A találékony magyar ész képes túlbonyolítani alapjában véve egyszerű dolgokat is és különféle összeesküvés elméleteket gründolni, nincs ez másként az orosz-ukrán háború esetében sem. Egy konfliktus elején mindig nagy a porhintés, hagyni kell, hogy elüljön a por és magától kirajzolódjon a valós helyzet. Nézzük a tényeket!

1.Oroszország lakossága több mint háromszorosa Ukrajnának, hadserege pedig a világ második legerősebbje. Az orosz propaganda ködösítése ellenére nyilvánvaló, hogy egy szimpla területszerző háborúról van szó. Mivel az oroszok ezt nem fogják sosem beismerni, nyilvánvalóan folyamatosan hazudnak és mellébeszélnek, az egész kommunikációjuk teljesen értékelhetetlen. (Agresszor iránt különben sincs empátia, a két fogalom kizárja egymást.)

2.Oroszország az utóbbi évtizedek során a Kaukázusban több kisebb háborút is folytatott, 2014-ben pedig nyíltan támogatta az orosz szeparatistákat Ukrajnában, ezen kívül egységei a szíriai polgárháborúban is aktivizálták magukat. A Krímet egyszerűen annektálták 2014-ben, eddig is agresszorként léptek fel tehát, csak hogy mindez még nem nagyon érte még el Európa ingerküszöbét, bár kisebb gazdasági szankciókat eddig is kaptak már a nyakukba.  Ezen kívül a gazdaságfejlesztésük, pénzügyi tartalékképzésük is arra utal, hogy tudatosan készültek erre a háborúra. (A háborút kirobbantó félnek mindig többféle célkitűzései vannak, minimum célok is és arra az esetre vonatkozók is, ha az események számukra optimálisan alakulnak.)

3.Évtizedek óta egyáltalán nem zajlanak a világban nyílt területszerző háborúk, talán az Irán-Irak közötti volt az utolsó, ma már tabusértésnek számít ilyet kezdeményezni, az agresszor automatikusan szalonképtelenné válik a diplomáciai életben. Amiatt tabu, hogy kisebb háborús tűzfészkekből jöhetnek létre a nagyobb konfliktusok, akár még világháború is.

4.Putyin rendszere az olajra épül, az olaj és gáz alapozta meg a jelenlegi gazdagságát. Más olajhatalmakhoz hasonlóan, mint például Szaúd-Arábia, Katar vagy Kuvait az orosz rezsim is diktatórikusan működik, az ilyen típusú rendszerek nem tűrik meg az ellenzéki mozgalmakat, az ellenzék fő vezetőit bebörtönzik vagy megfélemlítik. Az európai demokratikus rendszerek számára nem mutat alternatívát Putyin rendszere, és a háborúk többnyire a politikai rendszerek terjesztéséről is szólnak. (Egyetlen diktatúra létezik jelenleg Európában, Belorusszia, amit senki sem akar követni.)

5.Ukrajna sem gazdasági helyzetével, sem a hadseregének felkészültségét tekintve nem képes felvenni a versenyt az orosz agresszióval. Egyértelműen Dávid és Góliát összecsapásáról van szó, ahol a gyengébb fél fegyverekkel való támogatása csak az esélyek némi kiegyenlítődését segíti, és lassítani képes az agresszor előrenyomulását. Zelenszkij nem nagyon csillogtat jó politikusi erényeket, de itt nem elsősorban Putyin és Zelenszkij személyes harca zajlik, ez megint egy fals beállítás. A harcot Oroszország képes csak leállítani, abban az esetben, ha a háború neki már nem éri meg többé. Pont ez lenne az USA által kezdeményezett, de az európai országok által támogatott szankciók célja, hogy az oroszok olyan nagy árat fizessenek a területszerzésért, hogy egy ponton már ne érje meg nekik, hanem a megegyezésre törekedjenek. (Más kérdés, és ez itt az igazán fontos kérdés, hogy a gyakorlatban ezt hogyan lehet keresztülvinni, de az sem mellékes, hogy a nagy károkat Ukrajna gazdasága szenvedi el, fontos lenne számukra is a mielőbbi tűzszünet.)

Mindez nem jelenti, hogy az oroszok az ördög, az ukránok az angyalok oldalán állnak, az igazság mindig lényegesen bonyolultabb. A területi követelések nem mindig teljesen indokolatlanok és időnként jogosnak is tűnhet az etnikai határok megváltozása. (Számunkra ez különösen neuralgikus pont, és hajlamosan lennénk támogatni az ilyen törekvéseket.) Mindezek ellenére nem tény ugyan, de erősen gyanítható, hogy hirtelen több tucat vitás eset támadhatna ebből, és ezt a fajta szellemet épp ésszel senki sem akarja kiszabadítani a palackból. Emiatt a nemzetközi gyakorlatban megint tabukérdésbe ütköztünk. Itt van mindjárt mellettünk a szerb-bosnyák tűzfészek, aztán Koszovó, a Baltikum, Moldova-Transznisztria, Észak-Írország, katalánok, baszkok, bretonok, nem beszélve más kontinensekről például a Tajvanra igényt tartó Kínáról. A szeparatizmusssal szemben az autonómia törekvések viszont teljesen jogosak és támogatandók.

Létezik olyan, hogy hitelesség kérdése, ami az orosz propaganda esetében a zérót közelíti. Én ezt úgy szoktam mondani egyes politikusok esetében is, hogy nem érdekel amit mond, mert por és hamu amit beszél, még ha netán rokonszenves az illető. A háborús konfliktusok nagyon irracionális vonásokat hoznak ki belőlünk, a bizonytalanságra egy fajta válasz lehet felelőtlen elmegyakorlatokkal értelmet kreálni magunknak az eseményekből, szimpátia alapon, a puszta tények figyelmen kívül hagyásával.

Orosz-pártiak általában a nagyon konzervatív felfogású, vagy magukat sikertelennek tartó emberek, leggyakrabban ők egy katonás parancsuralmi rendszerben éreznék jól magukat. Az is egyértelmű, hogy minden ember véleménye egy kicsit más lehet a háború kérdésében is, és ez teljesen rendben is van, a szélsőséges véleményeket én azonban nem tolerálnám. Oroszország agresszorként való kezelése természetesen nem minősíti az egyes orosz embereket, akik egy katonai diktatúra fogságába kerültek. Az ideológiai háború viszont fű alatt létezik és nagyon valós, a putyinizmus fogalma is jól behatárolható. Ha viszont arra várunk, hogy majd Putyin civilizálja az elkényelmesedett, „polkorrekt” Európát ez körülbelül olyan, mint ha az őseink abban bíztak volna, hogy majd Dzsingisz Kán birodalma fogja nekik elhozni a jólétet.

Vannak persze a tényeken túl különféle FELTEVÉSEK, ilyen például az „amerikázás” (pl. ukrán bábrezsim léte, ami nem tény, hanem tényeket nyomokban tartalmazó városi legenda, vagy hogy az amerikai agresszió elfogadása csökkenti az oroszok felelősségét – nem csökkenti.) Éppígy nem igaz az, hogy Európát (nem is az EU-t!) kényszerítette volna az USA az oroszok elleni szankciókra.

El kell ismerni viszont, hogy Oroszország lényegében már most is „győzött” rövidtávon, hiszen megfertőzte a gondolkodásunkat különféle hülyeségekkel, amellett, hogy lelkileg is nyomasztó az agresszív, könyörtelen katonai fellépésük. Az élelmiszerválságtól való félelmek azonban megint feltevésekre épülnek, mert nem veszik figyelembe a válsághelyzetekben megnyilvánuló problémamegoldó képességeinket. A magyar mentalitás hajlamos arra koncentrálni, mi miért nem fog működni, nem arra, hogy mit hogyan lehet megoldani. Az orosz energia fegyverként való használata megint nagyrészt feltevésekről szól éppúgy, mint az orosz atomfegyver esetleges alkalmazása, ezek leginkább pesszimista forgatókönyveknek nevezhetők. (Optimista vagy inkább realistának mondható forgatókönyv alapján a politikusok épelméjűek és nem akarnak világháborút.)

A feltevésekről érdemes beszélgetni, viszont a fenti TÉNYEKKEL nem nagyon lehet vitatkozni, az „alternatív tények” világa csupán szánalmas ideológia tákolgatásról szól, amikor azt akarjuk bemutatni, hogy erkölcsileg mi vagyunk fölényben (holott valójában senki nincs fölényben). A politika világa persze más tészta és jóval gyakorlatiasabb dolog, ami a háború kitörését követően is létezik. Clausewitz mondása (A háború a politika folytatása más eszközökkel) alapvetően téves, a helyes ez lenne: A politika nem más, mint a háború folytatása (vagy teljes helyettesítése) tárgyalásos úton.

Standard és megbízható minőség, jó ár-érték arány és mindenekelőtt az időmegtakarítás, amik röviden és tömören a szupermarketek mellett szólnak. Az ilyen üzletek valójában piacok, szuper-piacok, ahogy a nevük is sugallja, az áruk között könnyen és gyorsan lehet válogatni, nem szükséges várakozni hosszú sorokban. Ez így ugyan egy igencsak hidegen racionalitás megfogalmazás, de mivel naponta mindannyian döntések százait hozzuk meg, a kevésbé fontosabbakat gyorsan kell, hogy végrehajtsuk, az érzelmeink a fontosabb döntések esetén játszanak csak szerepet.

Persze mindig jönnek a jó tanácsok, hogy vásároljunk helyi termelőktől piacon vagy kis üzletekben, ami szerintem egy hamis romantika, hiszen nehezen kivitelezhető a hétköznapokban. Tisztelet a kivételnek, de általában csak akkor tesszük meg, ha valamilyen ritka, speciális árura van szükségünk. Akármilyen nehéz is kimondani, de bizony a tömegtermelés korában élünk, amiből a tömegfogyasztás is egyértelműen következik, logisztikailag nehezen is lenne kivitelezhető mindent a kis piacokról beszerezni.

Ne romantizáljuk el azt a tényt, hogy eléggé kevés időt szeretnénk fordítani az alapvetőnek mondható élelmiszerek és egyszerű háztartási cikkek beszerzésére, hiszen rengeteg más teendőnk is van. (A kisgyerekes szülők például különösen időszűkében vannak, amit a marketingesek nagyon is jó tudnak és ki is használnak a kampányok során.) A különféle üzletek polcain nagyjából hasonló termékek vannak (ha a címke nem is mindig azonos), amiket a jól ismert helyeken szinte mindig megtalálunk, vagy legalábbis bízhatunk ebben. A tömegfogyasztás nem hiba vagy fogyatékosság, amit szégyellni kellene, sokkal inkább egy civilizációs jellegzetesség, ami az egyébként bonyolulttá vált életünk egyszerűsítéséről is szól. Az élelmiszerek tömegfogyasztásától még nem leszünk „arctalan tömegemberek”, másrészt viszont az igényeink nem lennének feltérképezhetők, közgazdaságtan sem létezne a tömegtermelés nélkül.

Én nem gondolom, hogy többet kellene foglalkoznunk a táplálkozással, hiszen van néhány egyszerű hüvelykujj szabály, amit szinte mindenki tud (a közmédiumok is tele vannak ezekkel), amiket nem is annyira nehéz követni sem. Az egészségesebb és kevésbé egészséges ételek közötti egyensúlyt az egyes kormányok is segíthetnek megteremteni az adópolitikán keresztül, amire egyébként a magyar kormány is törekszik. Igazából egészségtelen étel az üzletekben nem is nagyon van, sokkal inkább léteznek olyanok, amiknek a fogyasztása csak kis mennyiségben javasolt.

A vásárlásunk ezekben az üzletekben a társadalmi bizalom egy bizonyos szintű kifejezését is jelzi, hiszen ilyen esetekben nem olyan személyektől vásárlunk, akiket ismerünk, hanem alapvetően megbízunk a különféle szabályzó intézményekben. Egyszerűbben mondva ilyenkor azt a bizalmat fejezzük ki, hogy hozzánk hasonlóan mások is jól és precízen dolgoznak és teszik a dolgukat. Ez a fajta bizalom lassan tud csak felépülni és időnként megrendülhet, például szalmonellás csokoládéról szóló hírek esetén. (Ha vegyszerekkel való szennyeződésekről hallunk, olyankor igencsak égnek áll a hajunk, de kimutatható, hogy még mindig sokkal jobban járunk, ha emiatt nem kerüljük el az egészséges ételek, például zöldségek fogyasztását.)

Különféle marketing trükkök persze léteznek, de ezek használatát lehetséges államilag szabályozni és a vásárlók is hozzá tudnak szokni ezek többségéhez. A fogyasztásunk nem annyira a marketing trükkök miatt lett nagyobb, hanem egyszerűen azért, mert sok pénzünk van, az élelmiszer alapvevően olcsó, még a mostani áremelések alatt is annak mondható. (Királyok sem jutottak régen aranyért sem olyan egzotikus élelmiszerhez, ami a mai középosztálynak csak fillérekbe kerül.) Ennek egyik fő oka persze a fosszilis energiaforrások felélése vagy még alapvetőbb szinten az, hogy az egész ellátási láncolatból végig kimaradnak a környezetterhelés valódi költségei, azt nem mi fizetjük meg, hanem majd a következő generációk.

Mivel tömeges termelésről és árumozgatásról van szó, ezért nagyon fontos tényező a higiénia, amit részben a csomagolás révén biztosítunk. A csomagolóanyag higiénikus volta mindig elsődleges, de a következő szempont ma már az, hogy mindenképpen biológiai úton lebontható legyen, amennyiben a szelekciója és visszaforgatása nem oldható meg. Sajnos a rendszer tehetetlenségi ereje nagyon nagy, emellett a különféle ipari lobbik nyomása miatt is lassan jutunk el a környezetbarátnak mondható élelmiszertermelés és kereskedelem szintjére.

Ez az egész gondolatmenet nyilván azt feltételezi, hogy az élelmiszertermelés a jövőben továbbra is bőséges marad, ami az alapja annak, hogy egyáltalán létezhessenek kiskereskedelmi láncok. Ez a feltétel egyáltalán nem biztos, hogy teljesülni fog, mert a környezetpusztítás hosszabb távon, a háborúk rövidtávon is élelmiszerhiányt okozhatnak. Ami optimizmusra ad okot, hogy jelenleg az erőforrásainknak csak egy viszonylag kis részét fordítjuk az ilyen jellegű problémák megoldására. Habár az éhezés a bolygónkon teljesen nem is számolható fel, legtöbbünk részére nemhogy a mennyiségi, de még a minőségi éhezés sem kellene, hogy mindennapos tapasztalattá váljon.

A különféle nagy élelmiszerüzletekkel alapvető problémákat nem látok, a jelenlegi életformánk részét képezik, a helyi piacok és kisebb üzletek manapság leginkább speciálisabb termékek beszerzésére és a helyi kapcsolatok ápolására valók. Az egész rendszer alapja a bizalom egymás munkájában, hiszen az ember egyik jellegzetessége, hogy még számára ismeretlen egyénekkel is képes az együttműködésre.

Elméletileg két módon érhető el ez a cél: a legfejlettebb régió meggyengítésével vagy a kevésbé fejlettek felhozatalával egyaránt csökkennek az országon belüli regionális különbségek. Magyarországon Budapest és a legkevésbé fejlett országrész (Észak-Magyarország) egy főre jutó GDP-je között 3,1-szeres a különbség, ami Közép-Kelet Európában teljesen átlagosnak mondható. Nyugat-Európában ez az érték jellemzően 2-2,5 között alakul az alábbi táblázat alapján, ahol azok az országok szerepelnek, ahol legalább 4 belső régiót különböztetnek meg.

Adatok forrása: Wikipédia +itt + itt

Érdekes megnézni két olyan ország példáját, ahol szeretnek mindent leginkább a piaci folyamatokra bízni: az USA-ban még ha 3-3 legfejlettebb és legfejletlenebb tagállam átlagait is vesszük figyelembe, az arány 2,9 lesz, a briteknél pedig a 3 londoni régió 4,7 szeres (!) előnyben van a 3 legelmaradottabbakhoz képest, ami mindkét országban előre jelzi a jelentős vagyoni és életmódbeli különbségek miatt várható komoly társadalmi feszültségeket. Nagyon is indokolt tehát, hogy az EU külön pályázható forrásokat biztosítson az elmaradott térségek felzárkóztatására az egyes tagállamokon belül is, hiszen a szélsőséges rendszertagadó mozgalmak legtöbbször a gazdaságilag elmaradott régiókban kapnak lábra.

Nálunk a földrajzi értelemben vett különbségek csökkenő tendenciát mutatnak, hiszen a KSH szerint 2010-ben az arány még 3,8 szoros volt, ami tíz év alatt 3,1 szeresre csökkent. Ez jelezheti egyaránt azt is, hogy a konzervatív kormány kiemelt figyelmet fordított ezen régiók fejlesztésére és azt is, hogy jelentős mennyiségű EU forrást fordítottunk erre a célra, a két dolog nem is zárja ki egymást. (Amellett, hogy a statisztikáról közismert, hogy lényeges dolgokat mindig elfed, hiszen egy adott régión belül is lehet számtalan település, amelyek teljesen kimaradnak a fejlesztésekből, és tudjuk is, hogy ilyenek vannak nálunk is sajnos szép számmal.)

A régiók közelítésének azonban vannak lényeges korlátai is, az egyik a hálózatkutatók által feltárt jelenség, hogy a mai társadalmakban a csomópontokban összpontosul sok minden, a nagyvárosokban és azok környékén koncentrálódnak a fejlett technológiát alkalmazó cégek és a különféle szolgáltatások nagy része is, ami a területi különbségek növelésének irányába hat. A legjobb gazdaságpolitika sem képes kiegyenlíteni az egyes régiók közötti, eltérő gazdasági és életmódbeli sajátosságok okozta különbségeket.

Ami lényeges változást okozhat mindebben, azt életmódunk esetleges megváltozása hozhatja el, bár ilyen hatások a statisztikákban eddig még nem jelentek meg. Ilyen például a pandémia miatti home-office munkavégzés elterjedése, vagy már önmagában a járványoktól való félelem miatt is elképzelhető lesz tömeges kiköltözés a nagyvárosokból. Az idegenforgalom is nagyon visszaesett a járvány miatt az olyan nagyvárosokban mint Párizs, Prága vagy Budapest, ennek betudható gazdasági visszaesés miatt is „javulhat” ez a fajta statisztika, ha ezt egyáltalán javulásnak lehetne nevezni. Továbbá a háborús bizonytalanság is teremthet egy olyan divatot, ami a falusi életmód élelmiszertermelő sajátosságaira épül.

Jelentős korlátai mégiscsak vannak nálunk és a hozzánk hasonló szintű országokban a fejletlenebb régiók felzárkóztatásának, egyrészt annak a megkérdőjelezése, hogy az iparosítási politika folytatható-e tovább. Például, hogy kell-e ennyi autó vagy még több, szükséges-e rengeteg autópályát építeni, vagy (amit én borítékolhatnék), hogy a mostani szint is már luxus, amire az energiaárak robbanása is komoly hatással lehet, nem beszélve arról, hogy környezetvédelmileg is fenntarthatatlan. Ez azonban megint csak a jövő zenéje.

Napjainkban is létezik viszont egy olyan jellegű korlát, hogy ezekben a régiókban nem nagyon találni már olyan képzett munkaerőt, ami a gazdaság fejlesztéséhez szükséges lenne. Érdemes megnézni azokat az országokat, ahol a legfejlettebb és legfejletlenebb régiók közötti arányszám 2 alatt van: ezek elsősorban a skandináv országok és Ausztria. Az oktatási rendszer ezekben az országokban mind sokkal jobb minőségű mint brit, az amerikai vagy a magyar. Ebből adódik egy olyan következtetés, hogy a régiók további felzárkóztatásának módja az lehet, ha az oktatás és a szakképzés minőségén képesek leszünk javítani.

A politikai demagógiában egy gyakori szitokszóként használatos a "náci" és a "fasiszta" jelző az ellenfél teljes lejáratására, azt próbálva rásütni, hogy a múlt századi katonai diktatúrákra jellemző módszereket alkalmaz. Sőt, az ellenfél ezen a ponton számukra már ellenséggé válik. Hivatalos történészek persze megtehetnék, hogy szakértő elemzést adnak arról, hogy egy adott rendszer mennyiben hasonlít mondjuk az egykori fasiszta Németországhoz, de félnek a politikától mint a tűztől, már ha nem a politikai vezetésnek a kegyeit keresik éppen. Ők meg tudnák tenni az összehasonlításokat mondjuk egy nemzetközi konferencia keretében, de mivel félnek a besározódástól, emiatt nem valószínű, hogy valóban meg is teszik.

A demokrácia ezzel szemben (ma még?) nagyon pozitív értelmű szavunk, a népakarat egyik szinonimája. A másik fél leszólása gyakran azzal kezdődik vagy afelé tendál, hogy nincs náluk valódi demokrácia. Visszakérdezhetnénk ilyenkor, hogy akkor sorolja fel azokat az országokat, ahol szerinte a legerősebb a demokrácia és azokat, ahol a leggyengébb. (A demagóg persze sosem tesz reális összehasonlításokat, ez nem az ő pályája.) Az USA-t sokan szapulják, de éppen a hivatalos felmérések is „hiányos demokráciaként” írják le, messze nincs az élmezőnyben. Akik sokkal inkább ott vannak azok a svédek és a finnek, őket lenácizni bármelyik rendszer részéről, ez egy eléggé súlyos lépés. Arról szól a dolog, hogy a rendszer vezetése ideológiai alapon minősít mindent, és a politika veszi magának a bátorságot, hogy ő határozza meg, hogy mi a náci, vagy hogy általánosságban mi a fekete és mi a fehér. (Ez ismerős lehet nálunk is, de nem kell a mi viszonyainkról beszélni, hiszen nincs nálunk semmi olyan a propagandában, amit más országokban már valahol be nem dobtak volna.) A nácizás nyilván a rendszer híveinek szól és a „veszélyes ellenség” megnevezése, a gond csak az, hogy a globalizált világunkban szinte minden nyilvánosságra kerül, a kettős beszéd nem nagyon működik.

Nyilván ahol egy politikai vezetés a nácizást használja, ott erős gyanúnk lehet, hogy maga a rendszer vezetése is igencsak diktatórikus, és a legjobb védekezés mindig a támadás, legjobb helyből megvádolni másokat olyasmivel, amiben mi magunk nyilvánvalóan sárosak vagyunk. A lényege az ilyen megnyilvánulásoknak a precíz fogalomhasználattal szemben, sokkal inkább az indulatok felszítása. Emiatt született meg többek között a „liberálfasizmus” is, ami annak a problémának a felnagyítása, hogy mindent túlzásba lehet venni, így azt is hogy mi számíthat szalonképesnek és mi tabu témának, ez a határ mindig egy kicsit önkényes marad, tökéletes megoldások nincsenek. Ez olyasmi, hogy tökéletes demokrácia sincs, bár felhívnám a figyelmet, hogy maga a rendszer ógörög találmány, egy racionális kultúrában jött létre, ergó racionális, józan belátásokra építő kultúrát tételez fel a működése. Az pedig már az ókori görögök által is könnyen kiszúrható logikai hiba lenne, ha a problémafelvetést elkenjük azzal, hogy ja, ha a másik rendszer is korrupt, akkor mért kritizálnak minket? Habár mindkettő tökéletlen, ettől még nem lehet egyenlőség jelet tenni közéjük. (Nem beszélve arról, hogy a demokrácia nem a bibliai Paradicsom szinonimája, mint egykor a kommunizmus szavunk.)

Azt is le kell írni, hogy a gazdasági növekedés és demokrácia között középtávon nem mutatható ki semmilyen összefüggés. Ami sokkal inkább összefügghet a politikai állapotokkal azok olyan tényezők, mint a gazdaság fejlettsége, az állampolgárok közérzete és életminősége, esetleg a kulturális értelemben vett gazdagság. A közgazdaságtan már az alapoknál levezette, hogy igazságos elosztási viszonyokat nem lehet létrehozni, már elméleti szinten is megoldhatatlan, hogy a tranzakciók során mindenki egyformán jól járjon. Tendenciaszerűen viszont elég jól kirajzolódik, hogy a demokrácia legalább a gazdasági viszonyokat illetően szükséges lehet egy magasabb fejlettségi szint eléréséhez, egy alapszintűnek mondható demokrácia nélkül még egyik ország sem tudta átlépni a közepes fejlettségi korlátját.

Egyébként a liberálisnak nevezett országokban rengeteg szabály és törvény létezik, amelyeket az állampolgárnak be kell tartania, ha nem szeretne perifériára sodródni, ezek száma sokkal nagyobb, mint a kevésbé fejlett országokban. Gondoljunk például a rengeteg közlekedési előírásra, építési engedélyekre vagy az írott és íratlan együttélési normákra. (Nyilván jönnek majd sokan azzal a magas labdával, hogy és a más kultúrájú bevándorlók esetében mi a helyzet – alapjában véve ugyanaz vonatkozik rájuk is, hacsak nem akarnak egy lepukkant külvárosban tengődni.) Valójában a liberálisnak mondott kapitalista rendszerek sokkal szabályozottabbak, mint bármely régebbi társadalom.

Visszatérve a címben feltett kérdésre, nekem nem célom a kategorizálás, egyszerű megfigyelés csupán, hogy a konzervativizmus amikor már teljes rendszer tagadássá alakul, ebben a radikális formájában már nem tudja elkerülni, hogy közel kerüljön a fasizmushoz, még a legnagyobb német gondolkodók közül is sokan beleestek ebbe a csapdába a múlt században. Most nem azokat az időket éljük, amikor a fasizmust megpróbálhatjuk magyarázgatni vagy tisztára mosni. A mérsékelt jobboldali ember sok baloldali újítást elvet, szelektál, de sosem megy át teljes rendszer tagadásba, és nem próbálja meg az egyes intézményeket csak amiatt megsemmisíteni, mert régen nem léteztek. Erre példa a radikális jobboldalnak az Európai Unió vagy demokratikus politikai kultúra iránti mély bizalmatlansága, esetenkénti indulatos kirohanásai. A szélső jobboldal (mindegy milyen jelzőkkel illetjük) csak az erő kultuszában hisz, mert nem érzi magát elég tehetségesnek semmi másban. Igazából egy nagyon vallástalan, vallástagadó alapállás ez, hitehagyott emberek keresnek valamilyen külső kapaszkodót, valamiféle megoldást – de teljesen téves módon, rossz helyen keresik.

Magányosságról beszélni valahogy „ciki”, szégyellni való dolognak tartjuk, talán mert régebbi korokból belénk ivódott értékítéletről van szó: A helyi közösségbe való beilleszkedés kudarcáról, hiszen aki egyedül volt azt nem védte senki, a kiközösítés szinte a halálbüntetéssel ért fel egy időben. A mai kor teljesen más, nem nagyon van értelme összehasonlításokat tenni, a praktikus megközelítés pedig az lehet, hogy mivel a magányosságnak megvannak a magányos sajátos, kevésbé súlyos vagy súlyosabb fokozatokat mutató tünetei (pl. unalom, céltalanság, szorongás, depis hangulat, stb.), ergó léteznie kell megfelelő, tartós hatású kezeléseknek is.

Nagyon érdekes, hogy a magányosság ellentétét, másik végletét nem nagyon tudjuk megnevezni, szerintem a legjobb megközelítés a privát tér hiánya vagy az intim szféra hiánya lehet, amikor annyira nem tud valaki egyedül lenni, hogy nem képes időnként helyretenni, rendezni a vele történteket. Létezhet tehát a szociális kapcsolatoknak egy optimum sávja, ami nem esik egybe mindenkinél, teljesen máshol van például az extrovertált és introvertált embereknél. Az egyedüllét és a magány fogalma nyilvánvalóan nem ugyanazt jelenti, az egyedüllét a magánnyal szemben lehet pozitív értelmű is.

Létezik időskori és fiatalkori magányosság, amit külön szoktak vizsgálni, és meglepődve állapították meg a kutatók, hogy a fiatalkori magányosság gyakoribbá vált mint régen. Számomra ez egyáltalán nem meglepő, és nem szeretnék ideológiákat költeni mögé, hiszen eléggé egyszerű okokkal is megmagyarázható. Anélkül, hogy belesétálnánk a „régen minden jobb volt” zsákutcájába, inkább azokat az egyéni helyzeteken kell változtatni, amik a magányt előidézik. Van olyan, hogy az emberre egy korban szinte rázuhan a felelősség, és hajlamos visszabújni a csigaházába.

Az ember közösségi lény, életünk nagy részét társas interakciók teszik ki, amelyek viszont általában nem öncélúak, hiszen a közösségek lényege, hogy egy adott cél érdekében jöttek létre, és addig állnak erős lábakon, amíg ezt a célt el nem érik. A közösségekben a társas interakciók nagy száma miatt eléggé kicsi az esélye, hogy valaki egyedül érzi magát, például a család egy minimum húsz évre szóló projekt. Családi közegben akár szülőként, akár gyermekként, nem nagyon van az embernek ideje elmagányosodni, főleg ha a család elég nagy és a rokoni kapcsolatokat is ápolják. Az iskolákban az egyes osztályok és tanulócsoportok is közösségi tereket hoznak létre, a különféle sportkörök, művészeti körök szintén, így aki egy kicsit is motiválva érzi magát, azt nem nagyon fogja el magányérzet. A fiatalok azonban az iskola elhagyása után hirtelen vákuumba kerülhetnek, mert onnantól már az interakciók megteremtése a saját aktivitásuktól fog függeni.

Az indiai vallásban például egy lelki gödör fiatalkorban teljesen elfogadott, mert szerintük ilyenkor szembesül az ember a karma tanával, azt se lehet mondani, hogy kizárólag csak a nyugati társadalmak, a nyugati életmód okozta problémákról lenne szó. Fiatal korban, tapasztalatok nélkül nem mindig könnyű a képzettségeknek megfelelő munkát találni, a munkanélküliség pedig a magányosság érzetét segítheti elő. Nem mondunk újat azzal sem, hogy manapság a munkahelyek jelentős része mechanikus, gépies, és alapból kevésbé szociális az otthonról végezhető munkák nagy része. Emiatt javasolható, hogy például egy „call-centeressel” próbáljunk minél inkább pozitív hangnemre törekedni, vagy hogy a cégeknek fokozottabban figyelniük kellene arra, hogy a gépkezelők számára is létezzen egy megfelelő szociális tér, ha hosszabb távon meg akarják őket tartani. A jó munkahelyi légkör, a pozitív kapcsolatokra való törekvés nagyon segíthet minket abban, hogy jól érezzük magunkat lelkileg, számomra például egy kissé megterhelő volt, amikor a pandémia miatt pár hétig otthon kellett maradnom, de a fagyos és depis munkahelyi légkört is igyekszem mindig feloldani.

A közösségi hálózatok túlságos böngészése az én szememben nem annyira a magány oka mint következménye, egy bizonyos szint felett pótcselekvés jellege van, a valódi kapcsolatokhoz képest olyan mint egy étel fényképe az étel elfogyasztásához viszonyítva. Az elvakult, fanatikus kommentelés is szerintem a magányos emberekre lehet jellemző, akiknek per pillanat nem sikerült valódi közösséget találni, csak annak valami silány pótlékát.

„Elvtársakra”, azaz hozzánk hasonló felfogású emberek társaságára viszont feltétlenül szükségünk van. Ha nincsenek ilyen közös értékeink másokkal, akkor a pletykálkodásban és panaszkodásban merülhet ki az egész, ami megint csak pótcselekvés. Nem csak a nagyvárosi ember lehet magányos, hanem kistelepüléseken élők is, bár ez utóbbi sok esetben afféle „társas magány” (tartalmatlan kapcsolat) képét öltheti. Az egyik legjobb barátunk jó esetben a házastársunk is lehet, nagyon jó ha a felfogásunk sok mindenben hasonló, de mindenképpen törekedni kell a barátságok ápolására, és újakat is létrehozni, hiszen akik valamilyen okból tőlünk távolra költöznek, azokkal a kapcsolattartás nehezebb lesz.

Ha nem vagyunk magányosak, azt leginkább az mutatja meg, hogy képesek vagyunk másokkal megosztani számunkra érdekes, és a másik is hasonlóan érdekes pozitív dolgokat, élményeket. A pozitív dolgok megosztására sokkal nagyobb szükségünk van mint ennek az ellentétére, a panaszkodásra. Nemzeti ünnepek átélése, vallásos közösségek látogatása is jó lehet sokak számára, művészi élmények stb., a lehetőségek száma szinte végtelen.

A kultúra amiben élünk nem olvasztja be az ember egyéniségét annyira mint régebben, aminek egyik ára lehet, hogy a jóléti társadalmakban is a több magányos és céltalan ember. A pozitív társas célok megtalálása lehet a magányérzet megszüntetésének egyik fő kulcsa. Ez nem azt jelenti, hogy könnyű, csupán azt hogy megoldható problémáról van szó. A megoldás forgatókönyvei nincsenek még megfelelően kidolgozva, de egymást nagyon tudjuk ebben segíteni. A magányosság gödre nem ciki, hiszen egy emberi alapélményről van szó, de minden gödörből ki lehet mászni.

Nem lehet mostanában úgy írni a háborúról, mintha valami távoli, absztrakt eseményről lenne csak szó. Mindenekelőtt a háború mindig destruktív és szörnyű jelenség, ahol nem csak a civil áldozatokra kell gondolni, de éppúgy sajnálhatjuk azokat a katonákat is, akik életük virágjában elestek vagy szereztek különféle súlyos sérüléseket a csatatéren. Nem beszélve az anyagi károkról, így ha például egy modern rakéta felrobban, akkor az nem csak az ellenségnek okoz jelentős károkat, hanem a támadást elkövető fél GDP-je is csökken a költséges harci eszköz megsemmisülése révén. A háború mint minden korban, ma is drága mulatság minden résztvevő félnek. Nem nagyon látom a háborúk hasznát, mert ha egyes találmányok kifejlesztését segítheti is, közben más területeken a fejlesztések elmaradnak pénz hiányában. (Békeidőkben a tudományos és technikai fejlődés jóval gyorsabb lehet, hiszen több pénz jut rá.)

A történelemben voltak korszakok, amik inkább a támadó, valamit olyanok is, amelyek inkább a védekező taktikáknak kedveztek. A nagy birodalmak agresszív terjeszkedése a támadó taktikák sikerét jelzi, így például a rómaiaké inkább ilyen jellegű volt, habár a csatamezőn a görögök által kifejlesztett falanxokkal állították meg az ellenség támadását. Az Ázsia felől érkező különféle nomád népeknek a szó szoros értelemben vett térhódítása is a különféle rafinált támadó taktikákon alapult, amit a mongolok fejlesztettek tökélyre a 13.század során. Az európai középkor virágkora a lovagvárak rendszerének is köszönhető, ezek a várak több hónapos ostromot is kibírtak, amivel sok esetben megtörték az akkoriban rosszul táplált ostromló seregek harci morálját. (A mongol terjeszkedés számára is korlátot jelentettek már.) A birodalmak helyét ebben az időben kisebb államok, különféle királyságok, hercegségek vették át. A 17.századtól jöttek csak létre és terjedtek el azok az árokásó stratégiák, amelyekkel a kővárak bevétele szisztematikus módon, kisebb áldozatokkal is kivitelezhetővé vált, amivel ismét felvirradt a „nagy hadvezérek” kora. (Azért idézőjelben, mert ez a fajta dicsőség igencsak megkérdőjelezhető.)

Az I. világháború ismét a védekezés sikerét hozta, hiszen amíg a katonákat az egyes frontvonalak közelébe vasúttal szállították, a frontot áttörő támadó hadsereg csak nehezen vánszorgott előre, mivel még nem álltak a rendelkezésére akkoriban sem gépesített harcjárművek, sem teherautók. Emiatt vált egy felmorzsoló típusú küzdelemmé a kortársi elnevezéssel Nagy Háború, amit igazából senki nem akart, a vesztes fél végül az volt, aki a küzdelmet gazdaságilag kevésbé bírta.

A II. világháború már ismét a támadó hadműveletekről szólt, azonban beleütközött kétfajta újabb korlátba, az egyik a hadsereg utánpótlásának biztosítása több ezer kilométeres távolságokról, a másik a nagyváros erődként történő felhasználása, aminek a legismertebb, a háború egész menetét meghatározó példája Sztálingrád volt. (Budapest ostromában is a jelentős szerepet játszottak a Sztálingrádnál harcolt orosz alakulatok tapasztalatai.)

A II. világháború végétől az atom és más tömegpusztító fegyverek alkalmazásával megint látszólag korlátlan lehetőséget kapott a támadó hadviselés. Legalább két racionális korlátja mégiscsak létezik az atom, a vegyi és (a világjárvány nyomán különös jelentést kapott) biológiai fegyverek alkalmazásának. Egyrészt hogy rendkívül „piszkos” eszközök, olyan értelemben is, hogy hosszabb távú káros hatásokat is okoznak a bevetés körzetében, a civil lakosságot sem kímélve. Például a sugárszennyezett terület a térképen hosszú évekre is fehér folt marad, a szennyezés pedig szétterül. A másik ok, ami miatt az ilyen fegyverek inkább csak elrettentő erővel bírnak az, hogy ha két nagyhatalom összecsap, akkora kárt okozhatnak egymásnak, amiből csak egy harmadik nagyhatalom húzhat hasznot. (Amire voltak példák még évszázadokkal ezelőtt a jóval kisebb hatású fegyverek korában is.) Ez lehet az egyik oka annak, hogy a múlt században a hidegháború sosem fejlődött világháborúvá a keleti és nyugati tömb között.

Manapság is sokféle terepen hatásos a védekező stratégia, például az ott élőkön kívül mindenki számára járhatatlan hegyvidékeken (Afganisztán) vagy az olyan városokban mint például Bagdad, ami Vietnám után az amerikaiak számára egy másfajta, nyelvi és kulturális értelemben vett dzsungelnek bizonyult. (Egyébként Az atombomba alkalmazása Japánnal szemben is valószínűleg szükségtelen volt, elég lett volna elküldeni a japán vezérkarnak azt a filmet, amit egy sivatagi vagy csendes-óceáni kísérleti robbantáskor rögzítettek.)

Úgy látom, hogy ma is inkább a védekező típusú, más szóval gazdasági felmorzsoló háborúk korát éljük. Ennek a jele lehet a jóval erősebb orosz hadsereg lassú előrenyomulása és megtorpanása is, az ukránok pedig akármilyen szörnyű ezt kimondani, a nagyvárosokban eléggé komoly védekezésre képesek. Nem tudom, hogy megtámadott országként volt-e más lehetőségük, hiszen a történelemben akad olyan, hogy zavaros, polgárháborús időkben bevonul és „rendet tesz” egy idegen hadsereg, de békeidőkben sehol sem várják tárt karokkal a megszállókat.

Azt nem állítom, hogy jelen esetben akár a NATO akár Oroszország képes felmorzsolni a másikat, az okozott károk kiegyenlítődhetnek. (Úgy látom, hogy az USA-t a hangzatos szólamok ellenére nem is annyira érdekli igazán ez az európai konfliktus.) Oroszországnak mindig akkor futott jól a szekér, amikor a világpiaci energiaárak magasak voltak. Az egyszemélyi diktatórikus rendszer az olajhatalmak luxusa, bár az a fajta állítás is megfontolandó, hogy a nyugat-európai típusú demokrácia vajon nem a jóléti államok luxusa-e. Környezetvédő szemmel nézve mindkét fél hibáztatható, a fosszilis energiákat kitermelők éppúgy, mint az azokat pazarló módon felhasználó rendszerek is. Azok is, amelyek kirabolják a Föld ásványkincseit valamint azok is, amelyek hozzászoktatták a lakosságot egy olyan szintű kényelemhez, hogy egy gombnyomással minden működik. Ez a fajta kölcsönös függőségi rendszer most fejre állt, az európai állampolgár kirepülhet a kényelmes kis foteljéből, de az oroszok is elveszíthetik azt a viszonylagos jólétet, amit az olaj milliárdokkal felépítettek maguknak, és átkerülnek a közép-ázsiai ligába.

Védekező típusú, felmorzsoló háborúk korát érjük, viszont szeretném megjegyezni, hogy az I. vh. végére az Antant éppúgy lerongyolódott gazdaságilag mint a Központi Hatalmak, az emberéletekben okozott helyrehozhatatlan károkról nem is beszélve. A loose-loose játszmának véget kell vetni: 1.fegyverszünet 2.a gazdasági szankciók fokozatos feloldása 3.békekötés 4.gazdasági újratervezés.

Én magam sosem tanítottam és nem is hiszem, hogy igazán alkalmas lennék rá. Nagyon érdekel viszont, hogy a tanítás mikor lehet eredményes, kicsit megpróbálva elvonatkoztatni az olyan közismert problémáktól, mint például pénzhiány és motiváció hiány, amik a jelenlegi magyar oktatást jellemzik. Internetes tanfolyamok vagy szakértőkkel készített interjúk teljesen újfajta megközelítésekre világíthatnak rá.

A tanítás eredményességében meghatározó jelentőségűnek tűnik a tanár személye, az olyan tényezőkhöz képest is mint az alkalmazott módszerek korszerűsége vagy a költségvetési kiadások aránya. Valószínűnek tartom, hogy a tanári pálya is olyan szinten hivatásszerű, mint a nővér, orvos vagy egy zenész foglalkozása. (Amiből persze nem következik, hogy elfogadható, ha egy pedagógusnak alapvető megélhetési gondjai vannak, de ebbe most nem szeretnék belemenni). Az is látszik, hogy nem mérhető jól előzőleg a tanári alkalmasság, hiába próbálnak a felsőfokú oktatásban előszűrőket bevezetni.

A különféle pedagógus minősítések megalapozottságában kezdettől fogva erős kétségeim voltak, amiben a szakértők is megerősítettek. Lehet, hogy egy kicsit túl van ez a rendszer bonyolítva, hiszen vállatoknál is létezik egyes pozíciókban a junior (kezdő) szint és a szenior is (régi nevén „főmunkatárs”), aki a kevésbé tapasztalt kollégáit mentorálni képes. Az olyan kategóriák mint a „pedagógus II.” vagy a „mestertanár” számomra eléggé idétlen hangzásúak.

Nem is annyira jó vagy kevésbé jó tanárok vannak, ezt nem mindig könnyű megítélni, hanem inkább a munkájukban sikeresek és kevésbé sikeresek, hiszen az eredmény nagyon függ a körülményektől. Még az is számíthat, hogy ún. „fiú- vagy lányosztályban” tanít-e, a személyes stílusa melyik közegben érvényesül jobban. Van akinek a szakmai képességei alapján elit iskolában van a helye, ennek ellenére másokhoz képest kevésbé boldogulna hátrányos helyzetű gyerekekkel. (Nem beszélve arról, hogy az sem ítélhető meg, hogy melyik korcsoportban a legfontosabb a pedagógus munkája, hiszen már a kisgyerekkor szerzett lemaradást sem könnyű később pótolni.)

A tanárnak tudnia kell, hogy az esetek nagy részében nem képes legyőzni a tanulóknak az otthonról hozott korlátait. Néha már ha az is lehet egy elfogadható eredmény, ha azokat, akik komolyan veszik a tanulást a többiek legalább nem zavarják ebben. Mivel az idegrendszerünk gátló neuronjai a felnőtté válásunkig általában nem működnek még teljes mértékben, emiatt mindig szükség lesz időként a fegyelmezésre is, ez a pedagógus szakma egyik velejárója, amivel együtt kell élni, és nem lehet sosem megkerülni. (Talán eléggé közismert, de nem árt, ha időnként le is írjuk.)

A szakmai kiégés veszélye a tanárokat is fenyegeti, más segítő szakmákhoz hasonlóan (pl. pszichológus vagy szociális munkás), de gyakorlatilag minden munkahelyről elmondható ez, hogyha évek során nap mint nap „hazavisszük” a problémákat és nem tudjuk jól elhatárolni a munkánkat a magánéletünktől. A kiégés veszélyét csökkenti és a munka eredményességet is javíthatja, ha a tanár nem érzi magát egyedül és mindig számíthat támogatásra. Éppúgy mint a gyerekekkel szemben sem az lenne a fő elvárás, hogy csak egymással versenyezzenek az iskolapadban, hanem az együttműködést és csapatmunkára való képességet is elsajátítsák, a tanárok esetében is az lenne a természetes, ha igénybe veszi időként a kollégái segítségét, megbeszélve velük adott eseteket. Elvileg erre a célra (is) szolgálna a tanfelügyelet, sőt az igazgató sem csak fegyelmi kérdésekben kellene, hogy támogatást adjon.

Jó megközelítésnek tartom azt a felfogást, hogy a jó tanár mindenekelőtt egy jó kommunikátor, aki nagyon tisztában van vele, hogy mit szeretne kommunikálni a gyerekek felé. (Ehhez persze szükséges a megfelelő empátia, elsősorban kognitív empátia is.) Az állam előírja, hogy milyen tudást és készségeket kellene megtanítani, ez nyilván egy alapvető szempont. Ezen kívül magának a szaktárgynak a jellegzetességeit, felfogását, valamint az iskola szellemiségét is közvetítenie kell a tanulók felé, emellett egy kicsit a szülőkét is, - mindezt persze a saját módszereivel, egyéni stílusával. (A szakmai fogások arra szolgálnak, hogy a száraz tudást élővé tudja tenni a tanulók szintjén, hogy a gyerekek agya ne kalandozzon el folyton és fogadóképes legyen.) Vannak sikeresebb és kevésbé sikeres napjai, ez nem mindig jelezhető előre, kicsit szerencse kérdése is, csak hosszabb távon kell tudnia megítélni, hogy mely területeken tudott eljutni A pontból a kitűzött B-be, esetleg C-be is, és azt is helyére kell rakni, amikor ez nem sikerült.

Az eredmény bizonyos területeken jól mérhető tesztekkel, más területeken kevésbé, de az értékelés kevésbé szubjektív, ha sokak véleményén alapul, beleértve a diákokat, más tanárokat, esetleg szülőket is. A tanulás maga sem egy mechanikus folyamat, az információ egyszerű betöltése valamiféle tölcsérrel.

A tanár számára a szakmai tudásán túl lényeges, hogy ne érezze magát úgy, hogy magányos küzdelemre van ítélve az osztályteremben, a dolog akkor működik jól, ha már a testbeszéde és a hanglejtése is pozitív üzeneteket képvisel. Ha ő is egy csapat részének tekinti magát, akkor a gyerekek is könnyebben fognak tudni egymással való együttműködést igénylő feladatokat elvégezni.

Valaha a munkásmozgalom ünnepe volt, de a rendszerváltás nem törölte el, merthogy a régi majálisok hangulata kötődik hozzá, valamint a májusfa állítása is már népi hagyományként ide tartozik. (Kínában kommunista országról lévén szó jelenleg is több napos, kiemelt állami ünnep.)

Ami eredetileg a munkásmozgalom ünnepe volt, a munka ünnepévé vált később, azonban az ünnepségek egyre inkább elmaradnak, egy kiveszőfélben levő hagyományról van tehát szó. Egységes ipari munkásság már régóta nem létezik, a Marx által értelmezett munkafogalom felett is már eljárt az idő, azonban a munkafelfogás minden korban változik, ezért érdemes erről a témáról beszélgetni. (Marx idejében a demográfiai helyzet is teljesen más volt és más problémákat okozott mint korunkban, a marxizmus részben egy sajátságos demográfiai helyzetre vezethető vissza.)

Marx munkaleírásánál a munka szellemi komponense teljesen elsikkadt, viszont a szellemi komponens ma már a fizikai munkák nagy többségében is jelentősnek mondható. Marx végletekben gondolkozott és abszolutizált, nem törekedve egzakt összehasonlításokra, ennek ellenére a felfogása egy markáns viszonyítási pontot képezve mai szemmel nézve is tanulságos lehet. Amit ő „elidegenedésnek” nevez, az mai szemmel nézve a nagyon bürokratikus mechanikus munkavégzésre illik a leginkább, és ilyen munkakörök is léteznek bőven, a 20.században ragadt felfogású munkavállalókkal. Habár a mai ember egy „szuper hangyatársadalom” tagjának érezheti magát a munkahelyén, mégis alapszintű tudással is már képes felfogni, hogyan kapcsolódik az általa előállított érték a többi munkafolyamathoz, mi az egész célja és értelme.

Már régóta nem a befektetett munka mennyisége a fontos, hanem az előállított érték (aminek legfőbb, bár nem egyetlen mérőszáma a pénz), és még az alacsony szintűnek tekintett munkáknak mint például a takarítás is megvannak a sajátos fogásai, amiket nem mindenki képes egyformán elsajátítani és naponta nyolc órában folyamatosan, megbízhatóan művelni is, ilyen követelmények gyakorlatilag minden munkakörben léteznek a munkavállalókkal szemben. Manapság valamilyen munka végzésére való képesség és a társadalmi hasznosság között a kapcsolat nem gyengébb, talán még erősebb is mint a régebbi korokban.

Kérdéses az is, hogy a fizikai munkának van-e becsülete és megfelelő anyagi elismerése? Itt az utóbbi években megfordult a trend és a szellemi-fizikai bérek között a különbségek csökkenőben vannak, közelítenek lassan a skandináv és osztrák arányokhoz (2:1 körüli átlagok jellemzőek a szociális piacgazdaságokban, ami azt jelenti, hogy a kvalifikáltabb fizikai munkákkal jobban lehet keresni mint egyes szellemi foglalkozásokban, még ha az oktatásban töltött éveket nem is számítjuk be). A munkakörülmények a fizikai munkakörökben általában rosszabbak a szellemiekhez képest, emiatt ez az olló a jövőben még inkább záródhat vagy a nehezebb és speciálisabb fizikai munkák javára tolódhat el.

Én úgy látom, hogy Magyarországon a segédmunkát vagy egyszerű betanított munkát többségében nem a nyolc általánost végzettek művelik, hanem sajnálatos módon a náluk egy fokkal képzettebb munkaerő, és a társadalmi mobilitás is nagyon gyenge a különféle rétegek között. Nem könnyű feladat a megfelelő számolási, szövegértési képességek nélküli dolgozót betanítani a minőség orientált és fegyelmezett munkavégzésre, és bár nem eleve lehetetlen, de az általános iskolai oktatás hiányosságait nehéz később pótolni. (A csak általános iskolát végzetteknek csupán az egyharmada áll valamilyen munkaviszonyban a közmunkát is beleszámítva, a középfokú végzettségűeknek viszont 60-70, a felsőfokúak 80%-a.) Emiatt az ún. „összeszerelő üzemek” jelentősége a magyar gazdaságon belül csökkenni fog, a (nem automatizált folyamatokra építő) iparosítás már elérte a határait és a mezőgazdasági termelés is hasonló szintű munkaerő hiánnyal küzd.

A szellemi munkakörben dolgozók nagy száma a jó minőségű szolgáltatások biztosításához is elengedhetetlen, a fejlettebb országokban a szolgáltatások dinamikusabban bővülnek mint a termelő ágazatok, emiatt a felsőfokú végzettségű szakemberek nagyobb arányára van szükség. Nincs értelme szembeállítani a fizikai és szellemi foglalkozásokat, mindkettő esetében vannak hiányszakmák és olyanok is, amelyek (munkaszervezési hiányosságok és elmaradt technológia miatt) kevés értéket állítanak elő. Érdekes kérdés, hogy mennyit hajlandó költeni az állam az oktatás és a képzés fejlesztésére és látja-e ennek a jelentőségét, képes-e programokban gondolkodni? Jelenleg az alapfokú oktatástól a felnőttképzéssel bezárólag az eredményeink siralmasan gyengék.

Elvileg hosszabb távon összefüggés kell, hogy legyen a munka (mint értékteremtő tevékenység) és a pénz vásárlóereje között. Mivel volt egy két éves pandémiás időszak, amikor nagyon sok munkaterületen csökkent a javak előállítása, viszont a különféle kormányok pénzeket szórtak ki politikai okokból, ezért nem meglepő módon a pénz értéke csökkent, azaz megugrott az infláció. (Az energia árrobbanás egy másodlagos ok inkább, az ukrajnai háború pedig csak a harmadik azok között, amik fűtik az inflációt).

A munka és a jövedelem egyértelmű összefüggése korunkban több ok miatt is zavarossá vált, az egyik fő ok az lehet, hogy a látszólagosan termelt jövedelem nagyobb a valóságosnál, mert a társadalom a jövőjét éli fel. A modern társadalmak jelenleg a fosszilis energiára épülnek, ez a természettől kirabolt óriási energiafolyam biztosítja a mai jólétünket amellett, hogy a nagymértékű fogyasztásunk gyorsan növeli az entrópiát, más szóval rengeteg szemetet termelünk, amelyet a természet nem képes lebontani. Az ún. „ingyen ebéd” forrása leginkább ebből származik, ezt egyik társadalom sem végezheti büntetlenül, a természet behajtja rajtunk az árát pár évtizeden belül.

A munka egyébként nagyon sokrétű tevékenység, lehet kötelesség, kényszer, hivatás, önkifejezési mód vagy akár még az idő eltöltésének egy módja azok számára, akiknek nincs jobb ötletük erre. Szerintem a befektetett munka mennyiségének csökkenése (és virtuális világokban éldegélés) össztársadalmi szinten a civilizációnk hanyatlásához vezetne. Mindenkinek sokféle munkára kell tudni magát alkalmassá tennie, a különféle háztartási jellegűeket is beleértve.

Egy csomó hiedelem, előfeltevés él bennünk a most zajló orosz-ukrán háborúról, amiket próbálunk racionális indokokkal aládúcolni.

1.Mindkét fél hibáztatható a háborúért hasonló mértékben?

Egy nagyon erős előfeltevésünk, hogy a világ alapvetően egy igazságos hely, ezért ha valahol erőszakot látunk, akkor azt az áldozat biztosan kiprovokálta. Ez a fajta magyarázat a legtöbb helyzetben nem állja meg a helyét, általában van egy agresszor és van egy áldozat, és az erőszak fő oka egyszerűen az, hogy (Feldmár Andrással szólva) az agresszor megteheti, ezért meg is teszi. Sokkal egyszerűbb ezt tényként elfogadnunk, mint bonyolult magyarázatokat keresnünk, mi mégis keresünk ilyeneket, hogy ne kellejen a hiedelmeinket felülírnunk. Ezzel most nem csak az északkeleti szomszédunkban folyó háborúra gondolok, és nem is az a célom, hogy mindenki határozottan állást foglaljon. Itt most főként egy tipikus felfogásról van szó, ami az ítéletalkotásunkat befolyásolja.

2.Szimpátia kérdése

Az oroszok lehetnek sokaknak valamiért szimpatikusak, például mert egy távoli nagy romantikus, vadregényes „romlatlan” ország képe élhet bennünk. Esetleg az erő politikája önmagában is rokonszenves lehet, és aki nekünk kezdettől fogva szimpatikus volt, az nem lehet szemünkben „bűnös”. Egy nagy távoli országról van szó, amit nem ismerünk, és szeretnénk belelátni sok olyasmit, ami a mi kultúránkban gyenge pont, és ezeknek az elképzeléseknek egy része lehet talán helytálló, más része pedig teljesen téves is. (Ez utóbbira példa volt egyes nyugati baloldali értelmiségiek rokonszenve a kommunista rendszerek iránt, anélkül hogy közelebbről ismerték volna az ottani helyzetet.)

A lényeg viszont megint csak az, hogy mindenféle bonyolult összeesküvés elméleteket keresünk arra, hogy ne kelljen megváltoztatni a részben tévképzeteken alapuló, eredeti viszonyulásunkat. Holott azt azért világosan ki kell mondani, hogy Oroszország szerepe ebben a háborúban nem nagyon védhető, körülbelül csak annyira tud hiteles lenni, mint amikor egy rossz tanuló magyarázza otthon a bizonyítványát. Az oroszok tettei nem védhetőek, egyszerűen nincsenek olyan indokok, amik ilyen mértékű brutalitásra feljogosítanának. Ergó az orosz propaganda csak por és hamu, semmi több.

3.Valóban Zelenszkijre kellene kihegyezni?

Mintha Putyin és Zelenszkij párbajáról lenne szó, az utóbbit lehetne egy kalandorpolitikát folytató ripacsnak is beállítani. De vegyük ki a képből teljesen, akkor sem változik valójában semmi: egy ország ha megtámadják, akkor általában védekezni szokott a vezetőjének személyétől függetlenül. Ha elfoglalják a területét és megdöntik a kormányát, akkor partizánakciók és merényletek tömegére lehet számítani, Zelenszkij nélkül (vagy egy kevésbé nyugatbarátnak mondható kormány nélkül is) a helyzet lényegében ugyanaz lenne, mint a mostani.

4.Szabadságharc?

A saját szabadságharcainkhoz érzelmileg kötődünk, ellenben Ukrajna a legtöbbünk számára semmit sem jelent. (Kapásból tudnék egy tucatnyi olyan európai országot mondani, amelyek még nem léteztek önálló államként a múlt század végéig.) Az ukránok küzdelme valamennyire mégis csak egy szabadságharchoz hasonlít, és ha elítéljük, akkor fel kell tenni a provokatív kérdéseket saját nemzeti ünnepeinkkel kapcsolatban is. Nálunk 1848-ban és 1956-ban mit kellett volna tenni az embereknek? A, Életüket féltve meghunyászkodni a hatalom előtt B, Harcolni a szabadságért. (Ezt most direkt sarkítottam, létezhet természetesen egy C, válasz is például, hogy Harcolni a szabadságért és közben okosan politizálni, de ez a kérdés mégiscsak adja magát.)

5.Fejlettség kérdése?

A szíriai polgárháború vagy az egyéb ázsiai, afrikai háborúk valahogy senkit sem érdekeltek itt Európában. Ennek persze többféle oka volt, például hogy tőlünk távol zajlottak, de az is szerepet játszott, hogy ezeket az országokat a fejlettségnek egy olyan szintjén levőnek tartjuk, ahol még sokan nem jutottak el oda, hogy belássák a munkamegosztás előnyeit a háborúval szemben. Más kérdés, hogy ez a felfogás mennyiben jogos és mennyiben nem (illetve hogyan árnyalható), de mégis megdöbbentő, hogy az európai országok vezetői mennyire nem vették komolyan az oroszok saját belső propangandáját, amiben felfedezhetőek lettek volna a háborúra való készülődés jelei. (Ha itt nincsenek történelmi párhuzamok, akkor mért tanulunk történelmet egyáltalán?)

6.Az érdek gyakran felülírja az etikát

Ezt be kell látni, hogy az ember nem az igazság bajnoka, hanem olykor az érdekeinek védelmében kompromisszumokat köt. Nem is biztosan jó, ha egy országot teljesen elszigetelnek, gondoljunk csak Irán vagy még inkább Észak-Korea példájára, bár jelentőségében egyik se lenne mérhető Oroszországhoz. Az oroszok a kontinensünk energetikai ellátásában és egyes nyersanyagok terén is meghatározó szerepbe kerültek, emellett számos nagy nyugati cégnek gyárai vannak náluk, a gazdasági összefonódások még mindig erősnek mondhatók. Az érdekviszonyok segíthetnek a kompromisszumkötésben, és abban is, hogy a háború egyre korlátozottabb területre szoruljon vissza, aminek azért vannak már jelei. Az érdekek rendszere szerencsére azok ellen dolgozik, akik a valóságot leegyszerűsítve valamiféle etikai keresztes hadjáratot szeretnének folytatni.

7.Milyen csoporthoz tartozunk?

Mindig érdemes felvetni a kérdést, hogy a véleményünkkel milyen csoporthoz soroljuk magunkat. Van egy olyan csoport is, amelyik sporteseményhez hasonlóan drukkol a számára szimpatikusabbnak, és próbálja saját magával szemben a véres valóságot letagadni. Ezen kívül létezik az agresszorpártiak csoportja is, mondjuk ki, hogy olyan egyszerű emberekről van szó, akik hátrányban érzik magukat a képzettségüket tekintve, és ezt szeretnék kompenzálni a katonás vonallal. Szerintem súlyos hiba lenne, ha véleményünkkel akár a háborút sporteseményhez hasonlóan látók, akár az agresszivitást piedesztálra emelők csoportjához sorolnánk magunkat.

Úgy látom, hogy az élelmiszerhiány egy felfújt probléma, az élelmiszer árak emelkedését nem kis részben különféle pánikreakciók okozzák. Megjegyzem, hogy ez a cikk nem magyar aktuálpolitikai kérdésekről szól, és nem is szeretnék semmi ilyesmit belekeverni.

1.Ami olcsó azt értéktelennek tartjuk

Az utóbbi mintegy tíz évben hozzászoktunk az alacsony élelmiszer árakhoz, miközben a reáljövedelmünk növekedett. Egy ilyen helyzet nem ösztönöz senkit az élelmiszerrel való takarékosságra. Én magam nem vagyok egy aszkéta típus, sőt a táplálkozásban igénytelen sem, viszont látom magam körül a pazarlást és a rengeteg hulladék termelését – az egyes cégeknek éppúgy mint a fogyasztás nagy részét adó középosztálynak nyilvánvalóan vannak e téren bőven tartalékai. Nyilván senki nem örül, ha a kajáért többet kell fizetni, viszont a nehézség alkalmazkodásra késztetheti az embereket.

2.Nem egy háborútól lesznek az élelmiszer árak magasabbak

A háborús reflex működik, hogy ilyenkor az élelmiszert egyes országok visszatartják, de ez ma már kevéssé indokolt. Évszázadokkal ezelőtt, amikor az erőforrások legalább 90%-át használták az emberek élelmiszer termelésére még más volt a helyzet mint manapság, amikor a fejlett országokban akár a munkaképes lakosság arányában, akár a GDP-re vetítve már 10% alatti számokról beszélünk. A harci cselekmények sokkal pusztítóbb hatásúak egyes ukrán városokban mint a földeken amellett, hogy Ukrajnának nyilván elemi érdeke, hogy mennél nagyobb területet műveljen meg és ezáltal is gazdasági bevételre tegyen szert. A becslések 20-30%-os terméskiesést valószínűsítenek az ukránoknál a háború miatt, aminél egy szárazság jóval nagyobb veszteségeket okozhat. Az időjárás hatása messze a legnagyobb, baj akkor lehet ha egy adott évben több nagy exportőr ország területén is kedvezőtlenné válik. A mostani áremelkedéseket leginkább az energiaár robbanás okozta, ami fokozatosan gyűrűzik be az élelmiszerárakba.

3.A közös érdek felülírja a szankciókat

Nehezen tudom elképzelni, hogy ha Oroszország tárolói telve vannak és az arab világban élelmiszerhiány van, akkor inkább hagyni fogják megrohadni a terményt, mint hogy üzletet kössenek egymással. Ez valahogy úgy fog alakulni mint a gáz és olajszállítások esete, meglesznek a kiskapuk, hogy betartottuk a szankciókat és közben mégsem. Kérdéses már az is, hogy az arab országok milyen szankciókhoz akarnak csatlakozni, nyilván olyanokhoz nem, ami az érdekükkel ellentétes. (Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a gazdasági büntetőintézkedéseknek semmi értelmük, bevallom nem értek hozzá. Az iszlám fanatikusok által vezetett Irán vagy az apartheid rendszert bevezető Dél-Afrika ellen szintén hoztak szankciókat annak idején, amik miatt például nagy világcégek távol tartották magukat ezektől az országoktól, és a lakosság is megérezte a szankciók hatását.) Nyilván lesznek közben logisztikai problémák, például többet kell vasúton szállítani hajózás helyett, de a dolog alapvetően nem arról szólna, hogy mit mért nem lehet megoldani, hanem hogyan találhatunk a problémákra megoldást.

4.Az élelmiszerellátás jelenleg politikai kérdés

Amikor felmérték, hogy a Föld mely részein volt éhezés az utóbbi időkben, ezek jellemzően nem az aszály által sújtott területek voltak, hanem azok ahol polgárháborús körülmények uralkodtak, általában Afrika Szaharától délre levő részein. Az alapvető élelmiszerellátás biztosítása jelenleg politikai akarat kérdése. Zavargások, felkelések és éhséglázadások kitörésében a rossz kormányzás is mindig szerepet játszik. Európa sem szeretne egy újabb menekülthullámot kapni a nyakába, józan ésszel nézve tehát mindenki érdeke az, hogy heteken belül fegyverszünet jöjjön létre Ukrajnában. (Persze az is hozzátartozik a képhez, hogy Egyiptom valaha a mediterrán térség legnagyobb gabonatermelője volt, most viszont a fő gabona importőr a 100 milliót meghaladó lakosságával.)

5.Helyettesíthetőség

Egy klasszikus német filmet idézve, ha nincs kenyér majd eszünk krumplit, ha az is elfogy akkor répát, az embernek csak a szerelme az, akihez minden helyzetben ragaszkodik. Magyarországon például a repce és a napraforgó termőterülete egyaránt kiemelkedő, hiányoktól nem nagyon kell tartani. Ha az étolaj megdrágul, akkor használhatunk helyette másfajta zsiradékot, de az is lehet, hogy egészségesebben fogunk táplálkozni a mostaninál. A Szovjetunió összeomlása után voltak, akik számára éveken át a legfontosabb élelem a burgonya volt, emiatt felvethető az is, hogy a kiskertekben a krumpli, esetleg csemegekukorica termesztése is egy lehetőség azok számára, akik nagyobb önellátásban bíznak. Nem beszélve arról, hogy az európai mezőgazdaság is képes a jelenleginél takarékosabb műtrágya használat mellett, a termőterületek jobb kihasználására.

Könnyen lehet, hogy valamivel kevesebb húst fogunk fogyasztani és olcsóbb élelmiszereket vásárlunk a következő években, de valószínűbbnek tűnik, hogy a 2011-es élelmiszer árrobbanáshoz hasonló átmeneti hullámról van szó, aminek lecsengése után ugyanúgy visszaállunk majd a Föld szisztematikus kirablására.