A Föld kirablásának véget kell vetni

Hogy mit tekintünk barbár, kulturálatlan dolognak, az folyamatosan változik. Ahogy ma már nem elfogadható, ha tarra vágunk egész hegyoldalakat vagy a szomszédunk telefüstöli a környéket, a jövő generációk valószínűleg ugyanolyan primitívségnek fogják tartani, hogy égetjük a fosszilis tüzelőanyagokat, minden felelősség nélkül. A több millió év alatt megkötött napenergiáról régebben azt gondoltuk, hogy az lesz a fő gond, hogy pár évszázad alatt elhasználja az emberiség, ma már nem ettől félünk, hanem hogy túl sok szén-dioxidot és egyéb üvegházhatású gázokat juttatunk a légkörbe, ami gyors és brutális éghajlatváltozásokat okoz.

A napenergia sokkal direktebb módon is felhasználható, nincs szükség a földgázzal való fűtésre sem. Ott van például a talajhő, ami egy méter alatt már egyenletesen az évi középhőmérsékletnek felel meg, vagy ott a szél és ott van a direkt napsütés. Habár ezek energiasűrűsége nem olyan nagy mint a fosszilis forrásoké, a mai technológia már lehetővé teszi, hogy ezekre álljunk át a fosszilisak minimális használata mellett. A decentralizált energiatermelés egyébként nagyobb biztonságot is jelent, nem csak egy atomerőművel szemben, ami szélsőséges példa, hanem a központiról leválasztható kisebb hálózatok formájában, vagy adott esetben a házi szélkerék és napelem kombinációja akár egy épület vagy egy farm teljesen energiaigényét fedezheti.

A „zöld” és a konzervatív felfogás között nincs éles ellentét

Olyan szinten létezik az ellentét, hogy a konzervatív felfogásúaknak idő kell, amíg elfogadják, hogy új technológiai megoldások gyors elterjesztésére is szükség van a környezeti katasztrófák elhárításához. A hagyományok talaján állók hajlamosak a zöldek mozgalmaira éppúgy, mint mindenféle újdonságra alapvető gyanakvással tekinteni, és itt még az is szerepet játszik, ami a konzervativizmusban jelenleg hangsúlyos, hogy a régi arisztokrácia példájára materiális külsőségekkel is kifejezem a pozíciómat (státuszfogyasztás): benzinfaló nagy autók, óriási házak és általában a pénzszórás mutatja meg, hogy ki is vagyok a társadalmi hierarchiában.

Másrészről a zöldek nem egyenlőséget hirdető kommunisták, a hagyományos szocialista baloldalhoz semmi közük, amit az is bizonyít, hogy vannak kifejezetten konzervatív követeléseik, mint például a különféle műanyagok betiltása vagy legalábbis a használatuk nagymértékű csökkentése, a nagy világcégek környezetszennyező gyakorlatának leleplezése, ezek monopolhelyzetének megszüntetése, a nagyüzemi vegyszerhasználat csökkentése és a biogazdálkodás népszerűsítése. Létezik hagyományokon alapuló és a modern technológiát használó környezetvédelem is, a zöldek általában mindkettőt fontosnak tartják, emellett nincsenek favorizált társadalmi csoportjaik sem. A zöldek jól beleillenek a jobbos és balos vezetésű kormányokba is. Az ellentéteik talán a liberálisokkal szemben a legjelentősebbek, de ott is vannak közös pontok, például a zöld technológiák terjesztése, amelyek új, modernebb és hosszabb távon versenyképes iparágakat hoznak létre. (A karbon adó bevezetése e téren kulcsfontosságú lépés volt.)

Alapvetően a hagyományos falusi és a modern nagyvárosi életmód is rendben lehet

Ha átállunk a mérleg szemléletre, hogy visszajuttatjuk-e a Földnek azt, amit kivettünk, akkor például a hagyományos fatüzelés is lehet környezetbarát, amennyiben nem használunk el több fát, mint amennyi évente terem. Sőt, erdőgazdálkodásra valamilyen szinten szükség is van, ha az erdőket teljesen magukra hagyjuk és emellett nagyon sok a nem őshonos fa (főként fenyőfélék), azzal az erdőtüzek valószínűségét is növelhetjük. A falvakban nagyobb lehetőség van arra, hogy zöldség és gyümölcs terén valamennyire önellátók lehessünk, azonban a nagyvárosokban is léteznek balkonládák és ha egy kicsit nehézkesebben is, de ott is megoldható a komposztálás. (Esetleg egyes üressé váló üveg-irodaépületek is átállíthatóak lehetnek high-tech zöldségtermesztésre.)

A nagyvárosokban a lakások fűtésigénye kisebb, a tömegközlekedés szintén környezetbarát alternatívát jelent, az ott élők karbon lábnyoma nem feltétlenül nagyobb, mint a falvakban élőké (főként ha az utóbbiak naponta beutaznak a nagyvárosba dolgozni). Jelenleg a kisvárosokban élők és a nagyvárosok peremkerületein levő kertvárosok lakói egyaránt sokat közlekednek gépkocsival, aminek még akkor is nagy lenne a karbon és vízlábnyoma, ha teljes mértékben megújuló energiával üzemelne.

A műanyagokkal külön foglalkozni kell

A műanyagokra szerintem a karbon adóhoz hasonló külön adónemet kell bevezetni, amelyet a kormányok az ártalmatlanításukra kell, hogy használjanak, legyen szó akár műanyag zacskóról, PET-palackokról, műszálas ruhákról vagy beépített műanyagokról. A műanyagok fajtáját csökkenteni kell, válogatásukat javítani, az újrahasznosításuk pedig technológiai fejlesztéseket igényel. Folyamatosan szűrni kell a műanyag szemcséket a tengerekből, a mikro műanyagokat az ivóvízből, a szándékos szennyezőket pedig szigorúan büntetni. Az adó természetesen arra is ösztönözhetne, hogy ahol lehet használjunk másféle alternatívákat. (A betiltás elvileg ennél erősebb eszköz, de ott mindig lesznek kiskapuk illetve az érintett cégek kilobbizzák, hogy legyen.)

Először a nagyhatalmakat kell meggyőzni

Az EU élenjárónak mondható a környezetvédelem terén, a trendek és az újabb fejlemények biztatóak, az USA Trump elnökségét követően szintén csatlakozhat ehhez az irányhoz. Kelet-Ázsiában a legnagyobb kérdés még Kína, ott nagyon lassan fogja fel a vezetőség, hogy a nagy népsűrűségű területeken az életminőséget nagyban meghatározza a környezetvédelem, nehezen fordultak el a szénerőművek felől is. Oroszországban ez a fordulat szintén elég lassú, de most már ők is kezdik látni a problémákat (például az erdőtüzeket Szibériában) és ők sem akarnak lemaradni. Brazília és India meggyőzéséhez nem tudom, milyen természeti katasztrófák kellenének. (India esetében a népesség növekedése is nagy probléma) A meleg égövi fejlődő országokat veszélyezteti leginkább a klímaváltozás (Fekete-Afrikát, a muszlimokat) és az ottani politikai elitnek is fel kellene fogni, hogy az országuk teljesen összeomolhat a felmelegedés miatt, vagy ha másképp nem megy, akkor valamilyen eszközökkel külsőleg kellene rájuk kényszeríteni a szükséges változásokat.

Mindez nem csökkenti a fejlett világ felelősségét, hiszen elsősorban a vezető ipari országok profitáltak a környezet szennyezéséből, az ő esetükben pedig van pénz, technológia és minden adottság, hogy elkezdjék kivonni a légköri szén-dioxidot és megkötni talajban, kőzetekben, esetleg mélyen a földfelszín alatt vagy egyéb szerves vegyületekben. A GDP nem elhanyagolható részét erre kellene tulajdonképp fordítani.

A járvány adott egy kis időt

Amikor a világgazdaság egész ágazatai állnak le vagy esnek vissza jelentősen, olyankor több idő van elgondolkozni a fejlesztések további irányáról. Turisztika, szórakozás, utazások egyes formái álltak le, a fogyasztást is ez valamennyire csökkenti. Az internet elterjedté válása szintén is segít egy kicsit abban, hogy ne feltétlenül tárgyak halmozása, vagy akár különféle utazások jelentsék számunkra az élet értelmét. A különféle példaadó elitek rongyrázó és felelőtlen életmódja viszont még alapvető gátja a tudati szemlélet változásának, e téren még jelentős fordulatra van szükség.

A katasztrófák mértéke a kérdés

Nem mindegy, hogy a globális átlaghőmérséklet 2-3 fokkal, vagy esetleg 4-5 fokkal emelkedik, még az utóbbi sem zárható ki a jelenlegi életmódunk folytatásával a 22.század elejére. 4 fokos hőmérséklet emelkedés esetében már nagyon sok országban a civilizáció összeomolhat, Magyarország is az élhetőség határára kerül (forrás: Konnektográfia c. könyv). Amikor a természeti körülmények romlását látjuk és növekvő migrációtól félünk, akkor az első ösztönös reakciónk a saját területünk és identitásunk megvédése lehet. Viszont az már nagymértékben rajtunk is múlik, hogy a természeti feltételek mennyire lesznek korlátozóak (vízhiány, hőhullámok, szélviharok stb.), és hogyan tudjuk összefogással ezeket megelőzni vagy a hatásukat csökkenteni.

Az ember csúcsragadozóból prédává vált

Ma már eljutottunk oda, hogy az ember is védelemre szorul közvetlen módon is, és ironikus módon éppen a legkisebb élőlények jelentik ránk legnagyobb veszélyt e téren. Különféle állatokban jelen van nagyon sok féle kórokozó, (éppúgy mint a középkori nagy járványok idején), és onnan terjednek át. Ismerjük azokat a területeket, Nyugat-Afrikában, Kína egyes részein, ahonnan új, igen veszélyes járványok indultak ki az utóbbi évtizedekben, egészen mostanáig sikerült mindet lokalizálni. Az állatok természetes élőhelyeit sokkal nagyobb tiszteletben kell tartani, korlátozni kell a kontaktust (pl. vadállatok húsának árusítását be kell tiltani), különféle szervezetek, akár ENSZ békefenntartók és kórokozó figyelő szolgálatok, laboratóriumok széles körű bevonásával. Nyilvánvalóan sokkal kisebb költség egy járványt megelőzni, vagy akár még csírájában is elfojtani, mint kezelni.

Az optimizmusra a bekövetkezett szemléletváltozás ad csupán okot

A társadalom sok mindent tolerált régen, ami ma már a legtöbbünknek elfogadhatatlan, például a szemét eldobálását, vegyszertől habzó patakokat, erdők és nádasok kiirtását stb. Ezen az úton remélhetőleg tovább megyünk és elterjed az a fajta mérleg szemlélet, hogy a természetből nem vehetünk ki többet, mint amit visszaadunk, sőt már nagyon komoly adósságot halmoztunk fel vele szemben. Nem is szennyezhetjük büntetlenül, mert azzal magunknak ártunk a legtöbbet. Nekem például a betonozás vagy az autóutak építése is ilyenek, amik a jövő generációi számára talán ugyanolyan rondának fognak tűnni, mint amennyire bántó nekünk ma már egy meddőhányó vagy a füstölő gyárkémények.

A tágabb értelmű politizálás, közéleti kérdésekről való beszélgetés a legtöbb esetben sajnálatos módon különféle hatalmi kérdések körül forog, eléggé nyilvánvaló módon.

Árulkodó a stílus

A hatalomvágy mindig erős ragaszkodásként jelenik meg, ilyen jelzők jutnak az ember eszébe, hogy mindenáron, foggal-körömmel, tűzzel-vassal, minden eszközt felhasználva stb. A hatalomvágy mindig valamilyen ösztönös, zsigeri késztetés, ennélfogva hiába keresnénk bennük akár a racionalitást, akár a kifinomult érzelmeket. A brexiterek fő jelmondata annak idején „Take back control”, vegyük vissza az ellenőrzést éppen erről szólt. Az „vírustagadók” is hol tagadják a vírus létét, hol egy nagy láthatatlan ármány részének tekintik, a logikai ellentmondások nem zavarják őket, a koherenciát nem ebben hanem teljesen másban kell keresni. Amíg a kifinomult racionalitáson alapuló tudás terjedése a társadalomban mindig lassú (építkezés jellegű), a durva ösztönös érzelmek sokkal gyorsabbak, mert ősibb és bejáratottabb idegi és hormonális reakciókat követnek. A helyzet igazából pszichológiai segítségért kiállt, rengeteg olyan pszichológus elszánt és összefogott munkájáért, akik ezt a sokfelé népszokássá vált gyűlölködést kezelni tudnák.

Politizálás, mint kivetítés

A rendszertagadó, radikális mozgalmak a saját hatalmi vágyait vetítik rá a hatalmi „status quo” politikai szimbólumaira és vezetőire. Tehát mivel hogy az ellenfél csal, visszaél a fölényével és mindent dominálni akar, ezért számunkra is megengedett mindenféle, kevéssé sportszerű eszköz is. Ebben a történetben a „mi”, azokat jelentik, akik érzelmileg rezonanciát mutatnak, az „ők”pedig mivel láthatatlan, mindig a vezetés mondja meg, hogy az adott helyzetben kiket jelent. Az a baj, hogy amikor az ember belemegy ebbe a játékba, az egy fiziológiás stresszhelyzet, ami nem hagy teret az érzelmeink őszinte felismerésének, még kevésbé a gondolati nyitottságnak. Ördögi kör jön létre ilyenkor, a hatalmi kérdések provokatív jellege képes behúzni az embert.

Mért baj, ha átlagos vagy?

Magyarország egy eléggé átlagos európai ország, vannak a kontinensen keletebbre és délre jóval szegényebbek és rosszabb helyzetben levők is. Ha valaki még alulról is közelíti az átlagot, az már magától értetődően egy szintet jelent, hiszen közel ugyanannyian vannak nálunk gyengébbek mint jobbak. Például a labdarúgás eredményessége, ami mutat némi összefüggést a gazdaság aktuális állapotával, ebben is eléggé átlagosnak mondhatóak vagyunk. Sok pénz ráfordításával sikerült az átlag alatti szintről feljönni a hozzánk hasonló népességű országokhoz, a csehek, osztrákok, szlovákok, svájciak szintjére, megelőzve a görögöket, bolgárokat és szerbeket, de elmaradva a horvátoktól, portugáloktól, belgáktól és hollandoktól. Gazdasági téren is azt lehet mondani rólunk vagy a lengyelekről is, hogy több területen is elég jók vagyunk, de semmiben nem kiemelkedők.

Összefogással pótolni a hiányosságokat?

Kérdés, hogy ez vajon ez lehetséges-e hosszabb távon. A hiányosságaink, amikben átlag alattiak vagyunk, ha ezt azzal akarjuk ellensúlyozni, hogy katonásan „összébb zárjuk a sorainkat”, az egyben azt is jelenti, hogy eltűrjük a tespedést, a tudatlanságot, mert nem igazán akarjuk magunkat belülről fejleszteni. A keményen katonás hatalmi logika egy olyan világban működik jól, ahol az erőforrások szűkösek (igazából ez az alaptétele is). Egyéb esetben szerintem egy civilizációs visszafejlődéshez vezet, a sztereotip harcias reakció nem kreatív. Az érvelés ugyan úgy szól, hogy ki kell küzdenünk „az igazunkat”, utána más világ jön, azonban akinek a harc a lételeme az mindig harcolni fog, nem tud erről az útról letérni.

A nyugati racionalitás számára megdöbbentő

Nem mondom azt, hogy a nyugati racionalitás mindent überel, mert nem léteznek teljesen abszolutizálható értékek, például a szólásszabadságnak is van határa, az egyéni szabadságjogoknak is, a toleranciának stb. bárminek. Egy BBC interjú esetében a riporter gyakorlatilag az EU-n kívülinek mondható, csupán a nyugati racionalitást képviseli, azt a fajta hagyományt, amely egyik fő ága történetesen Angliából ered. Ilyen szemmel nézve megdöbbentő, ahogyan a magyar igazságügyi miniszter folyton mellébeszél, személyeskedik, vagdalkozik, magyarázkodik. Igazából ami előjön az interjúban az csak a jéghegy csúcsa, de jól látszik, hogy a „rule of law” a jog uralmát jelenti nálunk szó szerint sokkal inkább mint jogállamot, a játékot a törvény betűivel, miközben nevetségessé tesszük a törvények eredeti szellemiségét. (Például az milyen dolog, hogy egy civil szervezet „befolyásolhatja a közvéleményt”, hallatlan. Itt például kibújik a szög a zsákból. Ja, "sorosbérenc", ez a magyarázat, hogy is felejthettem el?)

Ha túl sokáig döntögetik, egyszer tényleg leomolhat

A különféle rendszertagadók, rendszerdöntögetők maguk lennének leginkább meglepve és megdöbbenve, ha a rendszer tényleg összedőlne. Sokféle irányból lehet persze döntögetni, akár tudatosan akár tudattalan módon. (A baloldal is lehet sáros e téren.) Az egyik fajta nyilvánvaló veszély az a jobboldali radikalizmus, annyira ókonzervatív, hogy tagadja a felvilágosodás előtti értékeket, számomra egy kicsit a lapos föld hívőket idéző módon. Ami megmarad az valamiféle paraszti-hűbéres jellegű világ, ami ebbe a képbe nem illik bele az felejtős. Mivel nincsenek kérdések csak állítások erről az oldalról, emiatt a valós kommunikációnak gyakorlatilag semmi esélye, legalábbis ezen a síkon. Ami ennél nagyobb baj, hogy ennek a harcnak sajnos sok áldozata van, a közfelfogást is egy olyan irányba tolja, hogy akik kevésbé állíthatóak „csatasorba”, azokról a társadalom hajlamos teljesen lemondani. (L. szociálpolitika illetve annak hiánya.)

Nem a hatalomvágyról kellene, hogy szóljon a politizálás, lehetne teljesen normális, laza beszélgetés is, nem olyan, mint amihez hozzászoktunk, és ami sokak számára a normalitást jelenti.

A politikusok szereptévesztése nagyon feltűnő, bár előrebocsátom, hogy ezek csak a reflektorfény miatt annyira kirívó példák. Külügyminiszter, aki minden csak nem diplomatikus, egészségügyi miniszter, aki leginkább csak a magyarság eredetét kutatja, vagy egy kis ország miniszterelnöke, aki diktálni akarja, hogy az EU politikája miről szóljon, lehetne tovább sorolni. A legirritálóbb számomra mindegyik közül az igazságügy miniszter, akinek a törvényesség őrének kellene lennie, közben ő akarja meghatározni, hogy mi az igazság. Amikor kinevezték, akkor még arról beszélt Varga Judit, hogy az EU-nak meg kell mutatni, hogy velük szemben mi laza, jó fejek vagyunk – hát mit mondjak, nem sikerült.

Vannak definiálhatatlan fogalmak

Az olyan fogalmainkat mint a házasság, család, nemzet, Isten stb. nem lehet megragadni definíciókkal teljes mértékben amiatt, mert valaminek az egységét fejezik ki, a definíció pedig tipikusan részekre bontó megközelítés. Lehet az mondani például teljes joggal, hogy „A házasság mindenekelőtt, elsősorban férfi (apa) és nő (anya) törvényes kapcsolatát jelenti”, de kizárólagossá nem lehet tenni ezt a fajta megközelítést, pontosabban az annyira közkedvelt „zéró tolerancia” ebben az esetben is nagy hiba. Amiatt is, hogy az emberek sokféle kapcsolatban élhetnek, amit már régebbi korokban is megtettek volna, de a kemény gazdasági kényszerek miatt inkább némán tűrtek, fel sem merült, hogy van más választásuk.

A gyerekek átnevelésének gondolata

Nagyon régi téma ez, gondoljunk például hírhedt janicsárképzésre (a köznyelvben analógiaként is megmaradt ez a szó). Aztán itt van Franco rendszere, ahol nem volt ritka, hogy kommunistának tartott szülőknek azt mondták a kórházban, hogy az újszülött meghalt, de titokban katolikus családhoz adták örökbe. Nálunk a kommunizmus alatt futottak fel a gyermekotthonok, mert egy időben úgy vélték, hogy a gyerekek szülők nélkül jól formálhatóak, „szocialista erkölcsre” nevelhetőek – hatalmas tévedés volt. Manapság a NER ultrakonzervatív szemlélete egyre inkább mindenre ráüti a bélyegét, például a homoszexualitást valamiféle beteges, fertőző dolognak tartja, pusztán csak érzelmi alapon, holott erre semmi bizonyítéka nincs, nem beszélve arról, hogy a szexualitás alakulása szerencse kérdése is, hiszen a genetika, a hormonok működése nagymértékben meghatározza. Tipikus példája annak, amikor problémát látnak ott egyesek, ahol valójában nincs, a bolhából elefántot csinálunk.

A nevelőotthonokból a gyerekeket eddig is elsősorban hagyományos házasságban élő pároknak adták örökbe, és ha nem volt ilyen alkalmas jelölt, akkor jöhettek csak szóba másfajta párok vagy egyedülállók. Másrészt viszont szakértők szerint még egy nem túlságosan jó, de a gyerek minimális szükségleteit biztosító család is jobb bármiféle nevelőotthonnál. Az állam megint túlteng, túlságosan beavatkozik olyasmibe, amibe nem kellene. Régebben egyébként teljesen helyes gyakorlat volt, hogy súlyos családi problémák esetében nem az állam, hanem a nagynénik, a keresztszülők vállalták át a gyerekek nevelését. Ezenkívül még az egyház is segített fenntartani különféle intézményeket olyan gyerekeknek, akiket születésük után valamilyen okból elhagytak.

A NER arctalan rendszere

Spiró írt egy regényt Ikszek címmel, ami a kommunista bürokraták láthatatlan, de mindenhova eljutó tevékenységét mutatja be, ahogyan kicsinálták a kiugróan tehetséges embereket. A mostani rendszer legfeljebb egy fokkal jobb annál, sokak számára éppolyan riasztó vagy menekülésre késztető tud lenni. Ebben a rendszerben szerintem Orbán csupán a brand neve, az arca, aki ügyes politikusként jól evickél az ideológiai fősodorban, a NER-ben, amelynek híveit éppúgy, mint a trumpizmus vagy putyinizmus esetében a mélyen konzervatív felfogás köti össze. (A hangsúly azon van, hogy mély, nagyon vaskalapos, ugyanis többféle konzervativizmus is lehetséges.) Akik ebben hisznek, azok nagyon szisztematikus módon, minden lehetőséget felhasználva dolgoznak azon, hogy valamiféle nagyon régi társadalmi viszonyokat állítsanak vissza. (A cél engem nem érdekel, mert tudjuk, hogy a cél sosem szentesíti az eszközt. A cél pedig nem más, mint amit látunk.) Nem érdekli őket, hogy járványhelyzet van, hogy esetleg súlyos gazdasági problémákat kell megoldani, számukra ez a szisztematikus, ideológiai alapú „építkezés” a legfontosabb. Azért nevezem arctalannak, mert ott van például a meghatározó törvények egyéni képviselői indítványokként való beterjesztése, amiknek semmi köze a beterjesztőhöz, vagy gazdasági vonalon a strómanok mögött meghúzódó láthatatlan cégbirodalmak, a különféle pártkatonák a médiumokban, és még lehetne sorolni.

A „mezei állampolgár” is hajlamos szereptévesztésben élni

Például itt van nálunk a millió „járványügyi szakértő”, de az európai emberre általában jellemző, hogy nagyon szeret okoskodni, Kelet-Ázsiában viszont nem okoskodtak annyira, csak tudták mit kell csinálni és betartották a szabályokat, hogy kiirtsák a járványt. (A jövőben majd nem az lesz, hogy az európai embernek kell oltásokat kapnia, ha egzotikus országba utazik, hanem ők kérnek majd védőoltást, ha ide jönnek.) A politikusok csak feltűnő, tipikus példái a szereptévesztéseinknek, amikor nem azzal foglalkozunk, ami a dolgunk lenne, sőt esetleg pont azzal szemben ügyködünk, mint az igazságügyi miniszter asszony, aki törvény helyett személyes döntéssel akarja megítélni, fogadhat-e örökbe gyereket egy nem hagyományos házasságban élő személy.

Újabb kori problémákat tagadó második nyilvánosság

Erről az érzelmes, „alternatív igazságokat” teremtő, pletykálkodó globális faluról már sokan írtak. Viszont nem szándékom lenézni, sőt teljesen igazat adok azoknak, akik ebben részt vesznek, ezt a rengeteg információt valahogy kezelni kell, nagyon is valós probléma az identitásvesztés, az atomizálódás. Nagyrészt igazuk van, sok mindenben igazuk van. Mindenkinek sok a problémája, nem biztos, hogy beleférnek az olyan globális problémák mint a migráció, éghajlatváltozás vagy COVID-járvány. Viszont. Ha nem értünk ezekhez, akkor viszont úgy lenne korrekt, hogy ne is okoskodjunk ezekről, ne akarjuk a létező problémákat letagadni. Vagy ugyanazok, akik egyik nap a probléma létezését tagadják, másnap ugyanerről összeesküvés elméletet gyártanak – ez már megint milyen dolog?

Ott van például a migráció: A magyar válogatottban Izland ellen egyetlen Európán kívülről honosított játékos játszott, Loic Nego, ő lőtte az egyenlítő gólunkat, nélküle nem jutottunk volna ki az Európa Bajnokságra. (Fogadjunk, hogy a közmédiában nem meri ezt senki hangsúlyozni, csak Szoboszlait dícsérik.) Orbán sajnos nem gratulálhat neki, a járvány miatt, pedig milyen jó fotó lenne… Őrült egy világban élünk, aki erőszakosan normákhoz akarná igazítani, az a maradék józan eszét is elveszti.

Vannak arra utaló folyamatok, hogy a közeljövőben ez nem teljesen elképzelhetetlen. Az elnökválasztások utóbbi fél évszázadára visszatekintve, elsöprő többséggel az idősebb Busht, Reagant, Nixont választották csupán meg. A jelenlegi politikai megosztottság már ’90-es években kialakult, vannak államok, ahol közel fél évszázada már mindig a republikánusok és vannak, ahol mindig a demokraták nyernek. A nyugati parti és az észak-keleti államok inkább baloldalinak mondhatóak, demokrata elektorokat választanak, az ország középső és déli államaiban lakók konzervatívabbak, a republikánus jelöltre szavaznak. Az elnökválasztást általában az az oldal nyeri, amelyik több „köztes államot” tud a maga javára fordítani, ebben a 19.századi észak-dél polgárháborút felidéző (bár egyelőre szerencsére békés eszközökkel vívott) küzdelemben.

Kalifornia és Texas kiválhat

Az USA két legnépesebb állama, gazdaságilag is annyira erősek, hogy simán meg tudnának állni a saját lábukon, Kalifornia sok évtizede már a demokraták egyik fellegvára, Texas a republikánusoké. Mindkettő nagyon erős a high-tech területén, mezőgazdaságuk is igen jelentős, gazdaságuk igen sokoldalú és az USA exportjának legnagyobb részét ez a két állam adja. Kulturálisan viszont teljesen különböznek, Kalifornia kevésbé vallásos és legalizálták a marihuánát, ami Texasban tilos, ott még sokkal inkább a hagyományos amerikai kulturális sajátosságok dominálnak. Igazán high-technek Kalifornia mondható, a különbség különösen feltűnő a zöld beruházások területén, amit Texasban az olajlobbi sokkal jobban képes visszafogni. Mindkét államban sok a bevándorló, az állampolgárok több mint 30%-a valamilyen mértékben spanyol anyanyelvű, ami a helyi politikai viszonyokat mégse változtatta meg alapvetően, például a Texasban állampolgárságot nyert bevándorlók jelentős része a republikánusokra szavaz. Ha ezek az államok függetlenek lennének, akkor a politikai pártok nyilvánvalóan már egyikben sem a mostani republikánus-demokrata törésvonal mentén szerveződnének. Lehet természetesen számos oka annak, ha nem akarnak elszakadni az USA többi részétől, egy ilyen az, hogy Kaliforniában a földrengések és tűzhányók, Texasban pedig a hurrikánok és a tornádók okozhatnak olyan szintű károkat, amikor szövetségi állami segítséget igényelhetnek.

A nemzetközi erőviszonyok teljesen megváltoznának

Ha az USA nem lenne szuperhatalom többé, akkor teljesen megváltoznának az erőviszonyok, Kína és Oroszország maradna meg csak globális tényezőként. A NATO gyakorlatilag megszűnne és megerősödhetnének olyan helyi középhatalmak, mint például Irán. Ettől függetlenül Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában is olyan gyorsan nőtt a népesség az utóbbi évtizedekben, ami már önmagában is szinte reménytelenné tesz bármilyen nyílt katonai megszállást. Az ilyen intervenciók már régebben is csapdahelyzetnek bizonyultak ugyanúgy az amerikaiak, mint az oroszok számára. Számomra kevésbé jelentősnek tűnik mind a NATO mind az USA szerepe a nemzetközi konfliktusok katonai erővel történő rendezésében (vagy megelőzésében) mint évtizedekkel ezelőtt, igaz viszont, hogy a komoly hadipotenciál egyfajta fenyegető erő, ami lehetővé teszi a szabályokat megszegő agresszor megbüntetését. Mindettől eltekintve a nagyhatalmak, pl. USA és Kína közötti nagy távolságok már önmagában csökkentik annak az esélyét, hogy nyílt háborúba lépjenek egymással.

Az „imperializmus” tartja egyben az országokat?

Nem nagyon szeretem ez a kommunisták által sűrűn emlegetett szót használni, de mégiscsak valamiféle birodalmi szemlélet indokolhatja azt, ha egy ország korlátozza a kulturálisan eltérő régiók elszakadási törekvéseit. (Egyébként pedig nem célom semmiféle „történelmi igazságtétel”, nem érezném boldognak attól, ha bármelyik nagyhatalom részekre szakadna.) Az Egyesült Királyságban is él még a nagyhatalmi szemlélet (vagy inkább nosztalgia), ezért nehezíti meg Skócia, Észak-Írország, esetleg Wales önállóságát. Franciaországban a bretonok és okszitánok vannak hasonló helyzetben, a spanyoloknál pedig a baszk szeparatisták terrorakcióinak végül egy eléggé széleskörű (bár nyilvánosan nem hangoztatott) autonómia megadása vetett véget. A németek lemondtak a katonai nagyhatalmi státuszról, ezt fejezi ki a szövetségi államok rendszere is, a jogkörök nagy részének decentralizálásával. Kínában viszont az állampárt nagyon szigorúan fellép a tibetiek és ujgurok autonómia törekvéseivel szemben, az ellenállókra nagyon kemény megtorlás vár – ez megint a birodalmi logikába és a nagyhatalmi törekvésekbe illeszkedik. Általánosságban véve, ahol a politikai elit egyik fő célja az ország külpolitikai befolyásának erősítése vagy kiterjesztése, ott keményen fellépnek a helyi autonómia törekvésekkel szemben és az állam szinte mindent központosítani igyekszik.

Az eltérő életmód erősítette fel a kulturális különbségeket

Nyilván ahol az értékrendszerek nagyon eltérőek, ott a központi kormányzatra leadott voksok esetében csak az egyik oldal lehet nyerő, a másik mindenképp frusztrált lesz, sőt előfordulhat az is, hogy mindkét oldal valamennyire elégedetlen marad. Az egyik oldalt a modern, pörgős, sok kommunikációt igénylő életmóddal lehetne leírni, mindenki sokféle emberrel találkozik, ez a jellemző többek között a nagyvárosokban és a tengerparti területeken, pl. az USA partvidékein vagy Hollandiában. A másik kultúra belterjesebbnek mondható és inkább a helyi hagyományok megőrzésére koncentrál, a nagy síkságokon és az „álmos” kisebb településeken ez dominál például Oroszországban vagy az USA-ban, de akár nálunk is megfigyelhető. Ízlés kérdése és vérmérsékleté, hogy kihez melyik áll közelebb, de ha a központi hatalom jogkörei túl erősek, (amit globális vagy regionális nagyhatalmi törekvések indokolhatnak leginkább) akkor az egyik oldal mindenképp rosszul fog járni. A központosítás erősödésével növekszik a társadalmi elégedetlenség, nem csupán a relatív kisebbségbe került polgárok rossz közérzete miatt, hanem többnyire a vagyoni különbségek növekedése révén is.

Néhány éve már ugyanaz a menetrend a választásokon a világ nagy részén, a kétféle értékrendű (egy konzervatívabbnak és egy liberálisabbnak mondható) választói csoport között szoros verseny zajlik, a végén általában az nyer, aki a szavazótáborát jobban képes mobilizálni. Mennyi ebben a vezető szerepe, aki a kampány arcát adja? Talán 10%, és a többi a kampánystábé és a marketingmunkáé? A mostani USA-beli (nem „amerikai”) elnökválasztás sok szempontból hasonló a négy évvel ezelőttihez, csak éppen most a demokraták jobban tudták mozgósítani a potenciális választóikat. (Ebben a pillanatban, amikor ezt írom, még nagyon is kétesélyes a versenyfutás.)

Hasonló forgatókönyvek

A Brexit esetében vagy éppen nálunk a 2018-as választáson is az döntött, hogy ki mozgósít jobban és melyik szavazótábor az egységesebb, kevésbé szétforgácsolt. Ez valójában egy „a győztes mindent visz” típusú angolszász forgatókönyvnek nevezhető (amit nálunk a Fidesz vezetett be). Az európai kontinentális stílus megint más, sok kis párt rendszerére épül, ameyek koalíciós kényszerben tudnak csak kormányozni. Az ázsiai hibrid rezsimek (az oroszokat és törököket is ide számítva) a másik végletet jelentik, a szavazások lényegében tét nélküliek, hiszen a verseny előre lefutott, a választások manipulációja teljesen nyilvánvaló.

Az a jó, ha egyik oldal se nyeri agyon magát

A polarizációra épülő választási rendszerekben a legtöbb kormány vagy hatalomra került párt igyekszik magát (illetve az értékrendszerét) különféle törvényeken keresztül bebetonozni és a saját újraválasztási esélyeit megnövelni. Hogy ez ne következhessen be, ennek egyetlen gátja a hatalommegosztás intézménye. Az USA-ban a legfelsőbb bíróság konzervatív többségű, a szenátus is, az alsóházban viszont a liberálisok dominálnak (lényegében ők kezdeményezik a törvényeket, a másik két szint csak jóváhagyó szerepű lehet). A mostani elnökválasztás után 2:2 vagy 3:1 lesz az arány, ami azért jó, mert a két nagyon eltérő értékrendszer (ókonzervatív és modernista) egyaránt megfelelő szintű képviseletet kap.

Lakóhelyhez van inkább köze, nem a származáshoz

A nagyvárosiak mindig a baloldalra szavaznak, igaz ez Isztambultól Moszkván keresztül, Bécsen és Budapesten át New Yorkig, teljesen függetlenül attól, hogy mennyi bevándorló lakosuk van, az életmód önmagában, az ott élők életstílusa a modernitást részesíti előnyben a hagyománnyal szemben. A falvak és a kisvárosok viszont a világon mindenhol a konzervatív kormányokat támogatják. Azt lehet látni, hogy az utóbbi időkben a leadott szavazatok 50-50% körül oszlanak meg a demokratikus kultúrájú országokban, amit én nagyon jónak tartok. A nagyváros győzelme hosszabb távon egy elgépiesedett és érzelmileg sivár társadalom felé vezetne, a falvaké pedig a feudális szintű vallási fundamentalizmushoz.

Ki lehet a jobb elnök Biden vagy Trump?

Nyilván nekem is az egyik jelölt szimpatikusabb mint a másik, az egyik oldal értékrendszere közelebb áll, de ettől teljesen elvonatkoztatva azt mondom, hogy nekünk nagyjából mindegy melyik nyer, akár gazdasági, akár politikai értelemben. Az USA-nak melyik jobb, Európának vagy a világnak ki lenne a jobb, ezt nem is tudnám megmondani. Legutóbb örültem, hogy nyolc év demokrata elnöklés után a republikánusok nyertek (megint csak úgy vélem, hogy mintegy 10%-20-ot adhat az elnök személye, a nagyobbik részt az apparátus teljesítménye határozza meg). Trump nekem lapvetően szimpatikus, mert karakteres egyéniség nyilvánvaló emberi gyarlóságokkal, és a külpolitikai eredményei például egészen jók. Ha Biden lesz a győztes, akkor viszont megint jöhet egy új csapat, új elképzelésekkel, és a legfontosabb, hogy a környezetvédelem sokat nyerne vele.

Európa „bekerítése” elmarad?

Még egy hátrány lenne Trump elnökségének meghosszabbítása, hogy Európa végképp bekerítve találná magát, megfosztva az összes szövetségesétől. Az USA lehetne egy szövetséges a kínaiak ellenében, a törökök Erdogan miatt nem jönnek szóba az utóbbi időben, az észak-afrikai és a nyugat-ázsiai muszlim világ se nagyon, az oroszok pedig Putyin agresszív külpolitikája miatt váltak szövetségesből majdnem hogy ellenséggé. A britek kilépése óta az európai politikai kultúra egyre inkább szigetszerűvé válik, amit a kontinensen belül számos politikus, de mindenek előtt Orbánék csapata az egységes fellépés kerékkötőiként egyértelműen bomlasztani is igyekeznek. Nem lenne jó, ha amerikai, kínai vagy orosz modellek közül lehetne csak választani a jövőben, és elfelejthetnénk a kompromisszumkereső és kifinomult európai felfogást.

Fordulhatnak a trendek

A populista vezérelvű rendszerek kifulladni látszanak számos országban, a gazdasági sikerek újabban elmaradnak az oroszok, törökök és britek esetében is, ezért vannak arra utaló jelek, hogy megerősödhet a racionálisabb, kevésbé az érzelmekre ható modernizációs irányzat (például a balos környezetvédők jóvoltából) a következő években, bár egy ilyen trendnek épp nálunk még semmi jele nincs. Egyfajta elitista demokrácia (akár „liberális diktatúrának”, akár „meritokráciának”, mindegy hogy nevezzük) viszont számomra szintén nagyon rémisztő eshetőség, hosszabb távon nagyjából hasonló szintű politikai képviseletet kellene, hogy kapjanak a társadalom teljesen különböző rétegei, vagyoni helyzetre, karrierre, származásra való tekintet nélkül is.

Közéletünk rendkívül alacsony színvonala

Önmagában már elég indok arra, hogy valaki önálló blogot írjon. Ha azt látnánk, hogy a vezető médiumaink szinte kivétel nélkül a valóban fontos közéleti kérdéseket tárgyalnák, leginkább a tényszerűséget és szakszerűséget szem előtt tartva valamint több oldalról is alaposan körüljárva, akkor nem lenne szükség „outsiderekre”, mert a leírtakhoz nem nagyon lenne mit hozzátenni. Nem lenne hiányérzetünk, nem gondolnánk, hogy valahol félrecsúsztak a dolgok, sem azt, hogy szélsőséges politikai táborok határozzák meg a közbeszédet, és hogy az azonosulás az egyik vagy másik táborral fogja megmondani, hogy kit szeressünk és kit utáljunk, más lehetőségeket nem is hagyva számunkra. Főként azok számára, akik egyikkel sem tudnak azonosulni.

Az ma már közhely, hogy a csoportmentalitás és a véleménybuborékokban élés mennyire torzítja a felfogásunkat, mégsem teszünk ellene semmit. (Ez esetben is érvényes az a mondás, hogy ha tudunk valamilyen probléma létezéséről, akkor még a megoldás feléig sem jutottunk el.) Vannak persze sokan, akik nagyon is törekednek az objektivitásra, de úgy tűnik, hogy a meghatározó véleményvezérek mégsem közülük kerülnek ki.  

Emellett létezhetnek tipikus közéleti vakfoltok is, olyan alapvető kérdések, amik felett átsiklunk. (Sőt nem is kérdés, hogy léteznek-e ilyen pontok, inkább hogy az utánunk jövő generációk szemében lesz-e mentségünk, hogy mért fogadtuk el ezeket magától értetődőnek. A környezetvédelemmel kapcsolatos kérdések nagy része például ilyen.)

A szülők nem tehették meg

Lehet egy olyan motiváció, hogy a szülők esetleg nem szólhattak szabadon, nem mondhatták el a véleményüket. Például, ha valakinek az apja 1956-ban politikai szerepet vállalt és emiatt a kommunista rendszerben „priusza volt”, akkor számára nem csak a nyilvánosság előtt, de még a családon belül is tabutémának számított politikai kérdésekről beszélni. Nekünk viszont (a legtöbbünknek legalábbis) megvan a lehetőségünk, hogy megfelelő helyen és formában kifejthessük a véleményünket, amennyiben fontosak tartjuk, éljünk ezzel a lehetőséggel (tudattalan módon talán egy kicsit a szüleink helyett is). Később felmerülhet a kérdés, hogy ha láttam a veszélyt, ami végül bekövetkezett, akkor megtettem-e minden tőlem telhetőt az ellen, hogy az adott helyzetbe belesodródjunk? (Vagy pedig ellenkező előjellel, hogy a pozitív folyamatok megerősödését tudtam-e segíteni.)

A közvélekedésnek ellentmondó háttérismeretek

Nyilván akkor érdemes szólni egy témáról, ha az ember valamennyire tájékozott, tehát vannak olyan háttérismeretei, akár történelmi jellegűek, akár más országok példájából vettek, akár máshol élők leírásai, esetleg saját tapasztalatok, amelyek más megvilágításba helyezhetik mindazt, amiről mostanában beszélünk. Amit saját problémának hiszünk az sok esetben más országokra is érvényes, ők is küzdenek vele már egy jó ideje. Emellett pedig nagyon sok problémának a megoldása már létezik valahol, valaki már megtalálta, csak az a kérdés, hogy a megoldás hogyan lelhető fel.

Nem csak azok művelik, akinek a munkájuk a közéletünkhöz kapcsolódik

A politikusokon és újságírókon kívül lehetnek sokan mások is, akik közéleti blogot írnak akkor is, ha a foglalkozásuk esetleg köszönő viszonyban sincs ezzel. Több területen is lehetünk valamennyire tehetségesek, az íráskészség pedig úgy fejlődik, ha valaki rendszeresen írogat valamilyen formában (szinte mindegy, hogy milyen témában), hosszabb idő elteltével egy jó közepes szintre majdnem mindenki el tud jutni ilyen módon. A különféle álnevek egyrészt lehetnek afféle „beszélő nevek” (mint Rejtő Jenőnél a Piszkos Fred vagy a Fülig Jimmy), másrészt arra is szolgálnak, hogy elválasszák az illető politikai és szakmai megítélését. (Ez azokban az esetekben tisztességes persze, ha az illető nem foglalkozása nem politikai jellegű.) A politizálásról köztudott, hogy nem a munkahelyekre való, mert előítéletességeket alakíthat ki, ily módon zavaró tényező lehet egyesek számára a szakmai kérdések megítélésében. A legtöbb blogger nem nyugdíjból él meg, ezért nem teljesen tét nélküli számára a közéleti véleménynyilvánítás.

A blogírás nem a közösségi médiába való

Az FB ismerőseimnek vagy van valamiféle politikai véleménye, vagy nincs, de hogy milyen arról ők nem nagyon tehetnek, az ismeretségeknek nem arra kell alapozódnia, hogy ki milyen párttal szimpatizál. Létezik sok más érdekes és fontos dolog az életben a politikán kívül, az már beteges, ha mindennek a politikai vetületét keressük. Ha a közösségi médiumokból kivonnánk a politizálás úgy 90%-át, akkor egész jó kis helyek lehetnének, sok más célra is alkalmasak. A fürdőszobát, konyhát és a dolgozószobát sem akarja összevonni senki, a politikai blogok helye sem ott van, ahol a személyes kapcsolattartásé.

Véleményformáló fórum

Feltűnő jelenség, hogy a legtöbben nem vagyunk meggyőzhetőek, például az olyanok, mint összeesküvés, tervezett elavulás, szabad piac vagy osztályharc – ezek adott esetben nyilvánvalóan hitrendszerek kulcsszavai lehetnek, mert hiába vezetik le egyes illetők számára, hogy adott esetekben teljesen másról van szó, legközelebb ugyanonnan folytatják majd. A legtöbb beszélgetés afféle süketek párbeszéde. Másrészt viszont megfigyelhető, hogy sokunknak a véleménye az idő múlásával lassanként megváltozik, én magam is egészen máshogy látom a világot politikai értelemben, mint akár csak tíz évvel ezelőtt. Fokozatos változásokra van tehát lehetőség, leginkább azok számára, akik törekednek nyitott gondolkodásúak maradni, és különféle nézőpontokat is elfogadni.

Feldobott labdák

A legjobb blogok nem annyira igazságot akarnak osztani, mint kérdéseket felvezetni (néha egy kissé kisarkított, provokatív módon is), és amikor ez sikeres, akkor olyan hozzászólások jelennek meg, amelyek vagy lényeges pontokat érintenek vagy tartalmilag és színvonalban is egy esszészerű blog bejegyzéssel érnek fel. Én magam is sokat tudok tanulni ezekből, akár kiegészítik az általam leírtakat, akár részben ellentmondanak annak, sőt aki hozzászól és a véleményét részletesen kifejti, még ő maga is érdekes felismerésekre juthat írás közben. Az már eleve nagyon jó, ha sokféle értelmes vélemény jelenik meg a hozzászólásokban, még ha nem is mindig kellemes ilyenekkel szembesülni.

Mért fontos, hogy igazam legyen?

Ez egy alapvető kérdés, amit konkrétan egy regényben olvastam, hogy mennyire nagyon szeretné a legtöbb ember, hogy igaza legyen, és hogy vajon mért annyira fontos ez nekünk. Még ha valamilyen katasztrofális végkimenet is lesz, akkor is kárörvendően nyugtázzuk, hogy „én megmondtam előre”. Talán lehet egy olyan mögöttes ok, hogy rám kellene hallgatniuk a többieknek, mert én vagyok a legalkalmasabb, és az én utódaim örökölve ezt, nyilván majd „helyesen” fogják látni a világot. Holott tulajdonképp ez nettó butaság, a véleményem csak annyit ér, amennyire meggyőző volt és használható volt a bajok elkerülésében (ha negatív jóslat volt), mert voltaképp nem lehetünk ellendrukkerei a közösségnek. Nem is mérhető mindig pontosan utólag, hogy milyen hatással voltam az eseményekre (ha voltam egyáltalán), és végeredményben a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösség sikeressége az, ami számít.

Gondolatokat megosztani

Lehet más a közgondolkodás? Lehet más a közéletünk? (Kicsit olyan ez, mint a „Lehet Más a Politika” – Igen, lehet! – És hogyan? –Azt még sajnos nem tudjuk…) Igazából nem tartom fontosnak, hogy saját, idézhető gondolataim legyenek, sőt az a jó, ha mások „ellopják”, felhasználják. Én magam is másoktól szoktam „lopni”, amiket leírok, azzal a legtöbb esetben mások ötleteit próbálom egy kicsit továbbgondolni, több-kevesebb sikerrel. Ez szerintem általában így működik a legtöbbünk esetében.

A lap aljára  az kívánkozik a fentiekből következően, hogy a blogírás nem feltétlenül az imázs építésről vagy az „igazság osztásáról” kellene, hogy szóljon. Hiszen vannak bőven hivatásos közírók, és persze politikusok, akinek az egyik fő feladata a pontos és részletekbe menő tájékoztatás egyes aktuális és sokakat érintő kérdésekben. A blogírás fő terepe ezt kiegészítve inkább a közös gondolkodás elősegítése lenne, a mindnyájunkra jellemző elfogultságok és csőlátások megszüntetésére törekedve.

A gazdaság működése ciklusokat követ, ezek kb. 7-10 évesek. A magyar gazdaság ciklusai együtt mozognak a régi többi országáéval, emellett az európai konjunktúra változásait is követik.

A GDP változásai elég jó indikátorai ennek a ciklusnak, a gazdasági átalakulás időszakaiban a GDP csökken, stagnál vagy alig növekszik, ezzel szemben a „békeidőkben” a gazdasági növekedés egyenletes és folyamatos. (GDP mint mérőszám nem feltétlenül a szó szoros értelmében vett „növekedést” fejezi ki, mivel a gazdaságban megtermelt új értéket próbálja mérni, nagyjából a gazdaság fejlettségét is kifejezi.) A válságos időszakokban sajnos egy év alatt is akkorát tud zuhanni a GDP (munkahelyek vesznek el, egész ágazatok épülnek le), ami csak több év egyenletes fejlődésével pótolható. A tapasztalatok szerint 7-8 évre is szükség lehet, mire az életszínvonal eléri a válság előttit. Az utóbbi évtizedekben az alábbi ciklusokat lehetett megkülönböztetni:

1990-1996 a rendszerváltozás és az azt követő gazdasági válság, átalakulás

1997-2005 éves szinten 4% körüli egyenletes fejlődés

2006-2012 pénzügyi válság miatti zuhanás és lassú kilábalás

2013-2019 3-4%-os átlagos éves gazdasági növekedés

Ezeket a ciklusokat már többen is leírták, úgy jönnek létre hogy a lendületes fejlődés időszakaiban az üzleti bizalom és optimizmus szintje nagyon magas, a fogyasztás ezerrel pörög, és egy csomó naivitás és önhittség is van ilyenkor bennünk, aminek később megfizetjük az árát. A gazdaság egyszer csak orra bukik és éveken át csak botladozik, míg ismét el nem kapja a fonalat. A politikai vezetés általában egy kicsit tud csak javítani vagy rontani ezeken a folyamtokon, de csodát tenni ritkán képes.

A gazdasági válságok voltaképp természetesen következnek be, és a gazdaság átrendezésére szolgálnak. Túlértékelt, túlfuttatott területek épülnek ilyenkor le, különféle buborékok pukkannak ki.  Az is kiderül ilyenkor, hogy a kormányok a konjunktúra évei alatt elvégezték-e a házi feladatot és felkészültek voltak-e a válságra. (A válasz többnyire nemleges.)

A rendszerváltást megelőző években nálunk egyre természetesebbé vált az állami vagyon szétlopása kicsiben és nagyban egyaránt, és az állam jelentősen eladósodott már ebben az időszakban. A gazdaságirányítást is felkészületlenül érte az, ami már egyre jobban látszott 1985 után, hogy az orosz birodalom teljesen szét fog esni. Gazdaságilag eléggé kaotikus és kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk a rendszerváltást követően.

1996 után a helyzet kezdett stabilizálódni, az EU-ba való integrációnk is felgyorsult, az életszínvonalunk is érezhetően javulni kezdett. A rengeteg zöldmezős multi jelentette a fő húzóerőt, magyar cégek azonban nem tudtak megfelelően megerősödni, a gazdaság túlpörgött egy újabb eladósodás árán, ezért minket már 2008-nál koráában is elért a pénzügyi válság. (Az államnak nem voltak megfelelő szintű bevételei amiatt is, mert a pénz nagy része különféle csatornákon kifolyt az országból.) Nagyjából látták sokan, hogy ebből komoly bajok lesznek (például a devizahitelekből), csak nem tudták, hogy mit kellene tenni.

A pénzügyi válság a túlfejlett bankszektort kissé leépítette, emellett a ház- és lakásépítések is visszaestek. A konzervatív kormányzás a pénzügyi stabilitást és piacvédelmet biztosító politikája akkor hozta meg a gyümölcsét, amikor az európai gazdaságok is rendbe jöttek, és az EU támogatások nagyvolumenben érkeztek hozzánk. Viszont a közgazdászok többsége szerint a magyar kormány túlpörgette a gazdaságot, túltolta a fejlesztéseket, nem folytatott anticiklusos gazdaságpolitikát. Annyira sok pénzt tolt a gazdaságba, hogy nem nagyon fog tudni mihez nyúlni válság esetén.

2013-at követően olyan húzóágazatok jöttek fel mint az autóipar, idegenforgalom, kiskereskedelem (belföldi fogyasztás erősödése), építőipar. Látszik azonban már, hogy a járvány ezeknek az ágazatoknak egy részét visszaépíti, voltaképpen felgyorsítva azokat a folyamatokat, amelyek egyébként is jelen voltak. Olcsó külföldi utak, olcsó gépkocsi, ezeknek nagyjából búcsút mondhatunk, egy kicsit javítva a katasztrofálissá vált ökológiai helyzeten. A fogyasztás orientáltságot is csökkentheti a válság valamennyire. A globalizáció egyes területeken csökkenhet, más területeken (pl. gyógyszergyártás és elektronika) aligha fog csökkenni. Úgy tűnik, hogy a válságból legjobban Kína és Kelet-Ázsia fog tudni kijönni, exportjuk továbbra is erős marad. A járvány a fokozódó automatizálás és az internet alapú kommunikáció irányába hat, egy év alatt is sokat változhat a munkavégzés és fogyasztási szokásaink, nem biztos, hogy utána visszatérünk a régi kerékvágásba. Az idegenforgalom, sport, szórakoztatás egyes területei valószínűleg túl nagy veszteséget fognak elszenvedni és leépülhetnek.

Kérdés, hogy a magyar kormány (és persze az EU is) mennyire készült fel egy ilyen helyzetre. Pénztartalékokkal jelenleg még jól áll a költségvetés, azonban ha ezek elfogynak (ami legkésőbb a 2022-es választások utánra borítékolható), akkor hogyan fog tudni spórolni a kormány vagy több adóbevételhez jutni. Megint a bankok és a multicégek lesznek valószínűleg az elsők, amelyekre különadókat vet ki az állam. Ezt egy darabig lehet folytatni, az adók nagy részét a lakosság fogja kifizetni, esetleg cégek fognak kivonulni, ami a csökkenő verseny miatt megint áremeléshez vezet. Az egészségügybe most pumpál bele sok pénzt az állam, ami csökkenteni fogja a további lehetőségeit. (Hacsak ravasz módon nem vesz el a másik kezével, például kapacitás szűkítésekkel.) A másik nagy terület a nyugdíjak, ahol megint egy kismértékű, fokozatos emelést lengetett be Orbán, itt az infláció számítása (a fogyasztási kosár összetétele) ad még manipulációra lehetőséget, többek között. Az oktatásból már nem nagyon tud további pénzt kivenni, olyan kedvenc területeitől mint a sport, az állami beruházások, a lepukkant haditechnika visszafejlesztése vagy a magas szintre futtatott családtámogatások pedig nem is fog. Szociális támogatások már most is alig léteznek, az sem csökkenthető. A közfoglalkoztatottak bérén valamit spórolhat, a kisebb béremeléseket elviszi a felpörgő infláció. (Már most is ez tapasztalható, hogy az év eleji béremelések hatása mostanra gyakorlatilag lenullázódott, az átlagos életszínvonal egy kicsit csökkent.)

Európában csekély az esélye, hogy a gazdaság hirtelen visszapattan 2021-ben, a kilábalás még évekig eltarthat amiatt is, hogy ilyenkor a cégek rákényszerülnek azokra a lépésekre, amiket maguktól nem tettek volna meg, például csökkentik az autógyártás volumenét és a pénzeket inkább zöldenergiába és automatizációba fektetik. A növekvő államadósságok lelassítják a gazdaság fejlődését (mint az olaszoknál, görögöknél vagy a japánoknál is ez volt látható), esetleg magas szinten felpörög az infláció és egyes rétegek egzisztenciálisan lecsúszhatnak, vagy még nagyobb mértékben függeni fognak az állam vagy az állam által preferált elit jóindulatától. Az erőviszonyok egy ilyen időszakban többnyire átrendeződnek, új területek jönnek fel, remélhetőleg ezek között lesznek a zöldenergia és a környezetvédelmi célú fejlesztések is.

A gazdasági ciklusok logikáját tekintve az idei évvel nehezebb évek sora kezdődött meg, ami életszínvonal romlással és átrendeződésekkel járhat.

Az alapvető dolgokban mindig hiányzik nálunk a társadalmi közmegegyezés már évtizedek óta, annyira így van ez, hogy már szinte természetesnek is vesszük a hiányát. Mennyire bízunk meg egymásban, az ilyen felmérések is jól jellemzik az összefogást vagy annak hiányát, e téren Magyarország jelenleg a középmezőnyben van. Azok között az országok között, ahol a bizalmi index lényegesen magasabb mint nálunk, számos olyan ország van, ilyen például Németország, Finnország, Új-Zéland, Kína, Japán, amelyek amellett hogy gazdasági teljesítményük kiemelkedő, a járványt is kevésbé szenvedték meg mint a gazdaságilag eleve instabilabb és kevésbé fejlett dél-európai országok, vagy akár a mi régiónkhoz tartozók.

Politikai felfogás tekintetében Magyarország az egyik legmegosztottabb ország egész Európában, ami válságidőszakokban, amikor nagyobb összefogásra és szabálykövetésre van szükség, különösen nagy hátrány lehet.

Ahol a társadalom egységesebb, az nem csak politikailag kevésbé megosztott közéletet jelent, hanem többek között azt is, hogy az emberek kevésbé vevők a különféle álhírekre, összeesküvés elméletekre vagy „az igazságot hirdető” álszakértőkre, akik tudatosan rombolják a bizalom légkörét, afféle szellemi környezetszennyezők. A sikeresebb védekezés egyik feltétele a fegyelmezettség, a szabályok betartását nem csak színlelni kell, hanem komolyan is venni. Például ha az előírás a maszk viselése, akkor ne forduljon elő, hogy utazás közben az orráról sőt a szájáról is lehúzza az illető. Számomra ez egy eléggé kulturálatlan viselkedés, az illető valószínűleg nem érti, hogy mért hozták ezt a szabályt. (Lehet ugyan okoskodni a végtelenségig, de a maszk használata egyes kelet-ázsiai országokban évek óta bevált gyakorlat a különféle járványok idején.)

Nálunk az 1956-os nemzeti összefogást a kommunista hatalom szétverte és ezt követően bármiféle valós, nem csak színlelt egység azokban az években merülhetett fel egyáltalán, amikor a rendszer szigora valamennyire enyhült. A ’60-as évek második fele egy ilyen időszak volt, vagy a ’80-as évek eleje is, amikor a politikai megbízhatóság mellett a tehetség és tudás is nagyobb szerepet játszott az előrejutásban. A ’80-as évek második felében viszont már egyre jobban érezhető volt, hogy a rendszer céltalanná, szétesővé kezdett válni, és közös célok hiányában nem nagyon lehet szó semmiféle társadalmi egységről. A rendszerváltás után a helyzet tovább romlott, hiszen a társadalom egyre inkább szétszakadttá és kasztosodottá kezdett válni.

A gazdaságilag hosszabb távon sikeres országokban az egyéni karrierlehetőségeket nagyobb mértékben határozza meg a mutatott teljesítmény, mint az illető származása vagy politikai kapcsolatai (még ha nálunk sokan nem is hisznek ebben, hogy ilyen létezik), és a mi kormányunk is akkor jár a jó úton, ha meritokratikus elvekre támaszkodik amellett, hogy a társadalmi esélyegyenlőséget is igyekszik biztosítani. Nem tudnám megmondani, hogy nálunk ez milyen mértékben teljesül, attól tartok, hogy szinte a kimutathatósági határ alatt van. Úgy gondolom, hogy habár a versenyszférában tendenciaszerűen egyre inkább érvényesül a teljesítmény elv, az állami szférában már kevésbé, mivel a kormánytagok nagy része sosem dolgozott igazán a versenyszférában és nincsenek közvetlen tapasztalatai e téren.

Nem mondom azt, hogy a 2000-es évek elejének némileg anarchikus állapotaihoz képest ne tudott volna javítani a kormány a társadalmi bizalom szintjén (például a rendfenntartásban vagy igazságszolgáltatásban való bizalomban). Az erőskezű kormány és erős állam valóban segíthet a társadalmi egység megteremtésében, sőt a jól működő kormányzás esetében a politikai nézetek és küzdelmek veszíthetnek a jelentőségükből, mint például egyes sikeresnek mondható kelet-ázsiai országokban tapasztalható. A magyar kormány azonban 2010 óta láthatóan nem is törekszik arra, hogy konszolidált politikával nemzeti egységet próbáljon létrehozni, sokkal inkább átnevelni igyekszik a vele egyet nem értőket és a saját ideológiáját erőltetni a társadalomra. (Alapvetően konzervatív ideológiáról van szó, és ha jellemezni kellene, akkor azt mondhatnám rá, hogy nagyon konzervatív vagy szélsőséges ókonzervatív nézeteket takar.) Egy katonás vezetésű társadalom azonban soha nem lehet elég egységes, hiszen rengeteg képmutatást követel meg a feltétlen elvhűség a hierarchia különféle szintjein. Az önkormányzatiság elve, ami ’56-ban olyan nagyszerűen érvényesült, valamint a hatalommegosztás elvont eszméje (aminek csak a hiánya lehet az, amit érezni fogunk) egyaránt nagyobb szabadságot és kreativitást tenne lehetővé az egyes tisztségeket betöltők számára, javíthatna a jelenlegi helyzeten. Ha az elitbe való bekerülést (vagy az onnan kikerülést) nem csak a politikai összeköttetések és a „megbízhatóság” határozná meg, az is csökkentené a jelenlegi társadalmi feszültségeket, ami azonban a mostani kormányzatnak sajnálatos módon nem célja.

A brit és amerikai út az, amely „a győztes mindent visz” elvével is növeli a társadalmi polarizációt, szöges ellentétben állva a kontinentális európai politikai kultúrával. A közéletünkben azok kapnak legnagyobb szerepet, akik semmi máshoz nem értenek, mint a feszültségek növeléséhez a különféle politikai „táborok” között, egyfajta „show”-ként értelmezve a közéleti szereplést. A különféle szekértáborok véleményvezérei teljesen vitaképtelenek, semmilyen észérv nem hat rájuk, a radikális jobboldaliak pedig politikai hátszéllel még cinikusak és gátlástalan hazudozók is.

A közéleti légkört az ember szinte a bőrén érzi, a mindennapokban, a Nyugat-Európában dolgozók szerint teljesen más, általában jóval kellemesebb az ittenihez képest. Ezzel együtt létezik természetes szintű megosztottság az egyes társadalmakban így nálunk is, mivel az állampolgárok életmódja sokféle lehet. A politikának azonban nem lenne a feladata ennek a kiélezése hatalmi szempontok miatt, felfújt bevándorló ellenességgel, Európa ellenességgel, különféle értelmiségi csoportok elleni uszítással (olykor burkolt zsidózással vagy rasszizmussal), és növelve a távolságot az elitek, a középosztály és a leszakadt rétegek között.

Szkülla vagy Kharübdisz típusú választások jöhetnek csak szóba a legtöbb esetben 

a magyar viszonylatok között, de lehet épp az amerikai elnökválasztásról szó, akkor se jobb a helyzet. Odüsszeusz hajósaihoz hasonlóan, ahol egyik oldalról az örvény, a másikról egy sokfejű szörny fenyegette a hajósokat, nehéz az embernek a nyugalmát megőrizve, a keskeny ösvényen maradva elkerülni mindkét fajta szélsőséget. Ha az egyik párt nyer, akkor a szabad rablás és anarchia közeli állapotok fenyegethetik az országot, ha a másik, akkor mindenkit bedaráló diktatúra és ókonzervatív sötétség várhat az állampolgárokra.

Nyilván van minden választásnak egy optimális kimenetele is, 

ami arról szól, hogy az egyén ugyan nem, de közösség egésze dönthet bölcs módon, a hatalmat olyan arányban megosztva, hogy egyik irányzat se erősödjön meg túlságosan és képes legyen kontrollálni a másikat. Az optimum nálunk a legutóbbi választáson az lett volna, hogy a Fidesz nyer, de nemhogy 2/3-os többsége nem lett volna, hanem még abszolút többsége sem, koalíciós kényszerben legalább egy másik párttal. A vége viszont különféle okok miatt nem ez lett, és lám eljött a kultúrharc ideje és a Fidesz közeli oligarchák aranykora.

Hogy egy tőlünk sok ezer kilométerre levő országnak, például az USA-nak mi lenne a jobb, 

 azt mi innen nem tudjuk megítélni, eleve a híreket is igen torz szűrőkön át kapjuk, kézzelfogható tapasztalatunk aligha van. Nyilván az a jobb, amelyiknek nagyobb ellensúlya van a törvényhozás, a bíróságok területén. Ha egy ország vezetője túl gyenge támogatással rendelkezik, akkor nem tudja érvényesíteni elég jól az országa érdekeit, ha túl erős, akkor viszont nagyon agresszív lesz, lásd Putyin esetét (Kelet-Ukrajna, Szíria, Krím, Kelet-Ukrajna, Belarusz) vagy Erdogánét (Égei-tenger, Karabah-hegyvidék, Szíria). Megjegyzem, hogy aki nem katonailag, hanem gazdasági szinten "erősködik" mint Trump, az is lehet káros.

A helyzet az, hogy a választások nagyjából a "kkv"-k szintjén dőlnek el. 

A világon mindenhol a nagyvárosokban a túlnyomóan liberális, a falvakban pedig hagyományőrző, erősen konzervatív dominál, és ez így teljesen rendben is van, mind a kettő „érvényes”, hiteles közeg a maga nemében. A kkv-k, kis és közepes városok képezik a mérleg nyelvét egy országos választáson, az ott élők részben urbanizáltnak, részben konzervatív felfogásúaknak mondhatóak, - személyes megfigyelésem, hogy a hely szelleme (voltaképp az életmód) mindenki felfogását erősen befolyásolja valamilyen szinten, eltolva vagy egy hagyományőrzőbb vagy egy modernebb irányba. Ilyen logika alapján, aki nyerni akar a közepes nagyságú településekre koncentráljon inkább, ahol a szavazók a hagyományos értékek felé hajlanak, de annyira már nem félősek, hogy a voksuk egy zsák krumpliért megvehető legyen.

A kérdés, hogy kinek szurkolsz? 

Belátható, hogy bárkinek szurkolsz is a közéletben, mindenképp rosszul jársz. Annak nem jó szurkolni, aki veszít, mert egy szorongás érzetet okoz az emberben a vesztes oldalon lenni. Ha a győztes oldalon vagy, akkor viszont a fejedbe száll a dicsőség és olyan dolgokat vetítesz bele a helyzetbe, amik nincsenek benne valójában, legfeljebb a demagógia szintjén. Ha nagyon szurkolsz valakinek, akkor sanszos, hogy az egész pótcselekvés és üres időtöltés, nem különb helyzet, mint egy sör társaságában bámulni a meccset és drukkolni, hogy a mi csapatunk rúgjon gólt. Nagy valószínűséggel mindkét fél már a kérdéseivel hazudik, mert hamis dilemmákat tesz fel, amik vagy nem léteznek vagy nem olyan fontosak mint amennyire nyomják. A legtöbb kérdésben, például a homoszexuálisok megítélésében, a felsőoktatásban vagy a migráció terén létezik egy egészséges közfelfogás addig, de csak addig, amíg a politikusok bele nem folynak…  A végeredmény, hogy bármelyikre voksolsz, úgyis csak a poklot választhatod. Mint a viccben, ahol minden párt esetében a demó verzió a mennyet ígéri, a valóság mégis a pokol. Aztán megkönnyebbülve látod, hogy a Mi Pártunk esetében szerencsére nem ez a helyzet, csak egy nagy pöcegödör szélén üldögélnek az emberek. Amíg meg nem jön a főördög: „Vége a szünetnek, merülés!”

Felejtsd el az USA-t, 

egyrészt mert Európában élsz, ahol nem angolszász jogrendszer, nem angolszász politikai felfogás van szokásban (nem a „győztes mindent visz” elv), az USA nem jó hivatkozási alap már jó ideje (még ha tele van velük a média akkor sem). Európa elvben jóval kifinomultabb kultúrájú, a politikát is beleértve, a sok párttal, amely sokféle nézőpontot képvisel és közvetít. (Az Európai keresztény kultúra belátható ideig mindig erős marad, már amiatt is, mert olyan ünnepek tartják össze, mint például a karácsony és a húsvét, a bevándorlók is kénytelen kelletlen ezekhez tájolják magukat.) Egyébként pedig próbáljuk meg nem megítélni a tőlünk messze levő országok konfliktusait, akár izraeli-palesztin, örmény-azerbajdzsán, innen úgyse látszik jól, hogy kinek miben van igaza. Éppúgy nem látszik, ahogy az erdélyi magyarok helyzetét se érti meg egy olasz vagy francia polgár.

A jó választás, ha alapból nem köteleződsz el, 

ugyanis a nem elköteleződés nyitott gondolkodást igényel (először legalább az értelmiségi embereknek kellene egy közéleti normarendszerben egyetértésre jutni), ami segít, hogy meglásd a különféle oldalak értékeit (nem csak az érdekeit), és elkerülheted a fanatizmus zsákutcáját. Az SZFE esetében egy kis tájékozódással nem nehéz kihámozni, hogy mit jelent a „hagyományos” liberális kultúra (a dekadenciájával és intellektuális sziporkáival együtt), és nagyon jól látható az is, hogy mit testesít meg Vidnyánszky személye (egy Bánk bán szintű darabban érzi magát, holott nem jön rá, hogy csak értelmezi, de nem érti a „drámát”, amiben ő nem is rendező, csupán csak egy figura a sok közül). A nem elkötelezettség csupán azt jelenti, hogy alapból tudj elfogulatlan lenni (ami nem mindig könnyű) és amikor látod a helyzetet, hogy mire megy ki a játék adott esetben, akkor tudj dönteni, akkor viszont már határozottan tedd is le a voksod. Amikor látod mi a helyzet, akkor kérlek döntsél és tedd meg a tőled telhetőt, ugyanis ha mindig kívül akarsz maradni és egyáltalán nem döntesz, akkor is a poklot választod, ez egy ilyen játék.

Liberális vagy konzervatív pokol? 

Elidegenedettség, ajzószerek, magány, kulturális káosz, ez lenne a liberális pokol, hiszen a rohamosan növekedő nagyvárosok, multi cégek, a fokozódó migráció mindenképp ellensúlyt igényel, amire legalkalmasabb talán a nemzetállam. A mostani út viszont inkább a jól ismert hagyományos pokolba vezet, a sötét középkort idézi fel. (Egyébként ténykérdés, hogy sötét volt, hiszen nem ismerték a közvilágítást sem akkoriban.) A kormányzat sorba veszi az egyes területeket és teljes kontroll alá vonja a központi ideológiának megfelelően. Ezt könnyen megteheti, mivel nem létezik nálunk társadalmi szintű szolidaritás és a felfogásunk nagyon belterjes, azaz nem látunk túl a kis tanyaközpontunkon (nem hisszük el igazából egy vírus létezését sem mindaddig, amíg egy közeli ismerősünk nem szenved tőle). A közoktatás és MTA kipipálva, a sajtó is nagyjából lerendezve, az oktatás terén is alakul már a helyzet, felkészül a könyvkiadás…

A pokol mindig személyes hely. 

Lehet, hogy ami pokolinak tűnik az másoknak mennyország és kicsit neked is lehet. Ha az államból élsz, ha éppen (vagy még) nagycsaládos vagy, ha a hagyományőrzés a mindened, vallásos közösségbe jársz rendszeresen, esetleg ha nagyon múlt orientált személyiség vagy és nagyon konzervatív felfogású, akkor sok előnyét látod a jelenlegi rendszernek. Az intellektuális alázat azt is jelenti, hogy képesek vagyunk mások felfogásába is egy kicsit belehelyezkedni és az ő szemükkel látni, nem erőltetve a saját gondolatmenetünket minden áron. Viszont azt is lehet látni, hogy az európai humanizmus és modernizáció trendjei lassan „begyűrűznek” hozzánk is, ha némi késéssel is, de a megújuló energiák fejlődnek, a szexista és rasszista megnyilvánulások már nem annyira szalonképesek, a gyermekvédelem területén vagy épp a biztonságos munkavégzés terén is vannak előrelépések stb. Léteznek viszont olyan konzervatív tabuk, amelyek mindenféle kontextusban, mérlegelés nélkül annak számítanak mint például a migráns, drogok, GMO, gender stb. Részemről maradhatnak nyugodtan tabuk, nem ezen múlik. A hatalomkoncentráció trendje az, ami egyeseknek lehet teljesen természetes, számomra viszont és sokak számára nagyon is ijesztő.

„Bottom line”: Nincs algoritmus az igazságra, sőt bármelyik oldal feltételek nélküli választása a pokol felé vezet. Viszont nagyon is létezhet „játékelméleti megoldás”, az adott esetben optimális döntés, amihez mindig figyelembe kell venni azt is, hogy sokan mások hogyan gondolkodnak az adott helyzetről.

A fiatalok nagy többségét igazából nem érdeklik a politika hagyományos kliséi mint például a jobb-bal oldali szembeállás, számomra legalábbis ezt bizonyítják az utóbbi bő harminc év közéleti eseményei. Fiatalokon nagyjából a húszas éveikben levő generációt értem, az egyéniség ebben a korban többé-kevésbé kialakultnak mondható már a tinédzser korszak viharait követően, emellett kaptak már elég pofont az élettől ahhoz, hogy szerénységet is tanuljanak. Azzal együtt, hogy a látásmódjuk rendre friss, új és az állásfoglalásaik mentesek a politikai közhelyektől.

Azt lehetne gondolni, hogy az emberek, ahogy idősödnek egyre bölcsebbé lesznek és tőlük tanulhatnak a fiatalok, ez az élet számos területén nyilván így is van, de a közéletünk tekintetében aligha érvényes. A politika világában megszerzett tapasztalat és rutin sajnálatos módon leginkább a különféle „hatalomtechnikai eszközök” megfelelő használatát jelenti, ami egyre inkább szűk látókörűvé teszi az embereket, legalábbis erre mifelénk. Tehetséges, jó fellépésű fiatalok közül sokan nem futnak be közéleti karriert azért, mert stílusuk nyers marad, nem képesek elsajátítani a politikai szférában célravezető beszédmódot, vagy pedig nem akarnak betagozódni a rutinos idősebbek szervilitást megkövetelő kliens rendszerébe.

Az elmúlt évtizedekre visszatekintve, a rendszerváltáskor a fiatalok jelentős szerepet vállaltak a rendszer lebontásában, a liberális szemléletű Fidesszel az élen. Az olyan politikai akciók mint például a Bős-Nagymaros elleni tüntetés leginkább a háttérben, sumák módra előkészített döntési folyamatoknak szóltak, az állampolgárok nyilvánvaló lenézése váltotta ki a megmozdulások többségét. Azonban jelzés értékű az is, hogy a fiatalok többsége elég hamar kivonult az aktív politizálás területéről már a ’90-es évek elején. (Akiknek akkoriban fel kellett volna emelni a szavukat, éppen hogy a Kádár-rendszerben „ragadt” idősebb generációk voltak, hiszen őket érintette leginkább a gazdasági visszaesés és a növekvő munkanélküliség.) A ’90-es években a fiatal értelmiségiek köreiben nem számítottak ritkának a radikálisan szókimondó megfogalmazások, akár a külföldi tőke nyomulásának a kritikájáról volt szó, akár az ún. „közéleti tabutémák” tekintetében.

Az ezredforduló után érdekes jelenség volt, hogy annak ellenére, hogy a fiatalok általában az esélyegyenlőséget hirdető baloldal felé orientálódnak inkább, akkoriban nagyon sokan a jobboldalra jellemző nacionalizmus és hagyományápolás híveivé váltak. Nem véletlenül, hiszen a hagyományőrzés sorvadt el leginkább a múlt század utolsó évtizedeiben, és csak az ezredfordulót követően jött el csak a nemzeti hagyományok reneszánsza, az újabb generációk tevékeny részvételével.

A fiatalok éppúgy tüntettek jelentős számban Gyurcsány ellen, mint később több alkalommal Orbán kormánya ellen is. A legutóbbi választást a Fidesz nem a fiatalok szavazatainak köszönhetően nyerte meg, sőt inkább vetünk szemben, hiszen a „ne kockáztassunk” jelszó az idősebbek számára hangzik csak jól, a 20-30-as években levőket inkább elriasztotta és az ellenzékhez való csatlakozásra késztette ez a fajta demagógia. Ők a kockázatok kezelésében egyébként jóval rugalmasabbak, „rezilisensebbek” mint az idősebbek. Sajnos a magyar lakosság korfája (és az európai is általában) egyre inkább az idősebb generációk felé tolódik el, emiatt a politikusok nagy része leginkább a nyugdíjasok szavazataira utazik. A fiatalok nagy része manapság közismerten apolitikus, mivel eléggé reménytelennek látják a politikai elitet, az ellenzék kínálata se nagyon képes megmozgatni őket.

A különféle demonstrációkban a fiatalabb generációk vesznek részt jelentős számban, hiszen nincs annyi vesztenivalójuk mint az idősebb, családos embereknek. Ezzel együtt, akit a fiatalok tiltakozásai feldühítenek (akár az SZFE esetében, akár más esetekben) az először magában keresse a hibát, vagy gondoljon arra, hogy őt is annak idején mennyire dühítették a képmutatás és a hatalmi arrogancia különféle formái, amikhez persze később valahogy mégis hozzászoktunk, beletörődtünk. Teljesen természetes, amikor fiatalok tiltakoznak olyan önkényesen rájuk kényszerített normák, szabályok ellen, amikkel a legkisebb mértékben sem értenek egyet.

A későbbre tolódott családalapítást nem tartom feltétlenül hibának, mivel az idősebb szülők a gyereknevelés területén is érettebbek mint a fiatalabbak. (Nem feltétlenül a megszületett gyerekek száma a legfontosabb, az is számít, hogy milyen körülmények között nevelődnek fel.) A párválasztást is inkább megfontolják (ha lehet általánosítani persze), mert nem akarnak rossz házasságban élni.

A fiatalok nagy részét kifejezetten irritálja többek között az is, hogy ők a reklámok és akciók első számú célcsoportjai amiatt, hogy különféle cégek márkahűséget alakítsanak ki bennük. A nejlonzacskók és más környezetszennyező anyagok is őket zavarják leginkább, hiszen a környezetünk megtisztítása a rengeteg szeméttől és a környezeti károk enyhítése sokkal inkább rájuk fog majd hárulni, nem a mostani középgenerációra vagy az idősebbekre. Emellett a mai fiatalok nagy része egy kimondottan gyenge színvonalú oktatási rendszerben nevelődik évtizedeken át, ahol nem mindig értik, hogy mit miért tanulnak, de a tananyag kívülről nézve sem tűnik mindig értelmesnek és fontosnak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a mai fiatalok helyzete nehezebb (vagy akár lényegesen könnyebb) lenne mint az előző generációké. A tisztánlátásra és egyértelmű helyzetekre való törekvés mindenképpen az erényeik közé tartozik, a tudatos kapcsolatépítés szintúgy, egyik alapvető hibájuk viszont alighanem a túlzott kényelmességre való hajlam.

A politikai pályán a ’30-as éveikben járó vezetők kifejezetten fiatalnak mondhatóak, de még a ’40-esek is azok. Szerencsés módon vannak ilyen meghatározó személyiségek az európai politikában, például az osztrák kancellár Sebastian Kurz (aki szakítva a szélsőjobbal, a zöldekkel kötött szövetséget), vagy a finn miniszterelnök Sandra Marin, vagy éppen a ’40-es évei elején járó Emmanuel Macron. Egyikük sem csatlakozott különféle ideológiákhoz vagy szekértáborokhoz, generációjuk tipikus képviselőjeként nem a hangzatos szövegek hívei, viszont kifejezetten együttműködés pártiak.