A békekötés előtt persze fegyverszünetre lenne szükség, amit valamivel könnyebb megvalósítani, a béke megkötése mindig egy hosszabb folyamat eredménye. A fegyverszünet valójában a felek közötti patthelyzet beismerése lenne, ami nem elegendő a hidegháború lezáráshoz, viszont megakadályozhatná a konfliktus további eszkalációját.

Racionálisan nem nagyon vannak érvek a háború folytatása mellett. Ukrajna nem fenyegeti Oroszország létét és eddig sem fenyegette, mégiscsak egy katonai nagyhatalomról van szó, ahol a gazdaság egyik húzóágazata mindig is a fegyverkereskedelem volt. A „fasiszta rendszer” érvelést nem fogadja el senki, ez egy önkényes meghatározás és nem nagyon védhető, mert igaz hogy Ukrajna a térség más országaihoz hasonlóan nem egy mintademokrácia, de fasisztának semmiképpen nem nevezhető. Nemzetközi precendens se nagyon van arra, hogy egy ország rendszerének léte „sértette volna” a szomszédjáét olyan mértékben, ami már háború kiváltó okaként felmerülhetne. Az ún. kubai rakétaválság idején csupán az orosz atomfegyverek Kubába telepítése volt az, amit az USA mindenáron meg akart akadályozni, de önmagában a kommunista ország létezése nem zavarta. (Hasonlóan Ukrajna NATO tagsága csak elvi lehetőségként merült fel, de nem támogatta senki.)

A háború kirobbantásának fő oka egyértelműen a putyini rendszer természetében keresendő, és egyáltalán nincsenek is megalapozott érveik Ukrajna elfoglalása mellett, kérdéses legfeljebb az oroszok lakta területek státusza lehet (ezek között vannak olyan területek, ahol a lakosság abszolút kevert és nem is lehet eldönteni róla, hogy inkább orosz vagy inkább ukrán).

Ukrajna szempontjából is a fegyverszünet lenne a racionális lépés, hiszen nem képesek Oroszország elfoglalására és nem nagyon van remény az orosz rendszer megdöntésére sem. Ukrajna egy tipikus kelet-európai ország komoly külföldi tőkebefektetések nélkül (mondjuk hozzánk vagy a szlovákokhoz semmiképp sem lehetne hasonlítani őket ezen a téren), Moldova, Albánia és Belorusszia szintjén állnak. Ezzel szemben viszont az orosz nagyhatalmi törekvéseket képesek hosszabb távon is meggátolni, így mindig kapni fognak annyi fegyvert és pénzügyi támogatást, hogy képesek legyenek a háború folytatására.

Oroszország nagy területű és viszonylag nagy népességű olajhatalom, az olajexportjára támogatva mindig fog külföldi bevételekhez jutni, ami segítheti őket a háború folytatásában, a tartalékosok behívása talán elegendő lehet az elfoglalt területek megvédéséhez.

Az USA felelőssége is felmerül, de itt leginkább arról a tendenciáról van szó, hogy az USA mindig is az európai háborúk fő haszonélvezője volt ugyan, de nem a kirobbantója, és én ezt a kérdést nem is ragoznám túl.

Beszélni kell mindenképp a szankciókról is, amiknek mindenképp van gazdasági hatása akkor is, ha az oroszok legalább hét éve tudatosan készültek erre a háborúra és jelentős tartalékokat halmoztak fel. Ezek a tartalékok azonban egy-két éven belül elfogyhatnak, a háború pedig igen költséges mulatság már önmagában is. Irán gazdasága például óriási visszaesést szenvedett el 1979 után a háború és a szankciók együttes hatásaként, 2010 után pedig ugyanez megismétlődött.  A szankciók tehát működtek. Az is kevéssé közismert, hogy 2014-ben a Krím annektálását követően már komoly szankciókat vezetett be az EU, részben ezek hatására az orosz GDP is jelentősen visszaesett és még 2021-ben is csak a 2014-es szinten volt, miközben a világ legtöbb országa határozott fejlődést mutatott ebben az időszakban. Kérdéses persze, hogy az orosz ellen-szankciók mennyire fognak fájni Európában, itt főleg a „gázfegyverről” van szó. Én úgy gondolom, hogy Európa képes alkalmazkodni, és habár ez az alkalmazkodás nyilvánvalóan költséges lesz, az idő e téren nem az oroszoknak dolgozik. Az viszont egyértelmű, hogy a szankciók több éven keresztül alkalmazva jelentősen visszavethetik az orosz GDP-t. Ezért logikusnak csak az tűnik számomra, hogy a szankciók enyhítésének és fokozatos kivezetésének feltétele minimálisan a fegyverszünet kellene, hogy legyen.

Kérdés, hogy ki segítené a békekötést, ki lehetne a közvetítő ebben a folyamatban? Mindenképpen semleges ország jöhet szóba, amelyik egyik felet sem támogatta. Törökország esélyes lenne, azonban ők nem fogadhatják el az orosz terjeszkedést a Krímben és a Fekete-tenger mentén. Németország is fontos szerepet játszhatna, tekintettel a hagyományosan erős gazdasági kapcsolataikra az oroszokkal, és meghatározó szerepükre EU politikájában. (Ők a szankciókat eddig is csak fél szívvel támogatták.) Esetleg még szóba jöhetne India is regionális nagyhatalomként. Azonban mindenképp olyan politikusok kellene, hogy segítsék ez a folyamatot, akik tekintélynek számítanak, és akiket mindenki elismer.

Végül beszélni kell arról, hogy több pszichésen megterhelő eseménynek vagyunk tanúi egy időben, amelyek között kiemelkedik a klímaváltozás és a gazdaság válságperiódusa, amikre a háború még rá is tesz egy lapáttal. Az a tény, hogy sok évtizeden keresztül nem volt olyan háború a közelünkben, ami országunkat érintette volna, inkább csak szerencsés esetnek mondható, Földünk számos országa nem volt ilyen szerencsés. Ennek ellenére ezeket a pszichés terheket valahogy kezelnünk kell, számos esetben különféle pótcselekvéseket találunk ki magunknak, és ezek a pótcselekvéseink nagyon sokfélék lehetnek. Ez a cikk is egyféle pótcselekvés, hiszen még valószínűleg hónapokat kell majd várnunk arra, hogy a fegyverszünet esélye reálisan felmerülhessen a felek között.

Azt is le lehet írni, hogy a háború komoly ideológiai ellentéteket is kifejez a barbárabbnak mondható „kelet” és a nála egy fokkal civilizáltabbnak nevezhető „nyugat” között, és habár ezek a rendszerek megroppanhatnak a konfliktus következtében, de egyik összeomlására sem tennék komoly tétet. Igazából racionális érveket emellett a háború mellett egyáltalán nem tudnék felhozni, más háborúkhoz hasonlóan.

A sokat szidott globalizáció inkább a békének kedvez, mint a háborúnak, hiszen erősíti a kereskedelmi kapcsolatokat. A másik oldalról nézve Kína is leginkább azért szeretne önellátó lenni, hogy nyugodtan háborúzhasson, a szankciók ne sújthassák. A háborúkat rendszerint diktátorok vagy diktatórikus törekvések okozzák, a demokráciákra jellemző átláthatóság és a nyilvánosság egyértelműen a békét segíti elő.