Mások származásának felemlegetése eléggé gyakorivá vált annak ellenére, hogy a legtöbb ember vagy nem is ismeri a saját származását, vagy nem tartja fontosnak. Nem beszélve arról, hogy genetikailag igen kevertek vagyunk, és teljesen önkényes dolog ebből valamelyik szálat kiragadva ítélkezni. Ha valaki származásáról beszélünk, akkor legalább legyünk tisztában a saját családtörténetünkkel is, másrészt akkor tegyük meg, ha adott estben indokoltnak és helyénvalónak is tartjuk a származás felemlítését, ez általában nem tartozik a széles nyilvánosságra.

A normális reakció egy (nem neurotizált) társadalomban egyébként az lenne, hogy milyen érdekes új ismeretekre tehetek szert attól az embertől, akinek a származása nagyon más, mint az enyém. A magyar egyébként köztudottan egy gyűjtőfogalom, mindenki ide tartozik, aki magyarul beszél, a kulturális szokásainkat követi és elsősorban magyarnak vallja magát (nem pedig valamilyen más fajta szubkultúrában él az országon belül, bár annak a fajta hagyományápolásnak is lehetnek számunkra sajátos értékei).

Egyébként a származáshoz hozzá tartozik, hogy az illető hol nőtt fel, mi volt a szüleinek a foglalkozása, esetenként a politikai nézetei. Annyira így van ez, hogy bizonyos falvakban ezt számon is tartják, és nem fogadják be az ún. „gyüttmenteket”, és habár Eger ugyan nem falu, de ez a fajta szemlélet láthatóan ott is előfordul a politikai játszmák részeként. Azzal kezdeni, hogy a másikat beskatulyázom már az első mondataimmal, ez egy primitív törzsi társadalom gondolkodásmódját tükrözi, én a magam részéről nem szeretnék egy ilyen helyen élni. (Sokak nagy bánatára a civilizációnk sehogy sem akar megbukni és visszasüllyedni a törzsi hordák szintjére.) Az embereket anélkül is meg tudjuk ismerni, ha szeretnénk, hogy különösebben foglalkoznánk a származásukkal.

A múlt század közepe a történelmünkben a származással való foglalkozás zsákutcáit tárta fel, előbb a zsidó emberek lettek az áldozatok, ezt követően az arisztokrácia valamint a módosabb polgárok és parasztok, a háborús logikájú rendszerek fő vesztese azonban a magyar társadalom egésze volt. Nagyon sok tehetséges ember nem tudta hasznosítani a képességeit azért, mert megbélyegezték a származása miatt, és még mindig nem vontuk le ennek a tanulságát. A birkanyáj az valójában, ami nem tűri a kilógást a sorból és gyanús számára minden, akiről feltételezhető, hogy „nem lép egyszerre”. Egy ilyen társadalomban élni, mondjuk Belorussziában, vagy egy homogénnek mondható kis faluban eléggé egyhangú és unalmas. Az emberek afféle kis szappanopera szerű konfliktusokat élnek meg, kicsinyes harcokat, nincs különösebb impulzus arra, hogy fejlődjenek. (Rosszabb esetben pedig a félelem határozza meg a mindennapjaikat, mint manapság Észak-Koreában.)

Érezzük azért, hogy amikor a származás emlegetése divatba jön, akkor azért néha valami többről is szó van ennél, méghozzá többek között a csoport kulturális normáinak erősítéséről is. Olyan időkben, amikor sokan úgy érzik, hogy nemzeti kulturális identitás erősítésére van szükség, a többségi kultúrától eltérő jellemzők hangsúlyozásával leginkább határok kijelöléséről van szó a csoport összetartásának érdekében, amit ezt a legjelentősebb gondolkodóink közül többen is, például Szekfű Gyula vagy Bibó István is hangsúlyoztak. (A viszonylag gyenge nemzeti egységtudat erősítésének a szándéka részben magyarázza azt, hogy nálunk az utóbbi években minden ésszerűséget meghaladó bevándorló ellenesség volt mérhető.) Van a származás emlegetésének egy pozitív tartalma is tehát, csak nem szabad visszaélni vele.

A Magyarságkutató Intézet eredetkutatása a jelenlegi formájában szerintem egy zsákutca, mert nem gondol bele abba, hogy állításaival mit idézhet elő, milyen veszélyes logikai ösvényekre visz. Felvállalható irány lehet persze, ha a helyén kezeljük a dolgot és nem akarjuk túlhangsúlyozni a történelem sok ezer éves időfolyamából önkényesen kiemelt szálakat. A kutatási eredmények kultúránk színességét mutathatják, vagy akár játékosan felfogott hagyományápolás alapját is képezhetik (erre példa, amikor a dánok viking módra amikor söröznek olyan sisakokban, amiknek eredetileg nem is volt szarvuk). Sőt, a harcias múlt lehet akár egy komoly pszichés tehertétel is a mai korban, amit nem kell letagadni, inkább beszélni kell róla és megtalálni a pozitív oldalait. Azt viszont mindannyian tudjuk, hogy a bőrünk színében és az arcvonásokban mindannyian egy kissé eltérünk egymástól, és ha a különbségek feltűnőek, abból már első látásra is ösztönös előítéletek születnek, nem érdemes ezekre még rá is erősíteni.

A szaktudást és szakértelmet érdemes megint csak hangsúlyozni, egy mérnök vagy egy kőműves vagy szinte bármely szakma esetében elmondható, hogy megvan a sajátos nyelve és az alapfogásai, amit származástól függetlenül mindenki el kell, hogy sajátítson, ha oklevelet akar szerezni. Ez gyakorlatilag minden szakmára elmondható, bár van ahol a teljesítmény megítélése kicsit nehezebb, például a médiamunkások esetében, de még ott is létezik valamilyen módon az a bizonyos „piaci értékítélet”. A szakképzettség ezeket a kulturális, származási különbségeket kisimítja, eltünteti, még akkor is ha egyesek jelentős hátrányból, míg mások előnyből indulnak a pályán a családi hagyományokat tekintve. Az is feltűnő, hogy szinte kivétel nélkül az adott területen kevéssé sikeresnek bizonyult, kisebbrendűségi érzésekkel küzdő emberek emlegetik fel a származást, mert nem látnak más lehetőséget a versenytársak kiszorítására. (Máshol is jellemző ez, például a britek vagy amerikaiak nagy képzetlen tömegei félnek leginkább, hogy a bevándorlók „elveszik a munkát”, ráadásul rendszerint olyan melókat, amiket ők eleve nem is vállalnának el.)

A más kultúrából származó emberekkel szembeni ellenérzetek a nem megfelelő jogi és intézményrendszer miatt is létrejönnek. Tehát a rasszista nem ott keresi a hibákat, az igazságtalanságokat, ahol azok kialakulnak az intézményrendszer szintjén (a gondolkodása többnyire nem ilyen irányú, a kvázi feudális viszonyokat természetesnek tartja), például az esélyegyenlőség javítását, a korrupció visszaszorítását vagy a közbiztonságot erősítő intézkedéseket kellene ilyenkor voltaképp számon kérni a vezetéstől. Ellenben ha találhatunk megfelelő bűnbakokat, és erre más származásúak a leginkább alkalmasak, akikre rá lehet fogni, hogy miattuk nem megy a szekér az nagyon jó önigazolásul szolgálhat saját magunknak.

A kereszténység létrejötte is bizonyítéka annak, hogy az alapvető dolgokat tekintve mennyire nem a származás a fontos. Az evangéliumok egy kivételével nem nagyon foglalkoznak Jézus származásával, (Máté is tulajdonképpen csak misztifikált, mesélt) a kereszténységre általánosságban nem is jellemző, hogy az emberek származásával foglalkozna. Nagy Sándorról közismert, hogy királyi családban született, Arisztotelész volt a tanítója és birodalmakat hódított meg. Amit ő elért az össze nem vethető Jézussal, aki habár csak egy névtelen kis faluban egy istállóban látta meg a napvilágot, hatása mégis több ezer év elteltével is ugyanolyan élő és erőteljes maradt.

Nyilvánvalóan a dolgozóinkon, hiszen ők termelik. A GDP helyett mondjunk inkább értékteremtést, elvileg a megtermelt új értéket méri ez a szám, ha rengeteg torzítással is, nagyon tökéletlen módon. Egyetlen mutatószám nyilvánvalóan sosem alkalmas olyan összetett rendszerek, mint a gazdaság működésének a jellemzésére. (Az egyik torzítás például, hogy a természet kizsákmányolását nem vesszük számításba veszteségként, egyes energia nagyhatalmak mint például Oroszország vagy Katar GDP-jét pedig kifejezetten meg is nyomja az „olcsó” természeti erőforrások kitermelése.) Ki ítéli meg, hogy mennyi az annyi, a munkafolyamatban előállított új érték? A piac természetesen, vagy akinek ez így nem tetszik, a "pógárok", a "zemberek". (Megint csak nem torzításoktól mentesen, de egyelőre nem tudunk jobbat.)

A szakmunka aránya a legfontosabb

Nyilvánvalóan nem az a legfontosabb, hogy mennyi a foglalkoztatottak aránya a népességen belül. A kommunista rendszerekben például hivatalosan nem létezett munkanélküliség, egyes becslések szerint talán úgy 3% körül alakulhatott, a gyenge termelékenység, alacsony hatékonyság miatt az összjövedelem mégis alacsony volt. A másik érdekes tényező, ami efelé mutat, hogy a „nyugati kultúrák” egyes elöregedett országaiban a nyugdíjrendszereknek nem omlottak össze, sőt elég jó állapotban vannak, annak ellenére, hogy az aktív foglalkoztatottak száma az utóbbi évtizedekben csökkent (az évente ledolgozott munkaórák pedig még inkább, hiszen megnőtt a részmunkaidősek száma).

A fizetések között ma már munkakörtől többé-kevésbé függetlenül három alapvető kategória van: segédmunka – szakmunka – vezetői szintek. (Illetve van még egy teljesen más jellegű, „here” kategória is, de ez más lapra tartozik.) A segédmunka és szakmunka között persze vannak átmenetek, annál inkább szakmunkát végez az illető, minél inkább képes a munkája során önálló döntések meghozatalára. Nagyon sok esetben ez a döntés egy jól megalapozott javaslat, amit formálisan még jóvá kell hagyatni, legalább utólagosan. Ez egy eléggé világos határvonal a gépiesnek mondható segédmunkákhoz képest, amikor a dolgozó teljes mértékben irányításra szorul. Ma már a „mesterek”, a fizikai szakmunka bérszintje lényegében elérte a diplomás szakmunkáét, a különféle vezetői szinteket leszámítva persze. Ha változnak a körülmények, más anyagokkal kell dolgozni vagy újítások jelennek meg, esetleg megváltoznak az igények, ehhez például egy burkoló, gyakorlott szakmunkásként elég jól képes alkalmazkodni. Ugyanez mondható el egy termékfejlesztő mérnökről, vagy egy tanárról, aki eltérő hátterű gyereket tanít ahhoz képest, mint amit megszokott, vagy akár egy orvosról járványos helyzetben stb. (Nyilvánvalóan az ő munkája elvben a legösszetettebb és legfelelősségteljesebb, emiatt magasabb kategóriát képvisel.)

Pusztán csak előírások szerint vagy azokat értelmezve dolgozik?

Ez is ugyanazt jelenti, hogy szakképzettséget igénylő munkát vagy csak segédmunkát végez. Nyilván a legtöbben az időnk egy részében mechanikus favágó munkát végzünk. Ha azonban a munkánk lényegében csak ebből áll, akkor fizikai munka esetén ez puszta segédmunka, betanított munka, szellemi esetben pedig bürokraták vagyunk, ami megint nem termel lényeges új értéket, és csak azért nem gépesítették még, mert a szakmai elit túl begyepesedett, vagy mert politikailag nem lett volna jól eladható. Aki a szabályok szellemében is képes dolgozni, az érti az egyes szabályok értelmét is, ami nagyon fontos, mert milliónyi olyan eset van, ami nem egyértelmű és ha senki nem lép semmit, akkor végtelen ideig eltart az aktatologatás. A szocializmus többek között azért sem működött, mert nem lehet egy központból mindent megtervezni, minden eshetőségre felkészülni. Nagyon sok olyan apró probléma lép fel, ami csak helyben derül ki és találékonyságra, kreativitásra van szükség ezek megoldásához. A kapitalistának nevezett rendszer nem a nagy multik miatt működik jól annyira, amennyire, hanem legalább ennyire a kisvállalatok, önkormányzatok autonóm döntéshozó képessége és rugalmassága miatt is. (Voltaképp a multi cégeken belül is vannak szép számmal autonóm módon dolgozó csapatok.)

Nagyon kevés lesz a GDP, ha a dolgozók a képzettségüknél alacsonyabb szintű munkakört végeznek

Sok olyan esetet tud mindenki mondani, amikor eggyel alacsonyabb szintű munkát végzünk a képzettségünkhöz képest. A multiknál dolgozó mérnökök egy része tudásából csak annyit használ, ami nem sokkal több mint egy jól képzett technikus szintje, az újítások és új ötletek száma sok mindent elárul. Egy tanár ha fél a felelősségre vonástól és nem tesz mást, mint rutinszerűen „leadja az anyagot” ami megint csak egy minimumszint. A bírák sem csak „paragrafus automaták”, legalábbis elvben. Egy brit gyógyszerész nem azt a szintű munkát végzi amit a magyar gyógyszerész, az ő munkája a magyar háziorvoshoz áll közelebb. (Egy sebész pedig lehet, hogy még a műtőssegéd szerepét kapja akkor is, amikor már meglenne a kellő gyakorlata hozzá.) Ráadásul mi most a centralizáció teljesen hibás elvét követjük, a „közszolgák” munkája jól láthatóan egyre inkább bürokratikussá válik.

Katonás rendszerben nem kellenek jól képzett emberek

Ez evidens, hiszen a katonás logika szerint minden fontos törvényt meghoz a vezérkar, az állampolgár csupán ezek végrehajtója kell, hogy legyen. Emiatt az oktatás nyugodtan lehet alacsony szintű is, a lényeg hogy a dolgozó hite megmaradjon a vezetőségben, ezt fedi le az, amit a „nemzeti tudatot erősítő” oktatásnak szoktunk nevezni. A politikai megbízhatóság főként a vezetői hierarchia magasabb szintjein válik fontossá, az ilyen rendszerek szakmailag nem annyira kompetens, de politikailag megbízható „heréket” termelnek ki. Emellett pedig nagyon sok olyan dolgozót, aki folyton fél a felelősségre vonástól és nem mer ötleteket előterjeszteni, a munkavégzésük ennél fogva beszűkültebb. (Amiért ezek a rendszerek mégis jól működnek, az alighanem a különféle külpolitikai ügyeskedéseknek köszönhető.)

A magas követelmény húzóerő lehet, a támogatás hiánya viszont visszatartó

A közeg nagyon fontos, hogy mennyire segíti a csapatmunkát (amely téren nekünk magyaroknak igen csak vannak hiányosságaink), mennyire húzza magával a dolgozókat a jobb teljesítmények elérésére (ahol a teljesítményt ki akarják préselni, onnan a dolgozók többsége általában előbb vagy utóbb megszökik). A másik, hogy az önállóság nem azt jelenti, hogy nem kell valakit támogatni a munkájában. Támogatás nélkül egy idő után belefásulhatunk a munkánkba, mert sziszifuszi küzdelemnek fogjuk megélni.

A GDP helyben mérhető

Ki mennyi GDP-t termel meg, ez mikroszinten is mérhető, amivel a közgazdászoknak nem mondok újat. A sok mikro szintű GDP adódik össze végül. Az a mechanikus szemlélet hogy a lakosság hány százaléka dolgozik és mennyi az „eltartott”, körülbelül annyira jó mérőszám, mint hogy egy ország hány tonna acélt állít elő (nem azt nézve, hogy milyen minőségben és feldolgozottsági szinten.) A naturális mutatók helyett a minőséggel kell inkább foglalkozni, minél többen végezzenek szakmunkát, minőségi munkát. Ezt pedig nem lehet, ha az oktatás színvonala gyenge, nem életszerű és a pályakezdő fiatalok nem kapnak megfelelő szakmai támogatást. Hiába növeljük a szakmunkások számát, ha a legtöbben nem a szakmájukban fognak elhelyezkedni – ez manapság a trend sajnos. Akik elhagyják az országot nem csak azért kockáztatnak annyi mindent és hagynak ott családot, hogy sokat keressenek, hanem a lehetőségek hiánya, a munkavégzés alacsony szintje miatt.

Állami és privát szféra között nincs nagy különbség, amit az állam végez, annak a legnagyobb része lehetne magánkézben is (pl. oktatás, egészségügy, közlekedés, stb.), a különbség inkább az, hogy az állami szektor GDP termelése nem annyira mérhető, mert nem mérődik meg a piacon. Az állami intézmények és az átlagos magyar cégek között nincs lényeges színvonalbeli különbség, nem nagyon látom jeleit annak, hogy a közepes-gyenge szintről képesek lennénk elmozdulni, mert a dolgozók értékteremtése alacsony szintű, és nem is tesz sok mindent az elitünk, hogy ez a helyzet megváltozzon. Ennek megfelelően „az EU szintű fizetés” is csak vágyálom lehet, ahol mégis elérték, ott is leginkább csak rendszer anomáliának tűnik. Hiába emeli tehát fel a béreket mesterségesen a kormány bizonyos csoportok esetében, ezt nem tudja megtenni hosszabb távon, ha nincs mögötte valós, szakmailag rendben levő, piacilag is mérhető teljesítmény, megnő az infláció és a forintot is gyengíteni kell folyamatosan, hogy versenyképesek tudjunk maradni.

Érdekes gondolatkísérlet ennek az ellenkezője, amikor egy tudományos cikk jelenne meg arról, hogy megtalálták a szabad akaratot, és egy olyan képletbe foglalják, ami az emberi döntések előrejelzéséről szól. Eléggé képtelenség, hogy egy ilyen cikk megjelenjen, a tudomány valójában abból az előfeltevésből indul ki, hogy mindennek van fizikai oka, ezért a cselekedeteink is (a tudatunktól függetlenül) valamilyen kinyomozható okra vezethetők vissza, még ha ezek az okok nem is mindig közismertek.

Két elmélet finomítja ezt a képet, az egyik a káosz teória, ami arról szól, hogy ha elég sok, legalább háromféle tényező dönti el, hogy mi fog történni, akkor a kiinduló feltételek kismértékű megváltoztatása egészen más végeredményhez vezethet. Ennek szélsőségesen kisarkított példája az ún. pillangóhatás, egy lepke a dzsungelben megrebbenti a szárnyát és az események láncolata oda vezet, hogy kontinens másik végén kitör a vihar. Tehát annak ellenére, hogy tőlünk teljesen független ok-okozati hatások szabják meg minden esetben, hogy mi fog történni, ezek olyan bonyolultak, hogy úgy érezzük, mintha szabad akaratunk lenne.

A másik elmélet a kvantummechanika, a mikrovilág egy bizonyos szintjén megszűnik a hétköznapi módon értelmezett okság és az események valóban véletlenszerűek, azonban ez sem szabad akarat. Másrészt mivel valószínűségi törvényekkel leírható az elemi részecskék viselkedése is, ezért a makrovilágunkban ebből semmit sem fogunk észlelni a nagy számok törvénye miatt.

Kísérleteket is végeztek, amelyek elvben cáfolják a szabad akarat működését. Három különféle esetben azt mutatták ki, hogy az agyi aktivitásunk alapján előre jelezhető, hogy mit fogunk tenni már akkor, mielőtt eldöntöttük volna. Az eredmények alaposabb vizsgálata azonban többféle jellegű kritikának szolgálhat alapul. Az egyik kísérlet annak az előrejelzéséről szólt, mikor fogom a gombot megnyomni, de azért itt a különféle reakcióidők eléggé pontatlanul lettek figyelembe véve (például a döntésem meghozatala és kimondása között mennyi idő telik el.) A másik kísérletben pedig csak 60%-os valószínűséggel tudták megmondani, 7 másodperccel előre, hogy melyik színű gombot nyomom meg. Az ilyen kísérletek nagyon jól alátámasztják azt a teóriát, hogy a döntésünk már tudat alatt megszületik az esetek nagy részében, de nincs arra bizonyíték, hogy akár az utolsó pillanatban a tudatos agyunk ne lenne képes egy ilyen döntést felülírni. Ráadásul ezek a kísérletek mind nagyon labor-ízűek, egyszerű döntésekről szólnak, nem olyasmikről, amikor sok tényezőt kell mérlegelni hosszabb időn keresztül, például hogy megházasodjak-e vagy nem.

Mindezektől függetlenül a gyakorlatban úgy tűnik, hogy az esetek több mint 90%-ára valóban igaz, hogy nincs szabad akaratunk. Ott van például az alkoholisták és a drogosok esete, akik úgy gondolják, hogy szabadságukban áll fennhagyni az ivással vagy lejönni a szerről, de tudjuk hogy ez számukra nem lehetséges, hacsak nem kapnak nagyon komoly külső segítséget és támogatást. A mai kor emberének pedig legalább egy tucatnyi hasonló függősége lehet, amelyek általában nem annyira feltűnőek, mert nem annyira látványos és elrettentő tüneteket okoznak, de mégiscsak függőségek, hiszen pár nap után elvonási tüneteket váltanak ki (pontosabban a tevékenységekhez kapcsolódó önjutalmazó öröm-hormonok felszabadulása marad el, ezt érezzük ilyenkor). A legtöbbünknek van egy pár függősége, ami egyértelműen a szabad akarat hiányára utal az ilyen területeken. Ezen kívül a legtöbbünk legvalószínűbb tartózkodási helyei mindig ugyanazok, napról-napra vagy hétről-hétre, ugyanolyan egyszerűséggel leírhatóak mint az elektronpályák az atommagban.

Az internet és ezen belül a fejlesztett mesterséges intelligenciák nagyon könnyen rá tudtak repülni az ismétlődő szokásainkra, amiben üzlet van azt főként az ismétlődő vásárlási szokásaink jelentik. Ez a fajta manipuláció leginkább azért lehetséges, mert azt hisszük, hogy van szabad akaratunk, holott eléggé egyszerű berögződött viselkedési minták irányítanak majdnem mindenkit. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy amit tudatos döntésnek hiszünk az legtöbbször ösztönös viselkedés vagy más fajta belénk rögződött program, az elménk csak észérveket keres arra, hogy amit mondunk vagy teszünk az szabad, racionális döntésnek tűnjön, ezáltal eladható, elfogadható legyen saját magunk és a társadalom szemében.

Az viszont szerintem egyszerűen marhaság, hogy nem létezik soha, semmikor szabad akarat. Ugyanis lehetnek az eseményeknek olyan csomópontjai, amikor hozhatunk arról tudatos döntést, hogy melyik irányba induljunk. Ezt követően az események láncolatát már csak kis mértékben vagyunk képesek befolyásolni, a tudattalan viselkedési minták és a különféle szintű törvényszerűségek fogják meghatározni, hogy mit teszünk. (Sok esetben hasznunkra is vannak ezek az automatizmusok, például kevesebb figyelmet igényel, ha például úgy döntök, hogy főzök egy kávét.) Egy ilyen modell például közelíthet a valósághoz. (Olyan szintű döntéseknél, amiket laborban mértek viszont sokszor nincs is jelentősége, hogy mit választunk, gyakorlatilag mindegy, hogy A vagy B gombot fogok megnyomni.) Egy Vonnegut nevű író sci-fihez hasonló történeteket írt, az egyik ilyen, hogy az emberiség számára két éven át eltűnik a szabad akarat, az autóban ülve például mindegy, hogy mit akarsz csinálni, nem is kell semmit sem csinálnod, úgyis megy minden a maga útján. Amikor visszatér az élet a rendes kerékvágásba hirtelen balesetező autók és tétlen emberek tömege mindenhol…

A szabad akarat forrását nem ismerjük, a tudomány számára a jelenlegi felfogása alapján nem is megközelíthető jelenség, azonban a tudomány semmi olyat sem talált, amit léleknek szokás nevezni. Naivitás elvárni a tudománytól, hogy minden kérdésünkre válaszoljon, ez olyan mint a viccben amikor Gagarint megkérdezték, hogy látta-e Istent. A válasz attól függött, hogy ki kérdezte és mennyit fizetett a hallgatásáért… A tudomány definíció szerint minden körülmény között megismételhető, objektív jelenségeket vizsgál, és habár például parajelenségek is bizonyítottan léteznek, ezek kimenetele már függ attól, hogy mennyire hisznek benne a kutatást végző személyek, tehát a parajelenségek nem felelnek meg a szigorúan vett tudományos kritériumoknak, a tudományos vizsgálatuk a jelenlegi felfogásunk alapján legalábbis úgy tűnik, nem lehetséges. Szabad akarat is létezik annak ellenére, hogy tudományos eszközökkel nem igazolható, aminek komoly etikai vonzatai is vannak, tehát nem mutogathatok a körülményekre, nem háríthatom a felelősséget.

Az Orbán-kormányról a 2010-es hatalomra jutása óta már nagyjából ugyanazokat lehetett elmondani mint most, a törekvései lényegében ugyanazok mint régebben, de sokak számára nem áll össze ez a kép. Pozitív és negatív vonásokat közel hasonló arányban tartalmaz, élethelyzet, felfogás, világnézet, sok minden befolyásolja, hogy ki melyiket látja inkább.

1.Szivatja a városokat

Azt is mondhatnánk viszont, hogy a falusi életmódot nyomja előre, az idealizált „romlatlan” falusi életmódot, a városokkal, főként az olyan nagyvárossal szemben mint Budapest. A koronavírus járványt is jó alkalmakat kínál a számára, bár a szívünk nem vérzik azért, hogyha a hoteleket és plázákat hagyni fogja bedőlni, amellett, hogy az esetleges csődhullámok negatív hatásai tovagyűrűzhetnek a gazdaságban. A nagyvárosi önkormányzatok költségvetése sokkal jobban megérzi  majd az elvonásokat a kisebbeknél, hiszen nagyobb infrastruktúrát tartanak fenn. Orbán szerint „a magyar ember archetípusa a gazda”, - ez a mondat sokat elárul a gondolkodásáról. A múlt század végének a vesztesei világszinten a falvak voltak, nálunk a rendszerváltást követően még inkább igaz ez, az urbanizáció robog előre és „nemzetietlen”, multikulturális városrészeket hoz létre, ami Orbánék számára az ősbűnök forrásának egyike.

A külföldi tulajdonú szupermarketek, bevásárlóközpontok szándékolt kigolyózása is beleillik ebbe a trendbe. Amiért eddig nem működött annak oka az volt, hogy nincs e téren hagyomány, nincsenek olyan versenyképes magyar tulajdonú bolthálózatok, amelyek külföldön is megállnák a helyüket (bankok viszont léteznek és benzinkutak is). A magyar boltokról mindenki tudja, hogy drágábbak és minőség terén sem jobbak, sőt inkább gyengébbnek mondhatók (az meg a mai életmódunk mellett nagy időveszteség, ha az élelmiszer többségét a helyi piacokon szereznénk be, komoly logisztikai problémákat is okozna). Ha eltűnnének a külföldi multik és csökkenne a kínálat, akkor több pénz kerülne (az inkább falvakhoz kötődő) termelők zsebébe és kevesebb maradna a fogyasztóknál, magyarán megdrágulna az élelmiszer, főként a városi polgárok számára. A falu-város egyébként világszintű ellentétét kár lenne tagadni, de túldramatizálni sem szükséges.

2.Nem mordorföldje

Nem arra gondolok most, hogy nem folyik vér, nem kerülnek börtönbe a kevéssé rendszerkonform elemek, „csak” egzisztenciális vesztségeket szenvednek, ez egy elég komoly negatív vonása a rendszernek, amire az egyébként szolidaritáshiányos magyar társadalom nem annyira érzékeny. Viszont nagyon sok pozitívumot lehet felhozni mellette, főként azzal a rendszerváltás után domináns liberális kultúrával szemben, amit dekadensnek vagy kaotikusnak is lehetne nevezni. Az erősebb állami szerepvállalásnak sok előnye van pl. piacvédelmi eszközök, résztulajdon nagyvállatokban, a magyar vállalkozások segítése is ilyen (hiszen a tőkének nagyon is van nemzetisége). A pénzügyi stabilitás, a családbarát intézkedések, jobb és áttekinthetőbb adórendszer, hagyományápolás, történelmi városrészek megújítása, vallásos hitélet támogatása stb. lehetne még hosszasan sorolni azokat, amiért sokak számára az élet több szempontból könnyebbé vált. Az EU-vita viszont arról szól, amit sokan nem értenek, hogy nincsenek meg nálunk az alkotmányos, jogi garanciái annak, hogy megelőzhetővé váljék a rendszer fokozatos „elmordorosodása”, más szóval az önkényuralom teljes kiépítése.

3.Mért lennénk mi Németország?

Nem lehetünk olyanok mint egy másik ország, mindenkinek egyéni szinten is fontos az identitása, a megkülönböztető kulturális jegyei másoktól (ez a szempont a rendszerváltáskor valahogyan elsikkadt). A legtöbb országnak van önálló arculata, azt is lehet mondani, hogy Orbánék egy sajátos magyar modellt hoztak létre, ami azért helyenként az oroszra is hasonlít. (Más kérdés, hogy ez mennyire lesz sikeres kísérlet hosszabb távon.) Ahogy annak idején Kádárék egy kicsit „meghekkelték” a kommunista rendszert az egyéni vállalkozások fokozatos engedélyezésével, annyira igaz ugyanez a NER és a liberális demokrácia viszonylatában (Az „úgy teszünk mintha” esete, de inkább csak színleljük), ilyen szempontból valóban „Brüsszel lett az új Moszkva”. Nyugodtan írjuk le azért, hogy kulturális önvédelemre valamennyire szükség van, csak nem kell ezt sem túlspilázni. Az se baj, ha nem akarunk annyira modernnek lenni minden téren, hiszen igen kétséges hogy mi felé rohan a modernitás.

4.A szavak jelentését ki akarja sajátítani

Ez egy ideológiai alapú fogalmi háborúhoz vezet, ha én akarom megmondani, hogy például miben áll a család, a haza vagy a vallásgyakorlás, más fogalmakat például szegénység, bevándorló, vagy jogállam pedig tabusítanak a közmédiában. Például mi a liberális? Aki oltásellenes pusztán elvi, zsigeri alapon (nem sajátos egészségügyi vagy más személyes okokból), az én szememben nagyon is liberális, hiszen azt kommunikálja, hogy: Ki akarja nekem megmondani, hogy mit tegyek? Hagy éljek úgy, ahogy én szeretnék, senkinek semmi köze hozzá. Még ha ezzel mások egészségét veszélybe is sodorja, az sem érdekli. Ez egy kissé provokatív példa arra, hogy mennyire nehezen értelmezhető az, hogy ki a liberális – már ha nem ragaszkodunk szigorúan ahhoz, hogy mindenki liberális, akit a rendszer aktuális ellenségének tart.

5.Azok védik, akiknek a legkevesebbet ad

Tíz éven át a nyugdíjak reálértékben lényegében stagnáltak (ami nem biztos, hogy baj egyébként, hiszen sokat beszélünk arról, hogy a nyugdíjak mai szintje mennyire fenntarthatatlan lehet a jövőben). Az év végi nyugdíjprémiumok ugyanis nem épültek bele a nyugdíjemelésekbe, sőt a rokkantnyugdíjak összege lecsökkent, a korkedvezményes megszűnt, mégis ez a korosztály nagyobb mértékben szavaz a Fideszre mint a fiatalok. Ez részben amiatt is lehet, hogy nagyobb stabilitás érzetét kelti Orbán, részben lehet egyéb érzelmi okokból is. Például a nyugdíjrendszer igazságtalanságai ellen se nagyon tiltakozik senki, legfeljebb a szakértők szokták felhozni.

A rendszernek legkiszolgáltatottabb rétegek például a közmunkások vagy közalkalmazottak megint inkább Fidesz szavazók, (és nem tüntetnek ellene) mert ők valahogy megszokták ezt, világos helyzetek vannak és megint a biztonság érzete lehet a legfontosabb.

Akik legjobban védik a Fideszt különféle fórumokon többnyire nem annyira egzisztenciális okokból teszik, számukra inkább hitbeli kérdést jelent, ami valahogy pótolja, kompenzálja azt is, ha nem annyira sikeresek anyagi téren másokhoz képest. Ez persze máshol is így van a populistának mondott rendszerekben.

6.Kidobja a „nehezéket”

Hogy a gazdaság léghajója még magasabbra emelkedjen, ezért keveset költ a nem annyira kézzelfogható hasznot hajtó területekre, például szociálpolitikára (a családpolitikától eltekintve), és minden másra amit a kissé nyárspolgári módon megfogalmazott társadalmi normáktól eltérőnek tart, de még a nem közvetlenül termelő oktatáson és egészségügyön is spórol. Az egyik kérdés, hogy hol a racionalitás határa, a társadalom nem veszít-e el túl sok értéket ezzel, a különféle hátrányos helyzetű emberek támogatásának elmaradásával? Nehéz kérdések, nem tudom megmondani, hogy hol az igazságosság és ésszerűség határa, mindenesetre ez is egy olyan jellegzetessége a mostani rendszernek, amiről beszélgetni kell, bárhogy is nevezzük. (Ha természetesnek veszi a közvélemény, akkor a nácizmus irányába megy el.)

7.”Végső soron” nekünk van igazunk

Ez egy alapvető meggyőződése a mostani rendszer híveinek, egy érzés, hogy velünk kitoltak mások, nem tudjuk pontosan megfogalmazni, hogy miért. (Kelet-Európa történelmileg hátrányos helyzete egy ilyen valódi ok, tényleg „tartozik” nekünk Nyugat-Európa morális értelemben.) Ezzel a felfogással az a fő gondom, hogy a kommunikációt megnehezíti, mindig jön egy igen, de… Nekem egyébként tök mindegy, hogy mennyire szimpatikus vagy antipatikus volt Gyurcsány vagy Orbán vagy bárki más, próbáljunk az ilyesmitől elvonatkoztatni, ha értelmesen akarunk beszélgetni. A politika egyébként sehol se túl gusztusos, azt szokták mondani, hogy a kolbászról is jobb, ha nem tudjuk, hogyan készül.

8.Az információ hatalom, ezért jobb megtartani

Ez a rendszer mindent titkosít és nem ad ki adatokat, a kutatókat nem irigylem, akik ezzel dolgozni szeretnének, a közvéleményt pedig teljesen össze lehet zavarni. Annyira összezárnak és annyira fegyelmezettek, hogy a nyilvánosságnak fogalma sincs róla, hogy a döntések hogyan születnek. (Mindenhol így van ez? Szerintem nem, vagy nem ilyen mértékben.) Számomra az sem egyértelmű, hogy Orbán a legtöbb döntés személyes jóváhagyója-e, vagy pedig megtanult úszni az árral, és Kádárhoz hasonlóan inkább zseniális sakkjátékos.

9.Nem versenyképes hasonló feltételek mellett

A második ligában focizni is eredmény, az első liga mindig a nagy innovációs központokban lesz, az agyelszívás is működik, szerencsésebb országok polgárai az ilyen központok közelében élnek. A Fradi például nem csak a nagy sztárcsapatokhoz nem hasonlítható, de bármelyik topligában az alsóházzal is versenyképtelen lenne, mert nem bírná azt az iramot hétről hétre. Ha átlagosan nem is, de rövidtávon, egy-egy alkalommal mégis képes az európai középcsapatokat legyőzni. A magyar gazdaság sem lesz „topligás”, de vannak kis területek, piaci rések, ahol jó lehet vagy pedig már most is elég jó. Ami inkább zavaró és ami miatt nem versenyképes a rendszer, hogy nagyon pazarló módon szórja a pénzt beruházásokra, gazdasági támogatásokra, ezek nagy része pár kör után valakiknek a zsebében landol.

10.A korrupció és a nyalási verseny

Ez valahogy olyan zsigeri, egyszerű és egyértelmű helyzet a rendszer katonái számára, hogy megvan a hierarchia, a leosztott lapok, azok alapján jönnek a döntések, és mindenkinek megvan a maga feladata. Amilyen anyagi téren a rendszer szintű korrupció, ehhez hasonlóak a különféle „hűségnyilatkozatok” a szélsőségig elmenő, egymást űberelő kijelentések közszereplőktől. Ez tényleg annyira szánalmas a faék egyszerűségével együtt. Más országokban a románoknál, szlovákoknál vagy bolgároknál a korrupció kevéssé feltűnő és a hangzatos szólamok se annyira jellemzőek. Én nem próbálnám mindezt megideologizálni, ami e téren nálunk folyik.

11.Nagy tétekben játszik

AZ EU vétó vita során most is nagy barikádokat, akadályokat emelt Orbán az őt korlátozó intézkedésekkel szemben. A jogállamiság számon kérhetősége ha elvileg lehetséges lesz ugyan, a gyakorlatban el fog veszni a bürokrácia útvesztőiben. Orbán tehette volna azt is, hogy egyes kérdésekben megköti magát, másokban enged, de ő egészpályás letámadást folytat, teljes ideológiai frontot nyitott, (hogy teljesen szabad kezet kapjon belföldön), ami szerintem hosszabb távon hiba volt, mert komoly ellenérzéseket kelthet. Nyilvánvalóan civilizációs „besszre” játszik, összeomlásra fogad – ami szerintem elég komoly hazárdjáték. A legnagyobb hibája  viszont szerintem, hogy túlságosan el van szállva, ami egyre többeket irritálni fog, egyre kevéssé hiteles, ha többre tartja magát, ami. Ha valami tíz éven át jól működött nemzetközi szinten és a magyar közvéleménynek is eladva, arra simán ráunhatnak az emberek egy elhúzódó gazdasági válság során, főként ha a nemzetközi trendek nem úgy alakulnak, ahogy Orbán elképzeli és a politikája, elvei kimehetnek a divatból.

A cím ugyan kissé kattintás vadász, de arról van szó, miniszterelnökünk nem tud számolni, ezt most is bebizonyította, hiszen ha Németországnak valamivel nagyobb haszna van az EU-ból mint nekünk, de ha azt nézzük, hogy egy 83 milliós országról van szó, ahol az egy főre eső GDP a miénkhez képest háromszoros, akkor a helyzet eléggé más lesz. A német gazdaságnak nem a legnagyobb erősségét jelentik még az iparon belül sem a nálunk levő feldolgoztató cégek, általában nem is high-tech technológiát hoznak ide. Orbán pont azt a Németországot támadta be, amelyik a kompromisszumok híve más EU tagokkal ellentétben, ráadásul egy olyan paraszti szintű irigykedéssel, hogyha a másiknak egy kicsivel több haszna van a közös vállalkozásból mint nekünk, akkor jobb lenne borítani az egészet. Holott az EU támogatási rendszerét leginkább az egyenlőtlen helyzetek kompenzációjára hozták létre (más kérdés, hogy valóban arra használjuk-e).

Demeter Szilárd is azon a szinten van, akiknek fogalmuk sincs hogy néz ki egy modern vállalat, mi az a szervezettség, amiben valamiért a németek a legjobbak, egész Európa tőlük tanult és nekünk sem szégyen az. (Egy németeknél dolgozott mesterember sokkal többet tud erről, mint a Demeter Szilárd félék). A buhera kultúra helyett és az ügyeskedések helyett rendszerszerűség és minőségbiztosítás, ami tök unalmas ugyan, de nagyon hatékonyan működik. Sok mindent átvettünk e téren a németektől mint azt is, hogy napközben nem iszunk, csak este munka után. Lehet, hogy kialakul majd sajátos magyar, versenyképes vállalati kultúra (bár még nem látom ennek a jeleit), az pedig valószínűsíthető, hogy ha az ún. „összeszerelő üzemek” valóban alacsony hozzáadott értékűek lesznek a magyar viszonyokhoz (!) képest, akkor amit lehet automatizálnak vagy tovább viszik keletre. A német autógyárak jelenleg nagyon fontosan nekünk, de nem ezek fogják meghatározni a magyar gazdaság jövőjét.

A dolog másik része a „kulturális önvédelem”, a gazdasághoz semmi köze, és nem is az EU-ellen irányul (inkább a domináns angolszász kultúra ellen), de a védelmezői általában ugyanazok szoktak lenni, hasonlóan önbizalomhiányt mutató gondolatokkal. A gazdaságinál sokkal összetettebb kérdésről van szó, a kormányzati oldalról a hagyományőrzés erős támogatásával indult, mára viszont kultúrharcba torkollott. Egyik szimbóluma ennek a helyi pálinkafőzés és a pálinkázás mint hungarikum, éles kontrasztban a kannabisszal ami nálunk tabu, még akkor is ha az orvosi kendernek semmi köze a marihuánához, hatóanyaga is teljesen más. Nem vagyok benne biztos, hogy megfelelően szalonképes módon alkalmazva a „kultúrharc” ne lenne jogos és helyénvaló, és a képviselőiknek ne lenne alapvető dolgokban egy bizonyos mértékben igazuk. Ahova jelenleg vezetni látszik az viszont valamiféle katapult az európai kultúrából és közelítés az oroszokhoz, akiknél ugyanannyira tabu a kannabisz mint nálunk, legfeljebb pálinka helyett vodkát vedelnek. Hasonló tabu szó még a bevándorlás, a jogállamiság és a „gender” (ami valójában nem is létezik magyarul), sőt megszűnni látszik az önálló önkormányzatiság is, csupa olyasmi, ami európai alapérték. Helyette valamiféle félázsiai rendszer jöhet létre, viszont egy mini orosz vagy török rendszer nem létezhet az EU-n belül, legfeljebb megtűrt páriaként, ambíciózus törekvéseit feladva. A túlsplilázott „kulturális önvédelem” az ázsiai elmaradottság felé viszi a társadalmat.

A kultúrharccal szemben leginkább azért vagyok bizalmatlan, mert felülről akarnak egy társadalmat megreformálni, nem pedig az állampolgárok alkotókészségére építve, az ilyen nagy népnevelő kísérletek többnyire bedőltek. Ott is korlátos a rendszer, hogy kizár mindent ami az ideális értékrendjébe nem fér bele, vagy legalábbis szeretne kizárni. Emiatt mindig nagy bili borulás, ha némely prominens tagjának kiderülnek a különféle szexuális perverziói (ettől függetlenül is persze, aki vezető beosztásban van, annak az etikai vétségek nem nagyon férnek bele). A rendszer túlságosan vezérközpontú, a politikai hatalom pedig nagyon személyiségtorzító hatású egy idő elteltével, a katonás szervezetben mindenki felfelé mutogat, senki nem vállal semmiért felelősséget, a meghunyászkodás válik társadalmi normává. Ez ugyan nem látványos, de jelenleg sokkal nagyobb erkölcsi károkat okoz a társadalomban mint a kábítószer vagy a szexuális kicsapongás. Évek óta mondom, hogy nem maga a Fidesz a legfőbb akadálya a társadalom fejlődésének, sokkal inkább egy ember túlhatalma és a köré épült rendszer. Mérsékelt jobboldali kormány változó koalíciókkal teljesen rendben lenne akár öt cikluson keresztül is. Viszont önmagában már az, hogy valaki egymás után háromszor miniszterelnök lehetett, ráadásul mindenféle koalíciós, hatalommegosztási kényszer nélkül, ez a belorusz és az orosz út irányába vezet, egyik országot sem irigyeljük, nincs is miért.

Van tehát olyan, hogy „kulturális önvédelem” vagy inkább hagyományápolás, de ne politikai komisszárokkal próbáljuk megvalósítani. Minden vonalon politikailag megbízható, de nem hozzáértő személyeket látunk, az ún „operatív törzstől” kezdve az egész egészségügyön és külügyön át az igazságüggyel bezárólag, akiknek semmi önálló, szakmailag helytálló elképzelésük sincs, csak a miniszterelnök katonás elvárásainak akarnak megfelelni.

A jogállamiság nagyon is jól meghatározható fogalom, ennek az ellenkezőjét állítani több millió ember előtt egy tévé interjúban nagy öngól volt Varga Judit részéről, aki igazságügy miniszterként elvileg a törvényesség őre kellene, hogy legyen nálunk, nem csak a kormányunk jogi képvelője Brüsszelben. Amikor csatlakoztunk az EU-hoz, akkor egy több évig tartó jogharmonizációs eljárás során a magyar jogszabályokat összhangba hoztuk az EU-joggal, nagyrészt még az első Orbán-kormány idején. Ha pedig visszamegyünk a rendszerváltás idejére, a Fidesz akkor éppen hogy jogállamisági követelésekkel állt elő, ami az elnyomó egypártrendszer helyett a hatalmi ágak szétválasztását biztosító többpártrendszer alapját képezte. Ez persze nem azt jelenti, hogy a jogállam mindennél fontosabb, csupán annyit, hogy a kormány nagyon is pontosan ismeri ennek a fogalomnak a jelentését és valódi tartalmát. Az is mellébeszélés, hogy a migráció kérdése itt megint a fő téma, hiszen már rég nem a migránsok kötelező befogadásáról van szó, hanem csupán valamiféle részvételről a migráció közös kezelésében (például határvédelmi erőkkel).

Diktatúrákat idéző hatalomkoncentráció

Nincs még egy olyan ország az EU-ban, ahol egy párt egyedül alakított volna kormányt, ráadásul már több mint tíz éven keresztül, és egyetlen személynek akkora hatalma legyen, mint nálunk Orbán Viktornak. Emellett az is jól látható, hogy nálunk vagy a lengyeleknél a kormányzat politikai stílusa kísértetiesen hasonlít a trumpisták vagy a brexiterek megnyilvánulásaira (minthogy a gyökerei nagyon hasonlóak). Mivel azonban nyugaton az ilyen irányzatok per pillanat bukásra állnak, Biden révén pedig Európa egy új, erős szövetségest kapott, ezért az EU csúcsszerveiben valószínűleg csökkenhetett az elnézőbb és kompromisszumkereső irányvonal befolyása.  Az Orbán-rendszer politikája nem nagyon kompatibilis az EU-val mint az sem, hogy egyetlen ország folyton megvétóz minden közös fellépést, külpolitikai törekvést, legyen szó akár egységes migrációs politikáról vagy Törökország agresszív fellépése elleni válaszról. További rossz pontok lehetnek az Oroszországnak vagy Kínának nyújtott stratégiai lehetőségek, bár ezeket rajtunk kívül más országok is meglépik fű alatt, kevésbé látványosan, kevésbé konfrontálódva az EU vezetésével, sőt az egyéb kötelezettségeket is igyekeznek valahogy elszabotálni (pl. a migráció esetében). Szinte egyik ország sem tereli a vitákat ideológiai síkra.

Lengyelország, mint első számú politikai szövetséges

A lengyel PIS politikai törekvései eléggé hasonlóak a Fideszéhez, a különbség inkább abban látható, hogy náluk a baloldal szervezettebb és a lengyel társadalom kevésbé behódoló, jobban felvállalja a nyílt konfrontációt. A kormánypárti-ellenzék arány ott is hasonló a magyarhoz (közel 50-50), azonban a kormány egy kicsivel kevésbé hatalom mániás mint nálunk, annak ellenére sem az, hogy határosak két polgárháborúban érintett országgal is (ahol lengyelül beszélő állampolgárok is élnek ráadásul), Belorusszia és Ukrajna. A magyar kormány szoros szövetsége a lengyelekkel egyben az orosz kapcsolatok valamivel hidegebbé válását is maga után vonta, hiszen a lengyel kormány neheztelését váltaná ki az orosz külpolitikai törekvéseinek támogatása. Az viszont feltűnő, hogy Szlovénia kivételével egyetlen kelet-európai ország sem állt most mellénk, a V4 összetartás láthatóan nem működik a vétó esetében. Nyilvánvaló az is, hogy a fő szálka itt az EU szemében Orbán, a lengyelek külpolitikai súlya is nagyobb jelenleg mint a miénk. Orbánék láthatóan elszámították magukat és a nyílt konfrontációval hibát követtek el, most megpróbálnak ebből valahogy kimászni presztízsveszteség nélkül. (Kell egy-két hét, amíg a kedélyek lenyugszanak és a jogi kiskapukat is megtalálják az érintett felek.)

Gazdasági érdekek

A gazdasági érdekek mindenki számára közismertek, és e téren leginkább Németország, főként a német autógyárak azok, akiknek elsődleges érdekük a megállapodás, az hogy verbális szólamokon túl ne fajuljon el az EU kapcsolata Magyarországgal. Az EU támogatások rendszere fairnek mondható, hiszen nagyon sok olyan jövedelmet, ami a gazdagabb országokban, országrészekben csapódik le, de a szegényebbek is részt vesznek az előállításában, vissza tud csatornázni a különféle támogatásokon keresztül. A mögöttes gazdasági érdekek viszont változhatnak, és a britek kilépése szintén hatással volt erre, kedvezőbb helyzetbe hozva a németeket, hollandokat, skandinávokat többek között a kelet-európai munkavállalók célországaiként is. Meg merem kockáztatni, hogy per pillanat nekünk kicsivel jobban érdekünk az EU tagság gazdasági értelemben, mint az EU úgynevezett mag országainak. A piacvédelmet ezzel szemben szükségesnek tartom a gazdaság fejlődése szempontjából, de erre számos finom és rafinált eszköz áll rendelkezésre (amikkel Orbánék többnyire élnek is.)

De Facto kizárás az EU-ból a harcos ideológia miatt?

Elvileg egy adott ország kizárható az EU-ból úgy is, ha a szavazati jogát és a pénztámogatásait is felfüggesztik, bár nem valószínű, hogy erre belátható időn belül sor fog kerülni bármely országgal szemben. A jogállamiság valószínűleg sehol sem működik tökéletesen, sőt lehetnek olyan szükségállapotok, amikor józanésszel nézve is indokolt lehet a korlátozása. A nyilvánosság és átláthatóság például fontos az egyik fontos feltétele a jogérvényesítésnek, a francia rendőrség legutóbbi akciójakor is felmerült ez a fajta probléma (aminek az optimális megoldása számomra nem egyértelmű), de nem valószínű, hogy Orbánék támogatnák az ilyen irányú törekvéseket, sőt. Amit az EU politikai vezetősége támad, az csak a jéghegy csúcsa, a jéghegy maga itt nem más mint egy harcos ideológia, amely folyamatos szükségállapotot lát ott, ahol valójában nincs (vagy ha van, akkor nem tudja ezt megfelelően bizonyítani, hanem mondva csinált okokkal támad). Nálunk a brexiter és a Trump-féle politikához hasonló militariziált közeg alakult ki, aminek harcias hangvétele a középkort idézi, amikor a békés állapot volt a ritkább a háborúzáshoz képest, és a képviselői szintén valamiféle középkori, felvilágosodás előtti állapotokat idealizálnak. Leszögezhetjük azt is, hogy a liberális demokrácia vagy az emberi jogok védelme nem valakiknek a fejéből kipattant ideológiák, hanem több évszázad alatt kifejlesztett gyakorlatokat takarnak, amelyek kritikája lehet ugyan valamennyire jogos, de ezek ellen háborút folytatni, ehhez már szó szerint elvakultnak kell lenni.

A Fidesz törzs szavazóit nem érdekli a jogállamiság

A Fidesz törzs szavazói vagy nem értik mit jelent a jogállamiság hiánya (a korrupcióval vagy a törvények személyre szabott módosításával többek között), vagy mert számukra a hűbéri rendszerek ismerősebbek és megszokottabbak, vagy pedig a rendszer kedvezményezettjeiként nem érzik, hogy ezzel bármiféle probléma lehetne. Számukra olyan fogalmak mint a biztonság, vagy a szűkebb értelemben vett társadalmi hasznosság előbbre valóak minden féle politikai rendszernél, többé-kevésbé érthető módon. A Fidesz mindig ügyelt arra is, hogy ne konfrontálódjon egy időben széles társadalmi rétegekkel, legfeljebb szűk, töbnnyire értelmiségi csoportokkal, akik mögött nincs akkora társadalmi támogatottság (vagy a propaganda kampánnyal is támadhatóak.) Létezik azonban egy olyan feltörekvő csinovnyik réteg, ahol a pártpolitikai megbízhatóság és ideológiai azonosulás az elsődleges annyira, hogy ezt folyton bizonygatni akarják, Demeter Szilárd ennek az egyik példája, aki a harciasságot annyira túlspilázta, hogy már ízléstelenné vált. Egy ördögi kör jön létre, ahol a különféle politikai helytartók egymást überelik abban, hogy ki tudja jobban követni a vezérkar irányvonalát.

Hogyha a harcra készség mindent visz, akkor a hatalomkoncentráció elve valamennyire magától értetődő. Egy ilyen rendszer csak vezérkart és engedelmes végrehajtókat igényel, nincs szüksége se különféle civil szervezetekre, se valódi önkormányzatokra, de a pénzosztástól eltekintve EU szervezetekre sem. Faék egyszerűségű rendszerekről van szó, amik egy ideig sikereket tudnak felmutatni, hosszabb távon azonban sosem.

A Föld kirablásának véget kell vetni

Hogy mit tekintünk barbár, kulturálatlan dolognak, az folyamatosan változik. Ahogy ma már nem elfogadható, ha tarra vágunk egész hegyoldalakat vagy a szomszédunk telefüstöli a környéket, a jövő generációk valószínűleg ugyanolyan primitívségnek fogják tartani, hogy égetjük a fosszilis tüzelőanyagokat, minden felelősség nélkül. A több millió év alatt megkötött napenergiáról régebben azt gondoltuk, hogy az lesz a fő gond, hogy pár évszázad alatt elhasználja az emberiség, ma már nem ettől félünk, hanem hogy túl sok szén-dioxidot és egyéb üvegházhatású gázokat juttatunk a légkörbe, ami gyors és brutális éghajlatváltozásokat okoz.

A napenergia sokkal direktebb módon is felhasználható, nincs szükség a földgázzal való fűtésre sem. Ott van például a talajhő, ami egy méter alatt már egyenletesen az évi középhőmérsékletnek felel meg, vagy ott a szél és ott van a direkt napsütés. Habár ezek energiasűrűsége nem olyan nagy mint a fosszilis forrásoké, a mai technológia már lehetővé teszi, hogy ezekre álljunk át a fosszilisak minimális használata mellett. A decentralizált energiatermelés egyébként nagyobb biztonságot is jelent, nem csak egy atomerőművel szemben, ami szélsőséges példa, hanem a központiról leválasztható kisebb hálózatok formájában, vagy adott esetben a házi szélkerék és napelem kombinációja akár egy épület vagy egy farm teljesen energiaigényét fedezheti.

A „zöld” és a konzervatív felfogás között nincs éles ellentét

Olyan szinten létezik az ellentét, hogy a konzervatív felfogásúaknak idő kell, amíg elfogadják, hogy új technológiai megoldások gyors elterjesztésére is szükség van a környezeti katasztrófák elhárításához. A hagyományok talaján állók hajlamosak a zöldek mozgalmaira éppúgy, mint mindenféle újdonságra alapvető gyanakvással tekinteni, és itt még az is szerepet játszik, ami a konzervativizmusban jelenleg hangsúlyos, hogy a régi arisztokrácia példájára materiális külsőségekkel is kifejezem a pozíciómat (státuszfogyasztás): benzinfaló nagy autók, óriási házak és általában a pénzszórás mutatja meg, hogy ki is vagyok a társadalmi hierarchiában.

Másrészről a zöldek nem egyenlőséget hirdető kommunisták, a hagyományos szocialista baloldalhoz semmi közük, amit az is bizonyít, hogy vannak kifejezetten konzervatív követeléseik, mint például a különféle műanyagok betiltása vagy legalábbis a használatuk nagymértékű csökkentése, a nagy világcégek környezetszennyező gyakorlatának leleplezése, ezek monopolhelyzetének megszüntetése, a nagyüzemi vegyszerhasználat csökkentése és a biogazdálkodás népszerűsítése. Létezik hagyományokon alapuló és a modern technológiát használó környezetvédelem is, a zöldek általában mindkettőt fontosnak tartják, emellett nincsenek favorizált társadalmi csoportjaik sem. A zöldek jól beleillenek a jobbos és balos vezetésű kormányokba is. Az ellentéteik talán a liberálisokkal szemben a legjelentősebbek, de ott is vannak közös pontok, például a zöld technológiák terjesztése, amelyek új, modernebb és hosszabb távon versenyképes iparágakat hoznak létre. (A karbon adó bevezetése e téren kulcsfontosságú lépés volt.)

Alapvetően a hagyományos falusi és a modern nagyvárosi életmód is rendben lehet

Ha átállunk a mérleg szemléletre, hogy visszajuttatjuk-e a Földnek azt, amit kivettünk, akkor például a hagyományos fatüzelés is lehet környezetbarát, amennyiben nem használunk el több fát, mint amennyi évente terem. Sőt, erdőgazdálkodásra valamilyen szinten szükség is van, ha az erdőket teljesen magukra hagyjuk és emellett nagyon sok a nem őshonos fa (főként fenyőfélék), azzal az erdőtüzek valószínűségét is növelhetjük. A falvakban nagyobb lehetőség van arra, hogy zöldség és gyümölcs terén valamennyire önellátók lehessünk, azonban a nagyvárosokban is léteznek balkonládák és ha egy kicsit nehézkesebben is, de ott is megoldható a komposztálás. (Esetleg egyes üressé váló üveg-irodaépületek is átállíthatóak lehetnek high-tech zöldségtermesztésre.)

A nagyvárosokban a lakások fűtésigénye kisebb, a tömegközlekedés szintén környezetbarát alternatívát jelent, az ott élők karbon lábnyoma nem feltétlenül nagyobb, mint a falvakban élőké (főként ha az utóbbiak naponta beutaznak a nagyvárosba dolgozni). Jelenleg a kisvárosokban élők és a nagyvárosok peremkerületein levő kertvárosok lakói egyaránt sokat közlekednek gépkocsival, aminek még akkor is nagy lenne a karbon és vízlábnyoma, ha teljes mértékben megújuló energiával üzemelne.

A műanyagokkal külön foglalkozni kell

A műanyagokra szerintem a karbon adóhoz hasonló külön adónemet kell bevezetni, amelyet a kormányok az ártalmatlanításukra kell, hogy használjanak, legyen szó akár műanyag zacskóról, PET-palackokról, műszálas ruhákról vagy beépített műanyagokról. A műanyagok fajtáját csökkenteni kell, válogatásukat javítani, az újrahasznosításuk pedig technológiai fejlesztéseket igényel. Folyamatosan szűrni kell a műanyag szemcséket a tengerekből, a mikro műanyagokat az ivóvízből, a szándékos szennyezőket pedig szigorúan büntetni. Az adó természetesen arra is ösztönözhetne, hogy ahol lehet használjunk másféle alternatívákat. (A betiltás elvileg ennél erősebb eszköz, de ott mindig lesznek kiskapuk illetve az érintett cégek kilobbizzák, hogy legyen.)

Először a nagyhatalmakat kell meggyőzni

Az EU élenjárónak mondható a környezetvédelem terén, a trendek és az újabb fejlemények biztatóak, az USA Trump elnökségét követően szintén csatlakozhat ehhez az irányhoz. Kelet-Ázsiában a legnagyobb kérdés még Kína, ott nagyon lassan fogja fel a vezetőség, hogy a nagy népsűrűségű területeken az életminőséget nagyban meghatározza a környezetvédelem, nehezen fordultak el a szénerőművek felől is. Oroszországban ez a fordulat szintén elég lassú, de most már ők is kezdik látni a problémákat (például az erdőtüzeket Szibériában) és ők sem akarnak lemaradni. Brazília és India meggyőzéséhez nem tudom, milyen természeti katasztrófák kellenének. (India esetében a népesség növekedése is nagy probléma) A meleg égövi fejlődő országokat veszélyezteti leginkább a klímaváltozás (Fekete-Afrikát, a muszlimokat) és az ottani politikai elitnek is fel kellene fogni, hogy az országuk teljesen összeomolhat a felmelegedés miatt, vagy ha másképp nem megy, akkor valamilyen eszközökkel külsőleg kellene rájuk kényszeríteni a szükséges változásokat.

Mindez nem csökkenti a fejlett világ felelősségét, hiszen elsősorban a vezető ipari országok profitáltak a környezet szennyezéséből, az ő esetükben pedig van pénz, technológia és minden adottság, hogy elkezdjék kivonni a légköri szén-dioxidot és megkötni talajban, kőzetekben, esetleg mélyen a földfelszín alatt vagy egyéb szerves vegyületekben. A GDP nem elhanyagolható részét erre kellene tulajdonképp fordítani.

A járvány adott egy kis időt

Amikor a világgazdaság egész ágazatai állnak le vagy esnek vissza jelentősen, olyankor több idő van elgondolkozni a fejlesztések további irányáról. Turisztika, szórakozás, utazások egyes formái álltak le, a fogyasztást is ez valamennyire csökkenti. Az internet elterjedté válása szintén is segít egy kicsit abban, hogy ne feltétlenül tárgyak halmozása, vagy akár különféle utazások jelentsék számunkra az élet értelmét. A különféle példaadó elitek rongyrázó és felelőtlen életmódja viszont még alapvető gátja a tudati szemlélet változásának, e téren még jelentős fordulatra van szükség.

A katasztrófák mértéke a kérdés

Nem mindegy, hogy a globális átlaghőmérséklet 2-3 fokkal, vagy esetleg 4-5 fokkal emelkedik, még az utóbbi sem zárható ki a jelenlegi életmódunk folytatásával a 22.század elejére. 4 fokos hőmérséklet emelkedés esetében már nagyon sok országban a civilizáció összeomolhat, Magyarország is az élhetőség határára kerül (forrás: Konnektográfia c. könyv). Amikor a természeti körülmények romlását látjuk és növekvő migrációtól félünk, akkor az első ösztönös reakciónk a saját területünk és identitásunk megvédése lehet. Viszont az már nagymértékben rajtunk is múlik, hogy a természeti feltételek mennyire lesznek korlátozóak (vízhiány, hőhullámok, szélviharok stb.), és hogyan tudjuk összefogással ezeket megelőzni vagy a hatásukat csökkenteni.

Az ember csúcsragadozóból prédává vált

Ma már eljutottunk oda, hogy az ember is védelemre szorul közvetlen módon is, és ironikus módon éppen a legkisebb élőlények jelentik ránk legnagyobb veszélyt e téren. Különféle állatokban jelen van nagyon sok féle kórokozó, (éppúgy mint a középkori nagy járványok idején), és onnan terjednek át. Ismerjük azokat a területeket, Nyugat-Afrikában, Kína egyes részein, ahonnan új, igen veszélyes járványok indultak ki az utóbbi évtizedekben, egészen mostanáig sikerült mindet lokalizálni. Az állatok természetes élőhelyeit sokkal nagyobb tiszteletben kell tartani, korlátozni kell a kontaktust (pl. vadállatok húsának árusítását be kell tiltani), különféle szervezetek, akár ENSZ békefenntartók és kórokozó figyelő szolgálatok, laboratóriumok széles körű bevonásával. Nyilvánvalóan sokkal kisebb költség egy járványt megelőzni, vagy akár még csírájában is elfojtani, mint kezelni.

Az optimizmusra a bekövetkezett szemléletváltozás ad csupán okot

A társadalom sok mindent tolerált régen, ami ma már a legtöbbünknek elfogadhatatlan, például a szemét eldobálását, vegyszertől habzó patakokat, erdők és nádasok kiirtását stb. Ezen az úton remélhetőleg tovább megyünk és elterjed az a fajta mérleg szemlélet, hogy a természetből nem vehetünk ki többet, mint amit visszaadunk, sőt már nagyon komoly adósságot halmoztunk fel vele szemben. Nem is szennyezhetjük büntetlenül, mert azzal magunknak ártunk a legtöbbet. Nekem például a betonozás vagy az autóutak építése is ilyenek, amik a jövő generációi számára talán ugyanolyan rondának fognak tűnni, mint amennyire bántó nekünk ma már egy meddőhányó vagy a füstölő gyárkémények.

A tágabb értelmű politizálás, közéleti kérdésekről való beszélgetés a legtöbb esetben sajnálatos módon különféle hatalmi kérdések körül forog, eléggé nyilvánvaló módon.

Árulkodó a stílus

A hatalomvágy mindig erős ragaszkodásként jelenik meg, ilyen jelzők jutnak az ember eszébe, hogy mindenáron, foggal-körömmel, tűzzel-vassal, minden eszközt felhasználva stb. A hatalomvágy mindig valamilyen ösztönös, zsigeri késztetés, ennélfogva hiába keresnénk bennük akár a racionalitást, akár a kifinomult érzelmeket. A brexiterek fő jelmondata annak idején „Take back control”, vegyük vissza az ellenőrzést éppen erről szólt. Az „vírustagadók” is hol tagadják a vírus létét, hol egy nagy láthatatlan ármány részének tekintik, a logikai ellentmondások nem zavarják őket, a koherenciát nem ebben hanem teljesen másban kell keresni. Amíg a kifinomult racionalitáson alapuló tudás terjedése a társadalomban mindig lassú (építkezés jellegű), a durva ösztönös érzelmek sokkal gyorsabbak, mert ősibb és bejáratottabb idegi és hormonális reakciókat követnek. A helyzet igazából pszichológiai segítségért kiállt, rengeteg olyan pszichológus elszánt és összefogott munkájáért, akik ezt a sokfelé népszokássá vált gyűlölködést kezelni tudnák.

Politizálás, mint kivetítés

A rendszertagadó, radikális mozgalmak a saját hatalmi vágyait vetítik rá a hatalmi „status quo” politikai szimbólumaira és vezetőire. Tehát mivel hogy az ellenfél csal, visszaél a fölényével és mindent dominálni akar, ezért számunkra is megengedett mindenféle, kevéssé sportszerű eszköz is. Ebben a történetben a „mi”, azokat jelentik, akik érzelmileg rezonanciát mutatnak, az „ők”pedig mivel láthatatlan, mindig a vezetés mondja meg, hogy az adott helyzetben kiket jelent. Az a baj, hogy amikor az ember belemegy ebbe a játékba, az egy fiziológiás stresszhelyzet, ami nem hagy teret az érzelmeink őszinte felismerésének, még kevésbé a gondolati nyitottságnak. Ördögi kör jön létre ilyenkor, a hatalmi kérdések provokatív jellege képes behúzni az embert.

Mért baj, ha átlagos vagy?

Magyarország egy eléggé átlagos európai ország, vannak a kontinensen keletebbre és délre jóval szegényebbek és rosszabb helyzetben levők is. Ha valaki még alulról is közelíti az átlagot, az már magától értetődően egy szintet jelent, hiszen közel ugyanannyian vannak nálunk gyengébbek mint jobbak. Például a labdarúgás eredményessége, ami mutat némi összefüggést a gazdaság aktuális állapotával, ebben is eléggé átlagosnak mondhatóak vagyunk. Sok pénz ráfordításával sikerült az átlag alatti szintről feljönni a hozzánk hasonló népességű országokhoz, a csehek, osztrákok, szlovákok, svájciak szintjére, megelőzve a görögöket, bolgárokat és szerbeket, de elmaradva a horvátoktól, portugáloktól, belgáktól és hollandoktól. Gazdasági téren is azt lehet mondani rólunk vagy a lengyelekről is, hogy több területen is elég jók vagyunk, de semmiben nem kiemelkedők.

Összefogással pótolni a hiányosságokat?

Kérdés, hogy ez vajon ez lehetséges-e hosszabb távon. A hiányosságaink, amikben átlag alattiak vagyunk, ha ezt azzal akarjuk ellensúlyozni, hogy katonásan „összébb zárjuk a sorainkat”, az egyben azt is jelenti, hogy eltűrjük a tespedést, a tudatlanságot, mert nem igazán akarjuk magunkat belülről fejleszteni. A keményen katonás hatalmi logika egy olyan világban működik jól, ahol az erőforrások szűkösek (igazából ez az alaptétele is). Egyéb esetben szerintem egy civilizációs visszafejlődéshez vezet, a sztereotip harcias reakció nem kreatív. Az érvelés ugyan úgy szól, hogy ki kell küzdenünk „az igazunkat”, utána más világ jön, azonban akinek a harc a lételeme az mindig harcolni fog, nem tud erről az útról letérni.

A nyugati racionalitás számára megdöbbentő

Nem mondom azt, hogy a nyugati racionalitás mindent überel, mert nem léteznek teljesen abszolutizálható értékek, például a szólásszabadságnak is van határa, az egyéni szabadságjogoknak is, a toleranciának stb. bárminek. Egy BBC interjú esetében a riporter gyakorlatilag az EU-n kívülinek mondható, csupán a nyugati racionalitást képviseli, azt a fajta hagyományt, amely egyik fő ága történetesen Angliából ered. Ilyen szemmel nézve megdöbbentő, ahogyan a magyar igazságügyi miniszter folyton mellébeszél, személyeskedik, vagdalkozik, magyarázkodik. Igazából ami előjön az interjúban az csak a jéghegy csúcsa, de jól látszik, hogy a „rule of law” a jog uralmát jelenti nálunk szó szerint sokkal inkább mint jogállamot, a játékot a törvény betűivel, miközben nevetségessé tesszük a törvények eredeti szellemiségét. (Például az milyen dolog, hogy egy civil szervezet „befolyásolhatja a közvéleményt”, hallatlan. Itt például kibújik a szög a zsákból. Ja, "sorosbérenc", ez a magyarázat, hogy is felejthettem el?)

Ha túl sokáig döntögetik, egyszer tényleg leomolhat

A különféle rendszertagadók, rendszerdöntögetők maguk lennének leginkább meglepve és megdöbbenve, ha a rendszer tényleg összedőlne. Sokféle irányból lehet persze döntögetni, akár tudatosan akár tudattalan módon. (A baloldal is lehet sáros e téren.) Az egyik fajta nyilvánvaló veszély az a jobboldali radikalizmus, annyira ókonzervatív, hogy tagadja a felvilágosodás előtti értékeket, számomra egy kicsit a lapos föld hívőket idéző módon. Ami megmarad az valamiféle paraszti-hűbéres jellegű világ, ami ebbe a képbe nem illik bele az felejtős. Mivel nincsenek kérdések csak állítások erről az oldalról, emiatt a valós kommunikációnak gyakorlatilag semmi esélye, legalábbis ezen a síkon. Ami ennél nagyobb baj, hogy ennek a harcnak sajnos sok áldozata van, a közfelfogást is egy olyan irányba tolja, hogy akik kevésbé állíthatóak „csatasorba”, azokról a társadalom hajlamos teljesen lemondani. (L. szociálpolitika illetve annak hiánya.)

Nem a hatalomvágyról kellene, hogy szóljon a politizálás, lehetne teljesen normális, laza beszélgetés is, nem olyan, mint amihez hozzászoktunk, és ami sokak számára a normalitást jelenti.

A politikusok szereptévesztése nagyon feltűnő, bár előrebocsátom, hogy ezek csak a reflektorfény miatt annyira kirívó példák. Külügyminiszter, aki minden csak nem diplomatikus, egészségügyi miniszter, aki leginkább csak a magyarság eredetét kutatja, vagy egy kis ország miniszterelnöke, aki diktálni akarja, hogy az EU politikája miről szóljon, lehetne tovább sorolni. A legirritálóbb számomra mindegyik közül az igazságügy miniszter, akinek a törvényesség őrének kellene lennie, közben ő akarja meghatározni, hogy mi az igazság. Amikor kinevezték, akkor még arról beszélt Varga Judit, hogy az EU-nak meg kell mutatni, hogy velük szemben mi laza, jó fejek vagyunk – hát mit mondjak, nem sikerült.

Vannak definiálhatatlan fogalmak

Az olyan fogalmainkat mint a házasság, család, nemzet, Isten stb. nem lehet megragadni definíciókkal teljes mértékben amiatt, mert valaminek az egységét fejezik ki, a definíció pedig tipikusan részekre bontó megközelítés. Lehet az mondani például teljes joggal, hogy „A házasság mindenekelőtt, elsősorban férfi (apa) és nő (anya) törvényes kapcsolatát jelenti”, de kizárólagossá nem lehet tenni ezt a fajta megközelítést, pontosabban az annyira közkedvelt „zéró tolerancia” ebben az esetben is nagy hiba. Amiatt is, hogy az emberek sokféle kapcsolatban élhetnek, amit már régebbi korokban is megtettek volna, de a kemény gazdasági kényszerek miatt inkább némán tűrtek, fel sem merült, hogy van más választásuk.

A gyerekek átnevelésének gondolata

Nagyon régi téma ez, gondoljunk például hírhedt janicsárképzésre (a köznyelvben analógiaként is megmaradt ez a szó). Aztán itt van Franco rendszere, ahol nem volt ritka, hogy kommunistának tartott szülőknek azt mondták a kórházban, hogy az újszülött meghalt, de titokban katolikus családhoz adták örökbe. Nálunk a kommunizmus alatt futottak fel a gyermekotthonok, mert egy időben úgy vélték, hogy a gyerekek szülők nélkül jól formálhatóak, „szocialista erkölcsre” nevelhetőek – hatalmas tévedés volt. Manapság a NER ultrakonzervatív szemlélete egyre inkább mindenre ráüti a bélyegét, például a homoszexualitást valamiféle beteges, fertőző dolognak tartja, pusztán csak érzelmi alapon, holott erre semmi bizonyítéka nincs, nem beszélve arról, hogy a szexualitás alakulása szerencse kérdése is, hiszen a genetika, a hormonok működése nagymértékben meghatározza. Tipikus példája annak, amikor problémát látnak ott egyesek, ahol valójában nincs, a bolhából elefántot csinálunk.

A nevelőotthonokból a gyerekeket eddig is elsősorban hagyományos házasságban élő pároknak adták örökbe, és ha nem volt ilyen alkalmas jelölt, akkor jöhettek csak szóba másfajta párok vagy egyedülállók. Másrészt viszont szakértők szerint még egy nem túlságosan jó, de a gyerek minimális szükségleteit biztosító család is jobb bármiféle nevelőotthonnál. Az állam megint túlteng, túlságosan beavatkozik olyasmibe, amibe nem kellene. Régebben egyébként teljesen helyes gyakorlat volt, hogy súlyos családi problémák esetében nem az állam, hanem a nagynénik, a keresztszülők vállalták át a gyerekek nevelését. Ezenkívül még az egyház is segített fenntartani különféle intézményeket olyan gyerekeknek, akiket születésük után valamilyen okból elhagytak.

A NER arctalan rendszere

Spiró írt egy regényt Ikszek címmel, ami a kommunista bürokraták láthatatlan, de mindenhova eljutó tevékenységét mutatja be, ahogyan kicsinálták a kiugróan tehetséges embereket. A mostani rendszer legfeljebb egy fokkal jobb annál, sokak számára éppolyan riasztó vagy menekülésre késztető tud lenni. Ebben a rendszerben szerintem Orbán csupán a brand neve, az arca, aki ügyes politikusként jól evickél az ideológiai fősodorban, a NER-ben, amelynek híveit éppúgy, mint a trumpizmus vagy putyinizmus esetében a mélyen konzervatív felfogás köti össze. (A hangsúly azon van, hogy mély, nagyon vaskalapos, ugyanis többféle konzervativizmus is lehetséges.) Akik ebben hisznek, azok nagyon szisztematikus módon, minden lehetőséget felhasználva dolgoznak azon, hogy valamiféle nagyon régi társadalmi viszonyokat állítsanak vissza. (A cél engem nem érdekel, mert tudjuk, hogy a cél sosem szentesíti az eszközt. A cél pedig nem más, mint amit látunk.) Nem érdekli őket, hogy járványhelyzet van, hogy esetleg súlyos gazdasági problémákat kell megoldani, számukra ez a szisztematikus, ideológiai alapú „építkezés” a legfontosabb. Azért nevezem arctalannak, mert ott van például a meghatározó törvények egyéni képviselői indítványokként való beterjesztése, amiknek semmi köze a beterjesztőhöz, vagy gazdasági vonalon a strómanok mögött meghúzódó láthatatlan cégbirodalmak, a különféle pártkatonák a médiumokban, és még lehetne sorolni.

A „mezei állampolgár” is hajlamos szereptévesztésben élni

Például itt van nálunk a millió „járványügyi szakértő”, de az európai emberre általában jellemző, hogy nagyon szeret okoskodni, Kelet-Ázsiában viszont nem okoskodtak annyira, csak tudták mit kell csinálni és betartották a szabályokat, hogy kiirtsák a járványt. (A jövőben majd nem az lesz, hogy az európai embernek kell oltásokat kapnia, ha egzotikus országba utazik, hanem ők kérnek majd védőoltást, ha ide jönnek.) A politikusok csak feltűnő, tipikus példái a szereptévesztéseinknek, amikor nem azzal foglalkozunk, ami a dolgunk lenne, sőt esetleg pont azzal szemben ügyködünk, mint az igazságügyi miniszter asszony, aki törvény helyett személyes döntéssel akarja megítélni, fogadhat-e örökbe gyereket egy nem hagyományos házasságban élő személy.

Újabb kori problémákat tagadó második nyilvánosság

Erről az érzelmes, „alternatív igazságokat” teremtő, pletykálkodó globális faluról már sokan írtak. Viszont nem szándékom lenézni, sőt teljesen igazat adok azoknak, akik ebben részt vesznek, ezt a rengeteg információt valahogy kezelni kell, nagyon is valós probléma az identitásvesztés, az atomizálódás. Nagyrészt igazuk van, sok mindenben igazuk van. Mindenkinek sok a problémája, nem biztos, hogy beleférnek az olyan globális problémák mint a migráció, éghajlatváltozás vagy COVID-járvány. Viszont. Ha nem értünk ezekhez, akkor viszont úgy lenne korrekt, hogy ne is okoskodjunk ezekről, ne akarjuk a létező problémákat letagadni. Vagy ugyanazok, akik egyik nap a probléma létezését tagadják, másnap ugyanerről összeesküvés elméletet gyártanak – ez már megint milyen dolog?

Ott van például a migráció: A magyar válogatottban Izland ellen egyetlen Európán kívülről honosított játékos játszott, Loic Nego, ő lőtte az egyenlítő gólunkat, nélküle nem jutottunk volna ki az Európa Bajnokságra. (Fogadjunk, hogy a közmédiában nem meri ezt senki hangsúlyozni, csak Szoboszlait dícsérik.) Orbán sajnos nem gratulálhat neki, a járvány miatt, pedig milyen jó fotó lenne… Őrült egy világban élünk, aki erőszakosan normákhoz akarná igazítani, az a maradék józan eszét is elveszti.

Vannak arra utaló folyamatok, hogy a közeljövőben ez nem teljesen elképzelhetetlen. Az elnökválasztások utóbbi fél évszázadára visszatekintve, elsöprő többséggel az idősebb Busht, Reagant, Nixont választották csupán meg. A jelenlegi politikai megosztottság már ’90-es években kialakult, vannak államok, ahol közel fél évszázada már mindig a republikánusok és vannak, ahol mindig a demokraták nyernek. A nyugati parti és az észak-keleti államok inkább baloldalinak mondhatóak, demokrata elektorokat választanak, az ország középső és déli államaiban lakók konzervatívabbak, a republikánus jelöltre szavaznak. Az elnökválasztást általában az az oldal nyeri, amelyik több „köztes államot” tud a maga javára fordítani, ebben a 19.századi észak-dél polgárháborút felidéző (bár egyelőre szerencsére békés eszközökkel vívott) küzdelemben.

Kalifornia és Texas kiválhat

Az USA két legnépesebb állama, gazdaságilag is annyira erősek, hogy simán meg tudnának állni a saját lábukon, Kalifornia sok évtizede már a demokraták egyik fellegvára, Texas a republikánusoké. Mindkettő nagyon erős a high-tech területén, mezőgazdaságuk is igen jelentős, gazdaságuk igen sokoldalú és az USA exportjának legnagyobb részét ez a két állam adja. Kulturálisan viszont teljesen különböznek, Kalifornia kevésbé vallásos és legalizálták a marihuánát, ami Texasban tilos, ott még sokkal inkább a hagyományos amerikai kulturális sajátosságok dominálnak. Igazán high-technek Kalifornia mondható, a különbség különösen feltűnő a zöld beruházások területén, amit Texasban az olajlobbi sokkal jobban képes visszafogni. Mindkét államban sok a bevándorló, az állampolgárok több mint 30%-a valamilyen mértékben spanyol anyanyelvű, ami a helyi politikai viszonyokat mégse változtatta meg alapvetően, például a Texasban állampolgárságot nyert bevándorlók jelentős része a republikánusokra szavaz. Ha ezek az államok függetlenek lennének, akkor a politikai pártok nyilvánvalóan már egyikben sem a mostani republikánus-demokrata törésvonal mentén szerveződnének. Lehet természetesen számos oka annak, ha nem akarnak elszakadni az USA többi részétől, egy ilyen az, hogy Kaliforniában a földrengések és tűzhányók, Texasban pedig a hurrikánok és a tornádók okozhatnak olyan szintű károkat, amikor szövetségi állami segítséget igényelhetnek.

A nemzetközi erőviszonyok teljesen megváltoznának

Ha az USA nem lenne szuperhatalom többé, akkor teljesen megváltoznának az erőviszonyok, Kína és Oroszország maradna meg csak globális tényezőként. A NATO gyakorlatilag megszűnne és megerősödhetnének olyan helyi középhatalmak, mint például Irán. Ettől függetlenül Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában is olyan gyorsan nőtt a népesség az utóbbi évtizedekben, ami már önmagában is szinte reménytelenné tesz bármilyen nyílt katonai megszállást. Az ilyen intervenciók már régebben is csapdahelyzetnek bizonyultak ugyanúgy az amerikaiak, mint az oroszok számára. Számomra kevésbé jelentősnek tűnik mind a NATO mind az USA szerepe a nemzetközi konfliktusok katonai erővel történő rendezésében (vagy megelőzésében) mint évtizedekkel ezelőtt, igaz viszont, hogy a komoly hadipotenciál egyfajta fenyegető erő, ami lehetővé teszi a szabályokat megszegő agresszor megbüntetését. Mindettől eltekintve a nagyhatalmak, pl. USA és Kína közötti nagy távolságok már önmagában csökkentik annak az esélyét, hogy nyílt háborúba lépjenek egymással.

Az „imperializmus” tartja egyben az országokat?

Nem nagyon szeretem ez a kommunisták által sűrűn emlegetett szót használni, de mégiscsak valamiféle birodalmi szemlélet indokolhatja azt, ha egy ország korlátozza a kulturálisan eltérő régiók elszakadási törekvéseit. (Egyébként pedig nem célom semmiféle „történelmi igazságtétel”, nem érezném boldognak attól, ha bármelyik nagyhatalom részekre szakadna.) Az Egyesült Királyságban is él még a nagyhatalmi szemlélet (vagy inkább nosztalgia), ezért nehezíti meg Skócia, Észak-Írország, esetleg Wales önállóságát. Franciaországban a bretonok és okszitánok vannak hasonló helyzetben, a spanyoloknál pedig a baszk szeparatisták terrorakcióinak végül egy eléggé széleskörű (bár nyilvánosan nem hangoztatott) autonómia megadása vetett véget. A németek lemondtak a katonai nagyhatalmi státuszról, ezt fejezi ki a szövetségi államok rendszere is, a jogkörök nagy részének decentralizálásával. Kínában viszont az állampárt nagyon szigorúan fellép a tibetiek és ujgurok autonómia törekvéseivel szemben, az ellenállókra nagyon kemény megtorlás vár – ez megint a birodalmi logikába és a nagyhatalmi törekvésekbe illeszkedik. Általánosságban véve, ahol a politikai elit egyik fő célja az ország külpolitikai befolyásának erősítése vagy kiterjesztése, ott keményen fellépnek a helyi autonómia törekvésekkel szemben és az állam szinte mindent központosítani igyekszik.

Az eltérő életmód erősítette fel a kulturális különbségeket

Nyilván ahol az értékrendszerek nagyon eltérőek, ott a központi kormányzatra leadott voksok esetében csak az egyik oldal lehet nyerő, a másik mindenképp frusztrált lesz, sőt előfordulhat az is, hogy mindkét oldal valamennyire elégedetlen marad. Az egyik oldalt a modern, pörgős, sok kommunikációt igénylő életmóddal lehetne leírni, mindenki sokféle emberrel találkozik, ez a jellemző többek között a nagyvárosokban és a tengerparti területeken, pl. az USA partvidékein vagy Hollandiában. A másik kultúra belterjesebbnek mondható és inkább a helyi hagyományok megőrzésére koncentrál, a nagy síkságokon és az „álmos” kisebb településeken ez dominál például Oroszországban vagy az USA-ban, de akár nálunk is megfigyelhető. Ízlés kérdése és vérmérsékleté, hogy kihez melyik áll közelebb, de ha a központi hatalom jogkörei túl erősek, (amit globális vagy regionális nagyhatalmi törekvések indokolhatnak leginkább) akkor az egyik oldal mindenképp rosszul fog járni. A központosítás erősödésével növekszik a társadalmi elégedetlenség, nem csupán a relatív kisebbségbe került polgárok rossz közérzete miatt, hanem többnyire a vagyoni különbségek növekedése révén is.