A nemzetközi politika trendjei szinte évtizedenként változnak és világpolitikának ezek a különféle irányváltásai rendszerint nálunk is valamilyen formában meg szoktak jelenni. Kérdéses persze, mert egyáltalán nem látszik még világosan, hogy a ’20-as években milyen irányzat fog dominálni a nagypolitikában.

Természetesen nem mindig az évtized eleje a választóvonal, viszont azt el lehet mondani, hogy mindegyik évtizedben eléggé más volt a domináns stílus a nagypolitikában. Elsősorban a nagyhatalmak vezetésében vált ez egyértelművé, Európa nagy részén ezek a trendek valamivel árnyaltabban jelentek meg.

-A múlt század ’50-es évei a hidegháború időszaka, militáns és dogmatikus vezetésekkel (valójában már a ’40-es évek végén kialakul és az ’50-es évek közepén volt a legerősebb). A sztálinizmus legkeményebb évei, Mao-féle „nagy ugrás”, keményvonalas Eisenhower az USA-ban.

-A ’60-as években balra tartott a világpolitika, egészen a ’68-as szélsőbalosnak mondható mozgalmakig. A kommunista rendszerekben ez a reformokkal való kísérletezgetés időszaka, egészen a „prágai tavaszig”, míg Kínában a „kulturális forradalom” voltaképp az értelmiségi elitréteg Mao által kitervelt kivégzése volt.

-A ’70-as években konszolidált, inkább bal- mint jobboldali politika, szociális jóléti államok épültek ki nyugaton, úgy tűnt mintha konvergálna egymás felé a kétféle társadalmi rendszer.

-A ’80-as évek a konzervatív neoliberalizmus időszaka,Thatcher és Reagan fémjelezte gazdaságpolitikák, a keleti táborban fokozatos reformok, illetve Kínában konzekvens módon be is vezették a gazdasági rendszerbe a kapitalizmus legfontosabb elemeit.

-A ’90-es években a kommunista rendszerek bukását követően a liberalizmus egyeduralkodónak volt mondható, bal- és jobboldal egyaránt elfogadta, nem volt akkoriban más versenyképes irányzat. Bal- és jobboldali kormányok váltották egymást, de kicsivel inkább baloldali színezetű.

-A 2000-es években már megint konzervatív irányba változik a politika, a nemzeti gondolkodás és a hagyományőrzés került előtérbe hosszabb idő után. A hagyományos szociáldemokrata program emiatt fokozatosan kiürül tartalmilag, általában jobboldali kormányok alakulnak.

A 2010-as évek szintén hozott lényeges változásokat, további jobbratolódást lehet megfigyelni, amit általában a „populizmus” címkével jelölnek. (Ebben szerepet játszott a 2008-as pénzügyi válság is, olyan tényező mellett, mint a multinacionális óriáscégek növekvő hatalma vagy a bevándorlás erősödése.)

Oroszországban a putyinizmus ideológiai alapjait 2011-ben fektették le szimbolikusan, egy volt fasiszta politikus rehabilitációjával. Ettől kezdve vált a putyini vonal együttműködőből agresszívvá.

Kínában 2012-ben választották meg első számú vezetőnek Hszi Csin-Ping-et, aki pár évvel később megszüntette a hatalom csúcsán az addig szokásos rotációt és kemény centralizációba fogott. Ebbe a vonalba beleillik Hong Kong beolvasztása éppúgy, mint az ujgurok és más nyugat-kínai muzulmánok átnevelő táborba küldése.

Az USA-ban 2016-ban Trump elnöksége képviselte ezt az agresszív nacionalista irányzatot, de a braziloknál, törököknél, nálunk vagy a briteknél is egyre inkább meghatározóvá vált.

Ezek alapján feltételezhető, hogy a 2020-as évek majd valami teljesen mást hoznak, ami persze egyaránt lehet jobb is rosszabb is mint az előző évtized. A populizmus az USA-ban átmenetileg visszaszorulni látszik Biden megválasztását követően, a brexit az angoloknál egyelőre szintén nem egy sikertörténet. Putyin és Erdogan egyre nagyobb gazdasági problémákkal küzdenek és elszigetelődtek nemzetközileg, Orbánnal szemben is eléggé összezárt az EU tavaly év végén. Európában általában véve nem nőtt mostanában a szélsőjobbos mozgalmak népszerűsége az utóbbi években, a nemzeti kormányokban ritkán kapnak szerepet. A baloldalon átvehetik a vezetést a zöldek, ez az évtized egy zöld fordulatról is szólhat, amennyiben minden politikai pártnak megjelenik a programjában valamilyen módon a hagyományos fogyasztói mentalitás megváltoztatása. Másik domináns irányzat az ipari forradalom legújabb, a mesterséges intelligenciával fémjelzett forradalma (amennyiben persze a kettészakadt társadalmakban ez megvalósítható). Az is benne van a pakliban harmadik lehetőségként, hogy az országok közötti feszültségek felerősödhetnek és a militarizmus útján fogunk tovább haladni. Tovább tart ezen kívül a globális nagy tech-cégek harca a nemzeti kormányokkal, ennek a kimenetele is még kétséges.

A különféle politikai trendeknek, az inga kilengéseinek mindig meg lehet nevezni utólag bizonyos mélyebb okait, de valamennyire divatjelenségek is ezek. Nem mondanám azt, hogy valamilyen agytrösztök kitalálják és a társadalomra felülről rákényszerítik, ennél sokkal gyakoribb szerintem, hogy az emberek felfogása is kissé változik, az egyes felnövő generációk is mindig szeretnének hozni valami újat az elődökhöz képest. A vezetők a legtöbb országban próbálják megérezni ezeket a trendeket mivel folyton mérik, hogy milyen intézkedések lehetnek népszerűek, mivel lehet választást nyerni amellett, hogy megpróbálják átvenni a más hasonló országokban bevált módszereket. Még a kevéssé demokratikus országokban is igényt tart a vezetés valamilyenfajta legitimációra, a kevéssé népszerű és nem sikeres vezetőket általában ott is valamilyen módon félreállítják.

Nálunk nem az lesz az évtized fő kérdése, hogy bal- vagy jobboldali színezetű kormányok lesznek-e hatalmon, sokkal inkább, hogy folytatódik az Orbán-rendszer végletekig centralizáló, militáns irányba tartó kiépülése vagy pedig valamiféle konszolidáltabb (alapvetően koalíciós jellegű) kormányzásra számíthatunk. Megint mintha létrejönne egy kelet-nyugati törésvonal, ahol a nyugati a kevéssé centralizált, jóval demokratikusabb és kevésbé korrupt kormányzás iránti igényt jelenti, a keleti modell pedig mindennek az ellentéte, és mi jelenleg egyértelműen az utóbbihoz tartozunk.

Magyarország számos olyan erősséggel rendelkezik, amiről a legtöbben nem is tudunk, mégis élhetőbbé teszik az országot és javítják az életminőséget, a magyar állampolgárok (alsó-középosztálytól felfelé) és az ide látogató külföldiek számára egyaránt.

Közhelyszerű erősségeink például többek között a kellemes éghajlat, a gyógyfürdők, érintetlen tájak (pl. Zemplén, Nógrád, Őrség stb.), tavak és folyók bősége, vagy éppen a jó logisztikai adottságok.

Vannak viszont olyan nem közismert erősségeink is, amik feltéve hogy a (bármiféle színezetű) politikai vezetésünk nem követ el nagyon nagy hibákat, segíthetik a felzárkózásunkat Európa élmezőnyéhez.

1.Sok lábon álló gazdaság

Magyarország nem egy banánköztársaság, a gazdaság komplexitását mérő index alapján a világ országai között a 10. helyen állunk már évtizedek óta. Az exportot sokféle ágazat adja, nem csupán az autóipar emelkedik ki, mert például az elektronika is jelentős, de a turizmus is fontos bevételi forrás normál körülmények között. Ez nem csak azért jó, mert egyetlen ágazat válsága (például az autóiparé) nem veti vissza az egész gazdaság fejlődését, de a munkavállaló szemszögéből nézve amiatt is, hogy sokféle képesítéssel és készséggel lehet munkát találni.

2.Pörögnek a beruházások

Az utóbbi években Európa élmezőnyébe tartozó szintre pörgött fel nálunk a GDP arányos beruházási ráta. A beruházások többnyire látványosak is, például sok új gyárcsarnok épül, az építőipar aktivitása minden téren igen jelentős. Vannak persze olyan közgazdászok, akik megkérdőjelezik, hogy ezek a beruházások valóban növelni fogják-e hosszabb távon az ország versenyképességét, tényleg létrejöhet-e elegendő számú erős magyar tulajdonú vállalkozás, vagy inkább a pénzszórás a jellemző és szélsőséges esetben úgy járhatunk, mint a Kádár-rendszer bukásakor. Számomra valószínűnek tűnik, hogy a görögök vagy portugálok szintje simán elérhető akár még ebben az évtizedben (vásárlóerő paritáson már el is értük), viszont az osztrák szinthez ennél sokkal több kell. Az mindenesetre egy jó közérzetet adhat, hogy egy igen alacsony szintről indulva ugyan, de elég látványos gazdasági fejlődést tudunk produkálni.

3.Pénzforrások bősége

Egy államszövetség közös kasszájából kapunk igen jelentős forrásokat, nem pedig egy államtól függünk, mint például a beloruszok az oroszoktól vagy Észak-Korea Kínától. Ez egy jelentős versenyelőny például Dél-Amerika vagy Ázsia számos országával szemben, ahol nincsenek hasonló külső támogatások. Most úgy tűnik, hogy az EU tagságunk jelenlegi fő oka a pénzügyi támogatások jelenlegi szintje, kérdéses, hogy mikor jön el az a pont, amikor a politikai elitünk úgy látja, hogy már nem éri meg. Elképzelhetőnek tartom, hogy 2024-re az erre a hét éves ciklusra szóló támogatások nagy részét már felvesszünk és az akkori kormány és a magyar gazdasági elit úgy ítéli majd meg, hogy a bennmaradásunk politikai költsége nagyobb a gazdasági haszonnál (az elit gazdasági hasznát értve ez alatt), ezért egy politikai kampány végén kiléptetnek minket az EU-ból. Külső tényezők is ezt nyilván befolyásolni fogják, egy jobban összezáró EU-nak (amelynek a britekkel is folyton konfliktusai voltak) nem nagyon lesz érdeke a bennmaradásunk, de például az oroszok és a törökök gyengülése vagy erősödése is hatással lehet erre a folyamatra.

4.Olcsó ország?

Ebben már nem vagyok biztos, hogy annyira nagy előny, mert az olcsóságunk főleg a bérek alacsony szintjén alapul, még ha ez is az egyik fő vonzerőnk a külföldiek számára jelenleg. Az euró bevezetése viszont nyilván felhajtaná az árakat és a versenyképességünket se tudnánk a valuta gyengülésével erősíteni amellett, hogy a politikai rendszerünk se nagyon kompatibilis mostanában az euró övezeti országokéval.

5.Mezőgazdaság és élelmiszeripar?

Mindig fel szokták emlegetni, hogy adottságaink alapján ezekben az ágazatokban lehetnénk kiemelkedőek, de főként a mezőgazdaság az, ami gyenge eredményeket mutat (főként a termőterületre számítva, az EU támogatások figyelembe vétele nélküli jövedelmezőség tekintetében). Az élelmiszeriparnak pedig nagy mennyiségű alapanyagra van szüksége, jó minőségben. Jelenleg a mezőgazdaságban az egyik fő slágertéma a „zöldítés”, ami környezetbarátnak mondható gazdálkodási módokat takar. Amennyiben ez nem csak egy felkapott divat, ami újabb EU támogatások felvételére alkalmas, hanem több szenet és vizet köt meg a talajainkban, kevesebb vegyszer használata mellett (elővetemények, rétek és legelők nagyobb aránya, szántás nélküli művelés, precíziós tápanyag gazdálkodás stb.), akkor ennek valóban jelentős a gazdasági haszna. Emellett még a biogazdálkodásban, kertészeti ágazatokban, a különféle helyi hagyományokhoz kötődő élelmiszerekben, a gasztro kultúrában is van jelentős potenciál.

6.Infrastruktúra?

Ez megint egy kicsit kérdőjeles, hiszen az internet vagy az autópályák terén elég jól állunk európai viszonylatban, vagy például a gázfűtés is elérhető sok háztartásban, de vannak olyan kis falvak, leszakadó térségek, ahol a közlekedési feltételek nagyon rosszak és nem is nagyon költünk ezekre.

7.Kulturális sokszínűség

Az életminőséget javító tényezőről van szó, nagyon sokféle kulturális ízlés kielégíthető nálunk, ami még jóval magasabb életszínvonalat biztosító országokról, például Ausztráliáról sem mondható el ilyen mértékben. Ez tükröződik a fesztiválok és egyéb rendezvények sokféleségében és nagy számában is, nagyon sokféle zenei stílus, néphagyomány, művelődési lehetőség között válogathatunk és sokféle sportág is űzhető nálunk magas szinten.

8.A Balkán kapuja?

Magyarországot a történelme és fejlettségi szintje alapján V4-es országként szokás emlegetni, azonban úgy tűnik, hogy ennek a jelentősége egyre csökken. Egy újfajta lehetséges szerep viszont a Balkán integrátora, elsősorban Szerbiáé, amelynek az EU csatlakozása nem kis részben rajtunk múlik. A magyar cégek számára a nagy lehetőségek éppen a Balkánon vannak, abba az irányba tudnak leginkább terjeszkedni, mivel a fejlettségi különbség hozzájuk képest is hasonló mértékű, csak fordított előjelű, mint tőlünk észak-nyugatra levő országokhoz képest.

Lehet még bizonyára további erősségeket találni, például a családbarát rendszer (bár vitatható, hogy mennyiben az), de vannak olyan gyenge pontjaink is, amelyek nem annyira közismertek, mint például az oktatás, az egészségügy vagy a nyugdíjrendszer, de hasonlóan komoly fejlesztésre szorulnak. Ilyen például a környezetvédelem fejletlensége. A tömegközlekedésünk igen gyenge színvonalú, a beleölt százmilliárdok egyelőre nem nagyon tudtak javulást elérni. A kerékpárral való közlekedés is megoldatlan számos városunkban, nincsenek még mindenhol megfelelően kialakított kerékpárutak. Az elmaradásunk igen nagy számos területen, például a vízgazdálkodásunk terén sem történik előrelépés a hosszabb távú fenntarthatóság irányába. Sőt a rengeteg építkezés nagy környezetterhelést okoz és felforgat egyes élőhelyeket (pl. Balaton, Fertő-tó stb) vagy csökkenti a zöldterületek arányát.

Az állami bürokrácia is egy láthatatlan gátja a fejlődésünknek, annak ellenére, hogy az elektronikus ügyintézésben voltak látványos előrelépések. Nagyon sokat költünk az államra, sokkal többet mint a régiónk más országai, és a sokféle hivatal, hatóság a nagy felső nyomás alatt különösen feladatának érzi, hogy mindig újabb szabályokat, előírásokat vezessen be, vagy jelentéseket gyártson ebben a katonás rendszerben, hogy igazolja a létjogosultságát. (Vagy esetleg a korrupciónak nyisson meg újabb kiskapukat.) Ezekkel a problémákkal legtöbb állampolgár nem találkozik, viszont a cégek már jóval gyakrabban, egyes speciális szakterületeket pedig teljesen agyonszabályoznak, amitől a dolgok nem fognak jobban menni, csak áttekinthetetlenebbé válnak.

Felhasznált forrás: Magyarország 2030 (Egyensúly intézet)

Idén két fontos elemmel bővült a harcos hősi múltról szóló NER propaganda, az egyik az Árpád ház hun eredetéről szóló genetikai bizonyítékok, a másik pedig a pozsonyi csata kultusza, illetve a Magyarságkutató (vagy butító) Intézet megrendelésére erről készült rajzfilm. Az utóbbiról érdemes egy kevésbé elfogult, távolságtartó értékelést is elvégezni (ami egyébként minden csatával, háborúval kapcsolatban ajánlott módszer).

1.A 907-ben lezajlott pozsonyi csata önmagában valóban egy jeles hadi teljesítmény, hatalmas győzelem volt a bajorok (a Keleti-frank Birodalom legkeletibb tartományának) hadserege fölött, azonban nem lehetett meghatározó, mert alapvetően csak egy országrész, Pannónia sorsáról szólt. A bajorok képtelenek lettek volna ennél nagyobb területet uralmuk alá vonni, a felőlük nézve Dunán túli területek már a római birodalom idején sem voltak civilizálva, az önmagában is hatalmas, akkoriban mocsarakban dús országrészeket nem tudta volna az egyébként is nagyon nehézkesen mozgó hadseregük hosszabb időn keresztül kontrollálni. Számomra úgy tűnik, hogy az ütközet nem volt számunkra sem élet-halál kérdés, a közép-európai dominanciaviszonyokról szólt inkább. (Hogy élet-halál kérdés lett volna, ez inkább az érzelmek felkorbácsolására jó.)

2.Őseink akkoriban a pusztai népek között kifejlesztett harci taktikával tudták teljesen simán felülmúlni a bajorokat. Ennek fő elemei az edzettség és kitartás, a csapatrészek fegyelmezett hadmozdulatai, a hadi taktikák váltogatása, lóhátról nyilazás, jól működő hírszerzés és megtévesztő információk terjesztése. Érdekes módon a csatával kapcsolatban szinte kizárólag csak nyugati forrásokra tudunk támaszkodni, és nincs elég forrás ahhoz, hogy jól rekonstruálható legyen.

3.Én magam valószínűnek tartom, hogy a csatában a magyar eliterők nagy számban vettek részt, akkoriban nem lehetett volna könnyen összegyűjteni 20 ezer lovast, főként olyanokat, akik az előre eltervezett hadmozdulatokat ennyire tudatosan és pontosan végrehajtják. A csata egy valószínűsíthető forgatókönyv szerint úgy zajlott le, hogy a háromszoros túlerőben levő ellenség két hadseregét sikerült szétválasztani, külön-külön megtámadni és teljesen megsemmisíteni. Számomra hiteles lehet az is, hogy a csapatainkat Árpád vezethette, ettől függetlenül nyilvánvalóan magas szintű hadvezetési képességeket igényelhetett ez a győzelem.

4.A csata egy hosszabb háborúnak csak az első fejezete volt, a második felvonás a mai Ausztria nagy részét is magában foglaló bajor tartományok felgyújtása, felégetése - és habár mi is alkalmaztuk védekezésül a felégetett föld taktikáját az ellenséggel szemben, ez mégis mai szemmel aránytalan mértékű megtorlás. Ugyanígy nem érdemes mentegetni a „kalandozásainkat” sem, amelyek lényegében rabló hadjáratok voltak, ne próbáljunk ennél többet belelátni. A történet harmadik része a 955-ös augsburgi vereségünk, ugyanis mintegy ötven év kellett ahhoz a bajoroknak, hogy alkalmazkodni tudjanak őseink harci taktikájához. (Ez egyébként a háborúk gyakran megfigyelhető menetrendje, a modern háborúkban ez annyiból változott, hogy a harcban álló felek a sikeres ellen taktikákat egy-két év alatt kifejlesztik.) Ezt követően a történet úgy folytatódik, hogy mi is átvettük és több esetben sikeresen használtuk a nyugati típusú nehézlovasságot. Igaz viszont az is, hogy a mongolok hasonló harci taktikával győztek le minket 1241-ben Mohinál, mint mi a bajorokat a pozsonyi csatában.

5.Az állampolgári nevelés része a „hősi múlt” példáinak erőltetése, tudattalanul olyan analógiákat sugall, hogy Orbán most éppúgy harcol a túlerőben levő „Nyugattal”, mint őseink ezt Árpád idején tették. A sors különös fintoraként Bajorország ebben a harcban kicsit inkább a mi oldalunkon áll, mivel több nálunk termeltető nagy autógyár központja is van ott.

Ez a „harcos nép” analógia teljesen félrevisz, sőt kimondom, hogy a szimpla népbutítás kategória, hiszen az ilyen tettek felemlegetése nem tesz minket edzettebbé még annyira sem, mint amennyire a stadionok építésétől fellendülne a tömegsport. (A be nem vallott kisebbségi komplexusok kompenzálására viszont talán jó lehet.) Az edzettségen és a fegyelmezett csapatmunkán kívül nem nagyon van más, ma is alkalmazható tanulsága őseink hadi sikereinek. A harcos elit, amelyik „megvédi az országot” - ez egy teljes tévút főként ha hozzátesszük, hogy a katonai kudarcok is előmozdíthatták azt, hogy István királyunk akkori értelemben vett modern európai államot hozzon létre. Manapság inkább az nevezhető dicsőségesnek, ami építő jellegű és új dolgok létrehozásáról szól, a régi harci diadalok nem ebbe a kategóriába tartoznak.  

Az Orbán-kormány úthengere idén is folytatta a központi ideológia által kijelölt nyomulását, a járványhelyzettől teljesen függetlenül is. A radikálisan konzervatív elvek mentén mindent centralizáló és szigorúan leszabályozó gépezet nagyon sok területet tudott még inkább az irányítása alá vonni, amit úgy tűnhet, csak a társadalom kisebb marginálisnak mondható csoportjai szenvedhetnek meg, a valódi vesztes mégis a társadalom egésze lehet.

A járványhelyzet, mint lehetőség az ellenzék kiiktatására

2020 tavaszán a járványhelyzetet a kormány elég jól kezelte, és rutinos módon egyúttal kihasználta az ellenzéki pártok átmeneti kiiktatására is. Az ellenzék nem akart kerékkötőként feltűnni, viszont az addig sem túl határozott kommunikációja teljesen szétesett, mondhatni teljesen padlóra kerültek. A járványt a kormány a nyáron egy kicsit elengedte, emiatt az ősszel nagyobb erővel robbant be, amellett, hogy nemzeti konzultációt tartani járványügyi kérdésekről alapvető hiba volt. Október elején még mindez nem látszott ennyire jól, így a szerencsi időközit is megnyerte a Fidesz, de a Szájer-ügy is kellett ahhoz, hogy az ellenzék ismét fel tudjon jönni.

Gondoljunk bele: sehol Európában, még a lengyeleknél sincs olyan helyzet, hogy egy párt alakítana egyedül kormányt, ez valójában az orosz-belorusz modell. Nálunk az 5-6 különféle irányvonalat megtestesítő pártok egyike sem fért bele a legutóbbi három kormányba sajnálatos módon, ami önmagában is jelzi demokráciánk jelenlegi állapotát.

Szervezetlen egészségügy

Senki nem várt csodát a magyar egészségügytől, amelynek minisztere inkább politikai biztosként funkcionál, a szervezés területén kevésbé jól teljesít, az erők átcsoportosítása meglehetősen kaotikus volt hónapokon keresztül. A túlságosan bürokratikus tesztelési rendszerünk hamar összeomlott a nyomás alatt, de ennél nagyobb baj, hogy a kórházainkban sokkal többen haltak meg az európai átlaghoz viszonyítva. Úgy tűnik, hogy egy ilyen méretű járványra volt „szükség” ahhoz, hogy rendeződjön az egészségügyi dolgozók bére és a hálapénz talán jövő évtől megszüntethető legyen.

Homofóbia a négyzeten

A kormány előretolt éke, titkos szövetségese a Mi hazánk mozgalom nyitotta a sort egy meséskönyv bedarálásával. A magyar társadalomra nem jellemző a homofóbia, viszont valamiért a kormánypárt egyes köreiben úgy érezték, hogy veszélybe kerülhet a hagyományos értelemben vett család intézménye. Ezért a gyakorlatban már eddig is a házaspárokat előnybe részesítő örökbefogadási törvényt tovább szigorították, kizárva ebből a körből teljes mértékben az egyedülállókat. (Ami valószínűleg diszkriminatív és alkotmányos alapelvekkel is ütközhet.)

Nyugdíjasok viszonylagos lecsúszása

A nyugdíjak reálértékben lényegében nem emelkedtek 2010 óta, amit viszont valamennyire ellensúlyozott az, hogy az utóbbi években a nyugdíjasok fogyasztási kosarából számolt ún. nyugdíjas infláció alacsony volt. Idén ez a helyzet megváltozni látszik és be is jelentette a 13.havi nyugdíjak visszavezetését a kormány, amit szerintem egy kedvezőbb gazdasági helyzetben egy vagy két részletben megtett volna. Így viszont négy lépésben, mindig év végén megadva, az ismét meglóduló infláció mellett (ahol vannak bőven lehetőségek a hivatalos adatok kozmetikázására is) az érintetteknek nem jelent majd nagy könnyebbséget. A nyugdíjrendszerben köztudottan nagy anomáliák vannak, de a kormányunk ezzel nem akar foglalkozni, például a szociális helyzet sosem volt számára fontos szempont.

Az oktatás színvonala tovább romlott

Tovább folytatta a kormány az ideológiai offenzíváját az oktatás területén, aminek egyik eklatáns példája a történelem átírása (azzal együtt, hogy a tankönyvek közötti választási lehetőség is megszűnt). Szembetűnő módon az ilyen-olyan „gyanús” migrációkat tartalmazó őskor helyett bejött a magyarság mítoszokkal feldúsított eredettörténetének tanítása.

A kúria döntése ellen, amely kártérítést ítélt meg gyöngyöspatai roma diákoknak, Orbán erősen tiltakozott. (Én úgy értelmeztem ezt a döntést, hogy az nem annyira a szeparációról tényéről, hanem annak módjáról szól, ti. hogy valamit kellene kezdeni a hátrányos helyzetű cigány gyerekekkel is, hogy megtanuljanak valamennyire írni, olvasni és számolni legalább.) Az iskolaőrök bevezetése egyes iskolákban ezzel együtt nem volt teljesen alap nélküli, bár a feladatuk sok esetben eléggé tisztázatlan (illetve egy portás is elvégzi).

Harmadik, szintén kevésbé sikeres történet a digitális oktatásra való hirtelen átállás tavasszal, amire nem voltak felkészülve a tanárok (és még most sincsenek), a gyerekek közül sokan lemaradtak az anyaggal.

Harc az SZFE-ért

A kormány nagyon vigyázott rá, hogy ne legyen közvetlenül érintve és egy „hithű harcosát” tolta előre Vidnyánszky Attila személyében. A liberális felfogású nagyvárosi közegben azonban az eddigieknél jóval keményebb ellenállásba ütközött, oktatók lemondása, neves színészek kiállása és a hallgatók sztrájkja a rendszerrel szembeni ellenállás példájává vált. A kormány emiatt nem törekszik semmilyen kompromisszumra és az idő is alighanem neki dolgozik. A helyzet érdekessége, hogy akik támogatják őket, azok közül sokan nem nagyon szerették a liberális színházi rendezési stílust (bár joggal tarthatnak attól, hogy ez még tovább romlik majd Vidnyánszky alatt), akiket felháborít a tiltakozás, azokat viszont a színház a legtöbb esetben egyáltalán nem érdekli, csak a dolog elvi, politikai oldala - egy katonás rendszert szeretnének látni a tiltakozásokra lehetőséget teremtő demokrácia helyett.

A NER gazdasági elit erősítése

E téren nem történt semmi rendkívüli, tovább növelték vagyonukat a NER oligarchák, újdonság csupán az „elvesztette közpénz jellegét” gondolat alkotmányba foglalása. Az állami cégek és állam közeli alapítványok átláthatósága megszűnt, és a Fidesz alapítványok kiemelt törvényi védelmet élveznek.

A kormány ügyelt arra, hogy a járványhelyzet ellenére se költekezze túl magát (mivel a választási év még messze van), az állami támogatás nálunk jóval kisebb mértékű volt mint bármelyik EU tagállam esetében, leszámítva a hitelmoratóriumot, aminek a költségét a nálunk levő bankok állják. Jutottak persze állami támogatások a versenyszférának, de eléggé szigorú feltételekkel vagy későn, kivéve a NER kedvezményezettjeit (például falusi turizmust). A munkanélküliségi segély időtartama továbbra is három hónap maradt, és a munkanélküliség mértéke a statisztikákból nem nagyon látszik.

A gazdaság nincs mégsem annyira rossz állapotban a visszaesések ellenére sem, továbbra is folynak a termelő beruházások, az igazi kihívást leginkább a versenyképességben és bérekben az EU átlagának megközelítése jelenti. A Matolcsy vezette MNB látja ezt és kiadott egy versenyképességi jelentést, aminek a programpontjai számomra mégis leginkább csak ötletelésnek tűnnek.

Az EU források vétója és a jogállamiság vége

Nagyon groteszk volt az, hogy éppen a magyar igazságügyi miniszter harcolt leginkább az EU-ban a jogállamiság megszüntetésének lehetőségéért (voltaképp ne lehessen szankcionálni Orbánt, bármilyen törvényt is hoz). Az EU képviselői az adófizetők pénzét féltették inkább, csak egy kis részük aggódott azért, hogy Európa közepén egy orosz típusú rendszer épülhet ki. Ezzel együtt vannak jelek arra, hogy az EU is kezdi felvenni a kesztyűt Orbánnal, (Deutsch-ügy, Szájer-ügy), aki végül is döntetlenre tudta hozni a vitát, a német gazdasági szálak megmozgatásával. A vétót visszavonta és a szankciók lehetségesek lesznek ugyan, de a bevezetésük elé komoly akadályokat gördítettünk.

Az önkormányzatiság vége

Orbánék most visszavágtak a városi önkormányzatoknak a választási vereségért: először lecsökkentették a támogatásokat a járványra hivatkozva, ezután megfelezték az iparűzési adót és megvonták az adó, illetve járulékemelés jogát. Ezek a lépések a nagyobb önkormányzatokat, leginkább Budapestet hozzák lehetetlen helyzetbe, a főváros vezetésével már eddig is folytonos harcot vívott a kormány. Ügyeltek viszont arra, hogy a fideszes vezetésű megyei jogú városok külön támogatást kapjanak (négy nem fideszes kapott csak, és csak kisebb összegeket, előre meghatározott célra)…

Demográfiai félsiker

A demográfia az a terület még a gazdaság mellett, ahol vannak még jól látható fejlődési jelek. Tovább bővítette az eddig is nagyon bőséges családtámogatásokat a kormány többek között a lakásfelújítási kedvezménnyel. A kampány arcát Novák Katalin személyében találták meg, aki mindent egybevetve az egyik legszimpatikusabb kormánytag. Az intézkedések valóban javítják a demográfiai trendeket, ráadásul éppen a gyereknevelésnek megfelelő feltételeket biztosító családokban születik meg több gyermek, habár még mindig nem annyi, amennyit a kormány szeretne látni.

A médiumok terén nincs döntő fölény – még

Tovább folytatódott a nem kormánypárti médiumok elleni harc, azonban akárhogy próbálják megnehezíteni ezek helyzetét, még mindig sokkal több nézőjük és olvasójuk van mint a kormánypártiaknak, valószínűleg azért mert színvonalasabb tájékoztatást nyújtanak. Célpontba került a nagy hal, a Facebook is, ami a finoman fogalmazva is „megosztó” Varga Judit szerint cenzúrázza a kormánypárti megjelenést. Valójában a cél az állami irányítás megszerzése a magyar nyelven megjelenő (?) FB posztok fölött, hogy a kormány által preferáltakat dobja fel nagyobb számban, a tartalmuktól és kedveltségüktől teljesen függetlenül. Borítékolható, hogy a választás idejére már az FB-n is mindent visz majd a kormánypárti kampány.

A helyzet 2020 végén úgy néz ki (a járványhelyzettől gyakorlatilag független módon alakulva), hogy a magyar társadalomnak csak egy aránylag kis része érzékeli azt a rengeteg veszteséget, amit a kormány ideológiai alapú nyomulása okoz (azért vádolnak másokat ideológiával, nehogy rájuk süssék ezt a bélyeget). A társadalom nagy részének mindez még nem éri el az ingerküszöbét és vannak sokan gazdasági haszonélvezők is (vagy akiket a rendszer már megvett kilóra). Létezik emellett egy fanatizálódott keménymag, erősen konzervatív (mondhatni szemellenzős) értékrenddel, akik direkt örülnek annak, hogy a kormány a csatákat többnyire behúzza a „liberális” ellenséggel szemben, és mindig igénylik az újabb győzelmi jelentéseket a kormányzati sikerpropagandától. Ezeknek a csatáknak én egyelőre nem látom a valódi nyerteseit csak a veszteseit, és sok jóra nem számítok a következő évben sem.

Mások származásának felemlegetése eléggé gyakorivá vált annak ellenére, hogy a legtöbb ember vagy nem is ismeri a saját származását, vagy nem tartja fontosnak. Nem beszélve arról, hogy genetikailag igen kevertek vagyunk, és teljesen önkényes dolog ebből valamelyik szálat kiragadva ítélkezni. Ha valaki származásáról beszélünk, akkor legalább legyünk tisztában a saját családtörténetünkkel is, másrészt akkor tegyük meg, ha adott estben indokoltnak és helyénvalónak is tartjuk a származás felemlítését, ez általában nem tartozik a széles nyilvánosságra.

A normális reakció egy (nem neurotizált) társadalomban egyébként az lenne, hogy milyen érdekes új ismeretekre tehetek szert attól az embertől, akinek a származása nagyon más, mint az enyém. A magyar egyébként köztudottan egy gyűjtőfogalom, mindenki ide tartozik, aki magyarul beszél, a kulturális szokásainkat követi és elsősorban magyarnak vallja magát (nem pedig valamilyen más fajta szubkultúrában él az országon belül, bár annak a fajta hagyományápolásnak is lehetnek számunkra sajátos értékei).

Egyébként a származáshoz hozzá tartozik, hogy az illető hol nőtt fel, mi volt a szüleinek a foglalkozása, esetenként a politikai nézetei. Annyira így van ez, hogy bizonyos falvakban ezt számon is tartják, és nem fogadják be az ún. „gyüttmenteket”, és habár Eger ugyan nem falu, de ez a fajta szemlélet láthatóan ott is előfordul a politikai játszmák részeként. Azzal kezdeni, hogy a másikat beskatulyázom már az első mondataimmal, ez egy primitív törzsi társadalom gondolkodásmódját tükrözi, én a magam részéről nem szeretnék egy ilyen helyen élni. (Sokak nagy bánatára a civilizációnk sehogy sem akar megbukni és visszasüllyedni a törzsi hordák szintjére.) Az embereket anélkül is meg tudjuk ismerni, ha szeretnénk, hogy különösebben foglalkoznánk a származásukkal.

A múlt század közepe a történelmünkben a származással való foglalkozás zsákutcáit tárta fel, előbb a zsidó emberek lettek az áldozatok, ezt követően az arisztokrácia valamint a módosabb polgárok és parasztok, a háborús logikájú rendszerek fő vesztese azonban a magyar társadalom egésze volt. Nagyon sok tehetséges ember nem tudta hasznosítani a képességeit azért, mert megbélyegezték a származása miatt, és még mindig nem vontuk le ennek a tanulságát. A birkanyáj az valójában, ami nem tűri a kilógást a sorból és gyanús számára minden, akiről feltételezhető, hogy „nem lép egyszerre”. Egy ilyen társadalomban élni, mondjuk Belorussziában, vagy egy homogénnek mondható kis faluban eléggé egyhangú és unalmas. Az emberek afféle kis szappanopera szerű konfliktusokat élnek meg, kicsinyes harcokat, nincs különösebb impulzus arra, hogy fejlődjenek. (Rosszabb esetben pedig a félelem határozza meg a mindennapjaikat, mint manapság Észak-Koreában.)

Érezzük azért, hogy amikor a származás emlegetése divatba jön, akkor azért néha valami többről is szó van ennél, méghozzá többek között a csoport kulturális normáinak erősítéséről is. Olyan időkben, amikor sokan úgy érzik, hogy nemzeti kulturális identitás erősítésére van szükség, a többségi kultúrától eltérő jellemzők hangsúlyozásával leginkább határok kijelöléséről van szó a csoport összetartásának érdekében, amit ezt a legjelentősebb gondolkodóink közül többen is, például Szekfű Gyula vagy Bibó István is hangsúlyoztak. (A viszonylag gyenge nemzeti egységtudat erősítésének a szándéka részben magyarázza azt, hogy nálunk az utóbbi években minden ésszerűséget meghaladó bevándorló ellenesség volt mérhető.) Van a származás emlegetésének egy pozitív tartalma is tehát, csak nem szabad visszaélni vele.

A Magyarságkutató Intézet eredetkutatása a jelenlegi formájában szerintem egy zsákutca, mert nem gondol bele abba, hogy állításaival mit idézhet elő, milyen veszélyes logikai ösvényekre visz. Felvállalható irány lehet persze, ha a helyén kezeljük a dolgot és nem akarjuk túlhangsúlyozni a történelem sok ezer éves időfolyamából önkényesen kiemelt szálakat. A kutatási eredmények kultúránk színességét mutathatják, vagy akár játékosan felfogott hagyományápolás alapját is képezhetik (erre példa, amikor a dánok viking módra amikor söröznek olyan sisakokban, amiknek eredetileg nem is volt szarvuk). Sőt, a harcias múlt lehet akár egy komoly pszichés tehertétel is a mai korban, amit nem kell letagadni, inkább beszélni kell róla és megtalálni a pozitív oldalait. Azt viszont mindannyian tudjuk, hogy a bőrünk színében és az arcvonásokban mindannyian egy kissé eltérünk egymástól, és ha a különbségek feltűnőek, abból már első látásra is ösztönös előítéletek születnek, nem érdemes ezekre még rá is erősíteni.

A szaktudást és szakértelmet érdemes megint csak hangsúlyozni, egy mérnök vagy egy kőműves vagy szinte bármely szakma esetében elmondható, hogy megvan a sajátos nyelve és az alapfogásai, amit származástól függetlenül mindenki el kell, hogy sajátítson, ha oklevelet akar szerezni. Ez gyakorlatilag minden szakmára elmondható, bár van ahol a teljesítmény megítélése kicsit nehezebb, például a médiamunkások esetében, de még ott is létezik valamilyen módon az a bizonyos „piaci értékítélet”. A szakképzettség ezeket a kulturális, származási különbségeket kisimítja, eltünteti, még akkor is ha egyesek jelentős hátrányból, míg mások előnyből indulnak a pályán a családi hagyományokat tekintve. Az is feltűnő, hogy szinte kivétel nélkül az adott területen kevéssé sikeresnek bizonyult, kisebbrendűségi érzésekkel küzdő emberek emlegetik fel a származást, mert nem látnak más lehetőséget a versenytársak kiszorítására. (Máshol is jellemző ez, például a britek vagy amerikaiak nagy képzetlen tömegei félnek leginkább, hogy a bevándorlók „elveszik a munkát”, ráadásul rendszerint olyan melókat, amiket ők eleve nem is vállalnának el.)

A más kultúrából származó emberekkel szembeni ellenérzetek a nem megfelelő jogi és intézményrendszer miatt is létrejönnek. Tehát a rasszista nem ott keresi a hibákat, az igazságtalanságokat, ahol azok kialakulnak az intézményrendszer szintjén (a gondolkodása többnyire nem ilyen irányú, a kvázi feudális viszonyokat természetesnek tartja), például az esélyegyenlőség javítását, a korrupció visszaszorítását vagy a közbiztonságot erősítő intézkedéseket kellene ilyenkor voltaképp számon kérni a vezetéstől. Ellenben ha találhatunk megfelelő bűnbakokat, és erre más származásúak a leginkább alkalmasak, akikre rá lehet fogni, hogy miattuk nem megy a szekér az nagyon jó önigazolásul szolgálhat saját magunknak.

A kereszténység létrejötte is bizonyítéka annak, hogy az alapvető dolgokat tekintve mennyire nem a származás a fontos. Az evangéliumok egy kivételével nem nagyon foglalkoznak Jézus származásával, (Máté is tulajdonképpen csak misztifikált, mesélt) a kereszténységre általánosságban nem is jellemző, hogy az emberek származásával foglalkozna. Nagy Sándorról közismert, hogy királyi családban született, Arisztotelész volt a tanítója és birodalmakat hódított meg. Amit ő elért az össze nem vethető Jézussal, aki habár csak egy névtelen kis faluban egy istállóban látta meg a napvilágot, hatása mégis több ezer év elteltével is ugyanolyan élő és erőteljes maradt.

Nyilvánvalóan a dolgozóinkon, hiszen ők termelik. A GDP helyett mondjunk inkább értékteremtést, elvileg a megtermelt új értéket méri ez a szám, ha rengeteg torzítással is, nagyon tökéletlen módon. Egyetlen mutatószám nyilvánvalóan sosem alkalmas olyan összetett rendszerek, mint a gazdaság működésének a jellemzésére. (Az egyik torzítás például, hogy a természet kizsákmányolását nem vesszük számításba veszteségként, egyes energia nagyhatalmak mint például Oroszország vagy Katar GDP-jét pedig kifejezetten meg is nyomja az „olcsó” természeti erőforrások kitermelése.) Ki ítéli meg, hogy mennyi az annyi, a munkafolyamatban előállított új érték? A piac természetesen, vagy akinek ez így nem tetszik, a "pógárok", a "zemberek". (Megint csak nem torzításoktól mentesen, de egyelőre nem tudunk jobbat.)

A szakmunka aránya a legfontosabb

Nyilvánvalóan nem az a legfontosabb, hogy mennyi a foglalkoztatottak aránya a népességen belül. A kommunista rendszerekben például hivatalosan nem létezett munkanélküliség, egyes becslések szerint talán úgy 3% körül alakulhatott, a gyenge termelékenység, alacsony hatékonyság miatt az összjövedelem mégis alacsony volt. A másik érdekes tényező, ami efelé mutat, hogy a „nyugati kultúrák” egyes elöregedett országaiban a nyugdíjrendszereknek nem omlottak össze, sőt elég jó állapotban vannak, annak ellenére, hogy az aktív foglalkoztatottak száma az utóbbi évtizedekben csökkent (az évente ledolgozott munkaórák pedig még inkább, hiszen megnőtt a részmunkaidősek száma).

A fizetések között ma már munkakörtől többé-kevésbé függetlenül három alapvető kategória van: segédmunka – szakmunka – vezetői szintek. (Illetve van még egy teljesen más jellegű, „here” kategória is, de ez más lapra tartozik.) A segédmunka és szakmunka között persze vannak átmenetek, annál inkább szakmunkát végez az illető, minél inkább képes a munkája során önálló döntések meghozatalára. Nagyon sok esetben ez a döntés egy jól megalapozott javaslat, amit formálisan még jóvá kell hagyatni, legalább utólagosan. Ez egy eléggé világos határvonal a gépiesnek mondható segédmunkákhoz képest, amikor a dolgozó teljes mértékben irányításra szorul. Ma már a „mesterek”, a fizikai szakmunka bérszintje lényegében elérte a diplomás szakmunkáét, a különféle vezetői szinteket leszámítva persze. Ha változnak a körülmények, más anyagokkal kell dolgozni vagy újítások jelennek meg, esetleg megváltoznak az igények, ehhez például egy burkoló, gyakorlott szakmunkásként elég jól képes alkalmazkodni. Ugyanez mondható el egy termékfejlesztő mérnökről, vagy egy tanárról, aki eltérő hátterű gyereket tanít ahhoz képest, mint amit megszokott, vagy akár egy orvosról járványos helyzetben stb. (Nyilvánvalóan az ő munkája elvben a legösszetettebb és legfelelősségteljesebb, emiatt magasabb kategóriát képvisel.)

Pusztán csak előírások szerint vagy azokat értelmezve dolgozik?

Ez is ugyanazt jelenti, hogy szakképzettséget igénylő munkát vagy csak segédmunkát végez. Nyilván a legtöbben az időnk egy részében mechanikus favágó munkát végzünk. Ha azonban a munkánk lényegében csak ebből áll, akkor fizikai munka esetén ez puszta segédmunka, betanított munka, szellemi esetben pedig bürokraták vagyunk, ami megint nem termel lényeges új értéket, és csak azért nem gépesítették még, mert a szakmai elit túl begyepesedett, vagy mert politikailag nem lett volna jól eladható. Aki a szabályok szellemében is képes dolgozni, az érti az egyes szabályok értelmét is, ami nagyon fontos, mert milliónyi olyan eset van, ami nem egyértelmű és ha senki nem lép semmit, akkor végtelen ideig eltart az aktatologatás. A szocializmus többek között azért sem működött, mert nem lehet egy központból mindent megtervezni, minden eshetőségre felkészülni. Nagyon sok olyan apró probléma lép fel, ami csak helyben derül ki és találékonyságra, kreativitásra van szükség ezek megoldásához. A kapitalistának nevezett rendszer nem a nagy multik miatt működik jól annyira, amennyire, hanem legalább ennyire a kisvállalatok, önkormányzatok autonóm döntéshozó képessége és rugalmassága miatt is. (Voltaképp a multi cégeken belül is vannak szép számmal autonóm módon dolgozó csapatok.)

Nagyon kevés lesz a GDP, ha a dolgozók a képzettségüknél alacsonyabb szintű munkakört végeznek

Sok olyan esetet tud mindenki mondani, amikor eggyel alacsonyabb szintű munkát végzünk a képzettségünkhöz képest. A multiknál dolgozó mérnökök egy része tudásából csak annyit használ, ami nem sokkal több mint egy jól képzett technikus szintje, az újítások és új ötletek száma sok mindent elárul. Egy tanár ha fél a felelősségre vonástól és nem tesz mást, mint rutinszerűen „leadja az anyagot” ami megint csak egy minimumszint. A bírák sem csak „paragrafus automaták”, legalábbis elvben. Egy brit gyógyszerész nem azt a szintű munkát végzi amit a magyar gyógyszerész, az ő munkája a magyar háziorvoshoz áll közelebb. (Egy sebész pedig lehet, hogy még a műtőssegéd szerepét kapja akkor is, amikor már meglenne a kellő gyakorlata hozzá.) Ráadásul mi most a centralizáció teljesen hibás elvét követjük, a „közszolgák” munkája jól láthatóan egyre inkább bürokratikussá válik.

Katonás rendszerben nem kellenek jól képzett emberek

Ez evidens, hiszen a katonás logika szerint minden fontos törvényt meghoz a vezérkar, az állampolgár csupán ezek végrehajtója kell, hogy legyen. Emiatt az oktatás nyugodtan lehet alacsony szintű is, a lényeg hogy a dolgozó hite megmaradjon a vezetőségben, ezt fedi le az, amit a „nemzeti tudatot erősítő” oktatásnak szoktunk nevezni. A politikai megbízhatóság főként a vezetői hierarchia magasabb szintjein válik fontossá, az ilyen rendszerek szakmailag nem annyira kompetens, de politikailag megbízható „heréket” termelnek ki. Emellett pedig nagyon sok olyan dolgozót, aki folyton fél a felelősségre vonástól és nem mer ötleteket előterjeszteni, a munkavégzésük ennél fogva beszűkültebb. (Amiért ezek a rendszerek mégis jól működnek, az alighanem a különféle külpolitikai ügyeskedéseknek köszönhető.)

A magas követelmény húzóerő lehet, a támogatás hiánya viszont visszatartó

A közeg nagyon fontos, hogy mennyire segíti a csapatmunkát (amely téren nekünk magyaroknak igen csak vannak hiányosságaink), mennyire húzza magával a dolgozókat a jobb teljesítmények elérésére (ahol a teljesítményt ki akarják préselni, onnan a dolgozók többsége általában előbb vagy utóbb megszökik). A másik, hogy az önállóság nem azt jelenti, hogy nem kell valakit támogatni a munkájában. Támogatás nélkül egy idő után belefásulhatunk a munkánkba, mert sziszifuszi küzdelemnek fogjuk megélni.

A GDP helyben mérhető

Ki mennyi GDP-t termel meg, ez mikroszinten is mérhető, amivel a közgazdászoknak nem mondok újat. A sok mikro szintű GDP adódik össze végül. Az a mechanikus szemlélet hogy a lakosság hány százaléka dolgozik és mennyi az „eltartott”, körülbelül annyira jó mérőszám, mint hogy egy ország hány tonna acélt állít elő (nem azt nézve, hogy milyen minőségben és feldolgozottsági szinten.) A naturális mutatók helyett a minőséggel kell inkább foglalkozni, minél többen végezzenek szakmunkát, minőségi munkát. Ezt pedig nem lehet, ha az oktatás színvonala gyenge, nem életszerű és a pályakezdő fiatalok nem kapnak megfelelő szakmai támogatást. Hiába növeljük a szakmunkások számát, ha a legtöbben nem a szakmájukban fognak elhelyezkedni – ez manapság a trend sajnos. Akik elhagyják az országot nem csak azért kockáztatnak annyi mindent és hagynak ott családot, hogy sokat keressenek, hanem a lehetőségek hiánya, a munkavégzés alacsony szintje miatt.

Állami és privát szféra között nincs nagy különbség, amit az állam végez, annak a legnagyobb része lehetne magánkézben is (pl. oktatás, egészségügy, közlekedés, stb.), a különbség inkább az, hogy az állami szektor GDP termelése nem annyira mérhető, mert nem mérődik meg a piacon. Az állami intézmények és az átlagos magyar cégek között nincs lényeges színvonalbeli különbség, nem nagyon látom jeleit annak, hogy a közepes-gyenge szintről képesek lennénk elmozdulni, mert a dolgozók értékteremtése alacsony szintű, és nem is tesz sok mindent az elitünk, hogy ez a helyzet megváltozzon. Ennek megfelelően „az EU szintű fizetés” is csak vágyálom lehet, ahol mégis elérték, ott is leginkább csak rendszer anomáliának tűnik. Hiába emeli tehát fel a béreket mesterségesen a kormány bizonyos csoportok esetében, ezt nem tudja megtenni hosszabb távon, ha nincs mögötte valós, szakmailag rendben levő, piacilag is mérhető teljesítmény, megnő az infláció és a forintot is gyengíteni kell folyamatosan, hogy versenyképesek tudjunk maradni.

Érdekes gondolatkísérlet ennek az ellenkezője, amikor egy tudományos cikk jelenne meg arról, hogy megtalálták a szabad akaratot, és egy olyan képletbe foglalják, ami az emberi döntések előrejelzéséről szól. Eléggé képtelenség, hogy egy ilyen cikk megjelenjen, a tudomány valójában abból az előfeltevésből indul ki, hogy mindennek van fizikai oka, ezért a cselekedeteink is (a tudatunktól függetlenül) valamilyen kinyomozható okra vezethetők vissza, még ha ezek az okok nem is mindig közismertek.

Két elmélet finomítja ezt a képet, az egyik a káosz teória, ami arról szól, hogy ha elég sok, legalább háromféle tényező dönti el, hogy mi fog történni, akkor a kiinduló feltételek kismértékű megváltoztatása egészen más végeredményhez vezethet. Ennek szélsőségesen kisarkított példája az ún. pillangóhatás, egy lepke a dzsungelben megrebbenti a szárnyát és az események láncolata oda vezet, hogy kontinens másik végén kitör a vihar. Tehát annak ellenére, hogy tőlünk teljesen független ok-okozati hatások szabják meg minden esetben, hogy mi fog történni, ezek olyan bonyolultak, hogy úgy érezzük, mintha szabad akaratunk lenne.

A másik elmélet a kvantummechanika, a mikrovilág egy bizonyos szintjén megszűnik a hétköznapi módon értelmezett okság és az események valóban véletlenszerűek, azonban ez sem szabad akarat. Másrészt mivel valószínűségi törvényekkel leírható az elemi részecskék viselkedése is, ezért a makrovilágunkban ebből semmit sem fogunk észlelni a nagy számok törvénye miatt.

Kísérleteket is végeztek, amelyek elvben cáfolják a szabad akarat működését. Három különféle esetben azt mutatták ki, hogy az agyi aktivitásunk alapján előre jelezhető, hogy mit fogunk tenni már akkor, mielőtt eldöntöttük volna. Az eredmények alaposabb vizsgálata azonban többféle jellegű kritikának szolgálhat alapul. Az egyik kísérlet annak az előrejelzéséről szólt, mikor fogom a gombot megnyomni, de azért itt a különféle reakcióidők eléggé pontatlanul lettek figyelembe véve (például a döntésem meghozatala és kimondása között mennyi idő telik el.) A másik kísérletben pedig csak 60%-os valószínűséggel tudták megmondani, 7 másodperccel előre, hogy melyik színű gombot nyomom meg. Az ilyen kísérletek nagyon jól alátámasztják azt a teóriát, hogy a döntésünk már tudat alatt megszületik az esetek nagy részében, de nincs arra bizonyíték, hogy akár az utolsó pillanatban a tudatos agyunk ne lenne képes egy ilyen döntést felülírni. Ráadásul ezek a kísérletek mind nagyon labor-ízűek, egyszerű döntésekről szólnak, nem olyasmikről, amikor sok tényezőt kell mérlegelni hosszabb időn keresztül, például hogy megházasodjak-e vagy nem.

Mindezektől függetlenül a gyakorlatban úgy tűnik, hogy az esetek több mint 90%-ára valóban igaz, hogy nincs szabad akaratunk. Ott van például az alkoholisták és a drogosok esete, akik úgy gondolják, hogy szabadságukban áll fennhagyni az ivással vagy lejönni a szerről, de tudjuk hogy ez számukra nem lehetséges, hacsak nem kapnak nagyon komoly külső segítséget és támogatást. A mai kor emberének pedig legalább egy tucatnyi hasonló függősége lehet, amelyek általában nem annyira feltűnőek, mert nem annyira látványos és elrettentő tüneteket okoznak, de mégiscsak függőségek, hiszen pár nap után elvonási tüneteket váltanak ki (pontosabban a tevékenységekhez kapcsolódó önjutalmazó öröm-hormonok felszabadulása marad el, ezt érezzük ilyenkor). A legtöbbünknek van egy pár függősége, ami egyértelműen a szabad akarat hiányára utal az ilyen területeken. Ezen kívül a legtöbbünk legvalószínűbb tartózkodási helyei mindig ugyanazok, napról-napra vagy hétről-hétre, ugyanolyan egyszerűséggel leírhatóak mint az elektronpályák az atommagban.

Az internet és ezen belül a fejlesztett mesterséges intelligenciák nagyon könnyen rá tudtak repülni az ismétlődő szokásainkra, amiben üzlet van azt főként az ismétlődő vásárlási szokásaink jelentik. Ez a fajta manipuláció leginkább azért lehetséges, mert azt hisszük, hogy van szabad akaratunk, holott eléggé egyszerű berögződött viselkedési minták irányítanak majdnem mindenkit. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy amit tudatos döntésnek hiszünk az legtöbbször ösztönös viselkedés vagy más fajta belénk rögződött program, az elménk csak észérveket keres arra, hogy amit mondunk vagy teszünk az szabad, racionális döntésnek tűnjön, ezáltal eladható, elfogadható legyen saját magunk és a társadalom szemében.

Az viszont szerintem egyszerűen marhaság, hogy nem létezik soha, semmikor szabad akarat. Ugyanis lehetnek az eseményeknek olyan csomópontjai, amikor hozhatunk arról tudatos döntést, hogy melyik irányba induljunk. Ezt követően az események láncolatát már csak kis mértékben vagyunk képesek befolyásolni, a tudattalan viselkedési minták és a különféle szintű törvényszerűségek fogják meghatározni, hogy mit teszünk. (Sok esetben hasznunkra is vannak ezek az automatizmusok, például kevesebb figyelmet igényel, ha például úgy döntök, hogy főzök egy kávét.) Egy ilyen modell például közelíthet a valósághoz. (Olyan szintű döntéseknél, amiket laborban mértek viszont sokszor nincs is jelentősége, hogy mit választunk, gyakorlatilag mindegy, hogy A vagy B gombot fogok megnyomni.) Egy Vonnegut nevű író sci-fihez hasonló történeteket írt, az egyik ilyen, hogy az emberiség számára két éven át eltűnik a szabad akarat, az autóban ülve például mindegy, hogy mit akarsz csinálni, nem is kell semmit sem csinálnod, úgyis megy minden a maga útján. Amikor visszatér az élet a rendes kerékvágásba hirtelen balesetező autók és tétlen emberek tömege mindenhol…

A szabad akarat forrását nem ismerjük, a tudomány számára a jelenlegi felfogása alapján nem is megközelíthető jelenség, azonban a tudomány semmi olyat sem talált, amit léleknek szokás nevezni. Naivitás elvárni a tudománytól, hogy minden kérdésünkre válaszoljon, ez olyan mint a viccben amikor Gagarint megkérdezték, hogy látta-e Istent. A válasz attól függött, hogy ki kérdezte és mennyit fizetett a hallgatásáért… A tudomány definíció szerint minden körülmény között megismételhető, objektív jelenségeket vizsgál, és habár például parajelenségek is bizonyítottan léteznek, ezek kimenetele már függ attól, hogy mennyire hisznek benne a kutatást végző személyek, tehát a parajelenségek nem felelnek meg a szigorúan vett tudományos kritériumoknak, a tudományos vizsgálatuk a jelenlegi felfogásunk alapján legalábbis úgy tűnik, nem lehetséges. Szabad akarat is létezik annak ellenére, hogy tudományos eszközökkel nem igazolható, aminek komoly etikai vonzatai is vannak, tehát nem mutogathatok a körülményekre, nem háríthatom a felelősséget.

Az Orbán-kormányról a 2010-es hatalomra jutása óta már nagyjából ugyanazokat lehetett elmondani mint most, a törekvései lényegében ugyanazok mint régebben, de sokak számára nem áll össze ez a kép. Pozitív és negatív vonásokat közel hasonló arányban tartalmaz, élethelyzet, felfogás, világnézet, sok minden befolyásolja, hogy ki melyiket látja inkább.

1.Szivatja a városokat

Azt is mondhatnánk viszont, hogy a falusi életmódot nyomja előre, az idealizált „romlatlan” falusi életmódot, a városokkal, főként az olyan nagyvárossal szemben mint Budapest. A koronavírus járványt is jó alkalmakat kínál a számára, bár a szívünk nem vérzik azért, hogyha a hoteleket és plázákat hagyni fogja bedőlni, amellett, hogy az esetleges csődhullámok negatív hatásai tovagyűrűzhetnek a gazdaságban. A nagyvárosi önkormányzatok költségvetése sokkal jobban megérzi  majd az elvonásokat a kisebbeknél, hiszen nagyobb infrastruktúrát tartanak fenn. Orbán szerint „a magyar ember archetípusa a gazda”, - ez a mondat sokat elárul a gondolkodásáról. A múlt század végének a vesztesei világszinten a falvak voltak, nálunk a rendszerváltást követően még inkább igaz ez, az urbanizáció robog előre és „nemzetietlen”, multikulturális városrészeket hoz létre, ami Orbánék számára az ősbűnök forrásának egyike.

A külföldi tulajdonú szupermarketek, bevásárlóközpontok szándékolt kigolyózása is beleillik ebbe a trendbe. Amiért eddig nem működött annak oka az volt, hogy nincs e téren hagyomány, nincsenek olyan versenyképes magyar tulajdonú bolthálózatok, amelyek külföldön is megállnák a helyüket (bankok viszont léteznek és benzinkutak is). A magyar boltokról mindenki tudja, hogy drágábbak és minőség terén sem jobbak, sőt inkább gyengébbnek mondhatók (az meg a mai életmódunk mellett nagy időveszteség, ha az élelmiszer többségét a helyi piacokon szereznénk be, komoly logisztikai problémákat is okozna). Ha eltűnnének a külföldi multik és csökkenne a kínálat, akkor több pénz kerülne (az inkább falvakhoz kötődő) termelők zsebébe és kevesebb maradna a fogyasztóknál, magyarán megdrágulna az élelmiszer, főként a városi polgárok számára. A falu-város egyébként világszintű ellentétét kár lenne tagadni, de túldramatizálni sem szükséges.

2.Nem mordorföldje

Nem arra gondolok most, hogy nem folyik vér, nem kerülnek börtönbe a kevéssé rendszerkonform elemek, „csak” egzisztenciális vesztségeket szenvednek, ez egy elég komoly negatív vonása a rendszernek, amire az egyébként szolidaritáshiányos magyar társadalom nem annyira érzékeny. Viszont nagyon sok pozitívumot lehet felhozni mellette, főként azzal a rendszerváltás után domináns liberális kultúrával szemben, amit dekadensnek vagy kaotikusnak is lehetne nevezni. Az erősebb állami szerepvállalásnak sok előnye van pl. piacvédelmi eszközök, résztulajdon nagyvállatokban, a magyar vállalkozások segítése is ilyen (hiszen a tőkének nagyon is van nemzetisége). A pénzügyi stabilitás, a családbarát intézkedések, jobb és áttekinthetőbb adórendszer, hagyományápolás, történelmi városrészek megújítása, vallásos hitélet támogatása stb. lehetne még hosszasan sorolni azokat, amiért sokak számára az élet több szempontból könnyebbé vált. Az EU-vita viszont arról szól, amit sokan nem értenek, hogy nincsenek meg nálunk az alkotmányos, jogi garanciái annak, hogy megelőzhetővé váljék a rendszer fokozatos „elmordorosodása”, más szóval az önkényuralom teljes kiépítése.

3.Mért lennénk mi Németország?

Nem lehetünk olyanok mint egy másik ország, mindenkinek egyéni szinten is fontos az identitása, a megkülönböztető kulturális jegyei másoktól (ez a szempont a rendszerváltáskor valahogyan elsikkadt). A legtöbb országnak van önálló arculata, azt is lehet mondani, hogy Orbánék egy sajátos magyar modellt hoztak létre, ami azért helyenként az oroszra is hasonlít. (Más kérdés, hogy ez mennyire lesz sikeres kísérlet hosszabb távon.) Ahogy annak idején Kádárék egy kicsit „meghekkelték” a kommunista rendszert az egyéni vállalkozások fokozatos engedélyezésével, annyira igaz ugyanez a NER és a liberális demokrácia viszonylatában (Az „úgy teszünk mintha” esete, de inkább csak színleljük), ilyen szempontból valóban „Brüsszel lett az új Moszkva”. Nyugodtan írjuk le azért, hogy kulturális önvédelemre valamennyire szükség van, csak nem kell ezt sem túlspilázni. Az se baj, ha nem akarunk annyira modernnek lenni minden téren, hiszen igen kétséges hogy mi felé rohan a modernitás.

4.A szavak jelentését ki akarja sajátítani

Ez egy ideológiai alapú fogalmi háborúhoz vezet, ha én akarom megmondani, hogy például miben áll a család, a haza vagy a vallásgyakorlás, más fogalmakat például szegénység, bevándorló, vagy jogállam pedig tabusítanak a közmédiában. Például mi a liberális? Aki oltásellenes pusztán elvi, zsigeri alapon (nem sajátos egészségügyi vagy más személyes okokból), az én szememben nagyon is liberális, hiszen azt kommunikálja, hogy: Ki akarja nekem megmondani, hogy mit tegyek? Hagy éljek úgy, ahogy én szeretnék, senkinek semmi köze hozzá. Még ha ezzel mások egészségét veszélybe is sodorja, az sem érdekli. Ez egy kissé provokatív példa arra, hogy mennyire nehezen értelmezhető az, hogy ki a liberális – már ha nem ragaszkodunk szigorúan ahhoz, hogy mindenki liberális, akit a rendszer aktuális ellenségének tart.

5.Azok védik, akiknek a legkevesebbet ad

Tíz éven át a nyugdíjak reálértékben lényegében stagnáltak (ami nem biztos, hogy baj egyébként, hiszen sokat beszélünk arról, hogy a nyugdíjak mai szintje mennyire fenntarthatatlan lehet a jövőben). Az év végi nyugdíjprémiumok ugyanis nem épültek bele a nyugdíjemelésekbe, sőt a rokkantnyugdíjak összege lecsökkent, a korkedvezményes megszűnt, mégis ez a korosztály nagyobb mértékben szavaz a Fideszre mint a fiatalok. Ez részben amiatt is lehet, hogy nagyobb stabilitás érzetét kelti Orbán, részben lehet egyéb érzelmi okokból is. Például a nyugdíjrendszer igazságtalanságai ellen se nagyon tiltakozik senki, legfeljebb a szakértők szokták felhozni.

A rendszernek legkiszolgáltatottabb rétegek például a közmunkások vagy közalkalmazottak megint inkább Fidesz szavazók, (és nem tüntetnek ellene) mert ők valahogy megszokták ezt, világos helyzetek vannak és megint a biztonság érzete lehet a legfontosabb.

Akik legjobban védik a Fideszt különféle fórumokon többnyire nem annyira egzisztenciális okokból teszik, számukra inkább hitbeli kérdést jelent, ami valahogy pótolja, kompenzálja azt is, ha nem annyira sikeresek anyagi téren másokhoz képest. Ez persze máshol is így van a populistának mondott rendszerekben.

6.Kidobja a „nehezéket”

Hogy a gazdaság léghajója még magasabbra emelkedjen, ezért keveset költ a nem annyira kézzelfogható hasznot hajtó területekre, például szociálpolitikára (a családpolitikától eltekintve), és minden másra amit a kissé nyárspolgári módon megfogalmazott társadalmi normáktól eltérőnek tart, de még a nem közvetlenül termelő oktatáson és egészségügyön is spórol. Az egyik kérdés, hogy hol a racionalitás határa, a társadalom nem veszít-e el túl sok értéket ezzel, a különféle hátrányos helyzetű emberek támogatásának elmaradásával? Nehéz kérdések, nem tudom megmondani, hogy hol az igazságosság és ésszerűség határa, mindenesetre ez is egy olyan jellegzetessége a mostani rendszernek, amiről beszélgetni kell, bárhogy is nevezzük. (Ha természetesnek veszi a közvélemény, akkor a nácizmus irányába megy el.)

7.”Végső soron” nekünk van igazunk

Ez egy alapvető meggyőződése a mostani rendszer híveinek, egy érzés, hogy velünk kitoltak mások, nem tudjuk pontosan megfogalmazni, hogy miért. (Kelet-Európa történelmileg hátrányos helyzete egy ilyen valódi ok, tényleg „tartozik” nekünk Nyugat-Európa morális értelemben.) Ezzel a felfogással az a fő gondom, hogy a kommunikációt megnehezíti, mindig jön egy igen, de… Nekem egyébként tök mindegy, hogy mennyire szimpatikus vagy antipatikus volt Gyurcsány vagy Orbán vagy bárki más, próbáljunk az ilyesmitől elvonatkoztatni, ha értelmesen akarunk beszélgetni. A politika egyébként sehol se túl gusztusos, azt szokták mondani, hogy a kolbászról is jobb, ha nem tudjuk, hogyan készül.

8.Az információ hatalom, ezért jobb megtartani

Ez a rendszer mindent titkosít és nem ad ki adatokat, a kutatókat nem irigylem, akik ezzel dolgozni szeretnének, a közvéleményt pedig teljesen össze lehet zavarni. Annyira összezárnak és annyira fegyelmezettek, hogy a nyilvánosságnak fogalma sincs róla, hogy a döntések hogyan születnek. (Mindenhol így van ez? Szerintem nem, vagy nem ilyen mértékben.) Számomra az sem egyértelmű, hogy Orbán a legtöbb döntés személyes jóváhagyója-e, vagy pedig megtanult úszni az árral, és Kádárhoz hasonlóan inkább zseniális sakkjátékos.

9.Nem versenyképes hasonló feltételek mellett

A második ligában focizni is eredmény, az első liga mindig a nagy innovációs központokban lesz, az agyelszívás is működik, szerencsésebb országok polgárai az ilyen központok közelében élnek. A Fradi például nem csak a nagy sztárcsapatokhoz nem hasonlítható, de bármelyik topligában az alsóházzal is versenyképtelen lenne, mert nem bírná azt az iramot hétről hétre. Ha átlagosan nem is, de rövidtávon, egy-egy alkalommal mégis képes az európai középcsapatokat legyőzni. A magyar gazdaság sem lesz „topligás”, de vannak kis területek, piaci rések, ahol jó lehet vagy pedig már most is elég jó. Ami inkább zavaró és ami miatt nem versenyképes a rendszer, hogy nagyon pazarló módon szórja a pénzt beruházásokra, gazdasági támogatásokra, ezek nagy része pár kör után valakiknek a zsebében landol.

10.A korrupció és a nyalási verseny

Ez valahogy olyan zsigeri, egyszerű és egyértelmű helyzet a rendszer katonái számára, hogy megvan a hierarchia, a leosztott lapok, azok alapján jönnek a döntések, és mindenkinek megvan a maga feladata. Amilyen anyagi téren a rendszer szintű korrupció, ehhez hasonlóak a különféle „hűségnyilatkozatok” a szélsőségig elmenő, egymást űberelő kijelentések közszereplőktől. Ez tényleg annyira szánalmas a faék egyszerűségével együtt. Más országokban a románoknál, szlovákoknál vagy bolgároknál a korrupció kevéssé feltűnő és a hangzatos szólamok se annyira jellemzőek. Én nem próbálnám mindezt megideologizálni, ami e téren nálunk folyik.

11.Nagy tétekben játszik

AZ EU vétó vita során most is nagy barikádokat, akadályokat emelt Orbán az őt korlátozó intézkedésekkel szemben. A jogállamiság számon kérhetősége ha elvileg lehetséges lesz ugyan, a gyakorlatban el fog veszni a bürokrácia útvesztőiben. Orbán tehette volna azt is, hogy egyes kérdésekben megköti magát, másokban enged, de ő egészpályás letámadást folytat, teljes ideológiai frontot nyitott, (hogy teljesen szabad kezet kapjon belföldön), ami szerintem hosszabb távon hiba volt, mert komoly ellenérzéseket kelthet. Nyilvánvalóan civilizációs „besszre” játszik, összeomlásra fogad – ami szerintem elég komoly hazárdjáték. A legnagyobb hibája  viszont szerintem, hogy túlságosan el van szállva, ami egyre többeket irritálni fog, egyre kevéssé hiteles, ha többre tartja magát, ami. Ha valami tíz éven át jól működött nemzetközi szinten és a magyar közvéleménynek is eladva, arra simán ráunhatnak az emberek egy elhúzódó gazdasági válság során, főként ha a nemzetközi trendek nem úgy alakulnak, ahogy Orbán elképzeli és a politikája, elvei kimehetnek a divatból.

A cím ugyan kissé kattintás vadász, de arról van szó, miniszterelnökünk nem tud számolni, ezt most is bebizonyította, hiszen ha Németországnak valamivel nagyobb haszna van az EU-ból mint nekünk, de ha azt nézzük, hogy egy 83 milliós országról van szó, ahol az egy főre eső GDP a miénkhez képest háromszoros, akkor a helyzet eléggé más lesz. A német gazdaságnak nem a legnagyobb erősségét jelentik még az iparon belül sem a nálunk levő feldolgoztató cégek, általában nem is high-tech technológiát hoznak ide. Orbán pont azt a Németországot támadta be, amelyik a kompromisszumok híve más EU tagokkal ellentétben, ráadásul egy olyan paraszti szintű irigykedéssel, hogyha a másiknak egy kicsivel több haszna van a közös vállalkozásból mint nekünk, akkor jobb lenne borítani az egészet. Holott az EU támogatási rendszerét leginkább az egyenlőtlen helyzetek kompenzációjára hozták létre (más kérdés, hogy valóban arra használjuk-e).

Demeter Szilárd is azon a szinten van, akiknek fogalmuk sincs hogy néz ki egy modern vállalat, mi az a szervezettség, amiben valamiért a németek a legjobbak, egész Európa tőlük tanult és nekünk sem szégyen az. (Egy németeknél dolgozott mesterember sokkal többet tud erről, mint a Demeter Szilárd félék). A buhera kultúra helyett és az ügyeskedések helyett rendszerszerűség és minőségbiztosítás, ami tök unalmas ugyan, de nagyon hatékonyan működik. Sok mindent átvettünk e téren a németektől mint azt is, hogy napközben nem iszunk, csak este munka után. Lehet, hogy kialakul majd sajátos magyar, versenyképes vállalati kultúra (bár még nem látom ennek a jeleit), az pedig valószínűsíthető, hogy ha az ún. „összeszerelő üzemek” valóban alacsony hozzáadott értékűek lesznek a magyar viszonyokhoz (!) képest, akkor amit lehet automatizálnak vagy tovább viszik keletre. A német autógyárak jelenleg nagyon fontosan nekünk, de nem ezek fogják meghatározni a magyar gazdaság jövőjét.

A dolog másik része a „kulturális önvédelem”, a gazdasághoz semmi köze, és nem is az EU-ellen irányul (inkább a domináns angolszász kultúra ellen), de a védelmezői általában ugyanazok szoktak lenni, hasonlóan önbizalomhiányt mutató gondolatokkal. A gazdaságinál sokkal összetettebb kérdésről van szó, a kormányzati oldalról a hagyományőrzés erős támogatásával indult, mára viszont kultúrharcba torkollott. Egyik szimbóluma ennek a helyi pálinkafőzés és a pálinkázás mint hungarikum, éles kontrasztban a kannabisszal ami nálunk tabu, még akkor is ha az orvosi kendernek semmi köze a marihuánához, hatóanyaga is teljesen más. Nem vagyok benne biztos, hogy megfelelően szalonképes módon alkalmazva a „kultúrharc” ne lenne jogos és helyénvaló, és a képviselőiknek ne lenne alapvető dolgokban egy bizonyos mértékben igazuk. Ahova jelenleg vezetni látszik az viszont valamiféle katapult az európai kultúrából és közelítés az oroszokhoz, akiknél ugyanannyira tabu a kannabisz mint nálunk, legfeljebb pálinka helyett vodkát vedelnek. Hasonló tabu szó még a bevándorlás, a jogállamiság és a „gender” (ami valójában nem is létezik magyarul), sőt megszűnni látszik az önálló önkormányzatiság is, csupa olyasmi, ami európai alapérték. Helyette valamiféle félázsiai rendszer jöhet létre, viszont egy mini orosz vagy török rendszer nem létezhet az EU-n belül, legfeljebb megtűrt páriaként, ambíciózus törekvéseit feladva. A túlsplilázott „kulturális önvédelem” az ázsiai elmaradottság felé viszi a társadalmat.

A kultúrharccal szemben leginkább azért vagyok bizalmatlan, mert felülről akarnak egy társadalmat megreformálni, nem pedig az állampolgárok alkotókészségére építve, az ilyen nagy népnevelő kísérletek többnyire bedőltek. Ott is korlátos a rendszer, hogy kizár mindent ami az ideális értékrendjébe nem fér bele, vagy legalábbis szeretne kizárni. Emiatt mindig nagy bili borulás, ha némely prominens tagjának kiderülnek a különféle szexuális perverziói (ettől függetlenül is persze, aki vezető beosztásban van, annak az etikai vétségek nem nagyon férnek bele). A rendszer túlságosan vezérközpontú, a politikai hatalom pedig nagyon személyiségtorzító hatású egy idő elteltével, a katonás szervezetben mindenki felfelé mutogat, senki nem vállal semmiért felelősséget, a meghunyászkodás válik társadalmi normává. Ez ugyan nem látványos, de jelenleg sokkal nagyobb erkölcsi károkat okoz a társadalomban mint a kábítószer vagy a szexuális kicsapongás. Évek óta mondom, hogy nem maga a Fidesz a legfőbb akadálya a társadalom fejlődésének, sokkal inkább egy ember túlhatalma és a köré épült rendszer. Mérsékelt jobboldali kormány változó koalíciókkal teljesen rendben lenne akár öt cikluson keresztül is. Viszont önmagában már az, hogy valaki egymás után háromszor miniszterelnök lehetett, ráadásul mindenféle koalíciós, hatalommegosztási kényszer nélkül, ez a belorusz és az orosz út irányába vezet, egyik országot sem irigyeljük, nincs is miért.

Van tehát olyan, hogy „kulturális önvédelem” vagy inkább hagyományápolás, de ne politikai komisszárokkal próbáljuk megvalósítani. Minden vonalon politikailag megbízható, de nem hozzáértő személyeket látunk, az ún „operatív törzstől” kezdve az egész egészségügyön és külügyön át az igazságüggyel bezárólag, akiknek semmi önálló, szakmailag helytálló elképzelésük sincs, csak a miniszterelnök katonás elvárásainak akarnak megfelelni.

A jogállamiság nagyon is jól meghatározható fogalom, ennek az ellenkezőjét állítani több millió ember előtt egy tévé interjúban nagy öngól volt Varga Judit részéről, aki igazságügy miniszterként elvileg a törvényesség őre kellene, hogy legyen nálunk, nem csak a kormányunk jogi képvelője Brüsszelben. Amikor csatlakoztunk az EU-hoz, akkor egy több évig tartó jogharmonizációs eljárás során a magyar jogszabályokat összhangba hoztuk az EU-joggal, nagyrészt még az első Orbán-kormány idején. Ha pedig visszamegyünk a rendszerváltás idejére, a Fidesz akkor éppen hogy jogállamisági követelésekkel állt elő, ami az elnyomó egypártrendszer helyett a hatalmi ágak szétválasztását biztosító többpártrendszer alapját képezte. Ez persze nem azt jelenti, hogy a jogállam mindennél fontosabb, csupán annyit, hogy a kormány nagyon is pontosan ismeri ennek a fogalomnak a jelentését és valódi tartalmát. Az is mellébeszélés, hogy a migráció kérdése itt megint a fő téma, hiszen már rég nem a migránsok kötelező befogadásáról van szó, hanem csupán valamiféle részvételről a migráció közös kezelésében (például határvédelmi erőkkel).

Diktatúrákat idéző hatalomkoncentráció

Nincs még egy olyan ország az EU-ban, ahol egy párt egyedül alakított volna kormányt, ráadásul már több mint tíz éven keresztül, és egyetlen személynek akkora hatalma legyen, mint nálunk Orbán Viktornak. Emellett az is jól látható, hogy nálunk vagy a lengyeleknél a kormányzat politikai stílusa kísértetiesen hasonlít a trumpisták vagy a brexiterek megnyilvánulásaira (minthogy a gyökerei nagyon hasonlóak). Mivel azonban nyugaton az ilyen irányzatok per pillanat bukásra állnak, Biden révén pedig Európa egy új, erős szövetségest kapott, ezért az EU csúcsszerveiben valószínűleg csökkenhetett az elnézőbb és kompromisszumkereső irányvonal befolyása.  Az Orbán-rendszer politikája nem nagyon kompatibilis az EU-val mint az sem, hogy egyetlen ország folyton megvétóz minden közös fellépést, külpolitikai törekvést, legyen szó akár egységes migrációs politikáról vagy Törökország agresszív fellépése elleni válaszról. További rossz pontok lehetnek az Oroszországnak vagy Kínának nyújtott stratégiai lehetőségek, bár ezeket rajtunk kívül más országok is meglépik fű alatt, kevésbé látványosan, kevésbé konfrontálódva az EU vezetésével, sőt az egyéb kötelezettségeket is igyekeznek valahogy elszabotálni (pl. a migráció esetében). Szinte egyik ország sem tereli a vitákat ideológiai síkra.

Lengyelország, mint első számú politikai szövetséges

A lengyel PIS politikai törekvései eléggé hasonlóak a Fideszéhez, a különbség inkább abban látható, hogy náluk a baloldal szervezettebb és a lengyel társadalom kevésbé behódoló, jobban felvállalja a nyílt konfrontációt. A kormánypárti-ellenzék arány ott is hasonló a magyarhoz (közel 50-50), azonban a kormány egy kicsivel kevésbé hatalom mániás mint nálunk, annak ellenére sem az, hogy határosak két polgárháborúban érintett országgal is (ahol lengyelül beszélő állampolgárok is élnek ráadásul), Belorusszia és Ukrajna. A magyar kormány szoros szövetsége a lengyelekkel egyben az orosz kapcsolatok valamivel hidegebbé válását is maga után vonta, hiszen a lengyel kormány neheztelését váltaná ki az orosz külpolitikai törekvéseinek támogatása. Az viszont feltűnő, hogy Szlovénia kivételével egyetlen kelet-európai ország sem állt most mellénk, a V4 összetartás láthatóan nem működik a vétó esetében. Nyilvánvaló az is, hogy a fő szálka itt az EU szemében Orbán, a lengyelek külpolitikai súlya is nagyobb jelenleg mint a miénk. Orbánék láthatóan elszámították magukat és a nyílt konfrontációval hibát követtek el, most megpróbálnak ebből valahogy kimászni presztízsveszteség nélkül. (Kell egy-két hét, amíg a kedélyek lenyugszanak és a jogi kiskapukat is megtalálják az érintett felek.)

Gazdasági érdekek

A gazdasági érdekek mindenki számára közismertek, és e téren leginkább Németország, főként a német autógyárak azok, akiknek elsődleges érdekük a megállapodás, az hogy verbális szólamokon túl ne fajuljon el az EU kapcsolata Magyarországgal. Az EU támogatások rendszere fairnek mondható, hiszen nagyon sok olyan jövedelmet, ami a gazdagabb országokban, országrészekben csapódik le, de a szegényebbek is részt vesznek az előállításában, vissza tud csatornázni a különféle támogatásokon keresztül. A mögöttes gazdasági érdekek viszont változhatnak, és a britek kilépése szintén hatással volt erre, kedvezőbb helyzetbe hozva a németeket, hollandokat, skandinávokat többek között a kelet-európai munkavállalók célországaiként is. Meg merem kockáztatni, hogy per pillanat nekünk kicsivel jobban érdekünk az EU tagság gazdasági értelemben, mint az EU úgynevezett mag országainak. A piacvédelmet ezzel szemben szükségesnek tartom a gazdaság fejlődése szempontjából, de erre számos finom és rafinált eszköz áll rendelkezésre (amikkel Orbánék többnyire élnek is.)

De Facto kizárás az EU-ból a harcos ideológia miatt?

Elvileg egy adott ország kizárható az EU-ból úgy is, ha a szavazati jogát és a pénztámogatásait is felfüggesztik, bár nem valószínű, hogy erre belátható időn belül sor fog kerülni bármely országgal szemben. A jogállamiság valószínűleg sehol sem működik tökéletesen, sőt lehetnek olyan szükségállapotok, amikor józanésszel nézve is indokolt lehet a korlátozása. A nyilvánosság és átláthatóság például fontos az egyik fontos feltétele a jogérvényesítésnek, a francia rendőrség legutóbbi akciójakor is felmerült ez a fajta probléma (aminek az optimális megoldása számomra nem egyértelmű), de nem valószínű, hogy Orbánék támogatnák az ilyen irányú törekvéseket, sőt. Amit az EU politikai vezetősége támad, az csak a jéghegy csúcsa, a jéghegy maga itt nem más mint egy harcos ideológia, amely folyamatos szükségállapotot lát ott, ahol valójában nincs (vagy ha van, akkor nem tudja ezt megfelelően bizonyítani, hanem mondva csinált okokkal támad). Nálunk a brexiter és a Trump-féle politikához hasonló militariziált közeg alakult ki, aminek harcias hangvétele a középkort idézi, amikor a békés állapot volt a ritkább a háborúzáshoz képest, és a képviselői szintén valamiféle középkori, felvilágosodás előtti állapotokat idealizálnak. Leszögezhetjük azt is, hogy a liberális demokrácia vagy az emberi jogok védelme nem valakiknek a fejéből kipattant ideológiák, hanem több évszázad alatt kifejlesztett gyakorlatokat takarnak, amelyek kritikája lehet ugyan valamennyire jogos, de ezek ellen háborút folytatni, ehhez már szó szerint elvakultnak kell lenni.

A Fidesz törzs szavazóit nem érdekli a jogállamiság

A Fidesz törzs szavazói vagy nem értik mit jelent a jogállamiság hiánya (a korrupcióval vagy a törvények személyre szabott módosításával többek között), vagy mert számukra a hűbéri rendszerek ismerősebbek és megszokottabbak, vagy pedig a rendszer kedvezményezettjeiként nem érzik, hogy ezzel bármiféle probléma lehetne. Számukra olyan fogalmak mint a biztonság, vagy a szűkebb értelemben vett társadalmi hasznosság előbbre valóak minden féle politikai rendszernél, többé-kevésbé érthető módon. A Fidesz mindig ügyelt arra is, hogy ne konfrontálódjon egy időben széles társadalmi rétegekkel, legfeljebb szűk, töbnnyire értelmiségi csoportokkal, akik mögött nincs akkora társadalmi támogatottság (vagy a propaganda kampánnyal is támadhatóak.) Létezik azonban egy olyan feltörekvő csinovnyik réteg, ahol a pártpolitikai megbízhatóság és ideológiai azonosulás az elsődleges annyira, hogy ezt folyton bizonygatni akarják, Demeter Szilárd ennek az egyik példája, aki a harciasságot annyira túlspilázta, hogy már ízléstelenné vált. Egy ördögi kör jön létre, ahol a különféle politikai helytartók egymást überelik abban, hogy ki tudja jobban követni a vezérkar irányvonalát.

Hogyha a harcra készség mindent visz, akkor a hatalomkoncentráció elve valamennyire magától értetődő. Egy ilyen rendszer csak vezérkart és engedelmes végrehajtókat igényel, nincs szüksége se különféle civil szervezetekre, se valódi önkormányzatokra, de a pénzosztástól eltekintve EU szervezetekre sem. Faék egyszerűségű rendszerekről van szó, amik egy ideig sikereket tudnak felmutatni, hosszabb távon azonban sosem.