Mindenféle ételből és italból, gyógyszerből létezik ajánlott mennyiség, az ilyen ajánlásokat ki lehetne terjeszteni többféle tevékenységünkre, így például a politizálásra is. Úgy tűnik, hogyha nincs választási időszak, tehát a politizálásnak nincs lényeges tétje, akkor naponta átlagosan 5-10 perc beszélgetés pártpolitikai jellegű témáról az, ami még teljesen rendben lenne. Viszont ha valaki órákat tölt el ilyen, a munkáját közvetlenül nem kapcsolódó kérdésekkel, az már nem tekinthető egészségesnek, sokkal inkább olyannak, mint aki valamilyen függőség rabja. Sok esetben egyszerű pótcselekvésről van szó, amitől én magam sem voltam mentes életem egy szakaszában, ilyenkor legtöbbször egyszerűen csak el akarjuk kerülni a szembenézést a szakmai karrierünk vagy a magánéletünk rendbetételét akadályozó problémákkal.

A közügyeinkről való tájékoztatást szolgáló médiumok között úgy találtam, hogy a cikkek és tudósítások 30-80%-a lehet a kifejezetten pártpolitikai jellegű, illetve pártpolitikai szempontokat előtérbe helyező (ez a közlések címére fokozottabban igaz, a tartalomra szerencsére már valamivel kevésbé). Az sem lehet véletlen, hogy (a bulvárhíreket leszámítva) éppen az erősen átpolitizáltak kerülnek az egyes oldalak és híradások elejére nem pedig azok, amelyek a legtöbb információt tartalmazzák. Hogy az érdekeltség általában nagyobb a „polarizált” stílusú cikkek iránt, az nem minden esetben az adott médiumok hibája, mint inkább azoké a politikusoké, akik állandósult kampányt folytatnak, és csak akkor érzik jól magukat, ha folyamatosan megy az „adok-kapok” a nagyközönség előtt, amely éppúgy szurkol nekik (vagy épp ellenük) akár egy boxmeccsen.  A közönség tehát valamilyen szinten rászokott és igényli ezt a fajta stílust, annak ellenére is, hogy józanésszel az egész eléggé gyerekesnek is tűnhet.

Van számos olyan közéleti jelenség, amire lehet ugyan különféle magyarázatokat találni, de ez nem segít rajtunk, ilyen például a napjainkban tapasztalható radikalizálódás is. A politika olyan fajta tevékenységünk, amivel minél többet foglalkozunk (illetve agyalunk olyan dolgokon, amikhez nem értünk) annál valószínűbb, hogy hibás véleményeket fogadunk el és rossz döntéseket hozunk. (Egy ilyen rossz döntés az is, ha biztosak vagyunk benne, hogy csak az egyik párt jelöltjére szabad szavazni, mert ha túl sok szavazatot kap egy jelölt, akkor nagyobb lesz az esélye, hogy korlátlan hatalmat épít majd ki, ahol a szavazatainkra egyre kevésbé lesz majd szüksége.) Számomra úgy tűnik, hogy egyre több az unatkozó ember, akinek nem nagyon van életcélja, ezért szeretné a világot megtisztítani a „rejtőzködő gonosztól”. A „rejtőzködő gonosz” az, ami a felszínen jónak mutatja magát (legismertebb példa az ügyeletes gonoszra Soros György, de minden politikai oldal megtalálja az ellenség fő gonoszait), de minket nem csap be, mert átlátunk rajta. Az unatkozó és céltalanul éldegélő állampolgár elkezd okoskodni, a saját magával való elégedetlenség is feszültséget kelthet benne, viszont szerencséjére megtalálja a „jók”, a „helyes úton járók” csapatát, különféle önjelölt prófétákkal az élen. Ha nincs jobb dolga, akkor fogja magát és unalmában inkább megváltja a világot, harcos kiállásával megmenti a közösséget és a későbbi generációkat is a pusztulástól. Elég röhejesen hangzik, de ezt látjuk mindenfelé.

Én még igazán tevékeny és céltudatos embereket nem láttam sosem hülyeségekkel foglalkozni, bolhákat elefántként felnagyítva a problémákat. Na persze az is egy lehet probléma, ha éppen viszket a lábam, vagy éppen egy másik utas tolakodva rálépett és emiatt meg is fájdult, de a világban léteznek ennél azért valamivel komolyabb gondok is. A passzivitásba süllyedő polgár pedig egyre nagyobb gondoskodást vár el (az neki „jár”), viszont a két forintos kérdés, ami felmerül ilyenkor, hogy az idiotizmus terjedése hogyan lenne mérhető.

Konkrét és aktuális példaként az fajta amerikai állampolgár jut eszembe, amelyik marokszám fogyasztja a gyógyszereket, majd bepereli a gyógyszergyárat a mellékhatások miatt. Igaz, hogy a gyógyszergyárnak van felelőssége és valamilyen szinten jogosan perelhető, de a történet nem áll meg ezen a ponton. Léteznek ajánlott napi mennyiségek, hatósági és állami engedélyek, szakorvosi hálózat és nem utolsó sorban létezik egyéni felelősség is az egészségügyi állapotunk iránt. Nem tudom, hogy a ma embere mért gondolja azt, hogy léteznek szolgáltatások, amik ingyen vannak, és létezik hatásos gyógyszer mellékhatások nélkül.

A közéletben a „vagdalkozás” elég találó, mert baltával csapkodva sem lehet eredményesen operálni, vagy egyáltalában bármit csinálni, ami több puszta favágásnál. (Ez egyébként sajnos egy önbeteljesítő jóslat is, mert azzal a jelszóval, hogy „Nyakunkon a kultúra megsemmisítői” valóban meg is semmisít mindenféle kultúrát.)  A kifinomultság követelménye egyébként minden szakmára igaz, a törvényhozást is beleértve, ugyanis a huszárvágásos megoldások és a magányos akcióhősök csak a filmvásznon léteznek. Sajnos a mai kor tömegembere a szabadidejében nem finomítani és pontosítani igyekszik a tudását, nem tanulni szeretne másoktól, hanem mindenféle egyéb dolgokat művel, leginkább pótcselekvésként. Tisztelet, alázat és szeretet legkisebb nyoma nélkül.

Az ember éppúgy bánik a termőtalajjal, mint minden mással a természeti környezetében, brutális és egyszerű módszerekkel, aminek a lényege a totális kontroll: betonozunk, aszfaltozunk, bányászunk és gyepesítünk gyakorlatilag ész nélkül, akár indokolt az adott esetben, és akár nem. Ezzel a fajta felfogással, ami ránk jellemző, magunknak hosszú távon többet ártunk mint a természetnek, ami az emberiséghez képest sokkal tágabb határok közötti alkalmazkodásra képes rendszer.

A szántás elterjedtsége is a durva beavatkozások egy példája (a monokultúrával egyetemben), sőt nem is annyira a mai korunk jelensége, mivel az ember és a természet közötti harmónia már sok ezer éve eltűnt. Léteznek ma már egyéb alternatívák a talajaink megművelésére, és ha az embernek vannak némi szakmai ismeretei és kicsit utána néz a mai gyakorlatnak, akkor jól látszódni fognak a kritikus pontok, amiken múlni fog, hogy mikor lesz-e e téren változás.

1.A szántás problémája

A kiskertekben az ásás azért nem olyan mint a nagyüzemi szántás, mert a mezőgazdasági táblákon általában nagy gépeket használunk, amik súlyuknál fogva tömörítik a talajt, annál gyakrabban minél több a munkaművelet. (A kiskertekben is vigyázni szoktunk rá egyébként, hogy az ágyások helyét ne tapossuk össze, amellett hogy növényi szármaradványokat vagy komposztot is forgatunk be az ásás során.) A szántás egyik gyakori alternatívája manapság a nehéztárcsázás, ami leginkább a rotakapához hasonlítható, és nem ad sokkal jobb megoldást, mert a vizet át nem eresztő tömörödés, az úgynevezett eketalp réteg így is megmarad. Minthogy rombolja a talaj szerkezetét és porosít, a tárcsázott talajokon még nagyobb lehet a szélerózió veszélye. Manapság viszont lehetőség van a szántás alternatívájaként mélylazításra, sekély talajművelésre vagy akár a talaj bolygatása nélküli direktvetésre is. Ezek a műveletek növelik a talaj szervesanyag-tartalmát, javítják a szerkezetét, vízgazdálkodását és bio-diverzitását is, de egy gazdálkodó csupán attól, hogy a földjében több lehet mondjuk a földigiliszta, emiatt még nem fog hirtelen áttérni egy talajkímélőbb művelési formára.

2.Nem mindenhol egyformán alkalmazható

Ha a brutális mezőgazdasági technológiáról áttérünk a finomabbakra, akkor nagyon sok mindent kell megváltoztatni és több figyelemre is van szükség. Országunkat ebből a szempontból nem lehet egységesen kezelni, mások a lehetőségek az Alföldön, ezen belül is mások a Homokhátságon és a mezőségi földeken, mások a Kisalföldön és a dombos északi vagy dunántúli területeken. Pár kilométeres távolságban is eltérhetnek már a talajviszonyok, a szakértők a talajt nem bolygató „no-till” művelésmódot elsősorban a lazább és szárazabb talajokon javasolják inkább. (Másfajta talajokon nem ennyire radikális, de a talajt mégis kevésbé bolygató eljárásokat ajánlanak.) Más országok példája sokat segíthet, így például Olaszországban, amelynek a klímájához kezd hasonlóvá válni a miénk, eléggé elterjedt már bizonyos régiókban a „no-till”, az USA egyes részein szintén. Olyan tényezők is befolyásolhatják az elterjedését, mint többek között mint a levegő páratartalma vagy a tavaszi csapadék mennyisége.

3.Teljes technológiai váltás

A „no-till” esetében lehetséges, hogy más módokon kell megoldani a gyomok elleni védekezést, ha például a glifozát gyakoribb használatára van szükség, akkor nem biztos, hogy sokat nyertünk vele. A vetési idő megválasztása is eltér, az alkalmazott eszközök sem ugyanolyanok, és mivel az átállás beruházás igényes lehet, emiatt az átállásban a célzott EU támogatások is fontos szerepet kaphatnak. Az elővetemények javítják a talaj szerkezetét és tápanyagtartalmát, ezek megfelelő megválasztása is jól beleilleszthető a technológiába.

3.A költség és termésbiztonság az igazi kérdés

A talajkímélő művelések akkor fognak elterjedni, ha a gazdálkodók azt látják, hogy a szomszédos táblákon a talajt nem bolygatva is hasonló termést értek el, kevesebb üzemanyag felhasználással, kicsit kevesebb műtrágyával. A magas üzemanyag és műtrágya árak segíthetik is az átállást a talajkímélő művelésre. Az is adhat egy lökést a dolognak, hogy a szárazabb években a szántott területek jobban kiszáradnak a mély rétegekben, viszont a nem bolygatottak növényzete hosszabb ideig zöld marad. Egyértelműen a jövedelmezőségi kérdések fogják elsősorban meghatározni a művelési formát, az szerintem csak egy bónusz lehet, hogy a környezetkímélő gazdálkodás javítja a talajok szerves anyagtartalmát, ennélfogva a szénmegkötését, csökkentve a globális felmelegedést.

4.Talajpusztulás kérdése

Senki nem tudja megmondani, hogy a több mint 60 éve alkalmazott nagyüzemi mezőgazdasági technológia mely tájainkon mérhetően milyen talajpusztulást okozott, pontosan mennyivel csökkentette a talajaink termőképességét. A statisztika egyelőre azt mutatja, hogy a hozamaink egyáltalán nem csökkentek, sőt számos kultúrnövény esetében még növekedtek a 21.században is. Ez a pozitív fejlemény nagyban köszönhető a nemesítési munkának (GMO nélkül is nagyobb termőképességű, a kórokozóknak ellenállóbb és szárazságtűrőbb fajták folyamatos nemesítése zajlik) amellett, hogy a termesztési technológia maga is precízebb és tápanyag-takarékosabb lett az idők folyamán. Az viszont egyértelmű helyzet lesz, ha a gazdálkodó azt látja majd, hogy a szántás nélküli szomszédos táblákon nem vitte el a talaj felső rétegét a szél, sem a víz nem mosta le, a tápanyagtartalmával együtt.

A mezőgazdasági gyakorlatok változása általában lassú folyamat, az emberek eleve nehezen változtatnak a megszokott módszereken, akkor történik ez meg leginkább, ha látjuk, hogy a szomszédunk felülmúlt minket.

Amit látok az, hogy jelenleg nagy szavak vannak ugyan, de szándék a változtatásra az nem nagyon látszik, emiatt az EU pénzek felhasználása a természetbarát mezőgazdaság fejlesztésére csak épp annyira lesz „hatékony” mint bármi más területen (és ezzel igencsak alul fogalmaztam). A városokban is a betonozás vagy a gyepesítés aránylag egyszerűen megoldható, viszont a fásítás, bokrok és virágok ültetése sokkal több törődést igényel, azért tesszük mégis, mert hosszabb távon megéri. Kicsit ehhez hasonlónak látom a szántás nélküli, a talaj minimális bolygatását alkalmazó növénytermést. A fokozatos szemléletváltozás a természet irányában és a kemény gazdasági érdekeltség együttesen tudják csak elhozni a mezőgazdaságban a jelenlegi gyakorlatok megváltozását.

Felhasznált források:

https://www.agrofil.hu/hu/hirek/generaciovaltas-no-till-tapasztalatokkal

https://agroforum.hu/szakcikkek/zoldito/no-till-a-magyar-ugaron-szantofoldi-novenytermesztes-talajmuveles-nelkul/

https://www.magro.hu/agrarhirek/a-no-till-technologia-alkalmazasanak-elonyei-es-korlatozo-tenyezoi/

https://www.nak.hu/tajekoztatasi-szolgaltatas/kornyezetgazdalkodas/102793-no-till-technologia-kozelrol

 https://agroforum.hu/szakcikkek/zoldito/surgos-valtozasra-lenne-szukseg-de-a-gazdalkodok-nelkul-nem-megy/

https://www.agrarszektor.hu/gepek/20230403/uj-orulet-hodit-a-magyarok-koreben-egyre-tobb-gazda-vesz-ilyen-gepeket-42978

https://gepmax.hu/hir/gep-kimelo-talajmuveles-technologia-mezogazdasag/

https://agrifoodecon.springeropen.com/articles/10.1186/s40100-019-0126-8

https://bg.copernicus.org/articles/13/3619/2016/

https://magyarmezogazdasag.hu/2022/12/04/vizmegorzes-es-vizmegtarto-gazdalkodas/

https://metos.at/hu/growing-wheat-and-tillage-technologies/

https://agraragazat.hu/hir/min-till-es-no-till-talajmuveles-mezogazdasag/

Úgy érzem magam most mint az ördög ügyvédje, vagy akár egykori komcsi komisszár, akinek kiadták utasításba, hogy végezzen ki valakit a kritika tollával. Holott nem egy személy lenne itt célkeresztben, hanem egy jelenség, egy tendencia. (Nem könnyű feladat írni a sportolók honosításának a jelenségéről körültekintően fogalmazva, de mégsem hagyva kimondatlanul a felmerülő kérdéseket.) Kínos érzés, talán tragikomikus is, de mégiscsak ki kell mondani: amellett, hogy egy vitathatatlanul kiváló sportoló nyerte meg súlycsoportjában a világbajnoki aranyérmet, kérdéses, hogy valóban nekünk nyerte-e, vagy csak azon a bizonyos papíron, ami mindent elbír? (Én úgy látom, hogy ez most inkább egy orosz vagy esetleg dagesztáni aranyérem volt, feltéve, hogy az adott sportág nemzetközi szövetsége elismeri őket.)

A felvetődő kérdés, hogy hol van a sportszerűség határa?

Több évtizedes távlatban vannak példák honosított kubai kézilabdázóra vagy perui röplabdázóra, akik a magyar válogatott húzóemberei lehettek. Lényeges pont viszont, hogy nem nyertünk velük egy világversenyt sem és az is fontos, hogy rajtuk kívül nem nagyon voltak a magyar csapatban honosított játékosok. (Erkölcsi érzékünk ezt még úgy-ahogy elfogadja, hiszen a legtöbb szabályt hajlamosak vagyunk mi is úgy 90%-ban, nagyjából betartani, ha nem is teljes egészében.) Viszont senki sem gondol arra például, vagy legalábbis nem tudunk ilyen szándékról, hogy milyen jó lenne honosítani a focizseni brazilok B válogatottját és azzal indulni a nagy tornákon.

Sok sportágban szokás az a fajta honosítás, ami szerintem kiskapukat használ ki vagy pedig az ésszerű szabályozás hiányosságait, gyakori például ázsiai asztaliteniszezők ország váltása. Igaz, hogy nálunk ott voltak a gyorskorcsolyázó Liu testvérek, de ők legalább közöttünk éltek és tudtak magyarul is. Iszmail Muszukajev nyilatkozatában viszont sajnos egy szem konkrétum nem volt, sőt ahogy szokás mondani, „nincs jól felépített PR-ja”, és nem is került egy szemernyivel sem hozzánk közelebb.

Legyen már valamiféle ésszerű feltételrendszere, etikettje annak, hogy ki képviselheti Magyarországot a sportversenyeken! (Például legyenek magyar felmenői vagy legalább életvitelszerűen itt éljen, edzéseit itt végezze és tudjon magyarul.) Ne akarjunk mindenáron egy lapon szerepelni megint különféle szélhámos ázsiai diktatúrákkal.

Ha van egy adott sportágon belül legalább két ország, amelyik az írott és íratlan szabályokat (azaz a bevett szokásokat) megkerülve honosított versenyzőkre épít mindent, az még nem jelenti azt, hogy őket kellene követnünk. Itt van például a kimondottan sikeres horvát labdarúgás vagy rajtuk kívül a kisebb sikereket elérő cseh vagy szerb válogatottak, rájuk például ez a fajta mentalitás nem jellemző.

A női műkorcsolya esetében például az orosz versenyzők honosítása elriasztotta a fiataljainkat és többen vissza is vonultak emiatt, szerencsére ezt a programot még időben leállították.

Milyen etikai hozzáállást tükröz az, hogy „mindegy milyen úton-módon, csak mi nyerjünk”? Komolyan azt gondolja valaki, hogy pénzzel valóban minden megvehető a világon? Ha kicsit rosszmájú lennék, és valóban az is vagyok, akkor megint úgy érzem, hogy a rendszer túlmozgásos csinovnyikjai túlteljesítették a tervet, valahol túllőttek a célon.

A sport elvileg nem arról kellene szóljon, hogy győzni mindenáron, épp ezért beszélünk „sportszerűségről”, de ha ez így megy tovább, akkor kacsintásokkal lehet csak kimondani, hogy valaki milyen „sportszerű”, miközben az ellentétét gondoljuk. A sport ADOTT KERETEK közötti küzdelemről szól és miközben példaképeket teremt, népszerűsíti is az adott mozgásformát. A sporthoz még az is kell, hogy legyenek szurkolói, viszont ha nincsenek olyan sportolók, akikkel igazából azonosulni tudnánk és a törzsi ösztöneinket kiélve tudnánk drukkolni nekik, akkor az egész komolytalanná válik és kiürül, nem fog többé senkit sem érdekelni. Aranyérmeket lehet ugyan „termelni”, de minek, ha a dolog már rég nem a magyar csapatról szól.

A család egyesek számára afféle „szent tehén”, és valóban az is lehet bizonyos értelemben, de annyira talán mégsem, hogy ne lehetne róla közéleti vitákat folytatni. Én például a kormány családpolitikai célkitűzéseinek egy jó részével egyetértek, másokat viszont problematikusnak látok.

1.A nevelés ne csak a családban történjen

Egyik család sem tökéletes és nem mindig képes megfelelő szintű nevelést biztosítani a gyerekeknek. Sőt, jó néhányan annyira szörnyű családban nőnek fel, hogy ha azt mondjuk, hogy ehhez a társadalomnak semmi köze, az alapból kiszolgáltatottá teszi őket. Egy ilyen szemlélet egyértelműen a társadalom kasztosodását segíti, mert amilyen családba születtél "úgy jártál". Régen sem a család nevelt, hanem a rokonság, faluközösség, mesterek, egyház, iskola is hasonló mértékben. Nem lehet ezt a kérdést ideológiától mentesíteni, hiszen ha az emberek életmódjáról, életstílusáról normákat állítok fel, az már ideológiai hatás. (Nem, és megint nem a „gender ideológia”, hiszen az átlagpolgár erről azt se tudja, hogy eszik vagy isszák, bevallom, hogy engem se érdekel különösebben.) Sőt, szerintem a túlságos családközpontúság a magyar társadalom egyik mai problémája, mert gyengíti a társadalmi bizalmat és növeli a korrupciót.

2.A gyerekvállalás nem elsősorban anyagi kérdés

Jó kifogás persze, hogy „anyagilag nem engedhetem meg magamnak”, ezért nem vállalok gyereket, de a dolog láthatóan nem így működik, alig van kimutatható összefüggés a szülők anyagi helyzete és a gyerekek száma között. Viszont az egyik legfontosabb életcélunk lehet a családi élet maga, az anyagiaktól függetlenül. Mindezek ellenére persze helyeselhető politika segíteni a gyerekvállalást állami támogatásokkal. Van viszont olyan is, ami anyagiakkal nem kompenzálható, sem pozitív sem negatív értelemben. A családi boldogság is ilyen, de az is, ha fiatalon az emberek éretlen fejjel esetleg rossz döntéseket hoznak. Aki szellemi szinten még gyerek, szerintem inkább ne is akarjon gyereket nevelni, egy rossz házasságban pedig a válás egyértelműen lehet jó megoldás akkor is, ha ez anyagilag veszteségekkel jár. Meg kell jegyezni azt is, hogy gyerekek egyébként többféle családmodellhez illetve életmódhoz képesek alkalmazkodni különösebben nagy törések nélkül.

3.Hosszútávú jogbiztonság?

A sokgyerekes családok utólagos jutalmazása (akár adókedvezménnyel) azért sem lehet átütő erejű, mert erre mifelénk úgy 20-30 évente szokott jönni egy rendszerváltás, és az újabb rendszer kedvezményezettjei egészen mások lesznek, mint az előzőé. Ha társadalomban nincs egy rendszereken átívelő konszenzus a legfontosabb kérdésekről, hanem inkább ideológiai harcok mennek a különféle táborok között, ezért a hosszú távú tervezhetőség igencsak kérdéses.

4.A kevés gyerek nem biztos, hogy akkora nagy gond

Környezetvédelmi szempontból kívánatos is a Föld lakosságának nagymértékű csökkenése, inkább kevesebb gyerek szülessen és jobb nevelést, oktatást kapjon. A magyar kormány intézkedései alapvetően helyesek, mert azokat a családokat támogatják inkább, amik elvileg jobb szintű nevelést képesek biztosítani, például mert a támogatást kapó szülők tartós és legális munkaviszonnyal rendelkeznek. Kevesebb megszülető gyerek esetén sem fognak a nyugdíjasok éhezni, valószínűleg alacsonyabb életszínvonalon élnek majd, mint a manapság, de a munka termelékenységének további növelése (emiatt fontos a magas hozzáadott értékű termelés) sokat javíthat a helyzetükön éppúgy, mint a külföldi munkavállalók nagyobb számú alkalmazása. A vészharangok megkongatása ebben az esetben tehát nem indokolt.

5.Teljesen igazságos nyugdíjrendszer nem létezik, de lehetne igazságosabb

Akkor lenne teljesen igazságos a nyugdíjrendszer ha egyáltalán nem lenne és mint régen, a gyerekek tartanák el az időseket (a többiek pedig megélnének a megtakarításaikból és segélyből). A nyugdíjszakértők egyszer azt mondják, hogy igazítani kell a nyugdíjak reálértékét a keresetekéhez, másszor pedig azt, hogy a nyugdíjkassza egyre nagyobb terhet fog jelenteni, a két állítás nyilvánvaló ellentmondásban van. Kormányunk azt a bravúrt hajtotta végre, hogy alig emelte a nyugdíjak reálértékét, miközben a szavazótáboruk legnagyobb részét a nyugdíjasok adják. Mélyebb elemzést megérne a mostani nyugdíjrendszer igazságossága és az is, hogy mennyire éri el a kitűzött politikai célokat (ez utóbbit a nyugdíjszakértők se nagyon teszik meg). A magyar lakosság általános egészségügyi állapota alapján már a mostani nyugdíjkorhatár is magasnak tűnik, nem beszélve arról, ha esetleg tovább emelkedik.

6.Elmaradt zöld fordulat, válságban a demokrácia

A demokrácia válságát okozná elvileg már az is, ha a kormányok a hatalmon maradásuk érdekében az egyre nagyobb számú nyugdíjasnak kedveznének a munkapiacon aktív fiatal generációkkal szemben. A fiatalok fellázadhatnak, a gazdaság a túl magas adóbevételek miatt működésképtelenné válna, egy ilyen helyzetben a demokratikus rendszerek nem biztos, hogy fenn tudnak maradni. Ez egy hosszabb távú probléma, de már rövidebb távon látható az, hogy megakadt a „zöld gazdaságok” kiépítése, jelenleg nem tudnak nagyobb támogatást szerezni a klímavédelmi mozgalmak. Ha pedig nem hiszünk ebben, akkor jön a szélsőjobboldal megoldása, amelyik az erő politikáján alapul, és a „legerősebb majd úgyis túlél” elvet valósítja meg. Ez történik most Európában, az oroszok által indított háború hatása is benne lehet a szélsőjobboldal erősödésében, ami az európai kultúrában mindenképp egy jelentős visszalépés. (Texas vagy Argentína számomra nem követendő példa.)

7.Elhülyülő generációk?

Ezt tartom a legfontosabb kérdésnek alighanem az egész családpolitikában, a legtöbb generáció ugyan azt képzeli magáról, hogy okosabbak lesznek az elődeiknél, de most azt kell belátnunk, hogy egyre butábbak vagyunk. Az EU és a magyar hatóságok egyaránt az idióta fogyasztót védik, amelyik azt hiszi, hogy a cégek bármit is adhatnak ingyenesen, valamiféle ellenszolgáltatás nélkül. A magyar állampolgár is jól elvan a langyosban, és hogy neki minden „jár”. Akkor még nem beszéltünk a digitális kultúra hatásáról, a környezetszennyezésről, helytelen táplálkozásról, amelyek mind csökkenthetik az IQ szintet. Az oktatási rendszerek színvonalának hanyatlása a legaggasztóbb fejlemény és ez megint egy olyan kérdés, hogy össztársadalmi szintű támogatást igényel, a kormányok rövidtávú és önös igényeiken túlmutató probléma. A populizmus éppen a hülyeség elismerése és normává avatása, ugyanolyan átverős marketingmódszereket használ a politika eladására, mint a nagy cégek a termékeik esetében. Így például közszolgálati médiumok híreiben percenként többször el kell, hogy hangozzon az a szó, hogy „háború”, amire mindent rá lehet fogni, inflációt és diktatórikus intézkedéseket egyaránt, holott a jelenlegi gazdasági problémáinknak legfeljebb a tíz százaléka vezethető vissza rá közvetlenül.

Az egyházak tanításainak lényege, magja ezer évek óta gyakorlatilag változatlan, így például a lopás egyik vallás szerint sem volt sosem egy követendő magatartás. Ezt a tényt figyelmen kívül hagyva a mai erkölcsi relativizálók afféle „jó ügyvéd” módjára próbálnak racionalizálni, igazolásokat gyártani a különféle hatalmi törekvések számára, meglehetősen cinikus hozzáállással.

Az etikus magatartás azonban sosem igazolhatja az egoizmust vagy bármiféle önzőséget, sőt éppen hogy a társadalmi rend és együttműködés alapja. Az etika érvényességét megkérdőjelező érvek (például a rendre és biztonságra való hivatkozás) eléggé átlátszók és demagógiától sem mentesek. Így például az emberi egónk biztonságigénye akármekkora is lehet, viszont tudnunk kell, hogy az élő rendszerekben (mint az egyes társadalmakban is) mindig van valamennyi változás és bizonytalanság, a tökéletes rend akármilyen jól hangzó szlogen, de végül is csak az élettelen kristályok jellemzője. Az etika maga sem olyan mint valamiféle zárt és tökéletes kristály, ergó nem is lehet mereven értelmezett szabályok gyűjteménye, sokkal inkább praktikus iránymutatóként szolgál.

Nálunk a katolikus vallás szabályrendszere a legismertebb, az úgynevezett „hét főbűn” például eléggé közismert. Érdekes módon nem a Bibliából származik, mégis a hittan része már alapfokon, ez is mutatja, hogy a vallásokat igen sok, különféle forrásból származó hagyományból gyúrták össze. A hét főbűn például tökéletes sorvezető lehet a mai kor embere számára is, olyan magatartásformákat, hibásnak mondható beállítódásokat sorol fel, amik közvetett módon egyes bűnök forrásait jelentik.

Etikai rendszerhez és etikus viselkedéshez egyébként nem szükséges a vallás: filozófusok pontosították és finomították a több ezer éves etikai hagyomány állításait, számomra a kanti etika ennek az egyik legjobb példája. Az emberi együttműködés elsőbbsége és alapvető fontossága lehet önmagában is olyan alapelv, amiből az etikai szabályok nagy része a józan belátás mentén levezethető.

Talán ez összefügghet azzal is, hogy az etikai érzék vagy magyarán lelkiismeret a legtöbb emberben benne van, és általában nem arról van szó, hogy ne tudnánk, hogy az adott cselekedettel pont megsértjük az emberi együttélés írott és íratlan normáit. Ez nem jelenti azt persze, hogy olyan iránytűnk van, ami minden egyes esetben használható, viszont az esetek nagyon nagy részében igen. (Még a hadviselő felek között is általában léteznek valamiféle etikai szabályok, érdekes módon.)

Így például nem létezik olyan morális dilemma, ami a migráció kezelésében az etikai megfontolásokat eleve alkalmatlanná teszi. Ugyanis egyetlen nagy vallás vagy kulturális hagyomány sem állít olyan képtelenséget, hogy mindenkit meg kellene menteni, legfeljebb annyit mond, hogy törekedni kell a segítségnyújtásra. Az sem egy előre eldöntött kérdés, hogy az adott helyzetben a segítség milyen formában történjen. (A Titanic esetében például arról van szó, hogy ha túl sok hajótöröttet vesznek fel, akkor a mentőcsónakok is elsüllyednek, a segítségnyújtásnak ott is megvoltak a határai.)

Az etikának lényegi része az ókori hagyományból fakadó arányosság, arányérzék, ami legtöbbször valamiféle középutat mutat meg, ennélfogva a szélsőséges megfogalmazásokat használó demagógok legnagyobb ellensége. A társadalom nagy léptékű kérdései is lefordíthatók egyszerű szabályokra. Például mennyire támogassunk elnyomó rendszereket? A saját kis életünkben is általában olyan barátokat keresünk, akiknek az értékrendszere pozitív, számunkra előremutató és nem destruktív, de nem korlátozzuk le a kapcsolatainkat ily módon, és nem is tudnánk megtenni. Az etika arany-közép szemlélete megint hasznos, mert például egy észak-koreai típusú rendszer józanésszel nem lehet a szövetségesünk, viszont az nem használna semmit, ha karanténba próbálnánk zárni, tehát a kapcsolatok egy nagyon alapvető és korlátozott szinten továbbra is fenntartandók vele.

Lehet olyan példát is hozni, hogy valahol lelőnek egy rendőrt, ilyenkor előfordul, hogy a rendőrség a gyanúsított körzetének a lakóhelyén razziát hajt végre, átmenetileg nem tisztelve az ott lakók magánéletét. Erkölcsi érzékünk azt sugallja, hogy az adott helyzetben ez mégis elfogadható, mert a rendfenntartók védelme elsőbbséget élvez, a rendőrség meggyengítése a közbiztonságra lenne súlyos hatással. Nem beszélve arról, hogy az adott közösség is felelős valamilyen mértékben a tagjainak cselekedeteiért (bár ezt a szemléletet a mai jog még nem tudja leképezni).

A közösség érdekére való hivatkozás azonban sosem ad felmentést az etikai szabályok alól, még akkor sem, amikor egyes egyházfők támogatják a saját kicsinyes, pillanatnyi hatalmi érdekeik miatt. A kereszténység más vallásokhoz hasonlóan egyértelműen nem valamiféle törzsi gondolkodásmód talaján áll, hanem törekszik annak meghaladására, hiszen éppúgy mint egyéni önzés, közösségi szintű önzés is létezik. (Itt nem az egészséges szintű önzésről van szó, hanem mások szempontjainak teljes figyelmen kívül hagyását értve ez alatt.)

Létezik viszont olyan, hogy elévülés vagy tiszta lap nyitása, és a vallások támogatják is ezt a fajta szemléletet (például megbocsátás). Így például egyértelmű, hogy egy adott közösség több száz évvel ezelőtt elkövetett bűneiért a mai utódok nem tehetők felelőssé. Amiért ilyen kérdés egyáltalán felmerül az egyesek feltűnési viszketegsége, ami találkozik a tömegízlés bulvárlap-szintű „igazságok” iránt vágyával. Viszont pont erről van szó, hogy az etika nem egy merev rendszer, hanem rugalmasan kezelhető. Erre példa az is, hogy szoktunk beszélni például „fiatalkori botlásokról” is, amik hibásnak tűnő, következetlen, de a közösség szempontjából ártalmatlan húzásoknak tekinthetők.

Az nyilvánvaló, hogy az etikai alapelveket a társadalmi szabályrendszerek csak korlátozottan tudják leképezni és gyakran vitaható módokon, feltűnő az is, hogy mindenhol ugyanott vannak a hangsúlyok, ami az egyik társadalomban csak vétség, az a másikban esetleg főbenjáró bűn is lehet.

Amit a köznyelvben korrupcióként emlegetünk az társadalmi szintű erkölcsi romlottság, a szó alapjelentése is pontosan ez. Alapvetően itt egymás megvesztegetéséről van szó, elnézek neked valamit, ha te is hasonlóan teszel, ily módon a közállapotok színvonala egyre romlik. Ez pedig olyan dolog, ami már egy idő után fel sem tűnik nekünk, emiatt például a hét főbűn elkövetése, többek között a nagyképűség, élvezetek hajszolása, harag, mohóság is gyakorlatilag társadalmi normává vált, nyugaton és keleten egyaránt. Az etikai szabályok világosak ugyan, csak a mérce került egyre alacsonyabbra. A mai társadalmak legnagyobb problémái a környezetvédelmet is beleértve jól értelmezhetők etikai problémákként is.

A diákok nagy részének ki fog maradni ez a korszak, egyrészt mert történelem tankönyvnek már eléggé végén van, másrészt legfeljebb a kommunizmus bűneiről szóló részben kerül majd elő, mert hiszen a tanulónak mért lenne szükségük bővebb ismeretekre egy diktatúra eszközrendszeréről.

Nagy vonalakban összefoglalva ilyesféle sajátosságokkal bírt nálunk a kemény diktatúra az 1949-1956 közötti korszakban, amit - mivel sokáig nem lehetett nevén nevezni a gyereket – egyszerűen csak „ötvenes évekként” emlegettek:

1.Személyi kultusz. Szovjet-orosz mintára a nép bölcs vezetőjét kellett folyton dicsőíteni, annak ellenére is, hogy hatalma igen korlátozott volt (valójában csak egy birodalom helytartójaként kormányzott). Tudatosan építették fel a „nép barátjának” képét, ami egyesekben okozhatott némi kognitív disszonanciát, hiszen a tömegmédiumok által mutatott kép köszönő viszonyban nem volt azzal a rideg valósággal, amivel az emberek nap, mint nap szembekerültek.

2.Formális parlament. Egyértelműen rendeleti kormányzás jellemezte azt az időszakot, a lényeges döntések nem a parlamentben születtek, inkább csak a külföld felé mutattuk kifelé, hogy országunk mennyire demokratikusan működik. Ráadásul nem akármilyen demokrácia voltunk, hanem népi, ahol minden fontos döntés csak a nép felhatalmazásával történhet.

3.Egypártrendszer. Pártok működése ugyan elvileg lehetséges volt, viszont megvoltak az (a kor szokásainak megfelelő, igen kemény) eszközök az ellenzék fokozatos leszalámizásához, vezetőik elleni nyílt támadásokkal és olyan közéleti légkör kialakításával, hogy más pártok ne lehessenek képesek a normális működésre.

4.Propaganda. Éjjel-nappal harsogott a rádióból, újságokból a rothadó nyugati kapitalizmussal szembeni propaganda. A fő médiumok egyre inkább a párt irányítása alá kerültek, a többit fokozatosan kivéreztették. A filmhíradók és újságok a rendszer újabb és újabb sikereiről számoltak be, ment az öntömjénező sikerpropaganda és a folyamatos agymosás.

5.A kultúra elfoglalása. Csak a szocreál mehetett, egyetlen uralkodó stílus dominált le mindent. A „polgári csökevénynek” minősített könyveket többnyire bezúzták, és egyre nehezebben lehetett kiadni a központi ideológiának nem megfelelő szerzők műveit. A Kossuth-díjat és az egyéb állami díjakat ideológiai alapon ítélték oda, aki boldogulni akart valamilyen módon előbb vagy utóbb a rendszer szolgálatába állt. Legnagyobb íróink közül Márai Sándor emigrálni kényszerült, Németh Lászlót és sokan másokat hallgatásra ítéltek, nem kirívó eset Hamvas Béláé, aki raktárosként kereste meg a kenyerét.

6.Az állam felsőfokon. Az állam mindenbe bedugta a szőrös mancsát, mindenhol ott volt. A magántulajdont fokozatosan felszámolták és a legnagyobb falatokat olyanok kapták meg „hűbérbe”, akiket a rendszerhez hű, lojális embereknek tartottak (a központ emberei). Kiépült és az egész országot behálózta a párt hűbéri rendszere, amit a titkosszolgálat nagyban segített a gyanús elemek eltávolításával, vagy legalábbis listázásokkal. (A kor speciális eszközeihez tartozott a beszolgáltatás, az „osztályidegenek” internálása és a hatalom számára veszélyesnek tűnő személyek bebörtönzése, sőt kínvallatása is.) A magántulajdon biztonsága nem létezett abban az időszakban (annyira, hogy fel is számolták), és a rendszer egészében véve nem volt kiszámítható (de még beszámítható sem).

7.Béketábor. A szovjet birodalmat és csatlós államait jelölte, hiszen nem katonai megszállásról volt itt szó, hanem védelem biztosításáról a nyugati agresszióval szemben. Béke és elnyomás között abban az időben nem nagyon lehetett különbséget tenni. (Ehhez persze hozzá kell tenni azt is a tisztesség kedvéért, hogy az emberek akik az adott korban élnek mind sötétben tapogatóznak, igazán nagy és átfogó kérdésekben senki nem lát világosan, és ez mai korunkra is érvényes.)

8.Harci rigmusok és háborús logikák. Ez külön pontként is említendő, hiszen a rendszer mindig új és új ellenségeket nevezett meg bűnbakként, akik miatt folyton áldozatokra kényszerült az ország, vagy pedig a gazdaság nem fejlődött a kellő ütemben. Lehettek kulákok (vagyonos parasztgazdálkodók), később imperialista ügynökök vagy szabotőrök a kommunista rendszer különféle láthatatlan, olykor belső, máskor külső ellenségei. A központ mindig kiadta az aktuális ideológiát, ami sorvezetőként szolgált és a "hűséges kádereknek" folyton szajkózniuk kellett.

8.Ratkó-gyerekek (abortusz betiltása). Itt jól látszik, hogy az abortuszt teljesen betiltó irányzatok igen sok esetben egyáltalán nem vallásos alapon állnak, Rákosi rendszere például kommunista volt. Nagyon gyakran csupán egyfajta ösztönös harci logikáról van szó, hogy legyünk minél többen egy katonásan működő társadalom építéséhez.

9.Foci és általában az élsport kiemelt szerepe. Az „aranycsapat” időszakáról van szó, de akkoriban szereztük a legtöbb olimpiai aranyérmet is, még a hosszútávfutóink is a világ élvonalában voltak. A fociválogatottért szinte az egész ország szurkolt, a sportsikerek egyfajta kárpótlásként szolgáltak az alacsony életszínvonalunkért. A Népstadiont 1953-ban adták át és nagyon alkalmasnak bizonyult tömegek fellelkesítésére, ami a különféle diktatúrák egyik kedvelt eszköze.

10.Egzisztenciális ellehetetlenítés. Az állampolgár helyzete nagyban függött attól, hogy mennyire illett bele a rendszerbe. A származás is sokat nyomott a latban, a rendszer azokat részesítette előnyben, akik ideológiailag könnyebben meggyőzhetőnek tűntek. A politikai megbízhatóság fontosabb volt mint a valódi alkalmasság egy adott állás betöltésében.

11.Barátaink. A legvéreskezűbb diktátorok, Sztálin és Mao által vezetett országokról van szó, mint akkori legfőbb szövetségeseinkről, akik ellent tudtak állni az imperialista és gonosz Amerikának. (Ezt a helyzetet eléggé nehéz volt megmagyarázni már akkor is.) A nyugatot (szerintünk legalábbis) leuralta már akkoriban is a bűnözés valamint az emberek ember általi kizsákmányolása, a jövő útját csak és kizárólag a kommunizmust építő „népi demokráciák” testesítették meg.

12.Koncepciós perek. Az ilyen perekben az ítélet előbb készült el mint a vádirat, a tárgyalások előre legyártott forgatókönyvek alapján zajlottak, a cél a rendszer potenciális ellenségeinek likvidálása és megfélemlítése volt. A bíróságok nagy politikai nyomás alatt álltak bizonyos esetekben.

Habár minden rendszernek megvannak a saját mentségei és magyarázatai egyaránt, az „ötvenes évek” időszaka mégiscsak történelmünk egyik súlyos mélypontja volt, nem nagyon van rajta mit szépíteni. (A legborzasztóbb egyébként az 1949-53 közötti időszak volt.) Viszont ha valaki aktualitásokat, párhuzamokat talál korunkkal, ez esetben, ahogy a filmesek mondani szokták, mindennemű hasonlóság csakis a véletlen műve lehet.

A majdnem legidősebb jelenlegi generáció a „boomereké”, ami eredetileg egy amerikai kategória, az 1946 és 1964 között születettek tartoznak ide. Igazából nem értem, hogy nálunk mért használják pontosan ugyanezt a korszakolást, semmi sem indokolja, hiszen a demográfiai hullámhegyek („baby boom”-ok) is máshova estek és a gazdasági helyzet is teljesen másként alakult, mint Nyugaton. Amiben lehet egyezést találni a magyar és a nyugati boomerek között az, hogy többnyire megéltek egy olyan gazdasági fellendülési időszakot, amikor az életszínvonaluk is jelentősen javult és a vagyonuk (vagy a család vagyona) is sokat gyarapodott évtizedeken át. Az amerikai vizsgálatok azt mutatják, hogy a később születettek (X és Y generáció) már nem annyira sikeresek, például a saját házhoz vagy lakáshoz jutás is nehezebbé vált számukra (a helyzet e tekintetben nálunk is hasonló lehet). Nyilván az okai sokrétűek lehetnek annak, hogy a vagyonok nagy részét a boomer generáció birtokolja, de én ennek okait nem a gazdasági fejlődés lassulásában vélem megtalálni. (Egyébként is a gazdasági helyzet minden korban gyakran változott, a fellendülés időszakait időnként válságok szakították meg.)

Én a fő okot inkább ott keresném, hogy a későbbi generációk zsebéből már sokkal könnyebb kivenni a pénzt mint a boomerek idejében. Gondoljunk például egy olyan szituációra, hogy egy üdülőhelyen amíg a szállásunkról eljutunk a strandig mennyi árus, mennyi szórakoztatást nyújtó hely áll lesben, hogy a pénzünket kicsalogassa, és költünk gyakran sok olyasmire is, amire eredetileg nem szándékoztunk. A boomerek óta felpörgő „fogyasztói társadalomnak” is nevezett valami pontosan így működik. Tehát nem azért lettek a későbbi generációk szegényebbek, mert a gazdaság gyengébben teljesített, hanem pont azért, mert a gazdaság egyre inkább felpörgött, csakhogy egyre inkább az emberek fogyasztására épült (és kevésbé a felhalmozásra, beruházásokra). Egyre több a szolgáltatások száma és egyre rafináltabbak a trükkök. Ez olyan, mintha a tóba egyre több pecabotot lógatnának be és egyre rafináltabb csalikat tennének a horog végére. (Erre jellemző példaként a gyorséttermi láncok jutnak eszembe, ahol az ételek beltartalma éppolyan gyenge minőségű mint egy átlagos bódénál, viszont a körítés, az illatok és egyéb vevőcsalogató fogások elég jól működnek ahhoz, hogy drágábban is megvegyük ugyanazt.)

A boomereknek jellemzően nem volt még gyerekszobájuk. Ma ezt negatív értelemben használjuk, de arra nem gondolunk, hogy a kényszerű osztozás másokkal talán csökkentette az egoizmust és elősegítette az együttműködést a családok nagy részében. Ezenkívül megszokták, hogy több munkaórát kell dolgozni, a szabad szombat bevezetése nálunk csak 1981-ben történt meg, a 40 órás munkahét pedig 1984-től. Számukra természetes volt az, hogy munkaidő után a házukat építették, esetleg kalákában másokkal, vagy pedig a háztáji gazdaságban dolgoztak. (Ma is vannak persze sokan, akik rengeteget dolgoznak, de arányukat tekintve minden bizonnyal kevesebben, mint akkor.)

Azt is szokták mondani, hogy régebben a munkamorál szigorúbb volt a mainál, ami persze abból is adódhatott, hogy a nagy létszámú generációk kevésbé válogathattak a munkahelyek között. Az is látható, hogy az újabb generációk egyre igényesebbek a munkakörülmények iránt, nem csak nálunk hanem például Kínában is van egy ilyen tendencia az utóbbi időben, ők is eljutottak oda, ahová mi mondjuk húsz évvel ezelőtt, Nyugat-Európa pedig több mint negyven éve. Úgy tűnik, hogy az egymást követő generációk szinte mindenhol egyre inkább fogyasztás-orientálttá válnak. Elég ha megnézzük, hogy a nyugati világban hogy néztek ki az emberek fél évszázaddal ezelőtt, egészen máshogy néztek ki mint most, mert sokkal kevesebb volt a túlsúlyos mint mostanában. Manapság a többség túlsúlyosnak mondható a fejlett országok nagy részében és már a kevésbé fejlettek egy részében is.

Nagyon sok olyan dolog van, amire a boomerek nem költöttek, mert eszükbe sem jutott, ilyen például a téli gumi, a különféle elektromos kütyük (alig voltak még), vagy akár a cukrozott és agyonfeldolgozott ételek tömege. Az sem okozott számukra lelki törést, ha az ivóvízért eleinte még a falu főtérén levő kútra kellett menni. Manapság egyre jobban felértékelődött a biztonság, a kényelem, a társadalmi státusz és az egyéni élvezetek sokfélesége, ezeket próbálják jól becsomagolni és eladni nekünk folyamatosan, és nem kis sikerrel.

Az nem törvényszerű egyébként, hogy a gazdaság feltétlenül az egyéni fogyasztásra épüljön. A ’80-as években már léteztek erős tudományos bizonyítékok, amik alapján az ember okozta klímaváltozás feltétezhető volt. Akkor sajnos részben az olajvállalatok lobbizása miatt, részben a fals logikai érveket elfogadni hajlandó közvélemény hatására teljesen elvetették azt a lehetőséget, hogy komolyan foglalkozzanak ezzel a problémával. Ha már akkoriban a környezetünk védelme elsődleges szempont lett volna, akkor már legalább húsz éve eljutunk oda, ahol ma tartunk, az energiatermelésünk hamarabb átalakult volna, a járművek és háztartások energiafogyasztása is ma már jóval alacsonyabb lenne. Talán rosszabb lenne az úthálózat és kevesebb gépjármű, de fejlettebb lenne a tömegközlekedés és a kötöttpályás szállítás. Csökkent volna a jelenlegi szinthez képest az élelmiszerpazarlás és a hulladéktermelés, emellett hamarabb elkezdődött volna a komposztálás, éppúgy mint a városok fásítása vagy a természetes élőhelyek visszaállítása.

Én úgy látom, hogy a boomerek sikerességének titka nem abban rejlik, hogy a gazdaság annak idején szinte aranybánya volt, nagy lehetőségekkel, olyan ajtókkal, amik a későbbi generációk előtt már becsukódtak. Ellenkezőleg, a gazdaság fejlettsége a fogyasztásorientáltság miatt inkább gátolta mint segítette a középosztálybeliek vagyongyarapodását. A boomereké némi leegyszerűsítéssel még egy viszonylag kis igényű generáció, akik számára egyik fő cél a vagyongyarapodás volt (a családalapítás pedig természetesen szintén, hiszen többnyire hagyományos családi közegben is nőttek fel). Nem volt akkoriban annyi minden, ami eltéríthette volna az embereket a kitűzött céljaiktól. Velük ellentétben a mai generációk már szeretnének egy kicsit mindenből, szórakozás, biztonság, család és vagyon stb., és még a feltételrendszerük is jóval bonyolultabb, emiatt előrejutásuk is törvényszerűen lassabb lehet.

Kétlem, hogy az elkövetkező években lesz nálunk olyan szintű gazdasági fejlődés, amit az életszínvonal és az életminőség javulásában is érezni fogunk.

1.Alig van innováció és modernizáció

A magyar cégek termelékenységi szintje alig növekszik, sőt gyakorlatilag stagnál már hosszú évek óta, aminek fő oka lehet, hogy a cégek szintjén az innovációs és modernizációs szemlélettel gondok vannak. A gondolkozásunkra sajnos jellemző a járadékvadász felfogás és túlságosan az államtól várjuk a problémák megoldását. Felvetődik ezen kívül még az érintett minisztériumok vezetőinek személyi alkalmassága is, más országokban már miniszterek és államtitkárok mondtak volna le nagy számban az utóbbi évek gazdasági eredményei miatt.

2.A GDP növekedését nem nagyon fogjuk érezni

Az akkumulátor gyárak beindulása megdobja majd a GDP-t a következő években, de mivel az értékteremtő lánc nagy részét külföldiek fedik le, az alkalmazott munkaerőt is beleértve, ily módon ez nem nagyon fog tudni konvertálódni életszínvonal emelkedéssé. Kicsit hasonló lehet a helyzet mint a szlovákoknál, akik Európa legnagyobb összeszerelő műhelyévé váltak, de ez nem tudta felhúzni annyira a teljes gazdaságot, vagy ott van még az ír példa, ahol a GDP az EU-ban messze a legmagasabb, azonban ez félrevezető, mert az életszínvonaluk már nem kiemelkedő. Nem indokolja semmi az akkumulátorgyárak ilyen irtózatos mértékű fejlesztését, a környezetvédelmi szempontokat is figyelembe véve, sőt eddig a magyar gazdaság egyik fő erénye a diverzifikáltsága volt.

3.Rengeteg adót szed be a kormány

A vállalkozások adóterhe egyre növekszik, de ez csökkenti a magyar cégek versenyképességét amellett, hogy az árakat is emelni fogják. Kell például sok pénz a hadi fejlesztésekre is, bár ennek arányai már vitathatóak lehetnek, de ettől eltekintve is a magyar állam megszokta, hogy sokat költ. Jutalmaz egyeseket és büntet másokat, a politikai szempontok pedig egyre gyakrabban érvényesülhetnek a gazdasági ésszerűség kárára.                                                                

4.Magyar tulajdonba kerülő cégek: a verseny csökkentése

Internetszolgáltatóval jártam úgy, hogy miután magyar tulajdonba került, az árait nagyon megemelte, ami nem meglepő, hiszen ahol az állam vagy kormány közeli cégek kvázi monopolhelyzetbe kerülnek, ott nem lesz többé valódi verseny. Az élelmiszerláncokra is ez a sors várhat, a beszállítói lánc, a logisztika és az egész „franchise” valódi átvétele nélkül, amit a szolgáltatások minőségben és árakban egyaránt meg fogunk érezni. Nyilvánvalóan nem a magyar tulajdonú cégekkel van gond általában, hanem a politikailag jól beágyazott NER cégekkel, amik sok minden olyat megtehetnek amit mások nem anélkül, hogy az állam vagy a versenyhivatal közbeavatkozna.

5.Közszolgáltatások romló színvonala

Mivel a döntéshozók nem utaznak vasúton, ezért nem is érzik fontosnak a megfelelő fejlesztését. Az eddigi fejlesztések is féloldalasra sikerültek, aránytalanul sok pénzt költöttek egyes szakaszokra, miközben teljesen elhanyagoltak másokat, a vasúti járműállomány fejlesztése is megakadt. A közművek fejlesztése sem történt meg, ezen is spórolt az állam, így például a vízvezeték hálózatok egyre rosszabb állapotba kerültek. (Ráadásul a víz egyre nagyobb kincs számunkra.) Az egészségügyi szolgáltatások terén sincsenek jó kilátásaink, az oktatásról nem is beszélve. A központosítás és a centralizált döntéshozás nem segít, az állam pedig közismerten pazarlóan és bürokratikusan működő, rossz gazda.

6.Uniós beruházások?

Érdemes lenne felmérni, hogy az EU pénzek felhasználása mennyire segítette a gazdaság fejlődését és az életminőség javítását, a projektek egy részére ez biztosan nem mondható el. Ráadásul a jövőben egyre több forrást fognak visszatartani, az országunk „különutas” (mások szerint potyautas) politikája miatt. Jelenleg a magyar kormány és az uniós „közép” álláspontjai eléggé széttartó pályát követnek.

7.Az infláció is beragadhat

Az energiaárak változása számunkra nagyon jelentős, mert annyira ki vagyunk szolgáltatva a világpiaci árváltozásoknak, és egy elhúzódó háború is nyilvánvalóan ronthat a helyzetünkön. Nem nagyon látszik hosszú távú koncepció a vállalatok és a lakosság energiaigényének jelentős mértékű csökkentésére. A kormány inkább vállalni fogja az európai átlagnál jóval magasabb inflációt a gazdasági növekedés érdekében, a 2010-es években megszokott stabilitás már a múlté.

8.Alapvető élelmiszerek magas ára?

Az ársapka egy közgazdasági agyrém volt, viszont valamennyire betöltötte azt a funkciót, hogy az alacsony jövedelműek nagy része legalább olcsó élelmiszerhez is juthasson. A kötelező akciózás nem biztos a legjobb megoldás, mert itt alkalmazható lehet a „duplájáról leárazom a felére”, régi kereskedelmi trükk. Az élelmiszerláncok egyes vezetőinek belátásán és jóindulatán múlik inkább már az árszint. (Nem beszélve arról, hogy mindenki a multikat szidja, miközben nem foglalkozunk azzal, hogy az árképzésben szintén fontos szerepet játszó magyar élelmiszeripar hogyan tehető versenyképesebbé.)

9.Budapest és a nagyvárosok elsorvasztása?

Mivel a kormány fő szavazóbázisa a kisebb településeken lakik, ezért nem meglepő amit látunk, hogy az utóbbi években elmaradtak a fejlesztések ott, ahol sok ember lakik, sőt a tömegközlekedés színvonala hanyatlik is egyes nagyvárosainkban, ezzel szemben a kistelepüléseken bőven vannak források olyan célokra is, amit kevesen vesznek igénybe.

10.A környezetvédelmi szempontok háttérbe szorulása

Az életminőségünk fontosabb az életszínvonalnál és fenn kellene tudnunk tartani akár még stagnáló életszínvonal mellett is, azonban a környezetvédelem nálunk nincs megfelelő pozícióban ehhez. A klímaváltozás hatásainak kivédésére nem történik nálunk szinte semmi, pedig ide tartozna a vízgazdálkodás javítása, az erdősítés és a városokban a zöldterületek növelése, a teherszállítás vasútra terelése és még sok minden más.

A fenti tényezők miatt a következő években nem sok jóra számíthatnak a középosztálybeli és az alatti szinten élők. Továbbra is marad az a szemlélet, hogy azok boldogulnak jobban, akik az államtól kapnak valamiféle plusz juttatásokat, a többiek viszont legfeljebb azon a szinten vegetálnak el valahogy, amit a 2020 es évek elején már elértek.

Igaz, hogy az ember természeténél fogva ott is képes a dolgokba összefüggéseket belelátni, ahol ilyenek nincsenek, viszont a (pártoknak nem elkötelezett) magyar értelmiség ennek inkább az ellentéte, mert olyan naiv, hogy azt sem veszi észre, ami teljesen nyilvánvaló.

Figyelni kell egy ideig, hogy mit kommunikál a szélsőjobb, egyébként világszerte nagyjából hasonló dolgokat, és meg lehet tanulni az ő fejükkel gondolkodni. A jobbközép és a szélsőjobb közötti alapvető határ egyébként ott húzható meg, hogy amíg a jobbközép az európai ókori és keresztény erkölcsi alapelveket tartja a legfontosabbnak, a radikálisok bár tudatában vannak ezeknek az elveknek, mégis simán felrúgják, ha szerintük a helyzet úgy kívánja.

A jobboldali, konzervatív felfogású emberek (egyébként nem tehet róla senki, hogy milyen felfogású, ez nagyjából genetikailag meghatározott) sok esetben az emberek származásából indulnak ki, értékrendjüknek ez mindenképpen egy fontos részét képezi. Hogy ők mit kommunikálnak a származásról nem kerülhető meg és nem is érdemes megkerülni, hiszen érdekes dolgokat mutat meg róluk.

Érdemes viszont megnézni, hogy milyen helyzetek azok, ahol a származás egyáltalán nem számít: a nyári fergeteges bulik során például senkit sem érdekel a másik származása, mindenki önmagát tudja adni. Vagy például a legtöbb munkakapcsolatban is teljesen zárójelbe tudjuk tenni ezt a fajta szempontot, sőt ez a kérdés akár értelmét is vesztheti (éppúgy mint az életkor és a nem), ezért nyilván nem mellékes az sem, hogy ki milyen munkakörnyezetben dolgozik.

A magyar nép származása nagy érdeklődésre számot tartó kérdés. Megnéztem pár előadást és olvastam pár cikket a legújabb genetikai jellegű kutatások eredményeiről és arra jutottam, hogy lehetetlen őket pár mondattal összefoglalni. Az elmélyült kutatások egyre bonyolultabb képet rajzolnak ki, amibe mindenki bele tudja látni, hogy neki van igaza. A honfoglalóknál például igazolható, hogy valóban jelen volt a hun genetikai rokonság is, de számos más, régebben élt népekével egyetemben, és önmagában véve egyik sem volt többségben. Ráadásul a kép nem pontosan ugyanaz lesz, ha az akkori vezetők sírját vizsgálják, vagy ha a „köznépből” veszik a mintát. És ez még mindig csak a honfoglalók génállományáról szól, nem pedig a mai magyarságról, amelyik a Kárpát-medencében él sok generáció óta. Bizonyos genetikai markerek például azt mutatják, hogy a mai magyarság legközelebbi rokonainak a szomszédos népek tekinthetők. Összességében nekem úgy tűnik, hogy az Ázsia észak-északnyugati részén valamint az Európa középső és keleti részén élő népek közül nagyon soknak a rokonaik vagyunk akár genetikai, akár nyelvi vagy kulturális értelemben, akár a közös történelmi hatások következtében. A magyar nép kultúrája számomra talán úgy közelíthető meg, hogy a sokféle kevert hatás összessége alakította ki. (És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a mai ember Afrikából kirajzott törzseknek az utóda, ami annyira kényes téma, hogy emiatt a történelemkönyvekből a teljes őskort kihagyták. Ez egy sokatmondó példa a mai állapotokról.)

Mindez azért érdekes, mert a magyarság legnagyobb nemzeti ünnepén elsősorban a különféle török eredetű népek kaptak vezetői kaptak állami meghívót, és naivitás lenne itt nem valamiféle szándékosságot belelátni, amikor a kormányszinten is jelentős szerepet játszó radikális jobboldal gyakran a szimbolikus gesztusok híve. Annyira kilóg itt a lóláb, hogy le kell írni azt is, hogy a kereszténység egyrészt nem elég ősi a radikálisoknak ahhoz, hogy értékrendjük központi eleme legyen, másrészt inkább csak eszközként használják, amikor erre hivatkoznak. A török hatások a származásunkban egyértelműen a harcos múltra utalnak (vezényszavaink nagy része is állítólag török eredetű), ezért nagyon könnyű lefordítani, hogy miről is van itten szó. Azért sulykolják annyira a török eredetet a szélsőjobbon (ahogy már leírtam ezt régebben), mert ezzel azt sugallják, hogy a magyar nép alapvetően valamiféle harcos nép lenne (holott nem határozható meg, hogy „alapvetően” milyen). A radikális mindig harcolni akar és minél inkább jobbra tolódik a felfogása, annál régebbi múltba vezet (így ellenőrizhetően ki is jön a matek, hiszen egyre „konzervatívabbá” válik), és annál inkább olyan jellegű társadalom felé mutat, ahol a harc és a nyers erő sokkal fontosabb volt az együttműködéshez viszonyítva, mint manapság.

Megvan tehát az origó pontunk, ahonnan a szélsőjobberek által mondottak értelmezhetők és lefordíthatók, amit nevezhetünk akár darwinistának, akár diktatórikusnak, lehet ennél súlyosabb jelzőket is használni, de mindenképpen katonás stílusú. Azt mondják, hogy mindez csak reakció a mai világ elpuhultságára, és ebben részigazságuk van, amit figyelembe is kell tudnunk venni. (Ebből következően lehet is helye a szélsőjobboldalnak is a parlamentben.) Miközben viszont azzal nincsenek tisztában, hogy ember civilizációs máza mennyire vékony, és hogy milyen destruktív erőkkel játszanak. Így például tisztára mosnák Sztálint, Hitlert vagy akár Dzsingisz Kánt is, az emberiség legnagyobb gonosztevőinek a tetteit is megpróbálják relativizálni.

Fordítsuk tehát le annak a mögöttes jelentését, hogy miket mondanak: Az orosz-ukrán háborúban az oroszoknak adnak igazat, mert szerintük az oroszok szolgáltatják a helyes mintát arra, hogyan kell a nemzetközi konfliktusokat megoldani, az imponáló erőről van szó. Vírus-tagadás és járvány-hoax: Nem érdeklik őket a tudományos tények, és nem kell védőoltás, mert az erősebbek fennmaradnak majd úgyis. (Egyfajta neodarwinizmus, bár az is igaz, hogy a természetes ellenállóképesség valóban legalább annyira fontos, mint a mesterséges immunitás.) „Klímahiszti”: Ugyanúgy mint az előbb, nem kell semmit tenni a klímaváltozás ellen, az erősebbek fognak majd fennmaradni.

Nagyon macsó felfogásról van szó, ahol a nőket valamennyire alárendelt szerepbe kényszerítik, de mindez főként a katonás felfogásból fakad (hiszen a harc férfidolog): az abortusz ésszerű korlátozása még nem, de a merev abortuszellenesség is ennek a része. Egységes és kerek világképről van szó, ami a laposföld-elmélethez hasonlítható. Nem szeretik a tudományt, mert az nem ad ilyen szép kerek képet és a kis világukat is megbolygatja. (Megjegyzem, hogy az amerikai Holdra szállás valódiságát is könnyű ellenőrizni azzal, hogy megnézik azt a filmet, ami bemutatja, hogy hány embernek hány évi munkája volt benne, amíg végül eljutottak arra a szintre, hogy az első űrhajóst fel merjék küldeni a Holdra, miközben a szovjetek is próbálkoztak ugyanezzel).

A kultúra szó jelentése a szélsőjobbon alapvetően más, az előzőekből jól értelmezhető, és nyilván köszönőviszonyban sincs a mai színház- vagy filmművészettel. Az oktatási kérdésekről is hasonlókat lehetne mondani azzal kapcsolatban, hogy mi az, ami beleillik a kerek világképükbe, és ami nem, mert nem eléggé katonás, azt nem fogják támogatni. (Ezen a nyomon egyébként dekódolható sok furcsaság amit mondanak, valójában milyen gondolatot takar, de nem folytatom, mert a dolog már így is túl szerteágazó. Sőt van egy még mélyebb szint, hogy milyen életérzésekből születnek meg ezek a gondolatok.)

A magyar társadalom nagyon fogékony minderre és bár más országokban is látható jobbratolódás, nagyon nem mindegy, hogy a „közép” honnan indul. Azt tudni kell, bár nem szokták hangoztatni, hogy a második világháború előtt egy időben a nyilaskeresztes párt vált a legnépszerűbbé, és az akkori politikai elit teljes összefogása kellett hozzá, hogy megakadályozza a választási győzelmüket. (Ezzel nem a mostani politikai pártokat akarom a nyilasokhoz hasonlítani, csak jelzem a magyar társadalom történelmileg kialakult, nem új keletű fogékonyságát a szélsőjobbos eszmékre.)

Van egy híres angol film a Brexitről, „Háborúban mindent szabad” címmel. A háborús pszichózis fogalma (ami nem mellesleg a legutóbbi választási eredményre is tökéletes magyarázatot ad!) a radikális politika „gyökerét” ragadja meg: ott is harcot lát ahol nincs, és ott is harcolna, ahol ez semmivel nem indokolható, egyszerűen mert ő ehhez ért a legjobban. Amit mondanak, hogy a világ egy erőszakos hely, ahol ember embernek farkasa, lehet akár még önbeteljesítő jóslat is. 2024-ben még nem valószínű, hogy ez a vonal lesz a domináns Európában, de már egy-két évvel később eljöhet az idejük, és én jelenlegi tudásom alapján nem tudok reménykedni abban, hogy ebből bármi jó is kisülhet.

Senki nem gondolja azt, hogy a virtuális valóság bármikor is helyettesítheti az igazit, és hogy több lenne annak gyenge pótlékánál. Szerintem nem mondok semmi különöset azzal, hogy a közösségi portálon levő „ismerőseimnek”, mintegy tizedét soha nem is láttam, sőt egy alkalommal meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy az illető valóban létező személy és nem csak kamuprofil. A valós kapcsolati háló általában jóval mélyebb ismeretségeket jelent annál, mint ami egy közösségi portálon elérhető. Például gondoljunk bele abba, hogy a testtartás, testbeszéd vagy a hanglejtés mennyire sok információt ad a másikról egy személyes találkozás során, ami az interneten igazából nem pótolható.

Az is már önmagában sokat mondó lehet, hogy kik nincsenek is regisztrálva a közösségi hálón vagy ami lényegében ugyanaz, hogy egyszer ugyan regisztráltak, de teljesen passzívak maradtak. Hogy kikkel nem találkozunk az ismerőseink közül az szinte mindent elmond az adott hely színvonaláról: és habár köztük vannak ugyan nagyon konzervatív felfogású, az internet egész világától idegenkedő emberek is, de a többségük túlságosan elfoglalt munkájával és valós kapcsolataival, így hát egyszerűen sajnálja az időt ilyen „léhaságokra”.

Az is teljesen nyilvánvaló, hogy erősen versengő környezetben az FB is része lehet egy alacsonyabb szintű „státuszharcnak”, ami az osztályharc helyébe lépett posztmodern korunkban. (Itt is az a helyzet, hogy aki valójában sikeresnek és boldognak érzi magát, aligha akarja ezt folyton bizonygatni másoknak.) Én viszont szerencsére nem egy ilyen erősen versengő, sznob környezetben élek, ezért nem is irritál, hogy mások esetleg boldog családi fényképeket tesznek ki az utazásaikról.

Politikai dühöngés céljára megint nem tartom szükségesnek a különféle csoportokat, dühöngeni tudok egymagamban is, mért kell, hogy ezt megosszam másokkal és egymást licitáljuk felül a gyűlölködés és árnyékbokszolás terén?

Az is valójában egy extrémnek mondható jelenség, és nem is új keletű dolog, hogy sokan szeretnék mások életét élni, ezért szinte azonosulnak különféle hírességekkel és követik őket a médiumokban. Bár manapság egyesek már abból is egyfajta perverz élvezetet nyernek, ha az előzetesen piedesztálra emelt hírességek szobrát ledönthetik (általában virtuális értelemben véve, de olykor valós értelemben is), mikor „meglepő módon” kiderül, hogy ők is csak emberek és nem félistenek…

A „like-vadászat” pedig annyira jól láthatóan arról szól, hogy van az a pici és bizonytalan egóm, ami virtuális simogatásokkal vágyik az elfogadásra és megerősítésre. Mondjuk ki nyíltan, szégyen vagy nem szégyen, de a szeretet koldusai lehetünk olykor, az ember néha azzal is beéri, hogy egy kicsit megsimogatják a buksiját.

Nagyon sok mindenre alkalmas lehet a közösségi portál, legtöbb esetben olyan „jobb híján” eszköz, mint ami egy svájci bicskáról is elmondható. A közgazdaságtan ezt úgy fogalmazta meg, hogy mindig léteznek helyettesítő szükségletek, amikkel beérhetjük az eredeti vágyak helyett.

Viszont a svájci bicska hasonlat azért is találó, mert a netes portál sok esetben olyan gyors és praktikus eszközöket ad a kezünkbe, amik nagyon is kapóra jöhetnek az adott helyzetben. Az mindenképpen fontos, hogy a közösségi médiával kapcsolatos megállapítások reális és pontos összehasonlításokon alapuljanak, a legtöbb kutatás láthatóan csak néhány közismert és tipikusnak tartott helyzetből kiindulva általánosít, és igen kevés van olyan, amelyik 3-4 milliárd felhasználót jól reprezentáló adatbázissal dolgozik.

Egyébként a valós összehasonlításokhoz nem nehéz megtalálni a régebbi keletű, a különféle passzív időeltöltő foglalatosságokat: régebben ilyen volt a tévé, és sokak számára még ma is a legfontosabb „a szem rágógumija”, előtte volt a rádió, ami egész nap folyton ment, azelőtt a pasziánsz, a kocsma, a pletykaklubok és hasonló helyek, sőt az emberiség régmúltjában azok voltak mindig a történetek is, amiket újra és újra elmeséltek az egyes közösségekben. Nagyon nem mindegy persze, hogy szabadidőnkben inkább olvasva, esetleg történeteket hallgatva teremtünk képeket kreatív módon, vagy pedig sokkal passzívabb módon csak befogadjuk a számunkra kreált, marketing módszerekkel jól megkomponált virtuális valóságokat.

Azt nem tudom megítélni, hogy a fiatalokra milyen hatással van, ha folyton lógnak a hálón, ez nem is az én dolgom, hanem a szakembereké. A rokonságban azt látom, hogy habár a srácok viszonylag sok időt töltenek különféle videókat nézegetve, de ezt üres idejükben teszik, és emellett nagyon is motiváltan és céltudatosan foglalkoznak azzal, amiben tehetségesek. A tanulásuk korlátjait ma már is sokkal inkább az oktatási rendszeren belül kell keresni, nem annyira a motiváltságuk vagy szorgalmuk hiányában.

Amikor valamiből függőség lesz, és a korunk embere általában négy-ötféle dologtól legalább függő, ott megint azt érdemes nézni, hogy mi volt az eredeti lelki-szellemi igény, amit a függőséggé vált szokás „teljesít”, néha eléggé torz módon. Ez gyakorlatilag mindenféle függőségre igaz valamilyen mértékben, és a net-függőség mögötti okokat nem is olyan nehéz megsejteni adott esetekben. Az embernek ugyan többféle igénye van mint például egy növénynek, de ugyanaz érvényes ránk, mint ami egy növényre is, hogy ha ezek a valós (nem pedig manipulált) alapigényeink nem tudnak teljesülni, akkor mi sem érezzük jól magunkat. Ilyen igényünk például, hogy társas lények vagyunk, és nem tudunk boldogok lenni önmagunkban, valamiféle közösség nélkül. Mindebből olyan következtetés vonható le, hogy a függőségből való kilépés járható útja lehet, ha a valós szükségletünket egy jóval magasabb szinten tudjuk megélni.

Egyébként a legtöbben olyanok vagyunk, hogy például egy természetfilm nézése nem pótolja számunkra az adott hely felkeresését a természetben. A netes vizuális információ ugyanis egycsatornás, egy erősen korlátozott „csövön” keresztül érzékeljük. Ha kint vagyunk az adott környezetben a fizikai valónkban, akkor jóval saját nagyobb aktivitással, sokkal több és mélyebb információt fogadunk be, a két dolog tehát nem összehasonlítható, és senki nem is gondolja, hogy az lehetne.