkéntes csatlakozás adott esetekben (újfajta párttagsági rendszer alapjait fektetné le).

Egy ilyen újfeudalista rendszerű állam nem nagyon illene az EU rendszerébe, jelenleg nem csak az ún. mag országokra, de még a közvetlen szomszédjainkra se jellemzőek az ilyen tendenciák mint nálunk, például a politikai elit korrupcióját velünk szemben egyre kevéssé tűrik. Az elszigetelődési tendencia folytatódása esetében legfeljebb csak névleges tagságunk maradna meg (némi EU támogatással együtt), de talán még az sem.

Sokféle borús jövőkép létezhet természetesen, a fenti csak egyik a sok közül és nem feltétlenül a legrosszabb, például gazdasági téren Európa déli részének átlagát el lehet érni még ilyen körülmények között is. Amiért leírtam a jelenlegi tendenciák meghosszabbításaként (nem túl nagy fantáziával egyébként, ezek a pontok még jócskán bővíthetőek hasonló példákkal) azt azért tettem, mert nem nagyon vannak jelei a rendszer konszolidációjának. Egy konszolidálódott Franco vagy Pinochet rendszer tudomásom szerint nem volt elnyomó jellegű (persze helyi értékén kezelve, a korabeli sztenderdekkel összehasonlítva ezeket a rendszereket, nem a maiakkal). A konszolidációnál jobb szó talán a kompromisszumkészség vagy a hatalom arányos megosztása, de egyiknek se látom semmi jelét, - bár remélem mindez csak a „liberális média” hatásának tudható be…

Állami ideológusok, véleményvezérek, történészek egyébként olykor nyíltan ki is mondják, hogy mindaz ami a felvilágosodás után történt az rossz, az ideális társadalom az őseink modernitás előtti világa, ami még természetes volt, minden amit a modernitás hozott az csakis rossz lehet. Nekem az a fő gondom ezekkel az emberekkel, hogy semmi kreativitás nincs bennük, az általuk képviselt szint eléggé primitív, csak azért lehetnek ott, ahol vannak, mert nyomják a rendszer ideológiát. A liberalizmus elleni harc pedig végső soron az emberek bármiféle jellegű egyéni szabadságvágyának az el nem fogadását is jelenti, és mint tudjuk a földesúr-paraszt viszonylatnak sem volt része a felek egyenjogúsága semmiféle értelemben. Természetesen az állampolgárokon múlik, hogy mennyiben akarnak a „kultúrharc” részesei lenni, vagy pedig inkább összefogással kiállnak az érdekeikért.

Attól, hogy sok pénzt pumpálnak bármely területbe önmagában még semmilyen garanciát nem jelent arra, hogy valós fejlődést fogunk látni. Ez gyaníthatóan így van nálunk a sport, a vállalataink vagy a mezőgazdaság esetében is, hiszen a legtöbb támogatás nem mindig az adott területen legjobbakhoz vagy legtehetségesebbekhez kerül, hanem gyakrabban az ügyeskedőkhöz és a jó kapcsolatokkal rendelkezőkhöz. Sőt, a különféle szereplők hozzászoknak a pénzek bőségéhez és elkényelmesednek, ami később visszaüt. Egyébként a legtöbb diktatúra vagy diktatórikus stílusú vezető is akkor került hirtelen leszálló ágba, amikor a kívülről jövő pénzek megcsappantak.

A magyar foci esetében például úgy tűnik, mintha a sok pénz befektetése eredményeket hozna, holott ez távolról sem igaz, csakhogy a nyelvekkel futott tiszteletkörök helyett a miniszterelnöknek senki nem meri megmondani, hogy mi is a valós helyzet kedvenc hobbija terén. A számok nyelvén ez úgy néz ki, hogy egyrészt Európában sehol sem fordítanak közel ennyit sem sportra az adófizetők pénzéből mint nálunk, másrészt az EU átlagnál is kevesebbet költő portugálok vagy horvátok labdarúgásának eredményessége messze előttünk van. A jelenlegi magyar válogatott úgy tűnik, hogy elérte a ’70-es évek végének és a ’80-as évek elejének szintjét az európai középmezőnyét, az élvonal viszont nagyon távol van. A tehetséggondozásunk siralmas, az sem véletlen, hogy a legjobb játékosaink rendszerint már fiatal korukban is külföldön edzettek, mielőtt élcsapatokhoz kerültek volna. Igazából neves edzőnk jelenleg nincs is, a válogatottat jelenleg egy olasz mester irányítja, aki képes volt valahogy a játékosokkal megértetni, hogy mi is az igazi csapatjáték és ily módon egy szinttel feljebb tudta hozni a válogatottat ahhoz képest, amit a focisták egyéni teljesítményei alapján várni lehetne. (Például ért ahhoz, hogy győzelem orientált játékosokat válogasson be, mint annak idején Baróti vagy Mészöly tették.) A focimánia tömegsportra gyakorolt hatását nem tudnám megítélni, annyiból szimpatikus számomra, hogy elősegíti a jobb csapatmunkát. A labdarúgás persze csak egy kiragadott példa, de sokatmondó tud lenni.

Kérdéses, hogy mennyire kell védeni és pátyolgatni a magyar állampolgárokat, akár sportolókról, akár vállalkozókról, akár tanulókról van szó. Voltaképpen majdnem minden magyar ember bizonyos szempontból hátrányos helyzetűnek mondható, egy átlagos nyugat-európai polgárhoz képest. Nagy eséllyel zűrösebb családi körülmények között és nehezebb anyagi helyzetben nőtt fel, kevesebb támogatást kapva a tehetsége kibontakoztatásához, ami valószínűleg még manapság is jellemzőnek mondható a legtöbb településünkön. Ha a gazdaság szintjét nézzük, akkor afelé hajlok, hogy igen, kell pátyolgatni a vállalkozásainkat, és nem is annyira elméleti mint gyakorlati példák mutatnak ebbe az irányba. A sikeres feltörekvő országok is egyrészt ezt tették, másrészt a világpiac meghatározó játékosaitól mind messze voltak földrajzilag, akár Japán, Dél-Korea, akár Szingapúr helyzetét nézzük. Számunkra azonban Németország „ölelése”, európai nagyvállalatok közelsége miatt az alaphelyzet teljesen más. Elvileg egy teljesen nyitott kereskedelmi övezetben kell valamilyen módon piacvédő politikát is folytatnunk, és úgy gondolom, hogy erre a célra a jelenlegi „jogászkormány”, ami elvben (és gyakorlatban is) a különféle jogi kiskapuk keresésének mestere, nagyon alkalmas is lehet. (Amiből nem következik sem az, hogy a nyílt konfrontációra kell törekednie a külpolitikában, sem az, hogy a pénzek nagy részét elvonva másoktól saját haverjai és hűbéresi zsebébe tömje, ez már a hatalommal való visszaélés egyértelmű esete.) A pátyolgatás viszont egy bizonyos mértéken túl már káros és visszaüt, mert belterjességet okoz.

A belterjesség nálunk nagyobb problémának tűnik jelenleg, mint a túlságos mértékű bevándorlás. A bevándorlóktól az fél leginkább, akinek nincs versenyképes tudása, nincs önbizalma vagy nincs benne nyitottság más kultúrájú emberek iránt. Különféle családi háttérrel, némileg eltérő kultúrából érkező emberek egymásra serkentőleg tudnak hatni egy egészséges versenyszellemű csapatban, ilyen műhelyekre van szükségünk minden téren. Én azonban nem látom, hogy az egyébként is szétesőben lévő liberálisnak mondható műhelyek helyében lesz-e valami más és jobb (sőt, ahol a liberális szellemiség egyáltalán nem érvényesül, ott nem is nagyon jöhet létre semmilyen szellemi műhely). Megjegyzem, hogy a jelentős gazdasági, tudományos és művészeti tevékenységek majdnem mindig a különféle szellemi műhelyekben jöttek létre, a megfelelő közegbe kerülve az emberek egymás gondolkodását és kreativitását serkentik.

Egyébként globálisan nézve az „őslakosok” több galibát tudnak okozni mint a bevándorlók, az USA-t tekintve az utóbbi évek felfordulásait sem az utóbbiak okozták, hanem olyan állampolgárok, akiknek az ősei már évszázadok óta ott élnek. Rendszerint olyan emberek tomboltak az utcákon, akik lecsúszottnak érzik magukat, nincs előttük semmilyen perspektíva, különféle kulturális gettókban élnek, összeesküvésekben hisznek vagy újracsomagolt ideológiákban, az oktatásuk rendszerint hiányos vagy egyoldalú (liberális gettók is lehetnek akár). A bevándorlók illetve külföldi munkavállalók ezzel szemben többnyire szorgalmasan dolgoznak, hiszen pont azért jöttek, hogy boldoguljanak, és valójában létezik egy szelekciós mechanizmus, ami a kevésbé jókat vagy kevésbé szerencséseket arra készteti, hogy ha kerestek egy kis pénzt, akkor inkább térjenek haza. (Más kérdés, hogy a bevándorlók következő generációja esetében már ez a történet már nem biztos, hogy így működik, ők már esetleg egyfajta üvegplafonba ütközve rendszer ellenesekké is válhatnak.)

A sokak számára biztonságot nyújtó közegben a túlságos kényelmesség, tespedés, a langyos víz az egyik legnagyobb veszély, elég ha megfigyeljük a környezetünket, én legalábbis naponta találkozom olyan rendesnek, normálisnak és tehetségesnek is mondható emberekkel, akik esetében feltűnő a bármiféle egészséges ambíció hiánya, ami igen szomorú látvány. Ez egyébként a nyájszellem erősödésének irányába hat, hiszen önmagát belül nem tartja eléggé értékesnek, inkább elbújik mások mögé (különféle szektavezérek mögé), amit a legrutinosabb politikusok ki is használnak. A mostani járványhelyzet pedig még inkább felerősíti a begubódzást, az egymástól való elszigetelést, az egymást jobb teljesítményre sarkalló hatások nem nagyon érvényesülnek. A jellemzően gyenge szintű kommunikációnk a jelenlegi helyzetben még talán tovább romlott.

Számomra nem a gazdasági adatok a meggyőzőek (hiszen azok a Kádár-rendszer idején is többnyire jók voltak, mögötte viszont a szellemi nihil). Az új szellemi műhelyek, új kezdeményezések, vagy akár olyanok mint a fiatalok edzettségének javulása, felnőttkori tanulás, komoly művészeti teljesítmények, színvonalas közéleti vita stb. sok egyéb dolgot lehetne mondani, ami mind a társadalom frissességét és fejlődési vágyát mutathatná, de én ilyen jeleket mostanában alig látok.

Nagyon sokan tapasztalják azt, hogy gyerekkorukban az időjárás más volt, kevésbé szélsőséges és általában hűvösebb, például régebben még érdemes volt találgatni, hogy lesz-e fehér karácsony, ma már inkább az a kérdés, hogy lesz-e egyáltalán a télen olyan hó, ami meg is marad. Ezek a mindennapi tapasztalatok segíthetnek elfogadtatni azt, amit klímakutatók egybehangzóan állítanak, hogy gyors és kedvezőtlen irányú klímaváltozás történik életünkben. Amikor már a saját bőrünkön is kezdjük érezni a globális felmelegedés hatásait, ha eddig eljutunk, akkor nem fogunk azon vitatkozni, hogy mennyiben természetes, tőlünk független folyamatok idézik ezt elő, (még akkor sem, ha valamilyen mértékben így is van), mert annyira jól láthatóak az emberi tevékenységnek az ökoszisztémánkra gyakorolt káros hatásai. A következő pont, hogy ez a tudás elég lesz-e ahhoz, hogy kikényszerítse a cselekvést, amire a válasz nyilvánvalóan nem.

Azokban az országokban, ahol az állampolgárok nagy része el is fogadja, hogy az életmódja fenntarthatatlan és hozzájárul a globális felmelegedéshez, ott az emberek ettől még ugyanolyan pazarlóan és környezetszennyező módon élnek. A kényelmi fogyasztói szokások és magatartásformák lényeges változást nem mutatnak, még a benzin adótartamának környezetvédelmi szempontok által indokoltnak mondható emelését sem tudják a kormányok keresztülvinni. (Ez nem jelenti azt, hogy a nagy cégek és a korrupt kormányok ne lennének ugyanúgy felelősek a környezet pusztításáért.) Úgy tűnik, mintha kellene olyan mértékű társadalmi sokkhatás, ami kikényszerítheti a változást a felfogásunkban, lehetséges hogy a szélsőségesebbé váló időjárás, az árvizek, hőhullámok és szárazságok gyakoribbá válása elér egy olyan kritikus pontot, amikor az emberek nagy része meggyőzhető lesz a környezetbarát életmód szükségességéről.

A víz nem csak afrikai és nyugat-ázsiai országok számára stratégiai kérdés, az utóbbi években például Fokvárosban, Spanyolország és Kína egyes részein is vízkorlátozásokat vezettek be, ami a lakosságon kívül egyes ipari üzemeket és erőműveket is érint, amellett hogy ilyenkor a mezőgazdasági terméshozamok is alacsonyabbak. Ha minket közvetlenül nem is érintenek a szárazságok miatti termésveszteségek, India, Kína más nagy lakosságszámú afrikai és ázsiai országokkal egyetemben sokkal nagyobb veszélyben vannak, amit mi is megérezhetünk az élelmiszerárak drágulásán keresztül.

Az utóbbi évtizedekben az élelmiszertermelés lépést tudott tartani a világ népességének növekedésével (és növekvő minőségi igényeivel), azonban ez a klímaváltozás miatt egyre nehezebben megvalósítható. Jelenleg az élelmiszerárak viszonylag alacsonynak mondhatóak, részben ennek betudhatóan a megtermelt élelmiszerek több mint harmadát elpazaroljuk, miközben az éhezők száma továbbra is igen magas. Ha az elkövetkező évtizedekben az élelmiszerellátás egyre inkább kritikus kérdés lesz majd, akkor a magasabb árak miatt a húsfogyasztásunk is csökkenni fog, az úgynevezett minőségi éhezés egyre gyakoribb jelenséggé válik, és különféle mesterségesen elállított tápanyagokra is rászorulhatunk.

A mezőgazdaság számára a talaj nem annyira a kritikus mint a víz. A talajpusztulás divatos szlogen manapság, de a világ nagy gabonatermelő vidékein (Észak-Amerika, Európa, Oroszország, Dél-kelet Ázsia, Dél-Ausztrália) ez a folyamat nem annyira jelentős. Nálunk is inkább érzelmi kérdés, még a nagyüzemi mezőgazdaság miatt sem fogja a Duna belemosni a termőréteget a Fekete-tengerbe. A szél által szállított por ennél jelentősebb tényező hosszabb távon, Kelet-Kína például ennek a folyamatnak a nyertese Ausztrália pedig a vesztese, de Magyarország is mivel medencében fekszik, emiatt több por fog nálunk leülepedni, mint amennyit a szelek elfújnak. Más kérdés, hogy ha tájegységnek megfelelő, környezetbarátabb művelési módokat választunk, akkor a talajokban megkötött szén és víz mennyisége növekedhet, ami a klímaváltozás ellen hat és javítja a termőképességet. Az árhullámokkal nagyon sok víz folyik át országunkon minden évben, és habár nekem némi kételyeim vannak, hogy valóban lehetséges-e az árvizeket gazdaságosan elvezetni és tárolni öntözési céllal, a talajok a lehullott csapadékból több vizet tudnak megtartani okos gazdálkodás mellett. A talajvíz szintjét törekedni kell magasabban tartani, mivel jelenleg a vízmérlegünk negatív és emiatt a talajvizek trendje csökkenő.

A helyzet úgy néz ki, hogy a következő évtizedekben a globális felmelegedéssel összefüggő vízhiánnyal leginkább leginkább a szubtrópusi/mediterrán és a trópusi fekvésű országokban kell majd számolni, éppen ott ahol a lakosság a leggyorsabban nő és az erdőirtás, a biodiverzitás csökkenése is a leggyorsabb, sőt a vizek szennyeződése is a legnagyobb mértékű. Magyarország időjárása már mostanra is szélsőségesebbé vált a csapadékeloszlást is beleértve, és ez a tendencia tovább folytatódik. A tiszta víz és a jó minőségű élelmiszer világszerte egyre nagyobb kincs lesz, az élelmiszerárak jelentősen megnövekedhetnek, ami sokakat rászoríthat arra, hogy kezdjenek felelős módon gazdálkodni a természeti erőforrásokkal. (Beleértve azt is, hogy a népességszám minden országban folyamatosan csökkenni tudjon.) Akkor már lehet, hogy még a fenntarthatóság is kevés lesz, a globális felmelegedés folyamatának a visszafordítására kell majd törekednünk.