Mindenkit szeretnék arra biztatni, hogy bátrabban használja a józan eszét, ne okoskodjuk túl a dolgokat, és ne feküdjünk le a különféle tetszetős, „mámoros” mítoszoknak sem. A józanész használata egy bizonyos szintű kételkedést jelent a hangzatos szövegekkel szemben és nagy segítségünkre van abban is, hogy mindig újabb, érdekes megfigyeléseket tegyünk. „Parasztinak” is szokás nevezni, mert nem a különféle elvont kategóriák jelentésén lovagol, sokkal inkább tárgyilagos és egyszerű megfogalmazásokra törekszik.

Lehet megint a környezetvédelem témája az a bizonyos állatorvosi ló

Józan ésszel nézve például a pásztorok tudásáról szóló interjú, pontosabban amit az ezzel foglalkozó kutatócsoport vezetője mond az leginkább csak por és hamu, kevéssé megfogható (hogy finoman fogalmazzak). Itt van például a „biodiverzitás” manapság annyira felkapott fogalma, ami annyira szépen hangzik az elvek szintjén, de a gyakorlatban mindenki nyírja a füvet vagy betonoz ezerrel, az élővilág sokfélesége a legtöbb embert kifejezetten zavarja. Egyébként a biodiverzitás a trópusi dzsungelben a legnagyobb és sarkkörök felé erősen csökkenő tendenciát mutat, emiatt a legnagyobb veszélyt rá a globális felmelegedés jelenti (aminek a létezését lassanként egyre többen belátják), valamint az elsivatagosodás. A kutatócsoport ideológiája szerintem hibás alapokon áll, mert nem lehet a modern tudománnyal „kiegyezni”, a hagyományt a tudománnyal keresztezni. A tudomány logikája nem így működik, hiszen a tudomány maga teljesen érzelemmentes tevékenység, az érzelmeket csak mi visszük bele utólag, bármiféle „hibrid” tudomány teljes képtelenség (legfeljebb összefüggéseket feltáró vagy leíró tudományok különböztethetőek meg). A dolog inkább úgy működik, hogy a tudomány alapvetően általános jellegű megállapításait lehet ALKALMAZNI az adott helyi viszonyok és gyakorlati tapasztalatok gondos figyelembe vételével. A tudomány maga nem, az adott alkalmazása lehet csak az, ami a helyi hagyományokat figyelembe veheti. (Egyébként tudjuk a tudományról, hogy mennyire kaotikus, szemfényvesztő dolgokat produkáló, ellentmondásos és fölösleges köröket futó stb. tevékenység, de erről nem lehet beszélgetni anélkül, hogy fel ne jönne a modernizáció ellenesség politikai témája és az ezzel kapcsolatos indulatok.)

Alapmítosz, ami a józanésszel ellentétes

Egy csöpögős alapmítoszról van itt szó, amit nagyon sok esetben előrántunk különféle formában, ami mindig arról szó, hogy az ember az jó, paradicsomi módon éltünk, aztán jött a modern technológia, például a gépesített mezőgazdaság és mindent tönkretett. Tehát csak el kell távolítani azt, ami a rendszerbe kívülről belekerült, ami nem odavaló (profitéhes és gonosz hatalmak) és mindenki egyből nagyon happy lesz. Mert úgy gondoljuk, hogy az ember természete szerint csak jó lehet – csak hát tudjuk hogy ez pont nem igaz. (Tökéletes giccs ez az egész, bármilyen nagy sztárok állnak is, szavakban, a természet védelme mellett.) Igaz, a modern mezőgazdaság feladásával a gazdagabb országok középosztálya és onnan felfelé alig veszítene valamit, a szegényebbek nagy tömegei ezzel szemben igencsak éheznének, ezt ki kell mondani. Nem bolsevista trükk vagy imperialista árulás ez, hanem tudományos elveken alapuló napi gyakorlatokról van szó, amiket nagy munkával fokozatosan át lehet alakítani úgy (és dolgoznak is rajta sokan), hogy kevesebb és a környezetet kevéssé szennyező vegyszert használjunk, a talajban több szerves anyag maradjon, vagy az átfolyó vizeket jobban hasznosítsuk (ami megint nem úgy fog történni, hogy megnézzük, hogy az őseink milyen csatornákat ástak, hanem tudományos számítások és gyakorlati tapasztalatok alapján).

Mindennek ára van

Ez az a bizonyos régi vicc, amikor a sejknek nem volt ideje a bölcs könyvek elolvasására, de még egy előadásra sem ezek lényegéről, és megkérdezte az udvari filozófusát, hogy ha egy mondatban foglalná össze, akkor mi az a legnagyobb bölcsesség, amit legtöbbször elfelejtünk… Ez lenne a történet igazi lényege, a környezetvédelem (és semmi más se nagyon) fog működni lemondások nélkül, kényelmetlenségek felvállalása nélkül. Politikusok és szakértők gyertek csak és hozzátok helyre, mert ami van az így nekünk nem tetszik, - hát ez eléggé gyerekes. A döntéseknek mindig valamilyen ára van (akár materiális vagy immateriális), arról dönthetek, hogy A vagy B pontba szeretnék eljutni, a döntés az enyém (illetve a társadalom egészéé), de a következményeket is vállalnom kell. Ez lehet akár az, hogy ne legyen autóm vagy ne legyen tele mindig a hűtő vagy fizessek sokkal többet a benzinért, vagy termeljek otthon magamnak paradicsomot (néhány zöldség ára legalább nem nőtt idén, mert az embereknek több idejük volt otthon egy kicsit kertészkedni).

Mégis mozog a Föld, bár sokan szeretnék megállítani

A tudományos eredményeket előbb-utóbb általában elfogadják, például a „zöldenergia” is olyan, amire a sokáig szkeptikus oroszok és kínaiak is végül ráugrottak, gyakorlatilag mindenki fontosnak tartja már. A járvány elleni küzdelmet megint nem az dönti el, hogy ki mennyire „hisz” a vírusban, ez nem teológiai jellegű kérdés, a dolog tudományos alapokon áll és többé-kevésbé a józanész által kijelölt mederben folyik (igaz, hogy Orbán igyekszik e téren is magát a közvéleménynek megfelelő középre pozícionálni, rutinos politikushoz méltóan). Radikális jobboldali politikusok eleinte a környezetvédelem és a járvány kérdésében is elutasító állásponton voltak, de lassan felültek ők is mindkét vonatra (nem azért mert „felültették” őket, hanem mert nem nagyon volt más ésszerű irány és nem akartak ők se lemaradni).

Atomizálódás vagy a kapcsolatok újragondolása?

Az idei év nem csak a különféle irracionalitásokat erősítette fel sajnálatos módon, hanem a kapcsolataink jellege és tartalma is változott. Ez jelenthet negatív irányt is, virtualitásban még inkább elmerülő, atomizálódott egymás mellett élést, de jelentheti a kapcsolatok újraértékelését is. Általában kevesebb kapcsolattal kell beérnünk, vagy nem azokkal az emberekkel, vagy nem úgy tartjuk, ahogy szeretnénk (például csak telefonon), de a mennyiségben kevesebb lehet néha tartalmasabb is. Számos esetben több felületes ismeretség helyett rákényszerülhetünk arra, hogy a meglévő kapcsolatainkat mélyítsük, a józanész legalábbis emellett szól.

A vitához és eszmecseréhez nyilvánvalóan nyitott gondolkodásra van szükség. Orbán legutóbbi Magyar Nemzetben közölt cikkéből viszont az derül ki, hogy akármennyi észérv is hangzott el az SZFE-t, az MTA-t érintő és hasonló ügyekben, akármilyen komoly, szakmájukban magasra értékelt személyek szólaltak is meg, ezek a vélemények őrá egyáltalán semmiféle hatással nem voltak. (Legalábbis nincsenek erre utaló jelek.)

Orbán nyilvánvalóan egy harcos alkat, vagy legalábbis nagyon jól érzi magát abban a szerepben, amikor valami ellen harcolni lehet (EU központja, járvány, migráció stb.) Nem gondolom azért mégsem, hogy minden az ő személyén múlna, hiszen Lengyelországban nincs a közéletet ennyire domináló politikai vezető, az ott jellemző tendenciák mégis eléggé hasonlóak mint nálunk. (A régión belül mennél inkább hasonlít egy ország történelme, főként a múlt századi előélete a miénkhez, annál hasonlóbb a domináns politikai irányzata is.)

A radikális szélsőjobb alapvetően egy ókonzervatív felfogást takar, ennek megfelelően erős emóciókkal teli, ösztönösség felé hajló, harcias retorikát használó társaságról van szó. (Az emberi agresszió fokozatos csökkenése a történelem folyamán kimutathatóan progresszív fejlemény.) Tökéletes feudalizmus egyébként az egész, amit képviselnek, a várát és parasztjait megvédő nemes úrral az élen. A jövőt illetően „bessz”-re játszanak, a tőzsdei összeomláshoz hasonlóan civilizációs összeomlásra fogadnak, ami sokféle módon be is következhet, akár önbeteljesítő jóslatként is. A liberalizmus-ellenesség valójában modernitás ellenesség, amivel sok követőt találnak maguknak, különféle okokból kifolyólag, és tőlem távol álljon, hogy bármiért démonizáljam vagy megbélyegezzem az ilyen felfogást vallókat. (Ez a fajta szemlélet teljes mértékben rendben van, amíg nem akarja átlépni a saját határait, nem akarja az egész társadalmat „megmenteni”.) A modernitással szembe menő politikai törekvések évszázadok óta rendre sikertelennek bizonyultak a világ minden részén, nem tudok arra példát, ahol a radikális jobboldaliság és modernizáció ellenesség sikeres lett volna.

Az iráni muzulmán fundamentalizmus például kifejezett kudarc-történet, nem csak súlyos gazdasági válságot okozott, hanem számos csoport (nagyvárosiak, egyetemisták, a nők nagy része) kimondott lelki terrorként élte meg. Közelebbi példa Franco Spanyolországa, ami egyáltalán nem volt sikeres gazdaságilag, ha az olaszokhoz vagy a franciákhoz viszonyítjuk, emellett a diktatúra nagyon sokféle törekvést és érzelmet el is fojtott. Még a kimondottan szélsőbalos, kommunista ideológiájú társadalmakban is találhatunk olyan szálakat, ami arra mutat, mintha vissza akarták volna forgatni az idő kerekét: Sztálin hatalma és kegyetlensége Nagy Péter vagy Rettegett Iván időszakát idézi, Mao egy modern kínai császár módjára uralkodott, a Pol-Pot rendszerben a „vörös khmerek” pedig egy etnikai alapon álló, a városlakókat terrorizáló ideológiát valósítottak meg. Egyébként a modernizáció ellenesek vagy „illiberálisok” rendre a nagyvárosok hatalmát akarják megdönteni, a kistelepülések „lázadását” képviselik, emellett még tudomány- és értelmiség ellenesek is. Én azonban egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez helyes irány, a kétféle (falusi és városi) életforma szintézisét ne lehetne megteremteni. Amellett, hogy a tudományellenesség, értelmiség ellenesség, vagy a művészet ideológiai alapokra helyezése bármilyen politikai alapon is történt, hosszabb távon mindig súlyos károkat okozott.

Ami sikeresnek bizonyult Európában több ízben is, az a modernitás eredményeit konszolidáló konzervatív politika a múlt század második felében, angol, francia, német vagy osztrák példákat alapul véve. (Thatcher például nem akarta a brit szénbányákat fenntartani, hanem általában véve a modernizáció híve volt.) Európa keleti része ezzel szemben mindig egy „kísérleti terep” volt, legalábbis sokan annak tekintették, a rendszerváltás idején is többen arról beszéltek, hogy „történelmi kísérlet” tanúi vagyunk (csak azt nem tették hozzá, hogy ehhez kísérleti nyulak is kellenek.) Putyin és Erdogan legutóbbi törekvései is egyre inkább országuk politikai elszigetelődését váltják ki, nem nagyon maradt támogatójuk Európában.

A legutóbbi évszázadok magyar történelmét nézve, a 19.század elején jellemző volt nálunk egy konzervatív felfogás (a francia forradalomtól megijedt nemességgel az élen), aminek a folyományaként Magyarország egyszerűen bealudt, amint azt Széchenyi megállapította 1825-ben. (Ami időben egybeesett azzal, hogy egy „szabadkőműves” Kölcsey megírta a Himnuszt, és nem sokkal követte egy másik „szabadkőműves”, Kazinczy nyelvújító mozgalmát.) A múlt században a Horthy-rendszer épült konzervatív alapokra, és egyre inkább jobbra tolódott, amiben a trianoni trauma komoly szerepet játszott. (Ma ezzel szemben már nyitott határok vannak gyakorlatilag.) Igazán sikeres konzervatív politikusunk nem nagyon volt.

Mindez nem jelenti azt, hogy konzervatívabb és liberálisabb szemléletűek őszinte hangnemű vitája ne lehetne értelmes és érdekes, (sőt számomra kifejezetten izgalmas is lenne egy ilyen), csakhogy arról van szó, hogy Orbánék nem akarnak sem vitatkozni, sem eszmét cserélni, még kevésbé közösen gondolkodni, csak a harcot élvezik a (sokkal inkább képzelt mint valóságos) ellenséggel, és ehhez folyamatosan szerveznek egy minden területet elérő ütőképes csapatot. Az ellentétek élezésével viszont végeredményben mi sem fogunk kimaradni abból a világtendenciából, ami a vélemények polarizációja felé mutat.

Ebben a liberalizmus vagy az általában vett modernizmus is hibás, hiszen saját fogalomkészletét, értékrendszerét és látásmódját erőlteti a vitákban. Éppúgy jellemző rá a nyitottság hiánya, a túlzott magabiztosság és önteltség – az „illiberalizmus” ha úgy vesszük, csupán egyfajta reakció minderre, hiszen a „szív nélküli ész” érthető módon dühöt vált ki sokakból.

Ami a közéletünkben legtöbbször tapasztalható az általában a veszekedés felé hajló, verbális küzdelemmé fajuló vita - ha egyáltalán van persze, gyakoribb ennél a puszta véleményközlés, az igazság „prófétai” kinyilvánítása. A vita résztvevőinek hanghordozása és általában vett stílusa mutatja meg, hogy mennyire nem akarják meghallgatni a másik felet.

Felelős és érett magatartásnak nem nevezném mindezt, empatikusnak még kevésbé. Be kell látnunk azt is, amikor nyilvánvalóan tévedtünk valamivel kapcsolatban, hiszen az ember nem teljesen konzekvens lény, nem olyan mint az ökör, ami mindig csak egyenesen a feje után megy.

Az erőszakos mozgalmak csak átmenetileg tudtak sikeresek lenni Európa polgárosodott országaiban az utóbbi bő száz évben. Többször is megrendítették ugyan a demokratikus országokat a különféle erőszakot hirdető ideológiák vagy csoportok, de ezek egytől-egyig tiszavirág életűnek bizonyultak. Az első világháború ugyan padlóra küldte szinte az egész kontinenst, végeredményben mégis a (német, osztrák és orosz) császárok hatalma omlott össze, a demokratikus országok jöttek ki belőle jobban.

 A nagy gazdasági válságot követően az értelmiségiek túlnyomó része úgy látta, hogy a demokrácia menthetetlen és csak a fasizmus vagy a kommunizmus között lehet majd a jövőben választani. Mindkét irányzat csak addig volt népszerű „sláger” az egyes társadalmak jelentős részét adó polgári felfogásúak között, amíg ki nem mutatta a foga fehérjét (az egyik 1939-ben, a másik 1956-ban), amíg az emberek valamiféle tapasztalatot nem szereztek arról, hogyan is működnek ezek a totális diktatúrák. A kommunizmus évtizedekig tartotta ugyan magát Európa kevésbé fejlett keleti felén, és egy időben úgy tűnhetett, hogy a puha változata nagyon is életképes lehet hosszú távon.

A nyugati és keleti rendszer konvergenciájának hitét táplálták a ’60-as évek szélsőbalos mozgalmai Nyugat-Európában, valamint ezzel egy időben a rövid életű reformtörekvések a Szovjet Birodalomban. Az erőszakos mozgalmak következő hulláma a ’68-as diákmozgalmakban tetőzött, amelyek viszont az anarchista jellemzőik miatt nem tudtak jelentős mértékű támogatásra találni a társadalom nagy részében, ami még inkább elmondható volt a különféle szélsőbalos terrorista szervezetekről, amelyek a saját céljaikhoz képest pont az ellentétes hatást érték el. A ’80-as években a moszkvai irányítású „vörös birodalom” fokozatosan kifulladt, majd hirtelen összeomlott és úgy tűnt, hogy a demokratikus társadalmi rendszernek nincs alternatívája.

A ’80-as években népszerűvé váltak a neoliberális elméletek, amelyek erőszakosságáról a vélemények megoszlanak, azonban kétséget kizáróan a másfajta felfogásúak (nacionalisták, patrióták, szocialisták, stb.) marginalizására törekedtek. A liberalizmus a ’90-as években volt a csúcson és az ezredfordulót követően egyre inkább veszített a népszerűségéből a kontinensen, főként mert a vagyoni különbségek növekedését hozta magával. Skandináviát már szinte leírták a ’90-es években, de a közgazdászok nagyot tévedtek, a hozzájuk képest kevésbé szociális viszont jóval liberálisabb USA vagy a britek sokkal komolyabb társadalmi feszültségekkel kell, hogy szembenézzenek. Manapság az EU államaira általánosságban a sokszínűség jellemző, domináns felfogásról nem lehet beszélni, a demokráciát a nagy többség nem kérdőjelezi meg, legalábbis a kontinens nyugati részén.

Van olyan nézet, ami szerint Európának azért ment jól, mert az erőszakot és általában a fő problémáit képes volt exportálni más kontinensekre. Ez szerintem néhány esettől eltekintve nem nagyon állja meg a helyét, hiszen nincs összefüggés (vagy ha van inkább fordított az arányosság) egy ország egykori gyarmatosító törekvései és lakóinak mai általános életszínvonala között. A britek és franciák miután megszabadultak a kolonccá vált gyarmataiktól, képesek voltak magukat újjá szervezni, és bár De Gaulle neve valószínűleg kevéssé ismert mint például Mussolinié vagy Thatcheré, a tevékenysége náluk mégis sokkal jelentősebb hatású volt. Előfordulhatott nem egyszer, hogy a gyarmatosítók sok kárt okoztak, azonban ha jobban megnézzük, az erőszakos konfliktusok a fellépésük előtt és a távozásuk után sok évvel is hasonló intenzitással zajlottak és zajlanak még ma is igen sajnálatos módon az egyes ázsiai vagy afrikai országokban.

Az Európán kívüli „nyugati kultúrkör” Kanadától az USA-n át Ausztráliáig és Új-Zélandig az európaihoz nagyjából hasonló kultúrát hozott létre. Amikor ezek a volt brit gyarmatok gazdaságilag sikeresebbek (életminőség és kultúra tekintetében már nem annyira), annak olyan okai lehetnek, mint például a káros hagyományok könnyebb meghaladása vagy a megfelelő szelektív bevándorlás politika. A társadalmi rendszer ezekben az országokban nem nagyon más mint az európai, és nem nagyon képesek semmi lényegesen újat hozzátenni ahhoz, ami Európában alakult ki. (Ázsia esete már más, bár erősen kérdéses, hogy számunka mennyire képesek életmód tekintetében alternatívát nyújtani.)

Ha megnézzük, hogy az erőszakos mozgalmak és a diktatúrák mennyire sikertelenek, főként kontinensünk nyugati felén, akkor visszamehetünk egészen a jakubinusok mozgalmáig, ami majdnem (de csak majdnem) lejáratta a demokratikus rendszert és Napóleonig, akinek fellépése talán azt a látszatot kelthette, hogy a diktatúra hosszabb távon sikeresebb lehet. Pár évtized kellett azért hozzá, hogy ennek az ellenkezője derüljön ki. Az európai polgári társadalmak gyakorlatilag rendre rezisztensnek bizonyultak az erőszakot hirdetőkkel szemben. (Ebben nyilvánvalóan szerepet játszottak az olyan kulturális gyökerek mint a kereszténység, a humanizmus és a racionalizmus.)

Ez a fajta masszív ellenálló képesség és undor az erőszakkal szemben igaz volt a szervezett iszlám terrorhullám esetében is, ami habár pár évvel ezelőtt még a legnagyobb félelmeket váltotta ki kontinensünkön, az érintett országok rendőrsége mégis képes volt rajta úrrá lenni.

Manapság amit egyesek liberalizmusnak neveznek illetve szidnak, teljesen hibás optikával, az legtöbbször nem más mint puszta humánum, például az LMBT jogok elismerése lényegileg nem különbözik többek között a mozgáskorlátozottaknak vagy egyéb más, hátrányos helyzetű csoportnak nyújtott támogatásoktól. (A legtöbb országban nincs eldramatizálva sem ez, sem a nőket védő „mee too” mozgalom sem, az USA-hoz képest.) A környezetvédelem nem liberalizmus éppúgy, mint a droghasználat és alkoholizmus elleni fellépés sem, ezek terén az EU viszonylag sikeresnek mondható más országokhoz képest. A rasszista előítéletek ellen is folyamatosan tenni kell még akkor is, ha a rasszista szemlélet várhatóan egyre jobban fel fog erősödni amiatt, hogy Nyugat-Európa kulturálisan egyre heterogénebbé válik.

A regionalizmus és a kulturális sokféleség támogatása (a környezetvédelem és az oktatás fejlesztése mellett) olyan tényezők, amiben Európa élenjárónak mondható. A kulturális sokszínűség és autonómia elismerése vezet ahhoz, hogy a nagy nemzetállamok töredeznek, szétesnek, viszont csak egy hagyományos konzervatív felfogásban igaz az, hogy a nagyobb ország egyben erősebb is. (Katonailag persze mindenképpen igaz, de Európa már régóta nem jelentős tényező katonailag.) A britek vagy spanyolok esetében jól látható egyes kultúrák függetlenedési folyamata (lényegében autonómiák létrejötte, mert nem biztos, hogy a külön államiság gazdaságosan megvalósítható), ami esetleg a franciáknál vagy az USA-ban is bekövetkezhet. (A németeknél már az egyes régiók önállósága igen jelentős, és egyre jelentősebbé válik.) Ez nem nagyon tér el attól, ami velünk már megtörtént Trianon esetében, (az igazságtalan határhúzásokról most nem beszélve). Ez a folyamat azonban nem csak a demokratikus országok esetében igaz, hanem a kontinens keleti felén, Ukrajna, Belorusz vagy kisebb kaukázusi országok esetében is jól látható, hogy kevésbé akarnak egy nagy központtól (elsősorban Moszkvától vagy esetleg Kijevtől) függeni.

Egyes európai országok sorsát a demográfia és az éghajlatváltozás is befolyásolhatja, de inkább csak az évszázad második felében és a következő évszázadban.

Az erőszakos mozgalmak átmenetileg népszerűvé válhatnak és elterjedhet az a nézet, hogy a problémáinkra csak erőszakos úton születhetnek megoldások még akkor is, ha a kontinensünk történelme rendre ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Az egyik ilyen felfogás lehet a nyugat-európai iszlám bevándorlók (zömében létbizonytalanságban élő, gyökértelen fiatalok) erőszakos bűnözése. Volt már példa régebben is a bűnözés átmeneti megnövekedésére, de mindig sikerült a megfelelő eszközöket megtalálni ezek visszaszorítására. (A bevándorlás kérdését most nem taglalnám, mert ennek a területnek úgyis van már több millió „szakértője” nálunk.)

Az alapvetően erőszakmentes demokratikus rendszereket érintő másik kihívás egy orosz franchise rendszeren, moszkvai ideológiai agytrösztön alapuló újfajta feudál-fasizmus. (Ami persze nem zárja ki, hogy létezhetnek számunkra éppoly káros neoliberális vagy egyéb agytrösztök is.)  Ez az előző tükörképeként működik és habár nyugaton is vannak támogatói, de a médiumok arrafelé „sajnálatos módon” cenzúrázva vannak, azaz nem gerjeszthetik folyamatosan az indulatokat. Az ilyen felfogású „polgárok” a demokráciában nem hisznek, nem akarják megérteni, hogy miről szól valójában, számukra a többség zsarnoksága a kisebbség felett is éppen megfelelő demokrácia. (Valójában persze ez a többség is csak egy jól megszervezett kisebbséget jelent.) A játék lényege abban áll, hogy a másikról kell kimutatni, hogy alapból gonosz, „én kérem csak visszaütöttem.” Magyarország esetében a felzárkózás Nyugat-Európához valóban realitás, de ehhez nem kell azt akarni, hogy a „Nyugat” (ami valójában nem is létező, elvont fogalom csupán) süllyedjen le mennél jobban. Annak az ismeretnek a hiányáról van szó, hogy a demokratikus rendszerekben az állampolgárok nem egymás rovására, sokkal inkább egymással együttműködve gazdagodhatnak meg.

Nem tudom megmondani, hogy mi lesz annak az eredménye hosszabb távon, ha saját magát butítja le egy társadalom, és nem is annyira az IQ-ról mint az érzelmi intelligenciáról van szó ebben az esetben.

A kormány tisztségviselők láthatóan nem merik azt mondani, amit szeretnének, csak amit mondhatnak a központi ukáz alapján. Beleszőhetnek ugyan pár célzást, amit az elvtársaik talán megértenek ugyan, a nagyközönség viszont ezeket nem fogja venni, csak a kínos magyarázkodást látja. Logikai érvek helyett jogászkodás – mindig valamilyen jogalapot keresni arra, teljesen mindegy hogy mit, csak legyen valami, hogyan nyomjuk át az erő pozíciójából a saját akaratunkat. A több millió jogász országává váltunk, (ami már messze túlterjed a politika világán!), hogy a legtöbben vagy az „ügyész” pozíciójából beszélnek, azaz vádaskodnak, vagy pedig a „védőéből”, hogyan lehet foggal-körömmel is védeni, kimagyarázni az álláspontunkat.

Most itt nyilván egyből betámadtam a kormányt, ami a kormány szimpatizánsaiból egy védekező reflexet fog kiváltani, pedig az eredeti szándékom nem ez lenne. Ez csak egyfajta példája annak, amikor emberek nyilvánvaló irracionalitásokba és hazugságokba bonyolódnak az adott csoport nyomása alatt. A legtöbb ember tényleg nem meri felvállalni a saját véleményét, még kellően tapintatos, óvatos változatban se nagyon.

Nyilván a kormány tisztviselők azok, akik leginkább közszereplők, ők kapják a legtöbb reflektorfényt, ezért nekik kellene leginkább vigyázniuk arra, hogy ne mutassák ki a nyilvánvaló tájékozatlanságukat vagy kompetencia hiányukat, nem is mindig lehet eldönteni, hogy melyik esetről van szó. Palkovics miniszter úr például azt mondta, hogy az OTKA pályázatok eredményén azért változtattak öt esetben, mert az illetők tudományos munkássága ezt indokolta. Nem tudta viszont azt, amit a tudományos mérések is igazoltak, hogy habár a pályázatokat gyakrabban ítélik a sokat publikáló, eredményes kutatóknak, még sincsen összefüggés egy kutató már elért eredményei és várható eredményei között. Sokszor éppen azok voltak eredményesebbek, akik addig még viszonylag ismeretlenek voltak a szakmában, fiatalok, friss szemmel, telve bizonyítási vággyal, ezzel szemben mások a rutin csapdájába estek vagy nem voltak elég alázatosak és nyitottak. Nyilván egy szakmai bírálóbizottság az alapján dönt (ideális esetben persze), hogy milyen a beadott pályázat minősége (komplexitása, dinamizmusa, újszerűsége, stb.) Van ahol nem ritkák a harminc éves professzorok sem, erre mifelénk nem annyira, mivel sok területen feudális jellegű hierarchiák dominálnak. (A negatív gondolkodás átka, hogy ha szimpátia alapon rombolsz egy rendszert, akkor az azt megelőző kevésbé fejlettet fogod megkapni.)

Vidnyánszky is nyilvánvalóan azt a hibát követte el, hogy túlment a saját kompetencia határán, ami az ő esetében a kiváló rendező és színházigazgató szerepének felel meg, most viszont nem képes visszavonulni, mert a harcos énje jött elő. A legtöbbünkben benne van ez a harcos én, és ha provokálva érzi magát csupán ez beszél belőlünk és védekezik foggal-körömmel, mindenféle eszközzel, és háttérbe szorít bennünk minden mást, ami racionális és igazán kreatív tudna lenni. (Az inkompetenciát régebben úgy mondták, hogy az illető túlnyújtózkodik a takaróján, l. például Takaró úr kínos megnyilvánulásait.)

Ami általában jellemző a közéletünkben pártállástól függetlenül, hogy amikor a legtöbben véleményt nyilvánítanak, az csak nyomokban tartalmaz saját gondolatokat. Menő szöveg legyen, valami ütős, nem baj, ha mások gondolatainak szajkózása, az sem baj, ha közhelyes és paneles, nyilvánvaló pózolásról és feltűnősködésről van szó. A sokféle vélemény közül sajnálatos módon nem azt szoktuk kiválasztani, ami mögött nyilvánvalóan a legnagyobb tudás van, hanem amelyik nekünk legjobban tetszik (nem baj, ha az illető egy szélhámos). A legtöbb embernek fogalma se nagyon van arról a témáról, amiről beszél, persze a határozott manipulatív szándék az egy más lapra tartozik.

Emiatt a különféle közösségi portálokon nem ártana még erősebb cenzúra valamilyen nagyon intelligens algoritmussal (ami aligha valósítható meg), hogy kiszűrje a feltűnősködő, manipulatív trollkodásokat. Bármilyen területen vannak bően ilyenek, némelyik környezetvédelemmel foglalkozó „szakértő” is olyan, hogy mindegy mit mondunk, csak jó nagyot szóljunk és élvezzük a reflektorfényt, és persze hülyítsük az embereket. A legtöbben azért nem ilyenek, csak az aki megízlelte annak az örömét, hogy sokan rá figyelnek és szeretné újra és újra átélni, még legnagyobb blöffök és sületlenségek árán is. Ez az ún. „celebség” tipikus esete… Az adott szakterület tudósainál „okosabb”, magányos megmondó emberek nekem azt viccet idézik fel, hogy „Apa, mért csúfolnak az osztálytársaim Rambónak? Ne törődj vele fiam, ez a te harcod!”

Fogadjuk el, hogy a legtöbb témában nincs véleményünk, mert nem értünk hozzá. Mindenféle pletykák, buta összeesküvés elméletek helyett, amiről hitelesen tudunk beszélni az legtöbbször csak annyi lenne, hogy milyen érzéseink vannak valamivel kapcsolatban. Ez azonban nem menő, az empátia a mai Magyarországon ritka mint a fehér holló, sajnos ez a mindennapos tapasztalatom. Ezért szinte senki nem mer beszélni az érzéseiről, inkább vagy betámad vagy pedig lezárja magát. Vidnyánszky és csapata sok mindent tehetett volna vagy tehetne másként, például hivatkozhatna arra, hogy szakmailag milyen nagyszerű dolgokat csinál és ezt a vonalat be szeretné vinni a színészképzésbe is. Talán mutathatna pozitív példákat, egyfajta utat ami követésre alkalmas, hogy mért nagyszerű amit ő csinál, ez a fajta magatartás lehetne általános a közéletünkben, de valamiért inkább a harciaskodást választjuk.

A keleti filozófiák még inkább rávilágítanak az egozimus problematikájára. A zen mester például felmutat egy légycsapót és megkérdezi, hogy „Ezt minek nevezed”? Ha a tanítvány azt mondja, hogy légycsapó, akkor kap vele egyet. Ha ezt mondja, hogy ez nem légycsapó, akkor is kap. Hát persze, mindenki tudja hogy légycsapó, minek olyasmiről beszélni amit mindenki tud. Éppúgy hiba mint a teljesen nyilvánvalót tagadni. (Politikusok egyébként képesek arra, hogy egy mondaton is mindkét féle hibát elkövetik anélkül, hogy lelepleződnének.) Nyilván a tanítvány akkor teszi jól, ha nem akar többet belelátni a légycsapóba vagy bármibe, belemagyarázni valamit, ami valójában nincs benne, csak ő gondolja róla. Legjobb, ha nem szól semmit, esetleg elmosolyodik vagy meghajol, - bármit mondana is, az egó fontoskodása csupán. Ez olyan mint amikor a tanítvány megkérdezi, hogy „Mester, mondd mi az élet értelme”? – „Edd meg a zabkásádat és mosd el a csészédet.” (Kb. Maradj csak az egyszerűbb dolgoknál, még azokat se érted rendesen…)

Ha az érzésekről beszélünk, ami nálunk megy mostanában, az engem nagyon bosszant, és nem értem, hogy mért nem unták még meg sokan ezt az egysíkú, buta sztereotípiákon alapuló, ismétlődésekkel teli, pocsék tragikomédiát.

Aki csak harcolni szeretne valamilyen jól látható ellenséggel szemben (az egyébként eléggé kaotikus világunkban), azzal az emberrel nem érdemes és nem is nagyon lehet vitatkozni. Valójában mindegy is, hogy az ellenséget „reakciósnak”, „jobboldali elhajlóknak”, „burzsujnak”, „kommunistáknak”, „trockistának”, „güllenistának”, „sorosbérencnek” stb. nevezzük. Vagy adott esetben liberálisnak, holott nincs is olyan hogy valaki „liberális”, legfeljebb olyan eset, hogy valaki egy bizonyos téren másokhoz képest liberálisabb vagy kevésbé liberális felfogású. (Lehet, hogy ennek a részletes taglalása közhelyesen hat, de ha így van, akkor mért van ez a nagy ellenségeskedés?)

Ha Orbán pontosabban szeretne fogalmazni (amire már láthatóan nem törekszik egy jó ideje), akkor olyasmit is mondhatna, ami értelmesebben hangzik, ti. nem csak arról beszélni, hogy ő és pártja mit nem akar, hanem hogy milyen jellegű pozitív tartalmú változásokat szeretne látni: A legtöbb nyugati ún. „liberális demokráciákhoz” képest nem annyira az egyén szükségleteire fókuszáló, mint inkább valamilyen mértékben közösségközpontú társadalom felé szeretne haladni. (Más kérdés, hogy ez az elmélet mennyire állja ki a gyakorlat próbáját, azonban ettől függetlenül az egyén és a közösség szembeállítása lehet bizonyos esetekben egy nagyon is valós dilemma.) Például a család tipikus közösségi intézmény, ami nagyobb részben szól az együttélésről és gondoskodásról, mint az önmegvalósításról. Az egyházak többsége sem liberális szellemiségű vagy csak részben az, nem véletlenül, a gyülekezetek inkább a hagyománytiszteleten alapulnak, közösségi életet igyekeznek tartalommal megtölteni.

Vannak más területek viszont, ahol ez a fajta feszültség vagy ideológiai ellentét nem célravezető. Az oktatás például alapulhat fegyelmen és tekintélytiszteleten, de mindenképpen az egyéni fejlődést, kíváncsiságot, nyitott gondolkodást elősegítő liberális sajátosságok is jellemzik, legalábbis optimális esetben.

Az irodalom túlnyomó része, még a klasszikusok is a maguk idejében liberálisnak számítottak. A színvonalas irodalom nagyobb része azért nevezhető leginkább „baloldalinak” vagy „liberálisnak”, mert egyéni sorsokra koncentrál, egyéni érzéseket mutat be, azon keresztül tesz átélhetővé  tipikusnak mondható helyzeteket az olvasó számára. Ha ettől az alapelvtől eltér az könnyen dogmatikussá válhat, a sematikus helyzetei nem elég érdekesek, esetleg még giccsesek is. Másrészt viszont a gondolati fegyelmezettség és a formai fegyelem is része minden jó írásnak, ilyen szempontból a konzervativizmus felé is hajlik.

Hasonló dolgokat lehet elmondani a többi művészeti ágról is, például konzervatív filmművészet nem nagyon van, vagy ha van is, akkor nem eléggé érdekes eredményeket produkál. Színház terén létezik ugyan konzervatívabb és liberálisabb megközelítés is, ami viszont teljesen eltér annak a megítélésétől, hogy a műalkotás maga mennyire hiteles, mennyire a mához szóló vagy pedig leginkább csak öncélú játszadozásba fullad. Bármilyen alkotás, vagy bármiféle kommunikáció lehet alapvetően pozitív, energizáló vagy pedig destruktív, energiát elszívó (a különféle médiumokban, a közösségi médiákban nagy teret kapnak az utóbbiak is, sajnálatos módon). Az alapvető szándék jellege és iránya mindig meghatározható, függetlenül attól, hogy az illető milyen politikai eszmékkel takaródzik. Az nyilvánvaló, hogy aki épeszű az inkább a pozitív energiákhoz vonzódik (persze csak addig a pontig, amíg annak hitelt lehet adni) nem pedig ahhoz, ami destruktív.

Ettől függetlenül a művészhez nagyon nem illik a politikai szerep, mert ez az, amit nem tud hitelesen előadni, hiszen számára fából vaskarika. Tűz és víz egymáshoz képest a politika és a művészet világa, annyira ellentétes adottságokat követel, hogy a kettő nem hozható össze, választani kell tudni közöttük.

A tudomány se lehet más mint liberális, hiszen akár mit is mond az MTA elnöke Freund Tamás a vallásosságról, Isten eszméje nem illik bele semmilyen módon a tudományos módszertanba. Az más kérdés, ha maga a kutató az összefüggések mögött egy felfoghatatlan és nagyszerű értelmet sejt meg, de mindez már egyértelműen túl van a tudományos rendszerek világán. Emellett viszont bizonyos mértékű konzervativizmusra, rendezettségre, közösségi szabályokra a tudomány különféle ágazatainak szüksége van, vagy legalábbis lenne, a jelenlegi helyzethez képest. (Viszont ha politikai megrendelésre dolgozik, nem liberális szellemben, akkor már szakmailag hiteltelen lesz.)

A társadalom életében, például a gazdaságban megint csak a liberalizmus egyfajta eszme csupán a sok között, de sok egyéb meggondolás is van még, például környezetvédő, szociális, polgári konzervatív, hagyományőrző stb., ezt a sokszínűséget tagadni puszta demagógia. Egyébként elképzelhető a hosszú távú trendek alapján hogy a konzervativizmusnak akár kétharmados többsége is lehet a progresszív eszmékkel szemben sok országban, azonban a kétharmadból nem következik a száz százalék, és a legtöbb helyen alapból nem is törekednek a teljes mértékű hatalomgyakorlásra (a potenciális ellenfelek egzisztenciális likvidálását és a karaktergyilkosságot is beleértve).

Erős nemzetállamra is szükség van, általában ezt nem vitatja senki, például Parag Khanna amerikai politológus Konnektográfia c. könyve számszerűen is leírja azokat a trendeket, globalizált cégek megerősödése, területi különbségek növekedése országokon belül stb., ami valóban igényli az állam elosztó, kiegyensúlyozó és szabályozó funkcióját. Fontos viszont, hogy állam itt megint egy játékos kell, hogy legyen, ne akarjon mindent dominálni.

Egyébként a modern és jól működő cégek is alapvetően liberális szellemiségűek tapasztalatom szerint. Nem értek azzal, hogy a kapitalizmus afféle kényszerzubbonyba zárja az egyéniséget, ellenkezőleg, segíti az egyéni képességek kibontakozását. Egyrészt nagyon sokféle munkakörben találhatja meg valaki saját magát, másrészt a munkakörök határai a jól működő cégeknél egy bizonyos mértékig rugalmasak, személyre szabottak. Még a gyári szalagon dolgozók között is részben más feladatokat kap az, aki egy adott munkafolyamatban tehetségesnek bizonyul, vagy speciálisabb készségei vannak. A gondot nem annyira a „lélektelen robot” jelenti mint inkább az, hogy állami vezetőink nagy része sosem dolgozott modern cégeknél és nem ismerik a hatékony csapatmunkát elősegítő, a gyakorlatban is működő módszereket, hanem leragadtak valahol a 20. század elején.

Van még több olyan „liberálisnak” nevezhető tényező az életünkben, ami a közösségi életre egyértelműen káros hatással van, ezek zöme különféle kütyükhöz köthető, telefon és PC, szoftver szinten nézve pedig játékok, internet, közösségi média stb. Kérdéses, ha valaki fogékony ezekre az inkább áldás vagy átok az ő számára, mindenesetre a konzervatívabb és közösség-centrikusabb felfogás egyensúly hozhat az életünkbe ezen a téren.

A konkrét „illiberális” felfogásra példa, amit megtapasztaltam pár nappal ezelőtt, amikor egy élelmiszerboltban az egyik vevő a maszkhasználat miatt a dühét az egyik pénztárosra öntötte, politikai összeesküvést emlegetve. Számomra eléggé mellbevágóak voltak ennek az egyébként nagy darab embernek a szavai, de túljutva ezen a ponton leginkább szívesen elbeszélgettem volna vele, hogy mi is a baja valójában. (Nem mindenki tudja jól megfogalmazni, vagy pedig nem vállalja fel nyilvánosan.)

Gazdasági válságok idején, vagy amikor egyéb okok miatt rendül meg az emberek biztonságérzete mindig sokkal többen vannak azok, akik a helyzetükkel elégedetlenek, ami nem ritkán szélsőséges politikai megnyilvánulásokban ölt testet. Az elzárkózás és kirekesztés csak ront ezen, viszont ha beszélgetni tudunk egymással, a politikai felfogást zárójelbe téve, az segíthet valamennyire a feszültségek feloldásában. (Ide kívánkozik egy olyan kiegészítő megjegyzés, hogy vannak olyanok is, akiknek az erő és a harcosság a fő pozitív erényük és ezzel akarnak mindenáron érvényesülni, az erővel szemben viszont mindig valamiféle erőt, például céltudatosságot, összeszedettséget, tartást, lelkierőt kell tudni felmutatni, ami már inkább a metakommunikáció tárgykörébe tartozik.)

A középosztályok fogyasztás centrikus életmódja a múlt század második felében alakult ki. Miközben a fejlettebb országok középosztálya relatív elszegényedést ér meg az utóbbi évtizedekben, ezzel párhuzamosan az életmódja egyre nagyobb környezetterhelést jelent és fokozatosan lakhatatlanná teszi az egész bolygót. Az életmódunk vagy hirtelen összeomlik egy kritikus ponton túl, vagy pedig képesek leszünk fokozatosan a megváltoztatására, a döntés valójában rajtunk múlik.

A nyugati középosztály életmódjára építi a legtöbb vállalat a marketingstratégiáját, mivel a tömegtermeléshez tömeges és jól kiszámítható fogyasztásra is szükség van. Habár ilyen szempontból „fogyasztói” társadalomról beszélhetünk, a mélyben rejlő okok számomra teljesen egyértelmű módon az emberi mohóság, kényelmesség és egoizmus. Az értékrendszerek általában fokozatosan alakulnak át, és ha képesek vagyunk a jelenlegi ösztönös, kőkorszaki, felelőtlen és gyerekes szóval jellemezhető felfogásunkon változtatni, akkor lehet esélyünk kétféle problémának a megoldására is. Egyrészt ne kínlódjunk anyagilag és ne adósodjunk el a kényelmi szempontok és státuszfogyasztás miatt, másrészt pedig adjunk időt magunknak, hogy megállíthassuk és megfordíthassuk a jelenlegi súlyosan környezetpusztító tendenciákat. Ehhez alapvetően arra van szükség, hogy a „fogyasztás” ne egy paraméter legyen többé a képletekben (mivel teljesen személytelen és arctalan), másrészt majd a „tőke” felé lesz egy hasonló elvárás, de a kettő nem függ össze közvetlenül. (Söprögessünk először a saját portánkon, másokra való mutogatás helyett.)

A középosztály mérete világszinten gyorsan bővült az utóbbi években, jelenleg a világ népességének közel fele, 3,5 milliárd ember tartozik ebbe a körbe. Van olyan irányzat, ami kimondatlanul azt az alaptézist fogadja el, hogy a bolygónkon „nincs mindenkinek elég”, az erőforrásokért kíméletlen harc fog folyni, ezért arra kell összpontosítani, hogy Magyarország mennél jobban jöjjön ki belőle, a többi nem fontos. Ez számomra egy visszaesést jelent a civilizáció alacsonyabb szintjeire, elismerve azt hogy nyilvánvalóan szükség van arra, hogy az emberiség összlétszáma valamilyen mértékben csökkenjen. A legtöbb számítás azt mutatja, hogy képes a bolygó még ennyi embert is eltartani, ha az életmódunk megfelelő mértékben szolid szintű. A részletekbe érdemes belemenni, hogy mit is jelent mindez.

Felvetődik persze az is, hogy a fogyasztás visszaesése miatt csökkenni  fog az életszínvonal és a GPD, ami egyrészt egy kevésbé súlyos probléma, másrészt a tömegtermelés csökkenése miatt felszabaduló erőforrásokat lehetne az oktatás, az egészségügy, a környezetvédelem területére és egyéb, életminőséget javító tevékenységekre is fordítani.

Épp azok a területek azok, a táplálkozás, közlekedés, ruházat, elektronikus kütyük, stb. ahol a középosztálybeli életmód annyira „túlburjánzott” az utóbbi évtizedekben, hogy túl nagy kiadást jelent a családi kasszának, legtöbbször pont ezek a leginkább környezetszennyezők is.

Például egyre gyakoribb egy családban a második vagy harmadik autó, amelyek előállításának nem csak a szén- és vízlábnyoma jelentős, hanem azt is mutatják, hogy mindenki mindenhova lehetőleg kocsival akar menni. Ez egy luxus, teljesen felesleges kényelmesség amellett, hogy egyre nagyobb batárokkal járunk (amelyekben egyre több olyan alkatrész van, ami elromolhat). Ez a jelenség már önmagában véve is az egyre nagyobb egoizmusunkat mutatja. A közlekedés általában jelentős környezetszennyezést okoz, például a repülős távolsági utazások száma most átmenetileg a járvány miatt visszaesett, de még mindig sokkal több, mint amit a környezetünk elbír.

A táplálkozásunk a következő nagy terület ebből a szempontból: az élelmiszerpazarlás arra mutat, hogy természetesnek vesszük, hogy mindig legyen miből válogatni, ami megmarad azt egyszerűen kidobjuk. Az egész táplálkozást szerintem túlspilázzuk, sokkal kevesebbel is beérjük a jelenleginél, például nem kell minden nap húst enni. Nem kell annyi feldolgozott és finomított „előemésztett” élelmiszer sem, amelyek nagy része nem is túl egészséges (pl. a gyorséttermek). A jó fizikai kondícióhoz az is hozzátartozik, ha képesek vagyunk egy kicsit éhezni vagy alig enni valamit. A túl sok kalória bevitele és a jelenlegi életmódunk oda vezetett, hogy rengeteg táplálék kiegészítőre, vitaminra és gyógyszerre költünk, ami még pár évtizede sem volt ennyire jellemző.

Azt a mondatot, hogy „Megveszem, mert megengedhetem magamnak.” törölni kellene, és azzal helyettesíteni hogy „Megengedhetném magamnak, hogy megvegyem, de mégsem veszem meg, mert jól elvagyok nélküle.” (Az impulzív vásárlásra ösztönző reklámokat is például be lehetne tiltani.) Vonatkozik ez különféle ruhákra, egyéb használati tárgyakra is. Az elektronikus kütyük összességében azért jelentenek nagy kiadást, mert pár évenként elavulnak, mindig kell valami újat venni ami jobb és többet tud mint a régi. A gyártók többsége erre állt rá, hogy így fogjuk fel, ezért eleve nem is tervezik ezeket úgy, hogy pár évnél többet bírjanak ki.

Nem hiszem, hogy a tiltás lenne a legjobb, sokkal inkább az, ha az állampolgárok hajlandóak lennének a valós árát megfizetni a különféle termékeknek, a környezetet rombolása miatt később felmerülő költségekkel együtt. Az például nem biztos hogy jó, ha egy liter benzin viszonylag olcsó.

A természet tiszteletének hiánya megint csak egoizmus, például a műanyagokat a veszélyes hulladékok közé lehetne sorolni, eldobásuk minimum súlyos szabálysértés, a fák kivágása és a betonozás pedig egy bizonyos méreten túl csak a helyi közösségek jóváhagyásával és ellentételezésekkel (pl. fák telepítésével) működhetne.

Nyilván a közszereplők azok, akiknek a (többnyire felsőbb osztályokhoz tartozó) életmódja jó vagy rossz példát mutat, sokkal inkább az utóbbi a jellemző. Ennek ellenére mindenkinek az életmódja valamilyen példát jelent, kár hogy mostanában az anyagi gyarapodás nagyon jól lemérhető jellemzővel akarjuk a társadalmi státuszunkat megmutatni és a sikerességünket bizonyítani.

A globális felmelegedés tudományos elmélete ma már épp annyira pontosan használható mint az egyes égitestek mozgását leírók, viszont egy nagyon nehezen megemészthető problémahalmazt jelent az éghajlatváltozás, tele rossz hírekkel, emiatt nagyon sokak reakciója az ösztönös elutasítás. Kell egy kis idő, amíg ezt megemésztjük, holott ösztönösen mind tudjuk, hogy a jelenlegi életmódunk nem megengedhető szintű. Unokáink életében már annyira súlyossá válhat a helyzet, hogy azt a korszakot ahol élünk valszeg. nem kapitalizmusnak, hanem antropocénnek vagy a felelőtlen fogyasztás korának fogják nevezni. Különféle országokban a problémák eltérő módon fognak jelentkezni: elsivatagosodás, aszályok, tengervízszint emelkedés, óriási szélviharok, hőhullámok, élelmiszer hiányok, újfajta kórokozók stb. Nálunk a szárazság és a hőhullámok gyakorisága nőhet meg, de egy globális 3 fokos hőmérséklet emelkedés esetén Magyarország is a lakhatósági zóna határára kerülne.

Ennek az óriási problémahalmaznak csak egy része az, hogy milyen a fogyasztásunk összetétele, további részei az energiatakarékos és megújuló energiát termelő rendszerek, hulladékkezelés, szén-dioxid megkötés kivitelezése stb., némelyik inkább technológiai vagy politikai jellegű kérdés.

A mai ember nagyon szétszórt, erőforrásait hajlamos sok felé szétszórni, ami a pénzköltésben és a környezet szennyezésében is aktuálisan megjelenik. Annak ellenére így van ez, hogy sem az önmegvalósításunk, sem a közösségi életünk sem a családi boldogságunk nem azon fog múlni, hogy mennyire szórjuk a pénzt különféle dolgokra.

Egy féligazságokat hangoztató történész nem kaphatott volna állami díjat a tudományos munkájáért, nyilvánvalóan csak azért kapta meg, mert nagyon jól tolta a kormányideológiát. Akit például a magyarországi zsidóság története és problematikája mélyebben érdekel, olvasson inkább Ungváryt, Romsicsot vagy Bibót.

Raffai olyasmiket mond ki nyilvánosság előtt, amit nagyjából mindenki tud, de nem szoktunk kimondani: rendben, ne legyen tabutéma, lehet róla kulturáltan beszélgetni. A történész abból a pozícióból szemlél mindent, hogy mi magyarok frankó emberek vagyunk csak az a sok idegen „gyüttment” le lett vóna. (Póriasan kell néha fogalmazni, mert a hétköznapi antiszemitizmus is ilyen szintű.) Tessék már megnézni az érmének azt a bizonyos másik oldalát is, például hogy milyen volt az a 19.századi Magyarország a kor követelményeihez képest, az akkori fejlett országokhoz képest, a kép garantáltan nagyon lehangoló lesz. Kikkel akarták a polgári fejlődést végbevinni, az évszázados szintű lemaradást behozni, talán azzal a sok millió tudatlanságban tartott paraszttal? (Eötvös József: Falu jegyzője c. művének egyik főszereplője keserűen jegyzi meg: „Ne adj könyvet a paraszt kezébe, csak összezavarod a fejét.”) Esetleg azzal a nemesi osztállyal, amely ’48 után nem kapott állami hivatalt, de nem azért, mert „passzív ellenállásba vonult”, hanem mert alkalmatlan volt rá. A dzsentri életstílust mindannyian jól ismerjük.

Hogy lehet az, hogy nem az Elbától nyugatra, hanem inkább keletre levő országokban telepedett le sok zsidó származású vagy vallású ember? Nem lehet, hogy ott volt rájuk sokkal inkább szükség?

Még ma is, ha megnézzük azokat, akik bekerülnek egy modern céges kultúrába és hozzák a hagyományos paraszti kulturális vonásaikat, a pletykálkodást, kicsinyességet, bizalmatlanságot esetleg a szolgalelkűséget is - mennyire nem lehet rájuk csapatmunkát építeni? Saját szememmel látom és tapasztalom, amint sokan a kezdeti bunkó megnyilvánulásaikat lassanként elhagyják és fokozatos fejlődést mutatnak a modern, nyugati kultúrájú vállalatnál. (Még a magyar menedzserek sem képesek ezt mindig tönkretenni, bár általában megpróbálják.) Én magam is néha hátrányban érzem magam sok generációs értelmiségiekkel szemben, például egy orvosi pályán is lehet jelentősége annak, hogy az illető orvos generációból származik-e, a zsidó kultúrában pedig köztudottan évezredes hagyományai vannak az írásbeliségnek és a gyerekek oktatásának (hiszen nem az volt a legfontosabb hogy a gyerek hat éves korától az állatokat őrizze). Az összetartás, egymás támogatása egyébként sok kultúrában, többek között a lengyeleknél is megvan, nálunk általában hiányzik.

Egyébként abban igaza van Raffainak, hogy menekülteket nagy számban befogadni nagy hiba lehet, ha előtte nem jól mértük fel az ország asszimiláló képességét, és valószínűleg túl sok menekültet fogadtunk be 150-200 évvel ezelőtt (még ha olyan területekről, ahol üldöztetéseknek voltak kitéve, vagy sokan éhen haltak). Jogos, hogy ne essünk bele megint egy ilyen hibába. A legtöbb csoport viszont azért telepedhetett le annak idején, mert olyan munkákat végeztek el, amiknek nálunk nem nagyon volt hagyománya.

A polgárosodás nálunk jelentős részben az itt élő németekre épült, akik nem alkottak vallási-kulturális vonatkozásban annyira zárt tömböt, ezért az ő asszimilációjuk valamivel gyorsabb volt mint a zsidóságé, azonban ez sem volt teljesen problémamentes. Amikor úgy nézett ki, hogy Hitler megnyeri a világháborút, akkor sokan kértek nálunk német állampolgárságot, az ország nyugati része elnémetesedett volna, nálunk pedig német bábkormány jöhetett volna létre. Ezt az a fajta félelmet fejezi ki többek között Németh László: Kisebbségben c. 1939-ben kelt írása, ami leginkább csak érdekes kordokumentumként olvasandó. Egyébként Németh László mondta, hogy ebben az országban leginkább csak sznobok és parasztok élnek, amiben ma is van némi igazság.

A „holokauszt-kártyát” egyáltalán nem szükséges belekevernünk ebbe a vitába, egy őrült diktátor ideológiája és a háborús pszichózis voltak a fő okok, amelyek a történelemben nem teljesen egyedi esetként (l. például az örmény népirtás) genocídiumhoz vezettek. A háborús logika egy veszélyes utca, amibe nem szabad belemenni, ezt Raffai láthatóan még mindig nem tanulta meg, akármennyit is foglalkozott egy olyan korszakkal, ahol világháborúk törtek ki. Különben nem tömné a hallgatóságát féligazságokkal, vagy legalább jobban megválogatná a szavait.

A származás egyébként mindig egy ingoványos terület, majdnem mindenkinek vannak, lehetnek olyan felmenői, akiket valamiért titokban szégyell. Például itt járt nálunk valamikor a mongol hadsereg, és „genetikai lenyomatát” is nálunk hagyta. Ha valakinek van mongol katona őse az vajon dicsőséges vagy szégyellnivaló? (Dzsingisz Kán egyébként az emberi történelem egyik legnegatívabb megítélésű szereplője.) A legtöbbünk származása valamennyire kevert, nem érdemes belőle kiemelni ezt vagy azt a szálat.

Amit Raffai emleget, hogy „jó nemzeti érzelmű emberek” kezébe kerül végre az irányítás, az azért butaság, mert attól hogy valakit nemzeti érzelműnek mondanak, még nem lesz profi a szakmájában. Valójában az történt nálunk, hogy csicskák, szolgalelkű janicsárok hada foglalt el számos pozíciót, látványos a színvonalesés többek között a médiumokban és a kulturális élet más területein is. Egyébként az antiszemitizmus burkolt értelmiség ellenesség is, a közéletünkben az egyes értelmiségi csoportok (azaz önálló gondolkodásra képes emberek köreinek) megtörésének folyamata zajlik. Az értelmiségi hagyományokkal rendelkező csoportok gyakran kerültek a hatalom kereszttüzébe, akár zsidókról, örményekről vagy tuszikról stb. van szó.

Az értelmiség (illetve főként humán értelmiség) elleni támogatások mögött lehet egy olyan szál is, amit kevesen mondanak ki, hogy a fizikai munka megbecsültsége sokkal alacsonyabb a szelleminél. Ma már ez nem feltétlenül így van (alig van például szakmunkás), a bérek megállapításában pedig a politikai eliteknek is van szerepe, például egyes skandináv országokban a szellemi foglalkozásúak nagy része pályafutása során kevesebbet keres mint egy fizikai munkás, ha figyelembe vesszük az egyetemi oktatásban töltött időt.

Lehet egy olyan támadási felület is, voltaképp közhely, hogy a mindennapi élettől elszakadt, gyakorlatiatlan értelmiségiek vezették az országot, ami világméretű probléma, a különféle véleménybuborékokról szól, és nincs szoros kapcsolatban azzal, hogy mennyire „nemzeti érzelmű” az adott vezetés. Igaz, hogy annak idején az SZDSZ és MSZP esetében valóban el lehetett mondani, hogy teljesen elszakadtak a magyar társadalom realitásaitól, ami Fideszre csak kisebb mértékben volt igaz, azonban a jelenlegi kormányzat is határozottan ebben az irányba tart.

Raffai egyrészt elfelejt tükörbe nézni, amikor jól ismert, de egyoldalúan csoportosított tényeket hangoztat. Másrészt a félévszázados történelem tanulmányai során pont egy lényegi konklúziót nem vont le, azt hogy Magyarország a történelem során többször is megpróbált begubózni, teljes mértékben elzárkózni, de sosem lett a dolognak jó vége, minthogy más országok estében sem.

A belorusz szavazólapon valójában csak két jelölt neve szerepelt: Lukasenko-ra vagy Lukasenka-ra lehetett szavazni, kinek melyik dialektus volt a szimpatikusabb. Ennek most már vége, kiütközött a vezérelvű rendszerek Achilles-sarka, az a helyzet, amikor a diktátor vagy kvázi-diktátor egy idő után elveszti a fonalat, nem tudja már követni az eseményeket. Ez történt nálunk Kádár Jánossal is 1985 után (még a berlini fal leomlását jóval megelőzően elvesztette a tényleges hatalmát), vagy éppen Ceausescuval is a ’80-as évek végén. Fidel Castro is lényegében már a ’90-es évek elejére megbukott, amikor elvesztette az orosz támogatást. Viszont mivel az ellenzékét vagy a potenciális ellenzékieket mind bebörtönözte vagy elüldözte Floridába, nem hagyott maga mellett semmiféle alternatívát egy afféle „politikai senki földjén”.

Kérdéses, hogy mennyire kell egyszemélyi döntéseket hoznia az első számú vezetőnek, Putyin esetében is az a gyakorlat, hogy évek óta már inkább csak az egyes projektek fő vonalait hagyja jóvá, de ezeket különféle menedzserek dolgozzák ki és terjesztik elő (ami még működőképes is lehet). A vezetés a legtöbb esetben team-munka, viszont az állampolgárok nagy része ezt nem így gondolja, számukra mindenképp egy emblematikus első számú emberre van szükség, akár még egy biztonságot adó "atyuskára" is. Ha az első számú vezető már kevésbé aktív az nem feltétlenül jelent problémát, amennyiben a széles nyilvánosság ezt nem úgy érzékeli, és persze amíg a politikai érzékét jó sakkjátékos módjára kamatoztatni képes. Amikor viszont már a helyzetét rosszul méri fel, „elszáll magától” (választási csalások, indokolatlan erőszak alkalmazás tüntetőkkel szemben), és a fellépése sem elég meggyőző már, amint azt Lukasenko esetében is láttuk, akkor már a saját hívei is kezdenek elfordulni tőle, akkor már bukott ember.

A diktatúra nem feltétlenül a „rossz” szinonimája, az anarchiába süllyedt társadalom általában rosszabb, a kelet-európai országok a Szovjetunió bukása utáni „anokráciái” olyan mértékű létbizonytalanságot teremtettek, ami után sokak számára az autokráciák, kvázi-diktatúrák elfogadhatóvá váltak (voltaképp a gazdasági stabilitásuk miatt). Egy rendszer teljes tagadása (ami alapvetően negatív gondolkodás) sosem jelent előrelépést, többek között azért sem, mert az állampolgárok is hozzászoktak egy adott rendszer játékszabályaihoz. Egyik napról a másikra politikai rendszert váltani, ez nem nagyon szokott működni. Egyébként a liberalizmus és az anarchia közé tesznek sokan egyenlőségjelet a jobboldalon, és nem mondanám, hogy minden alap nélkül teszik ezt, a szélsőségesen individualista liberalizmus társadalomszervező ereje legalábbis kérdőjeles. (Sokat tanulhatnának az ún. „nemzeti oldaltól”, többek között szervezettséget, összefogást és határozottságot.)

Kívülről nem látszik, hogy milyen mértékben személyfüggő egy adott rendszer. Nagyon sok ellenpéldát lehet mondani, amikor a rendszerek maguktól is többé-kevésbé jól működnek olyan időkben is, amikor az első számú vezető kvalitásai nem voltak kiemelkedően jók. Az ókori Róma is simán elbírt egy Nérót vagy egy Caligulát, hiszen valójában nem a császár, hanem igen intelligens és jó szervezőképességű szenátorok irányították. Az olaszoknál a 2.világháború óta folyton változnak a miniszterelnökök, a politikai és gazdasági rendszer mégsem bénul meg ezáltal. Az USA-ban a kevésbé intelligens elnökök mint G.W.Bush vagy most Donald Trump sem okoztak gazdasági vagy politikai csődhelyzetet, nyilván mert leginkább csak egy csapat vezérszónokaiként léptek fel, az egyes döntések képviseletében. Mindig az adott politikai elitcsapat hozzáértése és intelligencia szintje a legfontosabb, az első számú vezető fellépése a jó politikai marketingmunkán is múlik. Ha a szűk politikai elit kontraszelektált, az viszont már a biztos bukás útja. (Ha például megnézzük Mészáros Lőrinc legutóbbi beszédét, az sem nevezhető se nagyon összefüggőnek, se túl intelligensnek...)

A nyugati demokráciák még mindig működőképesebbek a különféle autokráciáknál (puha vagy kvázi-diktatúráknál) mert a különféle csapatok váltják egymást, mindig jönnek új emberek új ötletekkel. A viszonylagosan sikeresnek mondható orosz rendszer, a szingapúri vagy éppen a miénk speciális helyzetben vannak, különféle plusz jövedelmek monopolizálása biztosítja ezek létalapját (az oroszok esetében az energiahordozók és a fegyverexport), a kisebb országok ügyes taktikázással is sok eredményt érhetnek el rövid- vagy középtávon. A különféle kvázi diktátorok ugyan jól megértik egymást elvileg jól együtt tudnak működni, azonban az érdek ellentéteik vagy azonos irányú érdekeik hiánya folyton kiütközik, emiatt hiába „elvtársak”, mégsem lesznek mindig szövetségesek (pl. Orbán és egy azeri, macedón vagy éppen egy belorusz elnökkel akármennyit is tárgyal, az egész nagyon súlytalan lesz, mert valódi együttműködési terület nem nagyon van).

Egy jól felépített hatalmi bázissal rendelkező, az ellenfeleit lejárató vagy egzisztenciálisan ellehetetlenítő autoriter vezető sokáig ellavírozhat, egészen addig, amikor már teljesen elszakad a valóságtól, túljátssza a szerepét és a régi trükkjei nem működnek többé – amint ezt Lukasenko esetében is láthattuk. A szívünk nem fog meghasadni érte, mert lehet hogy évtizedeken át hasznára volt az országának, ez az utóbbi pár évben már nem nagyon mondható el róla (illetve az általa képviselt politikai irányzatról). Legyünk realisták, jó esetben jöhet egy olyan politikai vezető, aki mérsékelt reformokat vezet be, miközben jól egyensúlyoz az oroszok és az EU között is.

A legtöbb diktátor egy idő után megbukik, viszont mennél erősebben ragaszkodik a hatalmához, annál nagyobb kárt okoz (l. Kadhafi, Assad). Ugyanilyen káros lehet az a politikai vákuum, ami utána jön létre, a túlságosan egy személyen alapuló rendszerek emiatt se nagyon működőképesek hosszú távon.

Kimarad az őskor történelemkönyvekből, és ez nem véletlen, hiszen számos ponton ellentmondásba kerülhet a kormányideológiával. Hogy mi köze a kettőnek egymáshoz? Igazából semmi, elég nevetséges hogy sok minden, ami több tízezer évvel ezelőtt történt egyesek számára ciki lehet, de mégis ez a helyzet. Meg kell jegyezzük azért, hogy a marxista szemléletű történelemoktatás se volt e téren jobb, például úgy kezdődött, hogy először az „ősközösség” létezett, vagyis őskommunizmus... (A parasztlázadásokat és különféle forradalmakat nagyon szerették kiemelni stb.) A NAT szerkesztői viszont egy az egyben kihagyták emberi történelem kezdeteit, az alábbi okokból.

1.Ellentmondásba került volna a Bibliával

Ha valamiről egyáltalán nem beszélünk az nagyon jó, mert nem jönnek fel kínos kérdések sem, így nagyon sokféle problémának lehet elejét venni. Különböző előemberekről, a sapienshez képest kevésbé fejlett ősember fajokról kellett volna beszélni, esetleg arról, hogy milyen evolúciós előnyt jelentett a két lábon járás a szavannán a vadászat során (pl. messzebbről meglátta a vadat a magas fűben). Számos érdekes téma ily módon sajnos nem kerül, nem kerülhet megtárgyalásra, így viszont (mivel a tanuló nem tanulja meg elválasztani egymástól a tudomány materiális jellegű és a Biblia spirituális igazságait), később esetleg olyan „érdekeseket” fog kérdezni, hogy ha majd feltámadunk, akkor hogy fog kiférni az a sok halott a temető kapuján?

2.Migrik népesítették be a Földet

Bizony, a genetika elég pontosan feltérképezte azt, hogy a mai ember nagyrészt egy Kelet-Afrikából kiinduló embercsoport utódja. Őseink bőre bizony fekete volt, és több tízezer éven át a természetes szelekció következtében alakultak ki a különféle természeti viszonyok között a mai rasszok. Az is nagyon ciki, hogy Európa őslakói egykor a neandervölgyiek voltak, őket szorította ki fokozatosan a változó körülményekhez jobban alkalmazkodni képes (és a munkamegosztás valamint a kereskedelem terén is fölényben levő) mai ember. A szerkesztőbizottságban dolgozó tisztelt hölgyek és urak nagyon félthették az állásukat, hiszen ilyesféle konzekvenciával bíró mondatokat nem mertek beletenni egy történelemkönyvnek az első lapjaira, ezért inkább kihagyták az egész korszakot. (Ismerős helyzet, ebből a félelemből eredően szoktak egyesek szerintük "nem oda való" személyeket kiretusálni fényképekből, tudósításokból.) Így megmaradhat, sőt erősödhet a társadalomban az a hagy ne mondjam ki, miféle felfogás (vagy inkább káros hiedelem), hogy az Isten az embert eleve ilyennek vagy olyannak teremtette.

3.A földművelő kultúrák hosszabb távú fölénye

A következő kényes pont az ősibb paleolit és az újabb neolit kultúrák összehasonlítása lett volna, és habár mindkettő esetében lehet pro- és kontra érveket hozni (sőt nem csak lehet, hanem nagyon is érdemes, a fiatalok fantáziáját megmozgató vita alapját képezhette volna), a mai kultúránk mégis a földművelésre épül, az első nagyobb emberi települések és városok is csak így jöhettek létre. Mindez egy kissé alááshatta volna a vándorló magyar őseink nimbuszát (vagy épp egyes észak-amerikai indián törzsekét is). Így viszont lehet bátrabban tanítani a meglehetősen homályos, jórészt feltételezéseken alapuló magyar őstörténetet, azt sugallva, hogy velünk kezdődött minden, a többi említésre sem érdemes, és megalapozni egyfajta nemzeti mítoszt (ami önmagában szép dolog, nekem is tetszik, csak nem segíti a történelmi összefüggések megítélését.) Az ókorral kapcsolatban is elegánsan ki lehet kerülni azt a pontot, hogy léteztek alapvetően földművelő kultúrák és az őket fosztogató katonaállamok, birodalmak, az utóbbiak kulturális teljesítménye mondhatni kevésbé jelentős volt.

4.”Azt tanítjuk, amit akarunk”

A társadalomtudományokban legalábbis, ahol nem kell azzal szembesülni, hogy 2x2 vajon 5 vagy mégis inkább 4. Pedig nagyon egyszerű dolgokról van szó: a különféle korokban az emberek eltérő módon éltek, különféle dolgokat hagytak az utókorra, máshogyan gondolkodtak és másmilyen intézményeik voltak, többféle hierarchia létezett az egyes társadalmakon belül, bizonyos irányú fejlődést mutattak, konfliktusokba kerültek egymással stb. – mindezt nem feltétlenül száraz tényadatként, hanem színesen is lehet tanítani. Azaz lehetne, ha az oktatás (kimondatlan) fő célja nem a hazafias nevelés lenne.

+1 Ideológia és történelem

A jogállamiság elvét Orbánék ideológiának tartják, holott egy praktikus, működő gyakorlatról van szó, ami a történelem során egyre jobban kiforrta magát és egy társadalmi szintű hatalommegosztás részét képezi. Aki viszont ideológiát gyárt, az a hatalmat mindig koncentrálni, monopolizálni próbálja, az ideológia arra szolgál, hogy a társadalmat meggyőzze arról, hogy amit tesz az úgy helyes, akinek nem tetszik az mind ellenség. A társadalmak működése nem képes hosszabb távon ideológiákon alapulni, csupán többé-kevésbé jól működő gyakorlatokon, ez a történelem egyik fontos tanulsága…

Liberális, túl liberális? Ki kell mondani, hogy a tudomány működésmódjából következően alapvetően liberális szellemiségű, nem tehet róla.

A különféle országokban eltérő a jelentése annak, hogy ki nevezhető materiális értelemben szegénynek. Például közlekedés szempontjából a jólétet a szegénységtől elválasztó vonal teljesen máshol van az egyes országokban: a,Aki évente többször is repülővel utazik, b,Akinek van egy valamilyen autója, c,Akinek van egy biciklije d,Akinek van egy legalább egy pár normális cipője, az nem számít szegénynek egyes helyeken.

A Világbanknak vannak nagyon átfogó statisztikái, ezek alapján a mérsékelt szegénység (nem a mély szegénység) határvonala 3,1USD/nap vásárlóerő paritáson mérve. Ezt szerintem a fejlődő országokra dolgozták ki, mert például nálunk akinek naponta egy ezresnél valamivel több a jövedelme még mindig bőven a szegénységi küszöb alatt van. A fizikai létminimum nálunk legalább 85 ezer forint, 4 tagú családnál is 70 ezer Ft/fő ami reálisabbnak tűnik, de itt is inkább relatív, nem pedig abszolút szegénységről lehet szó (az ún. társadalmi minimum esetében pedig még inkább).

Egy másfajta módszer, az egyes javakban hiányt szenvedők arányáról szóló kérdőív (szegénységi index) megint nem az abszolút értelemben vett nélkülözést méri, hiszen a felmérésben szereplő dolgok nagy része, mint például a gépkocsi, a húsételek gyakori fogyasztása stb. nagyon sok kultúrában szinte luxusnak számít. Így például a házak fűtése is számos országban, Japánban vagy Dél-Amerika egyes részein nem nagyon szokás, kivéve persze amikor már nagyon hideg van.

Létezik nyilvánvalóan a szegénységnek egy abszolút szintje is, például az éhezés vagy súlyos alultápláltság is ilyen - bár utóbbit nem olyan könnyű definiálni, például a Szovjetunió felbomlása után igen sokan voltak, akik éveken át leginkább csak krumplit ettek, Ázsia nagy részén pedig még ma is a rizs az elsődleges táplálék. (Erre mifelénk gyakorlatilag mindenki változatosabban táplálkozik.)

Ahol nincs egészséges ivóvíz és a higiéniai körülmények nagyon rosszak az szintén a szegénység egyik fokmérője lehet éppúgy, mint ha valaki nem kap alapszintű egészségügyi ellátást és egy egyszerűbb fertőzésbe vagy vérmérgezésbe is belehalhat. (Érdekes, hogy az oltásellenesek, akik a természetes immunitás hívei, vajon mért nem kampányolnak azért, hogy legyen mennél nagyobb kosz a lakásokban?)

Az elektromos hálózat hiánya, az is ilyen területeken élők is szegénynek tekinthetők, habár elvileg ma már számukra is adott egy olyan lehetőség, hogy (egy technológiai ugrás révén) napelemek és szélkerekek használatával akár önellátóvá is válhatnak. Emellett még a lakhatási szegénység is nyilvánvalóan a nélkülözés egy formája, nagyon sokan nem tudnak elfogadható szintű lakóépületben lakni, bár az „elfogadható szint” sem mindenhol ugyanazt jelenti (nálunk nem nagyon lakik senki bódékban).

Az abszolút szegénység nálunk kevésbé jellemző, ennél jóval gyakoribb mifelénk, hogy sokan szegénynek érzik magukat a viszonyítási pont, a társadalmi státusz miatt. Nálunk az az alap, hogy legtöbbször az osztrákokhoz vagy a németekhez viszonyítunk, ami voltaképp lehet egy valós cél, megközelíteni az ő szintjüket, de magától értetődőnek azért semmiképp sem mondanám. (Nem értem, mért ne éljen úgy az átlag akkor inkább már úgy, mint Svájcban?) Sőt, könnyen elképzelhető az is, hogy az a fajta anyagi bőség és biztonság ideája, ami az utóbbi jó fél évszázad egy nyugati középosztálybeli modellnek felel meg, a következő évtizedekben már egyre inkább túlhaladott törekvéssé válhat. Családonként legalább két gépkocsi, többhetes nyaralások egzotikus országokban, nagy lakások, költséges szórakozási formák stb. – nem vagyok benne biztos, hogy ez lesz a következő generációk fő életcélja.

Van itt egy optikai törés, hogy azokat irigyeljük, akik jóval a bolygó eltarthatósági szintje fölött élnek, ők jelentik a mércét és rajtuk kívül vannak még, akik számára ez a nívó abszolút elérhetetlennek tűnik, ők a szerencsétlen „kizsákmányoltak”, az „elnyomottak.” Holott nem vagyunk az ő bőrükben, nem tudunk mondjuk a több milliónyi vietnami szemével látni, inkább csak saját elképzelésünket vetítjük bele az ő helyzetükbe. Az egyértelmű, hogy egyes országok, azokon belül különféle régiók nagyon le vannak maradva és ott tartanak még, ahol nálunk a magyar parasztság (kb. a dédapáink, ükapáink) a múlt század nagy részében, hogy nagyon sok munkával is csak kevés jövedelemre tudnak szert tenni. (Manapság már inkább jellemző nálunk a túlnyomó többség számára a a sok munka árán elfogadható szintű jövedelem vs. a kevés munkával kevés jövedelem alternatívája.) A szegénység relatív jellege miatt egy adott minimum szint fölött nem az fogja magát szerencsétlenül érezni, akinek abszolút értelemben kevés a pénze és a vagyontárgya, hanem 1. aki a környezetében élőkhöz képest le van maradva anyagilag vagy 2. még az is, aki nem tud vagy nem volt képes feljebb lépni.

A nagyon csalóka viszonyítási szinten kívül leginkább a pangás, a puszta vegetálás az, amitől az emberek boldogtalanak lesznek, amikor nem tudnak a helyzetükön kreatív módon javítani. Nyilván amikor házakat építenek és az életminőséget javító egyéb beruházásokat eszközölnek, akkor már nem érzik magukat annyira szegénynek. Viszont a nyugati alsó-középosztály, amely évtizedek óta változatlan nívón él, miközben az alsóbb osztályok egy kicsivel feljebb jöttek, a felsők meg jól elhúztak, ezért mostanában elégedetlen az életével és szegénynek tartja magát (a relatív társadalmi státusza romlott).

Ha belegondolunk, nagyon sok olyan lényegében felesleges dolog van, ami a kényelmi szintünket és a társadalmi státuszt ugyan javítja, de egy puritánabb és környezetkímélőbb életmódot élő társadalomban nem lenne alapvető követelmény. Például a családonként minimum egy gépkocsi magán használatra ennek a tipikus példája, hiszen közlekedhetünk sok egyéb módon és amikor tényleg szükség van rá, akkor az ismeretségi körünkből valaki besegíthet egy autóval. Az ideális, „mindenmentes”, bio stb. tökéletes diéták helyett is inkább az egyszerűbb, kevesebb kalóriát és kevesebb húst tartalmazó ételek fogyasztása lehet majd a jövő útja – a társadalmi normák ilyen irányba változhatnak. (Az érzékszerveinket rutinszerűen becsapó gyors éttermek pedig már most is leszálló ágban vannak.)

A COVID járvány nyomán, legalábbis átmenetileg megkérdőjeleződött mindenféle látványos szórakozási forma, - lehet az is, hogy számos sportág, fesztivál, kedvelt turisztikai célpont stb. olyan csapást kapott, amelyet nem fognak tudni teljesen kiheverni, egyszerűen mert leszokunk ezekről, nem tartjuk többé annyira fontosnak. Az okos telefonok és az internet világa viszont egy nagy kérdőjel, mert túlságosan könnyen tesz elérhetővé egy gombnyomással nagyon sok mindent.

A közeljövőben divatba jöhetnek olyan rendszeres, évente több hétig is tartó „elvonó kúrák”, hogy a természetbe elvonulva elektromosságtól teljes mértékben mentes módon élve, az ember maga készíti el az alapanyagokból az ebédjét, és a valóban alapvető igényein felül másra nincs szüksége, csupán élvezni egymás társaságát az élet szépségét. (A jövőbeli „nagyböjt” nem a húsevés, hanem az internet és általában az elektromosság böjtjét jelentheti inkább.)

Nyilván felmerül még egy olyan kérdés is, hogy a gazdag rétegek távolsága a többiektől hogyan fog tudni csökkenni. A különféle adminisztratív és erőszakos eszközök (pl. a kommunizmus) rendre csődöt mondtak, igaz viszont, hogy az állami résztulajdon nagyobb mértéke egyes cégekben lehet egy jó irány. Az adórendszer, elsősorban a progresszív adók bevezetése másikfajta lehetőség, bár az adók viszonylag könnyen kijátszhatónak és megkerülhetőnek bizonyultak. Egy harmadik fajta megközelítés lehet a társadalmi elvárások növekedése a leggazdagabbakkal szemben, bizonyos szinten felüli vagyonnal egyre nagyobb társadalmi kötelezettségek járnának, a többletjövedelmeket valamilyen módon meg kellene tudni osztani a közösséggel. (Ez most naivitásnak hangozhat, de a különféle íratlan társadalmi normák és szabályok jelenleg is viszonylag jól működnek számos országban.)