Egy csomó hiedelem, előfeltevés él bennünk a most zajló orosz-ukrán háborúról, amiket próbálunk racionális indokokkal aládúcolni.

1.Mindkét fél hibáztatható a háborúért hasonló mértékben?

Egy nagyon erős előfeltevésünk, hogy a világ alapvetően egy igazságos hely, ezért ha valahol erőszakot látunk, akkor azt az áldozat biztosan kiprovokálta. Ez a fajta magyarázat a legtöbb helyzetben nem állja meg a helyét, általában van egy agresszor és van egy áldozat, és az erőszak fő oka egyszerűen az, hogy (Feldmár Andrással szólva) az agresszor megteheti, ezért meg is teszi. Sokkal egyszerűbb ezt tényként elfogadnunk, mint bonyolult magyarázatokat keresnünk, mi mégis keresünk ilyeneket, hogy ne kellejen a hiedelmeinket felülírnunk. Ezzel most nem csak az északkeleti szomszédunkban folyó háborúra gondolok, és nem is az a célom, hogy mindenki határozottan állást foglaljon. Itt most főként egy tipikus felfogásról van szó, ami az ítéletalkotásunkat befolyásolja.

2.Szimpátia kérdése

Az oroszok lehetnek sokaknak valamiért szimpatikusak, például mert egy távoli nagy romantikus, vadregényes „romlatlan” ország képe élhet bennünk. Esetleg az erő politikája önmagában is rokonszenves lehet, és aki nekünk kezdettől fogva szimpatikus volt, az nem lehet szemünkben „bűnös”. Egy nagy távoli országról van szó, amit nem ismerünk, és szeretnénk belelátni sok olyasmit, ami a mi kultúránkban gyenge pont, és ezeknek az elképzeléseknek egy része lehet talán helytálló, más része pedig teljesen téves is. (Ez utóbbira példa volt egyes nyugati baloldali értelmiségiek rokonszenve a kommunista rendszerek iránt, anélkül hogy közelebbről ismerték volna az ottani helyzetet.)

A lényeg viszont megint csak az, hogy mindenféle bonyolult összeesküvés elméleteket keresünk arra, hogy ne kelljen megváltoztatni a részben tévképzeteken alapuló, eredeti viszonyulásunkat. Holott azt azért világosan ki kell mondani, hogy Oroszország szerepe ebben a háborúban nem nagyon védhető, körülbelül csak annyira tud hiteles lenni, mint amikor egy rossz tanuló magyarázza otthon a bizonyítványát. Az oroszok tettei nem védhetőek, egyszerűen nincsenek olyan indokok, amik ilyen mértékű brutalitásra feljogosítanának. Ergó az orosz propaganda csak por és hamu, semmi több.

3.Valóban Zelenszkijre kellene kihegyezni?

Mintha Putyin és Zelenszkij párbajáról lenne szó, az utóbbit lehetne egy kalandorpolitikát folytató ripacsnak is beállítani. De vegyük ki a képből teljesen, akkor sem változik valójában semmi: egy ország ha megtámadják, akkor általában védekezni szokott a vezetőjének személyétől függetlenül. Ha elfoglalják a területét és megdöntik a kormányát, akkor partizánakciók és merényletek tömegére lehet számítani, Zelenszkij nélkül (vagy egy kevésbé nyugatbarátnak mondható kormány nélkül is) a helyzet lényegében ugyanaz lenne, mint a mostani.

4.Szabadságharc?

A saját szabadságharcainkhoz érzelmileg kötődünk, ellenben Ukrajna a legtöbbünk számára semmit sem jelent. (Kapásból tudnék egy tucatnyi olyan európai országot mondani, amelyek még nem léteztek önálló államként a múlt század végéig.) Az ukránok küzdelme valamennyire mégis csak egy szabadságharchoz hasonlít, és ha elítéljük, akkor fel kell tenni a provokatív kérdéseket saját nemzeti ünnepeinkkel kapcsolatban is. Nálunk 1848-ban és 1956-ban mit kellett volna tenni az embereknek? A, Életüket féltve meghunyászkodni a hatalom előtt B, Harcolni a szabadságért. (Ezt most direkt sarkítottam, létezhet természetesen egy C, válasz is például, hogy Harcolni a szabadságért és közben okosan politizálni, de ez a kérdés mégiscsak adja magát.)

5.Fejlettség kérdése?

A szíriai polgárháború vagy az egyéb ázsiai, afrikai háborúk valahogy senkit sem érdekeltek itt Európában. Ennek persze többféle oka volt, például hogy tőlünk távol zajlottak, de az is szerepet játszott, hogy ezeket az országokat a fejlettségnek egy olyan szintjén levőnek tartjuk, ahol még sokan nem jutottak el oda, hogy belássák a munkamegosztás előnyeit a háborúval szemben. Más kérdés, hogy ez a felfogás mennyiben jogos és mennyiben nem (illetve hogyan árnyalható), de mégis megdöbbentő, hogy az európai országok vezetői mennyire nem vették komolyan az oroszok saját belső propangandáját, amiben felfedezhetőek lettek volna a háborúra való készülődés jelei. (Ha itt nincsenek történelmi párhuzamok, akkor mért tanulunk történelmet egyáltalán?)

6.Az érdek gyakran felülírja az etikát

Ezt be kell látni, hogy az ember nem az igazság bajnoka, hanem olykor az érdekeinek védelmében kompromisszumokat köt. Nem is biztosan jó, ha egy országot teljesen elszigetelnek, gondoljunk csak Irán vagy még inkább Észak-Korea példájára, bár jelentőségében egyik se lenne mérhető Oroszországhoz. Az oroszok a kontinensünk energetikai ellátásában és egyes nyersanyagok terén is meghatározó szerepbe kerültek, emellett számos nagy nyugati cégnek gyárai vannak náluk, a gazdasági összefonódások még mindig erősnek mondhatók. Az érdekviszonyok segíthetnek a kompromisszumkötésben, és abban is, hogy a háború egyre korlátozottabb területre szoruljon vissza, aminek azért vannak már jelei. Az érdekek rendszere szerencsére azok ellen dolgozik, akik a valóságot leegyszerűsítve valamiféle etikai keresztes hadjáratot szeretnének folytatni.

7.Milyen csoporthoz tartozunk?

Mindig érdemes felvetni a kérdést, hogy a véleményünkkel milyen csoporthoz soroljuk magunkat. Van egy olyan csoport is, amelyik sporteseményhez hasonlóan drukkol a számára szimpatikusabbnak, és próbálja saját magával szemben a véres valóságot letagadni. Ezen kívül létezik az agresszorpártiak csoportja is, mondjuk ki, hogy olyan egyszerű emberekről van szó, akik hátrányban érzik magukat a képzettségüket tekintve, és ezt szeretnék kompenzálni a katonás vonallal. Szerintem súlyos hiba lenne, ha véleményünkkel akár a háborút sporteseményhez hasonlóan látók, akár az agresszivitást piedesztálra emelők csoportjához sorolnánk magunkat.

Úgy látom, hogy az élelmiszerhiány egy felfújt probléma, az élelmiszer árak emelkedését nem kis részben különféle pánikreakciók okozzák. Megjegyzem, hogy ez a cikk nem magyar aktuálpolitikai kérdésekről szól, és nem is szeretnék semmi ilyesmit belekeverni.

1.Ami olcsó azt értéktelennek tartjuk

Az utóbbi mintegy tíz évben hozzászoktunk az alacsony élelmiszer árakhoz, miközben a reáljövedelmünk növekedett. Egy ilyen helyzet nem ösztönöz senkit az élelmiszerrel való takarékosságra. Én magam nem vagyok egy aszkéta típus, sőt a táplálkozásban igénytelen sem, viszont látom magam körül a pazarlást és a rengeteg hulladék termelését – az egyes cégeknek éppúgy mint a fogyasztás nagy részét adó középosztálynak nyilvánvalóan vannak e téren bőven tartalékai. Nyilván senki nem örül, ha a kajáért többet kell fizetni, viszont a nehézség alkalmazkodásra késztetheti az embereket.

2.Nem egy háborútól lesznek az élelmiszer árak magasabbak

A háborús reflex működik, hogy ilyenkor az élelmiszert egyes országok visszatartják, de ez ma már kevéssé indokolt. Évszázadokkal ezelőtt, amikor az erőforrások legalább 90%-át használták az emberek élelmiszer termelésére még más volt a helyzet mint manapság, amikor a fejlett országokban akár a munkaképes lakosság arányában, akár a GDP-re vetítve már 10% alatti számokról beszélünk. A harci cselekmények sokkal pusztítóbb hatásúak egyes ukrán városokban mint a földeken amellett, hogy Ukrajnának nyilván elemi érdeke, hogy mennél nagyobb területet műveljen meg és ezáltal is gazdasági bevételre tegyen szert. A becslések 20-30%-os terméskiesést valószínűsítenek az ukránoknál a háború miatt, aminél egy szárazság jóval nagyobb veszteségeket okozhat. Az időjárás hatása messze a legnagyobb, baj akkor lehet ha egy adott évben több nagy exportőr ország területén is kedvezőtlenné válik. A mostani áremelkedéseket leginkább az energiaár robbanás okozta, ami fokozatosan gyűrűzik be az élelmiszerárakba.

3.A közös érdek felülírja a szankciókat

Nehezen tudom elképzelni, hogy ha Oroszország tárolói telve vannak és az arab világban élelmiszerhiány van, akkor inkább hagyni fogják megrohadni a terményt, mint hogy üzletet kössenek egymással. Ez valahogy úgy fog alakulni mint a gáz és olajszállítások esete, meglesznek a kiskapuk, hogy betartottuk a szankciókat és közben mégsem. Kérdéses már az is, hogy az arab országok milyen szankciókhoz akarnak csatlakozni, nyilván olyanokhoz nem, ami az érdekükkel ellentétes. (Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a gazdasági büntetőintézkedéseknek semmi értelmük, bevallom nem értek hozzá. Az iszlám fanatikusok által vezetett Irán vagy az apartheid rendszert bevezető Dél-Afrika ellen szintén hoztak szankciókat annak idején, amik miatt például nagy világcégek távol tartották magukat ezektől az országoktól, és a lakosság is megérezte a szankciók hatását.) Nyilván lesznek közben logisztikai problémák, például többet kell vasúton szállítani hajózás helyett, de a dolog alapvetően nem arról szólna, hogy mit mért nem lehet megoldani, hanem hogyan találhatunk a problémákra megoldást.

4.Az élelmiszerellátás jelenleg politikai kérdés

Amikor felmérték, hogy a Föld mely részein volt éhezés az utóbbi időkben, ezek jellemzően nem az aszály által sújtott területek voltak, hanem azok ahol polgárháborús körülmények uralkodtak, általában Afrika Szaharától délre levő részein. Az alapvető élelmiszerellátás biztosítása jelenleg politikai akarat kérdése. Zavargások, felkelések és éhséglázadások kitörésében a rossz kormányzás is mindig szerepet játszik. Európa sem szeretne egy újabb menekülthullámot kapni a nyakába, józan ésszel nézve tehát mindenki érdeke az, hogy heteken belül fegyverszünet jöjjön létre Ukrajnában. (Persze az is hozzátartozik a képhez, hogy Egyiptom valaha a mediterrán térség legnagyobb gabonatermelője volt, most viszont a fő gabona importőr a 100 milliót meghaladó lakosságával.)

5.Helyettesíthetőség

Egy klasszikus német filmet idézve, ha nincs kenyér majd eszünk krumplit, ha az is elfogy akkor répát, az embernek csak a szerelme az, akihez minden helyzetben ragaszkodik. Magyarországon például a repce és a napraforgó termőterülete egyaránt kiemelkedő, hiányoktól nem nagyon kell tartani. Ha az étolaj megdrágul, akkor használhatunk helyette másfajta zsiradékot, de az is lehet, hogy egészségesebben fogunk táplálkozni a mostaninál. A Szovjetunió összeomlása után voltak, akik számára éveken át a legfontosabb élelem a burgonya volt, emiatt felvethető az is, hogy a kiskertekben a krumpli, esetleg csemegekukorica termesztése is egy lehetőség azok számára, akik nagyobb önellátásban bíznak. Nem beszélve arról, hogy az európai mezőgazdaság is képes a jelenleginél takarékosabb műtrágya használat mellett, a termőterületek jobb kihasználására.

Könnyen lehet, hogy valamivel kevesebb húst fogunk fogyasztani és olcsóbb élelmiszereket vásárlunk a következő években, de valószínűbbnek tűnik, hogy a 2011-es élelmiszer árrobbanáshoz hasonló átmeneti hullámról van szó, aminek lecsengése után ugyanúgy visszaállunk majd a Föld szisztematikus kirablására.

A 70-80-as évekhez képest a fő változást életünkben a személyi számítógép, internet és az okos telefonok elterjedése okozta, akkoriban még csak a televízió volt a virtuális valóság egyetlen eszköze. Azokban az időkben a gyerekek még jóval kevésbé szabályozott keretek között játszottak az utcán, ezek között sok olyan tevékenység volt, ami mai viszonyaink között már nehezen elképzelhető.

Papírsárkány eregetése

Az igazi papírsárkány erős nádból és zsírpapírból készült, a megfelelő nád kiválasztásához is már szakértelem kellett. Ez egy jellemzően augusztus végi - szeptemberi műfaj, mert akkor alakulnak ki a kedvező felszálló légáramlások. A legügyesebbek rájöttek, hogy a nagy betonfelületek fölé kell kormányozni a sárkányokat, nagy gyárépületek különösen alkalmasak voltak erre, így száz méteres magasság fölé is eljuttathatóak voltak. A jobban emelkedő sárkány pedig képes volt lebuktatni a másikat, amikor a zsinegeik összetalálkoztak, ez is a játék része volt.

Fürdés és pecázás a kanálisban

Egy kifejezetten falusi időtöltés volt a kisebb öntözőcsatornák betonozott részeiben való fürdés, ezeken kívül még a hegyek alatti részeken a patakok is szóba jöhettek, de sajnos a klíma változása a számukat is és a vízhozamukat is lecsökkentette. Nem voltak akkoriban még különösebb higiéniai jellegű félelmeink. A pecázás szintén gyerekjáték, egész más mint a horgászat, mert már egy kicsi, házilag is készíthető felszerelés is elég hozzá.

Biciklizés a faluban

A kevéssé forgalmas falusi utak alkalmasabbak voltak erre mint a városiak, emellett az akkori KRESZ kevésbé szigorú volt e tekintetben. Nem nagyon volt még elérhető sokféle kerékpár, a kisebb gyerekek a 28-as felnőtt biciklit állva hajtották.

Foci a grundon

A lakótelepek játszóterein és a házak között nem nagyon voltak stabil csapatok, mert az összeállítás nagyrészt attól függött, hogy „kit engedtek le”. A foci labdával történő fejelgetés is népszerű volt, mai szemmel nem ajánlható már, mert a modern MRI technika kimutatta, hogy hosszabb távon agykárosító hatású lehet.

Birkózás

Verekedések nem voltak gyakoriak, de a spontán birkózások előfordultak, sőt szinte hozzátartoztak az erőfelmérő játékokhoz. Manapság a focihoz hasonlóan a különféle küzdősportokat is már egyesületekben művelik a gyerekek.

Szöcskefogás

Valószínűleg több rovar volt még akkoriban, például a szöcskefogás is a tipikus fiús játékok közé számított. Évszaktól függően szóba jöhetett még cserebogár, rózsabogár, sáska, esetleg legyek csapkodása, kicsit megalapozta a természetismeretet. Az alsóbbrendűnek mondott élőlényekkel nem nagyon bántunk jól, például a biológia órákon volt olyan is, hogy békaboncolás szemléltetési céllal.

Kertészkedés

A gyerekeket gyakrabban befogták munkára, a kertészkedés is ennek az esete volt, bár kissé játékosan is fel lehetett fogni. Ha nem is volt mindig kellemes, de segített abban, hogy felnőttként szívesebben foglalkozzon az ember például a házi zöldségtermesztéssel.

Táblás társasjátékok és kártya

Ezek még talán ma is eléggé népszerűnek mondhatók, és fiúk a lányokkal együtt tudják játszani. Egyszerű és könnyen megjegyezhető szabályai, a szerencse forgandósága miatt is sokan szívesen játszanak ezekkel.

Nagy indiánkönyv, Winnetou és hasonlók

Manapság nehezen elképzelhető, hogy sok száz oldalas könyveket elolvassanak a gyerekek, vagy legalábbis ritkaságszámba megy, pedig ezzel nagy élménytől fosztják meg magukat. Nagyon sok a nekik való kalandos és izgalmas történet, helyenként okos meglátásokkal, és habár gyakran távol állnak a valóságtól, az „utolsó mohikán” vagy az „apacs törzsfőnök” mégiscsak a kultúránk részévé vált. A képzelőerőt és az elvont gondolkodást sokkal jobban fejleszti a szöveges mint a képi világ.

Általában sokat rohangáltak a gyerekek

A gyerekek mozgásigénye különösen nagy, többek között a fogócska vagy a bújócska is jó lehetőségek a mozgásigény kielégítésére. A telefon vagy a számítógép használatát egyértelműen korlátozni kell gyermekkorban, mentálhigiénés és egészségügyi okokból egyaránt. A családban sokszor a kényelmesebb megoldás egy szülőnek egyszerűen hagyni a gyereket számítógépezni, mert addig is jól elvan, emiatt is fontos az iskolák által (elvileg) biztosított közösségi tér.

A vasárnapi választáson kiderült, hogy a demokrácia a magyarok többségét nem nagyon érdekli, ennélfogva nem sok értelme van már közéleti dolgokról beszélgetni vagy vitatkozni nyilvános fórumokon. A Fidesz fokozatosan elérte azt is, hogy az értelmiségi ember ne akarjon kitűnni, csupán belesimulni a környezetébe, átvéve annak egyszerűsített világértelmezését.

Az embert nem csapják be az érzékszervei egy választási kampány során sem, láttam, hallottam és éreztem, ahogyan egyre nagyobb teret nyer a Fidesz stílusa, dübörög az orbanizmus és egyre inkább elbizonytalanodnak az ellenzékiek. (Kérdéses egyáltalán az is, hogy megtalálták-e a szavazólapon az ellenzéki összefogást?) Ismerőseim körében nagyon jól látható volt ez a folyamat: a közmédiumok propaganda gépezete folyamatosan zakatolt, egyre nagyobb fordulatszámon, magabiztos és nagyhangú Orbán, vele szemben az erőtlenül próbálkozó, marginalizálódott és magára maradt Márki-Zay. (Az ellenzéki pártvezetői gratulálhatnak most maguknak, ez minden volt csak egység és összefogás nem.) Leírtam már régebben is, hogy a folyamatos agymosás a kommunista rendszer idején is működött, lassú víz partot mos alapon, az emberi agy olyan, hogy egy idő után már feladja, csak hagyják békén, és ez most sincs másként. Azt is leírtam, hogy nincsenek igazi akadályok az ország folyamatos jobbra tolódásával szemben, nincs gátja ennek a folyamatnak, hiszen minden fideszes médiamunkás és véleményvezér folyton rátesz egy lapáttal, hogy ki tűnik ki abban leginkább, hogy nagyon radikálisakat tud mondani.

A lekenyerezés is nagyon ment, volt akinek egy zsák krumpli, vagy egy havi nyugdíj, másoknál esetleg a többszázezres családi adóvisszatérítés volt a mézesmadzag. A korrupció magyar földön még mindig csak akkor bűn, ha én kimaradok belőle.

Amit vasárnap el tudott volna érni az ellenzék megfelelő szintű mozgósítással, hogy 3-4 választókörzetet még elvisz, amivel meg tudta volna ugyan akadályozni a kormánypárt elméleti kétharmadát, de a gyakorlati értelemben vett kétharmad mégis megmaradt volna, a kormánypárthoz közel álló, szélsőjobbos Mi Hazánk bekerülése miatt. Itt tartunk most, írjuk le: kis Oroszország épül ki, egy belarusz jellegű rendszer (a hatalomban töltött éveket nézve időarányosan Orbán „fejlődése” nem marad el Lukasenkáétól). Gratulálok az ellenzék véleményvezéreinek is, hogy miközben egymással vitatkoztak minket nem vagy alig érintő kérdésekről („cancel culture”, LMBT lobbi, nagy világcégek hatalma és hasonlók) ilyen szépen egyengették Orbán pozíciójának megerősödését.

A háborús pszichózis a kampányban mindent vitt, Orbán egy számára otthonos terepen mozgott. Háborúk vagy polgárháborúk vannak minden évben a világ különböző részein, ez most valamivel közelebb zajlik a határainkhoz, de szó nem volt sosem arról, hogy valamilyen módon belesodródnánk. (Egyik országnak sem az érdeke ez Európában, a NATO is nem véletlenül tartja magát távol. A fegyverszállítás a mai világban már nem kirívó eset.) Orbánék viszont elérték, hogy a veszély a valóságosnál nagyobbnak tűnjön, és ilyenkor kapcsolnak be azok a nem tudatos reflexek, hogy erőskezű és határozott vezért akarunk látni. Vészhelyzetben az emberek számára nem annyira fontos a szabadság, nem számítanak az olyan dolgok, mint a piacgazdaság és hasonlók, az erő felmutatása inkább, ami imponáló lehet. Orbán nagyon jól eladta azt is, hogy ő lesz a jó válságmenedzser, aki majd ügyeskedve a nagyhatalmak között csendes vizekre kormányozza az ország hajóját. (Ami szerintem egy humbug, de sokan elfogadták.)

Nincs értelme többé a politikáról beszélgetni, mert az érvek eddig se sokat értek, de most már végképp semmit sem fognak érni a Pártközpont döntésével szemben. A rendszer halakat osztogat, de nem segíti, hogy az emberek megtanuljanak halászni, tudásellenes és a személyes függőségeket erősíti. Ami várható még, és nem kell hozzá különösebb fantázia vagy jóstehetség, hogy a multi kereskedőcégeket elűzik, a közösségi portálokat cenzúrázni fogják, a civil szervezeteket betagolják különféle szervezetekbe vagy ellehetetlenítik. A nyugdíjasok nagy részére kemény idők jönnek, az egyedülállók és a munkanélküliek is nagyon meg fogják szenvedni a válságot, a pedagógusok és egyéb állami alkalmazottak szintén, bár a családosok további kedvezményeket kapnak majd, hogy az árrobbanások hatásait ne érezzék meg annyira. A keresetek közötti különbségek nőni fognak, a falu-város ellentéte még erősebb lesz és a városlakók járnak rosszabbul. Az is sanszos, hogy megvonják tőlünk az EU támogatások nagy részét, esetleg még a szavazati jogunkat is az EU egyes testületeiben.

Nem látom már értelmét annak, hogy bármit is elemezzünk, vagy bárminek az értelmét keressük, mert úgyis a központi ideológia fogja megmondani, hogy mi a fekete és mi a fehér, mindenkit lemosnak a pályáról. (A morgás joga nem valódi jog.) A magam részéről én már levontam a tanulságot és befejeztem ezt a fajta tevékenységet, keressünk helyette inkább valami mást. Lesznek olyanok is, akik számára ez egy időutazás a múltba, rendszer visszaváltás folyik éppen a Kádár-rendszer fellé.

Magyarország egy teljesen átlagos ország európai ország lenne, és nincs is ezzel semmi baj. Orbánék persze úgy állítják be, hogy Magyarország nagyon különleges és veszélyeztetett ország, ahol persze nem az általános elhülyülés a fő veszély, hanem a „nyugati kultúrmocsok”. Alternatív valóságok, városi legendák, falusi pletyka szintű politizálás, tudományellenesség, és mindenekelőtt fanatikus harciasság minden szinten, - az ilyesmi nekem szinte fizikai fájdalommal ér fel, bár az utóbbi időben már viccnek fogom fel az ilyen stílusú megnyilvánulásokat. A NER ezt a fajta felfogást sajnálatos módon nem csakhogy szalonképessé tette, de még népszerűsíti is. Mindenhonnan ömlik a kormánypropaganda agymosása, nem csak a választások előtt, de gyakorlatilag szünet nélkül zajlik az ideológiai harc, mikor jönnek rá vajon, hogy ez már lassan senkit sem érdekel?

Orbán büszke rá, hogy jogász végzettsége van, de én nem vágnék fel vele annyira. Nem véletlen, hogy az „ügyvéd viccek” egy külön kategória a vicceken belül, bár ezeket mi valamiért nem nagyon értjük. Egy ügyvéd életében gyakran előfordulhat, hogy nagyon komoly színészi képességeket vet be, a beszédének lényeges részét képezheti a hatásvadászat, e téren pedig Orbán köztudottan nagyon jó. („Ki Kell Maradnunk!”) A demagógia lényege, hogy az érzelmekre gyakorolt hatás a józan észt teljesen kikapcsolja. (Például nem fogunk abba belegondolni, hogy ha valaki ki akar maradni valamiből az általában csendben teszi ezt, nem hívja fel magára a figyelmet. A befeszült szabadságharcos szerepe itt nem egészen helyénvaló. Orbánnak a legnagyobb büntetés alighanem  az lenne, ha 24 órára csendben kellene maradnia.) A dolog lényege, hogy minden szakmát lehet becsületesen is művelni, viszont bizonyos fortélyaival vissza is lehet élni, a megrendelőket átverve, a jog messze nem kivétel ez alól. Amint azt évek óta tapasztaljuk, vagy inkább elszenvedjük a „kedves” kormányunktól.

Az igaz, hogy Orbán jogászként mindig a magyar ügyet védi, az érdekeinket, de eléggé szűklátókörűen teszi ezt, egyre több ellenséget szerezve nekünk. Mára már nem maradt támogatója, a „keleti nyitás” politikája megbukott, Putyin nagy haverja mára szalonképtelenné vált az EU-ban. (Vajon kik lesznek ezután a támogatóink az EU-n belül, a lengyelek biztos nem, talán a franciák? Nehéz elképzelni.) Némi porhintés is van ebben a magyar érdekekért való kiállásban: a „nemzetbiztonsági érdek” címszóval mindig nagyon jól lehet fedezni a kiterjedt korrupciót, a „haveri kapitalizmus” építését.

A kereszténység politikai eszközként való használata is már nagyon unalmas. Most hogy egy magát kereszténynek tartó ország megtámadott egy vele megegyező vallásút, a kereszténységre mint kulturális alapra való hivatkozás hirtelen eltűnt a kormánypropagandából, pedig pár hete még minden második mondatban benne volt. A vallás persze az oroszoknál is csak a politika egyik eszköze volt és nem tehet arról a brutalitásról, ami az orosz hadsereg ördögi számítással kivitelezett akcióiban megmutatkozott. A putyinizmus most épp úgy teljesen hiteltelenné vált Európában mint a múlt században a sztálinizmus, csak sokaknál egy kicsit lassan esik le a garas. Az orbanisták és putyinisták a zsigeri nyugatellenességben, a problémák erőszakos megoldásának bizonyos szintű kultuszában, homofóbiában és ultrakonzervatizmusban találtak egymásra. A gyermekvédelminek mondott népszavazás időzítése nyilvánvaló módon meglehetősen szerencsétlen a kormány szempontjából.

A fordulat ott van a levegőben, akár még a választásokig hátra levő pár napban is megtörténhet. A rendszer ideológiai alapjai megroggyantak, a belső egység láthatóan felbomlóban van, emellett a külső nyomás is hozzájárulhat ahhoz, hogy a Fidesz lassan kezdheti casting-olni az új vezetőket Szijjártó és Orbán helyett. A politikai helyzet normalizálódása, ésszerűsödése persze csak egy lehetséges forgatókönyv, vannak ennél sokkal rosszabbak is, de legalább lehet némi okunk a derűlátásra.

Pontosabban ezt a látszatot szeretnék kelteni: jöhet nyersanyagváltás, háborús feszültség, élelmiszer áremelkedés, energiaár robbanás vagy bármi, mindez hozzánk nem fog begyűrűzni. Azt tudjuk, hogy ha egy rendszert tagadunk és közben nincs konkrét célunk az nem más, mint hogy tudattalanul ugyan, de mégis az azt megelőzőt szeretnénk visszaállítani. Nálunk az illiberalizmus valójában feudális viszonyrendszereket tart „természetesnek”, ugyanazt a személyi függésekből álló hűbéri rendszert, amit már egyszer magunk mögött hagytunk.

Régen az uraságok határozták meg a területükön mindennek az árát (tehették is, mert a szállítási költségek nagyon nagyok voltak), most is ennek a példáját látjuk, amikor kitalálják, hogy mennyibe kerüljön a benzin literje, a földgáz lakossági ára vagy a sertéscomb kilója. Ez a politika nem hogy hosszútávon, de középtávon sem működik jól, mivel szétveri a magántulajdont. Kérdés, hogy kik fizessék majd meg a választások után: a multikra lehet persze adót kivetni, de csak egy bizonyos szintig (amíg el nem mennek), a magyar cégek pedig már most is szenvedik, a lakosság nagy része is elkerülhetetlenül terheket fog kapni a nyakába. Ha ez a kormány marad hatalmon, akkor lehet majd rendesen brüsszelezni és amerikázni, hogy kimagyarázzák valahogy a megszorításokat. Szegény magyarokat mindig elnyomják a csúnya rossz gonoszok, ez a mese megy évek óta. (Valamilyen okból a környező országokban ez nem divat, csak nálunk.)

A Kárpát-medence közepén élni, ez egyfajta hamis biztonságérzetet ad, mivel itt még a szélviharok és árvizek is enyhébbek mint a kontinensünk már részein. A 20.században viszont láttuk, hogy ez a biztonságérzet nagyon csalóka, mintha a különféle hatásokat ki tudnánk védeni és képesek lennénk létezni a „nagy magyar langyosban”, amivel pár évtizede már a Kádár-rendszer is szédítette a jó népet.

Mindenki megfizeti a háború árát Európában csak Magyarország nem, ezt a hanta dől most a kormány kommunikációból (közmédiumokból) reggeltől estig és az emberek beveszik, mert szeretnék hinni, hogy így is lesz. Közben beéget minket a saját kormányfőnk és külügyminiszterünk és kioktatja azokat az ukrán vezetőket az biztonságról, akiknek épp a fővárosát lövik szét az oroszok (mi is megtapasztalhattuk ezt Budapest ostromakor a múlt században kétszer is.) Akik nem tudnák: Ukrajnában nincs egységes tömbben élő magyar kisebbség, csak a magyar határ mellett egy vékony sávban, és mivel nincs semmilyen stratégiai jelentősége, emiatt a legbiztonságosabb egész Ukrajnán belül. (Megjegyzem, hogy Ukrajnát már valószínűleg elfoglalta volna az orosz hadsereg, ha mások nem szállítanak nekik fegyvereket, és nem annyira az amerikaiak mint a lengyelek, németek és sokan mások is.)

Én személy szerint nem drukkolok az oroszok ellen, sokkal inkább azt szeretném látni, hogy megkötik a fegyverszünetet és az Oroszország elleni szankciókat lépésről lépésre feloldják, nem tartom teljesen visszafordíthatatlannak a mostani helyzetet. Nem szeretnék hosszabb távon egy elszigetelt Oroszországot látni, a hidegháborús helyzet mindenképpen veszélyes lenne. Az is lehet, hogy Putyin valamennyire győztesnek érezheti magát majd a háború végén, engem ez különösebben nem zavarna, bár erkölcsileg azt kimagyarázni lehetetlen, hogy a világ legnagyobb országa egyszer csak fenyegetettnek érzi magát, ezért lerohanja a szomszédját és szétlövi annak városait. (A cél az expanzió volt, az oroszok által megjelölt indokok mind nevetségesek.)

Egyes társadalmi rétegeknek különösen fontos az a (hamis) biztonságérzet, amit az Orbán-kormány nyújt nekik, például a nyugdíjasok is tipikusan ilyenek. Nem veszik észre, hogy azért 13.havi nyugdíjat kaptak, mert azt könnyen el lehet törölni egy válsághelyzetben, és nekik az Orbán-kormány valójában nem adott sokat, hiszen 2013 óta a reálbérek minden évben több mint 5%-kal emelkedtek, a nyugdíjak viszont csak inflációkövető indexálást kaptak. Ez közgazdaságilag lehet egy alapvetően racionális lépés, én csak azt mondom, hogy a kormány most becsapja a nyugdíjasokat a nagy emelés kommunikációjával (ami valójában 7 év alatt összesen 8,5%), és főleg a kisnyugdíjasok azok, akik közül sokan a gazdasági érdekük ellenében szavaznak.

Azt is látni kell, hogy kontinensünkön egy új korszak kezdődik, az európai kényelemnek is hamarosan vége lesz, nem csak a biztonságunknak. A klímaváltozást előidéző ipari forradalom a mi kontinensünkön bontakozott ki, és most tér vissza a „karma”, ahogy a hindu vallás mondaná. Méghozzá úgy, hogy a Golf-áramlat és az északi-sarki futóáramlás egyaránt meggyengül és emiatt a csapadékos nyugatival szemben a hidegebb és szárazabb északi irányú légmozgás lesz dominánsabb. Tavaly és idén is már hideg és aszályos volt a tavasz első hónapja, ami tartós tendenciának bizonyulhat és rontja a mezőgazdaság feltételeit. A talaj kérdését nálunk túlmisztifikálják, nem a talaj lesz a meghatározó, hanem a csapadék és a hőmérséklet. (Ausztrália talaját a légmozgások belefújják az óceánba, de nálunk a Kárpát-medencében ülepedik a por, és a hegyekből is jön némi hordalék, ami legalábbis az ásványi anyag összetételt biztosítani fogja.) Viszont elegendő csapadék valamint műtrágya nélkül sem fog menni, mert a zöldtrágya, a szerves trágya és a komposzt mennyisége és kijuttatása problémás, és még az emberi fekáliát is vissza kellene juttatni a földekre, ha a kivont tápanyagokat ténylegesen vissza akarjuk pótolni.

Ennek az összetett válsághelyzetnek környezetvédelmileg nézve jó oldala is lehet, csökkenhet az energiapazarlás és az élelmiszer pazarlás, hiszen a kényszer nagy úr és mindig azt pazaroljuk, ami olcsónak tűnik. A kormány kommunikációjában persze mindennek nyoma sincs, hiszen a populistákat azért nevezik populistának, mert mindig azt mondják, amit az emberek többsége hallani szeretne (például, hogy a briteknek jobb az Unión kívül, vagy hogy Amerikában és Európában is a  legnagyobb veszélyt a bevándorlás jelenti.)

A kormány ha meg is védi valamennyire a lakosságot a piaci hatásoktól, akkor mint mindennek, ennek a fajta védelemnek is van ára, az ún. „védelmi pénz”, ami nálunk nem más mint a korrupció, a sajtószabadság és jogállamiság eltörlése. Nagyon mélyen bebetonozta magát Orbán és köre, a közmédia már rég nem közmédia, szinte minden pozíciót a kormány és a NER által megbízhatónak tartott elvtársak töltenek be. A főbíró is azt tartaná természetesnek, ha a Kúria mindig a politikai elvárások alapján döntene. Még az újonnan választott államfő sem mindig államfőhöz méltóan viselkedik, például nem támogathatná a kormány homofób népszavazási kérdéseit sem.

Megy a nagy parasztvakítás, amivel nyilván sok szavazót fognak megnyerni, de ne dőljünk be nekik.

Nem működnek jól hosszabb távon a döntéseket teljesen centralizáló, vezérelvű rendszerek. Rendszerint az történik mostanában, hogy a nagy hatalmú Főnök valamit a fejébe vesz, és az apparátus megpróbál ebből értelmes törvényeket vagy rendeleteket gyártani, de nem sok sikerrel.

Az alternatíva egy kevéssé centralizált, technokrata felfogású kormányzás lehetne, amire Márki-Zay vezetésével lenne valódi esély. Pontosabban arra lenne esély, hogy a látványos akciók helyett rendes szakmai munka folyhasson az egyes területeken.

1.A benzin és a gázolaj esete

Előre jeleztem, hogy az árrögzítés miatt a kis benzinkutak hamarosan bajban lesznek, mert ők nem a shop forgalmából élnek és nincsenek olyan pénzügyi tartalékaik sem mint a multiknak. Ha a kormány akarja meghatározni, hogy minek mennyi az ára, tehát nem befolyásolni akarja a piaci törvényeket, hanem kiiktatni, akkor törvényszerűen mindig hiányokat fog generálni. Az ellátási láncban óhatatlanul lesznek olyan szereplők, akik a forgalmazásban ellenérdekeltek maradnak. Mindez már a szocialista tervgazdálkodás idején is kiderült, nem tudom mért térünk vissza mégis ehhez. Az sem járható út, hogy a magyaroknak olcsóbban adjuk a gázolajat, ez szembemegy az EU alapszabályaival, gondoljuk csak meg, hogyan éreznénk magunkat, ha Ausztriában járva az árcédulán azt látnánk, hogy a leárazást csak az osztrák állampolgárok vehetik igénybe. Ha a kormányt ismét megszavazzák, akkor lassan hozzászokhatunk ahhoz, hogy mindenről megmondják központilag, hogy mennyibe kerül, amitől cégek mennek sorozatban tönkre és egyre nagyobb lesz a piaci káosz.

2.Rögzített élelmiszerárak

A kormány most csupán azt határozta meg, hogy mely termékek lesznek folyamatosan akcióban az egyes üzletekben, viszont az élelmiszerárak emelkedésére ennek elhanyagolhatóan kis hatása van. (Az emberek többségének nem annyira fontos, hogy otthon rántogassa ki naponta a kis csirkefarhátját.) Valamennyire érthető, hogy próbál a kormány a multik hasznából levenni, de ez nem nagyon megy, mert annyiféle terméket vásárolunk és annyi szolgáltatást veszünk igénybe, hogy amit az egyik oldalon elveszítenek azt a másik oldalon beszedik ezek a cégek (a bankok és a tranzakciós illetékek esete is ide tartozik). Egyetlen „lehetőség”, ha a multikat teljesen kiiktatják és NER cégek veszik át a terepet, ami az inflációt nem fékezné meg, a szolgáltatások színvonalát viszont igencsak lerontaná. Valószínűleg a választások utánra tervezi az ilyen, kevéssé népszerű lépéseket majd a kormány. Beleértve természetesen a megszorításokat is, amiket mindenki keményen meg fog érezni, a rendszer kedvenceinek kivételével (nagycsaládos felsőközép, NER-lovagok, nagy egyházak tartoznak főként ebbe a körbe).

3.A környezetvédelem iránti érzékenység hiánya

Az energiatakarékosság ösztönzése vastagon ide tartozna, az egyoldalúan sulykolt „rezsiharc” helyett, illetve annak kiegészítéseként. Ahová a kormány közeli cégek beteszik a lábukat, ott a nagy építkezések nyomán pusztul a természet (lásd Balaton-part, Fertő-tó), környezetvédelmi koncepció pedig nincs is. A mérsékelt felfogásúaknak nem nagyon osztanak lapot a koncepciók kidolgozásakor, a kő-konzervatívak pedig sajnos megfúrták a szélerőművek létesítését is, pedig de jól jönnének egy ilyen helyzetben. (A paksi építkezés is a végtelenségig csúszhat, ha egyáltalán megvalósul.) Ha Orbán nem érti, hogy mit jelent a klímaváltozás, és az olyan dolgok mint a környezetvédelem és az energiatakarékosság mért lennének fontosak, akkor az apparátcsikok sem fogják ezeket a területeket támogatni.

4.Diktátorokat támogató külpolitikai irány

Lehet Orbán egy zseniális tárgyaló, aki ügyesen lavíroz a nagyhatalmak között, viszont a potyautas magatartást a világon sehol sem díjazzák. Az előnyökért tartjuk a markunkat, de nem teszünk hozzá semmit a közös külpolitikához, sőt még a bajkeverő díjat is megkaphatjuk, ha Kína trójai falova leszünk, vagy pedig ha Szerbia nacionalista törekvéseit tovább támogatjuk. Egy ilyen vonalon tovább haladva borítékolható lenne az EU tagságunk felfüggesztése. (Pénzügyi támogatások csökkentése, szavazati jogok megvonása egyaránt felmerülhet.)

5.Ideológiai háborúskodás

Szalmabábok püfölése, felnagyított és démonizált ellenségkép gyártása, ez az ami a mostani kormányzatnak nagyon megy, ezzel tudja igazolni a létjogosultságát. Pedig az ukrán menekültek most is tovább mennek éppúgy, mint pár éve a szíriaiak, most sem mi vagyunk számukra a célország, ebből is lenne levonható tanulság. A másik a meleglobbival való riogatás, olyan kérdésről népszavazást tartani, ami kormánypártiak szerint sem tartozik a száz legfontosabb problémánk közé. Az ukrajnai háború esetében is lehetne szépen csendben maradni, mint mondjuk az osztrákok (akiknek a járványintézkedéseit sokáig szépen lekövettük, és addig jártunk sikerrel, amíg ezt tettük). Ez lehetne az értelmes magatartás, de nem tehetjük, mert mindig kell ápolni a nagy vezér képét,  hiszen állja a sarat és megvédi az országot, és a magyar néplélek ezt szépen bekajálja. Nézzünk szét a környezetünkben, más országok szépen boldogulnak az ilyen öntelt nagy vezérek nélkül is, valamiért senkinek nem volt még rájuk szüksége rajtunk kívül (a beloruszokat és az oroszokat persze nem említve).

Sokan vannak, akik megkajálják a nagy demagógiát, amit a rendszer önigazolásul folyton gyárt és sulykol minden csatornán. Valamiért hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nem a szakértelem fog rajtunk segíteni, hanem Orbán rendszere, amelynek a borzasztó korruptságát is eltűrjük, mert lazán csípőből tüzel mindenre és annyira mindentől „megvédi” a magyar embereket.

Legalább hét érv szól amellett, hogy a városokban lakók közül minél többen elmenjenek szavazni április 3-án. Mért fontos ez számukra?

1.Tájékozottabbak

Nem véletlen, hogy a „polgár” szavunkat eredetileg városlakókra használtuk, hiszen a városi ember számára fontos, hogy különböző forrásokból is tájékozódjon, sokféle véleményt ismerjen meg, amelyek a nézeteire hatással vannak. Mivel természetesnek tartja a nézőpontok sokféleségét, nem valamilyen mese csatornát szeretne nézni, még akkor sem, ha adott esetben ezt köztévének is nevezik. Persze ettől függetlenül könnyen lehet, hogy az illető végül mégis a kormánypártra szavaz és másokat is arra buzdít, de ez teljesen rendben van, mert képes volt a mérlegelésre a döntése meghozatala előtt. (A tájékozatlan embernek majdnem mindenről határozott véleménye van, aki viszont bővelkedik az az információban, a legtöbb dologban igencsak kételkedik, amint tudjuk.)

2.Kevésbé van rájuk hatással a csordamentalitás

Az ember olyan, hogy a folyamatos propaganda hazugságait egy idő után kényelmi szempontból hajlamos elfogadni, ez történt a kommunista rendszer kiépülése idejében is. Mindenhol vannak hangadók, az ideológiai meggyőződésüket nagy hangerővel terjesztők, akik egy idő után fokozatosan meggyőzik a csoporttagokat, hogy az ő összetartozásukat az olyan „alternatív tények” is kifejezik, mint például hogy a kocka az valójában gömbölyű. Sokan persze nem veszik az egészet komolyan, csak a többiek kedvéért, hogy nagyobb legyen az egyetértés „belemennek a buliba”, de ha valamit gyakran mondunk és senki sem akarja cáfolni a sületlenségeket, akkor azok egy idő után igaznak fognak tűnni. A falvakban élők valahogy hajlamosabbak emocionálisabb alapon politizálni, sőt lehet is bennük némi kisebbrendűségi érzés amiatt, hogy ők a városi sznobok szemében „lenézett falusiak”, és sokkal fegyelmezettebb szavazóknak számítanak. Viszont az általában képzettebbnek mondható városi emberek között sokan vannak olyanok, akik már teljesen elfordultak a politika számukra piszkos világától.

3.A városlakókra „rájár a rúd” az utóbbi időben

Évtizedeken át a városlakók voltak a fejlődés nyertesei, nem véletlen, hogy a világon mindenhol nőtt a városi népesség aránya. Az utóbbi időben a kocka fordulni látszik például amiatt, mert a koronavírus a sűrűn lakott helyeken jobban terjedt, és a karantént is nehezebb volt egy lakásban elviselni, mint kertes házban vagy kinn a földeken. A nemzetközi idegenforgalom visszaesése is a nagyobb városoknak, elsősorban Budapestnek jelent nagy csapást, amit a nagymértékben vidéki bázisra támaszkodó kormányunknak esze ágában sem volt kompenzálni.

4.A kormány keze a falvak felé hajlik

Miközben mindenhová pénzt szórt, éppen a városi önkormányzatok költségvetését vágta meg jelentősen. A mostani kormány az ésszerűségen túlmenően, kimondott ideológiai okokból támogatja egyre inkább a falvakat a városokhoz képest. Ezen kívül a háborús helyzet növeli az élelmiszer árakat, ami a mezőgazdasági termelők számára valamivel kedvezőbb helyzetet jelent főként az olyan városlakókhoz képest, akik mindent üzletből vásárolnak, mert esetleg nem is nagyon van más lehetőségük.

5.Kulturális bőség

Veszélyben van az a kulturális kínálat, amihez a városlakók hozzászokhattak, mivel a kormány ideológiai alapon támogat egyes művészeket. Ez a fajta gyakorlat hosszabb távon elveheti a kedvét számos színésznek, zenésznek és más művészeknek, akiket a rezsim ízlése a „megtűrt” kategóriába sorol. A nagyvárosok világon mindenhol liberális közeget képviselnek, ami még Isztambul és Ankara esetében is igaz a szavazatok megoszlása alapján. A másik végletet azok a kisebb falvak jelentik, ahol a hagyományőrzés lehet a legfőbb kulturális vonzerő.

6.Értik a hatalommegosztás elvét

A városi ember nem szereti a katonás parancsuralmat, munkahelye is szerencsés esetben olyan, ahol a mindennapi döntéshozás valamiféle csapatmunka eredménye. Emiatt a parlamentben a kiegyenlítettnek mondható erőviszonyok inkább vonzóak lehetnek számára, mint egyetlen párt sokadik kétharmados többsége. Nagyon nem mindegy, hogyha a Fidesz nyer is, akkor milyen többsége lesz, sőt még az egyértelműnek látszó körzetekben is az ún. „győzteskompenzáció” számításmódja miatt a győzelem vagy vereség mértéke is mandátumokat hozhat vagy vihet el az adott párttól. Rajtunk is múlhat, hogy bekerül-e egy olyan képviselő, aki esetleg később jelentős hatással lehet a helyi vagy országos politikára.  Nyilván mindenki szeret a várható győztes csapatnak szurkolni, de egy választás nem focimeccs, sokkal nagyobb a tét annál. A felelősségről van szó: ha a dolgok rosszra fordulnak megkérdezhetik tőlünk, hogy tettünk-e valamit ellene akkor, amikor még lehetett.

7.A szavazófülke magánya önmagában nem old meg semmit

Szinte teljesen mindegy, hogy az adott szavazó hova húzza be azt az x-et, de majdnem csak annyira fontos, hogy mennyire nyomja meg a tollat, hiszen egy szavazat önmagában gyakorlatilag nem sokat számít. Sokkal fontosabb ennél, hogy milyen befolyással van a környezetére, a bizonytalanokat szavazásra tudja-e buzdítani, vagy esetleg az is, hogy a szavazástól való távolmaradásra veszi rá őket. (Vannak sokan persze, akik véleményét lehetetlen megváltoztatni, hiszen az emberi elme úgy működik, hogy erős bástyákat épít ki a véleményének minden áron való megvédésére.) Habár a szavazás titkos, emiatt egyáltalában nem mindegy, hogy adott közegben felvállaljuk-e a véleményünket és mennyire meggyőző módon.

Ezt az árkot nem én ásom, ez egy nagyon is létező árok, hiszen az emberek életmódja egymástól nagyon-nagyon eltérhet, és emiatt az igényeik is teljesen mások lehetnek, hozzám nyilvánvalóan közelebb áll a városias racionálisabb felfogás. Vannak persze sokan olyanok is, akik falusinak és városinak egyaránt tekinthetik magukat, és habár a lakóhelyünk hatása nagyon jelentős, de végül is belül dől el, hogy ki hogyan szemléli a világot, egy erősen konzervatív felfogásban, vagy pedig kissé liberálisabbnak és modernebbnek mondható szemlélettel. Aki tehát a fenti pontokat a fontosnak tartja egyéb megfontolások mellett, az menjen el szavazni és a hozzá hasonló felfogásúakat is kérje meg erre.

Tévedésnek tartom, hogy március 15-e a magyar függetlenség napja lenne, hiszen a 12 pont tartalmazott számos követelést, de teljes függetlenségről akkoriban szó sem volt. Csak augusztus végén, miután a császári udvar valódi szándékai kitudódtak, akkor került sor kenyértörésre a Habsburgokkal, ráadásul a Bécsben kitört forradalmak is fontos szerepet játszottak az események alakulásában.

A forradalom a nemzet fogalmának kiterjesztésén alapult (jobbágyfelszabadítás), és nem akartak senkit ebből kirekeszteni. Teljesen természetes módon nálunk is mindig létezett többféle politikai irányvonal, amelyek az éles viták ellenére is jól kiegészítették egymást. Nem véletlen, hogy a Kossuth és a Széchényi díj különböző területeteken ugyan, de egyaránt a legmagasabb állami kitüntetésnek felel meg.

Létezett régebben és kimondatlan módon még ma is létezik a „két pogány közt” narratívája a Nyugat és Kelet közé szorult országunkról, amelyet az önző nyugat mindig kihasznált a saját érdekei védelmében. A 150 éves török megszállás fő oka azonban az volt, hogy a Török Birodalom katonailag jóval erősebb volt bő egy évszázadon keresztül mint a Habsburg, évenkénti adófizetésre is kötelezve őket. A Habsburgok nagyon nem örültek, hogy a fővárosukhoz közel húzódik egy másik birodalom határa, de nem voltak képesek a kitolására. A függetlenség számunkra nem volt opció akkoriban, sőt a törökök végső célja éppen Bécs elfoglalása lett volna. (Buda várának gyors elvesztésében pedig közrejátszott az a tény, hogy a városlakók nem voltak hajlandóak befogadni a császári csapatokat.) Később a harmincéves háború (Európa nagy részére kiterjedő vallásháború) volt az, ami legyengítette a Habsburg birodalmat, és késleltette országunk visszafoglalását. Egyedül Erdély volt az, amelynek Bécstől való jelentős földrajzi távolsága miatt egy hosszabb távú, viszonylagos semleges státusz lehetősége valóban megadatott.

Rákóczi szabadságharca a spanyol örökösödési háború nyomán bontakozhatott ki, amit a fő szövetségesünk a franciák elveszítettek, ezért a nagyszerű célokkal indult felkelésnek nem volt valós esélye hosszú távon. A kurucok belső támogatása nem volt akkoriban magától értetődő, például az ország nyugati és északi része teljes mértékben katolikus lévén, erős szálakkal kötődött az osztrákokhoz is. A szatmári béke egy valós kiegyezés volt helyi értékén kezelve, a 18.sz során egy viszonylag kedvező helyzetbe kerültünk (figyelembe véve azt a tényt, hogy szinte minden európai ország valamilyen birodalom része volt).

A reformkor nagyjai rájöttek, hogy habár a Habsburgok meghagyták nálunk a vármegyei önkormányzatot és a nemesség adómentességét is, mégiscsak becsaptak minket, hiszen nem fejlesztették az ország iparát és úthálózatát sem, az elmaradottsággal szemben ugyanolyan küzdelem folyt, mint a nagyobb függetlenségünkért. Március 15-ben minden politikai irányzat találhat magának szóló üzenetet, a mai politikai helyzetre való aktualizálás mind belemagyarázás és hamis analógiákkal teli. Mindenesetre tény, hogy országunk sosem akart a Kelethez tartozni.

A függetlenség nem egy abszolút értékű eszme, az országok éppúgy egymástól függnek, minthogy teljesen független ember sincs. Európában teljesen független országnak mondható Norvégia és Svájc, az előbbit az olajkincse, az utóbbit a bankrendszere tette gazdaggá. Független továbbá az Egyesült Királyság, amely a szétesés szélén táncol, valamint olyan országok Szerbia, amely az Európai Unió tagja szeretne lenni. (Ebben nem fog segíteni az oroszok melletti teljes kiállásuk.) Az EU tagság a szuverenitás egy kis részéről való lemondást jelenti, viszont nyilvánvalóan az Európai Egyesült Államoknak nincs semmiféle realitása.

Nálunk az egyik politikai oldal nemzetietlennek tartja a másikat, holott például a szoci kormányzás „csupán” dogmatikus, gyakorlatiatlan volt és korrupt. A nemzeti érdekek védelmében valóban jobb teljesítményt nyújtott az Orbán-kormány, amely viszont a nemzet fogalmára való hivatkozással leginkább csak saját zsebre dolgozik, amit tesznek az sokféle néven nevezhető, demokratikusnak viszont semmiképpen nem mondható. Nem a kormányon levő párt „színe” a fő gond, sokkal inkább a hatalom koncentrálásának mértéke. Orbán mindig arra a trükkre épít, hogy egy olyan vezérnek állítsa be magát, amely a népét minden létező (és nem létező) veszélytől megvédi, miközben erre egyedül nem lenne képes, hiszen folyton egyre több támogatást kér ehhez az EU-tól. A nemzet fogalma sokkal tágabb értelmű, mint ahogyan a kormánypárt használja, a ránk leselkedő veszélyek felfestése tömény demagógia.

Nagyon jól behatárolható azok köre, akiknek Putyin mindig is szimpatikus volt: majdnem mindig radikális jobberekről van szó. A kő-konzervatív világképbe nem fér bele olyan, hogy Európai Unió de még USA sem, ezek csak valamilyen gyanút keltő,mesterkélt, életidegen képződmények lehetnek, amiket titkos társaságok irányítanak. A liberális mételytől szenvedő Nyugat jó ellensúlyának tűnt az egészséges életösztönnel teli Kelet, aminek egyik markáns képviselője Oroszország, ahol nincsenek dekadens „demokratikus” hagyományok, az ellenzék sem tud „rendbontó módon” szervezkedni és a homofóbia vált társadalmi normává. Ebben a világképben minden nagyon egyszerű és világos éppúgy mint a mesében, bár nem egészen úgy mint a való életben.

 Az európai szélsőjobb mint a franciáknál Le Pen, az olaszoknál Salvini mindig szövetségesének tartotta Putyint, a lengyelek csak azért kivételek ebben a sorban, mert az orosz terjeszkedéstől mindig is tartottak. Most hogy az orosz generalisszimusz kimutatta a foga fehérjét Ukrajna megtámadásával nem lehet ezt már ennek a szövetségkeresésnek a helyénvaló voltát megmagyaráni, akárhogy toldozzuk-foldozzuk. Putyin és köre nyilvánvalóan nagyon konzervatív felfogást képvisel, hiszen a kő-konzervatív felfogásba mindig is belefért a harcias terjeszkedés, ami a másik félnek vereség, az nekünk dicsőséges győzelem – az ő fogalomtárukban a win-win szituáció egyáltalán nem szerepel.

Most is vannak még valószínűleg elég sokan, akik józanésszel talán nem, de szívük mélyén mégis szimpatizálnak Putyinnal: Nos, a szívünk sajnos nagyon be tud csapni minket, tele van ködös ábrándképekkel, amik távol állnak a valóságtól. Azok az emberek, akik szerint Putyinnak van nagyobb részben igaza, nagyjából ugyanazok, akik tagadják (vagy sokáig tagadták) a globális felmelegedés tényét és köztük sokan lehetnek vírustagadók, illetve oltásellenesek is, ezek a csoportok erős átfedésben vannak egymással. Nincs velük igazából bajom, a nagyon konzervatív ember olyan, hogy nehezen tudja feldolgozni a világ változásait. Időt kell hagyni nekik, hogy megemésszék a világban végbemenő változásokat, ők egyszerűen ilyenek. (Senkinek nem könnyű ez persze, hiszen rengeteg a változás körülöttünk, az ő esetükben lassabban esik le a garas.)

Orbán és támogatói köre is egyre konzervatívabbá vált, olyannyira hogy Putyinnal sokkal inkább közös nyelvet beszéltek, mint a nyugat-európai vezetőkkel. Most ez az ábrándkép összetört éppúgy, mint az ember okozta éghajlatváltozás tagadása vagy a járvány kitörésekor a vírus elleni küzdelem szükségességének a tagadása. Lehet, hogy megnyerik a választást, de a hitük a keleti fejlődési útban most csorbát szenvedett, Orbánnak nem marad erős európai szövetségese és nem nagyon van igazából alternatívája a nyugati fejlődési modelleknek. Ahol alternatív utak látszottak feltűnni, ott Kína kivételével gyakorlatilag mindig olajhatalmakról volt szó, akik megengedhették maguknak az autokratikus kormányzás luxusát. (Egyébként annyiban „nyugati” ez a kultúra, hogy sokat hozzátett többek között Japán, Dél-Korea és Tajvan is.) Orbán teljesen elszigetelődhet az EU-ban és nem fog senki szóba állni vele, mert már a lengyel szövetségesét is cserbenhagyta túlságosan „semleges” álláspontjával.

Ez a többé-kevésbé semleges álláspont lehet a mi szempontunkból alapvetően helyes is, nem értek hozzá, de aki semleges az ne hangoztassa ezt fennhangon. Ez olyan mint amikor egy kérdést szavazásra bocsátanak is valaki hangosan kiabál, hogy „én tartózkodom”. A semlegesség sosem dicsőség, főleg azokkal szemben nem, akik keményebben beleállnak a konfliktusba. (Ha mindenki csak a megegyezést keresné az oroszokkal, akkor hamarosan béke lenne ugyan, de az Putyin békéje lenne, azaz jó esetben is egy újabb depresszióba süllyedő Fehéroroszország jönne létre a mai Ukrajna helyén.)

Igen, úgy vélem lehet és kell is a háborúval kapcsolatos kérdésekről nyíltan beszélni, sokféle véleménynek lehet helye, mert senki nem lát a jövőbe és főleg nem tudjuk magunkat beleélni a harcoló felek helyzetébe. Azt is le kell írni, hogy a Kárpátalján levő magyarok szerencsére nincsenek most tényleges veszélyben, a mellettük való kiállás jelenleg inkább jelképes, mint gyakorlati jelentőségű. (A parlament által elfogadott politikai nyilatkozat az ukrán háborúról nagyrészt helytálló, de egyáltalán nem mentes a demagóg megfogalmazásoktól sem.)

Lehet persze, hogy nagyobbrészt Putyin akarata érvényesül a végén, de legnagyobb az esély arra, hogy mindenki veszíteni fog (loose-loose szituáció). Az orosz gazdaságot és társadalmi életet a háború hosszabb távra is nagyon elszigetelte, Európából átsorolták most magukat a közép-ázsiai országok közé, emiatt az oroszok körében még az európainál is alacsonyabb szintre süllyedhet Putyin népszerűsége, hogy finoman fogalmazzunk.

Most is azt tudom mondani mint máskor, ne azt keressük, hogy mi a „helyes felfogás” a háború kérdésében, inkább nézzük meg, hogy kik maradtak még mindig Putyin-pártiak és hogyan próbálják még megmagyarázni azt, amit nem lehet.