Igaz, hogy az ember természeténél fogva ott is képes a dolgokba összefüggéseket belelátni, ahol ilyenek nincsenek, viszont a (pártoknak nem elkötelezett) magyar értelmiség ennek inkább az ellentéte, mert olyan naiv, hogy azt sem veszi észre, ami teljesen nyilvánvaló.

Figyelni kell egy ideig, hogy mit kommunikál a szélsőjobb, egyébként világszerte nagyjából hasonló dolgokat, és meg lehet tanulni az ő fejükkel gondolkodni. A jobbközép és a szélsőjobb közötti alapvető határ egyébként ott húzható meg, hogy amíg a jobbközép az európai ókori és keresztény erkölcsi alapelveket tartja a legfontosabbnak, a radikálisok bár tudatában vannak ezeknek az elveknek, mégis simán felrúgják, ha szerintük a helyzet úgy kívánja.

A jobboldali, konzervatív felfogású emberek (egyébként nem tehet róla senki, hogy milyen felfogású, ez nagyjából genetikailag meghatározott) sok esetben az emberek származásából indulnak ki, értékrendjüknek ez mindenképpen egy fontos részét képezi. Hogy ők mit kommunikálnak a származásról nem kerülhető meg és nem is érdemes megkerülni, hiszen érdekes dolgokat mutat meg róluk.

Érdemes viszont megnézni, hogy milyen helyzetek azok, ahol a származás egyáltalán nem számít: a nyári fergeteges bulik során például senkit sem érdekel a másik származása, mindenki önmagát tudja adni. Vagy például a legtöbb munkakapcsolatban is teljesen zárójelbe tudjuk tenni ezt a fajta szempontot, sőt ez a kérdés akár értelmét is vesztheti (éppúgy mint az életkor és a nem), ezért nyilván nem mellékes az sem, hogy ki milyen munkakörnyezetben dolgozik.

A magyar nép származása nagy érdeklődésre számot tartó kérdés. Megnéztem pár előadást és olvastam pár cikket a legújabb genetikai jellegű kutatások eredményeiről és arra jutottam, hogy lehetetlen őket pár mondattal összefoglalni. Az elmélyült kutatások egyre bonyolultabb képet rajzolnak ki, amibe mindenki bele tudja látni, hogy neki van igaza. A honfoglalóknál például igazolható, hogy valóban jelen volt a hun genetikai rokonság is, de számos más, régebben élt népekével egyetemben, és önmagában véve egyik sem volt többségben. Ráadásul a kép nem pontosan ugyanaz lesz, ha az akkori vezetők sírját vizsgálják, vagy ha a „köznépből” veszik a mintát. És ez még mindig csak a honfoglalók génállományáról szól, nem pedig a mai magyarságról, amelyik a Kárpát-medencében él sok generáció óta. Bizonyos genetikai markerek például azt mutatják, hogy a mai magyarság legközelebbi rokonainak a szomszédos népek tekinthetők. Összességében nekem úgy tűnik, hogy az Ázsia észak-északnyugati részén valamint az Európa középső és keleti részén élő népek közül nagyon soknak a rokonaik vagyunk akár genetikai, akár nyelvi vagy kulturális értelemben, akár a közös történelmi hatások következtében. A magyar nép kultúrája számomra talán úgy közelíthető meg, hogy a sokféle kevert hatás összessége alakította ki. (És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a mai ember Afrikából kirajzott törzseknek az utóda, ami annyira kényes téma, hogy emiatt a történelemkönyvekből a teljes őskort kihagyták. Ez egy sokatmondó példa a mai állapotokról.)

Mindez azért érdekes, mert a magyarság legnagyobb nemzeti ünnepén elsősorban a különféle török eredetű népek kaptak vezetői kaptak állami meghívót, és naivitás lenne itt nem valamiféle szándékosságot belelátni, amikor a kormányszinten is jelentős szerepet játszó radikális jobboldal gyakran a szimbolikus gesztusok híve. Annyira kilóg itt a lóláb, hogy le kell írni azt is, hogy a kereszténység egyrészt nem elég ősi a radikálisoknak ahhoz, hogy értékrendjük központi eleme legyen, másrészt inkább csak eszközként használják, amikor erre hivatkoznak. A török hatások a származásunkban egyértelműen a harcos múltra utalnak (vezényszavaink nagy része is állítólag török eredetű), ezért nagyon könnyű lefordítani, hogy miről is van itten szó. Azért sulykolják annyira a török eredetet a szélsőjobbon (ahogy már leírtam ezt régebben), mert ezzel azt sugallják, hogy a magyar nép alapvetően valamiféle harcos nép lenne (holott nem határozható meg, hogy „alapvetően” milyen). A radikális mindig harcolni akar és minél inkább jobbra tolódik a felfogása, annál régebbi múltba vezet (így ellenőrizhetően ki is jön a matek, hiszen egyre „konzervatívabbá” válik), és annál inkább olyan jellegű társadalom felé mutat, ahol a harc és a nyers erő sokkal fontosabb volt az együttműködéshez viszonyítva, mint manapság.

Megvan tehát az origó pontunk, ahonnan a szélsőjobberek által mondottak értelmezhetők és lefordíthatók, amit nevezhetünk akár darwinistának, akár diktatórikusnak, lehet ennél súlyosabb jelzőket is használni, de mindenképpen katonás stílusú. Azt mondják, hogy mindez csak reakció a mai világ elpuhultságára, és ebben részigazságuk van, amit figyelembe is kell tudnunk venni. (Ebből következően lehet is helye a szélsőjobboldalnak is a parlamentben.) Miközben viszont azzal nincsenek tisztában, hogy ember civilizációs máza mennyire vékony, és hogy milyen destruktív erőkkel játszanak. Így például tisztára mosnák Sztálint, Hitlert vagy akár Dzsingisz Kánt is, az emberiség legnagyobb gonosztevőinek a tetteit is megpróbálják relativizálni.

Fordítsuk tehát le annak a mögöttes jelentését, hogy miket mondanak: Az orosz-ukrán háborúban az oroszoknak adnak igazat, mert szerintük az oroszok szolgáltatják a helyes mintát arra, hogyan kell a nemzetközi konfliktusokat megoldani, az imponáló erőről van szó. Vírus-tagadás és járvány-hoax: Nem érdeklik őket a tudományos tények, és nem kell védőoltás, mert az erősebbek fennmaradnak majd úgyis. (Egyfajta neodarwinizmus, bár az is igaz, hogy a természetes ellenállóképesség valóban legalább annyira fontos, mint a mesterséges immunitás.) „Klímahiszti”: Ugyanúgy mint az előbb, nem kell semmit tenni a klímaváltozás ellen, az erősebbek fognak majd fennmaradni.

Nagyon macsó felfogásról van szó, ahol a nőket valamennyire alárendelt szerepbe kényszerítik, de mindez főként a katonás felfogásból fakad (hiszen a harc férfidolog): az abortusz ésszerű korlátozása még nem, de a merev abortuszellenesség is ennek a része. Egységes és kerek világképről van szó, ami a laposföld-elmélethez hasonlítható. Nem szeretik a tudományt, mert az nem ad ilyen szép kerek képet és a kis világukat is megbolygatja. (Megjegyzem, hogy az amerikai Holdra szállás valódiságát is könnyű ellenőrizni azzal, hogy megnézik azt a filmet, ami bemutatja, hogy hány embernek hány évi munkája volt benne, amíg végül eljutottak arra a szintre, hogy az első űrhajóst fel merjék küldeni a Holdra, miközben a szovjetek is próbálkoztak ugyanezzel).

A kultúra szó jelentése a szélsőjobbon alapvetően más, az előzőekből jól értelmezhető, és nyilván köszönőviszonyban sincs a mai színház- vagy filmművészettel. Az oktatási kérdésekről is hasonlókat lehetne mondani azzal kapcsolatban, hogy mi az, ami beleillik a kerek világképükbe, és ami nem, mert nem eléggé katonás, azt nem fogják támogatni. (Ezen a nyomon egyébként dekódolható sok furcsaság amit mondanak, valójában milyen gondolatot takar, de nem folytatom, mert a dolog már így is túl szerteágazó. Sőt van egy még mélyebb szint, hogy milyen életérzésekből születnek meg ezek a gondolatok.)

A magyar társadalom nagyon fogékony minderre és bár más országokban is látható jobbratolódás, nagyon nem mindegy, hogy a „közép” honnan indul. Azt tudni kell, bár nem szokták hangoztatni, hogy a második világháború előtt egy időben a nyilaskeresztes párt vált a legnépszerűbbé, és az akkori politikai elit teljes összefogása kellett hozzá, hogy megakadályozza a választási győzelmüket. (Ezzel nem a mostani politikai pártokat akarom a nyilasokhoz hasonlítani, csak jelzem a magyar társadalom történelmileg kialakult, nem új keletű fogékonyságát a szélsőjobbos eszmékre.)

Van egy híres angol film a Brexitről, „Háborúban mindent szabad” címmel. A háborús pszichózis fogalma (ami nem mellesleg a legutóbbi választási eredményre is tökéletes magyarázatot ad!) a radikális politika „gyökerét” ragadja meg: ott is harcot lát ahol nincs, és ott is harcolna, ahol ez semmivel nem indokolható, egyszerűen mert ő ehhez ért a legjobban. Amit mondanak, hogy a világ egy erőszakos hely, ahol ember embernek farkasa, lehet akár még önbeteljesítő jóslat is. 2024-ben még nem valószínű, hogy ez a vonal lesz a domináns Európában, de már egy-két évvel később eljöhet az idejük, és én jelenlegi tudásom alapján nem tudok reménykedni abban, hogy ebből bármi jó is kisülhet.

Senki nem gondolja azt, hogy a virtuális valóság bármikor is helyettesítheti az igazit, és hogy több lenne annak gyenge pótlékánál. Szerintem nem mondok semmi különöset azzal, hogy a közösségi portálon levő „ismerőseimnek”, mintegy tizedét soha nem is láttam, sőt egy alkalommal meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy az illető valóban létező személy és nem csak kamuprofil. A valós kapcsolati háló általában jóval mélyebb ismeretségeket jelent annál, mint ami egy közösségi portálon elérhető. Például gondoljunk bele abba, hogy a testtartás, testbeszéd vagy a hanglejtés mennyire sok információt ad a másikról egy személyes találkozás során, ami az interneten igazából nem pótolható.

Az is már önmagában sokat mondó lehet, hogy kik nincsenek is regisztrálva a közösségi hálón vagy ami lényegében ugyanaz, hogy egyszer ugyan regisztráltak, de teljesen passzívak maradtak. Hogy kikkel nem találkozunk az ismerőseink közül az szinte mindent elmond az adott hely színvonaláról: és habár köztük vannak ugyan nagyon konzervatív felfogású, az internet egész világától idegenkedő emberek is, de a többségük túlságosan elfoglalt munkájával és valós kapcsolataival, így hát egyszerűen sajnálja az időt ilyen „léhaságokra”.

Az is teljesen nyilvánvaló, hogy erősen versengő környezetben az FB is része lehet egy alacsonyabb szintű „státuszharcnak”, ami az osztályharc helyébe lépett posztmodern korunkban. (Itt is az a helyzet, hogy aki valójában sikeresnek és boldognak érzi magát, aligha akarja ezt folyton bizonygatni másoknak.) Én viszont szerencsére nem egy ilyen erősen versengő, sznob környezetben élek, ezért nem is irritál, hogy mások esetleg boldog családi fényképeket tesznek ki az utazásaikról.

Politikai dühöngés céljára megint nem tartom szükségesnek a különféle csoportokat, dühöngeni tudok egymagamban is, mért kell, hogy ezt megosszam másokkal és egymást licitáljuk felül a gyűlölködés és árnyékbokszolás terén?

Az is valójában egy extrémnek mondható jelenség, és nem is új keletű dolog, hogy sokan szeretnék mások életét élni, ezért szinte azonosulnak különféle hírességekkel és követik őket a médiumokban. Bár manapság egyesek már abból is egyfajta perverz élvezetet nyernek, ha az előzetesen piedesztálra emelt hírességek szobrát ledönthetik (általában virtuális értelemben véve, de olykor valós értelemben is), mikor „meglepő módon” kiderül, hogy ők is csak emberek és nem félistenek…

A „like-vadászat” pedig annyira jól láthatóan arról szól, hogy van az a pici és bizonytalan egóm, ami virtuális simogatásokkal vágyik az elfogadásra és megerősítésre. Mondjuk ki nyíltan, szégyen vagy nem szégyen, de a szeretet koldusai lehetünk olykor, az ember néha azzal is beéri, hogy egy kicsit megsimogatják a buksiját.

Nagyon sok mindenre alkalmas lehet a közösségi portál, legtöbb esetben olyan „jobb híján” eszköz, mint ami egy svájci bicskáról is elmondható. A közgazdaságtan ezt úgy fogalmazta meg, hogy mindig léteznek helyettesítő szükségletek, amikkel beérhetjük az eredeti vágyak helyett.

Viszont a svájci bicska hasonlat azért is találó, mert a netes portál sok esetben olyan gyors és praktikus eszközöket ad a kezünkbe, amik nagyon is kapóra jöhetnek az adott helyzetben. Az mindenképpen fontos, hogy a közösségi médiával kapcsolatos megállapítások reális és pontos összehasonlításokon alapuljanak, a legtöbb kutatás láthatóan csak néhány közismert és tipikusnak tartott helyzetből kiindulva általánosít, és igen kevés van olyan, amelyik 3-4 milliárd felhasználót jól reprezentáló adatbázissal dolgozik.

Egyébként a valós összehasonlításokhoz nem nehéz megtalálni a régebbi keletű, a különféle passzív időeltöltő foglalatosságokat: régebben ilyen volt a tévé, és sokak számára még ma is a legfontosabb „a szem rágógumija”, előtte volt a rádió, ami egész nap folyton ment, azelőtt a pasziánsz, a kocsma, a pletykaklubok és hasonló helyek, sőt az emberiség régmúltjában azok voltak mindig a történetek is, amiket újra és újra elmeséltek az egyes közösségekben. Nagyon nem mindegy persze, hogy szabadidőnkben inkább olvasva, esetleg történeteket hallgatva teremtünk képeket kreatív módon, vagy pedig sokkal passzívabb módon csak befogadjuk a számunkra kreált, marketing módszerekkel jól megkomponált virtuális valóságokat.

Azt nem tudom megítélni, hogy a fiatalokra milyen hatással van, ha folyton lógnak a hálón, ez nem is az én dolgom, hanem a szakembereké. A rokonságban azt látom, hogy habár a srácok viszonylag sok időt töltenek különféle videókat nézegetve, de ezt üres idejükben teszik, és emellett nagyon is motiváltan és céltudatosan foglalkoznak azzal, amiben tehetségesek. A tanulásuk korlátjait ma már is sokkal inkább az oktatási rendszeren belül kell keresni, nem annyira a motiváltságuk vagy szorgalmuk hiányában.

Amikor valamiből függőség lesz, és a korunk embere általában négy-ötféle dologtól legalább függő, ott megint azt érdemes nézni, hogy mi volt az eredeti lelki-szellemi igény, amit a függőséggé vált szokás „teljesít”, néha eléggé torz módon. Ez gyakorlatilag mindenféle függőségre igaz valamilyen mértékben, és a net-függőség mögötti okokat nem is olyan nehéz megsejteni adott esetekben. Az embernek ugyan többféle igénye van mint például egy növénynek, de ugyanaz érvényes ránk, mint ami egy növényre is, hogy ha ezek a valós (nem pedig manipulált) alapigényeink nem tudnak teljesülni, akkor mi sem érezzük jól magunkat. Ilyen igényünk például, hogy társas lények vagyunk, és nem tudunk boldogok lenni önmagunkban, valamiféle közösség nélkül. Mindebből olyan következtetés vonható le, hogy a függőségből való kilépés járható útja lehet, ha a valós szükségletünket egy jóval magasabb szinten tudjuk megélni.

Egyébként a legtöbben olyanok vagyunk, hogy például egy természetfilm nézése nem pótolja számunkra az adott hely felkeresését a természetben. A netes vizuális információ ugyanis egycsatornás, egy erősen korlátozott „csövön” keresztül érzékeljük. Ha kint vagyunk az adott környezetben a fizikai valónkban, akkor jóval saját nagyobb aktivitással, sokkal több és mélyebb információt fogadunk be, a két dolog tehát nem összehasonlítható, és senki nem is gondolja, hogy az lehetne.

A statisztikák szerint a globalizáció mértéke 2008-ig növekedett, azóta összességében csökkenő trendet mutat. A világ legnagyobb gazdaságaiban, az USA-ban és Kínában, de még Európában is erősödnek a piacvédelmi törekvések, a háborús feszültségek ezt a folyamatot még fel is erősítik.

Az USA-ra épült az egész?

Úgy tűnik, mintha egyetlen ország gazdaságára épült volna az egész rendszer, amely évente 5-6 szorosan túlfogyasztja földünk erőforrásait, Kelet-Ázsia és Nyugat-Európa pedig folyamatosan exportálják számukra a különféle iparcikkeket. Emiatt válhatott kulcsvalutává a dollár is. Az USA egyedüli szuperhatalmi hegemóniája úgy tűnik, mintha szintén szükséges lenne a globalizációhoz, ami 1990 után gyorsult fel igazán, miután összeomlott a Szovjetunió és az egész „keleti blokk” gazdasági rendszere, és egy időre csak egyetlen szuperhatalom maradt a porondon.

Még tartja magát

A rendszer hálózatszerű, emiatt ha néhány csomóponton meg is gyengül, más kisebb központok képesek átvenni ezek szerepét, ilyenkor a láncolatok akadoznak ugyan, de nem állnak le. Ez derült ki a világjárvány idején éppúgy, mint az orosz-ukrán háború időszakában. (Oroszországot most sem zárja ki a „nyugat”, valószínűleg nem is tudja, de nem is erre törekszik, a cél inkább a gazdaság meggyengítése révén az oroszok hadi képességeinek gyengítése lehet.) A hálózat létezése leginkább a politikai akarat függvénye, és még a demokratikus országokban is egyre növekvő bázisa van a globalizáció-ellenességnek, ami mindenhol inkább ösztönös elutasításra épül, nem pedig az előnyök és hátrányok tudatos mérlegelésén. A jelentősebb mértékű globalizáció éppúgy mint a bevándorlás, egy adott ország számára lehet inkább előnyös és inkább hátrányos is, ez nagy mértékben függ az adott gazdasági helyzettől és az alkalmazás módjától is.

Kína – lopni tudni kell

Amit a nyugati gazdasági rendszerek felépítettek kétszáz év alatt, annak a csúcstechnológiának a nagy részét Kína ügyesen ellopta harminc év alatt, némi túlzással szólva. Ez is komoly teljesítmény egyébként, a Szovjetunió nem volt képes rá ilyen szinten, mert csak Kelet-Ázsiában voltak meg a tradicionális kulturális alapjai a modern, hatékony tömegtermelésnek. Kína az új szuperhatalom, és akár már 2024-ben előzhet, amennyiben az USA-ban az elnökválasztás után komoly, az ország kettészakadásával járó belpolitikai válság alakulhat ki. A jelenlegi trendek alapján az USA egyre inkább befelé fordulóvá válhat, az önellátási tendenciák már most is láthatók és egyre inkább csökkenhet az érdekeltsége abban, hogy a katonai jelenlétét és fenntartsa Kelet-Ázsiában, Közel-Keleten vagy Európában.

Kína lehet egy ideig az első számú szuperhatalom és naivitás lenne azt gondolni, hogy csak Tajvan bekebelezése fogja őket érdekelni. A szuperhatalmak nem így működnek, hanem a számukra  stratégiai fontossággal bíró helyeket általában elfoglalják és kiterjesztik a befolyásukat. Ezért egy ilyen helyzetben nem érezhetné magát többé biztonságban Dél-Korea, Vietnam vagy Szingapúr, de több más ázsiai ország sem. 2050 után azonban megint változhat a helyzet, a kínai lakosság rohamos elöregedése és a klímaváltozás egyaránt határt szabhat a szuperhatalmi törekvéseknek, és a kínai gazdasági modell is már sokkal hamarabb kifulladhat.

Kik értik meg egymást?

Nyilván azok értik meg egymást, akik egy nyelven beszélnek, és nem tudjuk még, hogy milyen tolmács segíthet olyan helyzetekben (ez egy izgalmas kérdés is egyben), ahol a világot a felek egészen máshogy értelmezik. Az eltérő felfogásúak egymást meg nem értése nálunk Magyarországon is feltűnően látszik a politikai életben. Nagyhatalmi szinten sincs másként, ezért az autoriter diktatúrák valahogy „egy hullámhosszon vannak” és folyamatosan egyeztetni képesek, ezáltal valamilyen módon szövetségeket kötnek, ha nincsenek különösen erős ellentéteik. Ilyen alapon egy keleti szövetségi rendszer már most kirajzolódik, és gyakorlatilag Ázsia jelentős nagy részét magában lefedheti. (Úgy tűnik, mintha létezne egy hasonló erővel bíró alternatív, ázsiai eredetű világértelmezés a görög-zsidó kulturális hagyományokra épülővel szemben.) Lesz sok olyan ország is mint például Törökország és India, amelyik nem fog egyértelműen beállni akár Kína, akár USA és Nyugat-Európa mögé, hanem a kettő között lavírozva kvázi semleges marad.

Az új trendek már nem az USA-ból indulnak

Számos trend, ami az USA-ban megjelenik európaiak nagy részének nem is értelmezhető, ilyen például a rabszolgaság, ami kontinensünkön pár országban volt csak jellemző, ráadásul a brit parlament mondta ki először a rabszolga kereskedelem megszüntetését. Évszázados távlatban gyakorlatilag minden divathullám az USA-ból indult ki, ami most már nem biztos, hogy igaz, ami szintén lehet egy korszakváltás előjele. A fenntarthatóság gondolata például jelenleg Európában a legerősebb, ami egy kényszerhelyzet eredménye is, hiszen Európa energiaellátása a legkiszolgáltatottabb másoknak, és kulcskérdés, hogy az energiafogyasztás jelentős mértékben csökkenthető legyen. A jól láthatóan kibontakozó, világméretű klímaváltozás is egy olyan jelenség, ahol az amerikaiak nagy része konzervatív módon egyszerűen nem hiszi el, hogy az életmódjuk többé nem fenntartható.

Az internet vége?

Az internet cenzúráját sokan a globális tech-cégektől féltik, viszont egyiknek sincs monopóliuma, létezik viszont 3-4 óriás, amelyik mind máshogy kezeli a megjelenő tartalmakat. A nagyobb mértékű cenzúra inkább az állami szinten működik, lásd Oroszország és Kína esete, ezek abba az irányba mutatnak, hogy az internet egységessége egyre inkább múlt időbe teendő, és az egyes államok területén más lesz, ami megengedett és elfogadott. Az internet egyben a globalizáció kiteljesedése, egyfajta jelképe is, viszont sanszos, hogy a kormányok egyre nagyobb korlátokat állítanak majd az információ terjedése elé is.

Globális hanyatlás?

Érdemes megnézni a kvázi-globalizációs rendszerek hanyatlása után létrejött állapotokat. Az ókorban a Római-birodalom „globalizálta” a Földközi-tenger medencéjét és még egy igen széles sávot gyakorlatilag teljes mértékben. A birodalom után brutális életszínvonal hanyatlás következett be a térségben, a középkor első 4-5 százada mindenféle értelemben sötétnek volt nevezhető. A Brit-birodalom is világméretű hálózatként működött és az elszakadó országok nagy részénél megint csak megfigyelhető volt, hogy évtizedeken át alig volt még számottevő gazdasági fejlődés. Mivel a globalizáció az országok többségében kimutatható életszínvonal növekedéshez vezetett, emiatt is nagyon valószínű, hogy a visszaszorulásával párhuzamosan jelentős visszaesés várható. Igaz viszont az is, hogy a globalizált termelés és szállítás jelenlegi szintje nem is fenntartható mértékű környezetvédelmi szempontból.

Kereskedelem hiánya = háborúk

A mongolok  vezetői üzenték Kínának annak idején, hogy  ha nem kereskednek velük, akkor kénytelenek lesznek háborút indítani, nem lesz más választásuk. Az erős gazdasági kapcsolatok és az egymásrautaltság nagyobb foka csökkentik a háborúk kirobbanásának esélyét, így például voltak olyan évek a globalizáció tetőpontjának közelében, amikor alig volt vagy egyáltalán nem is volt nyílt háború két ország között. Most jól láthatóan már fegyverkezik mindenki, a háborúk veszélye egyre nagyobb és ez egy ördögi kör, mert a háborús feszültség növekedése tovább csökkenti a kereskedelmi kapcsolatok szintjét a szembenálló országok között.

A történelem legnagyobb tanulsága pedig az, hogy az emberek nem tanulnak belőle semmit. Azt mondják, hogy általában a győztesek írják, de ez nem egészen így van, mert vannak esetek, amikor a vesztesek írják: lásd parasztfelkelések, forradalmi diktatúrák, kommunizmus, vagy akár a fasizmus is. Ha most a globalizáció vesztesei fogják írni, akkor semmi jóra nem számíthatunk...

A középkori állapotokat szeretné visszaállítani a fundamentalista konzervativizmus, amely egyre nagyobb szerepet játszik a folyamatosan jobbra tolódó magyar állami politikában. A felvilágosodás értékeinek teljes tagadásával és a kapitalista társadalmi viszonyok kárhoztatása révén az irány teljesen logikus módon, ha kimondatlanul is egyfajta idealizált középkor felé mutat, ahol hűbéri viszonyok képezték az emberek közötti kapcsolatok alapját.

Nézzük meg kicsit közelebbről, milyen volt a középkorban a lakosság mintegy 90%-át kitevő jobbágyok helyzete.

1.A földesúr tulajdonának számított volt, neve sem volt

A gyerekeket valamelyik szent oltalmába helyezték, így adtak nekik nevet, viszont családi nevük nagyon sokáig nem volt, hiszen nem nemes családba születtek. Valaki fia valaki voltak, vagy a kicsi, a nagy, a szőke, a molnár stb. így különböztették őket meg az emberek. Ritkán fordult csak elő, hogy igen tehetséges fiúkat kiemeltek, és fel tudtak emelkedni magasabb társadalmi osztályba.

2.Nem tartották számon, hányan haltak meg

A korabeli csaták leírásakor a harcosokra szorítkoztak, de hogy a fosztogatásoknak mennyi „házinép” esett áldozatul, azt csak utólagosan tudták megbecsülni a szakértők. A jobbágy akkoriban csak afféle „fogyóeszköznek” számított.

3.Nem rendelkezett magántulajdonnal

A földet, amin gazdálkodott valójában a földesúrtól kapta (aki viszont a királytól) és nem örökíthette tovább, nem vállalkozhatott lényegében semmire, vagy legfeljebb a földesúr engedélyével. Ami terményt eladott a vásárban, azon olyan dolgokat vett, amit maga nem tudott előállítani, például egyes munkaeszközöket.

4.Általában nem volt szabad költözködési joga

Ennek kimondását Werbőczy Hármaskönyvéhez kötik, de valójában már az ezt megelőző évszázadban megnehezítették vagy szinte ellehetetlenítették a költözködési jogot királyi rendeletekkel. Mindennek alapvető gazdasági okai voltak, a nyugat-európai kereslet megnövekedése a mezőgazdasági áruk iránt, akkor történt a kelet-európai országokra jellemző, ún. második jobbágyság kialakulása. Ha volt is költözködés, az nem azért történt, mert a jobbágy annyira szabad embernek érezte volna magát, inkább a földesurak igyekeztek átcsábítani egymás jobbágyait. Általában is változhatott a munkaerőigény az ország egyes részein, ez is indokolja a költözködést.

5.A legtöbb adót fizette

A kilenced, az egyházi tized, a földesúri robot (heti egy vagy két nap) pénzzel megváltása, ajándékok a földesúrnak, a királynak járó adók, kötelezettségek hadi állapot idején stb. Mindez arányos volt azzal, hogy mennyi volt az adott birtok jövedelemtermelő képessége. De gondoljunk bele, hogy mit kezdett volna a jobbágy (aki II. József után lett csak „paraszt”) a fölös jövedelmével, ha még az sem volt a saját tulajdona, amivel gazdálkodott? A nemesség alig fizetett adót, ezenkívül voltak még szabad királyi városok, ahol az adóteher mértéke megint kisebb mértékű volt.

6.A földesúr ült törvényt felette

Ez a súlyosabb esetekre vonatkozott természetesen, ilyenkor viszont nem nagyon méricskéltek patikamérlegen, a középkorban általában elég volt már az is, hogy ki tudott több tanút kiállítani maga mellett. (Egyéni jogokról nem nagyon lehetett beszélni akkoriban csak közösségi érdekekről.) Nyilván, aki az urasággal jóban volt, neki többet megengedtek és többet elnéztek, másokkal szemben viszont a törvény teljes szigorát alkalmazták. Manapság az ilyesmit szép szóval klientúra építésnek hívjuk, de ez is az önkényuralom egy fajtája.

7.Látástól vakulásig dolgozott

Innen ered a szólás, hiszen a középkorban az emberek nagy többségének időbeosztása a természetét követte. Tavasztól őszig nagyon kemény fizikai munkát végeztek a földeken (olyan szintűt, amit manapság szinte senki nem végez már). Télen viszont alig volt munka, legalábbis a földeken nem, legfeljebb a ház körül, és éjjel nem annyira tudtak világítani sem, emiatt tűnhet úgy nekünk, hogy „hát nem is dolgoztak olyan sokat, mint mi manapság.” A könnyebb fizikai munkákat általában a gyerekek és az öregek végezték. Közoktatás sokáig nem volt, sőt a gyerekek nevelésével se nagyon foglalkoztak a szülők. Természetesen vasárnap és ünnepnapokon nem dolgoztak, de az ünnepnapokat nyilván olyankor tartották, amikor nem volt annyi munka a földeken.

8.Életszínvonal közel zéró

A táplálkozásuk igencsak gyenge szintűnek mondható, csak vasárnaponként volt bőségesebb. Öltözködésük és még hajviseletük is meg volt határozva, persze léteztek külön ünnepi ruhák is, amiket egy ládában tartottak. Egészségügyi ellátásról sem lehetett beszélni akkoriban.

9.A jobbágyság helyzetét könnyítő rendeleteket rendre külföldi uralkodók hozták

A 15. század elején Luxemburgi Zsigmond törvényben mondta ki a szabad költözködési jogot, amit későbbi uralkodóink egyre inkább visszavesznek, főként Mátyás halála után a megerősödő oligarchák nyomására. A közoktatás egységesítése, az elemi iskolák fogalma Mária Terézia nevéhez fűződik, illetve ő volt az is, aki az úrbéri viszonyokat is egységesítette. A magyar főúri rendek általában nem voltak érdekeltek a jobbágyság helyzetének javításában, egészen 1848-ig nem is tekintették a nemzet részének a mindenféle „szolgaembereket”, akkor is inkább jól felfogott politikai érdekük mentén cselekedtek, nem amiatt, mintha nem nézték volna le őket többé. Szó nem volt egyenrangúságról, még a Horthy-rendszerben sem („méltóságos" és "kegyelmes" urak stb.)

A magyar paraszt státusza lényegében nem sokban különbözött az amerikai kontinensre szállított késő középkori és kora újkori rabszolgáétól, a fő különbség inkább ott van, hogy míg nyugaton az alávetett sorban élők irányában az értelmiségiek számára elvárás egyfajta hazug önostorozás, nálunk a hazugság, a képmutatás fordított, inkább a középkori viszonyok idealizálása felé mutat.

Amiért tabutémának számít:

I.Az egyház szerepe. A kereszténységet, a hagyományos keresztény egyházakat kell megerősíteni a fundamentalisták szerint. Eközben nem lehet arról beszélni, hogy milyen szerepet töltött be a középkorban az egyház reálisan, idealizálás nélkül, csak a rendszer politikai irányvonalát SZOLGÁLVA (!). Nem véletlen, hogy az iskolai történelemoktatásból teljes mértékben ki fog maradni most már az, hogyan éltek a középkori emberek. (Lényegében minden kimarad a történelemoktatásból, ami nehezen lesz beilleszthető a rendszerideológiába.)

II.A Magyar Királyság virágkora a középkor korai és középső szakaszára esik, emiatt sem célszerű feszegetni az akkori társadalmi kérdéseket, ráadásul ezek megoldását a későbbi korokban a Habsburg uralkodók idején is a mindenkori magyar arisztokrácia inkább hátráltatta, mint segítette.

III.Falu kontra város

A rendszer logikája szerint a falusi életmód romlatlan és természetes, ennek a virágkora pedig a középkorra tehető, amikor az emberiség legnagyobb része falvakban élt. A mai kultúra nagyon nagy részben már a városi, sőt nagyvárosi életmódot tükrözi, ezt a kultúrát a rendszer lényegében fel akarja számolni és csak a falusi hagyományápolást támogatja. Általánosságban vett oktatásra sincs szükség, inkább csak különféle képzésekre.

IV.Polgárok helyett alattvalókra van szükség

Őket jobban lehet irányítani, hiszen egy hűbéri rendszeren keresztül jobban teljesítik az állam akaratát.

Mindez egy nagyon sötét vízió, de a mai magyar politikában ez az irányzat is vastagon benne van.

 Felhasznált források:

http://mek.niif.hu/02100/02115/html/2-1690.html

https://toriblog.blog.hu/2008/05/06/a_jobbagy_roghoz_kotese

https://toriblog.blog.hu/2008/05/07/a_jobbagyok_szabad_koltozeserol

https://toriblog.blog.hu/2008/06/08/maria_terezia_urberrendezese

https://multarnyai.hu/index.php/hirek/eletmod/44-a-foeld-nepe-a-parasztsag

https://tortenelemtanulas.blog.hu/2014/06/17/igy_elt_a_kozepkor_embere

https://eduline.hu/kozoktatas/Ratio_Educationis_250_eves_9QUHGE

https://telex.hu/eszkombajn/2023/07/22/kozepkor-jobbagy-foldmuveles-munka-szabadsag

Habár úgy tűnik, hogy a kisebb országok hátrányban vannak a politikai alakításában a nagyhatalmakhoz és középhatalmakhoz képest, a gyakorlat azt mutatja, hogy a kis országoknak több lehetőségük van. Ezt használja ki Orbán Viktor is akkor, amikor lavírozó politikát folytat, ami egyébként a hozzánk hasonló lakosságszámú országok esetében egyáltalán nem szokatlan, ha a retorika szintjén nem is jelenik meg ennyire látványos módon, színpadias eszközökkel.

1.Ezt mutatja az országok GDP-je is Európában

Az első nyolc helyen kizárólag 20 milliónál kisebb lakosságú országok találhatók. Az EU-ban összesen öt olyan ország van, amelynek lakossága 20 milliónál nagyobb, sőt ezek a 40 milliót is meghaladják: német, francia, olasz, spanyol, lengyel (illetve az EU-n kívül ide számíthatók a még a britek is egykori tagokként) ezek a 9, 11, 13, 14, 16 és 25. helyen találhatók az összeurópai listán. Írország GDP-je jóval magasabb mint az Egyesült Királyságé, Ausztria előzi Németországot, Belgium Franciaországot, ha olyan szomszédos országokat veszünk figyelembe, amelyek történelmileg már egy jó ideje eléggé hasonló fejlődési pályán mozogtak. Ez nem olyan meglepő, hiszen Írország válhatott a nagy nemzetközi cégek egyik adóparadicsomává vagy egy éppen egy Luxemburg is az. Emellett egy olyan érzésünk is támadhat, hogy a kisebbek piaci résekre mehetnek rá, jobban kereskedhetnek, és még az állami bürokrácia is csökkenthető vagy gördülékenyebb lehet a sok régióból vagy tartományból álló nagyokkal szemben, akiknek nehezebb lehet mindenki számára optimálisnak mondható döntéseket hozni. Summa summárum: kis országokban általában jobb élni mint nagyokban.

2.A lavírozó politika előnyökkel jár országunk számára

Doktori értekezést lehetne írni ilyen címmel, összehasonlítva más, hasonlóan ügyeskedő országokkal. Például az osztrákok hozzáállása az ukrajnai háborúhoz hasonló mint a miénk, többek között ők sem szállítanak fegyvereket, de ők ezt velünk ellentétben csendben teszik. Egy kis ország támogatása eleve nem bírhat akkora súllyal mint a németeké, lengyeleké vagy franciáké, főleg akkor, ha a hadiipara is gyenge szintű.

A másik szempont, hogyha nálunk nagy büntetőadókat vetnek ki nemzetközi multikra, az felhördülést okozhat ugyan, de a magyar piac egyáltalában nem meghatározó a multi cégek számára, hiszen méretben is kicsik vagyunk és a fogyasztásunk is az EU végén kullog. Így hát sokkal könnyebben benyelik, hogy a magyar kormány időnként sarcolgatja őket. (Érdekes a MOL és az OTP helyzete, mert habár őrájuk is kivetik az extraprofit adót, de egyrészt már ők is nemzetközi multicégek, másrészt a kormány a másik kezéből visszaadja annak egy részét, amit elvett, lásd például hulladékgazdálkodási koncesszió vagy az OTP Szép-kártya esete, lehetnek még hasonló példákat találni.) Tegyük fel, hogy nagy külföldi cégeket kiszorít innen a kormány és magyar cég veszi át a piacot, ami lehet ugyan a multiknak egy fájó presztízsveszteség, de ennél nem több, aki sokkal többet veszíthet az a magyar fogyasztó, mert a monopolhelyzetben úgy lehet árakat emelni, hogy közben a szolgáltatás színvonala is romlik. (Lásd pl. Coop üzletek.)

3.Az EU egysége a nagy országok számára fontosabb

A viszonylag nagy európai országok mind sokféle régióból állnak, EU kilépés esetében éppúgy szembe kellene nézniük ezek elszakadási törekvésével mint most a briteknek a skótok esetében. Másrészt az ő vállalataik sokkal inkább világligában játszanak, ahol nagyon erős lehet Kelet-Ázsia, főként Kína szerepe, de amerikai és sok más egyéb céggel is versenyben vannak, ők tehát keresik az összeurópai protekcionizmus lehetőségeit, egy erős 480 milliós EU piacra támaszkodva. A nagy országok egyébként sem tudnak lavírozgatni mint a kicsik, mert ezt nem tehetik meg feltűnés nélkül.

Néha felmerül, hogy kettős mércét alkalmazva rajtunk akarnak példát statuálni, amiből általában nem lesz semmi már azért sem, mert előbb vagy utóbb mindig jön valami fontosabb probléma, például olasz gazdasági és politikai válság, ukrajnai helyzet, amik nagyobb súlyúak és megoldásuk sokkal sürgetőbb mint azok (nevezzük nevén a gyereket) a visszaélések, amiket a magyar kormány vagy esetleg más kisebb országok elkövetnek az EU tagságukat felhasználva. A magyar kormány eddig sikeresen kimozgott minden olyan intézkedést, részben az EU bürokrácia labirintusait is felhasználva, ami korlátozta volna a mozgásterét. Ha máshogy nem, hozott néhány látszatintézkedést és tett néhány látszat engedményt, de eleve sokkal gyorsabb és egységesebb, mint (ne szépítsük) az általa folyamatosan átvert EU intézményei.

4.A kétpólusú gondolkodás mégis hibás

A kis országok külön utasságát amiatt is jobban megtűrik a nagyobbak, mert kísérleti terepnek tekintik, és ha valami beválik azt esetleg ők is átveszik. (Sarkítva: Ez a hü@e magyar kormányfő már megint miket beszél, de lehet benne talán valami.) Viszont egyik sikeres kis ország sem annak köszönheti a sikereit, hogy ideológiai harcot folytatott volna, és valamiféle kelet-nyugat perspektívában képzelte volna el magát. A sikeres kis országok nacionalizmusa kivétel nélkül egészséges nemzeti büszkeség, mentes az erős túlzásoktól, küdetéstudattól és nem pótszerként szolgál. A dánok és hollandok sem görcsölnek rá, van humoruk.

A sikeres kis országokra mind jellemző (Hong Kong és Szingapúr esete is illik ebbe a sorba), hogy jól üzleteltek másokkal és kihasználták a gazdaságuk fejlettségét, előnyös kereskedelmet folytatva a nagyokkal. Például a finnek az oroszokkal szemben, az osztrákok Kelet-Európával vagy a hollandok a világ jelentős részén, számunkra most Szerbia és más balkáni országok kínálnak hasonló lehetőségeket. Az ügyeskedés teljesen rendben van, viszont a természetes gazdasági együttműködésünk az mégiscsak a német orientációból fakad (bárki bármit mond, kulturálisan is hozzájuk állunk a legközelebb), kínaitól és koreaitól nem lehet sokat várni hosszabb távon. Ellenben a nyugati cégek kiszorításával csökkenhet az üzleti bizalom és az EU támogatások egyre nagyobb részét is elveszíthetjük.

10 millióra elosztva például csak 600 ezret kapunk, a kormány szerint durván ennyit kellene a magyar polgároknak állampapírba fektetni átlagosan.

Persze nincs mindenkinek bankszámlája, a legidősebb korosztály egy része, a mélyszegénységben élők nagyobb része, sőt a maffiózók jövedelme sem jelenik meg a bankszámlákon, hanem készpénzt használnak. (Bár az a sejtésem, hogy a nem igazán fehér gazdaságban is átfolyathatnak pénzeket a bankszámlákon is, de valójában nem értek hozzá). A legtöbben viszont neten keresztül intézik a pénzügyeiket, szerintem ez a nem kiskorú lakosságnak akár a 90%-ára is igaz lehet.

Bankszámlán tartani a pénzt lehet racionális döntések eredménye is, például az alábbi okokból:

1.Az átlagos bankszámla kijöhet egy millió forintra is, de tudjuk, hogy az átlag mint statisztikai szám nagyon csalóka. Ez olyan mint az átlagfizetés, amit bármikor is számolnak ki statisztikailag, mindig több mint ami nekem van és csak arra jó, hogy hergelje az embereket. Van akinél milliós tételek forognak havonta a bankszámlákon, más viszont egyben nem látott még hatszázezer forintot. Az átlag ráadásul amiatt is csalóka, mert igaz, hogy a számla gyakorlatilag zéró kamatot fizet, de ha mínuszba megyünk, akkor elég erős kamatokkal fognak megterhelni. Szinte mindenkinek van hitelkerete, de nem szeretjük használni, ezért ha valakinek van egy jónak számító félmilliós fizetése, de a kiadásai is ehhez mérten nagyok, neki már hó végére lehet, hogy százezer marad csak rajta, ami manapság már nem olyan nagy összeg. Az átlag tehát nagyon félrevezető, azt is meg kell nézni, hogy mennyi a pénzmozgás e mögött, mert nem valószínű, hogy a pénzek többsége csak ott dekkol.

2.Váratlan kiadásokra is tartalékolunk. Elromolhat háztartási gép, autó, esetleg beázik a lakás, lehetnek egyéb jelentős kiadásaink, esetleg valamelyik családtagnak kell hirtelen pénz, mert mondjuk vezetni tanul. Ezért hát nagyon irritáló lesz majd a banktól egy olyan levelet kapni, hogy milyen jól járt volna Ön, ha a tavalyi évben a számláján dekkolt félmillióból inkább államkötvényt vett volna. Persze, ha tudom előre, hogy nem lesz baj az úton, akkor a biztonsági övet sem kötöm be, de mégis inkább bekötöm, mert nem látok a jövőbe.

3.A bankszámla mint takarékbetétkönyv. Kicsit úgy vannak sokan ezzel, mint az átkosban a „Gazdálkodj Okosan” társasjátékban, hogyha a betétkönyvedben szorgalmasan gyűjtötted a pénzt, akkor pár kör után talán még konyhabútort is vehettél. Most is gyűjteni kell, mert várjuk a mestert, ki tudja mikor fog ráérni, de egyszer majd csak befut, és eleve inkább gyűjtögetünk mint hitelt veszünk fel, mert olyan magas a kamat. Nyilván nem éri meg egy évre lekötni a pénzünket abban az esetben, ha három hónap múlva kiderülhet, hogy kellene egy nagyobb összeg valamire, és a lekötött betét kamata nem fogja fedezni a hitel költségét. (Mindezt persze egy átlagos pénzügyi műveltséggel rendelkező pógárként mondom, a szofisztikáltabbak kereshetnek jobb megoldásokat is ilyen esetekre.)

4.A gazdasági környezet bizonytalansága. Nem tudjuk, hogy meddig lesz meg az állásunk de a vállalkozó se tudja jól megsaccolni, hogy mennyi bevétele lesz, és egy ilyen helyzetben kellenek könnyen mobilizálható pénzügyi tartalékok. A tartós lekötések azokban az években jók, amikor van pénzügyi biztonság és tervezhetőség, a 2013-2020 közötti időszak például ilyen volt, de véget ért a „hét bő esztendő”, azóta különféle válságok adják egymásnak a kilincset, a médiumok sem annyira megnyugtatóak e tekintetben az állami csatornákat is beleértve, olyannyira nem, hogy a nyugtatót gyógyszer formájában venném magamhoz, ha nem tartanám egészségtelennek. Az jól látszik, hogy a magyar emberek a fogyasztásukat is visszafogva inkább tartalékolnak.

5.Lehetséges elvi ok: az állam költekezését túl nagynak tartom. Az állam mérete és költekezése igen nagy európai viszonylatban is, ha nem a skandináv jóléti államokhoz hasonlítunk. Elvi alapon mondhatom azt, hogy mért adjak még többet az államnak, ha szerintem többet költ, mint ami ésszerű lenne, például a 13.havi nyugdíjak fizetése sem magától értetődő egy olyan évben, amikor az átlagbérek csökkennek. Nem mondom, hogy ezzel kellene kezdeni a spórolást, de összességében soknak tűnik az állami kiadás mértéke, lehetnek ezen is faragni ésszerű keretek között, nem csak a nagyobb bevételre törekedni.

6.Másfajta lehetséges elvi ok: Azzal nem értünk egyet, hogy mire költi a pénzt az állam. Mért hitelezzek az államnak, ha szerintem sok olyan dologra fogja elkölteni, amivel nem értek egyet? Például ha baráti cégeknek nyomja a pénzt, az n+1-ik stadiont építteti a Bánátban, vagy esetleg felvásárol egy külföldi céget, hogy azután monopolhelyzetben az árat megemelve, utólag beszedje tőlem a költségeit? Ilyen jellegű elvi okok is visszatarthatnak attól, hogy még az egyébként jónak és biztonságosnak tűnő befektetési lehetőséget is visszautasítsam.

Amellett, hogy a pénzek egy része a rendszerben természetes módon áramlik, ami éppúgy nem teljesen kiszedhető mint a csővezetékből a gáz teljes mennyisége, egy más jelentős része nyilvánvalóan biztonsági tartalékul szolgál, egy bizonytalanságokkal teli gazdasági helyzetben. Bizalmi kérdésről is van szó az állam irányában, de mindenesetre sokféle racionális oka is lehet annak, ha valaki bankszámlán tart egy viszonylag jelentős összeget.

Talán amiatt, hogy manapság nem létezik egységes világkép és domináns ideológiai rendszer, egyáltalán nem meglepő, ha egyre inkább úgy tűnhet sokak számára, hogy lázongó tömegek korában élünk.

Sokszor volt már ilyen a világtörténelemben

Régebben létezhettek olyan társadalmak, ahol „isteni eredetű uralkodók”(ókor), „isteni rend” (középkor), esetleg arisztokrata elitek tekintélye vagy akár a meritokrácia (liberális kapitalizmus) lehettek olyan vezérlő elvek, amik stabillá tették az egyes rendszereket. Más korokban ezek a hitrendszerek már nem tudtak megfelelően funkcionálni, ilyenkor robbantak ki például rabszolgalázadások, parasztlázadások, forradalmak és polgárháborúk. A múlt században a fasizmus és kommunizmus is népszerű mozgalomként indult, éppen a népszerűségük, jelentős tömegbázisuk miatt is vált lehetségessé a későbbi diktatúrák kiépülése. A tömegek lázadása című filozófiai alapmű is akkoriban született, és felhívja a figyelmet arra, hogy a tömeg valójában egy „massza”, jól manipulálható ösztönös emberi törekvésekkel. 1968 is közismerten a tömegmozgalmak kora volt még, utána azonban több évszázados szünet következett a 2000-es évekig.

Napjainkban viszont már léteznek olyan politikai irányzatok is, amelyek már direkt építenek is ezekre, jól láthatóan szítják is a jól manipulálható elitellenes tömeglázadásokat. Mivel érzelmileg erősen bevonják a választókat, ezért helyzeti előnybe is kerülhetnek más irányzatokkal szemben.

A száraz avar kigyulladhat

A tömegmozgalmak lángra kapásának természeti analógiája a száraz avar kigyulladása. (Mindenkinek felhívom a figyelmét, hogy akár ha a kiskertjében is sok gyúlékony anyagot tárol, az szerencsétlen körülmények következtében a nagy hőségben esetleg lángra kaphat.) Nem lehet megmondani, hogy milyen szikrától fog lángra kapni az avar, mikor fog ez megtörténni és mekkora lesz a láng, de a veszély fennáll. Valós érdekképviselet nélküli csoportok, társadalmi gettókban élők, vagy akár csak túl sok munkanélküli, akik nem sok perspektívát látnak maguk előtt, mindez a bűnözés és a lázongás melegágyai lehet, ha nem figyelünk rájuk, és nem akarunk velük egyáltalán semmit sem kezdeni.

Befelé és kifelé vezetett agresszió

Amikor az ember nem tudja energiáját értelmes tevékenységekre fordítani, akkor az agresszióját vezetheti befelé, önpusztító módon (pl. drogok és alkohol), vagy környezete felé is kiélheti, ami attól is függ, hogy milyen normákat lát maga előtt, habár a társadalomnak okozott kár minden esetben jelentős lesz. Például egy francia vagy amerikai társadalomban az erőszakos tüntetéssorozat is a helyi a kultúra része, ott ilyen eszközök használatával is fog küzdeni az, aki úgy érzi, hogy a társadalom peremére szorult. Máshol a rendszerellenes lázadó törekvések kevésbé látványos módon nyilvánulnak meg, például internetes trollkodás, protest-szavazatok (Brexit is ez a kategória), erőszakos mozgalmak támogatása, esetleg bandaháborúk és hasonlók.

Saját sikertelenségemért mást okolni: Betámadni a tekintélyt

Igen, ezzel a mondattal tudnám összefoglalni minden tömegmozgalom lényegét, és egyben azt is állítom, hogy még ha formailag sokféle módon is jelennek meg, nagyon sok hasonlóságot mutatnak. A politikai irányultság ilyen szempontból mellékes: populista mozgalmak, BLM, cancel culture, francia tüntetéssorozatok, jobboldali és baloldali radikalizmusok, szélsőséges nacionalizmusok, összeesküvéshívő szekták, és még sorolhatnánk: nagyjából hasonló rugóra működnek. Mindegyikre jellemző, hogy a problémákért kizárólag másokat okol és kanyarban úgy akar előzni, hogy levágja azt, tehát átértelmezi a számára kedvezőtlen szabályokat. Mindegyikben közös, hogy destruktív jellegűek és többnyire hatalmi törekvéseket is mutatnak.

Támadják, mert támadhatóvá teszi magát

A támadás célpontjai különféle elitek, legtöbb esetben értelmiségi elitek. (Az értelmiség elleni támadások egyébként az értelem elleni támadások egyben, a racionalitást kérdőjelezik meg.) Akit támadnak az nyilván támadhatóvá is teszi magát, sokféle hibát elkövethet. Az egyik legáltalánosabb hiba, ha a szerencsés helyzete miatt a társadalom fölöttinek érzi magát, nem vezetője már a társadalomnak semmilyen értelemben. A tömegek úgy érzik, hogy az értelmiségi elitek valamilyen értelemben lenézik őket, és ez lehet az a kimondatlan alapérzés, ami a lázadás energiáját táplálja.

Amikor a pletyka lesz a norma

Pletyka mindig is létezett és nem is lehet megszüntetni, de nem azonos a szabad véleménynyilvánítással. A pletyka rosszindulatú, személyeskedő, félinformációk alapján hoz ítéletet egyes személyekről. Mindig felületes, azzal foglalkozik, amit nem ismer eléggé, vagy amivel kapcsolatban nincs is megfelelő kompetenciája. Mivel társadalmunkban a kimondott szónak nem nagyon vannak következményei, ezért az interneten szinte korlátok nélkül terjednek a különféle pletykák, - amik egyébként a tömeglázadások sajátos esetei. A hangerő úgy tűnik fontosabb a tartalomnál, ami a közérthetőség érdekében egyébként is lebutított mondanivaló.

A meritokrácia válsága vagy ennél több?

A lázadások hatásai sokfélék lehetnek, de ritkán válnak átütő erejűvé. Ha csupán a meritokrácia válságáról van szó, akkor ezen túl lehet jutni, a társadalmak megújulhatnak. Ha viszont az értelemmel szemben az erőszakon alapuló rendszerek jönnek létre, akkor az már egyértelmű visszafejlődés lenne. Azt is meg kell vizsgálni, hogy vannak-e esetleg olyan modern környezeti ártalmak, amik miatt az IQ általános visszaesése következhet be, magyarán elhülyül az emberiség? (Egy ilyen, átfogó jellegű vizsgálat felfedheti az értelmi fejlődés szempontjából egészségesnek nevezhető életmód alapjait is.)

Dekódolás, a siker új definíciója, alkalmassá tevés

Legalább háromféle eszközünk van arra, hogy a lázadások destruktív jellege csökkenthető legyen. Egyik a dekódolás: nem szó szerinti, hanem lényegi értelmezése a nem mindig jól artikulált megnyilvánulásoknak, és valós segítséget is nyújtani az ezekkel élő embereknek. (Mindez nem zárja ki, hogy erőt és határozottságot is kell tanúsítani velük szemben, mert erővel szemben mindig valamiféle erőt kell állítani. Az empátia csak ez után következhet.)

A másik a sikeresség újradefiniálása társadalmi értelemben, hiszen nagyon sokféle, kevéssé látványos formája is létezik a sikernek, az ún. „amerikai álom” például egy kifejezett rossz példa, hiszen felszínes és kevesek számára elérhető eszményeket tükröz. Az anyagi és társadalmi státusz is sokféle lehet, a kettő nem szükségszerűen kell, hogy egybeessen.

Harmadik, hogy az alkalmasság nem csak a természetes szelekció eredménye lehet, hanem az is segíthet benne, ha az embereket támogatjuk abban, hogy alkalmassá váljanak azokra a szerepekre (akár politikai vagy gazdasági vezető szerepre is), amire törekednek. (Úgy tűnik, hogy nincs is olyan nagy merítési bázis, amit az is mutat, hogy érdekes módon még mindig 70-80 éves politikusok vannak vezető szerepben a világ számos részén.) A lázadások sok esetben mellőzöttségről szólnak, olyan emberektől, akik úgy érzik, hogy magukra hagyták őket, és az ő alapértékeiket a társadalom semmibe veszi, ezt a fajta helyzetet kezelni kell tudni, vagy még jobb lenne megelőzni.

A világon mindent túlzásba lehet vinni, a családközpontúságot is mint annyi mást. Nekem ez régóta vesszőparipám egyébként, és bár nem speciálisan magyar jelenségről van szó, nálunk a társadalom jelentős részére jellemző, hogy a családi kötődésnek különféle okokból a hátrányai is megjelennek nem csak az előnyei.

Először is, világméretű trend, hogy kevesebb gyerek születik ugyan a kívánatosnál, de többségük nevelésével jobban foglalkoznak mint régebben, ami mindenképp egy pozitívum. (Igen, a mennyiség helyett a minőségre került a hangsúly.) Régen igazából nem is nagyon nevelték a gyerekeket, inkább tökéletlen kis felnőtteknek tartották őket, akiket minél korábban munkára kell fogni, ezenkívül a szülőknek nem is nagyon volt rá idejük hogy foglalkozzanak velük, és a „gyereknevelés” fogalma alapjában véve is egészen mást jelentett mint manapság. (A család fogalma sem ugyanaz, hiszen régen sokkal jellemzőbb volt a többgenerációs családmodell.) Ne akarjuk tehát a régi korokat idealizálni, bár a mai családokra jellemző gyereknevelés is igen sokféle lehet, rengetegféle hibával.

Ha a család a felelős: Tartósítja az egyenlőtlenséget

Ha a társadalom túlságosan sok mindent határoz meg úgy, hogy az adott feladat elsősorban a család felelősségkörébe tartozik, az a jó családi körülmények közé született gyerekek számára fog kedvezni, míg a hátrányos helyzetűek számára további hátrányokat jelent majd. Itt van mindjárt kapásból például a szexuális felvilágosítás, sőt akár a szexuális kultúra kérdése is, ami annyira összetett kérdéskör, hogy nem szabadna csupán csak a családokra bízni. Ennél súlyosabb problémák is léteznek köztudomásúlag, és nem csak a kisgyerekkorban, hanem már az anyaméhben ért hatások is sokat számítanak abban, hogy a felnövekvő gyerekek esetleg egy bántalmazó közeget fogadjanak el „normálisnak”. Azonban a szélsőséges esetektől eltekintve is csökkenti a mobilizációt és kasztosodást hozhat a társadalomban hosszabb távon, ha a családi vagyoni és nem vagyoni hátrányok leküzdésének lehetőségét a társadalom nem biztosítja. (Ahhoz pedig használjuk nyugodtan a képzelőerőnket, hogy milyen lehet egy kasztosodott társadalomban élni.)

A három éves GYES hátrányai

Nem bizonyított, hogy mért jó ha a gyermek első három évében az édesanyjával marad. Nagyon kevés országban van ilyen, ami egyébként nálunk még a Kádár-rendszer által bevezetett intézkedés volt. Most valóban azt tapasztaljuk, hogy ettől hosszabb távon növekedett a boldog és kiegyensúlyozott emberek száma más országokhoz képest? Nyilván azoknak a gyerekek jelent ez nagy hátrányt, ahol a családi közeg nyomasztó. Viszont még azokban a családokban is, ahol a családi közeg rendezett és támogató, könnyen előfordulhat, hogy a kisgyerek első három évében főleg csak a családtagokkal fog találkozni, ami a későbbi szocializációját befolyásolni fogja. A xenofóbia létező dolog, van aki a pókoktól irtózik, van aki a tömegtől, de mivel a mai társadalmakban „idegenek”, azaz számunkra ismeretlen (vagy furcsa kinézetű) emberek fordulnak elő sokfelé, ha valakit ez alapvetően kihoz a béketűrésből, az sincs teljesen rendben. Annak ellenére, hogy a túlságosan nyitott és bevándorlást ösztönző társadalomnak is jól látjuk a hátrányait, de ne essünk a másik végletbe sem, a túlzott mértékű családi kötődés bizonyítottan hajlamosít a xenofóbiára. (Megjegyzem, hogy akik együtt dolgoznak, vagy netán együtt laknak más kultúrákból érkező emberekben, körükben az idegengyűlölet sokkal ritkább mint olyanok körében, akik a kis falujukból ki sem mozdulva sosem találkoznak velük.)

Helikopterszülő

A szülő annyira akarja nevelni a gyereket, hogy nagyon, és folyton ott köröz mellette, minden bajtól meg akarja óvni és minden problémát megoldani helyette, azt hiszem, hogy mindenkinek vannak ilyen ismerősei. Egy túlzásba vitt, fölösleges energiapazarlásról van szó, ami még a gyereknek sem tesz jót, nehezebben fog tudni később önállóan megoldani dolgokat. Még felnőve is lehetséges, hogy a „szülői hang” ott duruzsol majd a fejében, bármilyen önálló gondolata is támad.

Önállótlanság, vállalkozó kedv hiánya és korrupcióra nagyobb elfogadottsága

Magyarországon a fiatalok vállalkozó kedve elmarad az európai átlagtól, túlságosan is óvatosak és a hagyományos vállalkozásokat részesítik előnyben, amelyek kevésbé újító szellemiségűek. Ha valaki az összeköttetéseivel akar inkább sikert elérni és a családi kapcsolataival az kevésbé lesz híve a piacon való megméretődésnek és a teljesítmény elismertetésének. A korrupciót alighanem jobban elfogadjuk, ha az „család érdekei” miatt történt. Sőt, a nagyon családcentrikus egyén számára természetes is lehet az, hogy a politikus egyfajta „apafigura” legyen, aki megvédi a veszélyektől.

Itt van például a volt (és talán jövendő) amerikai elnök Donald Trump, akinek nézetei és politikai módszerei közel állnak a magyar radikális jobboldaléhoz. Az ő vagyona családi örökség, amit nem annyira a cégek hatékony működtetésével, hanem inkább az üzleti élet kiskapuinak kihasználásával igyekezett gyarapítani. (Rengeteg zűrös ügye miatt egyáltalán nem csoda, hogy perelhető.) A mai magyar nagyvállalkozó rétegen belül is megtalálhatók azok, akik a hagyományos üzleti etika szabályait kevéssé veszik figyelembe, inkább az összeköttetéseikre építenek, a magyar elit jó része alighanem egy nagy család részének látja magát, és számára természetes, hogy a „családon kívülieket” lehetőleg nem szabad helyzetbe hozni.

A családi házban marad a fiatal

A fiatalok késői önállósodása is lehet probléma, nálunk ez a családtámogatások lehetősége miatt talán nem is jelent akkora gondot, mint máshol. Amikor viszont a családtámogatások lehetősége beszűköl, könnyen lehet, hogy többen maradnak otthon még 30 éves koruk után is. Ez lehetne persze egy egészséges nagycsalád modell is, de többnyire csak az önállósodástól való félelemről van szó, régebben nem is létezett olyan, hogy „kapunyitási pánik”, ez egy új keletű kifejezés.

A család a kapcsolatok általános iskolája

Viszont nem több ennél, nem várhatunk el tőle mindent. Az együttélés alapismereteit jó esetben megtanítja ugyan, de a párkapcsolatok, a barátságok, a korrekt üzleti kapcsolatok, jó munkatársi együttműködések bonyolultabb viselkedési mintáira nem képes teljesen felkészíteni senkit, hiszen ezekben az egyenrangúságon nagyobb hangsúly van mint a családokra jellemző alá- és fölérendeltségi viszonyokon. Emellett még az is lényeges, hogy ahány család, annyiféle minta létezik, és egyik sem tökéletes. Alapvető probléma lehet, hogy a társadalmi bizalom általános szintje az emberek között alacsony marad, a jó együttműködések viszont szükségesek lennének a gazdasági fejlettség magasabb szintjein. Minden fejlett és gyorsan fejlődő ország a társadalmi bizalom vonatkozásában is mérhetően jó eredményeket mutat.

„Szeresd ellenségedet”

Ez a lehetetlen krisztusi követelmény arra is vonatkozhatott eredetileg, hogy habár két család sok generáció óta gyűlölheti egymást, ne hagyd, hogy ez határozza meg a viselkedéseidet. Az apa és anya elhagyása is természetesen csak szellemi értelemben követelmény, amikor az ember a saját hitrendszerét, a saját életének kereteit alakítja ki.

Az ukrajnai háborúban is érvényesülni látszik az az elv, hogy az előző háborúk domináns fegyvernemei már nem annyira képesek a jelenkori csatákat eldönteni, hiszen másfajta haditechnikákkal már jól felkészültek velük szemben.

Az egyik első közismertnek mondható, erős fegyveres alakulat a görög falanx volt, amit talán még a spártaiak hoztak létre és Nagy Sándor fejlesztett tovább. A gyalogos katonák pajzsainak szorosan záró sora többszörös túlerővel szemben is képes volt kitartani egészen addig, amíg az általában lovasokból álló elitegységek oldaltámadása szét nem zilálta az ellenség sorait. A római légiók is felszerelése és felépítése is lényegében ezt a hagyományt követte, győzelmeik nyomán a világ akkoriban legnagyobb birodalma jöhetett lére. A római légióknak is megvoltak azonban a gyenge pontjai, nem egy alkalommal teljes kudarcot vallottak, amikor a csatákban a kifárasztás és a bekerítés taktikáját alkalmazva ellenük, az ellenségeik egész hadseregeket semmisítettek meg.

A római birodalom vége felé jelent meg a harctéren a nyereggel és kengyellel felszerelt lovasság, ami jóval nagyobb támadóerőt biztosított: Lehetővé tette éppúgy a lóhátról való nyilazást, mint a páncélozott nehézlovasság kifejlesztését is. Ez egy jól ismert történet számunka is, hiszen a magyar könnyűlovasok rengeteg csatát nyertek meg egészen addig, amíg nem kellett közelharcba bocsátkozniuk az ellenség nehézlovasságával. Az ázsiai sztyeppék katonaságának főerejét nyilván a mozgékony könnyűlovasság, az európaiakét pedig inkább a jól felszerelt nehézlovasság adta.

A lovas harcmodorral szemben kifejlesztett fegyvernem volt többek között a késő-középkorban a svájci pikásoké, a zsoldos katonákat egyre gyakrabban szerelték fel hosszú szálfegyverekkel, és ezt követően nem sokkal később már megjelentek a gyalogos tűzfegyverek, a muskéták is. Ennek a korszakváltásnak sajnos mi is az elszenvedői voltunk Mohácsnál, amikor a lovasságunk támadása elakadt a lőfegyverekkel ellátott janicsárok sorfalánál. Évszázadokon keresztül a fegyelmezett alakzatokban mozgó gyalogsági alakulatok váltak meghatározóvá a csatatereken. Hamarosan azonban a lovassági harcmodor is megújult, az ellenséget lerohanó könnyűlovasság egyik első példájaként a magyar huszárok csapatai említhetők, és mások is törekedtek az utánzásukra, sőt a napóleoni háborúk idejében már a lovasság vált az egyik legfontosabb fegyvernemmé.

Az ismétlőpuskák megjelenésével ismét a gyalogság előnyére változott a helyzet, az újfaja fegyverzet 1866-ban már az egyik döntő tényezőnek bizonyult a poroszok oldalán, pár évtizeddel később pedig a géppuskák megjelenése már gyakorlatilag kivonta a lovasságot a háborúból. Sokáig nem is nagyon volt olyan fegyvernem, amivel áttörést lehetett volna elérni az ellenség soraiban, ezért az I. világháború egyfajta állóháborúvá fajult.

A helyzet változását az hozta el, amikor már páncélozott járműveket vetettek be nagy számban támadó alakulatként, ami köztudomásúan a II. világháború kezdetére tehető. A nehéz harckocsik száma és tűzereje döntött el akkoriban számos csatát, igaz viszont, hogy csak nyílt terepen, meghatározott időjárási körülmények között voltak alkalmazhatók.

A harckocsik tökéletesítése további évtizedeken keresztül tartott, ez a haderőnem a csúcsát valamikor a múlt század végén érte el, amikor az I. Öböl-háborúban a sivatagi viharként ismertté vált hadműveletben az amerikai tankok gyakorlatilag sebezhetetlennek bizonyultak. (Igaz viszont, hogy később a zsúfolt iraki nagyvárosokban már nem nagyon lehetett hasznukat venni.)

A mostani ukrajnai háborúban mintha megtört volna a harckocsik domináns szerepe a harctereken: először az orosz tankok bevetése járt nagy veszteségekkel, átütő eredmények nélkül, mostanában pedig a nyugati nehézjárművekre épülő ukrán ellentámadás az, ami nem nagyon tudja teljesen áttörni a megerősített orosz védelmi vonalakat. Megjegyzem, hogy a hadviselés lehet időként egy „kő-papír-olló” típusú „játék” is (sajnos nem játék viszont, mert emberéletekről szól), olyan értelemben, hogy minden haderőnemnek megvan a gyenge pontja, ami adott esetekben sérülékennyé teheti.

Nem kell különösebb katonai szakértelem néhány olyan feltűnő tendenciának a meglátásához, ami most a szemünk előtt kirajzolódik ebben a 21.századi háborúban. Így például felértékelődhet a tüzérség, ezen belül is a különféle rakéták és drónok szerepe, hiszen az előző háborúkkal ellentétben ma már GPS koordinátákra irányíthatók és a pályájuk is folyamatosan módosítható. (Ez szerencsére az elhárító rakétákra éppúgy érvényes lehet.) Az is látszik, hogy adott esetben érdemesebb lehet több olcsó fegyver bevetése néhány drágábbal szemben, mert az utóbbiak elvesztése nehezebben pótolható.

A mai hálózatokra jellemző, hogy csomópontokban koncentrálódnak, ami egy háborúban sérülékennyé teszi őket, itt főként az energetikai infrastruktúra létesítményeire gondolok: erőművekre, különféle vezetékre és elosztó központokra. Ezzel szemben egy decentralizáltabb energiaellátás, ami nagyobb szerepet ad a megújulóknak, ezen belül is főként a szél- és napenergiának, jóval kevésbé sebezhető lenne.

Az pedig már közhely, hogy a jövő háborúi alighanem információs rendszerek közötti harcokban dőlhetnek el, például abban, hogy ki mennyire képes megzavarni az ellenség számítógépes hálózatát, érvényesíti a propagandájának erejét, netán jobban használja fel a mesterséges intelligencia adta lehetőségeket.

Az örök tanulság viszont a háborúkkal kapcsolatban az most is érvényes, hogy a háború akkor „jó”, ha rövid ideig tart, esetleg egy ütközetben már eldőlnek az erőviszonyok. A hosszú, felmorzsoló háborúknak viszont csak vesztesei vannak, és ez nem csak szólam, mert például a világháborúk után a győztes britek is mély gazdasági válságba kerültek mind a két alkalommal. Békét nem lehet egykönnyen létrehozni, ezért inkább kívánni lehet vagy reménykedni benne, hogy a harcoló felek ez esetben belátják, hogy hol vannak a lehetőségeik határai, ami kompromisszum-készebbé teheti őket és legalább egy tartós fegyverszünet megkötésére elég lehet.

A Kossuth-díj 1963 óta csak kiemelkedő művészeti tevékenységekért adható, és ezt a szokást senki nem akarja megtörni. (A Rákosi-rendszerben például nem ritkán sztahanovista munkások is megkaphatták.) Azonban az hogy dönthető el, hogy tényleg ténylegesen kik a legjobbak az adott művészeti ágban? Szerintem egyaránt fontos, hogy az alkotásai közismertek legyenek és a szakmabeliek is a legjobbak közé sorolják. Ezeken túl egy harmadik kimondatlan feltétel szokott lenni az is, hogy a művész jelentős életművet mondhasson magáénak, a Kossuth-díj ennyiben mindenképp többet jelent, mint az egyéb művészeti díjak. Az sem túl szerencsés, ha túl sokan kapják meg, mert az értékét jelentősen csökkenti, - pontosan ez jellemző napjainkban is. Nem véletlen, hogy volt olyan időszak, amikor csak 2-3 évenként osztották.

A népszerűség önmagában nem elég, hiszen éttermi hasonlattal, erre alapozva a legsilányabb beltartalmú gyorsételek kapnák a legnagyobb díjakat, és a kultúrában sincs ez másként, a szappanoperák és a különféle giccses hatásvadász produkciók nézőszáma a legnagyobb. Népszerűség alapján például komolyzenész ritkán kaphatna díjat, hiszen a komolyzenei hangversenyeket sokkal kevesebben látogatják mint a könnyűzenei koncerteket, viszont a két műfaj előadói között tudásban ég és föld lehet a különbség. Ez nem jelenti azt, hogy könnyűzenei előadó ne kaphasson, például Szörényi Levente, Bródy János, Demjén Ferenc életükben legendává vált, komoly életművet alkotó és nagy hatású személyiségek, méltán megérdemelték. Azt viszont lényegesnek tartom, hogy olyanok kapják a díjat, akiket mindenki elfogad és a teljesítményük vitathatatlan. Ami manapság láthatóan nem így van.

Természetesen megérdemelhetik a Kossuth díjat olyanok is, akiket a nagyközönség nem annyira ismer, de a szakmabeliek, közöttük nagy előadóművészek sokat köszönhetnek nekik, a szakmai elismertségük kiemelkedő. Nem beszélve azokról, akik a közéletben nem vesznek részt, de egyes alkotásaikat ismerjük, ilyenek például az építőművészek.

A Kossuth-díjat esetleg többször is meg lehet kapni, nem látok ezzel problémát, de a „Kossuth-nagydíj” már számomra értelmezhetetlen kategória. Az viszont egy szempont lehet a díj odaítélésénél, hogy a jelöltek alkotásai olyanok legyenek, hogy nemzetközileg (létezik még ilyen szó?) külföldön is elismertek legyenek, vagy ha nem is ismertek, akkor is büszkén vállalhatóak.

Ha megnézzük a Kossuth-díjasok listáját dátum szerint, akkor gyanítjuk, hogy az utóbbi években a fenti szempontok csak részben érvényesültek. Úgy tűnik, hogy olyan politikai szempontok is előkerültek, mint a népi kultúra, az egyházi vonatkozások és a határontúliak előnyben részesítése, netán a politikai kapcsolatok, ezek sok esetben fontosabbnak bizonyultak mind az adott szakma, mind a közönség megítélésénél. Némi naivitással azt mondanám, hogy rendben van, hogy teljesítményük külön elismerést érdemel, de mért nem alapítanak számukra egy külön díjat?

A helyzet az olyan „kultúrharc által sújtott” területeken a legsúlyosabb, mint a színházi és filmművészet valamint a szépirodalom. Ezeken a területeken szinte kizárt, hogy liberális táborba sorolt alkotó kapja meg a díjat, akármilyen jelentős életművel is rendelkezik, teljesen függetlenül attól, hogy az illető egyáltalán politizál-e, mert a besorolás önmagában a fontos. Elég volt azt kimondani, hogy nálunk „illiberális rendszer” jött létre, ami a rendszer akármilyen szintű csinovnyikjai számára abszolút irányelvként szolgál. Ezek után nem fognak vállalni semmilyen kockázatot, hogy elmozdítsák őket a tisztségükből, sőt inkább minden adódó alkalommal a hűségüket fogják bizonyítani a díjak odaítélésével, akár túlteljesítve is az adott célt.

A magyar prózairodalom jelenlegi legnagyobb neveire pár példa: Háy János, Darvasi László, Bartis Attila, Dragomán György, Pintér Béla, Grecsó Krisztián, Tompa Andrea, Vámos Miklós, csak akik most hirtelen eszembe jutottak, de a sort lehetne még bőven folytatatni, közös bennük, hogy sajnálatos módon politikailag nem eléggé „vonalasak” ahhoz, hogy a legmagasabb állami kitüntetést megkapják.

Ezek után a Kossuth-díj jelenlegi jelentése nem más, mint egy jelentős pénzösszegű támogatás azon alkotók számára, akiknek a teljesítménye legalábbis számottevő, ha nem is feltétlenül kiemelkedő, viszont a politikai elvárásoknak is megfelelnek.