Magyarország egy teljesen átlagos ország európai ország lenne, és nincs is ezzel semmi baj. Orbánék persze úgy állítják be, hogy Magyarország nagyon különleges és veszélyeztetett ország, ahol persze nem az általános elhülyülés a fő veszély, hanem a „nyugati kultúrmocsok”. Alternatív valóságok, városi legendák, falusi pletyka szintű politizálás, tudományellenesség, és mindenekelőtt fanatikus harciasság minden szinten, - az ilyesmi nekem szinte fizikai fájdalommal ér fel, bár az utóbbi időben már viccnek fogom fel az ilyen stílusú megnyilvánulásokat. A NER ezt a fajta felfogást sajnálatos módon nem csakhogy szalonképessé tette, de még népszerűsíti is. Mindenhonnan ömlik a kormánypropaganda agymosása, nem csak a választások előtt, de gyakorlatilag szünet nélkül zajlik az ideológiai harc, mikor jönnek rá vajon, hogy ez már lassan senkit sem érdekel?

Orbán büszke rá, hogy jogász végzettsége van, de én nem vágnék fel vele annyira. Nem véletlen, hogy az „ügyvéd viccek” egy külön kategória a vicceken belül, bár ezeket mi valamiért nem nagyon értjük. Egy ügyvéd életében gyakran előfordulhat, hogy nagyon komoly színészi képességeket vet be, a beszédének lényeges részét képezheti a hatásvadászat, e téren pedig Orbán köztudottan nagyon jó. („Ki Kell Maradnunk!”) A demagógia lényege, hogy az érzelmekre gyakorolt hatás a józan észt teljesen kikapcsolja. (Például nem fogunk abba belegondolni, hogy ha valaki ki akar maradni valamiből az általában csendben teszi ezt, nem hívja fel magára a figyelmet. A befeszült szabadságharcos szerepe itt nem egészen helyénvaló. Orbánnak a legnagyobb büntetés alighanem  az lenne, ha 24 órára csendben kellene maradnia.) A dolog lényege, hogy minden szakmát lehet becsületesen is művelni, viszont bizonyos fortélyaival vissza is lehet élni, a megrendelőket átverve, a jog messze nem kivétel ez alól. Amint azt évek óta tapasztaljuk, vagy inkább elszenvedjük a „kedves” kormányunktól.

Az igaz, hogy Orbán jogászként mindig a magyar ügyet védi, az érdekeinket, de eléggé szűklátókörűen teszi ezt, egyre több ellenséget szerezve nekünk. Mára már nem maradt támogatója, a „keleti nyitás” politikája megbukott, Putyin nagy haverja mára szalonképtelenné vált az EU-ban. (Vajon kik lesznek ezután a támogatóink az EU-n belül, a lengyelek biztos nem, talán a franciák? Nehéz elképzelni.) Némi porhintés is van ebben a magyar érdekekért való kiállásban: a „nemzetbiztonsági érdek” címszóval mindig nagyon jól lehet fedezni a kiterjedt korrupciót, a „haveri kapitalizmus” építését.

A kereszténység politikai eszközként való használata is már nagyon unalmas. Most hogy egy magát kereszténynek tartó ország megtámadott egy vele megegyező vallásút, a kereszténységre mint kulturális alapra való hivatkozás hirtelen eltűnt a kormánypropagandából, pedig pár hete még minden második mondatban benne volt. A vallás persze az oroszoknál is csak a politika egyik eszköze volt és nem tehet arról a brutalitásról, ami az orosz hadsereg ördögi számítással kivitelezett akcióiban megmutatkozott. A putyinizmus most épp úgy teljesen hiteltelenné vált Európában mint a múlt században a sztálinizmus, csak sokaknál egy kicsit lassan esik le a garas. Az orbanisták és putyinisták a zsigeri nyugatellenességben, a problémák erőszakos megoldásának bizonyos szintű kultuszában, homofóbiában és ultrakonzervatizmusban találtak egymásra. A gyermekvédelminek mondott népszavazás időzítése nyilvánvaló módon meglehetősen szerencsétlen a kormány szempontjából.

A fordulat ott van a levegőben, akár még a választásokig hátra levő pár napban is megtörténhet. A rendszer ideológiai alapjai megroggyantak, a belső egység láthatóan felbomlóban van, emellett a külső nyomás is hozzájárulhat ahhoz, hogy a Fidesz lassan kezdheti casting-olni az új vezetőket Szijjártó és Orbán helyett. A politikai helyzet normalizálódása, ésszerűsödése persze csak egy lehetséges forgatókönyv, vannak ennél sokkal rosszabbak is, de legalább lehet némi okunk a derűlátásra.

Pontosabban ezt a látszatot szeretnék kelteni: jöhet nyersanyagváltás, háborús feszültség, élelmiszer áremelkedés, energiaár robbanás vagy bármi, mindez hozzánk nem fog begyűrűzni. Azt tudjuk, hogy ha egy rendszert tagadunk és közben nincs konkrét célunk az nem más, mint hogy tudattalanul ugyan, de mégis az azt megelőzőt szeretnénk visszaállítani. Nálunk az illiberalizmus valójában feudális viszonyrendszereket tart „természetesnek”, ugyanazt a személyi függésekből álló hűbéri rendszert, amit már egyszer magunk mögött hagytunk.

Régen az uraságok határozták meg a területükön mindennek az árát (tehették is, mert a szállítási költségek nagyon nagyok voltak), most is ennek a példáját látjuk, amikor kitalálják, hogy mennyibe kerüljön a benzin literje, a földgáz lakossági ára vagy a sertéscomb kilója. Ez a politika nem hogy hosszútávon, de középtávon sem működik jól, mivel szétveri a magántulajdont. Kérdés, hogy kik fizessék majd meg a választások után: a multikra lehet persze adót kivetni, de csak egy bizonyos szintig (amíg el nem mennek), a magyar cégek pedig már most is szenvedik, a lakosság nagy része is elkerülhetetlenül terheket fog kapni a nyakába. Ha ez a kormány marad hatalmon, akkor lehet majd rendesen brüsszelezni és amerikázni, hogy kimagyarázzák valahogy a megszorításokat. Szegény magyarokat mindig elnyomják a csúnya rossz gonoszok, ez a mese megy évek óta. (Valamilyen okból a környező országokban ez nem divat, csak nálunk.)

A Kárpát-medence közepén élni, ez egyfajta hamis biztonságérzetet ad, mivel itt még a szélviharok és árvizek is enyhébbek mint a kontinensünk már részein. A 20.században viszont láttuk, hogy ez a biztonságérzet nagyon csalóka, mintha a különféle hatásokat ki tudnánk védeni és képesek lennénk létezni a „nagy magyar langyosban”, amivel pár évtizede már a Kádár-rendszer is szédítette a jó népet.

Mindenki megfizeti a háború árát Európában csak Magyarország nem, ezt a hanta dől most a kormány kommunikációból (közmédiumokból) reggeltől estig és az emberek beveszik, mert szeretnék hinni, hogy így is lesz. Közben beéget minket a saját kormányfőnk és külügyminiszterünk és kioktatja azokat az ukrán vezetőket az biztonságról, akiknek épp a fővárosát lövik szét az oroszok (mi is megtapasztalhattuk ezt Budapest ostromakor a múlt században kétszer is.) Akik nem tudnák: Ukrajnában nincs egységes tömbben élő magyar kisebbség, csak a magyar határ mellett egy vékony sávban, és mivel nincs semmilyen stratégiai jelentősége, emiatt a legbiztonságosabb egész Ukrajnán belül. (Megjegyzem, hogy Ukrajnát már valószínűleg elfoglalta volna az orosz hadsereg, ha mások nem szállítanak nekik fegyvereket, és nem annyira az amerikaiak mint a lengyelek, németek és sokan mások is.)

Én személy szerint nem drukkolok az oroszok ellen, sokkal inkább azt szeretném látni, hogy megkötik a fegyverszünetet és az Oroszország elleni szankciókat lépésről lépésre feloldják, nem tartom teljesen visszafordíthatatlannak a mostani helyzetet. Nem szeretnék hosszabb távon egy elszigetelt Oroszországot látni, a hidegháborús helyzet mindenképpen veszélyes lenne. Az is lehet, hogy Putyin valamennyire győztesnek érezheti magát majd a háború végén, engem ez különösebben nem zavarna, bár erkölcsileg azt kimagyarázni lehetetlen, hogy a világ legnagyobb országa egyszer csak fenyegetettnek érzi magát, ezért lerohanja a szomszédját és szétlövi annak városait. (A cél az expanzió volt, az oroszok által megjelölt indokok mind nevetségesek.)

Egyes társadalmi rétegeknek különösen fontos az a (hamis) biztonságérzet, amit az Orbán-kormány nyújt nekik, például a nyugdíjasok is tipikusan ilyenek. Nem veszik észre, hogy azért 13.havi nyugdíjat kaptak, mert azt könnyen el lehet törölni egy válsághelyzetben, és nekik az Orbán-kormány valójában nem adott sokat, hiszen 2013 óta a reálbérek minden évben több mint 5%-kal emelkedtek, a nyugdíjak viszont csak inflációkövető indexálást kaptak. Ez közgazdaságilag lehet egy alapvetően racionális lépés, én csak azt mondom, hogy a kormány most becsapja a nyugdíjasokat a nagy emelés kommunikációjával (ami valójában 7 év alatt összesen 8,5%), és főleg a kisnyugdíjasok azok, akik közül sokan a gazdasági érdekük ellenében szavaznak.

Azt is látni kell, hogy kontinensünkön egy új korszak kezdődik, az európai kényelemnek is hamarosan vége lesz, nem csak a biztonságunknak. A klímaváltozást előidéző ipari forradalom a mi kontinensünkön bontakozott ki, és most tér vissza a „karma”, ahogy a hindu vallás mondaná. Méghozzá úgy, hogy a Golf-áramlat és az északi-sarki futóáramlás egyaránt meggyengül és emiatt a csapadékos nyugatival szemben a hidegebb és szárazabb északi irányú légmozgás lesz dominánsabb. Tavaly és idén is már hideg és aszályos volt a tavasz első hónapja, ami tartós tendenciának bizonyulhat és rontja a mezőgazdaság feltételeit. A talaj kérdését nálunk túlmisztifikálják, nem a talaj lesz a meghatározó, hanem a csapadék és a hőmérséklet. (Ausztrália talaját a légmozgások belefújják az óceánba, de nálunk a Kárpát-medencében ülepedik a por, és a hegyekből is jön némi hordalék, ami legalábbis az ásványi anyag összetételt biztosítani fogja.) Viszont elegendő csapadék valamint műtrágya nélkül sem fog menni, mert a zöldtrágya, a szerves trágya és a komposzt mennyisége és kijuttatása problémás, és még az emberi fekáliát is vissza kellene juttatni a földekre, ha a kivont tápanyagokat ténylegesen vissza akarjuk pótolni.

Ennek az összetett válsághelyzetnek környezetvédelmileg nézve jó oldala is lehet, csökkenhet az energiapazarlás és az élelmiszer pazarlás, hiszen a kényszer nagy úr és mindig azt pazaroljuk, ami olcsónak tűnik. A kormány kommunikációjában persze mindennek nyoma sincs, hiszen a populistákat azért nevezik populistának, mert mindig azt mondják, amit az emberek többsége hallani szeretne (például, hogy a briteknek jobb az Unión kívül, vagy hogy Amerikában és Európában is a  legnagyobb veszélyt a bevándorlás jelenti.)

A kormány ha meg is védi valamennyire a lakosságot a piaci hatásoktól, akkor mint mindennek, ennek a fajta védelemnek is van ára, az ún. „védelmi pénz”, ami nálunk nem más mint a korrupció, a sajtószabadság és jogállamiság eltörlése. Nagyon mélyen bebetonozta magát Orbán és köre, a közmédia már rég nem közmédia, szinte minden pozíciót a kormány és a NER által megbízhatónak tartott elvtársak töltenek be. A főbíró is azt tartaná természetesnek, ha a Kúria mindig a politikai elvárások alapján döntene. Még az újonnan választott államfő sem mindig államfőhöz méltóan viselkedik, például nem támogathatná a kormány homofób népszavazási kérdéseit sem.

Megy a nagy parasztvakítás, amivel nyilván sok szavazót fognak megnyerni, de ne dőljünk be nekik.

Nem működnek jól hosszabb távon a döntéseket teljesen centralizáló, vezérelvű rendszerek. Rendszerint az történik mostanában, hogy a nagy hatalmú Főnök valamit a fejébe vesz, és az apparátus megpróbál ebből értelmes törvényeket vagy rendeleteket gyártani, de nem sok sikerrel.

Az alternatíva egy kevéssé centralizált, technokrata felfogású kormányzás lehetne, amire Márki-Zay vezetésével lenne valódi esély. Pontosabban arra lenne esély, hogy a látványos akciók helyett rendes szakmai munka folyhasson az egyes területeken.

1.A benzin és a gázolaj esete

Előre jeleztem, hogy az árrögzítés miatt a kis benzinkutak hamarosan bajban lesznek, mert ők nem a shop forgalmából élnek és nincsenek olyan pénzügyi tartalékaik sem mint a multiknak. Ha a kormány akarja meghatározni, hogy minek mennyi az ára, tehát nem befolyásolni akarja a piaci törvényeket, hanem kiiktatni, akkor törvényszerűen mindig hiányokat fog generálni. Az ellátási láncban óhatatlanul lesznek olyan szereplők, akik a forgalmazásban ellenérdekeltek maradnak. Mindez már a szocialista tervgazdálkodás idején is kiderült, nem tudom mért térünk vissza mégis ehhez. Az sem járható út, hogy a magyaroknak olcsóbban adjuk a gázolajat, ez szembemegy az EU alapszabályaival, gondoljuk csak meg, hogyan éreznénk magunkat, ha Ausztriában járva az árcédulán azt látnánk, hogy a leárazást csak az osztrák állampolgárok vehetik igénybe. Ha a kormányt ismét megszavazzák, akkor lassan hozzászokhatunk ahhoz, hogy mindenről megmondják központilag, hogy mennyibe kerül, amitől cégek mennek sorozatban tönkre és egyre nagyobb lesz a piaci káosz.

2.Rögzített élelmiszerárak

A kormány most csupán azt határozta meg, hogy mely termékek lesznek folyamatosan akcióban az egyes üzletekben, viszont az élelmiszerárak emelkedésére ennek elhanyagolhatóan kis hatása van. (Az emberek többségének nem annyira fontos, hogy otthon rántogassa ki naponta a kis csirkefarhátját.) Valamennyire érthető, hogy próbál a kormány a multik hasznából levenni, de ez nem nagyon megy, mert annyiféle terméket vásárolunk és annyi szolgáltatást veszünk igénybe, hogy amit az egyik oldalon elveszítenek azt a másik oldalon beszedik ezek a cégek (a bankok és a tranzakciós illetékek esete is ide tartozik). Egyetlen „lehetőség”, ha a multikat teljesen kiiktatják és NER cégek veszik át a terepet, ami az inflációt nem fékezné meg, a szolgáltatások színvonalát viszont igencsak lerontaná. Valószínűleg a választások utánra tervezi az ilyen, kevéssé népszerű lépéseket majd a kormány. Beleértve természetesen a megszorításokat is, amiket mindenki keményen meg fog érezni, a rendszer kedvenceinek kivételével (nagycsaládos felsőközép, NER-lovagok, nagy egyházak tartoznak főként ebbe a körbe).

3.A környezetvédelem iránti érzékenység hiánya

Az energiatakarékosság ösztönzése vastagon ide tartozna, az egyoldalúan sulykolt „rezsiharc” helyett, illetve annak kiegészítéseként. Ahová a kormány közeli cégek beteszik a lábukat, ott a nagy építkezések nyomán pusztul a természet (lásd Balaton-part, Fertő-tó), környezetvédelmi koncepció pedig nincs is. A mérsékelt felfogásúaknak nem nagyon osztanak lapot a koncepciók kidolgozásakor, a kő-konzervatívak pedig sajnos megfúrták a szélerőművek létesítését is, pedig de jól jönnének egy ilyen helyzetben. (A paksi építkezés is a végtelenségig csúszhat, ha egyáltalán megvalósul.) Ha Orbán nem érti, hogy mit jelent a klímaváltozás, és az olyan dolgok mint a környezetvédelem és az energiatakarékosság mért lennének fontosak, akkor az apparátcsikok sem fogják ezeket a területeket támogatni.

4.Diktátorokat támogató külpolitikai irány

Lehet Orbán egy zseniális tárgyaló, aki ügyesen lavíroz a nagyhatalmak között, viszont a potyautas magatartást a világon sehol sem díjazzák. Az előnyökért tartjuk a markunkat, de nem teszünk hozzá semmit a közös külpolitikához, sőt még a bajkeverő díjat is megkaphatjuk, ha Kína trójai falova leszünk, vagy pedig ha Szerbia nacionalista törekvéseit tovább támogatjuk. Egy ilyen vonalon tovább haladva borítékolható lenne az EU tagságunk felfüggesztése. (Pénzügyi támogatások csökkentése, szavazati jogok megvonása egyaránt felmerülhet.)

5.Ideológiai háborúskodás

Szalmabábok püfölése, felnagyított és démonizált ellenségkép gyártása, ez az ami a mostani kormányzatnak nagyon megy, ezzel tudja igazolni a létjogosultságát. Pedig az ukrán menekültek most is tovább mennek éppúgy, mint pár éve a szíriaiak, most sem mi vagyunk számukra a célország, ebből is lenne levonható tanulság. A másik a meleglobbival való riogatás, olyan kérdésről népszavazást tartani, ami kormánypártiak szerint sem tartozik a száz legfontosabb problémánk közé. Az ukrajnai háború esetében is lehetne szépen csendben maradni, mint mondjuk az osztrákok (akiknek a járványintézkedéseit sokáig szépen lekövettük, és addig jártunk sikerrel, amíg ezt tettük). Ez lehetne az értelmes magatartás, de nem tehetjük, mert mindig kell ápolni a nagy vezér képét,  hiszen állja a sarat és megvédi az országot, és a magyar néplélek ezt szépen bekajálja. Nézzünk szét a környezetünkben, más országok szépen boldogulnak az ilyen öntelt nagy vezérek nélkül is, valamiért senkinek nem volt még rájuk szüksége rajtunk kívül (a beloruszokat és az oroszokat persze nem említve).

Sokan vannak, akik megkajálják a nagy demagógiát, amit a rendszer önigazolásul folyton gyárt és sulykol minden csatornán. Valamiért hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nem a szakértelem fog rajtunk segíteni, hanem Orbán rendszere, amelynek a borzasztó korruptságát is eltűrjük, mert lazán csípőből tüzel mindenre és annyira mindentől „megvédi” a magyar embereket.

Legalább hét érv szól amellett, hogy a városokban lakók közül minél többen elmenjenek szavazni április 3-án. Mért fontos ez számukra?

1.Tájékozottabbak

Nem véletlen, hogy a „polgár” szavunkat eredetileg városlakókra használtuk, hiszen a városi ember számára fontos, hogy különböző forrásokból is tájékozódjon, sokféle véleményt ismerjen meg, amelyek a nézeteire hatással vannak. Mivel természetesnek tartja a nézőpontok sokféleségét, nem valamilyen mese csatornát szeretne nézni, még akkor sem, ha adott esetben ezt köztévének is nevezik. Persze ettől függetlenül könnyen lehet, hogy az illető végül mégis a kormánypártra szavaz és másokat is arra buzdít, de ez teljesen rendben van, mert képes volt a mérlegelésre a döntése meghozatala előtt. (A tájékozatlan embernek majdnem mindenről határozott véleménye van, aki viszont bővelkedik az az információban, a legtöbb dologban igencsak kételkedik, amint tudjuk.)

2.Kevésbé van rájuk hatással a csordamentalitás

Az ember olyan, hogy a folyamatos propaganda hazugságait egy idő után kényelmi szempontból hajlamos elfogadni, ez történt a kommunista rendszer kiépülése idejében is. Mindenhol vannak hangadók, az ideológiai meggyőződésüket nagy hangerővel terjesztők, akik egy idő után fokozatosan meggyőzik a csoporttagokat, hogy az ő összetartozásukat az olyan „alternatív tények” is kifejezik, mint például hogy a kocka az valójában gömbölyű. Sokan persze nem veszik az egészet komolyan, csak a többiek kedvéért, hogy nagyobb legyen az egyetértés „belemennek a buliba”, de ha valamit gyakran mondunk és senki sem akarja cáfolni a sületlenségeket, akkor azok egy idő után igaznak fognak tűnni. A falvakban élők valahogy hajlamosabbak emocionálisabb alapon politizálni, sőt lehet is bennük némi kisebbrendűségi érzés amiatt, hogy ők a városi sznobok szemében „lenézett falusiak”, és sokkal fegyelmezettebb szavazóknak számítanak. Viszont az általában képzettebbnek mondható városi emberek között sokan vannak olyanok, akik már teljesen elfordultak a politika számukra piszkos világától.

3.A városlakókra „rájár a rúd” az utóbbi időben

Évtizedeken át a városlakók voltak a fejlődés nyertesei, nem véletlen, hogy a világon mindenhol nőtt a városi népesség aránya. Az utóbbi időben a kocka fordulni látszik például amiatt, mert a koronavírus a sűrűn lakott helyeken jobban terjedt, és a karantént is nehezebb volt egy lakásban elviselni, mint kertes házban vagy kinn a földeken. A nemzetközi idegenforgalom visszaesése is a nagyobb városoknak, elsősorban Budapestnek jelent nagy csapást, amit a nagymértékben vidéki bázisra támaszkodó kormányunknak esze ágában sem volt kompenzálni.

4.A kormány keze a falvak felé hajlik

Miközben mindenhová pénzt szórt, éppen a városi önkormányzatok költségvetését vágta meg jelentősen. A mostani kormány az ésszerűségen túlmenően, kimondott ideológiai okokból támogatja egyre inkább a falvakat a városokhoz képest. Ezen kívül a háborús helyzet növeli az élelmiszer árakat, ami a mezőgazdasági termelők számára valamivel kedvezőbb helyzetet jelent főként az olyan városlakókhoz képest, akik mindent üzletből vásárolnak, mert esetleg nem is nagyon van más lehetőségük.

5.Kulturális bőség

Veszélyben van az a kulturális kínálat, amihez a városlakók hozzászokhattak, mivel a kormány ideológiai alapon támogat egyes művészeket. Ez a fajta gyakorlat hosszabb távon elveheti a kedvét számos színésznek, zenésznek és más művészeknek, akiket a rezsim ízlése a „megtűrt” kategóriába sorol. A nagyvárosok világon mindenhol liberális közeget képviselnek, ami még Isztambul és Ankara esetében is igaz a szavazatok megoszlása alapján. A másik végletet azok a kisebb falvak jelentik, ahol a hagyományőrzés lehet a legfőbb kulturális vonzerő.

6.Értik a hatalommegosztás elvét

A városi ember nem szereti a katonás parancsuralmat, munkahelye is szerencsés esetben olyan, ahol a mindennapi döntéshozás valamiféle csapatmunka eredménye. Emiatt a parlamentben a kiegyenlítettnek mondható erőviszonyok inkább vonzóak lehetnek számára, mint egyetlen párt sokadik kétharmados többsége. Nagyon nem mindegy, hogyha a Fidesz nyer is, akkor milyen többsége lesz, sőt még az egyértelműnek látszó körzetekben is az ún. „győzteskompenzáció” számításmódja miatt a győzelem vagy vereség mértéke is mandátumokat hozhat vagy vihet el az adott párttól. Rajtunk is múlhat, hogy bekerül-e egy olyan képviselő, aki esetleg később jelentős hatással lehet a helyi vagy országos politikára.  Nyilván mindenki szeret a várható győztes csapatnak szurkolni, de egy választás nem focimeccs, sokkal nagyobb a tét annál. A felelősségről van szó: ha a dolgok rosszra fordulnak megkérdezhetik tőlünk, hogy tettünk-e valamit ellene akkor, amikor még lehetett.

7.A szavazófülke magánya önmagában nem old meg semmit

Szinte teljesen mindegy, hogy az adott szavazó hova húzza be azt az x-et, de majdnem csak annyira fontos, hogy mennyire nyomja meg a tollat, hiszen egy szavazat önmagában gyakorlatilag nem sokat számít. Sokkal fontosabb ennél, hogy milyen befolyással van a környezetére, a bizonytalanokat szavazásra tudja-e buzdítani, vagy esetleg az is, hogy a szavazástól való távolmaradásra veszi rá őket. (Vannak sokan persze, akik véleményét lehetetlen megváltoztatni, hiszen az emberi elme úgy működik, hogy erős bástyákat épít ki a véleményének minden áron való megvédésére.) Habár a szavazás titkos, emiatt egyáltalában nem mindegy, hogy adott közegben felvállaljuk-e a véleményünket és mennyire meggyőző módon.

Ezt az árkot nem én ásom, ez egy nagyon is létező árok, hiszen az emberek életmódja egymástól nagyon-nagyon eltérhet, és emiatt az igényeik is teljesen mások lehetnek, hozzám nyilvánvalóan közelebb áll a városias racionálisabb felfogás. Vannak persze sokan olyanok is, akik falusinak és városinak egyaránt tekinthetik magukat, és habár a lakóhelyünk hatása nagyon jelentős, de végül is belül dől el, hogy ki hogyan szemléli a világot, egy erősen konzervatív felfogásban, vagy pedig kissé liberálisabbnak és modernebbnek mondható szemlélettel. Aki tehát a fenti pontokat a fontosnak tartja egyéb megfontolások mellett, az menjen el szavazni és a hozzá hasonló felfogásúakat is kérje meg erre.

Tévedésnek tartom, hogy március 15-e a magyar függetlenség napja lenne, hiszen a 12 pont tartalmazott számos követelést, de teljes függetlenségről akkoriban szó sem volt. Csak augusztus végén, miután a császári udvar valódi szándékai kitudódtak, akkor került sor kenyértörésre a Habsburgokkal, ráadásul a Bécsben kitört forradalmak is fontos szerepet játszottak az események alakulásában.

A forradalom a nemzet fogalmának kiterjesztésén alapult (jobbágyfelszabadítás), és nem akartak senkit ebből kirekeszteni. Teljesen természetes módon nálunk is mindig létezett többféle politikai irányvonal, amelyek az éles viták ellenére is jól kiegészítették egymást. Nem véletlen, hogy a Kossuth és a Széchényi díj különböző területeteken ugyan, de egyaránt a legmagasabb állami kitüntetésnek felel meg.

Létezett régebben és kimondatlan módon még ma is létezik a „két pogány közt” narratívája a Nyugat és Kelet közé szorult országunkról, amelyet az önző nyugat mindig kihasznált a saját érdekei védelmében. A 150 éves török megszállás fő oka azonban az volt, hogy a Török Birodalom katonailag jóval erősebb volt bő egy évszázadon keresztül mint a Habsburg, évenkénti adófizetésre is kötelezve őket. A Habsburgok nagyon nem örültek, hogy a fővárosukhoz közel húzódik egy másik birodalom határa, de nem voltak képesek a kitolására. A függetlenség számunkra nem volt opció akkoriban, sőt a törökök végső célja éppen Bécs elfoglalása lett volna. (Buda várának gyors elvesztésében pedig közrejátszott az a tény, hogy a városlakók nem voltak hajlandóak befogadni a császári csapatokat.) Később a harmincéves háború (Európa nagy részére kiterjedő vallásháború) volt az, ami legyengítette a Habsburg birodalmat, és késleltette országunk visszafoglalását. Egyedül Erdély volt az, amelynek Bécstől való jelentős földrajzi távolsága miatt egy hosszabb távú, viszonylagos semleges státusz lehetősége valóban megadatott.

Rákóczi szabadságharca a spanyol örökösödési háború nyomán bontakozhatott ki, amit a fő szövetségesünk a franciák elveszítettek, ezért a nagyszerű célokkal indult felkelésnek nem volt valós esélye hosszú távon. A kurucok belső támogatása nem volt akkoriban magától értetődő, például az ország nyugati és északi része teljes mértékben katolikus lévén, erős szálakkal kötődött az osztrákokhoz is. A szatmári béke egy valós kiegyezés volt helyi értékén kezelve, a 18.sz során egy viszonylag kedvező helyzetbe kerültünk (figyelembe véve azt a tényt, hogy szinte minden európai ország valamilyen birodalom része volt).

A reformkor nagyjai rájöttek, hogy habár a Habsburgok meghagyták nálunk a vármegyei önkormányzatot és a nemesség adómentességét is, mégiscsak becsaptak minket, hiszen nem fejlesztették az ország iparát és úthálózatát sem, az elmaradottsággal szemben ugyanolyan küzdelem folyt, mint a nagyobb függetlenségünkért. Március 15-ben minden politikai irányzat találhat magának szóló üzenetet, a mai politikai helyzetre való aktualizálás mind belemagyarázás és hamis analógiákkal teli. Mindenesetre tény, hogy országunk sosem akart a Kelethez tartozni.

A függetlenség nem egy abszolút értékű eszme, az országok éppúgy egymástól függnek, minthogy teljesen független ember sincs. Európában teljesen független országnak mondható Norvégia és Svájc, az előbbit az olajkincse, az utóbbit a bankrendszere tette gazdaggá. Független továbbá az Egyesült Királyság, amely a szétesés szélén táncol, valamint olyan országok Szerbia, amely az Európai Unió tagja szeretne lenni. (Ebben nem fog segíteni az oroszok melletti teljes kiállásuk.) Az EU tagság a szuverenitás egy kis részéről való lemondást jelenti, viszont nyilvánvalóan az Európai Egyesült Államoknak nincs semmiféle realitása.

Nálunk az egyik politikai oldal nemzetietlennek tartja a másikat, holott például a szoci kormányzás „csupán” dogmatikus, gyakorlatiatlan volt és korrupt. A nemzeti érdekek védelmében valóban jobb teljesítményt nyújtott az Orbán-kormány, amely viszont a nemzet fogalmára való hivatkozással leginkább csak saját zsebre dolgozik, amit tesznek az sokféle néven nevezhető, demokratikusnak viszont semmiképpen nem mondható. Nem a kormányon levő párt „színe” a fő gond, sokkal inkább a hatalom koncentrálásának mértéke. Orbán mindig arra a trükkre épít, hogy egy olyan vezérnek állítsa be magát, amely a népét minden létező (és nem létező) veszélytől megvédi, miközben erre egyedül nem lenne képes, hiszen folyton egyre több támogatást kér ehhez az EU-tól. A nemzet fogalma sokkal tágabb értelmű, mint ahogyan a kormánypárt használja, a ránk leselkedő veszélyek felfestése tömény demagógia.

Nagyon jól behatárolható azok köre, akiknek Putyin mindig is szimpatikus volt: majdnem mindig radikális jobberekről van szó. A kő-konzervatív világképbe nem fér bele olyan, hogy Európai Unió de még USA sem, ezek csak valamilyen gyanút keltő,mesterkélt, életidegen képződmények lehetnek, amiket titkos társaságok irányítanak. A liberális mételytől szenvedő Nyugat jó ellensúlyának tűnt az egészséges életösztönnel teli Kelet, aminek egyik markáns képviselője Oroszország, ahol nincsenek dekadens „demokratikus” hagyományok, az ellenzék sem tud „rendbontó módon” szervezkedni és a homofóbia vált társadalmi normává. Ebben a világképben minden nagyon egyszerű és világos éppúgy mint a mesében, bár nem egészen úgy mint a való életben.

 Az európai szélsőjobb mint a franciáknál Le Pen, az olaszoknál Salvini mindig szövetségesének tartotta Putyint, a lengyelek csak azért kivételek ebben a sorban, mert az orosz terjeszkedéstől mindig is tartottak. Most hogy az orosz generalisszimusz kimutatta a foga fehérjét Ukrajna megtámadásával nem lehet ezt már ennek a szövetségkeresésnek a helyénvaló voltát megmagyaráni, akárhogy toldozzuk-foldozzuk. Putyin és köre nyilvánvalóan nagyon konzervatív felfogást képvisel, hiszen a kő-konzervatív felfogásba mindig is belefért a harcias terjeszkedés, ami a másik félnek vereség, az nekünk dicsőséges győzelem – az ő fogalomtárukban a win-win szituáció egyáltalán nem szerepel.

Most is vannak még valószínűleg elég sokan, akik józanésszel talán nem, de szívük mélyén mégis szimpatizálnak Putyinnal: Nos, a szívünk sajnos nagyon be tud csapni minket, tele van ködös ábrándképekkel, amik távol állnak a valóságtól. Azok az emberek, akik szerint Putyinnak van nagyobb részben igaza, nagyjából ugyanazok, akik tagadják (vagy sokáig tagadták) a globális felmelegedés tényét és köztük sokan lehetnek vírustagadók, illetve oltásellenesek is, ezek a csoportok erős átfedésben vannak egymással. Nincs velük igazából bajom, a nagyon konzervatív ember olyan, hogy nehezen tudja feldolgozni a világ változásait. Időt kell hagyni nekik, hogy megemésszék a világban végbemenő változásokat, ők egyszerűen ilyenek. (Senkinek nem könnyű ez persze, hiszen rengeteg a változás körülöttünk, az ő esetükben lassabban esik le a garas.)

Orbán és támogatói köre is egyre konzervatívabbá vált, olyannyira hogy Putyinnal sokkal inkább közös nyelvet beszéltek, mint a nyugat-európai vezetőkkel. Most ez az ábrándkép összetört éppúgy, mint az ember okozta éghajlatváltozás tagadása vagy a járvány kitörésekor a vírus elleni küzdelem szükségességének a tagadása. Lehet, hogy megnyerik a választást, de a hitük a keleti fejlődési útban most csorbát szenvedett, Orbánnak nem marad erős európai szövetségese és nem nagyon van igazából alternatívája a nyugati fejlődési modelleknek. Ahol alternatív utak látszottak feltűnni, ott Kína kivételével gyakorlatilag mindig olajhatalmakról volt szó, akik megengedhették maguknak az autokratikus kormányzás luxusát. (Egyébként annyiban „nyugati” ez a kultúra, hogy sokat hozzátett többek között Japán, Dél-Korea és Tajvan is.) Orbán teljesen elszigetelődhet az EU-ban és nem fog senki szóba állni vele, mert már a lengyel szövetségesét is cserbenhagyta túlságosan „semleges” álláspontjával.

Ez a többé-kevésbé semleges álláspont lehet a mi szempontunkból alapvetően helyes is, nem értek hozzá, de aki semleges az ne hangoztassa ezt fennhangon. Ez olyan mint amikor egy kérdést szavazásra bocsátanak is valaki hangosan kiabál, hogy „én tartózkodom”. A semlegesség sosem dicsőség, főleg azokkal szemben nem, akik keményebben beleállnak a konfliktusba. (Ha mindenki csak a megegyezést keresné az oroszokkal, akkor hamarosan béke lenne ugyan, de az Putyin békéje lenne, azaz jó esetben is egy újabb depresszióba süllyedő Fehéroroszország jönne létre a mai Ukrajna helyén.)

Igen, úgy vélem lehet és kell is a háborúval kapcsolatos kérdésekről nyíltan beszélni, sokféle véleménynek lehet helye, mert senki nem lát a jövőbe és főleg nem tudjuk magunkat beleélni a harcoló felek helyzetébe. Azt is le kell írni, hogy a Kárpátalján levő magyarok szerencsére nincsenek most tényleges veszélyben, a mellettük való kiállás jelenleg inkább jelképes, mint gyakorlati jelentőségű. (A parlament által elfogadott politikai nyilatkozat az ukrán háborúról nagyrészt helytálló, de egyáltalán nem mentes a demagóg megfogalmazásoktól sem.)

Lehet persze, hogy nagyobbrészt Putyin akarata érvényesül a végén, de legnagyobb az esély arra, hogy mindenki veszíteni fog (loose-loose szituáció). Az orosz gazdaságot és társadalmi életet a háború hosszabb távra is nagyon elszigetelte, Európából átsorolták most magukat a közép-ázsiai országok közé, emiatt az oroszok körében még az európainál is alacsonyabb szintre süllyedhet Putyin népszerűsége, hogy finoman fogalmazzunk.

Most is azt tudom mondani mint máskor, ne azt keressük, hogy mi a „helyes felfogás” a háború kérdésében, inkább nézzük meg, hogy kik maradtak még mindig Putyin-pártiak és hogyan próbálják még megmagyarázni azt, amit nem lehet.

Hatalmas ország, nyersanyagokban gazdag, mindenhova elér a titkos ügynökeinek láthatatlan keze, folyton kavarja azt a bizonyos barnát, nagyon agresszív a nemzetközi politikában, a hadseregét mindig kész bevetni. Sokak számára magától értetődő, hogy csak az USA-ról lehet szó, leginkább az erősen konzervatív felfogású osztják ezt a fajta felfogást (kéretlenül is). A konzervatív mítosz szerint az USA gyarmatosította Európát és ránk kényszerítette az életformáját – tudomány területén is dolgozó emberek is hangoztatják ezt az elvet, anélkül, hogy a legcsekélyebb tudományos alapja lenne. Pedig nincs neki, egy mítoszról van csak szó.

Megmondom, én most nem erre a válaszra gondoltam. (Bár lehet az USA-t zsigerileg gyűlölőknek is helyenként 10% vagy akár 50%-os igazságuk.) Mint a viccben, amikor a Rákosi érában egy kis ember pattog a villamoson és nagy hangerővel politizál: - Egy ember miatt szenvedőnk, nyomorgunk, éhezünk és fázunk, egy gonosz ember az oka! Mikor leszáll, két ballonkabátos úr lép mellé és két oldalról karon fogja: -Kérem, jöjjön velünk. –Mért, én Truman elnökre gondoltam, az elvtársak kire gondoltak?

Azt is lehet mondani, hogy az orosz és az amerikai a két nagyhatalom egykutya, mindkettő egyformán hibás, nekünk nem szabad belekeverednünk. A semlegesség rendben van, és mivel a legtöbben a semlegesség hívei vagyunk, az ilyen önigazolások jól is jönnek, nyilvánvaló ez egy népszerű nézet lehet. Kicsit az orosznak is igaz van, kicsit az ukránnak is, de az is lehet, hogy az amerikaiak kavarták az egészet. Ami megint csak városi mítosz és orosz propaganda, az ilyen csúsztatások és az összemosások nem fognak segíteni a gonosz természetével való szembenézésben.

Ha meg akarjuk érteni most az oroszok álláspontját is az olyan, mint amikor a párkapcsolati erőszak áldozata jól összeverve bemegy a rendőrségre, és azt a választ kapja, hogy jól van, segítünk, de előbb hallgassuk meg a másik fél verzióját.

A gonosz birodalmának egyik jellegzetessége, hogy sötét. (Star Wars-ból megvan?) Alattomos módon, láthatatlanul fejleszti fel a hadseregét, a szándékait eltitkolja. Amíg az amerikaiakról szóló hírekkel mindig tele van a média, Oroszország mindig is ismeretlen fekete doboz volt. Néha lehetett hallani arról, hogy az ellenzéket megfélemlítik és börtönbe csukják, a hatalom egy ember kezében összpontosul, a homofóbia és a civil szervezetek elleni támadások mindennaposak. Érdekes módon senki sem vágyik ott élni, még azok sem akiknek mindez olyan szimpatikus volt.

Nem ismerjük a sötétség logikáját, hogy hogyan gondolkodik Putyin. Mi értelme van egy nagyon szegény szomszédos országot megtámadni, amely valahogy úgy néz ki mint ahogyan Oroszország nézne ki, ha nem lenne olaja. Az ő rendszere legalább annyira fasiszta mint az ukránoké, a fenyegetettség érve pedig megint nevetséges. Más fajta logikáról van szó mint a miénk, egy felvilágosodás előtti, erőszak alapú logikáról.  A gonosz fő jellemzője, hogy a pusztításban nagyon jó, az a lényeg csak, hogy a másiknak nagyobb kárt okozzak mint ami engem érhet. Ebbe belefér az is, hogy szétlöveti az ukrán városokat, számára még a több milliónyi menekült is nyereség.

Az oroszok a jelen állapotukban az ún. pusztai népeket idézik. Ázsia belső részén, távol a nagy kereskedelmi útvonaltól éltek mindig ezek a népek. (Hiszen régen a kereskedelem döntően a tengereken keresztül zajlott és a gazdag kereskedelmi központok mind nagy kikötővárosok.) A mongolok vitték tökélyre a hódítást és kegyetlenséget, Putyin tettei Dzsingisz Kánt idézik. Igen, kultúrák háborúját idézi fel, például a hunokét a római birodalom ellen, ők is egyedül csak a harc terén jeleskedtek. Az sem közismert, hogy az oszmán törökök elődjei is a kelet-európai sztyeppékről vándoroltak be, és alapítottak később tökéletesen működő hadi államot. Mindig is léteztek a történelemben hadi államok, ez más kategória mint a nagyhatalmaké, a kettő közé nem lehet egyenlőségjelet tenni.

Szó nincs itt persze arról, hogy az orosz nép gonosz lenne, viszont az szűk orosz elit, amelyik a háborút irányítja egyértelműen a sötét oldalon áll. Végtelen mennyiségű erőforrásuk van hozzá, igaz hogy a technológiában gyengék. Hiába államosítanák a Volkswagen gyárat, pár év múlva már csak százon tíz litert fogyasztó kocka Ladákat lennének képesek gyártani. De nem tudjuk, hogyan gondolkodnak, mi van a fejükben, lehet a fő cél az Európai Unió meggyengítése, amely ma még nagyon függ az orosz gáztól és más nyersanyagoktól, energiahordozóktól, de ez a függés a megújuló energiatermelés arányának növekedésével hamarosan lecsökkenhet. Nem véletlen volt az is, hogy kevés gázt szállítottak már ősztől, akkor még senki nem értette, hogy miért. Mindenesetre ez most nem orosz-amerikai háború, sokkal inkább az oroszoknak az európai dominancia igényéről szól.

Most megint nem arról van szó, hogy gyűlölni kellene az oroszokat, sőt még nem is őket hibáztatom. Az ásványkincsekben való gazdagság, mint a közgazdászok már kimutatták, több átkot jelent mint áldást. Különösen a fekete arany az, más néven kőolaj, ami minden gonosz forrása. Túl nagy hatalmat ad az embernek, amellett, hogy égetésével tönkretesszük az egész bolygót. Az amerikaiak is leggyakrabban az olaj miatt háborúztak. (Ez viszont megint egy kamu érv, hogy ahogyan az amerikaiak is lerohanták Irakot, most az oroszoknak is „joga van” ehhez. Tehát ha valaki más bűnt követ el, akkor én is bűnözhetek. A másik az, hogy ennek a mostani amerikai kormánynak semmi köze nincs Bush-éhoz.)

A gonoszság fő oka a fekete arany birtoklása, ezen alapul most a Gonosz Birodalma (amit Reagan elnök használt a Szovjetunió megnevezésére annak idején, de akkor nem volt igaza.) A fekete arany birtoklása miatt van pénze most az oroszoknak háborúzni, a megújuló energiatermelés fejlesztése viszont a békét segíti (bár a képlet nem annyira egyszerű, mert a megújulókhoz is kellenek ásványkincsek).

A gonoszt azonban nem mentegetni kell, hanem ki kell mondani róla, hogy gonosz, és mindenki, aki régebben támogatta vagy mentegetni akarja, most hiteltelenné válik.

-1.Ráégett a putyinizmus vádja

Nem csak, hogy Putyin legnagyobb barátja volt az EU-s kormányfők közül, de stílusa is sokban hasonlít rá. Jelenleg a putyinizmus diszkreditálódni látszik, mondjuk ki nyíltan: a nagyképű erőszakos bunkóság szinonimájaként. A hatalom teljes centralizálása, az erőfölény teljes kihasználása, homofóbia és idegengyűlölet szítása, az oktatás és művészet autonómiájának felszámolása, a kormány közeli oligarchák kiemelt támogatása mind ide tartozik. Nem csak Orbánra, hanem a támogatói nagy részére is rávetül most Putyin árnyéka, akit a nyugat ellenpontjaként támogatnak, vagy egészen mostanáig támogattak szóban és tettekkel egyaránt, amíg lassan rá nem kell, hogy ébredjenek arra, hogy Európa legnépszerűtlenebb kvázi diktátorának a szekerét tolják. A Fideszen belül vannak persze mérsékeltebb felfogást képviselő arcok is, Orbán esetleges lemondása esetén előreléphetne például Gulyás Gergely vagy Lázár János. Ők talán kevésbé megosztó személyiségek és nem akarnak mindenképpen ideológiai harcot folytatni.

Az események sokféle alakulása elképzelhető, sajnos még az is, hogy ha a konfliktus eszkalálódik, és a legtágabb értelemben vett „putyinizmus” lesz az új norma, más szóval a farkastörvények… Ezt nem akarhatja senki, mert akkor már az egész európai civilizációt kukázhatnánk.

-2.A menekültkérdés visszaköszön

Nehezen tudja most kimagyarázni a kormánymédia, hogy mért fogadunk be (egyébként teljesen jó szívvel) akár százezernél is több háborús menekültet, amikor 2015-ben ennek a századrészére nem voltunk hajlandóak. Orbánnak sok mindenben igaza volt akkoriban, sőt még a kerítés megépítése is alighanem szükséges volt, de mégsem kellett volna terroristának beállítani a szíriai háborús menekülteket. A jó érzés nyilvánvalóan megvan az emberekben, értik és elfogadják, hogy a háborús zónából menekülő emberek milyen sok segítségre szorulnak, pedig a Szíriából érkezők is hasonló helyzetben voltak akkoriban, mint most az ukránok. Nem mindig képesek a szomszédos országok lekezelni a „migránsok” áradatát, az a természetes, hogy más országok is be kell, hogy segítsenek.

-3.Túl régóta kormányfő

Lukasenka és Putyin mögött Orbán az, aki a leghosszabb idő óta kormányfő Európában. Nem véletlenül hoztak az USA-ban olyan törvényt, hogy egy elnök csak két cikluson át töltheti be hivatalát, és az sem véletlen, hogy a nyugati országokban a kormányokat 4-8 évente általában teljesen lecserélik. Ha valaki túlságosan bebetonozza a személyes hatalmát, akkor egy idő után a környezetében mindenki azt mondja neki, amit hallani szeretne, láthatóan nincs jó hatással az emberre a túlságosan hosszú, hatalomban töltött idő.

+ Ami mégis mellette szólhat az egy pont ugyan, de két-hárommal is felérhet. A kvázi háborús helyzeteket nagyon jó kezeli, ilyenkor mintha elemében érezné magát. (Éppen emiatt hozott össze komoly műbalhékat „Brüsszel”, a „migránsáradat”, vagy éppenséggel a „meleglobbi” ellen, hogy a mozgósító ereje érvényesülhessen.) Emellett még egy ilyen helyzetben a lavírozó képessége is népszerű lehet, hiszen a legtöbben azt szeretnék, hogy országunk egyszer végre kimaradjon (amennyire lehetséges) egy háborús konfliktusból. Enyhe semleges státusz képviselete népszerű lehet, szemben az ellenzékével, amely inkább a feltétel nélküli elköteleződés felé hajlik. Ide tartozik az is, hogy Orbánt már megszoktuk és ismerjük, az emberek jelentős része konzervatívabbá válik egy ilyen helyzetben, mert fél mindenféle zűrzavartól.

Én magam abban bízom, hogy még ebben a hónapban a szankciók hatására Oroszország meghátrál és a felek meg tudnak egyezni a tűzszünetben, kompromisszumok jöhetnek létre a fő kérdésekben. Kicsit még abban is bízom, hogy a hiteltelenné vált ultrakonzervatív „Putyin-hívők” és a kormány janicsárjai eltakarodnak a közéletünkből, mert belátják, hogy nem lehet már komolyan venni azt a dumát, amivel butítják az embereket a kormánymédiumokban. Ehhez képest számomra csak harmadrendű szempont, hogy ki nyeri meg a választást, ha olyan valaki lesz, aki hiteles személyiség és megfelelően képes képviselni az ország minden állampolgárának az érdekeit.

1.A „putyinisták” meggyőzéséről jobb, ha lemondunk.

Az ideológiai meggyőződés gyógyíthatatlan betegség, ami a Putyin-hívők esetére is érvényes. Hogyan fognak most „béke menni” Bayer, Bencsik és társai, én tényleg kíváncsi vagyok, hogyan vágják ki magukat ebből a csávából, hogy ne legyen a felvonulásuk minimum röhejes? (A Putyin-hívők tényleg a békéért menetelnek?) Azonban a putyinisták mindig megtalálják a nyakatekert magyarázatukat arra, hogy a hősük mért lehet még mindig minimum „jó csávó”. A hideg kiráz, de le kell írni, hogy Hitler és Sztálin követői is az utolsó utáni pillanatig hittek a példaképükben, ami oly módon érthető, hogy egyre inkább mindent feltettek egy lapra és „futnak a pénzük után”. Nincs mit tenni, ki kell várni, hogy ezek az emberek felébredjenek, hogy csalódjanak.

2.Ne legyünk „héják” sem.

 Ne akarjunk beavatkozni, ne támogassuk semmilyen szinten az erőszakra adott erőszakos válaszokat. (Erre a fajta reakcióra még az USA hadserege is ráfázott az utóbbi két évtizedet tekintve.) Nem fog senki beavatkozni, mert nem akar senki sem még több konfliktust, netán világháborút. Arról nem is beszélve, hogy egy kis országnak mindig jobban megéri lavírozgatni, és ebben a kérdésben Orbán nem is olyan rosszul politizál. (Habár a Putyin-barátsággal nagyon mellélőtt, olyannyira hogy néhány országban ilyenkor le is mond a miniszterelnök. Viszont Márki-Zay is mondhatta nyugodtan, hogy a NATO döntését követjük, hiszen a beavatkozás nem merült fel opcióként.)

Egy személyes eset: Egyszer én magam is még gyerekkoromben dühtől vezérelve beavatkoztam egy olyan konfliktusba, ami nem az én dolgom volt, jól el is vert egy srác. Kicsiben is úgy működik ez mint nagyban, ergó ne a harag vezessen minket.

3.Lássuk be, hogy a felfogás mindig élethelyzettől is függ.

A falun élők számára szimpatikus lehet akár még a fasizmus is, amitől Putyin-rendszere sem áll távol. A rendpárti, macsó, homofób ultrakonzervatív felfogás az egyszerűbbnek mondható falusi életmódhoz jobban passzol, amellett, hogy az élelmiszerhiánytól vagy az energiahiánytól sem tart annyira, mint a városlakó. (Megtermeli az élelmet, nem nagyon közlekedik, fával is tud fűteni.) Nincs annyi vesztenivalója és nagyobb mértékű önellátásra képes a városi emberhez képest. Másrészt gondoljunk bele viszont, hogy ez mégis a kisebbség, mivel a lakosság nagy része nálunk is vagy városban él, vagy faluban élve is kvázi városi életmódot folytat.

4.Gondoljuk át, hogy ki él vajon virtuális valóságban?

Putyin esetében ez jól látszik, hogy több mint két évtized eltöltése a politika hatalmi rendszerének csúcsán, egy befelé forduló állam vezetőjeként enyhén szólva nem volt jó hatással az elmeállapotára. Valószínűleg nagyon belterjes világban él, csak a saját tanácsadói hangját hallja meg. Ettől függetlenül kérdés, hogy mi az európai középosztály tagjaként nem élünk-e szintén a saját kis belterjes álomvilágunkban? Komolyan azt hisszük, hogy Európa éghajlata mindig kellemes marad, és a klímaváltozás nem fogja szélsőségessé tenni? Komolyan gondoljuk, hogy kényelmesen élhetünk, távol a világ bajaitól, hogy az olyan őrült diktátorok, mint például a belorusz Lukasenka nem tehetnek nekünk keresztbe? (Neki sem használt a túl sok év a hatalom csúcsán.) Tényleg hihetjük azt, hogy mindig csak a fejlődés haszonélvezői leszünk, és a világ bajai nem fognak érinteni minket?

5.Putyin azért tette meg, mert megtehette

Családi bántalmazásban sem érdemes feszegetni az áldozat felelősségét, éppúgy azt sem, hogy az agresszió mennyiben volt jogos. Nem érdemes ebbe mélyen belemenni elég, ha elfogadjuk az alaptételt, hogy az agresszor azért tette meg, mert megtehette, nem gátolta meg benne semmi.

Putyin láthatóan nem akart tárgyalni és nem kereste a békés megegyezést, például Ukrajna NATO tagsága sem volt napirenden, ennélfogva csak egy oka volt annak, hogy most rendelte el a támadást: ez volt a legjobb alkalom számára politikai és gazdasági szempontból.

6.Megoldás lehet az elszigetelés

Talán megoldás lehet, vagy legalábbis részmegoldás, ha az agresszor belátja, hogy amit tett az teljesen szalonképtelen, az elszigetelés várhat rá. Ez sajnos sújtani fogja az orosz sportolókat, művészeket, sőt még a „mezei” állampolgárt is, mert a gazdaságuk a jelenlegi gyenge fejlődési üteme a szankciók hatására tovább csökkenhet. Az is igaz, hogy ezzel Európa önmagát is büntetni fogja.

7.A legjobb védekezés a védekezés

Nem vagyok katonai szakértő, de ami kézenfekvőnek tűnik az EU szintjén az elsősorban a védekező, elhárító rendszerek fejlesztése lehet. Nem igaz, hogy egyes európai országoknak ne lenne ütőképes hadserege, de talán most ébresztőnek hat majd Putyin támadása, hogy például a németek vagy a skandinávok jobban figyeljenek az ilyen veszélyekre.

8.Kinek mennyire fontos a humánum?

Érdekes az emberek reakciója, a leggyakoribb, hogy minket magyarokat érintenek-e az események vagy sem. A második gyakori reakció a gazdasági jellegű problémáktól való félelem volt, a harmadik helyen jön csak az, hogy bizony itt egy támadásban sokan halnak meg életük virágában, akár egy eltévedt lövedék miatt is. Érdemes magunkba nézni, hogy mennyire fontos nekünk a humánum egytől ötig terjedő skálán?

+1 Lelki nyugalom

A kicsiny problémánkon túllépve látni fogjuk, hogy a lelki nyugalom tőlünk függ leginkább, és érdekes módon meg kell küzdenünk érte. Például feldolgozni az eseményeket, a túlagyalás csapdáit kikerülve, de mégis eldönteni, hogy mi az, ami nekünk mindebből valóban fontos. Egy világméretű konfliktus árnyékában élni kihozhatja belőlünk annak átértékelését, hogy mi az, ami a kicsinyes problémákon felülemelkedve igazán számít az életben.

„Oroszország fenyegetve érzi a biztonságát”, amikor ilyet látok leírva, nem tudom megállni némi mosoly nélkül. Egy olyan országról van szó, amit sem a svédek, sem Napóleon, sem Hitler hadserege nem tudott meghódítani, sőt a közelébe nem jutottak a győzelemnek, mert egyszerűen olyan végtelenül nagy országról van szó. Elég szerencsétlen konstelláció az oroszoké, mivel egyrészt a nagy kereskedelmi útvonalaktól távol esnek, másrészt ahogy a régi vicc mondta, bármit is szerelnek össze a gyárban, a végén mindig harckocsi vagy rakéta lesz belőle. Lehet, hogy ez most mégsem tűnik annyira viccesnek az egyre fokozódó háborús feszültség közepette, de tény, hogy az oroszok adottságai valóban kitűnőek a fegyverkezésre (olcsó alapanyagok és energia állnak rendelkezésre), most pedig a magas olajáraknak köszönhetően a pénzügyi tartalékaik is nagyon jelentősek. Valójában a sok olaj- és gázbevételnek köszönhetik azt is, hogy több pénzük jut fegyverkezésre mint régebben.

Én magam azonban kételkedem abban, hogy a fegyverek bevetése fogja eldönteni a mai háborúkat, nem a fegyverek feszülnek egymásnak a 21.században, hanem sok minden más, mint például kiber hadviselés vagy gazdasági érdekcsoportok lépései. Az oroszok hadgyakorlatozása mögött állhat némi marketingtevékenység is, hogy a szintén nagyon jelentős gazdasági ágazatukban, a fegyver bizniszben nagyobb bevételt érhessenek el. (Ugyanez volt elmondható az amerikaiakról nemrégiben, elég csak a GI Joe műanyagkatonák népszerűségére gondolni.)

Le kell írni, hogy az oroszok fegyveres beavatkozása dominóhatást indíthat el, Európában fellángolhat a nacionalizmus, ami elszabadulva a múlt században már világháborúkat is kiváltott. Egyelőre ilyen szintű veszély nincs, a sokat szidott globalizáció az egyik tényező, ami ennek útját állhatja, a jó kereskedelmi kapcsolatokban való érdekeltség miatt valószínűleg a józanész lesz az, ami megállíthatja a konfliktusok eszkalációját. Van biztos sokféle szempont, pro- és kontra érv az orosz-ukrán konfliktusban mindkét fél oldalán, én magam nem szeretnék régi szóval mondva „szovjetológus” lenni, a kelet-európai térség problémáiba belemenni, nem is az én dolgom. A konfliktusok rendezésének módja azonban nem történhet a katonaságra alapozva, hiszen a híres mondás szerint a háború nem más, mint a politika fegyveres folytatása - hozzátenném: teljes csődje.

Számomra kulcsszó az autonómia, minél nagyobb mértékben, amivel elkerülhetőek a végeláthatatlan határviták az országok között. Ugyanaz érvényes Ukrajna keleti részére is, amint egyre jobban kiterjeszthető lehetne Európa számos országában. (Németország például szövetségi állam, az egyes tartományok nagyfokú autonómiájával.) Habár Erdélyben vagy a Felvidéken az „autonómia” szó nem nagyon szalonképes, fű alatt mégis sikerült elérni bizonyos területeken az önrendelkezést, főként persze akkor, amikor nem presztízskérdésekről volt szó.

A nyilvánosság nagyon jó eszköz a kezünkben, legalábbis nagyon jó tájékoztatást ad a világnak a kormányok által kevésbé manipulált részén (bár Oroszország és Kína nem tartozik ide sajnos). A nyilvánosság, az „élő közvetítés” gyorsabb reakciót biztosít az agresszió, az erőfölénnyel való visszaélés egyértelmű eseteiben. (Azt lehet mondani persze, ha a rohinjákról vagy a tuszikról lenne szó, az kevésbé érintené az európai ember biztonságérzetét.)

Orbán is azok közé tartozik, akik közreműködtek a nacionalizmus szelének elvetésében és most vihart arathatnak, ő vagy Le Pen most Putyin támogatásával nem nagyon dicsekedhetnek. A színfalak mögött persze mennek az alkuk kormányfői szinteken, reméljük kedvező kimenetellel (megint nem az én szakmám). Reménykedjünk benne, hogy győzhet az európai-orosz együttműködési érdekeltség és a különféle gazdasági természetű érdekek, a többi számomra csak a spekuláció területe.