A nyaralással kapcsolatos döntésekben nyoma sincs a politikának, de sajnos nagyon kevés olyan tevékenységünk van már, ami nem átpolitizált vagy nem átpolitizálható. Hogy ki hova megy üdülni az attól függ, hogy mit szeret és mit engedhet meg magának. (Vannak persze nagyon sokan olyanok is, akinek ilyesmire nem telik, nekik legfeljebb rokonlátogatások maradnak, róluk sem szabad elfeledkezni.) Nagyrészt korosztályfüggő is persze, hogy ki hol és hogyan nyaral.

Az üdülésről azt mondják, hogy akkor jó kikapcsolódás, ha több mint egy hétre kiszakít minket a megszokott környezetünkből és munkával kapcsolatos problémáinkat teljesen el tudjuk felejteni. Ilyenkor a különféle görcsös területek kilazulnak, a politikusok által bejáratott feltételes reflexeink is gyengülnek átmenetileg, és sokkal elfogadóbban, szélesebb látókörrel szemléljük a „dolgok állását”.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy azokban az országokban, ahol minden évben jelentős a külföldi turisták száma és a tőlük származó bevételek, ott a szélsőséges politikának hosszabb távon nem terem babér. Az ilyen országokban nem járható út a bezárkózás és az idegenellenesség, amellett, hogy a hagyományőrzés továbbra is jelentős marad (részben emiatt van oly sok látogatójuk). Görögország, Horvátország jó példái ennek, az egyik ellenpélda viszont Tunézia, ahol a törékeny társadalmi békét valószínűleg a turizmusban való érdekeltség tartotta fenn éveken át, és amikor a turisták özöne elmaradt, a rendszer is egyből „megreccsent”.

Visszatérve a távlatosabb, elfogadóbb szemlélethez, az egyértelműnek tűnik, hogy az utóbbi évtizedek során a technikában és a gazdaságban bekövetkezett változások egyre inkább eltávolították az embereket egymástól. Nagyon sokféle életmód és felfogás alakult ki az egyes országokon belül is, és az élethelyzetek sokfélesége a politikai nézetek eltávolodásában is megjelenik. Szinte remény sem látszik arra, hogy a legtöbb kérdésben a különféle táborok legalább az alapvető kérdésekben egyetértsenek. Talán a konzervativizmus és a modernitás ennek két szélső pólusa, de nagyon sok egyéb szín árnyalja a palettát, vannak most is többek között neo-marxista, neo-liberális, kereszténydemokrata, környezetvédő, de még „paleolit” felfogásúak is (akik a mezőgazdaság előtti aranykorba vágyódnak vissza).

Abba is érdemes belegondolni, hogy nincs tökéletes ország, tökéletes környezet az ember számára: északon a körülmények sokkal zordabbak, barátságtalanabbak, a déli országokban viszont több a gazdasági és társadalmi probléma. Az is látszik, hogy a nagy meleg milyen hatással tud lenni a gondolkodásunkra, mennyire képes minket lelassítani. (Ami mi átélünk most nyáron, az a trópusi területeken levő országok számára alapadottság, az év jelentős részére jellemzőek az ilyen hőmérsékletek.) Az élet tehát sehol sem tökéletes, Európában van ahol magas ugyan az életszínvonal (Skandinávia), viszont szegényesebb a gasztronómia és az emberek is kevésbé barátságosak mint máshol (Mediterrán térség).

Azon is érdemes lehet még eltűnődni, hogy a különféle politikai megnyilvánulásokat mindig érdemes „helyi értéken kezelni”. Ezt úgy is lehetne nézni, mintha matematikai műveleteket végeznénk (például kapásból „el kell osztani kettővel, amit mondanak” és még talán úgyse lesz igaz), de van ennek a kifejezésnek egy másik jelentése is: az adott helyen, adott környezetben, az ott élők számára lehet értelme, másoknak kevésbé. (Egy nagyvárosi és egy tanyán élő ember például másként fogja értelmezni a hallottakat.) Nagyon komoly fordító szoftvereket kellene bevezetni mihamarabb, amelyek nem a nyelvi, hanem a kulturális korlátok áttörésében segítenének akár magyarról magyarra is fordítani a mondanivalót. (Az emberek alapvetően nem őszinték sajnos: van egy olyan réteg mindenhol, amely szakkifejezések és körmondatok mögé rejtőzködik, a másik véglet viszont az indulatos megnyilvánulásokat veszi készpénznek és tényszerűnek.)

A kulturális hagyományok is nagy szerepet játszanak a politizálás stílusában és módjában, például egyes népek nagyon régi írásbeliséggel dicsekedhetnek, az egyik ilyen legismertebb példa erre a zsidó nép. Máshol inkább a verbális hagyomány jelentősebb, nálunk is a különféle mondák, mesék, családi és lakóhelyi történetek viszik a prímet. Nyilván az olyan országokban, ahol az írásbeliség mindig is erős volt (a német vagy japán kultúra is ilyen például) a fogalmazás módja kötöttebb és szigorúbb. Ezzel szemben a verbálisabb alapokon álló kultúrákban jóval szabadabb, ergó a politikai történésekből is mondák születnek, nagyobb az igény a különféle jól elmesélhető történetekre. (Jogi szemüveggel vagy a matematikai logika szigorával nézve sok buta városi legenda és összeesküvés elmélet is születik, de hát ezeknek is van valamilyen igazság magvuk, valamit ki akarnak fejezni,  ha nem is szó szerint értendők.)

Üdülés során azt is megtapasztaljuk, hogy a világunk globalizált ugyan, de mégsem teljesen, mert őrzi a sokszínűségét: a nemzetállami kultúrák és a helyi hagyományok ápolása révén rengeteg érdekességet és élményt kínál nekünk turistáknak. Nagyon jó dolog, hogy helyi ételeket ehetünk ilyenkor és hogy többnyire jó állapotban vannak a történelmi, vagy a történelmi hagyományokat őrző épületek, terek, utcák stb. Mindenhol vannak persze bőven a turisták pénzét kicsalogató, helyinek álcázott termékek és szolgáltatások, de legalább tudunk róla, hogy léteznek sajátos helyi hagyományok, még ha gyakran a bóvlit sózzák is ránk (akár egy hajóút során, akár folklórfesztiválon stb.)

Végre kiszabadultunk a család zárt közegéből, amire a karantén körülmények kényszerítettek minket, ezért aki teheti az elmegy nyaralni egy vagy inkább két hétre. Ezen is el kell azért gondolkozni, hogy a családnak is megvannak a hátrányai, nagyon könnyen zárt és belterjes közeggé alakulhat, ami a szerencsésebbek számára talán kedvező és kellemes, de sokak számára igen nyomasztó is lehet. Nagyon nagy hiányosságok vannak egyes családokban, és ez tovább erősítheti a kasztosodást, ha a családot mindennél fontosabbnak fogjuk tartani. Így például többek között a szexuális nevelés sem utalható vissza a család közegébe, mert nagyon sok családban egyszerűen nem ismerik azt, hogy mi is az a szexuális kultúra. Akik egy ilyen közegben nőnek fel és csak arra támaszkodnak, amit az ismerőseiktől hallanak, egy teljesen torz képet alakíthatnak ki arról, hogy mi is a szexualitás. (A magyar paraszti hagyományban egyébként tényleg nem nagyon lehet szexuális kultúráról beszélni, mert egy szégyenlős hagyományról van szó.) Annyira szélsőséges álláspontok jöttek létre sajnos ebben a szexuális irányultságok körüli vitában, sokan annyira radikalizálódtak, hogy vannak, akik a szexuális szabadosság ellen még azt is elfogadnák, hogyha a szexualitást lényegében tabuként kezelő, az iszlám fundamentalizmusra hajazó „keresztény fundamentalizmus” válna uralkodóvá, ami a legutóbbi törvény szelleméből simán levezethető.

Na most megint előjött a neuralgikus pont, amivel az indulatok felkorbácsolhatóak, pedig csak egy tipikus példa, a „csepp a tengerben”. Írhattam volna Covidról, rasszizmusról, oktatásról vagy bármiről, mert mindenben pontosan ugyanazok a szélsőséges nézőpontok vannak. Ilyenkor szerencsére nem vesszük ezeket annyira komolyan, mert nyaralás közben lazábbak vagyunk.(Azért vigyázzunk magunkra és a családtagjainkra az idegen környezetben). Azt is tudjuk, hogy minden nézőpontban van egyaránt sok hülyeség és valamennyi igazság is, és nem kell semmit sem túlspilázni. Ezzel együtt várnánk nagyon az olyan politikusokat, akik nem megosztó személyiségűek és vállalhatóak lennének sokféle nézetű ember számára.

Nem szeretnék vádaskodni, mert nem akarom tovább építeni a különféle pro-kontra önigazolásokat. Így is elég nagy baj, hogy jogászok vezetik ezt az országot, akik az ügyvéd szemével néznek majdnem mindent (cél az ügyünket védeni bármi áron, az se baj, ha a nagy „jogászkodásban” épp a jogállamiság fog elveszni.) Csak érintőlegesen néhány fő pont, ami számomra egyértelműen mutatja a távolodásunkat (politikai szinten nézve) az EU alapító, mag országaitól: szorosra font kínai kapcsolatok, az egyetemi autonómiák megszüntetése, homofób törvény, kormánykritikus személyek lehallgatása, de lehetne még folytatni ezt a listát bőven.

Ezt az „EU” márkanévvel jelölt klubot nem mi hoztuk létre, ne mi akarjuk meghatározni az értékrendjét, főként nem nálunk nagyságrendileg nagyobb népességű országok csoportja ellenében. Mivel az EU-ban a politikai érdekek pártképviselete széleskörűbb és nem annyira polarizált mint nálunk vagy az USA-ban, ezért akadnak mindenféle kis politikai pártok, amik nem tudnak vagy nem akarnak az EU munkájában részt venni. Ezekben a pártokban nem sok közös van, de jobb híján próbálnak egymással szövetkezni és épp megtalálják Orbánt vagy Kaczynskit.

A kettős beszéd viszont ma már nem működik, az EU politikai vezetők többsége szinte már nyílt ellenségként kezeli Orbánt. Nem lennék meglepve, ha sokan már azt keresnék, hogyan vághatnak vissza neki, olyan sok van már a rovásán, az egységes EU politika fő kerékkötőjének is tarthatják. Orbán gyakorlatilag minden jelentős európai vezetőnek nekiment, Merkel sem volt kivétel ez alól, aki viszont a kompromisszumok mestereként sokat tudott segíteni Orbánnak. Mindez már múlt időben, Merkel lassan lelép a színről és a szálak elvárásával van elfoglalva.

Az ellenzékkel szimpatizáló értelmiségiek teljesen el vannak tévedve, amikor a nyugati kultúra szélsőséges vonásaival foglalkoznak: túlzásokba eső anti-rasszizmussal, me-too mozgalommal, nemek nélküliséggel stb. – mindez legyen az ő gondjuk, nem a mi problémáink. Azt se felejtsük el, hogy egységes „Nyugat” nincs már, egyes jelenségek szinte csak az USA-ban gyakoriak (vagy épp a szintén nem EU-tag briteknél), vagy esetleg a hollandoknál, de pont nem az osztrákoknál, spanyoloknál vagy az olaszoknál. Egyes ellenzékiek teljesen tévúton vannak, amikor ilyen utcákba belemennek, például a volt rabszolgatartók problémáival foglalkoznak. Közben pedig nem látják, hogy mi folyik nálunk valójában.

Amit mi a sajátos magyar identitás lényeges pontjának tartunk, az sok esetben csak ókonzervatív felfogás, esetleg balkáni szintű vagy oroszos macsóság. (A macsóság kimondottan nem férfias jelenség, hiszen a magabiztos férfi nem akar bizonygatni semmit, mert nem érzi szükségét.) Itt egyszerűen csak arról lenne szó „antirasszizmus” címszó alatt, hogy nyilvánosan ne köpködjünk: ahogy megtanultuk, hogy nem illik ilyet tenni az utcán, most azt is megtanulhatnánk, hogy képletes értelemben sem illik ilyet tenni. Nem kell túlagyalni, csak erről van szó: aki már megtanulta, hogy nem köpködi szét a szotyolát a meccsen, másokat se köpködjön. (Itt nem arról van szó, hogy a „nyugat” annyival kulturáltabb vagy felsőbb rendű lenne, ez megint csak önbizalomhiány, amikor bizonygatjuk, hogy mennyi mindent rosszul látnak. Nekik is megvannak a saját hülyeségeik, de ne az ő túlzásaikkal foglalkozzunk, inkább a saját valós problémáinkkal.)

Egyetlen fajta kultúrharc van, ami nem más mint a középkori állapotok visszaállításának kísérlete. Dölyfös arisztokráciát és pórnépet elkülönítő, alapvetően rasszista és homofób, bezárkózó, katonás, ráció helyett indulatokra építő, olykor már keresztény fundamentalista. Akik menekülni szeretnének a modernitás különféle jelenségeitől, őket könnyű megnyerni ennek a fajta felfogásnak. Viszont aki nem akar ebben részt venni teljes mellszélességgel ebben a kultúrharcban, az mind „ellenzékinek” számít. (Kimondani is nagyon bizarr, hiszen fix „ellenzéki” besorolás egy valódi demokráciában nem létezik.)

Egy ilyen ország nyilvánvalóan nem kompatibilis az Európai Unióval, és ha nem következik be valamilyen fordulat (aminek fő gátja Orbán személye), fokozatosan távolodni fog tőle. Ez valószínűleg nem úgy fog történni, hogy kizárnak minket az EU-ból vagy kilépünk belőle, (bár ez utóbbi sem elképzelhetetlen pár éves távlatban), főként az erős gazdasági kapcsolatok miatt remélhető a bentmaradásunk. Viszont lehetséges, hogy ha ezen az úton megyünk tovább, akkor pár éven belül Magyarország afféle „passzív taggá” válhat: megvonják a szavazati jogunkat a támogatások nagyobb részével egyetemben, cserébe az Orbán-rendszernek nem kell majd többé azzal foglalkoznia, hogy a jogszabályok megfelelnek-e az EU normáinak. Igen, diktatúrázom, mert nem annyira a jelenlegi helyzet, sokkal inkább a trendek azok, amik egy putyini vagy lukasenkai jellegű látszatdemokrácia irányába vezetnek. A hatalomból sosem elég, a diktátor arról ismerszik meg, hogy mindent elkövet a hatalma fenntartása érdekében, egzisztenciális vagy lelki terrorral fokozatosan kinyírja az ellenzékét.

Ez az, amivel az ellenzékieknek foglalkozni kellene leginkább, ügyes politikával elválasztani azt, ami valódi érdekérvényesítés (gazdasági szinten elsősorban) attól az ideológiai harctól, amit az Orbán-rendszer folytat az EU-val vagy még inkább az EU alapvető értékeivel szemben, leginkább azzal a céllal, hogy ezzel a saját klientúráját erősítse.

Elszürkült a mezőny?

A különféle sportágakban akadnak még kiemelkedő tehetségek, de sajnos ilyen "félig múlt időben" kell már fogalmaznunk, hiszen a nagy egyéniségek egyre ritkábbak és már túl vannak pályájuk csúcsán (Messi, Ronaldo, Nadal, Farah, Boll stb). A mezőny elszürkült, kevés az egyéniség, akinek a mozgására, a stílusára egyből ráirányul a figyelem, viszont hemzsegnek a futógépek és a kigyúrt izomemberek a legtöbb sportágban. A mai versenysportban jellemzően centiméterek, ezredmásodpercek döntenek a közel hasonló képességű sportolók között. Nagyon digitalizálttá vált a sport, mindent mérnek és elemeznek ma már és az elemzések alapján hozzák meg a döntéseket, a sportoló maga szinte csak egy fogaskerék ebben az egész rendszerben: a szakértők építik fel a versenyzőt és dolgozzák ki az alkalmazandó taktikát.

ÉLŐ-féle rangsor: kis különbségek a csapatsportokban

Ma már a sportok legkisebb részleteit is digitalizálják és elemzik, az erősorrend meghatározására pedig Élő Árpád által kidolgozott pontszámítás az „ELO rating” vált be a legjobban. (Először a sakk esetében alkalmazták, de később sok más sportágra is kiterjesztették.) A labdarúgás Élő-féle világranglistája alapján például tudni lehet, hogy van a világon vagy 9 csapat, akik ellen a magyar válogatottnak gyakorlatilag nem lenne esélye (4-ből 3 esetben szinte biztosan kikapnánk), további 7 csapat szintén jóval erősebb nálunk (3-ból max. 1 esetben tudnánk nyerni), de van vagy 30 olyan, akikkel szemben a pontszám +/- 100-on belül van, más szóval az esélyek kiegyenlítettek. Ezekben az esetekben leginkább a játékosok motiváltsága, a pillanatnyi forma és a szerencse döntheti el a mérkőzés kimenetelét. Általában jellemző a legtöbb sportágban, hogy apró különbségek döntenek a fizikailag és technikailag hasonlóan felkészült versenyzők között. Ennek tudatában a rutinos sportolók sokféle apró trükköt vetnek be manapság.

1.Alkalmazkodj a szabályváltozásokhoz

A foci példáján az utóbbi időben változott a szabálytalanságok megítélése, mindenekelőtt a fizikai kontaktus jobban megengedetté vált, gyakoribbá váltak az ütközések, (sőt azt lehet mondani, hogy egész világunk egy keményebb hellyé vált az utóbbi években). Megváltozott az is, hogy mire ítélnek büntetőt, de a VAR bevezetése se nagyon csökkentette a vitatott esetek számát. Szinte minden sportágban jönnek folyamatosan kisebb-nagyobb szabályváltozások, amikhez alkalmazkodni kell tudni edzőknek és sportolóknak egyaránt.

2.Légy jóban a bírókkal

A pontozásos sportágakban egy időben nagyon elfajult a helyzet, szinte adták-vették az eredményeket, vastagon működött a „sportdiplomácia”. Ma már próbálják az ilyen eseteket kiszűrni és a pontozást is objektívabbá tenni. Viszont majdnem minden sport esetében számít, hogy egy versenyzőnek milyen a híre és mennyire tisztelik a bírók. Van számos apróbb szabálytalanság, határesetek, amiket többféleképpen is meg lehet ítélni, ezen kívül jöhet közbe számos apróbb probléma, kisebb sérülés, amikor a játékvezető segítségére lehet szükség. Minden sportágban lehetnek olyan esetek, amikor a szabálykönyv többféle módon is alkalmazható, és az egyik versenyzőnek esetleg elnézik azt, amit a másiknak már nem annyira.

3.Lélektani hadviselés

Ez is egy közhely, hogy mennyiféle apró trükkel próbálják egymást a versenyzők megzavarni és hibára késztetni. A mérkőzés előtti különféle üzengetésnek, mozdulatoknak, szokatlan húzásoknak is lehet jelentősége, vagy hogy mennyire keményen tudnak egymás szemébe nézni a kézfogáskor, hogy elbizonytalanítsák a másikat. (Nagy előnybe kerül az, aki nem hagyja magát kizökkenteni.)

4.Sorsolás: könnyű ellenfelekkel kezdj

Elvileg a sorsolás a szerencse műve, de a gyakorlatban igen sok esetben manipulálható. Az is dönthet, hogy az egyik csapatnak vagy versenyzőnek lehet két-három olyan ellenfele, akik ellen fél gőzzel is nyerhetnek, míg a másik csak teljes erőbedobással fog tudni eljutni a fináléig. Egy magyar dzsúdós mondta egyszer, hogy megfordult a fejében, hogy az olimpián világbajnok ellenfelét hagyja könnyen nyerni és akkor még ő is éremesélyes lehet a későbbiekben, de inkább bevetett mindent, hogy nyerhessen. Végül kis különbséggel kikapott, de ellenfele is annyira kifáradt, hogy két forduló után kikapott és kiesett. A sportdiplomácia is „segítheti a versenyzőket” a sorsoláskor, hogy könnyebb ágra kerüljenek, a foci VB-ken és EB-ken is láthatólag működik. (A franciák egyszer bevallották, hogy direkt külön ágra tették az esélyes brazilokat, de a németek se kerültek velük egy ágra egészen a legutóbbi időkig, érdekes módon.)

Meg kell jegyezni azért, hogy akadnak bőven kivételek, van sok olyan versenyző, aki éppen hogy nem tud eléggé felpörögni a könnyebb mérkőzéseken, a nehéz ellenfelek viszont feldobják őket és segítenek abban, hogy kihozzák a maximumot.

5.Abszolút csapatsport

A nagy kerékpárversenyek már jó régóta zajlottak, amikor pár éve pontosan kimérték, hogy a versenyzők szélárnyéka mennyire nagy segítséget jelent (ami egyébként akár még a hosszútávfutásban is egy fontos tényező). Akit legjobbnak tartanak, őt segítik a csapattársak, a többieknek nevét viszont nem jegyzik fel az évkönyvek és a pénzdíj sem az övék lesz…

A mai versenysport még inkább csapatjátékká vált mint bármikor, specialista edzők is dolgoznak a versenyzőkkel (például erőnléti edző, sőt masszőr, pszichológus is), a táplálkozástól kezdve a napra pontosan meghatározott edzéstervig mindent kidolgoznak a siker érdekében, és akkor még nem beszéltünk a különféle rejtett teljesítménynövelő szerekről. (Érdekes módon úgy szokott alakulni a versenyeken, hogy egy ország atlétikai csapatából vagy mindenki jó formában van vagy az egész csapat gyengén teljesít, ami már önmagában is gyanús lehet.)

+ Beszélni kell még a dobogóról is

A dobogó és az eredményhirdetés nagyon árulkodó: az olimpia eredeti jelmondatával szemben ma már a részvétel nem sokat számít, csak a győzelem a fontos. Aki győztes az áll középen és őt ünnepli a másik két versenyző, és az ő országának himnuszát játsszák el. Mindenki aranyérmekben gondolkodik, a legrosszabb ezüstérmesnek lenni, akik „épp csak lemaradt” a végén, a bronzérem ennél jobb egy valamivel, hiszen ő ha nem is nyert, de legalább fel tudott állni a dobogóra. Ez az egész ceremónia egy torz társadalom tükre, ahol csak a győzelem számít, semmi más.

Én áttervezném a dobogót sima lépcsőzetes formájúvá, ahol mondjuk a bal szélén állna a győztes versenyző az első, középen a második és jobbra a harmadik. Ezen kívül mindhárom himnuszából játszanék egy kis részletet, az első helyezettét utoljára. Nem a győztest kellene megünnepelni, hanem a legjobbak által elért teljesítményeket, sőt magát a sportot.

Az éghajlatváltozás miatti természeti katasztrófák egyelőre inkább tőlünk távolabbi, sebezhetőbb ökoszisztémákat érintenek látványos módon. Nem csak a jegesmedvék élőhelyének eltűnésére gondolok, vagy hogy a kanadai tengerpart kagylói megfőttek a példátlan hőhullámban, szerintem még az mint ausztrál egérinvázió is ide sorolható, mint egy törékeny ökoszisztéma hirtelen összeomlásának szomorú példája. A globális felmelegedés napi tapasztalattá vált, miután az óceánok és a sarkvidéki jégtakarók egyre kevésbé tudják pufferelni az antropogén hatásokat. Nem kell károgni vagy az ördögöt a falra festeni ahhoz, ami egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az olyan szélsőséges időjárási jelenségek mint a hőhullámok, hosszú száraz időszakok és a szélviharok nálunk is egyre nagyobb gyakorisággal fognak bekövetkezni. Végül is az történik, hogy az emberiség beképzeltsége és féktelen mohósága „elnyeri méltó jutalmát”, a környezet pusztításán keresztül a saját fennmaradását is veszélybe sodorja.

Ami nálunk mostanában lényeges változásként könyvelhető el a természet védelme érdekében, az inkább csak szimbolikus értékű, de mégiscsak örülni kell neki: a műanyagok fokozatos betiltásáról és megadóztatásáról van szó. A globális felmelegedésre nincs lényeges hatással a műanyagok betiltása, viszont segíthet a közfelfogás megváltoztatásában. Egyrészt arról van szó, hogy olyan anyagot használunk tömeges méretekben, ami a természetben nem nagyon bomlik le vagy csak hosszú idő alatt, ami nyilvánvalóan hiba, hiszen nehéz elkerülni, hogy kijusson a környezetünkbe. Még nehezebb elkerülni abban az esetben, ha ez az anyag nagyon olcsó is, és már öt perc után kidobásra kerül. Én egyszerűen sajnálom és nagy hibának tartom, hogy a vásárolt termékkel együtt kapunk egy tartós anyagot, ami még viszonylag jól tisztítható is, de csak egyszeri csomagolásra szolgál és egyből kidobjuk. A műanyagok nagy részének „nincs élet a halál után”, nem kerülnek újrahasznosításra: szennyeződések miatt, a különféle típusok keveredése miatt, kapacitáshiány miatt vagy egyszerűen csak hanyagság miatt. Én személy szerint nem is bánom, hogy a különféle nyersanyagok ára emelkedőben van, mert ez segíthet minket egy anyagtakarékosabb szemlélet kialakításában. A műanyagon kívül más anyagokra is külön adót lehetne kivetni (akár a benzinre is), ami fedezhetné az okozott természeti károk helyreállításának költségeit. Az adóztatás a termékek megdrágításán keresztül talán elősegíthetné a manapság annyira jellemző anyagias szemléletmód visszaszorítását.

Egyértelműen közös gondolkodásról van szó és arról, hogy az emberek következő generációi ne szokjanak hozzá ahhoz, hogy a biológiai változatosság nagyon lecsökken és a környezetünk egyre szennyezettebb, egyre kevésbé élhető. A fiatalok nagy részén szerencsére inkább azt látom, hogy elszörnyednek azokon a károkon, amit az iparosítás és a jelenlegi életmódunk okoz a természetben. Ha így haladunk, akkor nem kell a Marsra menni, a Föld nagy része is „vörös bolygó” lesz, legalábbis éppannyira kopár és kihalt. Sorra dőlnek meg a hőrekordok, a globális felmelegedés ténye nem vitatható, csak a folyamat sebessége kérdéses. Ezzel van egy olyan baj, hogy az állatok és emberek nem nagyon tudnak északra húzódni már azért sem, mert ha megnézzük a Földgömböt, északon nem nagyon van hely, a területek a sarkköröknél sokkal kisebbek mint az egyenlítőnél. Ráadásul a sarkok felé haladva a talaj nagy része kopárrá válik (a szó valódi értelmében vett, megfelelő termőréteget tartalmazó talaj nem tudott kialakulni), mezőgazdasági termelésre nem nagyon alkalmas.

A helyzet nagyon furcsa olyan szempontból, hogy az ipari forradalom előrehaladása során egyszer csak azt mondjuk, hogy „állj, sztornó az egész”? Etikailag nálam ez nincs teljesen rendben. Az is erősen kérdéses, hogy a technikai fejlődés által okozott problémák megszüntethetőek-e a technikai fejlődés eszközeivel? Szabályozottá tudjuk-e tenni a folyamatokat, vagy elkerülhetetlen lesz a káosz és a civilizációs összeomlás? A bevándorlás- és családpolitikát én nem látom még annyira tragikusan rossznak a legtöbb országban (kivételt képez néhány fejlődő ország, mint például India), a jövőben viszont sokkal nagyobb feszültségekre lehet számítani a jelenleginél. Lesz néhány generáció, amelyik nagyon nehéz helyzetbe fog kerülni: ha azt mondjuk, hogy a boomerek vagy az x generáció előtt nagy lehetőségek adódtak, akkor a jövőben bizonyára lesznek anti-boomer vagy mínusz x generációk, akiknél egzisztenciális tekintetben a nyűglődés válhat általánossá. Viszont vegyük figyelembe azt is, hogy a jelenlegi erőforrások töredékével is képesek lennénk elboldogulni, amihez az önzőség és mohóság csökkentésén keresztül vezethet az út, például a közösségi használatú eszközök terjedésével. (Ez nem kommunizmust jelent, hanem a különféle eszközök szívesség-alapú, viszonzott megosztásának lehetőségét.) Jól is ki lehet jönni ebből, azonban az alagút vagy inkább a lejtő vége még sajnos nem látszik.

Földrajzi értelemben nehéz meghúzni Európa határait: valójában egy Eurázsia kontinens „nyúlványáról”, afféle szubkontinensről van inkább szó, amelynek az Uralnál kijelölni a határát eléggé önkényes döntésnek tűnik. Nyilvánvalóan politikai döntésről van itt szó a határ kijelölésénél, mert földrajzi alapon ide lehetett volna sorolni Törökországot, esetleg még a Földközi-tenger keleti oldalán fekvő országokat is mint Szíria, Libanon, Jordánia és Izrael. Ennél sokkal indokoltabb lenne viszont, ha a keleti határt a Balti-tenger keleti vége és a Fekete-tenger valamelyik végének vonalában húznánk meg, ez a valós politikai-kulturális határokat sokkal jobban tükrözné. Ebben az esetben Törökországhoz hasonlóan, Oroszország szinte teljes területe is Európán kívül esne, ami jobb tájékoztatást adna a jelenlegi helyzethez képest, hiszen az orosz kultúra nem hasonlít jobban az európaira, mint az amerikai. (Moszkva maximum határváros lenne, de most is az a helyzet, hogy egy európai se tudna említeni orosz városokat Moszkvától keletre és délre, arrafelé nem is járnak európai emberek.)

Létezik egy olyanfajta megközelítés, amely szerint a földrajzi sajátosságok hosszabb távon nagyon erős hatással vannak az adott országok kultúrájának fejlődésére, és ezek a hatások Európa esetében is elég jól láthatóak. Az egyik sajátosság a bármely kontinenshez képest sokkal nagyobb mértékű földrajzi tagoltság tengerpartok, hegy- és vízrajz tekintetében: rengeteg félsziget, folyóvölgy, medence ahol egymástól eltérő kultúrájú régiók jöttek létre, ez a hihetetlen kulturális gazdagság a világon teljesen egyedülálló. Az egész terület pedig valójában nincs is tíz millió négyzetkilométer, inkább az ausztrál kontinens nagyságával vehető össze, a léptékek mindenhol kicsik, mondhatni emberméretűek.

Másik sajátossága a Föld legnagyobb olyan meleg tengeráramlata, amely a sarkvidékhez közeli hűvös régiókban végződik, és kiegyenlítetté teszi az egész kontinens éghajlatát. (Valójában Magyarország csapadékellátása is a Golf-áramlat által előidézett atlanti-óceáni ciklonokon alapul.) Ilyen előnyei egyetlen kontinensnek sincsenek, de ha ez megváltozik, és ha a Golf-áramlat legyengül, az nagy valószínűséggel a mai európai kultúra végét jelentheti. A táj és az éghajlat nyilvánvalóan jelentős hatással van az ott élő emberekre, az egymást követő generációk életmódját, sőt életfelfogását is befolyásolja.

A fent említett földrajzi sajátosságoknak például Oroszország és Törökország nagy része nem felel meg, ezért amellett, hogy nagyon jó partnerei lehetnek Európának, ezek mégsem tekinthetőek európai országoknak. Viszont pont ezek az országok katonaállamai egy-egy történelmi időszakban elfoglalták Európa dél-keleti illetve keleti területeit, különösen az Orosz-birodalom múlt századi terjeszkedése volt az, amit Európa keleti országai nem hevertek ki még teljesen. Nem kizárt azonban, hogy Ázsia már ebben az évszázadban megint megpróbálja majd leigázni Európát valamilyen módon, amit pár évszázadonként eddig is megkísérelt.

A kontinens nagymértékű tagoltsága megnehezítette, hogy egy európai ország egy másikat tartósan leigázzon, az egyes népek már több mint ezer évvel ezelőtti letelepedésük óta építik a kultúrájukat és gyarapítják a hagyományaikat, és ami más kontinensekre nem jellemző, együtt is élnek a történelmükkel (középkori városrészek, régi népszokások stb.). Ilyen mértékű kulturális gazdagság és kifinomultság elvétve fordul elő máshol (zenei élet, fesztiválok, stb). Nem arról van persze szó, hogy Európa egy földi paradicsom lenne, mert máshol egészen más, esetleg jóval nagyobb lehetőségek is vannak, inkább csak olyan dolgokról, amiket annyira megszoktunk, hogy csak a hiánya fog feltűnni.

Ezzel szemben Európára nem jellemző semmi, ami grandiózus: Nem küld embereket a világűrbe, nem épít felhőkarcolókat sem, a high-techben nem éri el az USA vagy Japán szintjét, lassanként már Kína is megelőzi, a leggazdagabb vállalatok között alig van európai, a kontinens ásványkincsekben is szegénynek mondható, sőt hódító hadseregei is csak addig voltak, amíg a világ többi részét a fejlettségben felülmúlta. A modern művészetek terén se nagyon jeleskedik, például az európai filmek iránti érdeklődés általában csekély, nincsenek meg az akció dús amerikai filmekre jellemzően pontosan kiszámított adrenalin löketek, sem endorfinképzést stimuláló giccses jelenetek. Az európai kultúra nem látványos, erőssége sokkal inkább a kifinomultság.

A sokszínűség elfogadása mindenképp jellemző az európai kultúrára, (a szivárvány alapvetően az emberi sokszínűség jelképe, nem feltétlenül kell, hogy a szexualitásra vonatkozzon). Az egyes ember határainak elismerése és tiszteletben tartása, ez a fajta szemlélet fokozatosan alakult ki a kereszténység, a humanizmus és a felvilágosodás hatására. Nem véletlen, hogy a kontinens majdnem annyit költ a szociális ellátásra, mint a világ többi része összesen. Bármelyik olyan ország, ahol a szociális ellátások alacsony szintűek igazából nem európai, mert nem tekinti az emberi életet önmagában véve értékesnek.

Nincsenek Európa országaiban kvázi egypártrendszerek, de még két-pártrendszer se jellemző. Az angol szemlélet például sok mindenben eltért a kontinentális európaitól, jobban is illik hozzájuk egyfajta társult tag szerep. Európai Unióra többek között azért van szükség, mert Európa kicsi: egyik ország népessége sem közelíti meg a száz milliót sem, de az országok nagy része csak pár milliós, a gazdasági lehetőségeket pedig a kiépült jóléti államok is bekorlátozzák.

A világtörténelem, amit az iskolában tanítanak lényegében európai történelem, és valamikor eljön az idő a következő generációk életében, amikor Európa periferiális helyzetbe csúszik majd vissza. Nagyon jól meghatározható, hogy mikor jön el a jelenlegi korszak vége: akkor következik ez be, ha az imént megnevezett európai értékek már nem lesznek többé fontosak. Itt felmerül a bevándorlás és az iszlám gumicsontja, de a helyzet pont fordított: ha az európai értékek nem lesznek már fontosak, akkor a kultúra integráló ereje is megszűnik, és ez segítheti többek között az iszlám térhódítását is. (Máshogy viselkedik az ember egy jól karbantartott házban, mint egy lepukkant épületben.) Egyébként a kontinensünk déli része van leginkább veszélyben, a népességcsökkenés és a klímaváltozás is jobban veszélyezteti, mint a középső és északi területeket.

Az európai kultúra a jelenlegi formájában nagyon is karakteres és alapvetően rendben van, de mi ezt nem úgy látjuk, egyszerűen amiatt, mert hozzászoktunk többek között a jogállamisághoz vagy a társadalmi mobilitás jelenségéhez. Néhány hódító az utóbbi évszázadokban megpróbálta saját képére formálni és ledominálni, de csak átmeneti sikerrel jártak. A hataloméhség persze oda juttathat egyes vezetőket, és időnként ez meg is történik, hogy akár amerikanizáltnak is nevezhető, de még inkább fél-ázsiai jellegű kis szigeteket hozzanak létre Európán belül.

Bivalyerős ellenfelekkel szemben is nagyon jól helytállt a magyar válogatott az Európa-bajnokságon, csak nüanszokon múlott, hogy nem sikerült a világbajnok és Európa-bajnok ellenfelek valamelyikét legyőzni és elütni a továbbjutástól. Ez felerősítheti a nemzeti érzést és a rossz értelemben vett nacionalizmust egyaránt, az utóbbi esetben azokra gondolok, akik mindenben önigazolásokat keresve,egy sportteljesítménybe valami nagyobb dolgot látnak bele. Való igaz, hogy a válogatottunk igazi csapatként működött és a megfelelő, védekezésre épülő taktika nagyon jól bevált, az egyes játékosok viszonylag szerényebb egyéni képességei ellenére. Ebbe bele lehetne látni valami olyasmit, hogy a küzdőszellem, az összefogás, a foggal-körömmel történő védekezés példát mutatott az egész társadalom számára, hogyan lehetünk egyenrangú partnerei a „nyugatnak”, akik "nem vehetnek már minket félvállról" tágabb értelemben sem. Nagy hiba lenne ez.

Két példát is tudnék mondani arra, hogy akik ilyesmit gondolnak vagy éreznek, mért járnak teljesen téves úton. Az egyik az 1953-as angol-magyar, „az évszázad mérkőzése” az egész országot lázba hozta, a pártvezetés az ”imperialisták elleni győzelem” szimbólumát látta benne. (Most is hajszálra voltunk egy hasonló bravúrtól Münchenben.) Ettől nem lett jobb az emberek élete, és még akkor sem lett volna semmivel jobb, ha az 1954-es világbajnoki döntőt mi nyerjük meg. Egy másik hasonló példa Görögország EB győzelme 2004-ből: pár évvel később jött a gazdasági összeomlás… Ha reálisan akarjuk értékelni a magyar focit, akkor azt kell mondani, hogy a lényeg változatlan: továbbra is megtalálhatjuk benne ugyanazt a korrupciót, a látszatteljesítményeket, a kontraszelekciót és a dilettantizmust, ami a társadalom életének más területeire is jellemző.

A nagy magyar gazdasági csoda egyelőre még várat magára, bár az tagadhatatlan, hogy egyfajta fejlődési pályán vagyunk. A tényeket nézve az államadósság nem csökkent, a szegénység sem az egyre inkább elszabaduló infláció miatt, a vagyoni különbségek szintén növekednek (átlagfizetés és medián fizetés között nő a különbség), a magyar cégek nem lettek versenyképesebbek, az oktatás és egészségügy romokban. Sokak vagyona csökkent a járvány alatt, de az elit még jobban megszedte magát. A GDP növekedését mesterségesen fűtik olyan állami és EU pénzekkel támogatott beruházások, amelyekre nem biztos, hogy szükség van, és még olyan tényezők is mint például a hadiipar fejlesztése.

Az EU „mag-országaiban” még mindig nem értik, hogy milyen logikával működik nálunk az Orbán-rendszer. A NER hívei egy kétszáz éve letűnt világot vizionálnak, amelyet a modernitás alakított át nálunk is, pórnéppel és az őket védelmező arisztokráciával, ahol arra büszke valaki, ha nem fizet adót (nemesi kiváltság volt), az egyén jogai pedig a legkevésbé sem fontosak a társadalom „szükségleteivel” szemben. A legújabb törvény, amely a szexualitással foglalkozik, mintha egy keresztény fundamentalista állam irányába mutatna. Létezik ilyesmi ma is, igaz hogy csak kicsiben: az USA egyes államaiban. Ilyen értelemben eléggé amerikanizálódó társadalom irányába haladunk, ha nem a (filmekből jól ismert) tengerparti nagyvárosok, hanem a belső területek kultúrájához viszonyítunk, a konzervatív kormányunk értékrendje ennek elég jól megfeleltethető. (Beleértve a politikában a „két oldal” közötti versengést is.) Ezért ha az ún. „kultúrharcot” pontosabban be akarjuk határolni, az nem annyira „nyugatellenes” hanem inkább a lutheránus Észak-Európa értékrendszerével megy szembe, illetve mindazokkal, akik ennek a felfogásnak sok elemét átvették.

Ez másként is megközelíthető, hogy az identitáskérdésünk arról szól, hogy ha Németország a példakép és a bevált eljárásokat igyekszünk mind átvenni (mert ez a helyzet), és az ottani életmód a cél, akkor azt kell folytonosan megfogalmaznunk, hogy mért nem vagyunk mi mégsem németek.

Arra már rájöttek az EU politikusai, hogy a magyar jobboldali radikalizmus csak az „erőből ért”, a nemzetközi diplomácia szokásos nyelvén, a tárgyalásokkal nem befolyásolható. Még az Európai Bíróság döntéseit is úgy hajtja végre a kormányunk, hogy lényegileg sehogyan, mert mindig megtalálja a kibúvókat. Ez a fajta Dávid és Góliát küzdelem egyeseknek nyilván szimpatikus a gond csak az, hogy nem ez nem játék, se nem dzsúdó se nem foci, mert emberek sorsa múlhat egy-egy ilyen döntésen. Az is látszik, hogy a jelenlegi parlamenti ellenzéknek is a mostaninál sokkal határozottabb és keményebb fellépésre van szüksége, ha bármiféle eredményt el akar elérni. A liberálisabb felfogásúak nálunk most ha kompromisszumokat keresnek, akkor arra a lovagra fognak emlékeztetni a Gyalog-galoppból, akinek a kezeit és lábait is levágták és akkor javasolta, hogy „Na jó, egyezzünk ki döntetlenben”… Legalábbis én most ennyire sötétnek látom a helyzetet.

A különféle ideológusok nagyon szeretnek mindent címkézni, ami az őket követő nagy tömegeknek, a kevéssé tájékozott emberek számára ad útmutatást, ők sem hiszik komolyan, hogy a „liberálfasiszta” a „diplomás kommunista” jelzők valamit is jelentenének. Nem veszik figyelembe azt a megfigyelést, hogy a szélsőségesek a patkó két szárához hasonlóan mindig közelítenek egymáshoz: az egyre radikálisabb jobboldali politika egy idő után nagyon közel tud kerülni a jellegét tekintve a kommunista diktatúrákhoz. Egy másik tényező, hogy a „mi csak védekezünk” szlogen sem túl jó, egy külön lapra tartozó téma az, hogy a családokat mennyire kellene és mitől „megvédeni”, de ettől eltekintve ha valaki védekezik, az sokakat törvényszerűen ki fog zárni a „várból”, mert esetleg e kicsit eltérő elképzeléseik vannak az életről mint amit a „várfalak” szigorú normái megengednek. (Az is kérdéses, hogy mit fognak csinálni azok, akik a várban vannak? Néznek ki a lőréseken? Veszekednek egymással? Tespednek?)

Jelenleg a befelé fordulás tendenciája még inkább erősödik, amit az is mutat többek között, hogy a diploma megszerzéséhez idén sem fog kelleni nyelvvizsga. Pedig lett volna végre egy olyan terület, ahol a tudás nem „bemagolható”, hanem rendszeres gyakorlással sajátítható csak el. Aki nem tanul meg egy nyelvet legalább középszinten, nem csak a tájékozódó képességét csökkenti (maradnak számára a magyar nyelvű médiumok), hanem elmulaszt egy lehetőséget a képességfejlesztésre is. (Sok pozitívumát írták már le az idegen nyelv tudásának: például az idegen nyelven racionálisabban gondolkodunk.)

Az a kérdés is megfogalmazódik, hogy van-e még esély a kommunikációra a különféle felfogású emberek között? Az látszik, hogy aki közvetítőként lép fel, az rendszerint egyik fél szemében sem hiteles, ezeket mindkét oldalon utálják...

Ha a keresztény értékrendet elfogadva, az ember Isten képmására teremtetett, akkor képes arra, hogy elválasszon egymástól különféle dolgokat. Ezzel szemben mindig ugyanazt az ócska trükköt adják el nekünk már évek óta: konzervatív felfogású emberek ösztöneinek felkorbácsolásával önellentmondásos és homályos értelmű törvényeket erőltet rá a kormányunk a társadalomra. Ezek a törvények érzelmi alapon összemosnak egymástól teljesen különféle jelenségeket, amelyekben közös, hogy a „dekandens nyugati civilizáció hibás értékrendje miatt terjedhetnek”.

Igazából racionális érvek nincsenek a törvények mögött

Még egyetlen TV műsort sem láttam, ami a homoszexualitást népszerűsítette volna, sőt nem is hallottam ilyenről. Nem is nagyon értelmezhető hogy mit jelent a „népszerűsítés”, az új törvény megalkotói egyetlen tudományos kutatásra sem hivatkoznak, csupán különféle homályos félelmekre alapoznak. A folyamatos kulturális változások mindig felszínre hoznak olyasmit, ami sokakat zavarnak: egy időben ilyen volt a farmernadrág, a hosszú haj és a rock zene is, sokan be akarták ezeket tiltani egy időben. Igazából 30 év felett mindannyian konzervatívvá válunk többé-kevésbé az idő múlásával, sok újdonság van, amit nem tudunk megemészteni, a politikusok nagyon szépen felfújják ezeket és kihasználják a népszerűségük növelésére. Ilyen újdonság lehet például az is, ha a homoszexualitás nyíltan vállalható, ami nyilván csak azok számára lehet fontos, akik alanyai ennek a jelenségnek. Mondjuk ki, hogy a liberalizmus arról is szól többek között, hogy a másik embert nem közösíti ki a társadalom amiatt, ha testi fogyatékos, a többséghez képest más származású vagy esetleg eltérő szexuális orientációjú, mert éppen a társadalom elemi érdeke az, hogy minél több állampolgár legyen képes a tehetségével hozzájárulni a társadalom fejlődéséhez. A homoszexualitás is értelmezhető egyfajta fogyatékosságként (mint például a színtévesztés).

A törvény emellett a gyereket (voltaképp a 14 éven aluliakat) összemossa a serdülőkkel (18 év alatti kiskorúakkal). A pedofília egy betegség, ami pszichiátriai vagy minimum pszichológusi kezelésre szorul, teljesen függetlenül attól, hogy a törvény (teljesen jogosan) az eddigihez képest nagyobb szigorral bünteti a gyermekek molesztálását. A pedofil nyilvántartás erősen kérdőjeles ötlet, egyrészt mert megvalósítani lehetetlenség, másrészt mert amúgy is léteznek különféle bűnügyi nyilvántartások. A családok fokozottabb védelmére a most elfogadott törvény aligha alkalmas, egy ideológiai hitvallásnak hangzik inkább, mint a gyakorlatban jól használható eszköznek.

A katonás társadalom építésébe viszont nagyon jól beleillik

Egy nagyon koherens, ókonzervatív társadalomképről van itt szó, ami az egyént teljesen alárendeli a közösségnek, valójában a régi paraszti társadalmakban még ez volt a norma, a polgárosodás szüntette meg. A speciális készségek itt nem annyira fontosak, mint a társadalom látszólagos „egysége”, ezért aki nem illik a normákba az inkább csak bujkáljon (legyen akár hajléktalan), a legfontosabb mindig a közösség létszámának és erejének a gyarapítása. A „normalitást védő” törvények, a demográfia javításának folyamatos sulykolása és a haderőfejlesztés egyaránt beleillik ebbe a vonalba.

Ne állandóan azzal foglakozzunk, hogy mit mondott Orbán

A törvényekkel mindenképpen foglalkozni kell, de azon rugózni folyamatosan, hogy a miniszterelnök mit mondott tegnap (mert biztos, hogy mondott valamit, olyan nincs hogy nem mond semmit), és hogyan értelmezzük a szavait, ez már elég súlyos társadalmi kórtünet. A vezérelvű táradalom önbeteljesítő jóslata működik így, hiszen mindig a „vezér” legutóbbi böffentéseire kell figyeli. Én például nem olvastam el, hogy mit mondott Orbán arról, hogy Európának milyennek kellene lennie szerinte. Igazából ez irreleváns információ, talán akkor lenne érdekes, ha legalább három-négy másik, nála jelentősebb európai vezetővel együtt mondta volna. Ez körülbelül olyan, mint hogy bemegyek a munkahelyemre és elkezdem mondani, hogy szerintem milyen kellene, hogy legyen, ez inkább csak idegesíteni fog másokat. Azt pedig ne Orbán és Varga Judit félék akarják megmondani, hogy melyek az európai alapértékek, főképp amikor cinikusan bármikor felrúgják ezeket a pillanatnyi politikai érdekeiknek megfelelően. A különféle politikai üzengetések se rám tartoznak, értsenek belőle azok, akiknek szól. Az pedig beteges dolog, hogy folyamatosan megy a kampány és a választási hirdetések, amikor a választás még nagyon messze van.

A társadalom átnevelését olyan emberek és olyan politikai szervezetek tűzték ki célul, akiknek az erkölcsi hitelessége és a jó szándékai igen csak megkérdőjelezhetőek, és mindig jön egy újabb trükk, egy újabb kampánytéma, amivel folytatni lehet a harcot a képzelt ellenségek ellen. A közmédia agymosásának jól látható az eredménye, amikor egy ismerősünk magából kikelve szid, teljesen összefüggéstelen mondatokkal egy olyan jelenséget, ami az ő életére a legcsekélyebb hatással sem bír.

Matolcsy és Orbán beszélgetnek, valahogy így. M: A gazdasági növekedés várhatóan 5,5% alatti lesz idén.  O: Na mibe fogadjunk, hogy elérjük? M: Legyen mondjuk 400 milliárd? O: Rendben. Kiszórjuk a választáson.

Orbán Viktor ismét magához ragadta a kezdeményezést, ismét ő akarja meghatározni, hogy miről beszéljen a közvélemény. Az utóbbi időben jellemzően már a nyolc általánost végzettek szintjén kommunikál, kihasználva többek között azt is, hogy nincs adótudatosság nálunk. (Az adótudatosság egyik jele lenne az is, ha valaki büszke arra, hogy sok adót fizet, mert hozzájárul az állami közszolgáltatások magasabb szintjéhez.)

Nincs gazdasági teljesítmény, nincs mit elosztani sem

A 2020-as gazdasági visszaesés a járványügyi lezárások miatt körülbelül akkora visszaesést jelentett, amit idén tudunk nagyjából behozni. (A valós visszaesés szerintem nagyobb volt mint a statisztikákban mért, mivel több állami szolgáltatás is felfüggesztésre került, azonban ennek nincs jelentősége, mert a „visszapattanás” is arányosan nagyobb lesz idén). Valójában nincs olyan többletjövedelem, amit hirtelen el lehetne osztani, sőt a járvány elleni védekezés többletkiadásai még meg is növelték az államháztartási hiányt. Miközben horribilis pénzek mennek továbbra is az állami beruházásokra és jelentősen megnőttek a hadikiadások, a GDP 1%-os nagyságrendjét kitevő, családtámogatás formáját öltő választási pénzszórás igen jelentős tétel (amire még a kormány rá is tehet egy-két lapáttal, ha nem állnak jól a dolgok).

A vállalkozások jobban megszenvedték a tavalyi évet mint a bérből és fizetésből élők

Igaz, hogy nőtt a munkanélküliség tavaly, viszont volt némi reálbér emelkedés, amihez állami bértámogatás is társult bizonyos hónapokban. Amellett, hogy néhány területen a dolgozókra óriási terhet rakott a járvány, (ezért a pótszabadság kiadása sok esetben helyénvalónak is tűnik) más ágazatok viszont teljesen lenullázódtak, (pl. a teljes szórakoztatóipar) és összességében a vállalkozások mintegy fele a vagyonfeléléssel tudta csak túlélni a tavalyi évet valamint az idei év első öt hónapját.

A hitelmoratórium nem tartós segítség

A hitelmoratórium is voltaképp vagyonfelélés, hiszen átmeneti könnyebbséget jelent, és habár a „kamatos kamatot” a pénzintézetek lenyelik, a moratóriumi összegre a kamat továbbra is ketyeg (ezt sokan szerintem nem értették, akik beleléptek ebbe a rendszerbe). Rövidtávon jelenthet csak segítséget ez a megoldás, hosszabb távon megnövelte a törlesztő részleteket. Sokan most bajba fognak kerülni, habár az is borítékolható, hogy az állam bácsi majd megint közbelép és a tartozás egy része leírható lesz. (Az adófizetők terhére persze.) Nagyon sok vállalkozás épp csak elvegetált valahogy, a „csókosaknak” persze tovább nőtt a vagyona 2020-ban is.

Nem az kap segítséget, akinek legjobban kellene

Ha valaki munkanélkülivé vált tavaly, akkor kevesebb adót fizetett be ergó kevés támogatásra lesz jogosult akkor is, ha gyereket nevel. Ettől függetlenül a családok kevesebbet költöttek a járvány alatt, emiatt több pénzük van. Az kap pénzt, akinek nincs rá szüksége, akinek kellene az keveset vagy alig (ez tipikusan így szokott történni az Orbán-kormány alatt). Nyilván érdemes valamilyen kárpótlást adni azért is, hogy a gyerekekre otthon kellett felügyelni, aminek formája lehetne például üdülési csekk (SZÉP-kártya plusz összeg), a mérték viszont közel két havi kereset, ami elég komoly túlzás (Egy havi kereset 8,5% az SZJA pedig 16%). Az is érdekes, hogy mi van, ha a gazdasági növekedés csak 5,4% és mi van akkor, ha valakinek a gyereke már 19 éves volt tavaly (nagykorú, ergó nem kell „nevelni”), de továbbtanul, vagy mi van ha már dolgozott? Ezekből is látszik, hogy a koncepció mennyire buta és korlátolt.

Az állami szolgáltatások színvonalának romlása

Ez megint adótudatosság kérdése, hogy ha az állam kevesebb adót szed be, akkor az állampolgár nem kell, hogy emiatt örüljön, mert az állami szolgáltatások romlásával lehet számolni. A magyar államnak azonban már egy ideje fogalma sincs arról, hogyan lehet javítani mondjuk az egészségügy színvonalán (ehhez rendszerszemléletben kellene gondolkozni), az oktatásra való költést pedig jórészt feleslegesnek tartja (engedelmes állampolgárra van szükség, nem jól képzettekre). Az önkormányzatok is el tudnák költeni a pénzeket a helyi szolgáltatások javítására, azonban a nem-fideszes önkormányzatokat Orbánék direkt lerohasztják. („A bosszú jéghidegen fogyasztva a legjobb.”) A felduzzasztott államapparátus leginkább a pénzlapátolásra szolgál és a társadalom életének agyon szabályozására.

A fizetés módja: adósságnövekedés és infláció

Ha a piacra hirtelen sok pénz ömlik, az megnöveli a keresletet és sok mindent megdrágít. Jó példa erre a CSOK, babaváró hitel, felújítási családtámogatás esete is, ami a nem családosak számára szinte ellehetetlenítette az építkezést és lakásfelújítást. A különféle támogatásokat a piaci szereplők rendszerint elosztják egymás között, most is ez történt, bár a hivatalos inflációban ez nincs benne. Ha megint egy csomó pénzt oszt az állam a jövő évi vállalkozások előtt, akkor sok minden méginkább megdrágul, és a KSH-nak folyamatosan változtatnia kell majd a „fogyasztói kosár összetételén”, hogy a kormány számára elfogadható szint jöjjön ki. A támogatást most is azok fizetik majd meg, akik nem részesülnek belőle egyrészt áremelkedés, másrészt később kivetésre kerülő, rejtett adók formájában.

Tipikus önkényuralmi döntés

Magyarország deklaráltan nem jogállam többé (akárhogy is próbáljuk ezt kimagyarázni), az emberek élete nem kiszámítható játékszabályokon, hanem ad-hoc kormányzati döntéseken múlik. Az rendben van, amikor az embereket a társadalom számára olyan hasznos tevékenységekre ösztönözzük mint a gyermekvállalás, de az nincs, amikor utólag díjazzuk ezt egy adott alkalommal. Azért is önkényes, mert nem ismer határokat és mértéket a jövedelmek újraosztásában, a jogszabályokat utólagosan igazítják az egyes döntésekhez.

Az egyénnek gyakorlatilag nincs értéke csak a csoportnak

Ezt mondjuk ki végre, hogy a NER rendszerében az egyéni érdeket annyira alárendelik a csoport érdekének, hogy az egyén nem értékes többé, legalábbis gazdasági értelemben véve nem az. Hogy mi a csoport számára értékes, azt egy szűk kör ideológiai alapon működő döntései határozzák meg. (És persze másokat vádolnak ideológiával, mert a legjobb védekezés mindig a támadás.) Erre példa az is, hogy a nyugdíjemelést és a nyugdíjprémiumot százszor is bejelentik a közmédiában a kiutalás előtt, hogy így többnek tűnjön. Valójában a nyugdíjprémium nevetséges összeg, zsebpénz amellett, hogy a nyugdíjakat a kormány reálértékben nem emelte 2010 óta. Ez egy példa arra, hogy a kormány mennyire tartja fontosnak a nyugdíjasokat, de hasonló megállapításokat lehetne tenni arra a korosztályra is, amelyik még dolgozik, de már nem nevel gyerekeket. A társadalmi igazságosság és méltányosság már régóta nem szempont.

Belarusz párhuzamok

A döntések intellektuális szintje nálunk is a Lukasenka-rendszert közelíti, többek között a homofóbia folyamatos propagálásával (a „pedofil ellenes törvény” címszó alatt). A társadalom visszasüllyed egy régebbi etikai szintre amellett, hogy a „gumitörvények” alapján szinte bárki ellen lehet majd eljárást indítani azon az alapon, hogy családellenes vagy keresztény ellenes. A tendencia iránya jól látható, ha az 1990-es Orbánt összehasonlítjuk az 1998-assal és a mostanival, ezt a vonalat meghosszabbítva, a kormányfő intellektuális hanyatlását látva sok jóra nem számíthatunk.

Mégis, ki fizeti végső soron a számlákat?

A kérdést általánosítva: Ki fizeti a magyar gazdaságba belenyomott rengeteg pénzt? Az EU támogatások annyira nagy tételt képviselnek, hogy egész ágazatokat tesznek nyereségessé (mezőgazdaság, építőipar), jelentős teljesítmények nélkül is. A vállalkozások társasági adója is alacsony szintű, a kormány továbbra is támogatja azt, hogy egyes multi cégek számára adóparadicsom maradjunk, még az OECD ellenében is. Rengeteg pénzről van szó, de honnan van ennek a fedezete végső soron? Számomra egyértelműen a természet kirablása a fedezet, az anyagpazarlás és az energiafelhasználás jelenlegi szintje folyamatosan növeli az adósságunkat a természet iránt, amiben cégek és állampolgárok egyaránt szerepet játszanak. Ez az adósság pedig kamatos kamat formájában gyűlik, ezt felismerve az EU egyes országaiban már megvannak a tervek arra, hogyan lehet ezt az adósságnövekedést megállítani és elkezdeni törleszteni.

Orbánok nem szeretik a környezetvédelmet

Elméletileg egy globalizáció-ellenes, a hagyományos gazdasági formákat támogató kormányunk van, amely a környezetvédelem pártján kellene, hogy legyen. Az a gond viszont, hogy nem nagyon értenek hozzá, nem tudják az ideológiába beilleszteni és a közvéleményt megfelelően terelni oly módon, hogy a kezdeményezés náluk maradjon. (A harcos mentalitás és a környezet védelme nem nagyon fér össze.) Maradnak inkább a kádárista iparosításnál, a termelés pörgetésénél és a látványos terveknél, az ideológiai víziók megvalósítása érdekében nagy tételben játszanak, és mennek előre mint egy buldózer.

A magyar demokrácia hagyományai jelentősek, évszázadokon át mindig léteztek nálunk az egyeduralommal szemben fellépő, hatalommegosztást kiharcoló intézmények, mint például az Aranybulla, a vármegyei önkormányzatok vagy a rendi országgyűlések. Működött egyfajta kvázi parlamentáris demokrácia a dualizmus alatt és még inkább a Horthy-rendszer idejében valamint még a II. világháború utáni években is, amit a kommunizmus idejének látszat-parlamentarizmusa váltott fel negyven éven keresztül. Mostanában megint van egy olyan érzése az embernek, hogy a parlament jó ideje inkább csak díszlet, a kormánypárti képviselők ugyanannyira vakon megbíznak Orbánban mint annak idején Medgyessyben és Gyurcsányban. (Nem beszélve arról, hogy nálunk jó néhány év óta mindig „rendkívüli állapot van”, akkor is az van amikor nincs, mert így a kormány még inkább szabad kezet kaphat.)

Egyéb tényezőket is figyelembe véve mint a például a sajtószabadság és a bíróságok működése Magyarország ma kevésbé demokratikus ország például Ausztriához képest. Aki ezt vitatja, állítson össze másfajta pontozásos értékelést és prezentálja, akkor tudunk min vitatkozni, az számomra önmagában nem eléggé jó érv, nem egy aduász, hogy mert „liberális véleménydiktatúra”. A demokrácia deficit nálunk önmagában talán nem is lenne annyira nagy baj, a tendencia iránya, az önkény erősödése már aggasztóbb. Ezen kívül érdemes megnézni azt, hogy az olajnagyhatalmak kivételével minden fejlett országban demokrácia van és kevésbé fejlettek jó részében is, összességében a világ országainak több mint a felében, ezért számomra egyértelmű visszalépést mutat az autokrácia irányába történő elmozdulás.

Úgy tűnik, hogy a demokrácia leginkább kulturális kérdés, például a volt angol gyarmatokon jellemzően megvalósult valamilyen szinten, viszont nem jellemző a Szovjetunió utódállamaira és a kommunisták által támogatott országokban (Kuba, Venezuela, Észak-Korea, Vietnam, Laosz, stb.), Kína pedig már önmagában egy külön kategória. A demokrácia az iszlám országokban is viszonylag ritka vagy gyengébb szintű. Az viszont nem igaz, hogy kulturális hagyományok hiányában ne lenne megvalósítható, erre példa Japán, Dél-Korea, vagy Tunézia, egyéb afrikai, ázsiai és dél-amerikai országok. Ez azt mutatja, hogy a „demokrácia export” értelmetlen kifejezés, mert egyes országok önként is át tudták valamennyire venni az egyes elemeit, viszont az "amerikai demokrácia export” leginkább erőfitogtatásról szólt, ami nem parlamentarizmust, hanem további erőszakot hozott létre.

A demokrácia számomra tágabb értelemben véve is kulturális jellegű kérdés, egy kulturális szintet jelent, amellett hogy sosem egy ideális állapotról van szó és mindig újraértelmezi magát valahol az anarchia és az önkényuralom között félúton. Ahol ez az egyensúly felborul, akár kicsiben vagy nagyban, ott demokráciáról már nem beszélhetünk. Az anarchia felé mutat például az is, amikor lehurrognak embereket akár egy tüntetésen, vagy a virtuális térben tombol az agresszió. Amikor már a hangerő a legfontosabb, ott a demokratikus kultúrából elvész a kultúra. Lehet hogy naivitásnak hat manapság, holott magától értetődőnek kellene lennie, hogy a szólásszabadság azt is jelentse, hogy aki a szólás szabadságával él az ne az indulatok szintjén, hanem artikuláltan, felelősen fogalmazza meg a véleményét. A demokráciához tartozna az is, hogy meghallgatom a másikat és megpróbálom megérteni az álláspontját, nem indulatokkal reagálva le, hanem a közös pontokat keresve, ami valljuk be nagyon nehezen megy mindenkinek. Viszont mindkét esetben csorbul a demokrácia, akkor is ha a véleményt nem a megfelelő módon fejtik ki és akkor is, ha másokét nem veszik figyelembe (nem próbálják meg értelmezni amit mond).

A demokrácia ezen kívül nem jelenthet folyamatos harcot, fontos vonása, hogy mindig időnkénti megméretődésről van szó, mert éppen amiatt jött létre, hogy a társadalom az erőforrásaival takarékosan bánjon, a kreativitást ne egymással szembeni folytonos harcra pazaroljuk el (amellett, hogy a teljes hatalomcentralizációt is megelőzze). A rendszert valójában szabálykövető állampolgárokra szabták, sem mint harcos típusúakra. Ez nem egy focimeccs, ahol minden héten újabb forduló jön az A és a B csapat között, ilyen szempontból eleve hiba volt nálunk az is, hogy a kétpólusú, agresszív angol-amerikai pártrendszer felé sodródtunk. Simlisségre, dörzsöltségre persze szükség van, bizonyos szintű agresszivitásra szintén, ezt tudattalanul el is várjuk a vezetőktől, éppúgy mint azt is, hogy ez ne váljon gátlástalansággá.

Senki nem lehet elég okos, szerintem majdnem mindenki tud olyan választást mondani, amikor megbánta a szavazatát (vagy azt, hogy nem ment el szavazni). Érdemes ezt összevetni azzal, hogy a magyar állampolgárok rendszerváltás utáni nyolc parlamenti választás többségében, szerintem úgy hat esetben eléggé jól döntöttek a parlament összetételét tekintve, ami nem annyira rossz az arány. Valójában „megmondó emberek” nincsenek, (kivéve persze az önjelölt prófétákat), inkább csak közös gondolkodás és a vélemények ütközése, ahol fontos a tisztelet, mert nagyon ritka eset az, hogy valakinek valamiben 100%-ban igaza legyen, ennél sokkal gyakoribb hogy hülyeségeket beszélünk.

Egy alapvetően demokratikus kultúrájú ország vagyunk és „keleten” nem nagyon van mit keresnünk, akármennyire szeretnének egyesek vezérelvű rendszerben élni. Nemrég lezajlott népességrobbanásból élő gazdaságok, zárt kultúrák, ahova senki nem akar bevándorolni, az ott élők pedig leginkább azért boldogok, mert nem nagyon tudják, hogy máshol milyen az élet, vagy hogy milyen lehetne. Bármiféle „keleti nyitás” számomra csupán politikai szemfényvesztés.

„Annyian vannak mint az oroszok.” Ismerős ez a mondás valakinek? Nagyapáink, dédanyáink idejéből származik abból az időből, amikor elözönlöttek minket az orosz katonák. Na most Kína lakossága közel tízszerese az oroszokénak, de az USA-énak is több mint négyszerese. Kína Európánál valamivel kisebb területén közel kétszer annyi ember él, pedig Európa nem egy ritkán lakott kontinens, felfoghatatlanul nagyszámú emberről van tehát szó. A poént lelőve, (előrebocsátva, hogy ez egy kicsit Kína-ellenes cikk lesz), szerintem a titkuk nagyrészt ebben áll, hogy rengetegen vannak, látványos eredményeik nem kis részben a nagy számok törvényén alapulnak.

Az oktatási rendszerben nem kell csodát művelniük, elég ha a lakosság átlagos IQ-ja megközelíti a nemzetközi átlagot. (Ha kisgyerekkorban az ember kielégítő táplálékhoz jut és a családi közeg is inkább támogató, nem pedig folyamatosan stresszelő hatású, akkor ez a szint nem elérhetetlen.) Ha a kínai lakosság IQ-ja átlagosan 100, akkor a normál eloszlás alapján több mint 2%-a minden bizonnyal 130 feletti, ami legalább 28 millió embert jelent. Nincs szükségük különleges oktatási rendszerre, elég könnyű a legjobb képességű gyerekeket kiemelve „versenyiskolákat” létrehozni és ott nagyon jó teszteredményeket felmutatni. Ezekben az iskolákban pedig úgy tűnik, hogy nem feltétlenül az innovatív gondolkodásra nevelik a fiatalokat, hanem valószínűbbnek tartom, hogy az adott szakterület legjobb gyakorlatainak átvételére (ami még önmagában nem lenne baj, hiszen az USA felsőoktatása is ezen alapul).

Kína technológiája igazi újításokat nem tud felmutatni, de nagyon jól tudnak lopni és az ellopottakat összeépíteni egy-egy készülékben. A kínai gondolkodás köztudottan nagyon praktikus jellegű, de a termékeiknek nincs jelenleg még semmilyen egyedi arca. Például a japán a precíz technológiájáról, a német a robosztus megbízhatóságáról, a francia és olasz a formatervezéséről vált híressé, az amerikai pedig a leginkább high-tech, a „kínai” a köznyelvben egyszerűen csak olcsó és nagy tömegű áru szinonimája. Úgy gondolom, hogy azért ez a helyzet meg fog változni, például most is vannak olyan sportágak, ahol a kínai versenyzők egyeduralkodók, ehhez hasonlóan a gazdaságban is lesznek olyan területek, amelyek már nem a kínai munkaerő olcsóságán és tömegességén fognak alapulni.

A COVID vakcinájuk viszont nem túl fényes bizonyítványt állít ki róluk, mert amellett, hogy múlt századi technológián alapul és ráadásul drágán állítható elő még kínai bérek mellett is, a többihez képest kevésbé hatékonynak is tűnik. (Ami nem is meglepő, mivel ha egy immunrendszer egyszerre a vírus összes fehérjéjére, 29 célpontra lő az sokkal kevésbé lesz hatékony mintha a legfontosabb pontját, a tüskefehérjét veszi célba.)

Nagy előnyük még a gazdaságfejlesztés szempontjából a lakosság koncentrált volta, hiszen a terület kevesebb mint felét adó keleti részeken él a lakosság 94%-a, egyes tartományokban tehát hihetetlen nagy a népsűrűség. Igaz, hogy a 20.század nagy részét lényegében átaludták, de a keleti nagyvárosaikra jelentős hatással volt Japán, Dél-Korea, Tajvan és leginkább Hong-Kong példája, gazdasági sikertörténete. A lakosságszámban hozzájuk mérhető Indiához képest a konfuciánusnak nevezett kultúrájuk sokkal inkább praktikusnak és cél-orientáltnak mondható, ez is lehet egy fontos tényező a kínai gazdaság szárnyalásában.

Most nem akarok abba mélyebben belemenni, hogy egy kommunista vezetésű országról van szó, ráadásul egy birodalomról, amelynek nyugati tartományai valójában gyarmatok. Az érdekesebb kérdés számomra, hogy a gazdaságilag megerősödött nagy országok mért akarnak terjeszkedni és a befolyásukat növelni. Ez ha jobban belegondolunk, nem mindig racionális és nem magától értetődő, szerintem egyszerű hataloméhség lehet mögötte. Történelmünket végignézve nem nagyon van kivétel a világon sehol ez alól, mert a terjeszkedés népszerű politika az adott országon belül és nincs olyan belső korlátja, ami fékezőleg hatna, a nacionalizmust könnyű feléleszteni. (Nagyon sok politikai jelenségnek, folyamatnak nincs ilyen jellegű korlátja, például a Fidesz jobbratolódásának és hatalomnövelésének sincs manapság). A kínai terjeszkedés szerintem leginkább presztízskérdés, az USA-val való gazdasági háborúskodás is inkább presztízs küzdelem. Éppúgy mint amikor a „nyugati tömb” és a keleti „szocialista tömb” küzdött egymással, Moszkva és Washington annyira messze voltak, hogy a befolyási övezetek felosztása nem jelentett nehézséget, és most is alighanem hasonló a helyzet Peking és Washington vonatkozásában. A kínai terjeszkedés elvben leginkább Ázsia keleti országait veszélyeztetheti, de a gyakorlatban igyekeznek különféle „támaszpontokat létrehozni” minden gyenge országban (például Kelet-Afrikában), különösen azokban, ahol a vezetés is korrupt.

A dolog érdekessége az, hogy a kevéssé tájékozott embereket nálunk (és a világ más részein hasonlóképpen), nem nagyon érdekli a felsőoktatási rendszer, és a „kínai” az ő számára az ügyes kínai árusokat jelenti, akik valahogy csak-csak eléldegélnek, egyszerű és ártalmatlan emberek. A nagyságrendeket pedig végképp nem érti korunk átlagembere, a „milliárd” szónál a legtöbb ember gondolkodása leáll. Az viszont borítékolható, hogy egy esetleges kormányváltás esetén a Fudan egyetem projektje korunk Bős-Nagymarosává válhat, egy olyan beruházássá, amit sosem fejeznek be.