Teljes mértékű szólásszabadság csak elméletben létezik, a gyakorlatban nem is szabad, hogy létezzen, és én nem is értem, hogy egyes radikális jobboldali felfogásúak mért nem fogadják el, hogy bizonyos gondolatokat igenis ki kell szűrni, ha már az illetők öncenzúrája nem működik. Az erősen jobboldali magyar kormánypárt Orbán Viktorral és Novák Katalinnal az élen (voltaképp jogászok, akik számára „elvben” a precíz megfogalmazás lenne a legfontosabb), mégis úgy gondolják, hogy egyes közösségi portálok túlságosan cenzúrázzák a jobboldali véleményeket. Abba nem gondolnak bele, hogy az állampolgárok egy részének szellemi szintje nem túl magas, és ha egy politikus (l. Donald Trump a koronavírusról) kicsit is félreérthetően fogalmaz, azzal bajt okozhat? Az igaz, hogy a szűrés sosem lehet tökéletes, optimális esetben arra kell irányulnia, ami destruktív és nem segíti az együttműködést, minden egyéb véleménynek viszont teret kell adni.

Mindenkinek vannak buta gondolatai, a legtöbb ember azonnal törli ezeket – a figyelmünk irányítása rajtunk múlik. Ilyen rossz gondolat lehet például, ha a fejembe vettem, hogy „engem üldöznek”, tehát alapvetően a paranoiás, félelemkeltő eszmék azok, amelyek az alapvető bizalom légkörét is rombolják, amellett, hogy nem vezetnek semmire. Az ilyenfajta destruktív vírus gondolatokat ki kell tudni szűrni a közösségi életből, igazságtartalmuk annyira ellenőrizhető, mint hogy engem üldöznek-e vagy sem, nem lehet sosem teljesen megcáfolni.

A különféle konteókat közlő emberek valójában nem őszinték, mert nem fejezik ki az érzelmi igényeiket világosan, hanem vad és primitív eszmék mögé rejtik, a legjobb védekezés a támadás elv alapján. Eléggé szomorú ez a jelenség, hogy értelmes emberek is gyakran belemennek ebbe a zsákutcába. A csoportmentalitás egy adott véleménybuborékban még erősíti ezt a hatást, hiszen sok esetben csupán ösztönök és a nem pontosan megfogalmazott, homályban maradt bár érthető szükségletek azok, amelyek közös alapot képeznek az emberek között. (Nem annyira nehéz dekódolni a szavaik mögötti lényegi mondanivalót, ha egy kicsit figyelünk.)

Egy kitérő a régebbi konteókra: Például arra sokáig senki se gondolt, hogy a benzin ólmozása kártékony lehet és évtizedekig valóban blokkolták is egyes lobbik ezt a felfedezést, a kimutatott tények ellenére is nehezen fogadták el a különféle szakértők. Ez egy tipikus eset,  a legtöbb ártalmasnak bizonyult anyagról semmilyen konteó nem terjedt, vagy ha terjedt akkor teljes melléfogás volt, ez a mindennapi tapasztalat. Például az egyik üdítőital márkáról régebben azt terjesztették, hogy egy nagyon ártalmas anyagot tartalmaz (tipikus városi legenda volt), holott a tény az, hogy a cukortartalmuk miatt hasonló mértékben ártalmasak ezek a szénsavas üdítők, a márka nem játszik szerepet. A tudományos elméleteket hagyjuk inkább a valódi kutatókra, ne ártsuk bele magunkat olyasmibe, amihez nem értünk és nem szabad hagyni, hogy a különféle álszakértők megtévesszenek. (Keressünk rá nyugodtan ezekre a „nyár csináló fecskékre”, nézzük meg, hogy mennyire elfogadottak – ez alapján 90% fölötti valószínűséggel jól meg tudjuk ítélni, mennyire valószerű az, amit az illető előadott.)

Minden társadalomban léteznek és kell, hogy létezzenek is tabutémák, amiről ha lehet is beszélni, csak igen körültekintő módon tehetjük meg. (A tabu egyértelmű tiltó tábla: arra ne menj! Ahogy mondani szokták, a kulturált ember nem tesz ilyet, a többieknek pedig tilos.) Vannak olyan nyilvánosságot nem kapott gondolatok, amit mindennapi tapasztalataink is igazolhatnak, hogy például bizonyos kultúrákban a bűnözés egyes formái sokkal jellemzőbbek és elerjedtebbek mint másokban. (Itt most én magam is némi öncenzúrát alkalmazok.) Ha sok igazság is van ezekben, a nagy nyilvánosság számára ez valamennyire mégis tabutéma marad, mert lehet mellette sok másik igazság, ami adott esetekben az egyének szintjén nagyon is számít, hiszen sokan látnak maguk körül rossz társadalmi mintákat (ún. hátrányos helyzetűek), valami csoda folytán mégsem lesznek bűnözővé, hanem egy eléggé alacsony (társadalmi) szintről mégiscsak eljutnak valahová. A legfeltűnőbb kulturális jellemzők alapján szoktunk ítélkezni, de az embert magát és a valós hátterét nem ismerjük.

Másik véglet a hiperérzékenység, ami olyanba lát bele társadalmi előítéletességet, ahol erről szó nincs. (L. amerikai szobordöntögetések). Ez a túlságos polkorrektség ténylegesen életszerűtlen és egy ideális világot tételez fel, ahol bizonyos jelenségeknél túlzásba esünk, másokat viszont lehet nem létezőnek tekinteni, szőnyeg alá söpörni. Amit egyesek „liberális véleménydiktatúrának” neveznek, az is egy bizonyos fajta véleménybuborék (vagy akár több is), amire szintén empátia hiány jellemző, nem képes más szemszögből nézni a dolgokat, más társadalmi helyzetben levők fejével gondolkodni. A legtöbb véleménybuborék szektaként működik, ahol ők és csakis ők lehetnek a legfontosabb igazságok birtokosai. Sajnos a mai médiazajban a nagyon feltűnő és erős (valójában szélhámos) megnyilvánulások jönnek át leginkább, az alázatos magatartás szó szerint nem kifizetődő. 

Van több olyan hatás, ami a médiumokból függetlenül is felerősíti a szektásságot. Az egyik ilyen, hogy ahogy idősödünk, a gondolkodásunk merevebbé válhat ha nem figyelünk rá, a társadalmak átlagéletkora növekszik nyugaton, az emberek (statisztikai értelemben) egyre kevésbé toleránsak. Ez persze nem feltétlenül kell, hogy bekövetkezzen, csak akkor ha hozzászokunk, hogy ne vegyük figyelembe mások véleményét.

Egy másik hatást úgy is lehetne nevezni, hogy „aranyásó effektus”, mert számos területen, főleg a kreatív szakmákban az elosztás olyan, mint régen az aranyásók között. Van aki nagy kincsre bukkan, másnak jóformán semmi nem jut, akárhogy dolgozik. A közönség a „fogyasztó” az, ami eldönti, hogy számára mi az értékes, mi az arany (később könnyen kiderülhet az is, hogy csak csillogó vacak volt). Ez az egyik fő oka a nagy vagyoni egyenlőtlenségeknek, a „winner takes it all” elv, és emiatt van kudarcra ítélve az ún. amerikai álom is. Létezik persze, hogy sem a „fogyasztó” sem a „tőkés vállalkozó” nem csak egy szám lesz a képletekben, hanem emberi minőséget nyernek, de hogyan juthatunk el oda az már egy másik téma.

Részben aranyásó szakmának lehet tekinteni a tudományt is, például a biológiában nagy aranyrög volt régebben az aszpirin, de még inkább az inzulin felfedezése és az antibiotikumok előállítása, manapság ritkán bukkanunk ennyire jól használható vegyi anyagokra. A kutatás eredménye nagyon sok esetben nem annyira a pénz függvénye, emiatt van az, hogy a nagy gyógyszergyártók hajlamosak néha a kutatási eredményeiket kozmetikázni, vagy ugyanazt a szert kissé átcsomagolva más néven kiadni. Ebben a játékban nem csak az adott cégek vezetői vesznek részt, hanem kutatók egy jelentős része is cinkos, mert vagy felelősséget nem vállaló bürokrata, vagy félti a megélhetését. Az „összeesküvések” mögött sok esetben ilyen kis emberi gyengeségek húzódnak meg, lényegében a legtöbben egy rendszer részeinek érzik magukat és nem lépnek ki a komfortzónájukból.

Lehet egy olyan mögöttes ok is, ami növeli a verbális agressziót, ha az erőforrások alapvető szűkösségét érezzük. (Pontosan nem lehet definiálni, hogy mikor érezzük szűkösnek, ez inkább egy érzés, hogy nem jut mindenkinek elegendő, ami sanszos, hogy a két világháború kitörésekor is meghatározta a közhangulatot.) Ebben megint sok az igazság, nyilván a Föld népességnek fokozatosan csökkennie kell, de mégsem a dolgokat előrevivő, hasznos gondolat.

Ezen kívül lássuk be azért azt is, az életnek időnként előjönnek olyan (intim) rétegei, amit senki nem ver nagydobra, mert szégyell, a teljes szókimondás emiatt sem mindig helyénvaló.

A globalizációellenesség is teljesen érthető és alapvetően rendben van, például ha megnézzük az amerikai politikai szakértő Parag Khanna: Konnektográfia c. könyvét, nagyon jól leírja azokat a tendenciákat (a szerző pozitívként emeli ki, azonban az összkép eléggé elborzasztó), hogyan válik az egész bolygón minden egy nagy hálózat részévé, amelynek csomópontjaiban túlterjeszkedett városok állnak valamint technológiai óráscégek. Ennek fényében teljesen érthető az, ha kis emberléptékű szigeteket szeretnénk létrehozni, feltéve ha ez az elképzelés nem indulatokon és faék primitívségű eszméken és gyűlölködésen alapul.

Léteznek például különféle pénzügyi lobbik és szervezetek, amelyek a legtöbbünknek általában nagyon nem szimpatikusak és mindenféle rosszat feltételezünk róluk, de egyrészt a valódi helyzetet nem ismerjük, mert nincs elég infónk, nem is lehet, ergó nem a mi dolgunk foglalkozni ezekkel. Másrészt a saját gondolkodásunkat vetítjük rájuk, nem ismerjük az illetők nézőpontját, azt a véleménybuborékot, amiben ők élnek csak a sajátunkat. Emiatt is jobb, ha hallgatunk még ilyen egyértelműnek látszó esetekben is, vagy legalább mértéktartóan és hideg fejjel fogalmazzuk meg a gondolatainkat, azt keresve amit továbbviszi a dolgokat és használható, nem azt ami beszűkíti sőt leblokkolja a közös gondolkodást.

Esterházy Péter klasszikussá vált mondását idézve: „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá.” Habár sokszor megtörténik velünk az ilyesmi, mert az életünk így működik, de már az is valami ha legalább konstatáljuk, hogy ahol voltunk az nem a mi szintünk volt, egyszerűen csak gyengék voltunk az adott helyzetben. (Nem csak fejből állunk – egyik kedves ismerősöm néha emlékeztetett erre.) Ha mások folyton indulatoskodnak és vádaskodnak, az értelem nem létező „királyi útját” keresik, azt gondolván, hogy a kanyarokat csak úgy le lehet vágni, az még nem azt jelenti, hogy nekünk az le kell süllyedni az ő szintjükre.

Most pont ezt lehet tapasztalni, az Index nyomán forrnak az indulatok egyes értelmiségi körökben, de a káosz, az entrópia fokozása nem az a stílus, ami értelmiségi emberekhez illik, sőt pont az ellenkezője annak, amit elvárunk ilyen esetekben. Megvan az a képességünk, hogy egyet hátralépve képesek legyünk a jelenlegi helyzet aránylag objektívnak mondható elemzésére, túlzások és vádaskodás nélkül.

Julien Benda könyve ma is aktuális

Nagyon érdekes, hogy eredeti címe alapján (La Trahison des Clercs) a hivatalnokok árulásáról szól, amit később „Az írástudók árulása” vagy angolul „The betrayal of intellectuals” címmel adtak ki. Az értelmiségi (azaz művelt és sokoldalúan képzett) ember oly módon is „árulóvá” válhat, ha egyszerű hivatalnokként, bürokrataként működik, mert ilyenkor épp a saját lényegét, a nyitott és racionális gondolkodás képességét tagadja meg. Nagyon sokakat, az ismerőseim között is akadnak ilyenek, egyszerűen megvett a hatalom. Ennél egy fokkal rosszabb eset (amiben Benda könyve profetikusnak bizonyult), hogy az értelmiségiek önként is beállnak különféle ideológiák szolgálatába, mert elragadják őket a különféle ösztöneik, indulataik. (Hofi Gézával szólva, ez az „önkéntes hülye” esete.) Ezt a jelenséget a régi hindu filozófia úgy írja le, hogy a kocsihajtót elragadják a lovak és szekeret a szakadék felé viszik. Mérő László Az érzelmek logikája c. könyvekben foglalkozik azzal a jelenséggel, hogy habár érzelmek nélkül nincs cselekvés, hiszen nyomatékot adnak minden tettünknek, azonban az érzelmek minősége jelenti a fő különbséget, amit „zongorázni lehetne” (építő-romboló, finom-durva, sikeres-sikertelen életút stb.) Az a fajta fröcsögés és tiszteletlenség, amelyet egyes jobboldali véleményvezérek (egykor még értelmiséginek mondható emberek) megengednek maguknak, vagy amit a jó pontot szerezni akaró lelkes mamelukok még überelni is tudnak (l. Göncz Árpádról írt egyik cikk, l. köztévé átlagos szintje, stb.) nagyon is zavarhat minket, mégsem szabad belemenni ebbe az utcába.

Nemzetközi trendek

Az önvádaskodás fölösleges voltát beláthatjuk, ha egy kicsit körülnézünk, a világ nagy részén hasonló trendek jellemzőek mint nálunk, a közélet színvonala például az USA-ban sem jobb. Az indulatok sokfelé fellángoltak, az értelmiség szerepe és hasznossága sokfelé megkérdőjeleződik, „nem elég nemzeti”, „túl elméleties” és hasonló vádak érik. (Láttunk már ehhez hasonlót a múlt század ’30-a éveiben is egyébként.) A rendszerváltáskor sem voltunk különálló sziget és ma sem vagyunk azok, ami nálunk történik az nem nagyon tér el attól, mint ami mondjuk a lengyeleknél, oroszoknál, olaszoknál, kínaiaknál vagy sokfelé máshol is megfigyelhető. Erősödnek a különféle szélsőségek és gyengül a közép, nő a bizalmatlanság és az agresszivitásra való hajlam. Közéletünk színvonala és az értelmiség presztízsének alacsony volta nagyobb részt magyarázható ezzel, mint a belső tényezőkkel.

Viszonylag sikeres az Orbán-rendszer

Merjük leírni, hogy gazdasági téren az Orbán rendszer viszonylag sikeresnek mondható (ami nyilván nem annyira Orbán, mint inkább Matolcsy és más gazdaságpolitikusok érdeme). A lemaradásunkat a GDP terén már behoztuk a lengyelekkel és a szlovákokkal szemben, jelenleg pontosan egy szinten vagyunk velük, a gazdaságunk eléggé diverzifikáltnak mondható. Azt is írjuk le, hogy a világ nagy részén többnyire jobboldali, nemzeti kormányok valósították meg a felzárkóztatást a múlt században is mérsékelten piacvédő gazdaságpolitikával, és nálunk is lényegében ez történik. A szlovákok esetében az EURO bevezetése láthatólag hiba volt, éppúgy mint az olaszoknál vagy a görögöknél. Alacsonyabb szinten egy diktatórikus politikai rendszer is lehet gazdaságilag éppúgy sikeres (ld. Hitler, Franco, Pinochet) mint a demokratikus. Éppúgy mint a Kádár-rendszer idejében, nagyon sok építkezés és beruházás folyik jelenleg, bár ezeket lehet bőven kritizálni is, mert legalább 50%-ban feleslegesek. Stadionok, egyes autópályák, látványos, de nem hatékony vasúti felújítások, térkövezések (habár ezek esztétikai értéke jelentős), túltolt idegenforgalom fejlesztések, gyenge lábakon álló mezőgazdasági és ipari vállalkozások megtolása, giccses épületek és műemlékek, betonozás ezerrel a természetvédelmi szempontok figyelmen kívül hagyásával, stb. A nem állami szektorban nekem ilyennek tűnik a házépítések nagy része is, kérdéses az épületek korszerűsége és a nagy méretek szükségessége egyaránt. A családtámogatások jelenleg szintén csak részben sikeresek, az egész rendszer fejlődése gazdaságilag is számomra nem több mint félsiker l. például oktatás, egészségügy helyzetét vagy az esélyegyenlőséget, a szociális érzékenységet. (Társadalmi szinten kifejezetten káros tendenciákat is mutat a rezsim.) Azzal együtt, hogy az egész nem épp egy skandináv modellhez, hanem inkább az amerikaihoz közelít, mert a felső rétegeket tömi ki pénzzel, ezen belül is egy bizonyos „kiváltságos réteget”, a legalsók csak aprópénzt kapnak.

Az európaiság gondolata

Nem kell ragaszkodni mindenáron az európai kultúra gondolatához még akkor sem, ha a mérsékelt konzervatív értelmiség és a baloldali értelmiség is olyan európainak tekinthető eszmék talaján áll mint a görög-latin kultúra, a kereszténység, felvilágosodás, brit, német és egyéb európai kulturális teljesítmények (Liszt, Bartók, Kodály stb.) Létezik viszont egy olyan vonal is, amelynek szintén van létjogosultsága, hogy a magyar nép részben ázsiai vándor népek kultúrájának örököse, ami a mezőgazdaság, az építészet, az életmód és kultúra számos területén jelenleg trendi. Nincs ezzel baj, mert nem képes felülírni az európai kultúrát, legfeljebb egy színt ad hozzá. Van viszont egy pont, ahol mindez már ideológiává válva a közoktatás terén a történelem és az irodalom tárgyalásának színvonalát is érinti, itt már fel kell tudni venni a kesztyűt (magyarán modernizálni kell a humán tárgyak oktatását). A pedagógiában is a bürokratizmus, az értelmiségi ember felelősség hárítása az egyik legnagyobb veszély.

Tanulni a múltból, az idealizmus elvetése

Nasseem Taleb, aki sokat foglalkozott a véletlenszerűnek tűnő és váratlan jelenségekkel (a 2008-as pénzügyi válságot vagy az idei világjárványt is lényegében megjósolta) az idealista gondolkodás hibáira figyelmeztet. Platón, Arisztotelész és részben Descartes filozófiája egy olyan magatartást alapozott meg, amely íróasztal mellett, gyakorlati tapasztalatok figyelembe vétele nélkül akar alapvető következtetéseket levonni arról, hogy a világ hogyan működik. Ez a gyakorlat feltűnően működésképtelen például a közgazdaságtanban vagy a társadalomtudományok egyéb területein (a liberalizmus például éppúgy figyelmen kívül hagyta az ember egyes alapvető jellemzőit mint annak idején a marxizmus). A régi falusi társadalmakban a helyi értelmiséget a pap, a tanár és orvos alkotta, esetleg még a jegyző, ők voltak azok a tekintélyek, akik testközelből ismerték az emberek napi gondjait. A mai értelmiséget viszont többnyire jogosan kritizálják azzal, hogy nem száll le a magas lóról (illetve benn marad az irodákban), elvesztette a kapcsolatát a társadalommal. Ha csak egymásnak írnak tanulmányokat, abból könnyen pótcselekvés válhat, a társadalom egésze számára kevéssé hasznos. Pozitív példák is vannak persze, nekem most kapásból Rudolf Péter jutott az eszembe, akiknek a megnyilatkozásai a Víg színház új igazgatójaként eléggé humánusak, józanok és tárgyilagosak, és semmiképp nem átpolitizáltak. (Vannak tehát kivételek.)

Vissza a gyökerekhez

Hogy erőt merítsünk és tisztábban lássunk a mai közéletben, ehhez egyrészt érdemes visszatérni olyan klasszikusok gondolatihoz mint például Marcus Aurelius, akinek segítségével nagytotálban láthatjuk a dolgokat. Másik ilyen alapeszme a keresztény hagyományban is meglévő empátia (ha a másik fél nem gyakorol empátiát, az az ő hibája lesz hosszabb távon). Például a radikális jobbosok elítélik az NGO-k működését, és abban igazuk is van, hogy ezeket gyakran bürokratizmus jellemzi és nem mindig vonhatóak felelősségre. Erre azt lehet mondani viszont, hogy a hajunk szála égnek áll, ha minden szervezet csak a kormány kontrolljával működhet (ez már tiszta diktatúra). Emellett érdemes belegondolni abba is, aki pénzt adományoz a vagyonából, nemcsak a Soros volt ilyen, hanem sokan mások pl. Demján Sándor, a norvég állam vagy a 19.században Jókai „aranyembere” (egy görög mecénás, akiről a regényének főszereplőt mintázta), nem feltétlenül alantas indokokból teszi ezt. Még egy milliárdos fejével is kell tudnunk gondolkodni, az ő szempontjai is figyelembe venni, ne adj isten démonizálás helyett a véleménykülönbségeket is tisztázni vele.

Szellemi műhelyek

Az emberek egymást inspirálják, ami csak különféle szellemi műhelyekben lehetséges, magányosan ez nem megy. Még a különféle blogok is (számomra ilyenek a Szemlélek, az Ezer és a Vincent, és még lehetne folytatni ezt a listát) segítik a közös gondolkodást. Szükség van azonban még inkább célorientált szellemi műhelyekre, amelyek nem egy adott ideológiára épülnek, alapvetően nyitott gondolkodásúak, amellett, hogy a résztvevők pontosan tisztázzak a számukra fontos alapértékeket. A hatalomnak pont az az érdeke, hogy ilyen szellemi műhelyek ne létezzenek a kormányzaton kívül, csak engedelmes bürokraták, épp ezért a pénzügyi forrásokat is igyekszik központosítani. A zavaros gondolatokat (különféle konteókat) egyáltalán nem szabad figyelembe venni, mert ezekkel a gondolkodás nem tud mit kezdeni, ezek egytől egyig emészthetetlen gumicsontok, a számítógépes vírusoknak felelnek meg, hasonló káoszt okoznak. Emészthető mértékű problémákat kell tudni kezelni, nem a világot megváltani vagy az embereket „jobb útra téríteni”.

A gondolatok közlésének világossága, a stílus pozitív jellege (vádaskodások helyett alapvetően elfogadó), tisztázott, de nem bebetonozott alapértékek, önreflexió, nyitottság, empátia, humor – ezek jellemzik azt a szintet, ami alapvető kell, hogy legyen a közös gondolkodás során. Ezekből fakadhatnak csak világos, az adott helyzetnek megfelelő és a társadalom nagy része számára is érthető, egyszerű megállapítások.

Az „új-ság”-nak már a nevében is benne van, hogy a legaktuálisabb eseményekről tudósít, ennélfogva sokkal inkább a nyitott gondolkodásúaknak, mint a kifejezetten konzervatív felfogásúaknak való. Feltéve persze, hogy az újságírók és a szerkesztők szakszerű és felelős munkát végeznek, nem pedig megrendelésre gyártják a híreket valamilyen ideológia szolgálatában. Mivel az ingerküszöbünk a negatív hírek esetében jóval alacsonyabban van, ezért olvasóként részben mi magunk "szerkesztjük" az újságokat, mert ha egy közeli városban valamilyen balhé történt az mégiscsak jobban érinthet minket, mint amikor egy koala bébi született az állatkertben.

Az újságírás sosem lehet teljesen elfogulatlan, az egyéni (illetve csoportos) értékrend és ízlés mindig szerepet játszik, ezt mindannyian tudjuk és figyelembe is vesszük, emiatt van szükség sokféle folyóiratra. A populista demagógoknak azonban a független újságírás nagyon csípi a szemét, egyszerűen azért, mert ilyenkor rendre kiderül, hogy nem ők fújják a passzátszelet, nem képesek megfelelően a közbeszédet mindig a saját céljaik mentén tematizálni. Két feltűnő példája ennek, amikor internetes folyóiratok (ezen belül a legolvasottabb Index) szinte „önálló hatalmi ággá vált” a politikusok szemében, az egyik a 2019-es klímavita esete, a másik 2020 év elején a koronavírus hírek. A tipikus radikális konzervatív reakció ezekre nagyon sokáig a tagadás volt: „a probléma nem létezik, csak felfújják, mesterségesen gerjesztik” a liberális szellemű médiumok. Türelmesen ki kell várni ilyenkor, hogy a globális problémák súlyát felfogják a konzervatív véleményvezérek is és belássák, hogy ezek is legalább annyira drámaiak, mint amelyeket folyton sulykolni szokak (mindenekelőtt a migrációt). A csoportmentalitás mind a két esetben nagyon látványosan megfordult, feltehetően amikor a politikai vezetőink megtalálták a módját, hogyan lehet az új problémákat valahogyan „meglovagolni”, saját céljaikra felhasználni, ezért ami tegnap még rémhír volt, az lett a hivatalos vélemény és fordítva. Egyik napról a másikra stratégiák és akciótervek születtek olyan problémákra, amelyeket sokáig csak elbagatellizálni igyekeztek. (Megjegyzem, hogy akár a klímakérdést, akár a COVID járványt vesszük alapul, a kormányzati intézkedések bőven kritizálhatóak, igen gyakran mert elnagyoltnak, helyenként bürokratikusnak vagy önkényesnek tűnnek.)

Az Index egyébként még akár 8-10 évvel ezelőtt is enyhén jobboldali újságnak számított, csak közben nagyon eltolódott a közfelfogás jobbra és teret nyert a radikalizmus. Az Origo volt régebben inkább baloldali, manapság azonban már néhány rovatot leszámítva (számomra legalábbis, és sokak számára) meglehetősen propaganda ízű cikkeket tálal. Az igaz persze, hogy érdemes a pozitív eredményekről is beszámolni, de csak ha hiteles módon történik, nem pedig „mese gyerekeknek”. Sajnos nálunk a közélet a médiumokban nagyon polarizált, az egyik oldal folytonos offenzívában van, csak a teljhatalmat tartja elég biztonságosnak, másik oldalon pedig időnként a beszorítottság érzése jellemző és ez a fajta nyomás szintén rontja az ítélőképességet. Ezzel együtt a független médiában, ahol nem a nyelvcsapások számában versenyeznek, jóval gyakrabban születnek objektív hangvételű és színvonalas írások.

Az egyre radikalizálódó kormány (illetve NER-) propaganda eredménye egyértelműen látszik személyes ismerőseimen is, akiknek egykor nagyon karakán véleményük volt közéleti kérdésekben, de ma már többé-kevésbé elfogadják a kormánypropagandát vagy netán azonosulni is tudnak vele. Az értelmiség nagy részét is már lekenyerezte, egyszerűen megvette a hatalom, a társadalom jelentős része a Kádár-rendszerhez hasonlóan korrumpálódott.

Nagyon jól lehet most is mutogatni másokra, hogy a problémákat ők okozzák a nagyok, nem pedig mi „kisemberek”. Ez a fajta játék egy nagy önbecsapás, - ami viszont messzire vezet és nem ennek a cikknek a témája. (Mintha hallgatólagosan elfogadnánk, hogy mindenki úgyis hasznot húz és valamilyen formában járadékvadász – ami szinte azzal egyenértékű, hogy a természet is korlátlanul kizsákmányolható.) Az értelmiségi embernek nem kenyere a bulvár, a világban történő események lebutított és szenzációhajhász tálalása, ami lényegében pletyka szint, azt sem szereti, ha megmondják neki, hogy mi a „mi álláspontunk”. Ezen túlmenően azonban az értelmiség nagyon sokféle felfogású és értékrendű, a hatalom ezt kihasználva (ti. a szétszórtságot, szolidaritás hiányát, a határozottság hiányát) simán bedarálja őket. Az értelmiségieknek tanulni kell a hibáikból és kilépni az elefántcsont tornyaikból, mivel napjainkban az egyetlen fontos „kultúrharc” (pártállástól függetlenül) az irracionális felfogások és a józanész között zajlik.

Kép forrása: Wikipédia

Tényszerűen érdemes megnézni, hogy milyen eredményeket ért el az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege az I. világháborúban, előrebocsátom, a kép eléggé lehangoló lesz. Azt kell mondani, hogy gyakorlatilag a katonák hősiessége és kitartása volt az egyetlen tényező, ami ellensúlyozni tudta a gyenge felszereltséget és a pocsék hadvezetést.

Egyrészt a kontinentális erőviszonyok a világháború előtt ismertek voltak, már 1871 után körvonalazódtak: a legerősebb a német, ezt követi a francia és a nagyhatalmak közül még az oroszok is erősebb hadsereggel rendelkeztek mint a Monarchia. Igazából a német hadsereg kiemelkedett az összes közül a hatékonyságát tekintve, a mozgósítottak létszámához képest bármelyiknél jóval nagyobb ütőerővel rendelkezett.

A világháború kitörésének okaiba most azért nem akarok belemenni, mert az sokkal inkább rólunk szólna, hogy mi mit látunk bele az eseményekbe, ugyanis szinte egyetlen történész sem képes egyidejűleg a nagy képet látni és az akkori emberek fejével gondolkodni, emiatt az összkép még mindig hiányos marad. De facto mégis a Szerbiának küldött hadüzenet volt az, ami kirobbantotta, annak ellenére is, hogy mindenki tudta, hogy az oroszok mögöttük állnak. Mindjárt a háború elején képtelen volt a hadvezetés felmérni azt, hogy milyen gyorsan lesznek képesek az oroszok mozgósítani északon (a vasútvonalak ezt lehetővé tették), és alábecsülték Szerbia erejét is.

A Monarchia frontjai azonban mind másodlagos jelentőségűek voltak, a háború nem ott dőlt el, hanem Franciaországban, ahol az angol, később pluszként az amerikai támogatás volt az, ami az erőviszonyokat kiegyenlítetté tette. Mégis szinte a  háború végéig többnyire a német hadsereg volt a támadó fél, azonban a frontokat sosem tudták áttörni, illetve az esetleges áttöréseket kihasználni, mert a franciák és angolok mindig képesek voltak újabb tartalékokat küldeni vasúton keresztül. (Egyébként 1918 második felében az angol hadsereg a különféle hadnemek együttműködésének tekintetében már felülmúlta németekét, már kirajzolódott nyugaton is az antant győzelme.)

A Monarchia frontjain a képlet mindig nagyon egyszerű volt: szinte csak vereségek követték egymást, amíg oda nem küldtek egy német hadsereget vagy néhány hadtestet, ami megmentette őket. Megjegyzem, hogy a németek szinte csak „balkézről harcolva”, úgy mellékesen verték az oroszokat amellett, hogy a fő erőiket mindig a nyugati fronton összpontosították.

1914-ben is már Németország mentette meg keleten a Monarchiát, amikor a tannenbergi csatában szétvertek egy komplett orosz hadsereget, majd miután a galíciai csatát elvesztettük egy másik orosz hadsereggel szemben, a mazuri tavaknál a németek ismét nagy győzelmet arattak. Ez volt végig a sorminta, csak a limanovai csata volt az egyetlen, amikor saját erőből győzni tudtunk az oroszok ellen, azonban már 1915-ben Przemisl erődjét feladtuk és rengetegen kerültek hadifogságba. A németek segítségével Mackensen hadseregével voltunk képesek csak az ellentámadásra és az orosz front áttörésére. Még így is a déli sikerek és az északi vereségek miatt az oroszok kénytelenek voltak visszavonulással kiegyenesíteni a frontot, nehogy a németek bekerítsék őket. Az egész háború legnagyobb, nemzetközi visszhangot kiváltóan sikeres offenzíváját 1916-ban az orosz Bruszilov vezette a Monarchia ellen, egészen a Kárpátok vonaláig szorítva vissza minket. Igaz, hogy ekkorra már Olaszország is belépett a háborúba. Egyébként az olasz hadsereg morálja a leggyengébb volt az összes között, amit az is mutat, hogy másfélszeres túlerőben sem voltak képesek áttörni a védelmi vonalainkat.

A háború első két évében már olyan óriási veszteségeket szenvedett el az Osztrák-Magyar Monarchia a harctéren, aminél már csak az oroszok veszteségei voltak nagyobbak, és ez előrevetítette a birodalom sorsát.

A szerb fronton elvileg a hadseregünk harmadrésze is elég kellett volna hogy legyen, de képtelenek voltunk jelentős sikereket elérni. Nem közismert, hogy végül a német hadsereg (Mackensen) volt az, amely 1915-ben megtörte a szerbek ellenállását és elfoglalva az országot egészen a görög határig nyomult.

A románok is beléptek a háborúba 1916-ban és betörtek Erdélybe. Ismét csak német segítséggel tudtuk őket kiszorítani és Bukarestet is a német (bolgár, oszmán) csapatok foglalták el.

Az olasz fronton az Isonzó folyó mentén egyik fél sem tudott döntő sikert elérni. 1917-ben, amikor az orosz front megszűnt, erre a frontra összpontosíthattuk gyakorlatilag a teljes haderőt. Azonban megint a német hadvezetés volt az, ami megmutatta, hogyan lehet rohamcsapatok bevetésével győzelmet elérni, a caporettói áttörést Ungvári Krisztián írta le részletesen, konkrétan az akkor még fiatal Rommel csapatának tökéletesen végrehajtott előrenyomulását. Rengeteg volt a hadifogoly, az olasz hadsereg teljesen szétesett és csak francia-brit segítséggel tudták stabilizálni a helyzetet. 1918 júniusában a Monarchia csapatai a Piave folyónál ismét támadást kezdeményeztek, ezúttal önállóan, az eredmény teljes kudarc, amitől a közös hadsereg megroggyant és októberre már gyakorlatilag vége volt.

Németország még képes lett volna egy darabig ellenállni nyugaton, azonban a fő szövetségesének gyakorlatilag nem volt már semmilyen jelentősebb hadereje. (Ezt a hirtelen kipukkadást a közvélemény nálunk sem érzékelte, mert a csapataink mind ellenséges területen voltak, nem szorították őket vissza.) A Monarchia ekkor már minden tekintetben elfogyott, hiányzott a felszeltség, utánpótlás, élelem és morál.

A hadsereg moráljáról is érdemes külön szót ejteni: a minket az osztrákokkal összekötő legerősebb kapocs az operett volt (innen jön az „operetthadsereg” elnevezés), képzelhető hogy például a csehek mennyire akartak harcolni, (Hasek írt erről a Svejk című klasszikus művében), közvetlen érdekeltsége leginkább a szlovénoknak, horvátoknak és osztrákoknak lehetett az olasz fronton. (Sőt Magyarország voltaképp ellenérdekelt volt a Monarchia terjeszkedésében.) Hogy mégsem a morál volt a döntő tényező, abban szerepet játszhatott az is, hogy a besorozott katonák nagy része az alsó társadalmi osztályokból került ki, ők pedig már megszokták a feltétlen engedelmességet. (Később viszont lesz már jelentősége annak nálunk, hogy kik mennek haza a frontról, az 1918 végi általános anarchiában és a kommün viszonyai között is.)

Az, hogy a monarchia ennyire sikertelen volt végig a háborúban, ennek a fő oka alighanem hadsereg alapvető korszerűtlenségében rejlik. A háború kezdetén is már túl kevés volt az ágyú, sőt a katonák kétharmadának ismétlőpuska sem jutott (már 1866-ban is a fegyverek korszerűtlensége miatt vesztették el a poroszokkal szemben a königgratzi csatát). A vezérkar harcászati ismeretei teljesen korszerűtlenek voltak, egy sikeres támadó hadműveletet sem tudtak végrehajtani és még Szerbia ellen sem boldogultak egyedül. A katonák ellátása, a logisztika pedig egyenesen csapnivalónak volt mondható. A hadsereg fokozatosan teljesen kivérzett, ezzel szemben a románok még Bukarest feladása után is vissza tudták vonni fő erőiket, amelynek ütőképességét 1918-ban is megőrizték.

Az Osztrák-Magyar Monarchia szerepe az I. világháborúban a hadüzenettől kezdve egészen az összeomlásig, lényegében véve nem más, mint egy teljes egészében korszerűtlen és idejétmúlt államalakulat bukásának története. Láthatunk bele ennél többet is, de teljesen felesleges.

Felhasznált források:

https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_military_engagements_of_World_War_I

https://www.origo.hu/tudomany/20140731-i-vilaghaboru-ilyen-volt-a-monarchia-hadserege-szerbia-megtamadasakor.html

https://hu.wikipedia.org/wiki/A_Magyar_Kir%C3%A1lys%C3%A1g_az_els%C5%91_vil%C3%A1gh%C3%A1bor%C3%BAban

https://www.libri.hu/konyv/hatos_pal.az-elatkozott-koztarsasag.html

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Ungvary_Krisztian_Tettesek_vagy_aldozat&type=22&id=271516

Feltűnő a legújabb nemzeti konzultációban, amely a koronavírusról szól, hogy a múlt idejű eseményeket jövőbeliként kezeli. Szerintem ez az egész kérdőív egy melléfogás, mert nyilvánvalóan nem az állampolgárok véleményét kéri, hiszen már meghozott döntésekről van szó. Egy járvány esetében egyáltalán nem mosható össze a kettő, hiszen nem tudjuk, hogy a vírus veszélyesebb vagy kevésbé veszélyes arcát fogja mutatni (ha optimisták vagyunk, akkor azt mondjuk, hogy egy kanyaró járvány esetében sem kell rendkívüli intézkedéseket hozni és talán a COVID-19 is idővel ahhoz hasonló szintűvé válhat). Másrészt viszont felléphetnek egyéb járványok, más természeti csapások, amelyekre jobban fel tudunk készülni a most megszerzett tapasztalatok révén. Például már a 2.kérdés is teljesen semmitmondó, mert a járvány visszatérésének és újabb járványoknak mindig van kockázata, a „járványügyi készültség” pontos tartalma viszont értelmezhetetlen. Éppúgy mint a 3. esetében „tovább erősíteni az idősotthonok védelmét”, - a kérdés hogy mihez képest, hogy elég erős-e, erre szakértő tud erre válaszolni, mint a legtöbb kérdésre is.

Mindig felmerül a konzultációs kérdőívekkel kapcsolatban, hogy van-e megfelelő kompetencia állampolgári szinten ezek megválaszolására, valamint az is, hogy valóban az emberek véleményére kíváncsiak-e, vagy pedig propaganda célú levelekről van inkább szó. (A 3.kérdés például a budapesti főpolgármestert támadja.)

A 4.kérdés is idejétmúlt (védőfelszerelések hazai gyártásának erősítése jóval túl a járvány csúcsán), az 5. szintén, hiszen alapvetően senki nem akar digitális oktatást, amelynek a hatékonysága messze nem kielégítő. Sokkal kevesebbet lehet így megtanítani és a családokra is plusz terhet ró a felügyelet megszervezése. A 6.kérdés esetében (járványügyi figyelőszolgálat) ugyanaz a helyzet, mint az előzőeknél. Igazából arról van szó, hogy a kormány dicséretet vár a szavazópolgároktól, hogy a válsághelyzetet megfelelően kezelte. Alapvetően jól kezelte valóban, nálam 10-es skálán 7-8 pont, azért nem a maximum, mert voltak bőven kapkodó, ellentmondásos intézkedések is. (A kormány munkájának megítéléséhez nem kell kérdőívet kiküldeni, létezik közvélemény kutatás is.)

A 7.pont a multinacionális vállalatok is járuljanak hozzá a járvány költségeihez: vannak olyan cégek főleg az autóiparban, ahol a dolgozók megtartása is kérdéses, vagy hogy kell-e gyárakat bezárni, ezért ágazattól függ a válasz (valójában pedig eldöntött tény a bankok és egyes multik különadója, már megint a fránya igeidők..)

A 8.kérdés (hazai termékek és hazai turizmus támogatása) teljesen független a járványtól, a 9. (munkahelyvédő programok) szintúgy, megint alapvetően dicséretet vár el a kormány – az idő fogja megmondani csak, hogy az intézkedések és a programok megfelelőek voltak-e.

A 10.kérdés azért szerepel, hogy elő lehessen hozni Soros Györgyöt mint „közellenséget”, holott egy pénzügyi ötletről van szó csupán semmi többről, emellett a világ legtöbb országa államkötvényeket bocsát ki, hitelből igyekszik finanszírozni a gazdaságvédelmi és szociális programjait. Valószínűleg nálunk is sor fog kerülni államkötvény kibocsátására és a csökkenő államadósság trendje megtörhet.

A 11.kérdésnek sok alapja nincs, mert nem tódulnak a külföldiek, hogy felvásárolják a magyar cégeket. Itt inkább arról lehet szó, hogy az állam igazolni szeretné, hogy egyre több cégben szerez tulajdonjogot (pl. stratégiai fontosságúnak nyilvánítva). Ez a folyamat lehet akár pozitív tartalmú is, én magam nem tudom megítélni, de a járványhoz sok köze nincsen.

A 12-13 a bevándorlás korlátozásáról szól, Orbán kedvenc témájáról, ahol a fő kerékkötő „Brüsszel” és az Európai Bíróság lenne. Úgy gondolom, hogy vannak csúsztatások a szövegben, mert ilyen szinten az EU nem akarja meghatározni azt, hogy mit tegyen a magyar kormány bevándorlás ügyben (Soros Györgynek vagy bárkinek a terve pedig teljesen irreleváns e tekintetben). Talán mégis ez a két kérdés az – a nem teljesen korrekt felvezető szövegtől eltekintve, amire egyértelmű igennel és nemmel lehet válaszolni. A többi kérdés gyakorlatilag megválaszolhatatlan.

Az 1.kérdést kihagytam, mert az állampolgár nem dönthet a szükséges intézkedések köréről, pl. hogy a maszkviselés hol, meddig kötelező vagy sem. Éppúgy mint arról sem mérlegelhet, hogy átlépheti-e a záróvonalat vagy átmehet a piroson. Ilyen jellegű kérdéseket eleve nem szabad feltenni.

Amiről nem szól a konzultációs kérdőív, hogy mit tehetne még a kormány az állampolgárokért. Ugyanis az nem nagyon működik hosszabb távon, más országokban sem, hogy ha a leggazdagabb vállalkozó rétegek, a nemzeti burzsoázia erősítése révén automatikusan növekedni fog az alsóbb rétegek jövedelme is. (Nem biztos, hogy nálunk költi el a pénzét, az sem hogy jövedelmet termelő vállalkozásba fekteti az sem, hogy a jövedelem elég széles körben fog szétterülni.) Emellett a világon szinte mindenhol vannak különféle szociális programok, amelyek kimondottan a járvány miatt nehéz helyzetbe került embereknek nyújtanak segítséget, nálunk viszont ezek köre nagyon korlátozott.

A közéletben legalább kétféle konzervatív magatartás van, az értékőrző (művelt) valamint a harcias (ösztönös) típus, a kettő sok tekintetben szöges ellentéte egymásnak. (Ezen kívül természetesen lehetnek bárkinek egy-egy adott területen konzervatívnak mondható szokásai, konzervatív kulturális ízlése, ami a politikai nézeteitől teljesen független.) Éppúgy többféle módon lehet valaki konzervatív, mint progresszív is (szocialista, liberális, zöld párti stb.) A jobb- és baloldal éles szembeállítása és túlhangsúlyozása a médiumokban leginkább csak politikai játszmák célját szolgálja.

Az értékőrző típus a hagyomány különféle rétegei által létrehozott kulturális teljesítményekre épít, a népi (azaz gyakorlatilag pár évszázaddal ez előtti paraszti kultúrában gyökerező) hagyományok ápolása is ennek egy példája. Konzervatív felfogású az is, aki számára a régi nagy kultúrák mesterei és klasszikussá vált alkotásai jelenti az etalont, de éppígy a hagyományos nagy egyházak tanításaihoz való vonzódás és a keresztény hitélet is mindenképp ide tartozik. Aki régies szóval „maradi”, az alapvetően nagyon szkeptikus minden újdonsággal szemben és sokkal inkább az idők próbáját kiállt gyakorlatok híve. Bármi, ami nálunk képes volt kulturális hagyományt teremteni, a Kádár-rendszerrel is bezárólag, képezheti egyfajta konzervatív mentalitás alapját.

A harcias mentalitású vagy ösztönös típus egy ponton találkozik csak az értékőrzővel, ez pedig a modernitás elutasítása, de más közös nem nagyon van bennük, még ha a politika szeretné is összemosni a kettőt. Igaz viszont, hogy a túlzott moralizálás bizonyos helyzetekben nem válik be, a harciasságra is szükség van. Ez a típus viszont már nagyon mélyre megy vissza időben, gyakorlatilag a paleolit szintig (még ha nem is mindig tudatosan teszi ez, a szövegeket ha megkapargatjuk, mindig jól látható). Számomra ez a mentalitás kevéssé szimpatikus, mert nem hiszek az emberi természet teljes változatlanságában (bár az erőszakos megváltoztatásában éppúgy nem), annak ellenére sem, hogy a sok ezer éves, állatvilágból hozott ösztöneink nyilvánvalóan nem változtak. Nem teljesen ideillő példa ugyan, de még az ún. „paleolit diéta” sulykolása sem állja meg a helyét teljes mértékben, mert tény, az ember több évezred alatt sok féle táplálékot „megtanult” megemészteni, evolúciós változásról van szó természetesen.

Az nem igaz, hogy az ösztönös megérzéseink általában jók, ez nagyon helyzetfüggő, gyakrabban éppen a lassú gondolkodás (a voltaképpeni gondolkodás) ad jobb megoldásokat az impulzusszerű reakciókkal ellentétben. Igaz persze az is, hogy hajlamosak vagyunk túlagyalni a dolgokat. A mai problémánk nagyobb része nem magából a modernitásból, hanem legalább ilyen mértékben a paleolit felfogásunkból adódik, a környezet pusztítása, a féktelen fogyasztás is mind ezek példái. (A harcias felfogásúak igen gyakran feltűnő módon nem hívei a környezetünk védelmének, elutasítják, hogy szükség lenne ilyesmire.)  Engem egyébként kifejezetten zavar, bár lehet hogy bennem van a hiba, hogy a közéleti megnyilvánulásaikat tekintve mennyire nincsenek erkölcsi gátlásaik és mennyire pankrátor módon küzdenek (akár övön aluli ütésekkel is, fair-playt nem ismerve).

A modernitás egyes jelenségei sokakat annyira zavarnak, hogy a mérsékeltebbek is inkább rokonszenveznek a harcias (radikális) fellépésűekkel. Viszont igen nagy naivitás lenne azt gondolni, hogy mások elvégzik helyettünk a „piszkos munkát”, akár egyenruhában masírozó önkéntesektől, akár az állam bácsitól vagy egy kormánytól várjuk azt, hogy az érdekeinket kiharcolja helyettünk, ugyanis ez nem lesz ingyen, erre többszörösen is rá lehet fizetni.

A hagyományok között van számos hasznos és káros is, egy vitában nem jó egy olyan érv, hogy valami több száz éve fennáll már, mert erre azt mondhatjuk, hogy épp emiatt ideje lenne rajta változtatni. A vármegye rendszer például tipikusan ilyen, - kérdés egyáltalán az is, hogy mire jó manapság, amikor van kistérség, régió stb. A megyehatárok kijelölésében is vannak furcsaságok, például Cegléd Pest megyéhez tartozik, holott több köze van Szolnokhoz, Esztergom és Hatvan pedig közelebb van a fővároshoz, mint a saját megyeszékhelyéhez (és nem is kapcsolódik hozzá egyébként), hogy csak néhány közismert példát mondjunk. A járásokkal kapcsoltban hasonló ésszerűtlenségeket lehetne találni, a választási kerülteket pedig a kormánypárt úgy alakította ki, hogy számára kedvezőbb eredmények szülessenek, néha olyan településeket vonva össze, amiknek tényleg semmi közük egymáshoz.

A konzervatív felfogású ember többnyire eléggé múlt orientált személyiség, a magyar történelem fő eseményei is fontosak számára. (Vegyük tudomásul, hogy egy progresszív felfogásút az ilyesmi nem nagyon érdekli, egyszerűen azért, mert az emberi agy nem képes egymástól nagyon eltérő dolgokkal foglalkozni, nem pedig azért mert alapvetően „nemzetietlen” lenne. Az emberek érdeklődése nagyon sokféle lehet.) A történelmünkről szóló bármiféle alkotás megítélése mindenképp kontextus függő. Például egy Trianon-emlékmű felállítása egy városban lehet valóban indokolt (pl. az elcsatolt területek közelében van, vagy sok magyar menekült oda azokról a területekről), de lehet szimplán ad-hoc „vonalas” építmény, mint annak idején a szovjet hősi emlékmű vagy a Lenin-szobor. Egy ősmagyar származásról szóló tanulmány is lehet minőségi tudományos munka, vagy pedig (főleg a népszerűsítése során) csöpöghet a harcias kisebbrendűségi érzéstől, utóbbi esetben a tárgyilagosság hiánya sokat levon az értékéből és veszélyes ideológiai eszközzé válhat. Egy másik fajta példa arra, hogy kétféleképpen értékelhetjük ugyanazt: Freund Tamás új MTA elnök nyilatkozatát is tarthatjuk akár teljesen hitelesnek vagy szimpla politikai manővernek, idővel ki fog derülni, melyik megérzésünk volt a helyes.

A konzervatív gondolkodás is lehet ideologikus, éppúgy belecsúszhat ebbe mint a baloldali. Ha például azt gondolom, hogy minden bútor csak akkor lehet jó, ha fából van, vagy ha az e-könyv olvasó szimplán csak rosszabb mint a papírra nyomtatott könyv és egy teljesen fölösleges tárgy, akkor pont erről van szó, mert a gondolkodásom nem elég rugalmas, hiszen nem azzal foglalkozom, hogy mikor, milyen helyzetben mi a praktikusabb megoldás. (Vagy a „multi” gonosz, a kisvállalkozó viszont jó, mint a tündérmesében stb.) Az ideológia-vezérelt gondolkodás mögött mindig van egyfajta ösztönös harc valami ellen, mindig valamit ki akar zárni az életből és hatalmat akar gyakorolni. Hogy mindig az a jó, ami természetes vagy amit annak tartunk, ez egyáltalán nem magától értetődő,  mert még ha többnyire igaz is, akkor se lehet mechanikusan alkalmazni. Már csak azért sem, mert az ember maga sem „természetes jelenség”, sok olyan tulajdonságunk van, ami a természetben soha vagy alig fordul elő.

Még egy fontos tényező, hogy a felfogásunk a korral is változik, általában konzervatívabbá válunk az évek, évtizedek elteltével. Nyilván az idősebb ember kevéssé fog próbálkozni újdonságokkal a fiatalokkal ellentétben, sőt mi több amit konzervatívnak tartunk az nem ritkán csak tespedést takar, mert nem akar már semmi újat megtanulni.  (A szimpla tespedés lehet akár egy harmadik fajtája a konzervativizmusnak, ha úgy vesszük.) Jellemzően fél minden változástól, kissé begyepesedett – ezen általában lehet változtatni, kivéve persze ha bedől egyes politikusoknak, hogy semmi szükség bármin is változtatni.

Annak ellenére, hogy a kétféle mentalitás gyakran összemosódik, a különbség igen nagy: a tudatos  konzervatív felfogású ember alapvetően mértéktartó és magabiztos (nem dől be minden újdonságnak és divathullámnak), ezzel szemben az ösztönösen „maradi”, a harcias típus bizonytalanabb személyiség, hiszen kell neki egy ellenség, ami ellen harcolhat, az identitását a modernitás tagadására építi. Annyira szeretne harcolni, az már másodlagos szempont, hogy mi ellen. (Voltaképp az ilyenkor szokásos alapérv a „hanyatló nyugat” sem több mint egy ideológiai koncepció, előre nem lehet kijelenteni ilyen sommás ítéleteket semmiről.) Ez egy nagyon negatív mentalitás, bár azt nem állítom, hogy haszontalan, mert nyilván nem az. Demagóg megfogalmazásnak tűnhet, de a lényeg talán abban rejlik, hogy hol van az irányítás, a kreativitást fejlesztők kezében vagy a puszta harciasságot hangoztató vezetők kezében, az utóbbi hosszú távon nem más mint katonaállam… Jóléti államok viszont csak ott jöttek létre, ahol a vezetés sok színű, nem törekszik kizárólagosságra, hanem többféle felfogást és irányzatot képes ötvözni.

Nassim Taleb közismertté vált „A fekete hattyú” című könyve számos olyan esetet mutat be, amikor a megszokott világunk helyett hirtelen „Extremisztánban” találjuk magunkat, és az ilyen helyzeteket érdekes módon a legtöbb esetben nem annyira a szélsőségesnek és abnormálisnak tartott emberek idézik elő, hanem a teljesen „normálisak”. Az a helyzet, hogy a legtöbb extremitás forrása éppen a normalitás maga (a szürke, ötlettelen, az adott normáknak csupán megfelelni akaró passzív magatartás).

A természettel szemben, ahol például a fák magassága a pár méteres tartományból a százvalahány méterig terjedhet, az emberek által alakított körülmények esetében igen gyakoriak, sőt megszokottnak is mondhatóak a nagyságrendekkel mérhető, extrém eltérések: ilyen például hogy az egyik ember éves jövedelme az ezer dollárt sem éri el, a másiké viszont az egy milliárdot is meghaladja. Az egyik zenei produkció legfeljebb pár száz nézőt vonz, a másik egy milliárdot stb. Az egyik sportolót sztároljuk, viszont a másikat, akinek a teljesítménye csak hajszálnyival gyengébb, őt már nem ismeri senki. A sportágak nagy részében például meggyőződésem, hogy a tehetség és kemény munka a magasabb szinteken a sikerességért már csak kisebb mértékben felelős, ezeknél nagyobb szerepet játszanak olyan tényezők mint a csalás, a jó összeköttetések és szerencse, ami néha nagyon is feltűnő tud lenni, mégis mindezt figyelmen kívül hagyva pár tucatnyi élsportolót sztárolunk csupán.

A világunk megszokott rendjét felborító extrém helyzetekért vajon kik tehetőek felelőssé? Ösztönösen arra hajlunk ugyan, hogy mivel akik jó ismerőseink ők mind zömében rendes és „törvénytisztelő pógárok”, a világban levő problémákat nem okozhatja más csak elvetemült bajkeverők láthatatlan csoportjai, még ha tapasztalat azt is mutatja, hogy ez az intuíciónk rendre hibás útra visz. Kirívó példái ennek a különféle autokráciák, fasiszta, kommunista és egyéb ideológiai alapú diktatúrák, amelyek támogatottsága tipikusan a teljesen átlagosnak mondható, „egyszerű emberek” körében volt rendre a legnagyobb. Félreértés ne essék, ez nem egy vádirat akar lenni most, csupán olyan területek bemutatása, amikor nem a kirívó, szélsőséges magatartás okozza a bajt, hanem az átlagosnak és legelterjedtebbnek mondható, úgynevezett törvénytisztelő polgároké.

A környezetszennyezés és az emberi eredetű klímaváltozás is ide tartozik, hiszen a legtöbb ember igyekszik a közvetlen környezetét rendben tartani, és miden nap éppen csak egy pici szemetet tol át mindig a „köznek”, hogy majd csak csinálnak vele valamit. Így tesszük lassanként élhetetlenné a bolygónkat éppen saját magunk számára.

A pénzügy világ határeset, ahol a felelősség talán nem ennyire általános ugyan, viszont a spekuláció és járadékvadászat kicsiben annál inkább annak mondható, legalábbis az elfogadott viselkedési normák része. A nagy pénzügyi bedőlésekben (egyébként Taleb prófétának bizonyult a 2008-as gazdasági válság előtt évekkel megjelent könyvével) a bankokon és pénzügyi vezetőkön kívül mindig szerepe van a felelőtlen hitelfelvételnek és nyakló nélküli fogyasztásnak, a látszatteljesítményekben való cinkos részvételnek is.

Tény, hogy a természet is okozhat számos szélsőséges helyzetet, amiről nem tehetünk, léteznek teljesen váratlan és kiszámíthatatlan természeti csapások. A COVID járvány viszont például pont nem ilyen, ebben az esetben leginkább a felkészületlenségünk volt kirívónak mondható, mert igaz ugyan, hogy minimum száz évenként van egy komoly nagy világjárvány, mi mégis a „nálunk ilyesmi nem fordulhat elő” mentalitással álltunk hozzá, feltétlenül megbízva a tudományban és az egészségügyben, nem vettük eléggé figyelembe azok tapasztalatait sem, akik már átéltek ilyen helyzeteket.

Mindig a leglátványosabb és nemrég megtörtént esetek bekövetkezésétől félünk legjobban, ilyen például a terrorizmus és a légi katasztrófák, az ezeknél jóval több áldozatot szedő, potenciálisan jóval nagyobb veszélyt jelentő cukorbetegségtől viszont már korántsem annyira, és nem is teszünk semmit a megelőzésére – a közfelfogás tipikusan így működik.

A tudomány például egy tipikusan olyan terület, ahol az éppen divatos közfelfogás dogmatizmust okoz, a dogmáknak ellentmondó megfigyelések figyelmen kívül hagyását és a tapasztalatokból születő új elméletek elutasítását. Kívülállók többnyire nem képesek jól megítélni az egyes kutatók tevékenységét, az emberek gyakran bedőlnek annak aki azt mondja, amit hallani szeretnének. A szakterületen belül ezzel szemben a kollégák többnyire elég jól meg tudják ítélni egymás valódi teljesítményét, a munka jól látható még a dogmatizmus ellenére is. Az is jól tudják, hogy ha valaki talál valamit az nagyrészt szerencse kérdése, ezért az elismerés végeredményben mindig egy tágabb értelemben vett közösség munkáját illeti, még egy Nobel-díj esetében is.

A társadalmi normák rendszerében lehet hibákat keresni, én azonban úgy vélem, hogy több ezer év óta ezek alapjában rendben vannak. A vallásokkal sem az fő baj, hogy a normáik hibásak lennének, hanem hogy az emberek csak felhasználják őket saját céljaikra, egyes tanításokat kiemelve másokat teljességgel figyelmen kívül hagyva, és épp a vallások eredeti szellemisége vész el ezáltal. Leginkább azt a normát szoktuk betartani, ami a köz által jól ellenőrizhető és látványos.

A világunk túlságosan is egizmusra épül és a nagy egókat követik, másolják a többiek. Kérdéses, hogy a mértéket nem ismerő egoizmus és „megengedhetem magamnak” típusú fogyasztói mentalitás bármiféle külső hatalommal mennyire korlátozható? Ezzel leginkább az a baj, hogy a másokat korlátozók úgy gondolják, hogy rájuk ezek a korlátok nem érvényesek, ők a törvények fölött állnak, ezzel pedig az egész hitelessége elvész. A közfelfogás alakítói, azok akik képviselik számunkra, hogy mi tekinthető „normálisnak” és leginkább követendő magatartásnak, általában nincsenek tudatában a felelősségüknek. Így válik az, amit normálisnak tartunk szép lassan szimpla idiotizmussá, és juttat el minket szép lassan a Taleb által „Extremisztánnak” nevezett állapotokba.

A válasz nem annyira magától értetődő mint gondolnánk. Általában fiatalok költöznek nagyobb városokba, hiszen eleve mobilabbak mint az idősebb korosztályok. Viszont ha megkérdezzük őket, akkor nem nagyon tudnak világos előnyöket mondani, csak valami olyasmit, hogy pl. „Pesten több a lehetőség.”

Rendszerfüggetlen jelenség

A világ minden országában jellemző, hogy a városok, különösen a nagyvárosok népessége rohamosan nő, a falvaké csökken. 2007 óta meghaladja a városlakók száma a falvakban élőkét, ráadásul a világ nagy metropoliszai, megavárosai gyors ütemben duzzadnak. Számomra elképesztő az is, hogy néhány év múlva többen fognak élni 500 ezernél nagyobb lakosságú városokban, mint az ennél kisebbekben. A zsúfoltság, a zaj, a környezeti ártalmak, magasabb árak és a kiterjedtebb bűnözés sem tartja vissza az emberek többségét attól, hogy egy nagyvárosban vagy annak vonzáskörzetében lakjanak.

Japánban például, ahol a népesség száma csökkenőben van Tokióé még mindig növekszik, a kiürülő falvakból a zsúfolt metropoliszba törekednek a legtöbben, és úgy tűnik hogy még akkor se nagyon akarnak „vidéken” élni, ha fizetnek nekik érte. Nálunk is Közép-Magyarország és ezen belül Budapest térsége az egyetlen régió, amelynek lakossága dinamikusan növekszik, bár a legtöbben nem a nagyvárosban, hanem annak vonzáskörzetében szeretnének élni.

Mindig egy lépéssel feljebb

Már a Kádár-rendszerben is megfigyelhető volt, hogy nagyon sokan csak egy lépéssel szeretnének feljebb jutni: faluból kisvárosba, kisvárososból egy nagyobb városba vagy Budapestre, Budapestről pedig egy nyugati nagyvárosba, a kivándorlás régebben leginkább a budapestiek körében volt jellemző. Utólagos magyarázatként egyesek az unalmas, fojtogató, kevéssé kulturált légkört nevezték meg fő okaként annak, amiért nagyobb városba költöztek.

A nagyvárosnak sok előnye van, de nem ezek miatt költöznek oda

A jobb egészségügyi ellátás nem egy olyan ok, ami miatt egy fiatal nagyvárosba költözne, őket ez igazából nem érdekli. (Igaz viszont, hogy egy idősebb embert, aki visszaköltözne falura, esetleg a nagyvárosban maradásra bírhatja az egészségügyi ellátás színvonala.) A jobb oktatás se annyira jelentős érv, hiszen egy diák lakhat bármikor kollégiumban vagy albérletben is átmeneti jelleggel. A jobb közlekedési lehetőség megint nem egyértelmű: Budapesten belül utazni a dugók miatt nem ritkán tovább tart mint egy távolabbi városból eljutni oda, sőt a peremvárosokban és egyes lakóparkokban a tömegközlekedés egyenesen tragikus szintű – mindez ez mégsincs hatással a migrációs trendre. Éppúgy mint az sem, hogy a nagyvárosban drágább az élet, a lakhatás pedig különösen jelentős költség egy kisebb városhoz vagy faluhoz képest. A szórakozási lehetőségek lehetnek ugyan vonzóbbak, de ma az internet korában, „elvben” már nem jelent nagy hátrányt, ha valaki egy kis faluban él, a neten ugyanúgy megtalálhatja azt, ami neki tetszik. A munkalehetőségek nyilván jobbak a nagyvárosban, habár manapság számos vállalat és cég falvak közeléből is jól elérhető, a közlekedés nem jelent már akkora hátrányt mint régebben.

Falun élve nehezebb a rejtvényt megfejteni?

Egy „múlt századi” újságárus gúnyos mondatát idézve, nem szó szerint persze, a falvakban egy nappal hamarabb jelenik meg a Füles újság, mert ott állítólag nehezebb megfejteni. Itt nem arról van szó, hogy a buta emberek a falvakban élnek az okosok pedig városban, hanem hogy mennyire élénk a két közeg, mennyire segíti a gondolkodást vagy sem. A falvakban úgy tűnik, hogy az életritmus valahogy lassabb és kevéssé érdekes mint egy városban, ami lehet egyfajta magyarázat, a dinamikusabb emberek inkább igénylik a nagyobb tempót. Számomra önmagában ez az érv mégsem eléggé meggyőző, éppúgy mint a több munkalehetőség sem.

Talán inkább valami olyasmiről van szó, hogy nem a szomszédjaid lesznek azok, akikkel feltétlenül jó barátságban kell lenned, egy nagyvárosban nagyobb eséllyel találsz olyanokat, akikkel van közös érdeklődés és hasonló hullámhossz. A közösségi élet legalábbis amit annak nevezünk, rendkívül paradox jelenség, hiszen a lelki értelemben vett összetartó, egymást segítő közösség nem mindig ugyanaz jelenti, mint közös szellemi célokat kitűző csoport tagjának lenni. Habár az USA polgárainak nagy része egy felmérés szerint inkább szeretne falun mint nagyvárosban élni – az ilyen felmérések valójában nem a valóságot tükrözik, inkább nosztalgiákat és az emberek pillanatnyi vágyait. Jelenleg az ország 3,5%-án él a lakosság közel kétharmada és a nagyvárosok jelentős részének a lakossága folyamatosan növekszik.

Szellemi műhelyek

Mivel az érdeklődési körünk és a képességeink nagyon speciálisak, emiatt mennél nagyobb városban laksz, annál nagyobb eséllyel fogsz találni olyanokat, akikhez csatlakozhatsz. Sokkal nagyobb a specializáció egy nagyvárosban, mert lehet hogy egy csak egy bizonyos fajta tánc érdekel, orvosként lehetsz egy szűk szakterület specialistája és színészként sem kell mindenféle műfajban egyformán teljesítened, - egyszerűen több az esély, hogy azzal foglalkozz, amiben igazán jó vagy, szabad idődet pedig olyanok társaságában töltsd, akivel hasonló az érdeklődési körötök. Emiatt mondták már régebben a kultúra világában élők, erős túlzással persze, hogy vidéken élni olyan mint „élve eltemetettnek lenni”.

Az internet terjedése sem sokat változtatott azon, hogy a közvetlen, mindennapi kapcsolatokban megélt kisebb-nagyobb szellemi műhelyek azok, amik serkentik az emberek kreativitását, alkotókészségét. Ezt bizonyítja a nagyvárosok a kiemelkedő GDP szintje is. Az emberek jobban serkentik egymást, a speciális képességeiket jobban kibontakoztatva sokkal több értéket állítanak elő mint a kistelepüléseken.

Nem állítom persze, hogy a kép mindenki számára ennyire rózsás, mert tényleg lehetnek sokan olyanok, akik nem látnak maguk előtt más lehetőséget, mint a nagyvárosban valahogyan elboldogulni, az ottani életmódhoz valamennyire hozzászokni.

Politikai vonatkozások

Mivel alapvetően a szellemi közegek sokféleségére épül, emiatt a nagyvárosi kultúra nyilvánvalóan toleránsabb és az ott élők többféle felfogást képesek elfogadni mint a legtöbb kistelepülésen, az utóbbiak inkább a hagyományok iránt és a konzervatívabb eszmék felé orientálódnak. Az urbanizációnak nyilvánvalóan messzemenő politikai következményei vannak, az új törésvonal manapság már nem annyira falu-város mint a falu + kisváros vs. nagyváros lakossága között húzódik.

Maga a „szellemi műhely” számomra egy kulcsfogalom politikai értelemben is, a legtöbb politikai irányzat azáltal igyekszik a hatalmát fenntartani vagy növelni, hogy az őt támogató szellemi műhelyeket erősíti és a más eszméket vallókat igyekszik gyengíteni vagy szétverni. A szellemi műhely természetesen nem minden esetben lokális, manapság virtuális közösséget is jelent és jellemzően egyfajta közös gondolkodást tükröz, tagjai folyamatosan inspirálják egymást. (Bár számomra úgy tűnik, hogy nincsenek mindig tudatában annak, hogy egy tágabb értelemben vett szellemi műhely tagjai és nem is értékelik eléggé.)

Nem csak a kormányok intézkedései befolyásolják az egyes országokban a COVID elleni védekezést, hanem nyilvánvalóan hatással van erre az is, hogy az állampolgárok általában mit tartanak be ebből, valamint hogy általában mennyire ügyelnek a higiéniára. Habár ezek nem könnyen mérhető tényezők, személyes tapasztalataink azt mutatják, hogy a déli országokban az állampolgárok a szabályokat lazábban fogják fel és nem tartják annyira fontosnak mint északon. Itt a hangsúly egy járvány idején éppen azon van, hogy nem csak felszínes módon kell a szabályokat betartani, hanem legalább a közterületeken magától értetődő módon kell az előírt alapvető viselkedési normákat követni. Ha megnézzük a japánok, svédek, hollandok statisztikáit, az eredményeik más országokhoz képest nem kimondottan rosszak annak ellenére sem, hogy egyik ország sem hozott szigorú korlátozó intézkedéseket, és néhol még a teszteléseket sem tartották annyira fontosnak (bár ez alighanem hiba volt), és a sűrűn lakott Németország statisztikái sem annyira rosszak.

Úgy tűnik, mintha ezekben országokban az állampolgárok nagy többsége a józan észére hallgatva is körültekintőbben viselkedik mint máshol a szigorítások hatására, így például tudják, hogy a tömeg növekedésével a járvány terjedése nem egyenes arányban, hanem annál nagyobb mértékben, hatványozottan növekszik. Ezzel szemben a temperamentumosabbnak tartott déliek az olaszok és a spanyolok vagy latin-amerikaiak közül aránylag többen kapták el eddig, annak ellenére, hogy a melegebb éghajlat nem nagyon kedvez a vírus terjedésének (bár nem is gátolja, legfeljebb kicsit lassítja azt).

Azokban az országokban, ahol a lakosság egy része nem vette elég komolyan a járványt mint az USA-ban vagy oroszoknál, vagy éppen a braziloknál a fertőzöttség viszonylag nagy mértékű, ebből a szempontból a két szélsőség a liberális és a szélső jobbos (populista) felfogás vagy ezek kombinációja egyaránt káros, mert egyik sem segíti az állampolgári felelősségérzet kialakulását. Nagyon sok tényező befolyásolhatja a járvány terjedését, de úgy tűnik, hogy az állampolgár oldaláról nézve a mérsékelten konzervatív, alapvetően szabálykövető magatartás, törekvés a kockázatok minimalizálására, ez volt jelen helyzetben az optimális választás.

Magyarországot tekintve a kép csalóka, mert nem tartjuk magunkat ugyan szabálykövetőnek, de ez azért van így, mert a legfőbb viszonyítási pontot nekünk a németek jelentik. A Balkánhoz képest már teljesen más a helyzet és valóban, tőlünk déli és keleti irányban a járvány jelenleg nagyobb méreteket ölt. (Sok más tényező is nyilván közrejátszhat abban, hogy per pillanat nálunk a helyzet viszonylag jónak mondható, például a BCG oltás is ilyen, vagy hogy időben elkezdtük másolni az osztrákok által bevezetett intézkedéseket, megelőzve a vírus nagyobb mértékű terjedését.)

A szabálykövetés és a fegyelmezett (alapvetően protestáns eredetűnek mondható) munkakultúra egyébként nem csak ebben az esetben, hanem a gazdaság egészét tekintve is fontos tényező. Éppen azok az északi országok, ahol a járvány előtt a gazdaság és a költségvetés helyzete jónak volt mondható, kisebb visszaesést szenvednek el idén, mint az egyébként is súlyos problémákkal küzdő mediterrán térség. A 21.században úgy tűnik, a hideg racionalitás az, ami a siker legfőbb záloga lehet, a politikai retorika leginkább csak mese gyerekeknek, egy olyan játék, ami nálunk még nem vált veszélyessé vagy legalábbis nem látszanak a veszélyei.

Még egy fejlemény hogy a járvány mostani szakaszában a döntések már nem annyira a nemzetállamok, hanem egyes régiók vagy települések szintjén születnek meg, a helyi önkormányzatok felelőssége és szerepe ismét megnőtt. Nálunk is sok tekintetben eltérő régiók vannak, más helyzet a sűrűn lakott Közép-Magyarországon mint az ország többi részén, különösen a kevéssé fejlett észak-keleti vagy a déli országrészekben. Nagyon sok olyan eset van, amikor nehezen tud egy központi kormányzat a helyi sajátosságokra szabott döntéseket hozni, emiatt sem túl szerencsés, ha nálunk az önkormányzatok mozgásterét a központi kormányzat nagyon lecsökkenti.

Mindenki számára ismerős tipikus helyzet az, például egy munkahelyen, amikor valaki el van szállva magától, jellemző módon minden mondata arról szól, hogy „én” és „csak én”, mindenki mást mélyen leszólva a háta mögött. Annyira túljátssza a szerepét mint egy rossz ripacs, mégis a leggyakoribb eset, hogy senki nem jelzi az illetőnek, hogy vegyen vissza. A háttérben gyakran az lehet, hogy megszűnt valamiféle gátlás, ami visszatartotta attól, hogy az egoizmsua túlságosan felszínre törjön, hogy túl sokat okoskodjon és mindent a saját szemszögéből legyen csak képes szemlélni. A leggyakoribb az, hogy nagyon sokáig senki nem szól neki, nem ad visszajelzést, pedig legalább három féle módon lehet tenni az ilyesmi ellen. Megjegyzem, hogy itt nem is annyira azzal van gond, amit az illető tesz (álbalában szorgalmasaan dolgozik, bár hajlamos túllépni a hatáskörét és mások munkájába is beleavatkozni), mint inkább a stílusával, amivel rontja a munkahelyi légkört, vagy a családi, egyéb közösségi légkört.

A keményvonalas (diktatórikus) fellépés

A nagy egóval szemben egy másik, még keményebb egó, leginkább a főnöke teheti meg ezt, bár nem kizárólag. Kemény verbális agresszióval a gyenge pontot, a legkisebb hibát erősen betámadni, a verbális pofonok a túlpörgött illetőt egy időre leállítják, magába szállásra kényszerítik. Hátránya ennek az eljárásnak, hogy igazságtalannak fogja érezni, hogy „ő mindent megtesz”, de „nem érti meg senki” a törekvéseit, nem támogatják, sőt még keresztbe is tesznek neki. ("Jaj én szegény.")

Az ilyen pofonok egyébként az életben nem ritkák, amikor naivak voltunk és nem eléggé körültekintőek mindannyian kaptunk már pár kemény leckét a sorstól, amit akkor és ott igazságtalannak éreztünk, később átgondolva már valószínűleg kevésbé.

Baráti beszélgetés

Ha a kapcsolat az illetővel legalább jó haveri szintű, akkor megfelelő időpontban és módon elmondható neki jól becsomagolva, hogy a fordított evolúció útján jár (majmot csinál magából). Úgy gondolom, hogy kötelessége is erre legalább kísérletet tenni azoknak, akik az adott munkahelyen a legközelebb állnak hozzá. (Sőt, van egy olyan helyzet is, amikor a barátunk szenved valaki agressziójától, ilyenkor is meg kell keresni az illetőt és megpróbálni elmondani neki, hogy mit vált ki a másikban, mert nem biztos, hogy ő maga ennek teljesen a tudatában van. Én is megköszöntem volna, ha egy adott helyezetben valaki x évvel ezelőtt így tesz.)

Ennek az eljárásnak két hátránya van, az egyik, hogy nem mindenki tudja megfelelően jól megfogalmazva, pontosan elmondani, hogy min kellene változtatni. A másik, hogy megvan a sértődés veszélye, a kritika általában megterheli a kapcsolatot. És persze akad olyan helyzet is, amikor senki nincs az illetővel eléggé jóban, vagy nem érzi meg, hogy mikor kellene beszélni egy olyan problémáról, ami mindenkit zavar.

Egyből reagálás, asszertivitás

Akik erre képesek, azoknak az egyéniségéből fakad az, hogy azonnal és határozottan lereagálják az eseményeket. Ehhez egyből fel kell tudni ismerni azt, hogy mi van a közlési szándék mögött, és bátran, határozottan pár szóval visszautasítani. Ez ahhoz hasonló, hogy ha valaki a küzdősportot annyira mesteri szinten gyakorolja, hogy egyből megérzi az ellene irányuló, vagy őt is fenyegető hatást, bár ez esetben is inkább verbális szintű agresszióról van szó. Addig nem agresszív, amíg a másik nem ad rá okot, amikor ez megtörténik, akkor viszont hideg fejjel visszatámad, és nem is variálja túl a dolgot. A hátránya ennek a módszernek, hogy az egoista csak az asszertívan fellépő illetővel szemben fogja vissza magát jobban, másokkal szemben ugyanúgy drámázik és játssza el folyamatosan a nagy halált. Minél többünknek meg kellene ismerni ezt a fajta technikát és gyakorolni a verbális szellemi önvédelmet, ha a helyzet rákényszerít minket. Tudatosság, jó helyzetfelismerés és szellemi frissesség is szükséges hozzá.

Ami pedig a leggyakrabban történni szokott

Ami a legtöbb helyen megy, hogy igyekszünk nem tudomásul venni ezt a fajta viselkedést. Vannak akiket zavar a hangos feltűnősködés, de olyanoknak, akinek túl kevés a munkája akár még szórakoztató is lehet. Ha belegondolunk, nem sok tisztelet van ilyenkor bennünk, mert nem tartjuk vissza a másikat attól, hogy hülyét csináljon magából (és egyúttal belőlünk is persze). Az biztos, hogy az igazi jó csapatmunkát gátolni fogja már eleve az is, hogy csak a saját szemszögéből képes nézni a dolgokat. Nálunk a legtöbb helyen az agresszív ember jól tud érvényesülni, a legtöbben úgy viszonyulnak hozzá, hogy miért pont én legyek az, akik le akarja állítani, ez a „mért pont én” mentalitás eléggé általános, mindenki szeret visszahúzódni a saját kis csigaházába, ha megteheti és a konfliktusos helyzeteket kerülni.

Lehet persze, hogy marad szurkálódás, célozgatás, és egyéb kicsinyes játszmák, amik megint nem fogják erősíteni az együttműködést a cégen belül. Ennek nem csak egy olyan hátránya van, hogy nem viszi a dolgokat előre és megmarad egy egészségtelen helyzet, amikor igazán őszinte kommunikációról nem lehet beszélni, hanem az is, hogy néha egy idő után „felrobbanhat”. Túl sok kis tüske és elfojtott sérelem maradhat meg, ami ha nincs mód a helyzetből való elmenekülésre, akkor hirtelen kirobbanhat belőlük.

Társadalmi szinten is ugyanaz van mint kicsiben, nagy csoportok nem képesek az önérvényesítésre, hanem csak tűrnek, ilyenkor (ha a helyzet úgy alakul és ezt lehetővé teszi) lázadások, forradalmak törnek ki. Ezek többet ártanak mint használnak, mert nem nagyon lehet megmondani, hogy az utcára vonulók mit akarnak, ezen a ponton túl már késő, leginkább csak tiltakoznak és igyekeznek rombolni azt a rendszert, amiben nem voltak képesek a saját érdekeiket megfelelően képviselni és védeni.

Az egészséges szintű agressziót és érdekvédelmet nem nagyon tanuljuk meg az iskolában sem és minták is alig vannak erre, ezért még a mindent átszövő, brutális korrupciót is inkább eltűrjük azért, hogy mások megtegyék helyettünk. Pontosan ez van ma Magyarországon, az agresszió és érdekvédelem teljes mértékű átruházása az államra.

Egyébként az iskolában még olyan alapvető dolgokat is megtanulhatnánk, de nem tanuljuk, hogy milyen szempontok alapján választunk barátokat, párt vagy házastársat magunknak, és hogy milyen különbségek vannak ezek között. Azt hisszük, hogy egyéni szempontjaink vannak, amik ránk jellemzőek, pedig egy frászt. A legtöbb esetben nem tudatos, ösztönös módon mérjük fel egymást és hozunk döntéseket, és amik alapján döntünk abban nem nagyon különbözünk egymástól…