A „dekadens” és „elitista” liberális kultúra dominanciájának vége?

Azt is mondhatnánk, hogy egy domináns kulturális hagyományról van szó (színház, filmművészet, irodalom stb. terén), amely a 80-as években már kialakult, a virágkora pedig az ezredforduló környékére esik. A hagyományos magyar pesszimizmus mélyen benne van az ebben az időszakban keletkezett művek jelentős részében, nem ritkán már olyan mértékben, hogy kiúttalanságot, teljes szétesettséget sugallnak, hiányzik belőlük a pozitív töltés. A legszínvonalasabb művekben is többnyire csak atomizálódott egyének küszködésével szembesülhetünk, ami mindenképp valamiféle megoldásért kiált, és a NER ízlésnek megfelelő „új-régi” kulturális irányzat mondhatja, hogy íme itt vagyunk mi, egyfajta megoldást kínálunk a pesszimista világképből és a kiúttalanságból.

Mi lesz helyette?

A hagyományápolásra és egyszerűbb panelekre építő művészet nem a kulturális elit igényeit akarja kiszolgálni, hanem könnyen fogyasztható, közérthető filmeket és színdarabokat mutat be sorozatban, legalábbis ilyenek részesülhetnek manapság komoly pénzügyi támogatásban. A művészet eleve nem akarja az átlagembert egy kicsit sem „felemelni”, hanem inkább lemegy a nagyobb tömegek szintjére, amire példa jó ideje a vidéki színházak nagy részének repertoárja is, egyre inkább eltűntek belőlük a mélyebb mondanivalójú művek (az ún. kötelező olvasmányok kivételével). Minden jelentősebb műalkotás eleve többrétegű és elgondolkoztatásra késztet, például a Bánk Bán-ról is elmondható ez, ami sokkal több mint egyszerű „nemzeti dráma”, többféle értelmezése is lehetséges, más kérdés, hogy nem nagyon mer senki egy ilyen klasszikus alkotáshoz a közfelfogást megbolygató módon hozzányúlni. A puszta szórakoztatást célzó népszerűsítő felfogás viszont nagyon könnyen nemzeti giccseket hozhat létre. Vagy itt van például a lakodalmas rock, ami közérthető, de senki nem keres benne mélyebb mondanivalót, ha így haladunk ez lehet lassan átvitt értelemben véve a kulturális etalon.

Valódi történelmi filmek nem készülnek

Lehet készíteni ilyeneket és készültek is néha, de a nagyközönséget nem nagyon érdekli őseink életmódjának, felfogásának hiteles bemutatása, sokkal inkább a saját elvárásai. Ott van például a Kincsem című film, ahol a történet önmagában gyenge, néhány szereplő játéka teszi inkább érdekessé, de ugyanez elmondható a régebbi filmek nagy részéről is (a Kádár-rendszer alatt készült Jókai adaptációktól kezdve a jóval későbbi Hídemberig). Most attól lehet tartani, hogy nagy költségvetéssel silány minőségű, giccses alkotások fognak születni, mert az alkotók a politikai megrendelők igényeinek akarnak majd megfelelni mindenekelőtt. Ha lesz elég pénz, akkor lesz népnevelő tömegkultúra is, lesz nemzeti Holliwood, nemzeti Brodway és nemzeti Facebook.

A történelmi sérelmek elévülése mikor történik meg?

Egy kitérő, hogy a történelmi sérelmek hangoztatása milyen manipulatív álérvek tudnak lenni időnként, figyelembe véve azt, hogy a mindennek van valamiféle elévülési ideje. Például a tizenhárom aradi vértanúra emlékezve magyar emberek nem koccintottak sörrel 150 éven keresztül, de már az is rég letelt. A jogdíjak is elévülnek 70 év után és a családi tragédiák is feledésbe merülnek ilyen időtávon, nálunk a fizikai erőszakot alkalmazó önkényuralomra több mint 60 éve szerencsére már nem volt példa. A történelemnek vannak tanulságai természetesen, és ezek fontosak is, a sérelmek viszont behegednek egy idő után, nincs értelme többé felemlegetni. Különféle gyásznapok helyett a sikeres tettek azok, amire inkább emlékezni kell, az persze más kérdés, hogy a történelem nagyon jó manipulációs eszköz lehet egyes politikusok számára.

A nacionalizmus mint kollektív lerészegedés

Visszaemlékezésekből jól látszik, hogy például a németek nagy része a II. világháború után úgy emlékezett vissza a történtekre, mint valami zavaros időszakra, és nem értették, hogy mért támogatták Hitlert. A nacionalizmus is egy szinten túl kollektív részegséget okozhat, amikor a legtöbben benne vannak a buliban, de nem nagyon tudják, hogy mit csinálnak, a felelősség kérdése ilyenkor fel sem merül. Hogy efelé haladunk, az jól látszik egyes radikális jobboldali (olykor baloldali) véleményvezérek kocsmai szintű közéleti megnyilvánulásaiból, ami sokak számára nem csak hogy elfogadható, hanem imponáló is lehet. (Kérdéses az is, hogy rendben van-e, ha egy közösségi portál időnként kocsmaként működik.)

A pénz manapság az erő nyelve

A jelenlegi kormányzat a két végletet ismeri a támogatások terén: amit hasznosnak tart, abba rengeteg pénzt tol bele, ami nem szolgálja a közvetlen céljait, onnan pénzt von el és a vegetálás szintjére szorítja le. Amikor egy területen a megbízhatónak tartott saját emberei veszik át terepet, akkor nyitja csak ki a pénzcsapokat, a nyújtott teljesítményektől nagyjából független módon. Hogy a kliensrendszerén kívüliek, a politikailag preferáltak körébe nem tartozók hogyan élnek meg, az nem nagyon érdekli, (még válsághelyzetben sem), csak a nemzetileg hasznosnak és megbízhatónak tartott csoportok fontosak a számára. Például az önálló értelmiségi egy zavaró tényező a diktatórikus stílusú rendszerek számára, ezért igyekszik őket kiszorítani (ami nem is nehéz, mert a különféle kisebb csoportok nem képesek megszervezni magukat). Most éppen az SZFE és a különféle egyetemek vannak soron és kerülnek a különféle patrónusok irányítása alá (illetve az SZFE-t inkább megszünteti a kormány, az is jobb számára, mintha „liberális bástyaként” megmaradt volna). Kicsit erősebb szavakat használva mondhatjuk, hogy ha még inkább megerősödik a kamuművészet és a kamutudomány, a hatalom összpontosítása szempontjából még az sem jelent majd gondot.

A megoldás útja egyszerű lenne

A sok pénz betolása teljesítmény elvárások nélkül nem szül jó vért, csak nyerészkedést és korrupciót, a jelenlegi kormányzat működése az etikai nihilizmust erősíti. El kellene fogadni, hogy a kultúra, ezen belül a művészet és tudomány mindig valami újat teremt, nem képes politikai megrendelésre dolgozni. A posztmodern művészet is felhasznál sok mindent a történelemből és a hagyományból, de léteznek például többek között ökológiai kutatóintézetek is. Különféle felfogású emberek dolgoznak az egyes intézményekben, ami önmagában támogatandó lehetne, nem pedig kulturális homogenizálás.

Egy dolog szólhat a kormány mellett: ha képes lenne az átszervezésekkel a csapatmunkát, a szellemi műhelymunkákat erősíteni. (Nem tudom, hogy látszanak-e ennek a jelei.) Egyébként a „népnevelést” hibának tartom, az emberek egy idő után rájönnek, hogy becsapták őket.

A józanész általában nem működik rövidtávon

A „Hallgattál volna, bölcs maradtál volna” mondás nagyon gyakran érvényesül, mert a legtöbben aligha örülnénk neki, ha egy szembesítenének azzal, amit régebben, például egy éve mondtunk. Valójában nem vagyunk annyira racionális lények, mint amennyire gondoljuk, a mondanivalónkat általában nem a józan eszünk diktálja, hanem különféle ösztöneink, politikai szimpátiáink vagy aktuális félelmeink. Nagyon sok irracionális dolgot mondunk ki: Például olyasmit, hogy a súlyos betegség kockázata nem nagy, „csak” pár százalék adott esetben, tehát nem kell az oltás. Holott például biztonsági öv is van az autókban és be kell kötnünk magunkat utazás közben, még ha nagyon kicsi az esély arra, hogy valaha is kell, hogy használjuk. Korunk nem kis részben a biztonságérzetünk növeléséről szól, „az alacsony kockázat” tehát ebben a formájában egy teljesen kamu érv. (Lehet persze az oltásellenesség adott esetekben teljesen racionális döntés is, csak a gyakorlati tapasztalat szerint általában nem az szokott lenni).  A legtöbben nem teljesen őszintén érvelnek, például mondhatnák azt, hogy „Engem rossz érzéssel tölt el, ha a testemet kívülről „megbirizgálják”, igénylek egy bizonyos szintű autonómiát.” Ez például már egy elfogadható érv lenne, mert az érzelmeiről beszél.

Pletykásak vagyunk

Társadalmunkban a szavaknak nem nagyon van súlya és következménye, nagyon sokak igénye (bár messze nem mindenkinek) a pletykálkodás, azaz teljesen pontatlan információk terjesztése a szociális kapcsolatok ápolásának puszta céljával. Én magam késztetést érzek néha ilyenkor, hogy beleszóljak mások beszélgetésébe, de ritkán teszem meg, már amiatt is, mert az eszmecsere megint nyilvánvalóan érzelmek kommunikációjáról szól, érzelmi igényeket elégít ki. A szavak gyakran elleplezik ezt a dolgot, de jól megfigyelhető, ezért hiába szólnánk bele kívülről, hogy az nem egészen úgy van ahogy elhangzott, mert a „lényeget”, az érzelmi bizonytalanság kifejezését nem érintenénk. A megnyugtató fellépés lehet az adekvát válasz az ilyen esetekben.

Időt kell adni

Nagyon jól látszik, hogy az embereknek időt kell adni, hogy megemésszék a változásokat (a pletykálkodás is egyébként is ennek az „emésztési folyamatnak” része), például hogy egy komoly járvány van, akkor nem nagyon ajánlatos viccelni vele. Olyanok vagyunk, hogy kell egy idő a belátásra és a hozzászokáshoz: a legtöbben ma már fegyelmezetten viselik a maszkot és kevésbé tiltakoznak a védőoltás ellen. Ez nem passzív beletörődés, inkább belátás, hiszen közben mind a pokolba kívánjuk a normális életet átmenetileg leállító, és az emberek elszigeteltségét fokozó helyzeteket. Az ember hosszabb távú, több napos megfontolást igénylő döntései általában mérlegelő típusúak és messze racionálisabbak a rövidtávúaknál.

Mindenki tanul

Mindenki tévedett pár dologban és alábecsültünk egyes tényezőket (komoly kutatókat is beleértve ebbe a körbe), például hogy a maszk használata fölösleges, vagy ha meleg van, akkor nem fog terjedni, vagy majd úgyis legyengül, stb. Empátia gyakorlatnak is jó ez a mostani helyzet, az idősebbek számára ugyanolyan fontos, hogy empátiát érezzenek a fiatalok iránt mint fordítva, hiszen például a szórakozóhelyek bezárása a fiatalok számára jelenti a legnagyobb csapást az ismerkedési lehetőségek csökkenése miatt, ők hasonlóan vesztesei a mostani helyzetnek mint az idősebbek.

Az állam elvben kötelezővé tehet bizonyos védőoltásokat

Ezt megint mondjuk ki nyugodtan anélkül, hogy politikai jellegű vagy bármiféle, hatalommal szembeni reflexeket jogosnak kellene tartanunk. Az állam megteheti, ha úgy ítéli meg a helyzetet, hogy az egészségügyi és általában a gazdasági költségei lényegesen nagyobbak lesznek adott esetben a védőoltás nélkül, akkor elvben elképzelhető, hogy aki nem oltatja be magát, az szabálysértést követ el. (Nem véletlen, hogy gyerekeket illetően jelenleg is létezik több féle kötelező vagy elrendelhető védőoltás.) Más kérdés, hogy rendkívüli esetektől eltekintve ez általában hibás politika lenne, és nincs is rá szükség. (Általában szabálysértésként szokták kezelni és pénzbírsággal sújtani azokat, akik a rendeleteket nem tartják be, de erre most itt nincs semmi szükség, csak elvi lehetőségként merül fel talán amiatt is, hogy a COVID vírus hosszabb távon valószínűleg az influenzához válik hasonlóvá a jelentőségét tekintve.) Pszichológiailag az a jó helyzet mi most van, hogy az oltóanyag szűkös erőforrás és várni kell rá, emiatt többen fogják igényelni, mintha tukmálni kellene. (Nem tudom megállni, hogy oda nem piszkáljak egy kicsit a kormánynak: az egészségügy jelenlegi „szervezettségi” szintje miatt is lassan haladnak az oltások, de ezt jól rá lehet fogni a vakcina helyzetre.)

Az arany középút elve

Az arányok megtalálása és a szélsőségek kerülése a legtöbb vitás kérdésben elég jó útmutató. Lehet például arról vitatkozgatni, hogy mennyire tehessék kötelezővé az oltásról szóló igazolást. Nyilván senkinek nem érdeke az, hogy újabb bürokratikus szabályokkal nehezítsük meg az életünket. Valószínű, hogy akik más országokba utaznak, számukra kellhet oltásigazolás vagy vírusteszt még éveken keresztül, és mi is megkövetelhetjük ugyanezt a hozzánk érkezőktől. Az egészségügyben már eddig is többféle oltást kaptak a dolgozók egyes munkakörökben, ott ez ésszerűnek látszik, vagy bizonyos krónikus betegek esetében is (aki az influenzaoltást is megkapják minden évben.) Nem tartom valószínűnek és ésszerűnek a jelenlegi információk alapján, hogy ezt ennél a kört sokkal nagyobb mértékben kiterjesztenék idén nyártól, bár előbb érjünk el odáig és majd meglátjuk akkor, hogy mi a legésszerűbb.

A járványt nagyon is előre jelezhető volt

Vannak azok a bizonyos konteók, hogy „a világ urai” már tudták, hogy be fog következni, hiszen ők találták ki az egészet. Ez megint roppant valószínűtlen, és a két dolog nem is következik egymásból, mert lehet fogadni nagy valószínűséggel valaminek a bekövetkezésére pusztán a matematikai modellek alapján is. Ez olyan, hogy elég jól meg lehet jósolni azt is, hogy ebben az évtizedben az ország bizonyos területein mekkora árvizek várhatóak (csak azt nem, hogy pontosan mikor). Van elég sok adatunk az árvizek alakulásáról, és a matematikai modellek simán előre jelezhetik a múltbelinél nagyobb árvizek (vagy járványok) ötven százalékosnál nagyobb valószínűségét is. Eddig is volt már Ebola, SARS-2, Zika stb., csak ezek általában valamilyen egzotikus, távoli földrészen pusztítottak, ami nem érte el a legtöbb európai ingerküszöbét. (Legfeljebb annyiban, hogy milyen jó helyen élünk, hogy nálunk ilyen rémségek nincsenek.) Biztos voltak kutatók, akiknek a halk szava eljutott olyanokhoz, akik árgus szemekkel figyelik a különféle trendeket (hiszen a trendekre jól ráérezve válhattak csak dollármilliárdosakká). A politikusokat a kutatási eredmények különösebben nem érdeklik, az ő fő céljuk inkább a pillanatnyi népszerűség és a választások megnyerése szokott lenni, emiatt a megfelelő felkészülés az ilyen helyzetekre a tudományos megfontolások ellenére is el szokott maradni.

Lesz még sok egyéb tanulság, ami miatt a világ már nem olyan hely lesz mint régen, de nem amiatt mert jobban fogunk félni mint régebben, én ezt nem gondolom. Inkább azért, mert lehetnek olyan személyes tanulságok majdnem mindenki számára, amik kicsit bölcsebbé és előrelátóbbá tehetnek minket.

Kevés esetben sikerül egy ország vezetőjének a rendszerben levő „disztópia-potenciált” teljes mértékben kihasználni, Hitler és Sztálin a legközismertebb példák, de az Orwell által leírt „nagy testvér” típusú társadalmak különféle változatainak a létrejötte is sanszos közeljövőben, ami számunkra sem megnyugtató. A NER rendszerének folyamatos építkezése is eléggé világos tendenciákat mutat, a fő kérdés hogy milyen rendszer épülhet ki a végén. Felvázolható egy eléggé pesszimista forgatókönyv, aminek a megvalósulása apróságokon is múlhat, én magam viszont nem bízom abban, hogy külső tényezők könnyen meghiúsíthatják, hiszen egy ellenségesnek mondható környezet olykor még inkább felerősítheti a bezárkózás iránti igényt.

Egy rendszert tagadó (adott esetben önmagát illiberálisnak nevező) mozgalom, ideológia egyik fő veszélye, hogy az azt megelőző, primitívebb viszonyokat állítja elő, mert nem talál ki semmi újat, hanem teljesen tudattalanul azokból a régi mintákból építkezik, amiket már ismer. Habár nálunk mintegy két évszázadon át dolgoztak sokan azon, hogy a feudális társadalmi mintákon valahogy túl tudjunk lépni, ez most mégis a visszájára fordulhat. A magát kommunistának vagy szocialistának nevező rendszer is tele volt feudális (személyes hűbéri jellegű függőségeken alapuló) vonásokkal, valójában egy újragombolt feudalizmus volt, technicista álarcban. A fasizmus még inkább ős konzervatív eszmékre támaszkodott, például mert különféle társadalmi kasztokat tételezett fel és szintén a katonás hierarchia volt a lételeme.

Nálunk a felmérések szerint az ötven éven felüliek nagy része hajlamos nagyon konzervatívvá válni, védekező alapbeállítódással és gyanakvással minden újdonság iránt, és mivel a társadalom öregszik, a politikai elitünk is lényegében öregszik, ezért a további konzervatív irányba történő menetelés nem túlságosan valószínűtlen. (Holott nem lenne törvényszerű, hogy ötven, hatvan vagy hetven éves emberek beszűkültté és betokosodottá váljanak, megfelelő életmód, szociális közeg és jó egészségügyi rendszer tudna ezen leginkább segíteni.)

A NER építkezése láthatóan nem áll le semmilyen helyzetben, egy szűk elit a gazdaság és a társadalom szinte minden területén domináns szerepre törekszik. Nyilván maradni fognak egyes szigetszerű területek a társadalomban, például egyes multi gyártó cégek, amelyekhez nem fog hozzányúlni, mert a külső támogató bázist is biztosítják a számára. A magyar gazdasági elitet viszont kíméletlenül lecseréli a NER körébe tartozó figurákra, akik ezt nem fogadják el, azokat fokozatosan ellehetetleníti. A magyar társadalom nagy része ezt adottságként fogadja el (hiszen nem tiltakozik szinte senki az államilag támogatott korrupció ellen sem), ami azt mutatja, hogy sokan hajlandóak elfogadni az új arisztokráciát és az újfajta hűbéri viszonyokat, feltéve hogy az ő életszínvonaluk nem romlik ezáltal észrevehető módon. (Valójában nem csak az elit, hanem a társadalom egésze az, amelyik újfajta módon ugyan, de mégiscsak korrumpálódik ebben a folyamatban.) Az üzleti verseny csökkenésével végül a kisember fog rosszul járni, hiszen az árakat az elit fogja megállapítani, emellett az állami szolgáltatások színvonala is köztudottan gyenge.

Egy középkori típusú katonás szervezet jöhet létre „várurakkal” az élen, ami primitívsége miatt sokkal könnyebben kivitelezhető mint a demokratikus rendszerek hatalmi egyensúlyokkal, folytonos kompromisszumokra operáló puha stílusa. Sokaknak a közéleti megnyilvánulásain már érezhető ez a katonás alapbeállítottság, amire néha szükség is lehet, a legtöbb esetben azonban felelősség hárító, infantilis viselkedést takar. (Szerencsésnek mondhatjuk magunkat amiatt, hogy nem nagyon lenne esélyünk bármiféle területi vita megnyerésére, akár mint Thatcher Angliájának a Falkland-szigetek esetében, vagy Putyin Oroszországának a Krím visszacsatolásakor, hiszen ez az adott esetekben túlságosan felerősítette a nacionalizmust.)

Ebben a rendszerben a kiszolgáltatottság az államnak nagyobb mértékű, az állami alkalmazottak fizetésének szintje is nagymértékben függhet a lojalitástól, ez persze megint csak egy rémkép, hogy különféle politikai biztosok felügyelhetik az egyes intézmények működését. (Megint főként annak a függvénye, hogy a társadalom mennyire lesz behódoló a katonás vonallal szemben.) A járványkezelés során nyújtott támogatások esetében is jól látszik, hogy ezeket is a politikai vonalba illeszkedő vezetők, területek kaphatják csak meg, még mások akár elvonásokkal is szembesülhetnek. Azt lehet mondani, hogy sajnálatos módon a rendszer vezetése valahogy abban érdekelt, hogy mennél többen függjenek az államtól, az állami kegyek és pénzek osztogatásától. A hatalom teljes mértékben centralizált lehet, egy katonás szervezethez méltóan.

A társadalom hitrendszere is az állami beavatkozás nyomán eltolódhat ennek megfelelően, a harciasságot, a küzdelmet és polarizációt hangsúlyozó szemlélet irányába. Erre a feladatra az állam által támogatott nagyegyházak többsége, legfőképp a katolikus vallás nem eléggé alkalmas, emiatt akár még kegyvesztetté is válhat pár éven belül. (Ez megint hangsúlyozottan egy borúlátó jövőkép, aminek a bekövetkezése viszont nem lehetetlen.) Az alapfokú oktatásban is jöhet a humán tárgyakban egy teljesen egyöntetű, a nemzeti identitást sulykoló és mindennél jobban előtérbe helyező tanmenet. A felsőoktatás és a színházak megfelelő „pályára állítása” is jelenleg épp napirenden van.

Az „agora”, a közösségi pletykálkodás is állami felügyelet alá kerülhet, inkább előbb mint utóbb. Ennek egyik módja a közösségi hálózatok állami cenzúrája lehet, az állami hatóság döntheti el, hogy milyen típusú vélemények és hirdetések bukkanhatnak fel a felhasználóknál. Másik lehetőség egy „nemzeti FB” létrehozása, amihez lehet elvárás az önkéntes csatlakozás adott esetekben (újfajta párttagsági rendszer alapjait fektetné le).

Egy ilyen újfeudalista rendszerű állam nem nagyon illene az EU rendszerébe, jelenleg nem csak az ún. mag országokra, de még a közvetlen szomszédjainkra se jellemzőek az ilyen tendenciák mint nálunk, például a politikai elit korrupcióját velünk szemben egyre kevéssé tűrik. Az elszigetelődési tendencia folytatódása esetében legfeljebb csak névleges tagságunk maradna meg (némi EU támogatással együtt), de talán még az sem.

Sokféle borús jövőkép létezhet természetesen, a fenti csak egyik a sok közül és nem feltétlenül a legrosszabb, például gazdasági téren Európa déli részének átlagát el lehet érni még ilyen körülmények között is. Amiért leírtam a jelenlegi tendenciák meghosszabbításaként (nem túl nagy fantáziával egyébként, ezek a pontok még jócskán bővíthetőek hasonló példákkal) azt azért tettem, mert nem nagyon vannak jelei a rendszer konszolidációjának. Egy konszolidálódott Franco vagy Pinochet rendszer tudomásom szerint nem volt elnyomó jellegű (persze helyi értékén kezelve, a korabeli sztenderdekkel összehasonlítva ezeket a rendszereket, nem a maiakkal). A konszolidációnál jobb szó talán a kompromisszumkészség vagy a hatalom arányos megosztása, de egyiknek se látom semmi jelét, - bár remélem mindez csak a „liberális média” hatásának tudható be…

Állami ideológusok, véleményvezérek, történészek egyébként olykor nyíltan ki is mondják, hogy mindaz ami a felvilágosodás után történt az rossz, az ideális társadalom az őseink modernitás előtti világa, ami még természetes volt, minden amit a modernitás hozott az csakis rossz lehet. Nekem az a fő gondom ezekkel az emberekkel, hogy semmi kreativitás nincs bennük, az általuk képviselt szint eléggé primitív, csak azért lehetnek ott, ahol vannak, mert nyomják a rendszer ideológiát. A liberalizmus elleni harc pedig végső soron az emberek bármiféle jellegű egyéni szabadságvágyának az el nem fogadását is jelenti, és mint tudjuk a földesúr-paraszt viszonylatnak sem volt része a felek egyenjogúsága semmiféle értelemben. Természetesen az állampolgárokon múlik, hogy mennyiben akarnak a „kultúrharc” részesei lenni, vagy pedig inkább összefogással kiállnak az érdekeikért.

Attól, hogy sok pénzt pumpálnak bármely területbe önmagában még semmilyen garanciát nem jelent arra, hogy valós fejlődést fogunk látni. Ez gyaníthatóan így van nálunk a sport, a vállalataink vagy a mezőgazdaság esetében is, hiszen a legtöbb támogatás nem mindig az adott területen legjobbakhoz vagy legtehetségesebbekhez kerül, hanem gyakrabban az ügyeskedőkhöz és a jó kapcsolatokkal rendelkezőkhöz. Sőt, a különféle szereplők hozzászoknak a pénzek bőségéhez és elkényelmesednek, ami később visszaüt. Egyébként a legtöbb diktatúra vagy diktatórikus stílusú vezető is akkor került hirtelen leszálló ágba, amikor a kívülről jövő pénzek megcsappantak.

A magyar foci esetében például úgy tűnik, mintha a sok pénz befektetése eredményeket hozna, holott ez távolról sem igaz, csakhogy a nyelvekkel futott tiszteletkörök helyett a miniszterelnöknek senki nem meri megmondani, hogy mi is a valós helyzet kedvenc hobbija terén. A számok nyelvén ez úgy néz ki, hogy egyrészt Európában sehol sem fordítanak közel ennyit sem sportra az adófizetők pénzéből mint nálunk, másrészt az EU átlagnál is kevesebbet költő portugálok vagy horvátok labdarúgásának eredményessége messze előttünk van. A jelenlegi magyar válogatott úgy tűnik, hogy elérte a ’70-es évek végének és a ’80-as évek elejének szintjét az európai középmezőnyét, az élvonal viszont nagyon távol van. A tehetséggondozásunk siralmas, az sem véletlen, hogy a legjobb játékosaink rendszerint már fiatal korukban is külföldön edzettek, mielőtt élcsapatokhoz kerültek volna. Igazából neves edzőnk jelenleg nincs is, a válogatottat jelenleg egy olasz mester irányítja, aki képes volt valahogy a játékosokkal megértetni, hogy mi is az igazi csapatjáték és ily módon egy szinttel feljebb tudta hozni a válogatottat ahhoz képest, amit a focisták egyéni teljesítményei alapján várni lehetne. (Például ért ahhoz, hogy győzelem orientált játékosokat válogasson be, mint annak idején Baróti vagy Mészöly tették.) A focimánia tömegsportra gyakorolt hatását nem tudnám megítélni, annyiból szimpatikus számomra, hogy elősegíti a jobb csapatmunkát. A labdarúgás persze csak egy kiragadott példa, de sokatmondó tud lenni.

Kérdéses, hogy mennyire kell védeni és pátyolgatni a magyar állampolgárokat, akár sportolókról, akár vállalkozókról, akár tanulókról van szó. Voltaképpen majdnem minden magyar ember bizonyos szempontból hátrányos helyzetűnek mondható, egy átlagos nyugat-európai polgárhoz képest. Nagy eséllyel zűrösebb családi körülmények között és nehezebb anyagi helyzetben nőtt fel, kevesebb támogatást kapva a tehetsége kibontakoztatásához, ami valószínűleg még manapság is jellemzőnek mondható a legtöbb településünkön. Ha a gazdaság szintjét nézzük, akkor afelé hajlok, hogy igen, kell pátyolgatni a vállalkozásainkat, és nem is annyira elméleti mint gyakorlati példák mutatnak ebbe az irányba. A sikeres feltörekvő országok is egyrészt ezt tették, másrészt a világpiac meghatározó játékosaitól mind messze voltak földrajzilag, akár Japán, Dél-Korea, akár Szingapúr helyzetét nézzük. Számunkra azonban Németország „ölelése”, európai nagyvállalatok közelsége miatt az alaphelyzet teljesen más. Elvileg egy teljesen nyitott kereskedelmi övezetben kell valamilyen módon piacvédő politikát is folytatnunk, és úgy gondolom, hogy erre a célra a jelenlegi „jogászkormány”, ami elvben (és gyakorlatban is) a különféle jogi kiskapuk keresésének mestere, nagyon alkalmas is lehet. (Amiből nem következik sem az, hogy a nyílt konfrontációra kell törekednie a külpolitikában, sem az, hogy a pénzek nagy részét elvonva másoktól saját haverjai és hűbéresi zsebébe tömje, ez már a hatalommal való visszaélés egyértelmű esete.) A pátyolgatás viszont egy bizonyos mértéken túl már káros és visszaüt, mert belterjességet okoz.

A belterjesség nálunk nagyobb problémának tűnik jelenleg, mint a túlságos mértékű bevándorlás. A bevándorlóktól az fél leginkább, akinek nincs versenyképes tudása, nincs önbizalma vagy nincs benne nyitottság más kultúrájú emberek iránt. Különféle családi háttérrel, némileg eltérő kultúrából érkező emberek egymásra serkentőleg tudnak hatni egy egészséges versenyszellemű csapatban, ilyen műhelyekre van szükségünk minden téren. Én azonban nem látom, hogy az egyébként is szétesőben lévő liberálisnak mondható műhelyek helyében lesz-e valami más és jobb (sőt, ahol a liberális szellemiség egyáltalán nem érvényesül, ott nem is nagyon jöhet létre semmilyen szellemi műhely). Megjegyzem, hogy a jelentős gazdasági, tudományos és művészeti tevékenységek majdnem mindig a különféle szellemi műhelyekben jöttek létre, a megfelelő közegbe kerülve az emberek egymás gondolkodását és kreativitását serkentik.

Egyébként globálisan nézve az „őslakosok” több galibát tudnak okozni mint a bevándorlók, az USA-t tekintve az utóbbi évek felfordulásait sem az utóbbiak okozták, hanem olyan állampolgárok, akiknek az ősei már évszázadok óta ott élnek. Rendszerint olyan emberek tomboltak az utcákon, akik lecsúszottnak érzik magukat, nincs előttük semmilyen perspektíva, különféle kulturális gettókban élnek, összeesküvésekben hisznek vagy újracsomagolt ideológiákban, az oktatásuk rendszerint hiányos vagy egyoldalú (liberális gettók is lehetnek akár). A bevándorlók illetve külföldi munkavállalók ezzel szemben többnyire szorgalmasan dolgoznak, hiszen pont azért jöttek, hogy boldoguljanak, és valójában létezik egy szelekciós mechanizmus, ami a kevésbé jókat vagy kevésbé szerencséseket arra készteti, hogy ha kerestek egy kis pénzt, akkor inkább térjenek haza. (Más kérdés, hogy a bevándorlók következő generációja esetében már ez a történet már nem biztos, hogy így működik, ők már esetleg egyfajta üvegplafonba ütközve rendszer ellenesekké is válhatnak.)

A sokak számára biztonságot nyújtó közegben a túlságos kényelmesség, tespedés, a langyos víz az egyik legnagyobb veszély, elég ha megfigyeljük a környezetünket, én legalábbis naponta találkozom olyan rendesnek, normálisnak és tehetségesnek is mondható emberekkel, akik esetében feltűnő a bármiféle egészséges ambíció hiánya, ami igen szomorú látvány. Ez egyébként a nyájszellem erősödésének irányába hat, hiszen önmagát belül nem tartja eléggé értékesnek, inkább elbújik mások mögé (különféle szektavezérek mögé), amit a legrutinosabb politikusok ki is használnak. A mostani járványhelyzet pedig még inkább felerősíti a begubódzást, az egymástól való elszigetelést, az egymást jobb teljesítményre sarkalló hatások nem nagyon érvényesülnek. A jellemzően gyenge szintű kommunikációnk a jelenlegi helyzetben még talán tovább romlott.

Számomra nem a gazdasági adatok a meggyőzőek (hiszen azok a Kádár-rendszer idején is többnyire jók voltak, mögötte viszont a szellemi nihil). Az új szellemi műhelyek, új kezdeményezések, vagy akár olyanok mint a fiatalok edzettségének javulása, felnőttkori tanulás, komoly művészeti teljesítmények, színvonalas közéleti vita stb. sok egyéb dolgot lehetne mondani, ami mind a társadalom frissességét és fejlődési vágyát mutathatná, de én ilyen jeleket mostanában alig látok.

Nagyon sokan tapasztalják azt, hogy gyerekkorukban az időjárás más volt, kevésbé szélsőséges és általában hűvösebb, például régebben még érdemes volt találgatni, hogy lesz-e fehér karácsony, ma már inkább az a kérdés, hogy lesz-e egyáltalán a télen olyan hó, ami meg is marad. Ezek a mindennapi tapasztalatok segíthetnek elfogadtatni azt, amit klímakutatók egybehangzóan állítanak, hogy gyors és kedvezőtlen irányú klímaváltozás történik életünkben. Amikor már a saját bőrünkön is kezdjük érezni a globális felmelegedés hatásait, ha eddig eljutunk, akkor nem fogunk azon vitatkozni, hogy mennyiben természetes, tőlünk független folyamatok idézik ezt elő, (még akkor sem, ha valamilyen mértékben így is van), mert annyira jól láthatóak az emberi tevékenységnek az ökoszisztémánkra gyakorolt káros hatásai. A következő pont, hogy ez a tudás elég lesz-e ahhoz, hogy kikényszerítse a cselekvést, amire a válasz nyilvánvalóan nem.

Azokban az országokban, ahol az állampolgárok nagy része el is fogadja, hogy az életmódja fenntarthatatlan és hozzájárul a globális felmelegedéshez, ott az emberek ettől még ugyanolyan pazarlóan és környezetszennyező módon élnek. A kényelmi fogyasztói szokások és magatartásformák lényeges változást nem mutatnak, még a benzin adótartamának környezetvédelmi szempontok által indokoltnak mondható emelését sem tudják a kormányok keresztülvinni. (Ez nem jelenti azt, hogy a nagy cégek és a korrupt kormányok ne lennének ugyanúgy felelősek a környezet pusztításáért.) Úgy tűnik, mintha kellene olyan mértékű társadalmi sokkhatás, ami kikényszerítheti a változást a felfogásunkban, lehetséges hogy a szélsőségesebbé váló időjárás, az árvizek, hőhullámok és szárazságok gyakoribbá válása elér egy olyan kritikus pontot, amikor az emberek nagy része meggyőzhető lesz a környezetbarát életmód szükségességéről.

A víz nem csak afrikai és nyugat-ázsiai országok számára stratégiai kérdés, az utóbbi években például Fokvárosban, Spanyolország és Kína egyes részein is vízkorlátozásokat vezettek be, ami a lakosságon kívül egyes ipari üzemeket és erőműveket is érint, amellett hogy ilyenkor a mezőgazdasági terméshozamok is alacsonyabbak. Ha minket közvetlenül nem is érintenek a szárazságok miatti termésveszteségek, India, Kína más nagy lakosságszámú afrikai és ázsiai országokkal egyetemben sokkal nagyobb veszélyben vannak, amit mi is megérezhetünk az élelmiszerárak drágulásán keresztül.

Az utóbbi évtizedekben az élelmiszertermelés lépést tudott tartani a világ népességének növekedésével (és növekvő minőségi igényeivel), azonban ez a klímaváltozás miatt egyre nehezebben megvalósítható. Jelenleg az élelmiszerárak viszonylag alacsonynak mondhatóak, részben ennek betudhatóan a megtermelt élelmiszerek több mint harmadát elpazaroljuk, miközben az éhezők száma továbbra is igen magas. Ha az elkövetkező évtizedekben az élelmiszerellátás egyre inkább kritikus kérdés lesz majd, akkor a magasabb árak miatt a húsfogyasztásunk is csökkenni fog, az úgynevezett minőségi éhezés egyre gyakoribb jelenséggé válik, és különféle mesterségesen elállított tápanyagokra is rászorulhatunk.

A mezőgazdaság számára a talaj nem annyira a kritikus mint a víz. A talajpusztulás divatos szlogen manapság, de a világ nagy gabonatermelő vidékein (Észak-Amerika, Európa, Oroszország, Dél-kelet Ázsia, Dél-Ausztrália) ez a folyamat nem annyira jelentős. Nálunk is inkább érzelmi kérdés, még a nagyüzemi mezőgazdaság miatt sem fogja a Duna belemosni a termőréteget a Fekete-tengerbe. A szél által szállított por ennél jelentősebb tényező hosszabb távon, Kelet-Kína például ennek a folyamatnak a nyertese Ausztrália pedig a vesztese, de Magyarország is mivel medencében fekszik, emiatt több por fog nálunk leülepedni, mint amennyit a szelek elfújnak. Más kérdés, hogy ha tájegységnek megfelelő, környezetbarátabb művelési módokat választunk, akkor a talajokban megkötött szén és víz mennyisége növekedhet, ami a klímaváltozás ellen hat és javítja a termőképességet. Az árhullámokkal nagyon sok víz folyik át országunkon minden évben, és habár nekem némi kételyeim vannak, hogy valóban lehetséges-e az árvizeket gazdaságosan elvezetni és tárolni öntözési céllal, a talajok a lehullott csapadékból több vizet tudnak megtartani okos gazdálkodás mellett. A talajvíz szintjét törekedni kell magasabban tartani, mivel jelenleg a vízmérlegünk negatív és emiatt a talajvizek trendje csökkenő.

A helyzet úgy néz ki, hogy a következő évtizedekben a globális felmelegedéssel összefüggő vízhiánnyal leginkább leginkább a szubtrópusi/mediterrán és a trópusi fekvésű országokban kell majd számolni, éppen ott ahol a lakosság a leggyorsabban nő és az erdőirtás, a biodiverzitás csökkenése is a leggyorsabb, sőt a vizek szennyeződése is a legnagyobb mértékű. Magyarország időjárása már mostanra is szélsőségesebbé vált a csapadékeloszlást is beleértve, és ez a tendencia tovább folytatódik. A tiszta víz és a jó minőségű élelmiszer világszerte egyre nagyobb kincs lesz, az élelmiszerárak jelentősen megnövekedhetnek, ami sokakat rászoríthat arra, hogy kezdjenek felelős módon gazdálkodni a természeti erőforrásokkal. (Beleértve azt is, hogy a népességszám minden országban folyamatosan csökkenni tudjon.) Akkor már lehet, hogy még a fenntarthatóság is kevés lesz, a globális felmelegedés folyamatának a visszafordítására kell majd törekednünk.

A legtöbbünk számára ez kapásból megoldhatatlan, mivel nem kenyerünk az erőszak. Akik az erőszak terén elemükben vannak, azokkal szemben idegen pályán, számunkra kedvezőtlen szabályok között kellene megküzdenünk. Az ilyen problémákra csak különféle helyzetfüggő, személyiségfüggő kreatív megoldások születhetnek. Egyébként én magam sem tudom a megoldásokat legfeljebb, hogy mi az, ami biztosan nem jó.

A politikai sík az, amiről most szó lesz és ahol ez a leginkább feltűnő, de a kisközösségek, munkahelyek és egyének szintjén is eléggé hasonló a helyzet. Na most ha ezt azért írnám, hogy Orbán és a NER legyen a célkeresztben, abból egy önellentmondás és öngól lenne, még akkor is, ha a közéletben az agresszivitás terén több mint két-harmados többségük van.

Az erőszak rossz dolog. Nyilván ezt most kisarkítottan állíthatom csak így, de mégis megteszem, mert vannak olyan helyzetek, amikor az agresszív út lehet a legjárhatóbb, de az erőszak alapvetően negatív jelenség, hiszen ilyenkor a kreativitásunkat egymás ellen fordítjuk. Hihetetlen sok ötletet, okos taktikai húzásokat lehet az erőszakos hatalomnövelés szolgálatába állítani, látjuk ezt nap mint nap, de az alapmotívum ilyenkor mégiscsak a hatalom növelése marad, amikor a cél szentesíti az eszközt, még ha a célt nem is érjük el sosem, ezért mindig újabb eszközöket kell kitalálni. Az ember olyan, hogy a több hatalom birtokában még inkább szeretné elnyomni azokat, akik neki nem szimpatikusak. Ez valóban egy ördögi kör.

Az erőszakos nálunk a szélsőjobb, a baloldaliak túl idealisták. A baloldaliak annyira erőszakosak, hogy dudálnak a tüntetésen, vagy be akarnak menni a TV stúdióba egyes parlamenti képviselők, hogy közleményt olvassanak fel. Most fölösleges ideológia vitákba bonyolódni erről, és Orbán legújabb állításain rugózni a 2018-as ellenzék erőszakosságáról. Ez a szöveg nyilvánvalóan a saját tábornak szólt és dekódolni kellene, hogy értsük mit is akart nekik mondani, én érteni is vélem egyébként, de nem érdemes vele foglalkozni (később kifejtem, hogy miért). A baloldali vezetőkkel nem az a baj, hogy túl erőszakosak lennének, hanem hogy túl idealisták, náluk néha a tett halála lehet az okoskodás, a határozottság hiánya. Olykor a humanizmust is túlzásba lehet vinni, tocsogni lehet benne.

Macsókultusz. Ez egy fontos ismérve az agressziónak. Aki érzékeny az nem is lehet közénk való, sőt netán még „buzeráns” is. Ilyen az is, amikor nagy elődök véres, harcias tetteit emlegetjük példaként, főként hogy raboltak és fosztogattak. A macsósággal az a fő gondom, hogy érzelmileg zárt, megjátssza magát, nem mutathat érzékenységet, őszintétlen. Ösztönösen erősnek akarjuk mutatni magunkat, ami egy fő oka lehet például az elvi alapú oltásellenességnek is. Nem azt mondja az illető, hogy úgy érzi, hogy neki nincs rá szüksége, nem ennyire őszinte, hanem mindenféle logikátlan, kamu érveket hoz fel, amivel másokat is befolyásol. Az agresszivitás és az őszinteség általában kizárja egymást.

Pótcselekvés. Nem létezik olyan, hogy az agresszió kiélése, inkább agresszióra való rászokás, függőség jöhet létre. Ez akkor lesz pótcselekvés a harcos típusú egyének számára, ha nem találnak értelmes alkotó tevékenységeket, megfelelő munkákat. A munkanélküliség vagy az alacsony társadalmi státusz tipikusan ilyen (alacsony szintű munkák, sikertelenség érzése, magány), ami sokakat a fanatizálódás felé lök, a legtöbbünknek szerintem vannak ilyen ismerőseink. Csatlakozhat agresszív FB-s csoportokhoz, szélsőséges politikai mozgalmakhoz, nem véletlen hogy a szélsőbalos és szélsőjobbos mozgalmak mikor erősödnek meg, vagy épp a terrorizmus hol és milyen időszakokban lángol fel. Egyes vallási tanok és ideológiai elvek inkább csak önigazolást adnak a csalódott, magukat sikertelennek érző emberek számára.

Provokatív, ösztönös reakciók. Ez nem igaz, hogy az ember alapvetően agresszív természetű, mert sok ezer éven át rákényszerült és nem is lehetne más. Ha megnézzük, hogy az agyunk sok milliárd idegsejtjének nagyon nagy része egyáltalán nem agresszióval kapcsolatos dolgokkal, hanem egészen más feladatokkal foglalkozik, és az erőszak leggyakrabban csak szimpla ösztönös, hormonális jellegű reakciókon alapul, láthatjuk hogy leginkább csak vész üzemmódra való. Nagyon jól provokálhatóak vagyunk, mert ezek a reakciók gyorsak, és mivel a neten is gyors az információ, nagyon sok a hibás, elsietett döntésünk, a rosszul megfogalmazott komment. Egy példa erre, hogy a miniszterelnök használt egy furcsa szót véletlenül, és mindenki ráugrott erre, teljesen fölöslegesen. Ha provokálhatóak vagyunk, azt az igazi harcos típusúak, a megfontolt stratégák és jó taktikai érzékűek mindig ki fogják használni.

Amikor nem nyert senki. Mindig azt keressük a politikai történésekben, hogy na ez most a mi csoportunknak volt-e jobb vagy az „ellentábornak”. Ha már így gondolkozunk az alapvető hiba egyébként mert nagyon sokféle felfogás létezik, másrészt sok olyan helyzet van, amikor mindenki veszít, senki nem jöhet ki jól belőle. A washingtoni Capitolium ostroma is ilyen volt, még ha senki nem is halt volna meg, csak sérültek lennének, akkor is egy tipikus loose-loose szituáció, a társadalmi bizalom szintje tovább romlott. Ez megint egy olyan helyzet, hogy nem érdemes bizonygatni azt, hogy a nekünk szimpatikusabb oldal az igazi erkölcsi győztes. Hogyha netán az anarchia válik normává az amerikaiaknál vagy angoloknál és „elsüllyed” a nyugati kultúra, akkor nem lehet majd megállapítani, hogy ezért ki is a „felelős”. Akkor lehetnek páran kárörvendőek, hogy „na megmondtam”, de hosszabb távon mi is rosszul fogunk járni.

Megunható. Az agresszió is válhat unalmassá, sőt kódolt is, hogy azzá kell, hogy váljon, mert rengeteg érdekesebb dolog is van nála, elég lehet az is, ha egyre kevesebben érzik már jó bulinak. Sőt, az agresszió fenntartója maga az agresszió, hogyha támadnak egy csoportot, az még inkább összezár és még inkább agresszívan fog viselkedni. Emiatt nagyon szeret provokálni, hiszen a harc az igazi közege, és arra vár, hogy élvezettel bosszút álljon. Sok olyan társadalom volt, ahol az emberek megunták, bár igen hosszú kifutási idő után és értelmesebb dolgokat kerestek. Reménykedjünk, hogy mi is ilyen irányba fogunk haladni, sőt ha a politikában nem is, de mikroszinten már sokat is haladtunk előre.

A primitívet nem kell lenézni. Ha valaki primitívebbnek tűnik, egész biztos, hogy van egy sor olyan dolog, amiben jobb nálunk vagy az ismerőseink többségénél. Az agresszió alapvetően primitív ugyan, de ez csak egy oldala az illető személyiségének, valószínűleg van számos olyan, amit nem ismerünk.

A lap alján végül is csak annyi, hogy nem tudom mi lehet a különféle helyzetekben a legjobb megoldása az agresszív emberek kezelésének, de a provokációknak ne üljünk fel, mert akkor az ő játékukat fogjuk játszani, az ő szabályaikkal. Nagyon jól érezhető, hogy mikor provokál minket egy esemény.

A nemzetközi politika trendjei szinte évtizedenként változnak és világpolitikának ezek a különféle irányváltásai rendszerint nálunk is valamilyen formában meg szoktak jelenni. Kérdéses persze, mert egyáltalán nem látszik még világosan, hogy a ’20-as években milyen irányzat fog dominálni a nagypolitikában.

Természetesen nem mindig az évtized eleje a választóvonal, viszont azt el lehet mondani, hogy mindegyik évtizedben eléggé más volt a domináns stílus a nagypolitikában. Elsősorban a nagyhatalmak vezetésében vált ez egyértelművé, Európa nagy részén ezek a trendek valamivel árnyaltabban jelentek meg.

-A múlt század ’50-es évei a hidegháború időszaka, militáns és dogmatikus vezetésekkel (valójában már a ’40-es évek végén kialakul és az ’50-es évek közepén volt a legerősebb). A sztálinizmus legkeményebb évei, Mao-féle „nagy ugrás”, keményvonalas Eisenhower az USA-ban.

-A ’60-as években balra tartott a világpolitika, egészen a ’68-as szélsőbalosnak mondható mozgalmakig. A kommunista rendszerekben ez a reformokkal való kísérletezgetés időszaka, egészen a „prágai tavaszig”, míg Kínában a „kulturális forradalom” voltaképp az értelmiségi elitréteg Mao által kitervelt kivégzése volt.

-A ’70-as években konszolidált, inkább bal- mint jobboldali politika, szociális jóléti államok épültek ki nyugaton, úgy tűnt mintha konvergálna egymás felé a kétféle társadalmi rendszer.

-A ’80-as évek a konzervatív neoliberalizmus időszaka,Thatcher és Reagan fémjelezte gazdaságpolitikák, a keleti táborban fokozatos reformok, illetve Kínában konzekvens módon be is vezették a gazdasági rendszerbe a kapitalizmus legfontosabb elemeit.

-A ’90-es években a kommunista rendszerek bukását követően a liberalizmus egyeduralkodónak volt mondható, bal- és jobboldal egyaránt elfogadta, nem volt akkoriban más versenyképes irányzat. Bal- és jobboldali kormányok váltották egymást, de kicsivel inkább baloldali színezetű.

-A 2000-es években már megint konzervatív irányba változik a politika, a nemzeti gondolkodás és a hagyományőrzés került előtérbe hosszabb idő után. A hagyományos szociáldemokrata program emiatt fokozatosan kiürül tartalmilag, általában jobboldali kormányok alakulnak.

A 2010-as évek szintén hozott lényeges változásokat, további jobbratolódást lehet megfigyelni, amit általában a „populizmus” címkével jelölnek. (Ebben szerepet játszott a 2008-as pénzügyi válság is, olyan tényező mellett, mint a multinacionális óriáscégek növekvő hatalma vagy a bevándorlás erősödése.)

Oroszországban a putyinizmus ideológiai alapjait 2011-ben fektették le szimbolikusan, egy volt fasiszta politikus rehabilitációjával. Ettől kezdve vált a putyini vonal együttműködőből agresszívvá.

Kínában 2012-ben választották meg első számú vezetőnek Hszi Csin-Ping-et, aki pár évvel később megszüntette a hatalom csúcsán az addig szokásos rotációt és kemény centralizációba fogott. Ebbe a vonalba beleillik Hong Kong beolvasztása éppúgy, mint az ujgurok és más nyugat-kínai muzulmánok átnevelő táborba küldése.

Az USA-ban 2016-ban Trump elnöksége képviselte ezt az agresszív nacionalista irányzatot, de a braziloknál, törököknél, nálunk vagy a briteknél is egyre inkább meghatározóvá vált.

Ezek alapján feltételezhető, hogy a 2020-as évek majd valami teljesen mást hoznak, ami persze egyaránt lehet jobb is rosszabb is mint az előző évtized. A populizmus az USA-ban átmenetileg visszaszorulni látszik Biden megválasztását követően, a brexit az angoloknál egyelőre szintén nem egy sikertörténet. Putyin és Erdogan egyre nagyobb gazdasági problémákkal küzdenek és elszigetelődtek nemzetközileg, Orbánnal szemben is eléggé összezárt az EU tavaly év végén. Európában általában véve nem nőtt mostanában a szélsőjobbos mozgalmak népszerűsége az utóbbi években, a nemzeti kormányokban ritkán kapnak szerepet. A baloldalon átvehetik a vezetést a zöldek, ez az évtized egy zöld fordulatról is szólhat, amennyiben minden politikai pártnak megjelenik a programjában valamilyen módon a hagyományos fogyasztói mentalitás megváltoztatása. Másik domináns irányzat az ipari forradalom legújabb, a mesterséges intelligenciával fémjelzett forradalma (amennyiben persze a kettészakadt társadalmakban ez megvalósítható). Az is benne van a pakliban harmadik lehetőségként, hogy az országok közötti feszültségek felerősödhetnek és a militarizmus útján fogunk tovább haladni. Tovább tart ezen kívül a globális nagy tech-cégek harca a nemzeti kormányokkal, ennek a kimenetele is még kétséges.

A különféle politikai trendeknek, az inga kilengéseinek mindig meg lehet nevezni utólag bizonyos mélyebb okait, de valamennyire divatjelenségek is ezek. Nem mondanám azt, hogy valamilyen agytrösztök kitalálják és a társadalomra felülről rákényszerítik, ennél sokkal gyakoribb szerintem, hogy az emberek felfogása is kissé változik, az egyes felnövő generációk is mindig szeretnének hozni valami újat az elődökhöz képest. A vezetők a legtöbb országban próbálják megérezni ezeket a trendeket mivel folyton mérik, hogy milyen intézkedések lehetnek népszerűek, mivel lehet választást nyerni amellett, hogy megpróbálják átvenni a más hasonló országokban bevált módszereket. Még a kevéssé demokratikus országokban is igényt tart a vezetés valamilyenfajta legitimációra, a kevéssé népszerű és nem sikeres vezetőket általában ott is valamilyen módon félreállítják.

Nálunk nem az lesz az évtized fő kérdése, hogy bal- vagy jobboldali színezetű kormányok lesznek-e hatalmon, sokkal inkább, hogy folytatódik az Orbán-rendszer végletekig centralizáló, militáns irányba tartó kiépülése vagy pedig valamiféle konszolidáltabb (alapvetően koalíciós jellegű) kormányzásra számíthatunk. Megint mintha létrejönne egy kelet-nyugati törésvonal, ahol a nyugati a kevéssé centralizált, jóval demokratikusabb és kevésbé korrupt kormányzás iránti igényt jelenti, a keleti modell pedig mindennek az ellentéte, és mi jelenleg egyértelműen az utóbbihoz tartozunk.

Magyarország számos olyan erősséggel rendelkezik, amiről a legtöbben nem is tudunk, mégis élhetőbbé teszik az országot és javítják az életminőséget, a magyar állampolgárok (alsó-középosztálytól felfelé) és az ide látogató külföldiek számára egyaránt.

Közhelyszerű erősségeink például többek között a kellemes éghajlat, a gyógyfürdők, érintetlen tájak (pl. Zemplén, Nógrád, Őrség stb.), tavak és folyók bősége, vagy éppen a jó logisztikai adottságok.

Vannak viszont olyan nem közismert erősségeink is, amik feltéve hogy a (bármiféle színezetű) politikai vezetésünk nem követ el nagyon nagy hibákat, segíthetik a felzárkózásunkat Európa élmezőnyéhez.

1.Sok lábon álló gazdaság

Magyarország nem egy banánköztársaság, a gazdaság komplexitását mérő index alapján a világ országai között a 10. helyen állunk már évtizedek óta. Az exportot sokféle ágazat adja, nem csupán az autóipar emelkedik ki, mert például az elektronika is jelentős, de a turizmus is fontos bevételi forrás normál körülmények között. Ez nem csak azért jó, mert egyetlen ágazat válsága (például az autóiparé) nem veti vissza az egész gazdaság fejlődését, de a munkavállaló szemszögéből nézve amiatt is, hogy sokféle képesítéssel és készséggel lehet munkát találni.

2.Pörögnek a beruházások

Az utóbbi években Európa élmezőnyébe tartozó szintre pörgött fel nálunk a GDP arányos beruházási ráta. A beruházások többnyire látványosak is, például sok új gyárcsarnok épül, az építőipar aktivitása minden téren igen jelentős. Vannak persze olyan közgazdászok, akik megkérdőjelezik, hogy ezek a beruházások valóban növelni fogják-e hosszabb távon az ország versenyképességét, tényleg létrejöhet-e elegendő számú erős magyar tulajdonú vállalkozás, vagy inkább a pénzszórás a jellemző és szélsőséges esetben úgy járhatunk, mint a Kádár-rendszer bukásakor. Számomra valószínűnek tűnik, hogy a görögök vagy portugálok szintje simán elérhető akár még ebben az évtizedben (vásárlóerő paritáson már el is értük), viszont az osztrák szinthez ennél sokkal több kell. Az mindenesetre egy jó közérzetet adhat, hogy egy igen alacsony szintről indulva ugyan, de elég látványos gazdasági fejlődést tudunk produkálni.

3.Pénzforrások bősége

Egy államszövetség közös kasszájából kapunk igen jelentős forrásokat, nem pedig egy államtól függünk, mint például a beloruszok az oroszoktól vagy Észak-Korea Kínától. Ez egy jelentős versenyelőny például Dél-Amerika vagy Ázsia számos országával szemben, ahol nincsenek hasonló külső támogatások. Most úgy tűnik, hogy az EU tagságunk jelenlegi fő oka a pénzügyi támogatások jelenlegi szintje, kérdéses, hogy mikor jön el az a pont, amikor a politikai elitünk úgy látja, hogy már nem éri meg. Elképzelhetőnek tartom, hogy 2024-re az erre a hét éves ciklusra szóló támogatások nagy részét már felvesszünk és az akkori kormány és a magyar gazdasági elit úgy ítéli majd meg, hogy a bennmaradásunk politikai költsége nagyobb a gazdasági haszonnál (az elit gazdasági hasznát értve ez alatt), ezért egy politikai kampány végén kiléptetnek minket az EU-ból. Külső tényezők is ezt nyilván befolyásolni fogják, egy jobban összezáró EU-nak (amelynek a britekkel is folyton konfliktusai voltak) nem nagyon lesz érdeke a bennmaradásunk, de például az oroszok és a törökök gyengülése vagy erősödése is hatással lehet erre a folyamatra.

4.Olcsó ország?

Ebben már nem vagyok biztos, hogy annyira nagy előny, mert az olcsóságunk főleg a bérek alacsony szintjén alapul, még ha ez is az egyik fő vonzerőnk a külföldiek számára jelenleg. Az euró bevezetése viszont nyilván felhajtaná az árakat és a versenyképességünket se tudnánk a valuta gyengülésével erősíteni amellett, hogy a politikai rendszerünk se nagyon kompatibilis mostanában az euró övezeti országokéval.

5.Mezőgazdaság és élelmiszeripar?

Mindig fel szokták emlegetni, hogy adottságaink alapján ezekben az ágazatokban lehetnénk kiemelkedőek, de főként a mezőgazdaság az, ami gyenge eredményeket mutat (főként a termőterületre számítva, az EU támogatások figyelembe vétele nélküli jövedelmezőség tekintetében). Az élelmiszeriparnak pedig nagy mennyiségű alapanyagra van szüksége, jó minőségben. Jelenleg a mezőgazdaságban az egyik fő slágertéma a „zöldítés”, ami környezetbarátnak mondható gazdálkodási módokat takar. Amennyiben ez nem csak egy felkapott divat, ami újabb EU támogatások felvételére alkalmas, hanem több szenet és vizet köt meg a talajainkban, kevesebb vegyszer használata mellett (elővetemények, rétek és legelők nagyobb aránya, szántás nélküli művelés, precíziós tápanyag gazdálkodás stb.), akkor ennek valóban jelentős a gazdasági haszna. Emellett még a biogazdálkodásban, kertészeti ágazatokban, a különféle helyi hagyományokhoz kötődő élelmiszerekben, a gasztro kultúrában is van jelentős potenciál.

6.Infrastruktúra?

Ez megint egy kicsit kérdőjeles, hiszen az internet vagy az autópályák terén elég jól állunk európai viszonylatban, vagy például a gázfűtés is elérhető sok háztartásban, de vannak olyan kis falvak, leszakadó térségek, ahol a közlekedési feltételek nagyon rosszak és nem is nagyon költünk ezekre.

7.Kulturális sokszínűség

Az életminőséget javító tényezőről van szó, nagyon sokféle kulturális ízlés kielégíthető nálunk, ami még jóval magasabb életszínvonalat biztosító országokról, például Ausztráliáról sem mondható el ilyen mértékben. Ez tükröződik a fesztiválok és egyéb rendezvények sokféleségében és nagy számában is, nagyon sokféle zenei stílus, néphagyomány, művelődési lehetőség között válogathatunk és sokféle sportág is űzhető nálunk magas szinten.

8.A Balkán kapuja?

Magyarországot a történelme és fejlettségi szintje alapján V4-es országként szokás emlegetni, azonban úgy tűnik, hogy ennek a jelentősége egyre csökken. Egy újfajta lehetséges szerep viszont a Balkán integrátora, elsősorban Szerbiáé, amelynek az EU csatlakozása nem kis részben rajtunk múlik. A magyar cégek számára a nagy lehetőségek éppen a Balkánon vannak, abba az irányba tudnak leginkább terjeszkedni, mivel a fejlettségi különbség hozzájuk képest is hasonló mértékű, csak fordított előjelű, mint tőlünk észak-nyugatra levő országokhoz képest.

Lehet még bizonyára további erősségeket találni, például a családbarát rendszer (bár vitatható, hogy mennyiben az), de vannak olyan gyenge pontjaink is, amelyek nem annyira közismertek, mint például az oktatás, az egészségügy vagy a nyugdíjrendszer, de hasonlóan komoly fejlesztésre szorulnak. Ilyen például a környezetvédelem fejletlensége. A tömegközlekedésünk igen gyenge színvonalú, a beleölt százmilliárdok egyelőre nem nagyon tudtak javulást elérni. A kerékpárral való közlekedés is megoldatlan számos városunkban, nincsenek még mindenhol megfelelően kialakított kerékpárutak. Az elmaradásunk igen nagy számos területen, például a vízgazdálkodásunk terén sem történik előrelépés a hosszabb távú fenntarthatóság irányába. Sőt a rengeteg építkezés nagy környezetterhelést okoz és felforgat egyes élőhelyeket (pl. Balaton, Fertő-tó stb) vagy csökkenti a zöldterületek arányát.

Az állami bürokrácia is egy láthatatlan gátja a fejlődésünknek, annak ellenére, hogy az elektronikus ügyintézésben voltak látványos előrelépések. Nagyon sokat költünk az államra, sokkal többet mint a régiónk más országai, és a sokféle hivatal, hatóság a nagy felső nyomás alatt különösen feladatának érzi, hogy mindig újabb szabályokat, előírásokat vezessen be, vagy jelentéseket gyártson ebben a katonás rendszerben, hogy igazolja a létjogosultságát. (Vagy esetleg a korrupciónak nyisson meg újabb kiskapukat.) Ezekkel a problémákkal legtöbb állampolgár nem találkozik, viszont a cégek már jóval gyakrabban, egyes speciális szakterületeket pedig teljesen agyonszabályoznak, amitől a dolgok nem fognak jobban menni, csak áttekinthetetlenebbé válnak.

Felhasznált forrás: Magyarország 2030 (Egyensúly intézet)

Idén két fontos elemmel bővült a harcos hősi múltról szóló NER propaganda, az egyik az Árpád ház hun eredetéről szóló genetikai bizonyítékok, a másik pedig a pozsonyi csata kultusza, illetve a Magyarságkutató (vagy butító) Intézet megrendelésére erről készült rajzfilm. Az utóbbiról érdemes egy kevésbé elfogult, távolságtartó értékelést is elvégezni (ami egyébként minden csatával, háborúval kapcsolatban ajánlott módszer).

1.A 907-ben lezajlott pozsonyi csata önmagában valóban egy jeles hadi teljesítmény, hatalmas győzelem volt a bajorok (a Keleti-frank Birodalom legkeletibb tartományának) hadserege fölött, azonban nem lehetett meghatározó, mert alapvetően csak egy országrész, Pannónia sorsáról szólt. A bajorok képtelenek lettek volna ennél nagyobb területet uralmuk alá vonni, a felőlük nézve Dunán túli területek már a római birodalom idején sem voltak civilizálva, az önmagában is hatalmas, akkoriban mocsarakban dús országrészeket nem tudta volna az egyébként is nagyon nehézkesen mozgó hadseregük hosszabb időn keresztül kontrollálni. Számomra úgy tűnik, hogy az ütközet nem volt számunkra sem élet-halál kérdés, a közép-európai dominanciaviszonyokról szólt inkább. (Hogy élet-halál kérdés lett volna, ez inkább az érzelmek felkorbácsolására jó.)

2.Őseink akkoriban a pusztai népek között kifejlesztett harci taktikával tudták teljesen simán felülmúlni a bajorokat. Ennek fő elemei az edzettség és kitartás, a csapatrészek fegyelmezett hadmozdulatai, a hadi taktikák váltogatása, lóhátról nyilazás, jól működő hírszerzés és megtévesztő információk terjesztése. Érdekes módon a csatával kapcsolatban szinte kizárólag csak nyugati forrásokra tudunk támaszkodni, és nincs elég forrás ahhoz, hogy jól rekonstruálható legyen.

3.Én magam valószínűnek tartom, hogy a csatában a magyar eliterők nagy számban vettek részt, akkoriban nem lehetett volna könnyen összegyűjteni 20 ezer lovast, főként olyanokat, akik az előre eltervezett hadmozdulatokat ennyire tudatosan és pontosan végrehajtják. A csata egy valószínűsíthető forgatókönyv szerint úgy zajlott le, hogy a háromszoros túlerőben levő ellenség két hadseregét sikerült szétválasztani, külön-külön megtámadni és teljesen megsemmisíteni. Számomra hiteles lehet az is, hogy a csapatainkat Árpád vezethette, ettől függetlenül nyilvánvalóan magas szintű hadvezetési képességeket igényelhetett ez a győzelem.

4.A csata egy hosszabb háborúnak csak az első fejezete volt, a második felvonás a mai Ausztria nagy részét is magában foglaló bajor tartományok felgyújtása, felégetése - és habár mi is alkalmaztuk védekezésül a felégetett föld taktikáját az ellenséggel szemben, ez mégis mai szemmel aránytalan mértékű megtorlás. Ugyanígy nem érdemes mentegetni a „kalandozásainkat” sem, amelyek lényegében rabló hadjáratok voltak, ne próbáljunk ennél többet belelátni. A történet harmadik része a 955-ös augsburgi vereségünk, ugyanis mintegy ötven év kellett ahhoz a bajoroknak, hogy alkalmazkodni tudjanak őseink harci taktikájához. (Ez egyébként a háborúk gyakran megfigyelhető menetrendje, a modern háborúkban ez annyiból változott, hogy a harcban álló felek a sikeres ellen taktikákat egy-két év alatt kifejlesztik.) Ezt követően a történet úgy folytatódik, hogy mi is átvettük és több esetben sikeresen használtuk a nyugati típusú nehézlovasságot. Igaz viszont az is, hogy a mongolok hasonló harci taktikával győztek le minket 1241-ben Mohinál, mint mi a bajorokat a pozsonyi csatában.

5.Az állampolgári nevelés része a „hősi múlt” példáinak erőltetése, tudattalanul olyan analógiákat sugall, hogy Orbán most éppúgy harcol a túlerőben levő „Nyugattal”, mint őseink ezt Árpád idején tették. A sors különös fintoraként Bajorország ebben a harcban kicsit inkább a mi oldalunkon áll, mivel több nálunk termeltető nagy autógyár központja is van ott.

Ez a „harcos nép” analógia teljesen félrevisz, sőt kimondom, hogy a szimpla népbutítás kategória, hiszen az ilyen tettek felemlegetése nem tesz minket edzettebbé még annyira sem, mint amennyire a stadionok építésétől fellendülne a tömegsport. (A be nem vallott kisebbségi komplexusok kompenzálására viszont talán jó lehet.) Az edzettségen és a fegyelmezett csapatmunkán kívül nem nagyon van más, ma is alkalmazható tanulsága őseink hadi sikereinek. A harcos elit, amelyik „megvédi az országot” - ez egy teljes tévút főként ha hozzátesszük, hogy a katonai kudarcok is előmozdíthatták azt, hogy István királyunk akkori értelemben vett modern európai államot hozzon létre. Manapság inkább az nevezhető dicsőségesnek, ami építő jellegű és új dolgok létrehozásáról szól, a régi harci diadalok nem ebbe a kategóriába tartoznak.  

Az Orbán-kormány úthengere idén is folytatta a központi ideológia által kijelölt nyomulását, a járványhelyzettől teljesen függetlenül is. A radikálisan konzervatív elvek mentén mindent centralizáló és szigorúan leszabályozó gépezet nagyon sok területet tudott még inkább az irányítása alá vonni, amit úgy tűnhet, csak a társadalom kisebb marginálisnak mondható csoportjai szenvedhetnek meg, a valódi vesztes mégis a társadalom egésze lehet.

A járványhelyzet, mint lehetőség az ellenzék kiiktatására

2020 tavaszán a járványhelyzetet a kormány elég jól kezelte, és rutinos módon egyúttal kihasználta az ellenzéki pártok átmeneti kiiktatására is. Az ellenzék nem akart kerékkötőként feltűnni, viszont az addig sem túl határozott kommunikációja teljesen szétesett, mondhatni teljesen padlóra kerültek. A járványt a kormány a nyáron egy kicsit elengedte, emiatt az ősszel nagyobb erővel robbant be, amellett, hogy nemzeti konzultációt tartani járványügyi kérdésekről alapvető hiba volt. Október elején még mindez nem látszott ennyire jól, így a szerencsi időközit is megnyerte a Fidesz, de a Szájer-ügy is kellett ahhoz, hogy az ellenzék ismét fel tudjon jönni.

Gondoljunk bele: sehol Európában, még a lengyeleknél sincs olyan helyzet, hogy egy párt alakítana egyedül kormányt, ez valójában az orosz-belorusz modell. Nálunk az 5-6 különféle irányvonalat megtestesítő pártok egyike sem fért bele a legutóbbi három kormányba sajnálatos módon, ami önmagában is jelzi demokráciánk jelenlegi állapotát.

Szervezetlen egészségügy

Senki nem várt csodát a magyar egészségügytől, amelynek minisztere inkább politikai biztosként funkcionál, a szervezés területén kevésbé jól teljesít, az erők átcsoportosítása meglehetősen kaotikus volt hónapokon keresztül. A túlságosan bürokratikus tesztelési rendszerünk hamar összeomlott a nyomás alatt, de ennél nagyobb baj, hogy a kórházainkban sokkal többen haltak meg az európai átlaghoz viszonyítva. Úgy tűnik, hogy egy ilyen méretű járványra volt „szükség” ahhoz, hogy rendeződjön az egészségügyi dolgozók bére és a hálapénz talán jövő évtől megszüntethető legyen.

Homofóbia a négyzeten

A kormány előretolt éke, titkos szövetségese a Mi hazánk mozgalom nyitotta a sort egy meséskönyv bedarálásával. A magyar társadalomra nem jellemző a homofóbia, viszont valamiért a kormánypárt egyes köreiben úgy érezték, hogy veszélybe kerülhet a hagyományos értelemben vett család intézménye. Ezért a gyakorlatban már eddig is a házaspárokat előnybe részesítő örökbefogadási törvényt tovább szigorították, kizárva ebből a körből teljes mértékben az egyedülállókat. (Ami valószínűleg diszkriminatív és alkotmányos alapelvekkel is ütközhet.)

Nyugdíjasok viszonylagos lecsúszása

A nyugdíjak reálértékben lényegében nem emelkedtek 2010 óta, amit viszont valamennyire ellensúlyozott az, hogy az utóbbi években a nyugdíjasok fogyasztási kosarából számolt ún. nyugdíjas infláció alacsony volt. Idén ez a helyzet megváltozni látszik és be is jelentette a 13.havi nyugdíjak visszavezetését a kormány, amit szerintem egy kedvezőbb gazdasági helyzetben egy vagy két részletben megtett volna. Így viszont négy lépésben, mindig év végén megadva, az ismét meglóduló infláció mellett (ahol vannak bőven lehetőségek a hivatalos adatok kozmetikázására is) az érintetteknek nem jelent majd nagy könnyebbséget. A nyugdíjrendszerben köztudottan nagy anomáliák vannak, de a kormányunk ezzel nem akar foglalkozni, például a szociális helyzet sosem volt számára fontos szempont.

Az oktatás színvonala tovább romlott

Tovább folytatta a kormány az ideológiai offenzíváját az oktatás területén, aminek egyik eklatáns példája a történelem átírása (azzal együtt, hogy a tankönyvek közötti választási lehetőség is megszűnt). Szembetűnő módon az ilyen-olyan „gyanús” migrációkat tartalmazó őskor helyett bejött a magyarság mítoszokkal feldúsított eredettörténetének tanítása.

A kúria döntése ellen, amely kártérítést ítélt meg gyöngyöspatai roma diákoknak, Orbán erősen tiltakozott. (Én úgy értelmeztem ezt a döntést, hogy az nem annyira a szeparációról tényéről, hanem annak módjáról szól, ti. hogy valamit kellene kezdeni a hátrányos helyzetű cigány gyerekekkel is, hogy megtanuljanak valamennyire írni, olvasni és számolni legalább.) Az iskolaőrök bevezetése egyes iskolákban ezzel együtt nem volt teljesen alap nélküli, bár a feladatuk sok esetben eléggé tisztázatlan (illetve egy portás is elvégzi).

Harmadik, szintén kevésbé sikeres történet a digitális oktatásra való hirtelen átállás tavasszal, amire nem voltak felkészülve a tanárok (és még most sincsenek), a gyerekek közül sokan lemaradtak az anyaggal.

Harc az SZFE-ért

A kormány nagyon vigyázott rá, hogy ne legyen közvetlenül érintve és egy „hithű harcosát” tolta előre Vidnyánszky Attila személyében. A liberális felfogású nagyvárosi közegben azonban az eddigieknél jóval keményebb ellenállásba ütközött, oktatók lemondása, neves színészek kiállása és a hallgatók sztrájkja a rendszerrel szembeni ellenállás példájává vált. A kormány emiatt nem törekszik semmilyen kompromisszumra és az idő is alighanem neki dolgozik. A helyzet érdekessége, hogy akik támogatják őket, azok közül sokan nem nagyon szerették a liberális színházi rendezési stílust (bár joggal tarthatnak attól, hogy ez még tovább romlik majd Vidnyánszky alatt), akiket felháborít a tiltakozás, azokat viszont a színház a legtöbb esetben egyáltalán nem érdekli, csak a dolog elvi, politikai oldala - egy katonás rendszert szeretnének látni a tiltakozásokra lehetőséget teremtő demokrácia helyett.

A NER gazdasági elit erősítése

E téren nem történt semmi rendkívüli, tovább növelték vagyonukat a NER oligarchák, újdonság csupán az „elvesztette közpénz jellegét” gondolat alkotmányba foglalása. Az állami cégek és állam közeli alapítványok átláthatósága megszűnt, és a Fidesz alapítványok kiemelt törvényi védelmet élveznek.

A kormány ügyelt arra, hogy a járványhelyzet ellenére se költekezze túl magát (mivel a választási év még messze van), az állami támogatás nálunk jóval kisebb mértékű volt mint bármelyik EU tagállam esetében, leszámítva a hitelmoratóriumot, aminek a költségét a nálunk levő bankok állják. Jutottak persze állami támogatások a versenyszférának, de eléggé szigorú feltételekkel vagy későn, kivéve a NER kedvezményezettjeit (például falusi turizmust). A munkanélküliségi segély időtartama továbbra is három hónap maradt, és a munkanélküliség mértéke a statisztikákból nem nagyon látszik.

A gazdaság nincs mégsem annyira rossz állapotban a visszaesések ellenére sem, továbbra is folynak a termelő beruházások, az igazi kihívást leginkább a versenyképességben és bérekben az EU átlagának megközelítése jelenti. A Matolcsy vezette MNB látja ezt és kiadott egy versenyképességi jelentést, aminek a programpontjai számomra mégis leginkább csak ötletelésnek tűnnek.

Az EU források vétója és a jogállamiság vége

Nagyon groteszk volt az, hogy éppen a magyar igazságügyi miniszter harcolt leginkább az EU-ban a jogállamiság megszüntetésének lehetőségéért (voltaképp ne lehessen szankcionálni Orbánt, bármilyen törvényt is hoz). Az EU képviselői az adófizetők pénzét féltették inkább, csak egy kis részük aggódott azért, hogy Európa közepén egy orosz típusú rendszer épülhet ki. Ezzel együtt vannak jelek arra, hogy az EU is kezdi felvenni a kesztyűt Orbánnal, (Deutsch-ügy, Szájer-ügy), aki végül is döntetlenre tudta hozni a vitát, a német gazdasági szálak megmozgatásával. A vétót visszavonta és a szankciók lehetségesek lesznek ugyan, de a bevezetésük elé komoly akadályokat gördítettünk.

Az önkormányzatiság vége

Orbánék most visszavágtak a városi önkormányzatoknak a választási vereségért: először lecsökkentették a támogatásokat a járványra hivatkozva, ezután megfelezték az iparűzési adót és megvonták az adó, illetve járulékemelés jogát. Ezek a lépések a nagyobb önkormányzatokat, leginkább Budapestet hozzák lehetetlen helyzetbe, a főváros vezetésével már eddig is folytonos harcot vívott a kormány. Ügyeltek viszont arra, hogy a fideszes vezetésű megyei jogú városok külön támogatást kapjanak (négy nem fideszes kapott csak, és csak kisebb összegeket, előre meghatározott célra)…

Demográfiai félsiker

A demográfia az a terület még a gazdaság mellett, ahol vannak még jól látható fejlődési jelek. Tovább bővítette az eddig is nagyon bőséges családtámogatásokat a kormány többek között a lakásfelújítási kedvezménnyel. A kampány arcát Novák Katalin személyében találták meg, aki mindent egybevetve az egyik legszimpatikusabb kormánytag. Az intézkedések valóban javítják a demográfiai trendeket, ráadásul éppen a gyereknevelésnek megfelelő feltételeket biztosító családokban születik meg több gyermek, habár még mindig nem annyi, amennyit a kormány szeretne látni.

A médiumok terén nincs döntő fölény – még

Tovább folytatódott a nem kormánypárti médiumok elleni harc, azonban akárhogy próbálják megnehezíteni ezek helyzetét, még mindig sokkal több nézőjük és olvasójuk van mint a kormánypártiaknak, valószínűleg azért mert színvonalasabb tájékoztatást nyújtanak. Célpontba került a nagy hal, a Facebook is, ami a finoman fogalmazva is „megosztó” Varga Judit szerint cenzúrázza a kormánypárti megjelenést. Valójában a cél az állami irányítás megszerzése a magyar nyelven megjelenő (?) FB posztok fölött, hogy a kormány által preferáltakat dobja fel nagyobb számban, a tartalmuktól és kedveltségüktől teljesen függetlenül. Borítékolható, hogy a választás idejére már az FB-n is mindent visz majd a kormánypárti kampány.

A helyzet 2020 végén úgy néz ki (a járványhelyzettől gyakorlatilag független módon alakulva), hogy a magyar társadalomnak csak egy aránylag kis része érzékeli azt a rengeteg veszteséget, amit a kormány ideológiai alapú nyomulása okoz (azért vádolnak másokat ideológiával, nehogy rájuk süssék ezt a bélyeget). A társadalom nagy részének mindez még nem éri el az ingerküszöbét és vannak sokan gazdasági haszonélvezők is (vagy akiket a rendszer már megvett kilóra). Létezik emellett egy fanatizálódott keménymag, erősen konzervatív (mondhatni szemellenzős) értékrenddel, akik direkt örülnek annak, hogy a kormány a csatákat többnyire behúzza a „liberális” ellenséggel szemben, és mindig igénylik az újabb győzelmi jelentéseket a kormányzati sikerpropagandától. Ezeknek a csatáknak én egyelőre nem látom a valódi nyerteseit csak a veszteseit, és sok jóra nem számítok a következő évben sem.