Néhány éve már ugyanaz a menetrend a választásokon a világ nagy részén, a kétféle értékrendű (egy konzervatívabbnak és egy liberálisabbnak mondható) választói csoport között szoros verseny zajlik, a végén általában az nyer, aki a szavazótáborát jobban képes mobilizálni. Mennyi ebben a vezető szerepe, aki a kampány arcát adja? Talán 10%, és a többi a kampánystábé és a marketingmunkáé? A mostani USA-beli (nem „amerikai”) elnökválasztás sok szempontból hasonló a négy évvel ezelőttihez, csak éppen most a demokraták jobban tudták mozgósítani a potenciális választóikat. (Ebben a pillanatban, amikor ezt írom, még nagyon is kétesélyes a versenyfutás.)

Hasonló forgatókönyvek

A Brexit esetében vagy éppen nálunk a 2018-as választáson is az döntött, hogy ki mozgósít jobban és melyik szavazótábor az egységesebb, kevésbé szétforgácsolt. Ez valójában egy „a győztes mindent visz” típusú angolszász forgatókönyvnek nevezhető (amit nálunk a Fidesz vezetett be). Az európai kontinentális stílus megint más, sok kis párt rendszerére épül, ameyek koalíciós kényszerben tudnak csak kormányozni. Az ázsiai hibrid rezsimek (az oroszokat és törököket is ide számítva) a másik végletet jelentik, a szavazások lényegében tét nélküliek, hiszen a verseny előre lefutott, a választások manipulációja teljesen nyilvánvaló.

Az a jó, ha egyik oldal se nyeri agyon magát

A polarizációra épülő választási rendszerekben a legtöbb kormány vagy hatalomra került párt igyekszik magát (illetve az értékrendszerét) különféle törvényeken keresztül bebetonozni és a saját újraválasztási esélyeit megnövelni. Hogy ez ne következhessen be, ennek egyetlen gátja a hatalommegosztás intézménye. Az USA-ban a legfelsőbb bíróság konzervatív többségű, a szenátus is, az alsóházban viszont a liberálisok dominálnak (lényegében ők kezdeményezik a törvényeket, a másik két szint csak jóváhagyó szerepű lehet). A mostani elnökválasztás után 2:2 vagy 3:1 lesz az arány, ami azért jó, mert a két nagyon eltérő értékrendszer (ókonzervatív és modernista) egyaránt megfelelő szintű képviseletet kap.

Lakóhelyhez van inkább köze, nem a származáshoz

A nagyvárosiak mindig a baloldalra szavaznak, igaz ez Isztambultól Moszkván keresztül, Bécsen és Budapesten át New Yorkig, teljesen függetlenül attól, hogy mennyi bevándorló lakosuk van, az életmód önmagában, az ott élők életstílusa a modernitást részesíti előnyben a hagyománnyal szemben. A falvak és a kisvárosok viszont a világon mindenhol a konzervatív kormányokat támogatják. Azt lehet látni, hogy az utóbbi időkben a leadott szavazatok 50-50% körül oszlanak meg a demokratikus kultúrájú országokban, amit én nagyon jónak tartok. A nagyváros győzelme hosszabb távon egy elgépiesedett és érzelmileg sivár társadalom felé vezetne, a falvaké pedig a feudális szintű vallási fundamentalizmushoz.

Ki lehet a jobb elnök Biden vagy Trump?

Nyilván nekem is az egyik jelölt szimpatikusabb mint a másik, az egyik oldal értékrendszere közelebb áll, de ettől teljesen elvonatkoztatva azt mondom, hogy nekünk nagyjából mindegy melyik nyer, akár gazdasági, akár politikai értelemben. Az USA-nak melyik jobb, Európának vagy a világnak ki lenne a jobb, ezt nem is tudnám megmondani. Legutóbb örültem, hogy nyolc év demokrata elnöklés után a republikánusok nyertek (megint csak úgy vélem, hogy mintegy 10%-20-ot adhat az elnök személye, a nagyobbik részt az apparátus teljesítménye határozza meg). Trump nekem lapvetően szimpatikus, mert karakteres egyéniség nyilvánvaló emberi gyarlóságokkal, és a külpolitikai eredményei például egészen jók. Ha Biden lesz a győztes, akkor viszont megint jöhet egy új csapat, új elképzelésekkel, és a legfontosabb, hogy a környezetvédelem sokat nyerne vele.

Európa „bekerítése” elmarad?

Még egy hátrány lenne Trump elnökségének meghosszabbítása, hogy Európa végképp bekerítve találná magát, megfosztva az összes szövetségesétől. Az USA lehetne egy szövetséges a kínaiak ellenében, a törökök Erdogan miatt nem jönnek szóba az utóbbi időben, az észak-afrikai és a nyugat-ázsiai muszlim világ se nagyon, az oroszok pedig Putyin agresszív külpolitikája miatt váltak szövetségesből majdnem hogy ellenséggé. A britek kilépése óta az európai politikai kultúra egyre inkább szigetszerűvé válik, amit a kontinensen belül számos politikus, de mindenek előtt Orbánék csapata az egységes fellépés kerékkötőiként egyértelműen bomlasztani is igyekeznek. Nem lenne jó, ha amerikai, kínai vagy orosz modellek közül lehetne csak választani a jövőben, és elfelejthetnénk a kompromisszumkereső és kifinomult európai felfogást.

Fordulhatnak a trendek

A populista vezérelvű rendszerek kifulladni látszanak számos országban, a gazdasági sikerek újabban elmaradnak az oroszok, törökök és britek esetében is, ezért vannak arra utaló jelek, hogy megerősödhet a racionálisabb, kevésbé az érzelmekre ható modernizációs irányzat (például a balos környezetvédők jóvoltából) a következő években, bár egy ilyen trendnek épp nálunk még semmi jele nincs. Egyfajta elitista demokrácia (akár „liberális diktatúrának”, akár „meritokráciának”, mindegy hogy nevezzük) viszont számomra szintén nagyon rémisztő eshetőség, hosszabb távon nagyjából hasonló szintű politikai képviseletet kellene, hogy kapjanak a társadalom teljesen különböző rétegei, vagyoni helyzetre, karrierre, származásra való tekintet nélkül is.

Közéletünk rendkívül alacsony színvonala

Önmagában már elég indok arra, hogy valaki önálló blogot írjon. Ha azt látnánk, hogy a vezető médiumaink szinte kivétel nélkül a valóban fontos közéleti kérdéseket tárgyalnák, leginkább a tényszerűséget és szakszerűséget szem előtt tartva valamint több oldalról is alaposan körüljárva, akkor nem lenne szükség „outsiderekre”, mert a leírtakhoz nem nagyon lenne mit hozzátenni. Nem lenne hiányérzetünk, nem gondolnánk, hogy valahol félrecsúsztak a dolgok, sem azt, hogy szélsőséges politikai táborok határozzák meg a közbeszédet, és hogy az azonosulás az egyik vagy másik táborral fogja megmondani, hogy kit szeressünk és kit utáljunk, más lehetőségeket nem is hagyva számunkra. Főként azok számára, akik egyikkel sem tudnak azonosulni.

Az ma már közhely, hogy a csoportmentalitás és a véleménybuborékokban élés mennyire torzítja a felfogásunkat, mégsem teszünk ellene semmit. (Ez esetben is érvényes az a mondás, hogy ha tudunk valamilyen probléma létezéséről, akkor még a megoldás feléig sem jutottunk el.) Vannak persze sokan, akik nagyon is törekednek az objektivitásra, de úgy tűnik, hogy a meghatározó véleményvezérek mégsem közülük kerülnek ki.  

Emellett létezhetnek tipikus közéleti vakfoltok is, olyan alapvető kérdések, amik felett átsiklunk. (Sőt nem is kérdés, hogy léteznek-e ilyen pontok, inkább hogy az utánunk jövő generációk szemében lesz-e mentségünk, hogy mért fogadtuk el ezeket magától értetődőnek. A környezetvédelemmel kapcsolatos kérdések nagy része például ilyen.)

A szülők nem tehették meg

Lehet egy olyan motiváció, hogy a szülők esetleg nem szólhattak szabadon, nem mondhatták el a véleményüket. Például, ha valakinek az apja 1956-ban politikai szerepet vállalt és emiatt a kommunista rendszerben „priusza volt”, akkor számára nem csak a nyilvánosság előtt, de még a családon belül is tabutémának számított politikai kérdésekről beszélni. Nekünk viszont (a legtöbbünknek legalábbis) megvan a lehetőségünk, hogy megfelelő helyen és formában kifejthessük a véleményünket, amennyiben fontosak tartjuk, éljünk ezzel a lehetőséggel (tudattalan módon talán egy kicsit a szüleink helyett is). Később felmerülhet a kérdés, hogy ha láttam a veszélyt, ami végül bekövetkezett, akkor megtettem-e minden tőlem telhetőt az ellen, hogy az adott helyzetbe belesodródjunk? (Vagy pedig ellenkező előjellel, hogy a pozitív folyamatok megerősödését tudtam-e segíteni.)

A közvélekedésnek ellentmondó háttérismeretek

Nyilván akkor érdemes szólni egy témáról, ha az ember valamennyire tájékozott, tehát vannak olyan háttérismeretei, akár történelmi jellegűek, akár más országok példájából vettek, akár máshol élők leírásai, esetleg saját tapasztalatok, amelyek más megvilágításba helyezhetik mindazt, amiről mostanában beszélünk. Amit saját problémának hiszünk az sok esetben más országokra is érvényes, ők is küzdenek vele már egy jó ideje. Emellett pedig nagyon sok problémának a megoldása már létezik valahol, valaki már megtalálta, csak az a kérdés, hogy a megoldás hogyan lelhető fel.

Nem csak azok művelik, akinek a munkájuk a közéletünkhöz kapcsolódik

A politikusokon és újságírókon kívül lehetnek sokan mások is, akik közéleti blogot írnak akkor is, ha a foglalkozásuk esetleg köszönő viszonyban sincs ezzel. Több területen is lehetünk valamennyire tehetségesek, az íráskészség pedig úgy fejlődik, ha valaki rendszeresen írogat valamilyen formában (szinte mindegy, hogy milyen témában), hosszabb idő elteltével egy jó közepes szintre majdnem mindenki el tud jutni ilyen módon. A különféle álnevek egyrészt lehetnek afféle „beszélő nevek” (mint Rejtő Jenőnél a Piszkos Fred vagy a Fülig Jimmy), másrészt arra is szolgálnak, hogy elválasszák az illető politikai és szakmai megítélését. (Ez azokban az esetekben tisztességes persze, ha az illető nem foglalkozása nem politikai jellegű.) A politizálásról köztudott, hogy nem a munkahelyekre való, mert előítéletességeket alakíthat ki, ily módon zavaró tényező lehet egyesek számára a szakmai kérdések megítélésében. A legtöbb blogger nem nyugdíjból él meg, ezért nem teljesen tét nélküli számára a közéleti véleménynyilvánítás.

A blogírás nem a közösségi médiába való

Az FB ismerőseimnek vagy van valamiféle politikai véleménye, vagy nincs, de hogy milyen arról ők nem nagyon tehetnek, az ismeretségeknek nem arra kell alapozódnia, hogy ki milyen párttal szimpatizál. Létezik sok más érdekes és fontos dolog az életben a politikán kívül, az már beteges, ha mindennek a politikai vetületét keressük. Ha a közösségi médiumokból kivonnánk a politizálás úgy 90%-át, akkor egész jó kis helyek lehetnének, sok más célra is alkalmasak. A fürdőszobát, konyhát és a dolgozószobát sem akarja összevonni senki, a politikai blogok helye sem ott van, ahol a személyes kapcsolattartásé.

Véleményformáló fórum

Feltűnő jelenség, hogy a legtöbben nem vagyunk meggyőzhetőek, például az olyanok, mint összeesküvés, tervezett elavulás, szabad piac vagy osztályharc – ezek adott esetben nyilvánvalóan hitrendszerek kulcsszavai lehetnek, mert hiába vezetik le egyes illetők számára, hogy adott esetekben teljesen másról van szó, legközelebb ugyanonnan folytatják majd. A legtöbb beszélgetés afféle süketek párbeszéde. Másrészt viszont megfigyelhető, hogy sokunknak a véleménye az idő múlásával lassanként megváltozik, én magam is egészen máshogy látom a világot politikai értelemben, mint akár csak tíz évvel ezelőtt. Fokozatos változásokra van tehát lehetőség, leginkább azok számára, akik törekednek nyitott gondolkodásúak maradni, és különféle nézőpontokat is elfogadni.

Feldobott labdák

A legjobb blogok nem annyira igazságot akarnak osztani, mint kérdéseket felvezetni (néha egy kissé kisarkított, provokatív módon is), és amikor ez sikeres, akkor olyan hozzászólások jelennek meg, amelyek vagy lényeges pontokat érintenek vagy tartalmilag és színvonalban is egy esszészerű blog bejegyzéssel érnek fel. Én magam is sokat tudok tanulni ezekből, akár kiegészítik az általam leírtakat, akár részben ellentmondanak annak, sőt aki hozzászól és a véleményét részletesen kifejti, még ő maga is érdekes felismerésekre juthat írás közben. Az már eleve nagyon jó, ha sokféle értelmes vélemény jelenik meg a hozzászólásokban, még ha nem is mindig kellemes ilyenekkel szembesülni.

Mért fontos, hogy igazam legyen?

Ez egy alapvető kérdés, amit konkrétan egy regényben olvastam, hogy mennyire nagyon szeretné a legtöbb ember, hogy igaza legyen, és hogy vajon mért annyira fontos ez nekünk. Még ha valamilyen katasztrofális végkimenet is lesz, akkor is kárörvendően nyugtázzuk, hogy „én megmondtam előre”. Talán lehet egy olyan mögöttes ok, hogy rám kellene hallgatniuk a többieknek, mert én vagyok a legalkalmasabb, és az én utódaim örökölve ezt, nyilván majd „helyesen” fogják látni a világot. Holott tulajdonképp ez nettó butaság, a véleményem csak annyit ér, amennyire meggyőző volt és használható volt a bajok elkerülésében (ha negatív jóslat volt), mert voltaképp nem lehetünk ellendrukkerei a közösségnek. Nem is mérhető mindig pontosan utólag, hogy milyen hatással voltam az eseményekre (ha voltam egyáltalán), és végeredményben a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösség sikeressége az, ami számít.

Gondolatokat megosztani

Lehet más a közgondolkodás? Lehet más a közéletünk? (Kicsit olyan ez, mint a „Lehet Más a Politika” – Igen, lehet! – És hogyan? –Azt még sajnos nem tudjuk…) Igazából nem tartom fontosnak, hogy saját, idézhető gondolataim legyenek, sőt az a jó, ha mások „ellopják”, felhasználják. Én magam is másoktól szoktam „lopni”, amiket leírok, azzal a legtöbb esetben mások ötleteit próbálom egy kicsit továbbgondolni, több-kevesebb sikerrel. Ez szerintem általában így működik a legtöbbünk esetében.

A lap aljára  az kívánkozik a fentiekből következően, hogy a blogírás nem feltétlenül az imázs építésről vagy az „igazság osztásáról” kellene, hogy szóljon. Hiszen vannak bőven hivatásos közírók, és persze politikusok, akinek az egyik fő feladata a pontos és részletekbe menő tájékoztatás egyes aktuális és sokakat érintő kérdésekben. A blogírás fő terepe ezt kiegészítve inkább a közös gondolkodás elősegítése lenne, a mindnyájunkra jellemző elfogultságok és csőlátások megszüntetésére törekedve.

A gazdaság működése ciklusokat követ, ezek kb. 7-10 évesek. A magyar gazdaság ciklusai együtt mozognak a régi többi országáéval, emellett az európai konjunktúra változásait is követik.

A GDP változásai elég jó indikátorai ennek a ciklusnak, a gazdasági átalakulás időszakaiban a GDP csökken, stagnál vagy alig növekszik, ezzel szemben a „békeidőkben” a gazdasági növekedés egyenletes és folyamatos. (GDP mint mérőszám nem feltétlenül a szó szoros értelmében vett „növekedést” fejezi ki, mivel a gazdaságban megtermelt új értéket próbálja mérni, nagyjából a gazdaság fejlettségét is kifejezi.) A válságos időszakokban sajnos egy év alatt is akkorát tud zuhanni a GDP (munkahelyek vesznek el, egész ágazatok épülnek le), ami csak több év egyenletes fejlődésével pótolható. A tapasztalatok szerint 7-8 évre is szükség lehet, mire az életszínvonal eléri a válság előttit. Az utóbbi évtizedekben az alábbi ciklusokat lehetett megkülönböztetni:

1990-1996 a rendszerváltozás és az azt követő gazdasági válság, átalakulás

1997-2005 éves szinten 4% körüli egyenletes fejlődés

2006-2012 pénzügyi válság miatti zuhanás és lassú kilábalás

2013-2019 3-4%-os átlagos éves gazdasági növekedés

Ezeket a ciklusokat már többen is leírták, úgy jönnek létre hogy a lendületes fejlődés időszakaiban az üzleti bizalom és optimizmus szintje nagyon magas, a fogyasztás ezerrel pörög, és egy csomó naivitás és önhittség is van ilyenkor bennünk, aminek később megfizetjük az árát. A gazdaság egyszer csak orra bukik és éveken át csak botladozik, míg ismét el nem kapja a fonalat. A politikai vezetés általában egy kicsit tud csak javítani vagy rontani ezeken a folyamtokon, de csodát tenni ritkán képes.

A gazdasági válságok voltaképp természetesen következnek be, és a gazdaság átrendezésére szolgálnak. Túlértékelt, túlfuttatott területek épülnek ilyenkor le, különféle buborékok pukkannak ki.  Az is kiderül ilyenkor, hogy a kormányok a konjunktúra évei alatt elvégezték-e a házi feladatot és felkészültek voltak-e a válságra. (A válasz többnyire nemleges.)

A rendszerváltást megelőző években nálunk egyre természetesebbé vált az állami vagyon szétlopása kicsiben és nagyban egyaránt, és az állam jelentősen eladósodott már ebben az időszakban. A gazdaságirányítást is felkészületlenül érte az, ami már egyre jobban látszott 1985 után, hogy az orosz birodalom teljesen szét fog esni. Gazdaságilag eléggé kaotikus és kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk a rendszerváltást követően.

1996 után a helyzet kezdett stabilizálódni, az EU-ba való integrációnk is felgyorsult, az életszínvonalunk is érezhetően javulni kezdett. A rengeteg zöldmezős multi jelentette a fő húzóerőt, magyar cégek azonban nem tudtak megfelelően megerősödni, a gazdaság túlpörgött egy újabb eladósodás árán, ezért minket már 2008-nál koráában is elért a pénzügyi válság. (Az államnak nem voltak megfelelő szintű bevételei amiatt is, mert a pénz nagy része különféle csatornákon kifolyt az országból.) Nagyjából látták sokan, hogy ebből komoly bajok lesznek (például a devizahitelekből), csak nem tudták, hogy mit kellene tenni.

A pénzügyi válság a túlfejlett bankszektort kissé leépítette, emellett a ház- és lakásépítések is visszaestek. A konzervatív kormányzás a pénzügyi stabilitást és piacvédelmet biztosító politikája akkor hozta meg a gyümölcsét, amikor az európai gazdaságok is rendbe jöttek, és az EU támogatások nagyvolumenben érkeztek hozzánk. Viszont a közgazdászok többsége szerint a magyar kormány túlpörgette a gazdaságot, túltolta a fejlesztéseket, nem folytatott anticiklusos gazdaságpolitikát. Annyira sok pénzt tolt a gazdaságba, hogy nem nagyon fog tudni mihez nyúlni válság esetén.

2013-at követően olyan húzóágazatok jöttek fel mint az autóipar, idegenforgalom, kiskereskedelem (belföldi fogyasztás erősödése), építőipar. Látszik azonban már, hogy a járvány ezeknek az ágazatoknak egy részét visszaépíti, voltaképpen felgyorsítva azokat a folyamatokat, amelyek egyébként is jelen voltak. Olcsó külföldi utak, olcsó gépkocsi, ezeknek nagyjából búcsút mondhatunk, egy kicsit javítva a katasztrofálissá vált ökológiai helyzeten. A fogyasztás orientáltságot is csökkentheti a válság valamennyire. A globalizáció egyes területeken csökkenhet, más területeken (pl. gyógyszergyártás és elektronika) aligha fog csökkenni. Úgy tűnik, hogy a válságból legjobban Kína és Kelet-Ázsia fog tudni kijönni, exportjuk továbbra is erős marad. A járvány a fokozódó automatizálás és az internet alapú kommunikáció irányába hat, egy év alatt is sokat változhat a munkavégzés és fogyasztási szokásaink, nem biztos, hogy utána visszatérünk a régi kerékvágásba. Az idegenforgalom, sport, szórakoztatás egyes területei valószínűleg túl nagy veszteséget fognak elszenvedni és leépülhetnek.

Kérdés, hogy a magyar kormány (és persze az EU is) mennyire készült fel egy ilyen helyzetre. Pénztartalékokkal jelenleg még jól áll a költségvetés, azonban ha ezek elfogynak (ami legkésőbb a 2022-es választások utánra borítékolható), akkor hogyan fog tudni spórolni a kormány vagy több adóbevételhez jutni. Megint a bankok és a multicégek lesznek valószínűleg az elsők, amelyekre különadókat vet ki az állam. Ezt egy darabig lehet folytatni, az adók nagy részét a lakosság fogja kifizetni, esetleg cégek fognak kivonulni, ami a csökkenő verseny miatt megint áremeléshez vezet. Az egészségügybe most pumpál bele sok pénzt az állam, ami csökkenteni fogja a további lehetőségeit. (Hacsak ravasz módon nem vesz el a másik kezével, például kapacitás szűkítésekkel.) A másik nagy terület a nyugdíjak, ahol megint egy kismértékű, fokozatos emelést lengetett be Orbán, itt az infláció számítása (a fogyasztási kosár összetétele) ad még manipulációra lehetőséget, többek között. Az oktatásból már nem nagyon tud további pénzt kivenni, olyan kedvenc területeitől mint a sport, az állami beruházások, a lepukkant haditechnika visszafejlesztése vagy a magas szintre futtatott családtámogatások pedig nem is fog. Szociális támogatások már most is alig léteznek, az sem csökkenthető. A közfoglalkoztatottak bérén valamit spórolhat, a kisebb béremeléseket elviszi a felpörgő infláció. (Már most is ez tapasztalható, hogy az év eleji béremelések hatása mostanra gyakorlatilag lenullázódott, az átlagos életszínvonal egy kicsit csökkent.)

Európában csekély az esélye, hogy a gazdaság hirtelen visszapattan 2021-ben, a kilábalás még évekig eltarthat amiatt is, hogy ilyenkor a cégek rákényszerülnek azokra a lépésekre, amiket maguktól nem tettek volna meg, például csökkentik az autógyártás volumenét és a pénzeket inkább zöldenergiába és automatizációba fektetik. A növekvő államadósságok lelassítják a gazdaság fejlődését (mint az olaszoknál, görögöknél vagy a japánoknál is ez volt látható), esetleg magas szinten felpörög az infláció és egyes rétegek egzisztenciálisan lecsúszhatnak, vagy még nagyobb mértékben függeni fognak az állam vagy az állam által preferált elit jóindulatától. Az erőviszonyok egy ilyen időszakban többnyire átrendeződnek, új területek jönnek fel, remélhetőleg ezek között lesznek a zöldenergia és a környezetvédelmi célú fejlesztések is.

A gazdasági ciklusok logikáját tekintve az idei évvel nehezebb évek sora kezdődött meg, ami életszínvonal romlással és átrendeződésekkel járhat.

Az alapvető dolgokban mindig hiányzik nálunk a társadalmi közmegegyezés már évtizedek óta, annyira így van ez, hogy már szinte természetesnek is vesszük a hiányát. Mennyire bízunk meg egymásban, az ilyen felmérések is jól jellemzik az összefogást vagy annak hiányát, e téren Magyarország jelenleg a középmezőnyben van. Azok között az országok között, ahol a bizalmi index lényegesen magasabb mint nálunk, számos olyan ország van, ilyen például Németország, Finnország, Új-Zéland, Kína, Japán, amelyek amellett hogy gazdasági teljesítményük kiemelkedő, a járványt is kevésbé szenvedték meg mint a gazdaságilag eleve instabilabb és kevésbé fejlett dél-európai országok, vagy akár a mi régiónkhoz tartozók.

Politikai felfogás tekintetében Magyarország az egyik legmegosztottabb ország egész Európában, ami válságidőszakokban, amikor nagyobb összefogásra és szabálykövetésre van szükség, különösen nagy hátrány lehet.

Ahol a társadalom egységesebb, az nem csak politikailag kevésbé megosztott közéletet jelent, hanem többek között azt is, hogy az emberek kevésbé vevők a különféle álhírekre, összeesküvés elméletekre vagy „az igazságot hirdető” álszakértőkre, akik tudatosan rombolják a bizalom légkörét, afféle szellemi környezetszennyezők. A sikeresebb védekezés egyik feltétele a fegyelmezettség, a szabályok betartását nem csak színlelni kell, hanem komolyan is venni. Például ha az előírás a maszk viselése, akkor ne forduljon elő, hogy utazás közben az orráról sőt a szájáról is lehúzza az illető. Számomra ez egy eléggé kulturálatlan viselkedés, az illető valószínűleg nem érti, hogy mért hozták ezt a szabályt. (Lehet ugyan okoskodni a végtelenségig, de a maszk használata egyes kelet-ázsiai országokban évek óta bevált gyakorlat a különféle járványok idején.)

Nálunk az 1956-os nemzeti összefogást a kommunista hatalom szétverte és ezt követően bármiféle valós, nem csak színlelt egység azokban az években merülhetett fel egyáltalán, amikor a rendszer szigora valamennyire enyhült. A ’60-as évek második fele egy ilyen időszak volt, vagy a ’80-as évek eleje is, amikor a politikai megbízhatóság mellett a tehetség és tudás is nagyobb szerepet játszott az előrejutásban. A ’80-as évek második felében viszont már egyre jobban érezhető volt, hogy a rendszer céltalanná, szétesővé kezdett válni, és közös célok hiányában nem nagyon lehet szó semmiféle társadalmi egységről. A rendszerváltás után a helyzet tovább romlott, hiszen a társadalom egyre inkább szétszakadttá és kasztosodottá kezdett válni.

A gazdaságilag hosszabb távon sikeres országokban az egyéni karrierlehetőségeket nagyobb mértékben határozza meg a mutatott teljesítmény, mint az illető származása vagy politikai kapcsolatai (még ha nálunk sokan nem is hisznek ebben, hogy ilyen létezik), és a mi kormányunk is akkor jár a jó úton, ha meritokratikus elvekre támaszkodik amellett, hogy a társadalmi esélyegyenlőséget is igyekszik biztosítani. Nem tudnám megmondani, hogy nálunk ez milyen mértékben teljesül, attól tartok, hogy szinte a kimutathatósági határ alatt van. Úgy gondolom, hogy habár a versenyszférában tendenciaszerűen egyre inkább érvényesül a teljesítmény elv, az állami szférában már kevésbé, mivel a kormánytagok nagy része sosem dolgozott igazán a versenyszférában és nincsenek közvetlen tapasztalatai e téren.

Nem mondom azt, hogy a 2000-es évek elejének némileg anarchikus állapotaihoz képest ne tudott volna javítani a kormány a társadalmi bizalom szintjén (például a rendfenntartásban vagy igazságszolgáltatásban való bizalomban). Az erőskezű kormány és erős állam valóban segíthet a társadalmi egység megteremtésében, sőt a jól működő kormányzás esetében a politikai nézetek és küzdelmek veszíthetnek a jelentőségükből, mint például egyes sikeresnek mondható kelet-ázsiai országokban tapasztalható. A magyar kormány azonban 2010 óta láthatóan nem is törekszik arra, hogy konszolidált politikával nemzeti egységet próbáljon létrehozni, sokkal inkább átnevelni igyekszik a vele egyet nem értőket és a saját ideológiáját erőltetni a társadalomra. (Alapvetően konzervatív ideológiáról van szó, és ha jellemezni kellene, akkor azt mondhatnám rá, hogy nagyon konzervatív vagy szélsőséges ókonzervatív nézeteket takar.) Egy katonás vezetésű társadalom azonban soha nem lehet elég egységes, hiszen rengeteg képmutatást követel meg a feltétlen elvhűség a hierarchia különféle szintjein. Az önkormányzatiság elve, ami ’56-ban olyan nagyszerűen érvényesült, valamint a hatalommegosztás elvont eszméje (aminek csak a hiánya lehet az, amit érezni fogunk) egyaránt nagyobb szabadságot és kreativitást tenne lehetővé az egyes tisztségeket betöltők számára, javíthatna a jelenlegi helyzeten. Ha az elitbe való bekerülést (vagy az onnan kikerülést) nem csak a politikai összeköttetések és a „megbízhatóság” határozná meg, az is csökkentené a jelenlegi társadalmi feszültségeket, ami azonban a mostani kormányzatnak sajnálatos módon nem célja.

A brit és amerikai út az, amely „a győztes mindent visz” elvével is növeli a társadalmi polarizációt, szöges ellentétben állva a kontinentális európai politikai kultúrával. A közéletünkben azok kapnak legnagyobb szerepet, akik semmi máshoz nem értenek, mint a feszültségek növeléséhez a különféle politikai „táborok” között, egyfajta „show”-ként értelmezve a közéleti szereplést. A különféle szekértáborok véleményvezérei teljesen vitaképtelenek, semmilyen észérv nem hat rájuk, a radikális jobboldaliak pedig politikai hátszéllel még cinikusak és gátlástalan hazudozók is.

A közéleti légkört az ember szinte a bőrén érzi, a mindennapokban, a Nyugat-Európában dolgozók szerint teljesen más, általában jóval kellemesebb az ittenihez képest. Ezzel együtt létezik természetes szintű megosztottság az egyes társadalmakban így nálunk is, mivel az állampolgárok életmódja sokféle lehet. A politikának azonban nem lenne a feladata ennek a kiélezése hatalmi szempontok miatt, felfújt bevándorló ellenességgel, Európa ellenességgel, különféle értelmiségi csoportok elleni uszítással (olykor burkolt zsidózással vagy rasszizmussal), és növelve a távolságot az elitek, a középosztály és a leszakadt rétegek között.

Szkülla vagy Kharübdisz típusú választások jöhetnek csak szóba a legtöbb esetben 

a magyar viszonylatok között, de lehet épp az amerikai elnökválasztásról szó, akkor se jobb a helyzet. Odüsszeusz hajósaihoz hasonlóan, ahol egyik oldalról az örvény, a másikról egy sokfejű szörny fenyegette a hajósokat, nehéz az embernek a nyugalmát megőrizve, a keskeny ösvényen maradva elkerülni mindkét fajta szélsőséget. Ha az egyik párt nyer, akkor a szabad rablás és anarchia közeli állapotok fenyegethetik az országot, ha a másik, akkor mindenkit bedaráló diktatúra és ókonzervatív sötétség várhat az állampolgárokra.

Nyilván van minden választásnak egy optimális kimenetele is, 

ami arról szól, hogy az egyén ugyan nem, de közösség egésze dönthet bölcs módon, a hatalmat olyan arányban megosztva, hogy egyik irányzat se erősödjön meg túlságosan és képes legyen kontrollálni a másikat. Az optimum nálunk a legutóbbi választáson az lett volna, hogy a Fidesz nyer, de nemhogy 2/3-os többsége nem lett volna, hanem még abszolút többsége sem, koalíciós kényszerben legalább egy másik párttal. A vége viszont különféle okok miatt nem ez lett, és lám eljött a kultúrharc ideje és a Fidesz közeli oligarchák aranykora.

Hogy egy tőlünk sok ezer kilométerre levő országnak, például az USA-nak mi lenne a jobb, 

 azt mi innen nem tudjuk megítélni, eleve a híreket is igen torz szűrőkön át kapjuk, kézzelfogható tapasztalatunk aligha van. Nyilván az a jobb, amelyiknek nagyobb ellensúlya van a törvényhozás, a bíróságok területén. Ha egy ország vezetője túl gyenge támogatással rendelkezik, akkor nem tudja érvényesíteni elég jól az országa érdekeit, ha túl erős, akkor viszont nagyon agresszív lesz, lásd Putyin esetét (Kelet-Ukrajna, Szíria, Krím, Kelet-Ukrajna, Belarusz) vagy Erdogánét (Égei-tenger, Karabah-hegyvidék, Szíria). Megjegyzem, hogy aki nem katonailag, hanem gazdasági szinten "erősködik" mint Trump, az is lehet káros.

A helyzet az, hogy a választások nagyjából a "kkv"-k szintjén dőlnek el. 

A világon mindenhol a nagyvárosokban a túlnyomóan liberális, a falvakban pedig hagyományőrző, erősen konzervatív dominál, és ez így teljesen rendben is van, mind a kettő „érvényes”, hiteles közeg a maga nemében. A kkv-k, kis és közepes városok képezik a mérleg nyelvét egy országos választáson, az ott élők részben urbanizáltnak, részben konzervatív felfogásúaknak mondhatóak, - személyes megfigyelésem, hogy a hely szelleme (voltaképp az életmód) mindenki felfogását erősen befolyásolja valamilyen szinten, eltolva vagy egy hagyományőrzőbb vagy egy modernebb irányba. Ilyen logika alapján, aki nyerni akar a közepes nagyságú településekre koncentráljon inkább, ahol a szavazók a hagyományos értékek felé hajlanak, de annyira már nem félősek, hogy a voksuk egy zsák krumpliért megvehető legyen.

A kérdés, hogy kinek szurkolsz? 

Belátható, hogy bárkinek szurkolsz is a közéletben, mindenképp rosszul jársz. Annak nem jó szurkolni, aki veszít, mert egy szorongás érzetet okoz az emberben a vesztes oldalon lenni. Ha a győztes oldalon vagy, akkor viszont a fejedbe száll a dicsőség és olyan dolgokat vetítesz bele a helyzetbe, amik nincsenek benne valójában, legfeljebb a demagógia szintjén. Ha nagyon szurkolsz valakinek, akkor sanszos, hogy az egész pótcselekvés és üres időtöltés, nem különb helyzet, mint egy sör társaságában bámulni a meccset és drukkolni, hogy a mi csapatunk rúgjon gólt. Nagy valószínűséggel mindkét fél már a kérdéseivel hazudik, mert hamis dilemmákat tesz fel, amik vagy nem léteznek vagy nem olyan fontosak mint amennyire nyomják. A legtöbb kérdésben, például a homoszexuálisok megítélésében, a felsőoktatásban vagy a migráció terén létezik egy egészséges közfelfogás addig, de csak addig, amíg a politikusok bele nem folynak…  A végeredmény, hogy bármelyikre voksolsz, úgyis csak a poklot választhatod. Mint a viccben, ahol minden párt esetében a demó verzió a mennyet ígéri, a valóság mégis a pokol. Aztán megkönnyebbülve látod, hogy a Mi Pártunk esetében szerencsére nem ez a helyzet, csak egy nagy pöcegödör szélén üldögélnek az emberek. Amíg meg nem jön a főördög: „Vége a szünetnek, merülés!”

Felejtsd el az USA-t, 

egyrészt mert Európában élsz, ahol nem angolszász jogrendszer, nem angolszász politikai felfogás van szokásban (nem a „győztes mindent visz” elv), az USA nem jó hivatkozási alap már jó ideje (még ha tele van velük a média akkor sem). Európa elvben jóval kifinomultabb kultúrájú, a politikát is beleértve, a sok párttal, amely sokféle nézőpontot képvisel és közvetít. (Az Európai keresztény kultúra belátható ideig mindig erős marad, már amiatt is, mert olyan ünnepek tartják össze, mint például a karácsony és a húsvét, a bevándorlók is kénytelen kelletlen ezekhez tájolják magukat.) Egyébként pedig próbáljuk meg nem megítélni a tőlünk messze levő országok konfliktusait, akár izraeli-palesztin, örmény-azerbajdzsán, innen úgyse látszik jól, hogy kinek miben van igaza. Éppúgy nem látszik, ahogy az erdélyi magyarok helyzetét se érti meg egy olasz vagy francia polgár.

A jó választás, ha alapból nem köteleződsz el, 

ugyanis a nem elköteleződés nyitott gondolkodást igényel (először legalább az értelmiségi embereknek kellene egy közéleti normarendszerben egyetértésre jutni), ami segít, hogy meglásd a különféle oldalak értékeit (nem csak az érdekeit), és elkerülheted a fanatizmus zsákutcáját. Az SZFE esetében egy kis tájékozódással nem nehéz kihámozni, hogy mit jelent a „hagyományos” liberális kultúra (a dekadenciájával és intellektuális sziporkáival együtt), és nagyon jól látható az is, hogy mit testesít meg Vidnyánszky személye (egy Bánk bán szintű darabban érzi magát, holott nem jön rá, hogy csak értelmezi, de nem érti a „drámát”, amiben ő nem is rendező, csupán csak egy figura a sok közül). A nem elkötelezettség csupán azt jelenti, hogy alapból tudj elfogulatlan lenni (ami nem mindig könnyű) és amikor látod a helyzetet, hogy mire megy ki a játék adott esetben, akkor tudj dönteni, akkor viszont már határozottan tedd is le a voksod. Amikor látod mi a helyzet, akkor kérlek döntsél és tedd meg a tőled telhetőt, ugyanis ha mindig kívül akarsz maradni és egyáltalán nem döntesz, akkor is a poklot választod, ez egy ilyen játék.

Liberális vagy konzervatív pokol? 

Elidegenedettség, ajzószerek, magány, kulturális káosz, ez lenne a liberális pokol, hiszen a rohamosan növekedő nagyvárosok, multi cégek, a fokozódó migráció mindenképp ellensúlyt igényel, amire legalkalmasabb talán a nemzetállam. A mostani út viszont inkább a jól ismert hagyományos pokolba vezet, a sötét középkort idézi fel. (Egyébként ténykérdés, hogy sötét volt, hiszen nem ismerték a közvilágítást sem akkoriban.) A kormányzat sorba veszi az egyes területeket és teljes kontroll alá vonja a központi ideológiának megfelelően. Ezt könnyen megteheti, mivel nem létezik nálunk társadalmi szintű szolidaritás és a felfogásunk nagyon belterjes, azaz nem látunk túl a kis tanyaközpontunkon (nem hisszük el igazából egy vírus létezését sem mindaddig, amíg egy közeli ismerősünk nem szenved tőle). A közoktatás és MTA kipipálva, a sajtó is nagyjából lerendezve, az oktatás terén is alakul már a helyzet, felkészül a könyvkiadás…

A pokol mindig személyes hely. 

Lehet, hogy ami pokolinak tűnik az másoknak mennyország és kicsit neked is lehet. Ha az államból élsz, ha éppen (vagy még) nagycsaládos vagy, ha a hagyományőrzés a mindened, vallásos közösségbe jársz rendszeresen, esetleg ha nagyon múlt orientált személyiség vagy és nagyon konzervatív felfogású, akkor sok előnyét látod a jelenlegi rendszernek. Az intellektuális alázat azt is jelenti, hogy képesek vagyunk mások felfogásába is egy kicsit belehelyezkedni és az ő szemükkel látni, nem erőltetve a saját gondolatmenetünket minden áron. Viszont azt is lehet látni, hogy az európai humanizmus és modernizáció trendjei lassan „begyűrűznek” hozzánk is, ha némi késéssel is, de a megújuló energiák fejlődnek, a szexista és rasszista megnyilvánulások már nem annyira szalonképesek, a gyermekvédelem területén vagy épp a biztonságos munkavégzés terén is vannak előrelépések stb. Léteznek viszont olyan konzervatív tabuk, amelyek mindenféle kontextusban, mérlegelés nélkül annak számítanak mint például a migráns, drogok, GMO, gender stb. Részemről maradhatnak nyugodtan tabuk, nem ezen múlik. A hatalomkoncentráció trendje az, ami egyeseknek lehet teljesen természetes, számomra viszont és sokak számára nagyon is ijesztő.

„Bottom line”: Nincs algoritmus az igazságra, sőt bármelyik oldal feltételek nélküli választása a pokol felé vezet. Viszont nagyon is létezhet „játékelméleti megoldás”, az adott esetben optimális döntés, amihez mindig figyelembe kell venni azt is, hogy sokan mások hogyan gondolkodnak az adott helyzetről.

A fiatalok nagy többségét igazából nem érdeklik a politika hagyományos kliséi mint például a jobb-bal oldali szembeállás, számomra legalábbis ezt bizonyítják az utóbbi bő harminc év közéleti eseményei. Fiatalokon nagyjából a húszas éveikben levő generációt értem, az egyéniség ebben a korban többé-kevésbé kialakultnak mondható már a tinédzser korszak viharait követően, emellett kaptak már elég pofont az élettől ahhoz, hogy szerénységet is tanuljanak. Azzal együtt, hogy a látásmódjuk rendre friss, új és az állásfoglalásaik mentesek a politikai közhelyektől.

Azt lehetne gondolni, hogy az emberek, ahogy idősödnek egyre bölcsebbé lesznek és tőlük tanulhatnak a fiatalok, ez az élet számos területén nyilván így is van, de a közéletünk tekintetében aligha érvényes. A politika világában megszerzett tapasztalat és rutin sajnálatos módon leginkább a különféle „hatalomtechnikai eszközök” megfelelő használatát jelenti, ami egyre inkább szűk látókörűvé teszi az embereket, legalábbis erre mifelénk. Tehetséges, jó fellépésű fiatalok közül sokan nem futnak be közéleti karriert azért, mert stílusuk nyers marad, nem képesek elsajátítani a politikai szférában célravezető beszédmódot, vagy pedig nem akarnak betagozódni a rutinos idősebbek szervilitást megkövetelő kliens rendszerébe.

Az elmúlt évtizedekre visszatekintve, a rendszerváltáskor a fiatalok jelentős szerepet vállaltak a rendszer lebontásában, a liberális szemléletű Fidesszel az élen. Az olyan politikai akciók mint például a Bős-Nagymaros elleni tüntetés leginkább a háttérben, sumák módra előkészített döntési folyamatoknak szóltak, az állampolgárok nyilvánvaló lenézése váltotta ki a megmozdulások többségét. Azonban jelzés értékű az is, hogy a fiatalok többsége elég hamar kivonult az aktív politizálás területéről már a ’90-es évek elején. (Akiknek akkoriban fel kellett volna emelni a szavukat, éppen hogy a Kádár-rendszerben „ragadt” idősebb generációk voltak, hiszen őket érintette leginkább a gazdasági visszaesés és a növekvő munkanélküliség.) A ’90-es években a fiatal értelmiségiek köreiben nem számítottak ritkának a radikálisan szókimondó megfogalmazások, akár a külföldi tőke nyomulásának a kritikájáról volt szó, akár az ún. „közéleti tabutémák” tekintetében.

Az ezredforduló után érdekes jelenség volt, hogy annak ellenére, hogy a fiatalok általában az esélyegyenlőséget hirdető baloldal felé orientálódnak inkább, akkoriban nagyon sokan a jobboldalra jellemző nacionalizmus és hagyományápolás híveivé váltak. Nem véletlenül, hiszen a hagyományőrzés sorvadt el leginkább a múlt század utolsó évtizedeiben, és csak az ezredfordulót követően jött el csak a nemzeti hagyományok reneszánsza, az újabb generációk tevékeny részvételével.

A fiatalok éppúgy tüntettek jelentős számban Gyurcsány ellen, mint később több alkalommal Orbán kormánya ellen is. A legutóbbi választást a Fidesz nem a fiatalok szavazatainak köszönhetően nyerte meg, sőt inkább vetünk szemben, hiszen a „ne kockáztassunk” jelszó az idősebbek számára hangzik csak jól, a 20-30-as években levőket inkább elriasztotta és az ellenzékhez való csatlakozásra késztette ez a fajta demagógia. Ők a kockázatok kezelésében egyébként jóval rugalmasabbak, „rezilisensebbek” mint az idősebbek. Sajnos a magyar lakosság korfája (és az európai is általában) egyre inkább az idősebb generációk felé tolódik el, emiatt a politikusok nagy része leginkább a nyugdíjasok szavazataira utazik. A fiatalok nagy része manapság közismerten apolitikus, mivel eléggé reménytelennek látják a politikai elitet, az ellenzék kínálata se nagyon képes megmozgatni őket.

A különféle demonstrációkban a fiatalabb generációk vesznek részt jelentős számban, hiszen nincs annyi vesztenivalójuk mint az idősebb, családos embereknek. Ezzel együtt, akit a fiatalok tiltakozásai feldühítenek (akár az SZFE esetében, akár más esetekben) az először magában keresse a hibát, vagy gondoljon arra, hogy őt is annak idején mennyire dühítették a képmutatás és a hatalmi arrogancia különféle formái, amikhez persze később valahogy mégis hozzászoktunk, beletörődtünk. Teljesen természetes, amikor fiatalok tiltakoznak olyan önkényesen rájuk kényszerített normák, szabályok ellen, amikkel a legkisebb mértékben sem értenek egyet.

A későbbre tolódott családalapítást nem tartom feltétlenül hibának, mivel az idősebb szülők a gyereknevelés területén is érettebbek mint a fiatalabbak. (Nem feltétlenül a megszületett gyerekek száma a legfontosabb, az is számít, hogy milyen körülmények között nevelődnek fel.) A párválasztást is inkább megfontolják (ha lehet általánosítani persze), mert nem akarnak rossz házasságban élni.

A fiatalok nagy részét kifejezetten irritálja többek között az is, hogy ők a reklámok és akciók első számú célcsoportjai amiatt, hogy különféle cégek márkahűséget alakítsanak ki bennük. A nejlonzacskók és más környezetszennyező anyagok is őket zavarják leginkább, hiszen a környezetünk megtisztítása a rengeteg szeméttől és a környezeti károk enyhítése sokkal inkább rájuk fog majd hárulni, nem a mostani középgenerációra vagy az idősebbekre. Emellett a mai fiatalok nagy része egy kimondottan gyenge színvonalú oktatási rendszerben nevelődik évtizedeken át, ahol nem mindig értik, hogy mit miért tanulnak, de a tananyag kívülről nézve sem tűnik mindig értelmesnek és fontosnak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a mai fiatalok helyzete nehezebb (vagy akár lényegesen könnyebb) lenne mint az előző generációké. A tisztánlátásra és egyértelmű helyzetekre való törekvés mindenképpen az erényeik közé tartozik, a tudatos kapcsolatépítés szintúgy, egyik alapvető hibájuk viszont alighanem a túlzott kényelmességre való hajlam.

A politikai pályán a ’30-as éveikben járó vezetők kifejezetten fiatalnak mondhatóak, de még a ’40-esek is azok. Szerencsés módon vannak ilyen meghatározó személyiségek az európai politikában, például az osztrák kancellár Sebastian Kurz (aki szakítva a szélsőjobbal, a zöldekkel kötött szövetséget), vagy a finn miniszterelnök Sandra Marin, vagy éppen a ’40-es évei elején járó Emmanuel Macron. Egyikük sem csatlakozott különféle ideológiákhoz vagy szekértáborokhoz, generációjuk tipikus képviselőjeként nem a hangzatos szövegek hívei, viszont kifejezetten együttműködés pártiak.

Mindenkit szeretnék arra biztatni, hogy bátrabban használja a józan eszét, ne okoskodjuk túl a dolgokat, és ne feküdjünk le a különféle tetszetős, „mámoros” mítoszoknak sem. A józanész használata egy bizonyos szintű kételkedést jelent a hangzatos szövegekkel szemben és nagy segítségünkre van abban is, hogy mindig újabb, érdekes megfigyeléseket tegyünk. „Parasztinak” is szokás nevezni, mert nem a különféle elvont kategóriák jelentésén lovagol, sokkal inkább tárgyilagos és egyszerű megfogalmazásokra törekszik.

Lehet megint a környezetvédelem témája az a bizonyos állatorvosi ló

Józan ésszel nézve például a pásztorok tudásáról szóló interjú, pontosabban amit az ezzel foglalkozó kutatócsoport vezetője mond az leginkább csak por és hamu, kevéssé megfogható (hogy finoman fogalmazzak). Itt van például a „biodiverzitás” manapság annyira felkapott fogalma, ami annyira szépen hangzik az elvek szintjén, de a gyakorlatban mindenki nyírja a füvet vagy betonoz ezerrel, az élővilág sokfélesége a legtöbb embert kifejezetten zavarja. Egyébként a biodiverzitás a trópusi dzsungelben a legnagyobb és sarkkörök felé erősen csökkenő tendenciát mutat, emiatt a legnagyobb veszélyt rá a globális felmelegedés jelenti (aminek a létezését lassanként egyre többen belátják), valamint az elsivatagosodás. A kutatócsoport ideológiája szerintem hibás alapokon áll, mert nem lehet a modern tudománnyal „kiegyezni”, a hagyományt a tudománnyal keresztezni. A tudomány logikája nem így működik, hiszen a tudomány maga teljesen érzelemmentes tevékenység, az érzelmeket csak mi visszük bele utólag, bármiféle „hibrid” tudomány teljes képtelenség (legfeljebb összefüggéseket feltáró vagy leíró tudományok különböztethetőek meg). A dolog inkább úgy működik, hogy a tudomány alapvetően általános jellegű megállapításait lehet ALKALMAZNI az adott helyi viszonyok és gyakorlati tapasztalatok gondos figyelembe vételével. A tudomány maga nem, az adott alkalmazása lehet csak az, ami a helyi hagyományokat figyelembe veheti. (Egyébként tudjuk a tudományról, hogy mennyire kaotikus, szemfényvesztő dolgokat produkáló, ellentmondásos és fölösleges köröket futó stb. tevékenység, de erről nem lehet beszélgetni anélkül, hogy fel ne jönne a modernizáció ellenesség politikai témája és az ezzel kapcsolatos indulatok.)

Alapmítosz, ami a józanésszel ellentétes

Egy csöpögős alapmítoszról van itt szó, amit nagyon sok esetben előrántunk különféle formában, ami mindig arról szó, hogy az ember az jó, paradicsomi módon éltünk, aztán jött a modern technológia, például a gépesített mezőgazdaság és mindent tönkretett. Tehát csak el kell távolítani azt, ami a rendszerbe kívülről belekerült, ami nem odavaló (profitéhes és gonosz hatalmak) és mindenki egyből nagyon happy lesz. Mert úgy gondoljuk, hogy az ember természete szerint csak jó lehet – csak hát tudjuk hogy ez pont nem igaz. (Tökéletes giccs ez az egész, bármilyen nagy sztárok állnak is, szavakban, a természet védelme mellett.) Igaz, a modern mezőgazdaság feladásával a gazdagabb országok középosztálya és onnan felfelé alig veszítene valamit, a szegényebbek nagy tömegei ezzel szemben igencsak éheznének, ezt ki kell mondani. Nem bolsevista trükk vagy imperialista árulás ez, hanem tudományos elveken alapuló napi gyakorlatokról van szó, amiket nagy munkával fokozatosan át lehet alakítani úgy (és dolgoznak is rajta sokan), hogy kevesebb és a környezetet kevéssé szennyező vegyszert használjunk, a talajban több szerves anyag maradjon, vagy az átfolyó vizeket jobban hasznosítsuk (ami megint nem úgy fog történni, hogy megnézzük, hogy az őseink milyen csatornákat ástak, hanem tudományos számítások és gyakorlati tapasztalatok alapján).

Mindennek ára van

Ez az a bizonyos régi vicc, amikor a sejknek nem volt ideje a bölcs könyvek elolvasására, de még egy előadásra sem ezek lényegéről, és megkérdezte az udvari filozófusát, hogy ha egy mondatban foglalná össze, akkor mi az a legnagyobb bölcsesség, amit legtöbbször elfelejtünk… Ez lenne a történet igazi lényege, a környezetvédelem (és semmi más se nagyon) fog működni lemondások nélkül, kényelmetlenségek felvállalása nélkül. Politikusok és szakértők gyertek csak és hozzátok helyre, mert ami van az így nekünk nem tetszik, - hát ez eléggé gyerekes. A döntéseknek mindig valamilyen ára van (akár materiális vagy immateriális), arról dönthetek, hogy A vagy B pontba szeretnék eljutni, a döntés az enyém (illetve a társadalom egészéé), de a következményeket is vállalnom kell. Ez lehet akár az, hogy ne legyen autóm vagy ne legyen tele mindig a hűtő vagy fizessek sokkal többet a benzinért, vagy termeljek otthon magamnak paradicsomot (néhány zöldség ára legalább nem nőtt idén, mert az embereknek több idejük volt otthon egy kicsit kertészkedni).

Mégis mozog a Föld, bár sokan szeretnék megállítani

A tudományos eredményeket előbb-utóbb általában elfogadják, például a „zöldenergia” is olyan, amire a sokáig szkeptikus oroszok és kínaiak is végül ráugrottak, gyakorlatilag mindenki fontosnak tartja már. A járvány elleni küzdelmet megint nem az dönti el, hogy ki mennyire „hisz” a vírusban, ez nem teológiai jellegű kérdés, a dolog tudományos alapokon áll és többé-kevésbé a józanész által kijelölt mederben folyik (igaz, hogy Orbán igyekszik e téren is magát a közvéleménynek megfelelő középre pozícionálni, rutinos politikushoz méltóan). Radikális jobboldali politikusok eleinte a környezetvédelem és a járvány kérdésében is elutasító állásponton voltak, de lassan felültek ők is mindkét vonatra (nem azért mert „felültették” őket, hanem mert nem nagyon volt más ésszerű irány és nem akartak ők se lemaradni).

Atomizálódás vagy a kapcsolatok újragondolása?

Az idei év nem csak a különféle irracionalitásokat erősítette fel sajnálatos módon, hanem a kapcsolataink jellege és tartalma is változott. Ez jelenthet negatív irányt is, virtualitásban még inkább elmerülő, atomizálódott egymás mellett élést, de jelentheti a kapcsolatok újraértékelését is. Általában kevesebb kapcsolattal kell beérnünk, vagy nem azokkal az emberekkel, vagy nem úgy tartjuk, ahogy szeretnénk (például csak telefonon), de a mennyiségben kevesebb lehet néha tartalmasabb is. Számos esetben több felületes ismeretség helyett rákényszerülhetünk arra, hogy a meglévő kapcsolatainkat mélyítsük, a józanész legalábbis emellett szól.

A vitához és eszmecseréhez nyilvánvalóan nyitott gondolkodásra van szükség. Orbán legutóbbi Magyar Nemzetben közölt cikkéből viszont az derül ki, hogy akármennyi észérv is hangzott el az SZFE-t, az MTA-t érintő és hasonló ügyekben, akármilyen komoly, szakmájukban magasra értékelt személyek szólaltak is meg, ezek a vélemények őrá egyáltalán semmiféle hatással nem voltak. (Legalábbis nincsenek erre utaló jelek.)

Orbán nyilvánvalóan egy harcos alkat, vagy legalábbis nagyon jól érzi magát abban a szerepben, amikor valami ellen harcolni lehet (EU központja, járvány, migráció stb.) Nem gondolom azért mégsem, hogy minden az ő személyén múlna, hiszen Lengyelországban nincs a közéletet ennyire domináló politikai vezető, az ott jellemző tendenciák mégis eléggé hasonlóak mint nálunk. (A régión belül mennél inkább hasonlít egy ország történelme, főként a múlt századi előélete a miénkhez, annál hasonlóbb a domináns politikai irányzata is.)

A radikális szélsőjobb alapvetően egy ókonzervatív felfogást takar, ennek megfelelően erős emóciókkal teli, ösztönösség felé hajló, harcias retorikát használó társaságról van szó. (Az emberi agresszió fokozatos csökkenése a történelem folyamán kimutathatóan progresszív fejlemény.) Tökéletes feudalizmus egyébként az egész, amit képviselnek, a várát és parasztjait megvédő nemes úrral az élen. A jövőt illetően „bessz”-re játszanak, a tőzsdei összeomláshoz hasonlóan civilizációs összeomlásra fogadnak, ami sokféle módon be is következhet, akár önbeteljesítő jóslatként is. A liberalizmus-ellenesség valójában modernitás ellenesség, amivel sok követőt találnak maguknak, különféle okokból kifolyólag, és tőlem távol álljon, hogy bármiért démonizáljam vagy megbélyegezzem az ilyen felfogást vallókat. (Ez a fajta szemlélet teljes mértékben rendben van, amíg nem akarja átlépni a saját határait, nem akarja az egész társadalmat „megmenteni”.) A modernitással szembe menő politikai törekvések évszázadok óta rendre sikertelennek bizonyultak a világ minden részén, nem tudok arra példát, ahol a radikális jobboldaliság és modernizáció ellenesség sikeres lett volna.

Az iráni muzulmán fundamentalizmus például kifejezett kudarc-történet, nem csak súlyos gazdasági válságot okozott, hanem számos csoport (nagyvárosiak, egyetemisták, a nők nagy része) kimondott lelki terrorként élte meg. Közelebbi példa Franco Spanyolországa, ami egyáltalán nem volt sikeres gazdaságilag, ha az olaszokhoz vagy a franciákhoz viszonyítjuk, emellett a diktatúra nagyon sokféle törekvést és érzelmet el is fojtott. Még a kimondottan szélsőbalos, kommunista ideológiájú társadalmakban is találhatunk olyan szálakat, ami arra mutat, mintha vissza akarták volna forgatni az idő kerekét: Sztálin hatalma és kegyetlensége Nagy Péter vagy Rettegett Iván időszakát idézi, Mao egy modern kínai császár módjára uralkodott, a Pol-Pot rendszerben a „vörös khmerek” pedig egy etnikai alapon álló, a városlakókat terrorizáló ideológiát valósítottak meg. Egyébként a modernizáció ellenesek vagy „illiberálisok” rendre a nagyvárosok hatalmát akarják megdönteni, a kistelepülések „lázadását” képviselik, emellett még tudomány- és értelmiség ellenesek is. Én azonban egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez helyes irány, a kétféle (falusi és városi) életforma szintézisét ne lehetne megteremteni. Amellett, hogy a tudományellenesség, értelmiség ellenesség, vagy a művészet ideológiai alapokra helyezése bármilyen politikai alapon is történt, hosszabb távon mindig súlyos károkat okozott.

Ami sikeresnek bizonyult Európában több ízben is, az a modernitás eredményeit konszolidáló konzervatív politika a múlt század második felében, angol, francia, német vagy osztrák példákat alapul véve. (Thatcher például nem akarta a brit szénbányákat fenntartani, hanem általában véve a modernizáció híve volt.) Európa keleti része ezzel szemben mindig egy „kísérleti terep” volt, legalábbis sokan annak tekintették, a rendszerváltás idején is többen arról beszéltek, hogy „történelmi kísérlet” tanúi vagyunk (csak azt nem tették hozzá, hogy ehhez kísérleti nyulak is kellenek.) Putyin és Erdogan legutóbbi törekvései is egyre inkább országuk politikai elszigetelődését váltják ki, nem nagyon maradt támogatójuk Európában.

A legutóbbi évszázadok magyar történelmét nézve, a 19.század elején jellemző volt nálunk egy konzervatív felfogás (a francia forradalomtól megijedt nemességgel az élen), aminek a folyományaként Magyarország egyszerűen bealudt, amint azt Széchenyi megállapította 1825-ben. (Ami időben egybeesett azzal, hogy egy „szabadkőműves” Kölcsey megírta a Himnuszt, és nem sokkal követte egy másik „szabadkőműves”, Kazinczy nyelvújító mozgalmát.) A múlt században a Horthy-rendszer épült konzervatív alapokra, és egyre inkább jobbra tolódott, amiben a trianoni trauma komoly szerepet játszott. (Ma ezzel szemben már nyitott határok vannak gyakorlatilag.) Igazán sikeres konzervatív politikusunk nem nagyon volt.

Mindez nem jelenti azt, hogy konzervatívabb és liberálisabb szemléletűek őszinte hangnemű vitája ne lehetne értelmes és érdekes, (sőt számomra kifejezetten izgalmas is lenne egy ilyen), csakhogy arról van szó, hogy Orbánék nem akarnak sem vitatkozni, sem eszmét cserélni, még kevésbé közösen gondolkodni, csak a harcot élvezik a (sokkal inkább képzelt mint valóságos) ellenséggel, és ehhez folyamatosan szerveznek egy minden területet elérő ütőképes csapatot. Az ellentétek élezésével viszont végeredményben mi sem fogunk kimaradni abból a világtendenciából, ami a vélemények polarizációja felé mutat.

Ebben a liberalizmus vagy az általában vett modernizmus is hibás, hiszen saját fogalomkészletét, értékrendszerét és látásmódját erőlteti a vitákban. Éppúgy jellemző rá a nyitottság hiánya, a túlzott magabiztosság és önteltség – az „illiberalizmus” ha úgy vesszük, csupán egyfajta reakció minderre, hiszen a „szív nélküli ész” érthető módon dühöt vált ki sokakból.

Ami a közéletünkben legtöbbször tapasztalható az általában a veszekedés felé hajló, verbális küzdelemmé fajuló vita - ha egyáltalán van persze, gyakoribb ennél a puszta véleményközlés, az igazság „prófétai” kinyilvánítása. A vita résztvevőinek hanghordozása és általában vett stílusa mutatja meg, hogy mennyire nem akarják meghallgatni a másik felet.

Felelős és érett magatartásnak nem nevezném mindezt, empatikusnak még kevésbé. Be kell látnunk azt is, amikor nyilvánvalóan tévedtünk valamivel kapcsolatban, hiszen az ember nem teljesen konzekvens lény, nem olyan mint az ökör, ami mindig csak egyenesen a feje után megy.

Az erőszakos mozgalmak csak átmenetileg tudtak sikeresek lenni Európa polgárosodott országaiban az utóbbi bő száz évben. Többször is megrendítették ugyan a demokratikus országokat a különféle erőszakot hirdető ideológiák vagy csoportok, de ezek egytől-egyig tiszavirág életűnek bizonyultak. Az első világháború ugyan padlóra küldte szinte az egész kontinenst, végeredményben mégis a (német, osztrák és orosz) császárok hatalma omlott össze, a demokratikus országok jöttek ki belőle jobban.

 A nagy gazdasági válságot követően az értelmiségiek túlnyomó része úgy látta, hogy a demokrácia menthetetlen és csak a fasizmus vagy a kommunizmus között lehet majd a jövőben választani. Mindkét irányzat csak addig volt népszerű „sláger” az egyes társadalmak jelentős részét adó polgári felfogásúak között, amíg ki nem mutatta a foga fehérjét (az egyik 1939-ben, a másik 1956-ban), amíg az emberek valamiféle tapasztalatot nem szereztek arról, hogyan is működnek ezek a totális diktatúrák. A kommunizmus évtizedekig tartotta ugyan magát Európa kevésbé fejlett keleti felén, és egy időben úgy tűnhetett, hogy a puha változata nagyon is életképes lehet hosszú távon.

A nyugati és keleti rendszer konvergenciájának hitét táplálták a ’60-as évek szélsőbalos mozgalmai Nyugat-Európában, valamint ezzel egy időben a rövid életű reformtörekvések a Szovjet Birodalomban. Az erőszakos mozgalmak következő hulláma a ’68-as diákmozgalmakban tetőzött, amelyek viszont az anarchista jellemzőik miatt nem tudtak jelentős mértékű támogatásra találni a társadalom nagy részében, ami még inkább elmondható volt a különféle szélsőbalos terrorista szervezetekről, amelyek a saját céljaikhoz képest pont az ellentétes hatást érték el. A ’80-as években a moszkvai irányítású „vörös birodalom” fokozatosan kifulladt, majd hirtelen összeomlott és úgy tűnt, hogy a demokratikus társadalmi rendszernek nincs alternatívája.

A ’80-as években népszerűvé váltak a neoliberális elméletek, amelyek erőszakosságáról a vélemények megoszlanak, azonban kétséget kizáróan a másfajta felfogásúak (nacionalisták, patrióták, szocialisták, stb.) marginalizására törekedtek. A liberalizmus a ’90-as években volt a csúcson és az ezredfordulót követően egyre inkább veszített a népszerűségéből a kontinensen, főként mert a vagyoni különbségek növekedését hozta magával. Skandináviát már szinte leírták a ’90-es években, de a közgazdászok nagyot tévedtek, a hozzájuk képest kevésbé szociális viszont jóval liberálisabb USA vagy a britek sokkal komolyabb társadalmi feszültségekkel kell, hogy szembenézzenek. Manapság az EU államaira általánosságban a sokszínűség jellemző, domináns felfogásról nem lehet beszélni, a demokráciát a nagy többség nem kérdőjelezi meg, legalábbis a kontinens nyugati részén.

Van olyan nézet, ami szerint Európának azért ment jól, mert az erőszakot és általában a fő problémáit képes volt exportálni más kontinensekre. Ez szerintem néhány esettől eltekintve nem nagyon állja meg a helyét, hiszen nincs összefüggés (vagy ha van inkább fordított az arányosság) egy ország egykori gyarmatosító törekvései és lakóinak mai általános életszínvonala között. A britek és franciák miután megszabadultak a kolonccá vált gyarmataiktól, képesek voltak magukat újjá szervezni, és bár De Gaulle neve valószínűleg kevéssé ismert mint például Mussolinié vagy Thatcheré, a tevékenysége náluk mégis sokkal jelentősebb hatású volt. Előfordulhatott nem egyszer, hogy a gyarmatosítók sok kárt okoztak, azonban ha jobban megnézzük, az erőszakos konfliktusok a fellépésük előtt és a távozásuk után sok évvel is hasonló intenzitással zajlottak és zajlanak még ma is igen sajnálatos módon az egyes ázsiai vagy afrikai országokban.

Az Európán kívüli „nyugati kultúrkör” Kanadától az USA-n át Ausztráliáig és Új-Zélandig az európaihoz nagyjából hasonló kultúrát hozott létre. Amikor ezek a volt brit gyarmatok gazdaságilag sikeresebbek (életminőség és kultúra tekintetében már nem annyira), annak olyan okai lehetnek, mint például a káros hagyományok könnyebb meghaladása vagy a megfelelő szelektív bevándorlás politika. A társadalmi rendszer ezekben az országokban nem nagyon más mint az európai, és nem nagyon képesek semmi lényegesen újat hozzátenni ahhoz, ami Európában alakult ki. (Ázsia esete már más, bár erősen kérdéses, hogy számunka mennyire képesek életmód tekintetében alternatívát nyújtani.)

Ha megnézzük, hogy az erőszakos mozgalmak és a diktatúrák mennyire sikertelenek, főként kontinensünk nyugati felén, akkor visszamehetünk egészen a jakubinusok mozgalmáig, ami majdnem (de csak majdnem) lejáratta a demokratikus rendszert és Napóleonig, akinek fellépése talán azt a látszatot kelthette, hogy a diktatúra hosszabb távon sikeresebb lehet. Pár évtized kellett azért hozzá, hogy ennek az ellenkezője derüljön ki. Az európai polgári társadalmak gyakorlatilag rendre rezisztensnek bizonyultak az erőszakot hirdetőkkel szemben. (Ebben nyilvánvalóan szerepet játszottak az olyan kulturális gyökerek mint a kereszténység, a humanizmus és a racionalizmus.)

Ez a fajta masszív ellenálló képesség és undor az erőszakkal szemben igaz volt a szervezett iszlám terrorhullám esetében is, ami habár pár évvel ezelőtt még a legnagyobb félelmeket váltotta ki kontinensünkön, az érintett országok rendőrsége mégis képes volt rajta úrrá lenni.

Manapság amit egyesek liberalizmusnak neveznek illetve szidnak, teljesen hibás optikával, az legtöbbször nem más mint puszta humánum, például az LMBT jogok elismerése lényegileg nem különbözik többek között a mozgáskorlátozottaknak vagy egyéb más, hátrányos helyzetű csoportnak nyújtott támogatásoktól. (A legtöbb országban nincs eldramatizálva sem ez, sem a nőket védő „mee too” mozgalom sem, az USA-hoz képest.) A környezetvédelem nem liberalizmus éppúgy, mint a droghasználat és alkoholizmus elleni fellépés sem, ezek terén az EU viszonylag sikeresnek mondható más országokhoz képest. A rasszista előítéletek ellen is folyamatosan tenni kell még akkor is, ha a rasszista szemlélet várhatóan egyre jobban fel fog erősödni amiatt, hogy Nyugat-Európa kulturálisan egyre heterogénebbé válik.

A regionalizmus és a kulturális sokféleség támogatása (a környezetvédelem és az oktatás fejlesztése mellett) olyan tényezők, amiben Európa élenjárónak mondható. A kulturális sokszínűség és autonómia elismerése vezet ahhoz, hogy a nagy nemzetállamok töredeznek, szétesnek, viszont csak egy hagyományos konzervatív felfogásban igaz az, hogy a nagyobb ország egyben erősebb is. (Katonailag persze mindenképpen igaz, de Európa már régóta nem jelentős tényező katonailag.) A britek vagy spanyolok esetében jól látható egyes kultúrák függetlenedési folyamata (lényegében autonómiák létrejötte, mert nem biztos, hogy a külön államiság gazdaságosan megvalósítható), ami esetleg a franciáknál vagy az USA-ban is bekövetkezhet. (A németeknél már az egyes régiók önállósága igen jelentős, és egyre jelentősebbé válik.) Ez nem nagyon tér el attól, ami velünk már megtörtént Trianon esetében, (az igazságtalan határhúzásokról most nem beszélve). Ez a folyamat azonban nem csak a demokratikus országok esetében igaz, hanem a kontinens keleti felén, Ukrajna, Belorusz vagy kisebb kaukázusi országok esetében is jól látható, hogy kevésbé akarnak egy nagy központtól (elsősorban Moszkvától vagy esetleg Kijevtől) függeni.

Egyes európai országok sorsát a demográfia és az éghajlatváltozás is befolyásolhatja, de inkább csak az évszázad második felében és a következő évszázadban.

Az erőszakos mozgalmak átmenetileg népszerűvé válhatnak és elterjedhet az a nézet, hogy a problémáinkra csak erőszakos úton születhetnek megoldások még akkor is, ha a kontinensünk történelme rendre ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Az egyik ilyen felfogás lehet a nyugat-európai iszlám bevándorlók (zömében létbizonytalanságban élő, gyökértelen fiatalok) erőszakos bűnözése. Volt már példa régebben is a bűnözés átmeneti megnövekedésére, de mindig sikerült a megfelelő eszközöket megtalálni ezek visszaszorítására. (A bevándorlás kérdését most nem taglalnám, mert ennek a területnek úgyis van már több millió „szakértője” nálunk.)

Az alapvetően erőszakmentes demokratikus rendszereket érintő másik kihívás egy orosz franchise rendszeren, moszkvai ideológiai agytrösztön alapuló újfajta feudál-fasizmus. (Ami persze nem zárja ki, hogy létezhetnek számunkra éppoly káros neoliberális vagy egyéb agytrösztök is.)  Ez az előző tükörképeként működik és habár nyugaton is vannak támogatói, de a médiumok arrafelé „sajnálatos módon” cenzúrázva vannak, azaz nem gerjeszthetik folyamatosan az indulatokat. Az ilyen felfogású „polgárok” a demokráciában nem hisznek, nem akarják megérteni, hogy miről szól valójában, számukra a többség zsarnoksága a kisebbség felett is éppen megfelelő demokrácia. (Valójában persze ez a többség is csak egy jól megszervezett kisebbséget jelent.) A játék lényege abban áll, hogy a másikról kell kimutatni, hogy alapból gonosz, „én kérem csak visszaütöttem.” Magyarország esetében a felzárkózás Nyugat-Európához valóban realitás, de ehhez nem kell azt akarni, hogy a „Nyugat” (ami valójában nem is létező, elvont fogalom csupán) süllyedjen le mennél jobban. Annak az ismeretnek a hiányáról van szó, hogy a demokratikus rendszerekben az állampolgárok nem egymás rovására, sokkal inkább egymással együttműködve gazdagodhatnak meg.

Nem tudom megmondani, hogy mi lesz annak az eredménye hosszabb távon, ha saját magát butítja le egy társadalom, és nem is annyira az IQ-ról mint az érzelmi intelligenciáról van szó ebben az esetben.

A kormány tisztségviselők láthatóan nem merik azt mondani, amit szeretnének, csak amit mondhatnak a központi ukáz alapján. Beleszőhetnek ugyan pár célzást, amit az elvtársaik talán megértenek ugyan, a nagyközönség viszont ezeket nem fogja venni, csak a kínos magyarázkodást látja. Logikai érvek helyett jogászkodás – mindig valamilyen jogalapot keresni arra, teljesen mindegy hogy mit, csak legyen valami, hogyan nyomjuk át az erő pozíciójából a saját akaratunkat. A több millió jogász országává váltunk, (ami már messze túlterjed a politika világán!), hogy a legtöbben vagy az „ügyész” pozíciójából beszélnek, azaz vádaskodnak, vagy pedig a „védőéből”, hogyan lehet foggal-körömmel is védeni, kimagyarázni az álláspontunkat.

Most itt nyilván egyből betámadtam a kormányt, ami a kormány szimpatizánsaiból egy védekező reflexet fog kiváltani, pedig az eredeti szándékom nem ez lenne. Ez csak egyfajta példája annak, amikor emberek nyilvánvaló irracionalitásokba és hazugságokba bonyolódnak az adott csoport nyomása alatt. A legtöbb ember tényleg nem meri felvállalni a saját véleményét, még kellően tapintatos, óvatos változatban se nagyon.

Nyilván a kormány tisztviselők azok, akik leginkább közszereplők, ők kapják a legtöbb reflektorfényt, ezért nekik kellene leginkább vigyázniuk arra, hogy ne mutassák ki a nyilvánvaló tájékozatlanságukat vagy kompetencia hiányukat, nem is mindig lehet eldönteni, hogy melyik esetről van szó. Palkovics miniszter úr például azt mondta, hogy az OTKA pályázatok eredményén azért változtattak öt esetben, mert az illetők tudományos munkássága ezt indokolta. Nem tudta viszont azt, amit a tudományos mérések is igazoltak, hogy habár a pályázatokat gyakrabban ítélik a sokat publikáló, eredményes kutatóknak, még sincsen összefüggés egy kutató már elért eredményei és várható eredményei között. Sokszor éppen azok voltak eredményesebbek, akik addig még viszonylag ismeretlenek voltak a szakmában, fiatalok, friss szemmel, telve bizonyítási vággyal, ezzel szemben mások a rutin csapdájába estek vagy nem voltak elég alázatosak és nyitottak. Nyilván egy szakmai bírálóbizottság az alapján dönt (ideális esetben persze), hogy milyen a beadott pályázat minősége (komplexitása, dinamizmusa, újszerűsége, stb.) Van ahol nem ritkák a harminc éves professzorok sem, erre mifelénk nem annyira, mivel sok területen feudális jellegű hierarchiák dominálnak. (A negatív gondolkodás átka, hogy ha szimpátia alapon rombolsz egy rendszert, akkor az azt megelőző kevésbé fejlettet fogod megkapni.)

Vidnyánszky is nyilvánvalóan azt a hibát követte el, hogy túlment a saját kompetencia határán, ami az ő esetében a kiváló rendező és színházigazgató szerepének felel meg, most viszont nem képes visszavonulni, mert a harcos énje jött elő. A legtöbbünkben benne van ez a harcos én, és ha provokálva érzi magát csupán ez beszél belőlünk és védekezik foggal-körömmel, mindenféle eszközzel, és háttérbe szorít bennünk minden mást, ami racionális és igazán kreatív tudna lenni. (Az inkompetenciát régebben úgy mondták, hogy az illető túlnyújtózkodik a takaróján, l. például Takaró úr kínos megnyilvánulásait.)

Ami általában jellemző a közéletünkben pártállástól függetlenül, hogy amikor a legtöbben véleményt nyilvánítanak, az csak nyomokban tartalmaz saját gondolatokat. Menő szöveg legyen, valami ütős, nem baj, ha mások gondolatainak szajkózása, az sem baj, ha közhelyes és paneles, nyilvánvaló pózolásról és feltűnősködésről van szó. A sokféle vélemény közül sajnálatos módon nem azt szoktuk kiválasztani, ami mögött nyilvánvalóan a legnagyobb tudás van, hanem amelyik nekünk legjobban tetszik (nem baj, ha az illető egy szélhámos). A legtöbb embernek fogalma se nagyon van arról a témáról, amiről beszél, persze a határozott manipulatív szándék az egy más lapra tartozik.

Emiatt a különféle közösségi portálokon nem ártana még erősebb cenzúra valamilyen nagyon intelligens algoritmussal (ami aligha valósítható meg), hogy kiszűrje a feltűnősködő, manipulatív trollkodásokat. Bármilyen területen vannak bően ilyenek, némelyik környezetvédelemmel foglalkozó „szakértő” is olyan, hogy mindegy mit mondunk, csak jó nagyot szóljunk és élvezzük a reflektorfényt, és persze hülyítsük az embereket. A legtöbben azért nem ilyenek, csak az aki megízlelte annak az örömét, hogy sokan rá figyelnek és szeretné újra és újra átélni, még legnagyobb blöffök és sületlenségek árán is. Ez az ún. „celebség” tipikus esete… Az adott szakterület tudósainál „okosabb”, magányos megmondó emberek nekem azt viccet idézik fel, hogy „Apa, mért csúfolnak az osztálytársaim Rambónak? Ne törődj vele fiam, ez a te harcod!”

Fogadjuk el, hogy a legtöbb témában nincs véleményünk, mert nem értünk hozzá. Mindenféle pletykák, buta összeesküvés elméletek helyett, amiről hitelesen tudunk beszélni az legtöbbször csak annyi lenne, hogy milyen érzéseink vannak valamivel kapcsolatban. Ez azonban nem menő, az empátia a mai Magyarországon ritka mint a fehér holló, sajnos ez a mindennapos tapasztalatom. Ezért szinte senki nem mer beszélni az érzéseiről, inkább vagy betámad vagy pedig lezárja magát. Vidnyánszky és csapata sok mindent tehetett volna vagy tehetne másként, például hivatkozhatna arra, hogy szakmailag milyen nagyszerű dolgokat csinál és ezt a vonalat be szeretné vinni a színészképzésbe is. Talán mutathatna pozitív példákat, egyfajta utat ami követésre alkalmas, hogy mért nagyszerű amit ő csinál, ez a fajta magatartás lehetne általános a közéletünkben, de valamiért inkább a harciaskodást választjuk.

A keleti filozófiák még inkább rávilágítanak az egozimus problematikájára. A zen mester például felmutat egy légycsapót és megkérdezi, hogy „Ezt minek nevezed”? Ha a tanítvány azt mondja, hogy légycsapó, akkor kap vele egyet. Ha ezt mondja, hogy ez nem légycsapó, akkor is kap. Hát persze, mindenki tudja hogy légycsapó, minek olyasmiről beszélni amit mindenki tud. Éppúgy hiba mint a teljesen nyilvánvalót tagadni. (Politikusok egyébként képesek arra, hogy egy mondaton is mindkét féle hibát elkövetik anélkül, hogy lelepleződnének.) Nyilván a tanítvány akkor teszi jól, ha nem akar többet belelátni a légycsapóba vagy bármibe, belemagyarázni valamit, ami valójában nincs benne, csak ő gondolja róla. Legjobb, ha nem szól semmit, esetleg elmosolyodik vagy meghajol, - bármit mondana is, az egó fontoskodása csupán. Ez olyan mint amikor a tanítvány megkérdezi, hogy „Mester, mondd mi az élet értelme”? – „Edd meg a zabkásádat és mosd el a csészédet.” (Kb. Maradj csak az egyszerűbb dolgoknál, még azokat se érted rendesen…)

Ha az érzésekről beszélünk, ami nálunk megy mostanában, az engem nagyon bosszant, és nem értem, hogy mért nem unták még meg sokan ezt az egysíkú, buta sztereotípiákon alapuló, ismétlődésekkel teli, pocsék tragikomédiát.