A sokszor emlegetett, áldott vagy szidott közgazdasági értelmű PIAC eléggé más mint az a kis standokon halmozott árukat megjelenítő kép, amit legtöbbünk számára a szó felidéz. Először is belátható, hogy nem a hagyományos falusi életmódhoz kötődik, hanem városi jelenség. A hagyományos falusi társadalom ugyanis az önellátásra törekedett, lehetőleg helyben termelte meg az a keveset, amire az embereknek feltétlenül szüksége volt. Nálunk ugyan a múlt ködébe vész, a Föld sok országában viszont még jellemezőnek mondható ez a típusú mezőgazdaságú alapú, önellátó faluközösség. A több ezer éves életmódunk nyomai azonban még nálunk is ott élnek a zsigereinkben és a közéleti diskurzusban is visszaköszönnek. Nagyjából ki volt jelölve, hogy hol mit termelnek meg, és ha az embernek valamire szüksége van, akkor elmegy XY-hoz, ahol szabott áron megkapja a fazekat vagy a mézet vagy az ekevasat. Az áruk minősége nagyjából adott volt és az árat a kapcsolatok szintje is befolyásolhatta. A hétköznapi értelemben piacra később is sokan inkább azért jártak, hogy információt szerezzenek (az ún. falusi kofának tudjuk, hogy be nem áll a szája), valódi verseny ilyen kis keretek között igazából nem létezett.

Az urbánus életmód volt az, a nagyobb városok létrejötte, amikor a piacon már követhetetlenné váltak a személyes kapcsolatok, hiszen a mentális térképünkön nem tudunk elhelyezni csak max. 150 embert, akiről folyamatosan tudjuk, hogy pontosan mivel foglalkozik. A városokban az önellátás egyébként sem volt opció, ott a piacon már csak az számított, hogy pontosan milyen árukat lehet megvenni, (ki mit tett le az asztalra) és nem annyira, hogy kik árulják, a hírnévtől mint korabeli márkanévtől eltekintve. Emiatt van az, hogy az urbánus vagy polgári felfogású emberek számára a tágabb értelemben vett kapitalista PIAC alapvetően pozitív jelentésű, hiszen mindig a nettó teljesítményeket jeleníti meg, a hagyományos gondolkodásúak számára (és persze az alacsony keresetűek számra is) ezzel szemben átláthatatlan, gyanús hely, ahol becsapják az embert.

Érdemesebb mélységeiben is belemenni, hogy mit is jelent, ha a Marx kaliberű gondolkodók inkább a PIACCAL foglalkoztak volna (és nem a tőkével például), akkor a világtörténelem számos vargabetűt megspórolhatott volna, a piacot eszményítő neoliberalizmust is beleértve. Önmagában az, ha egy társadalmi rendszer (a kapitalizmus) egyik alapját a PIAC képezi az még nem lenne baj, hiszen eléggé jól méri a nettó teljesítményeket, feltéve hogy eléggé jól ismerjük az árnyoldalait.

Van aki azzal az előfeltevéssel él, hogy a piaci szereplők összejátszanak, hogy nyerészkedhessenek a fogyasztón. Erre bizonyítékok nem nagyon vannak, hogy ez általában jellemző lenne, még ha a monopóliumok és a kartellek létező jelenségek is. Azért nem akkora baj ez, mert a PIAC alapvetően a nyilvánosság elvén alapul, (ami megint nem magától értetődő és nem is mindig valósult meg régebbi korokban, ahol "pult alól” árultak), ezért a teljesítmények nyilvánosak és a mozgások is elég jól lekövethetőek, a piaci szereplők összejátszását nehéz eltitkolni egy idő után, és törvényileg szankcionálhatóak az ilyen esetek.

Mások azt róják fel, hogy nem mindenki azonos helyzetből indul, van aki tőkeerősebb, míg a másik embernek nincs lehetősége az eladó (azaz a vállalkozó) szerepébe kerülni. A nivellálás elve megint egy terméketlen iránynak bizonyult, hiszen minden egyes ember alapvetően különböző társadalmi helyzetbe születik, a családi hagyomány pozitív és negatív oldalai teljesen eltérőek lehetnek, amit tágabb értelemben véve örököltünk az elődeinktől azok teljesen egyéni dolgok. A gyakorlatban nem voltak még használhatóak az ilyen irányú ötletek, önigazolásra valóak inkább, hogy mért nem teszünk semmit (mert eleve olyan a hátrányom, hogy nem lehetek versenyképes).

Még van egy olyan irányzat is, amelynek az okoz problémát, hogy a mai termékek és szolgáltatások általában bonyolultak. A modern termékek nagy része globális együttműködést igényel amiatt is, mert egyes országokban csak egy-két elemét lehet gazdaságosan előállítani, tehát globális együttműködés nélkül nem is lennének kaphatóak, vagy csak egy szűk réteg számára. A nagyvállalatok, a multik megjelenése is szükségszerű emiatt a fejlettség egy bizonyos fokán. A globalizáció-ellenesség megint egy gumicsontnak tűnik a számomra, mert nem a PIAC lényegi problémájáról szól. Az önellátás elve és a kifinomult munkamegosztáson alapuló PIAC nálam sehogy sem jön össze, kizárják egymást.

Ha megnézzük, hogy milyen versenyről is szól a PIAC, akkor rájöhetünk, hogy mért lehet problematikus, hogyan csaphatja be valójában a vevőt, a fogyasztót illetve az hogyan csapja be saját magát. Az áruk és szolgáltatások leginkább valamiféle ÉLVEZETI ÉRTÉKET jelentenek számunkra, ami gyakran ösztönös és impulzív, kevéssé megalapozott döntéseket hoz. Az értékesítés messze előnyben van és fejlettebb e téren, a vásárlók hátránya egyre nő velük szemben (főleg ha az életszínvonal emelkedésével a kevéssé iskolázottak is egyre nagyobb számban jelennek meg az utóbbiak körében). Az értékesítés egyre kifinomultabb technikákat alkalmaz, ez pedig a közhiedelemmel ellentétben nem a reklám (hiszen számos dolgot például cigarettát, alkoholt vagy kábítószert reklámok nélkül is sokan megvesznek), sokkal inkább az egyes termékeknek a tulajdonságaiban van elrejtve.

Az értékesítés akkor lesz sikeres, ha pont arra tud hatni, ami a fogyasztónál ösztönös és genetikailag kódolt, például olyan élelmiszeripari terméket eladni, ami sok cukrot, zsírt, ízfokozót, aromákat tartalmaz, egy viszonylag gyenge tápérték mellett. A magas cukortartalmú termékekre bevezetett termékadó például jó ötlet volt annak idején, csak ott volt hibás, hogy magára a cukorra és az édesítőszerekre, egyéb finomított szénhidrátokra stb. nem vonatkozott. Valójában ugyanolyan adót lehetne bevezetni ezekre mint az alkoholra vagy a dohányra, a népegészségügyi hatását tekintve.

Van azonban egy általánosítható elve is a fogyasztó becsapásának, ilyen például az akciófilm, vagy az általában vett látványos, de tartalom nélküli műalkotások. A becsapás mindig arról szól a PIAC esetében, hogy erős érzékszervi hatás valódi tartalom nélkül. Egyébként nem ismeretlen a magyar jogrendszerben a luxusadó és a giccsadó fogalma sem, nem lenne teljesen precedens nélküli. A Nyugat-Európában „kommersz” elnevezést kapott (kereskedelmi, azaz alacsony értékkel bíró) mindaz, ami sokak igényét kielégíti éppen azáltal, hogy ami leginkább közös bennünk azok a különféle zsigeri ösztönök, a tömegtermelés ezekre tud a leginkább hatni. Ha ez a kategória definiálható, akkor elvben adóztatható is lehetne (a mai társadalomban a legjobb büntetés szerintem nem a tiltás, hanem az adó). A fogyasztásra kivetett adók nekem kézenfekvőbbnek tűnnek, mint a vállalati nyereségadó, ami könnyebben manipulálható.

Ami még gyakran felmerül minduntalan a piacokról szóló diskurzus során az a hatalom tematikája, anélkül persze, hogy a hatalom igazi természetét, tulajdonságait ismernénk. Emiatt van, hogy a piacon domináns szereplők hatalmának korlátozása általában abba torkollik, hogy nem a fogyasztó nyer rajta, hanem a szabályzók hatalma lesz még erősebb és korlátlanabb. Egyébként maga a hatalom problematikája már a fogyasztó/végfelhasználó részéről felmerül, hiszen azt mondja, hogy megveszem, de nem azért mert szükségem van rá, hanem mert megtehetem. (Bizarr módon kicsit arra emlékeztet ez engem, mint amikor a másik embert terrorizáló személy tettének fő oka csupán az, hogy azért teszi, mert megteheti.) A státuszhoz és a hatalomhoz van köze annak is, hogy a régi, de még használhatót eldobom és veszek helyette újat, mert megtehetem. Inkább etikai problémát látok ott, ahol mások az értékesítési oldal manipulációit sejtik a háttérben.

Összefoglalóan: Nálam a PIAC legfőbb problematikája az a fajta aszimmetria, hogy értékesítési oldal lényegesen fejlettebb és több eszközzel rendelkezik, mint a vevői oldal. Az oktatás javíthat ezen, mert általa a vevői tudatosság lényeges mértékben fejleszthető, bár ez inkább a középosztálytól felfelé kivitelezhető és ott is az oktatásnak számos más célja is van. A másik eszköz az értékesítői vállalatok etikája, önkorlátozás a visszaélésekkel szemben (azt is magába foglalva, hogy jelentős mértékű adózott nyereség egy részét visszacsorgassam a vevői oldalra és az általam termelt piaci „szemetet”, azaz környezetkárosítást is rendbe hozzam saját költségen). A harmadik eszköz az olyan piacfelügyelet és adózási rendszer, ahol az értéktorzulást, ami a fogyasztói ösztönösség miatt lép fel éppúgy rendbe teszi, mint az alkohol és a cigaretta esetében ez látható. A három eszköz egyszerre alkalmazva tehetnénk rendbe azt, hogy a PIAC ne legyen se felül-, se alulértékelt, és nagyjából a tényleges teljesítményeket tükrözze. (Mindez vizsgálható, mérhető, kalibrálható stb.)

Elég sok olyan szokás van, amelyek nekem egyáltalán nem hiányoznak mostanában.

1.Kézfogás

Ezzel a szokással mindig problémám volt, mert a munkahelyen számos esetben nem tudtam eldönteni, főleg ha sokan voltunk egy helyen, hogy kezet fogjak-e a többiekkel vagy sem. (Egyébként sem mindenhol tartják fontosnak, például vidéken inkább gyakorolják mint a fővárosban megfigyelésem szerint.) Két dolog eleve zavar engem a kézfogásban, egyrészt értelmetlen akkor, ha nincs semmi mondanivalónk, másrészt a hölgyeket kizárja ez a macsós szokás, pedig ők is ugyanolyan munkatársaink. (Az ő esetükben a puszival voltak hasonló dilemmáim a különféle köszöntések idején.) A kézfogást illetve a puszit szerintem illene olyan esetekre tartogatni, amikor egy ismerőssel már rég nem láttuk egymást. Nem mintha számomra bármelyik is kellemetlen lenne, csak mint gépiessé vált szokásnak nem látom a különösebb értelmét.

2.Nem másznak a nyakamra mások

Sokan vannak ezzel így, hogy zavarja őket, ha mások föléjük állnak vagy túl közel, egy átlagos helyzetben (azonos neműek valamivel zavaróbbak tudnak lenni). Voltam olyan cégnél is, ahol a főnökök közül néhányan megérintették időnként a beosztottak vállát, hátát, engem az ilyesmi mindig kifejezetten zavart. Az a két méternyi szociális tér szerintem alapból mindenkit megillet.

3.Elvegyülés a tömegben

Az előzőek alapján sejthető, hogy nem tartozom azok közé, akiket azt élvezik a legjobban, ha feloldódhatnak a tömegben. Biztos vannak olyanok, akiknek hiányzik az őrjöngés egy rock koncerten vagy imádnak sokakkal együtt szurkolni a sportcsarnokban. Egy vallásos szertartás is nyilván tejesen más közösségben gyakorolva mint egyedül, a mise hangulata is érthető módon sokaknak hiányzik. Azt viszont nem nagyon hiszem, hogy ezek tényleg annyira fontosak lennének nekünk, hogy ezen múlna a lelki egyensúlyunk. Sőt, a tömegmegmozdulások, például a tüntetések és felvonulások nagy része inkább rossz érzéseket kelt bennem, a múlt évszázad eseményeit alapul véve.

Tolongás a bevásárlóközpontokban

Ez megint olyan szokás szerintem, hogy szeretjük utánozni egymást, azt tesszük, amit általában helyes szokásnak tartunk, ilyen például a vásárolgatás csak úgy, különösebben fontos célok nélkül is. Képesek vagyunk autóba ülni, parkolóhelyet keresni, össze-vissza csámborogni a polcok között, csak ezért mert van pénzünk és megtehetjük, meg hogy ami van az nem elég vagy nem elég jó. Amiatt is persze, mert mások is ezt teszik, beleértve a sorban állát a kasszánál és ide-oda pakolgatni a megvásárolt tárgyakat – összességében eléggé fárasztó és jórészt fölösleges időtöltési forma.

Idegenek képébe bámulni

A maszkviselet igazán tetszik, mert elrejti azt, hogy ki milyen képet vág, vagy ki hogy néz ki, mostanában gyakran csak egymás szemét látjuk. A mohamedánok tudhattak valamit, amikor elrejtették a nők arcát (ami persze hátrányos megkülönböztetés is volt velük szemben), de a férfiak számára így izgalmasabbá is váltak, még ha nem is ez volt az eredeti cél. A szemünk is elég kifejező úgy gondolom, a maszk viselésével nem hogy veszítettünk volna, hanem így titokzatosabbá váltunk és érdekesebbé egymás számára, én legalábbis így érzem. Minden ember eléggé titokzatos különben, hogy ki hogy néz ki, az nagyon félrevezető tud lenni.

Jópofizás illendőségből

Amikor az ember folytonos rohanásban van, mint mi általában a legtöbben, akkor ebbe még belefér egy kis jópofizás a kapcsolatépítés miatt, nem azért mert a másik ember különösebben érdekelne minket. A mostanihoz hasonló nehéz helyzetekben viszont inkább a hozzánk közel állók társaságát keressük, akivel igazán meg szeretnénk osztani a gondolatainkat.

Gladiátorsportok a tévében

Az élsportot szinte teljes egészében képzett gladiátorok művelik, ahol a fizikum és az erő a legfontosabb tényezők. Nem csak azok tartoznak ide, akik azzal szórakoztatnak minket, hogy szétverik egymás képét, hanem a nagy sebességgel egymást leütköző focista-gladiátorok, vagy az agyonturbózott szervezetű teljesítmény-sportolók is. A küzdelem dominál mindent, a játékosság és a kifinomultság szinte teljesen kiveszett napjaink sportéletéből. Engem igen gyakran vonzott az ilyesmi, szerettem nézni, de azt nem mondanám, hogy jelenleg annyira hiányozna az életemből. (Egyébként érdemes lesz felmérni, hogy az adrenalinbomba hiánya kinél milyen helyettesítő cselekedetekben nyilvánult meg.)

Kulturális tömegtermékek

A kulturális ipar a hatásvadászatra épül, a természetesség éppúgy csak nyomokban van benne jelen, mint napjaink élsportjában. Az újabb zeneszámok és akciófilmek szinte kivétel nélkül mind professzionális műtermékek, amit profi csapatok hoznak létre, kevernek ki összetevőkből különféle stúdiókban. (Viszont ha politikai szempontok alapján nyomnak előre különféle művészeket vagy sportolókat, az sem javít ezen egy cseppet sem.) Egy gitáros srác zenélése a karanténban, kamarazenélés, visszafogottabb hangulatú filmek számomra hitelesebbek ezeknél.

Migránsprobléma/migránsozás

Ez az érem két oldala, ki hogyan látja politikai beállítottságtól függően, mindenesetre a mai helyzetben elvesztette a jelentőségét, legalábbis átmenetileg. Borzasztóan unom, mindig az vég nélküli iszapbirkózás, (nekem legalábbis az jött le), ugyannak a lemeznek az ismételgetése, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali politikusokról volt-e szó. Ez az, ami végképp nem hiányzik. Ugyanezt lehetne mondani a környezetpusztulással kapcsolatban is, ott is átmeneti fegyverszünetről lehet beszélni. (Az is unalmas, hogy csak politikai dogmák és feltételes reflexek mentén tudunk ezekhez a problémákról hozzászólni, ennél fogva valóban beszélgetni róluk gyakorlatilag lehetetlen.)

Van persze számos olyan dolog, ami tényleg hiányzik, ilyen például a csapatmunka a munkahelyen, a rokonsággal való kapcsolattartás, a gyerekeknek az iskolai közösségek és a tanáraik többsége, a munkahelyünk biztonsága, egészségünk biztonsága (a járvány közvetett hatásait is beleértve), tartalmas beszélgetések barátokkal egy ital mellett, stb.

A nagyobb utazások és üdülések helyett viszont a környezetünkben is találhatunk szép helyeket (feltéve persze, hogy nem élünk kényszerű elszigeteltségben), ezen kívül az újfajta helyzetekben sok újat tanulhatunk. Több időnk van olvasni és általában az elmélyültebb tevékenységekre. Pár hét múlva nyilván mindez alighanem meg fog változni, de ami most nem annyira hiányzik arra nem biztos, hogy annyira vissza akarunk majd szokni a későbbiekben.

Mi az, ami fél fordulatszámon pörög? A mezőgazdaságon és az élelmiszeriparon kívül szinte minden terület. Az egészségügyre gondolnánk, hogy ott csúcsüzem van jelenleg de mégsem, hiszen a háziorvosi szolgálat, szakrendelések nagy része, sőt a legtöbb kórházi osztály és a fogászat is takarék üzemmódban működnek. Ez persze az év második felében munkatorlódásokat fog okozni éppúgy, mint az ügyintézésekben vagy a bírósági peres eljárásokban is. Az oktatás esetében is megállapítható, hogy legfeljebb fele annyira hatékony az online tanulás mint az iskolai osztálytermekben. Tehát nem csak az iparvállalatok, hanem az állami szektor nagy része is a korábbi teljesítménynek csak kb. a felét nyújtja, még ha ez nem is mindig pontosan mérhető.

Az államival szemben a versenyszférában a keresetek sokkal jobban függnek a cégek teljesítményétől, ha nincs mit gyártani vagy nincs kereslet a szolgáltatásra (még ha átmeneti állapotról is van szó), akkor a dolgozók kényszer szabadságot vagy fizetés nélküli szabadságot vesznek ki, esetleg rész munkaidőben dolgoznak. Feltételezve persze azt, hogy a cég meg akarja tartani a dolgozóit, mert azokon a területeken, ahol nem kell cégspecifikus szaktudás, ott az elbocsátás a legkézenfekvőbb lépés. (Például az idegenforgalom, építőipar és fuvarozó cégek tipikusan ilyenek.) Még a bankok esetében is azt lehet mondani, hogy a hitelezés nagy része megállt a bizonytalanság miatt. Ezekben a hónapokban a GDP termelés közel a FELÉRE esett vissza, csak azért mutatnak a számok mást, mert nem minden terület jól mérhető, a versenyszférában a teljesítményhiány azonnal látszik, azonban az állami szolgáltatásokban csak jóval később derülhet ez ki (ha egyáltalán.) Ezt azért gondolom így, mert a negyedéves GDP számításánál még azt is figyelembe szokás venni, hogy egy adott időszakban mennyi fizetett ünnep volt, illetve az ún. „naptár hatást” is többek között a mezőgazdaság teljesítményében. (Azt sem hiszem, hogy az élelmiszergazdaság kimenete ne csökkenne, amikor az emberek alacsonyabb feldolgozási fokú, olcsóbb élelmiszereket keresnek a válságos időszakokban.)

Nem mindenhol olyan nagy baj ez, mert afféle előrehozott nagy nyári szünetnek is tekinthetjük a „maradj otthon” időszakot, a kiesett kapacitások akár még rugalmas munkaidő kerettel is pótolhatóak az év második részében. A cégek és a dolgozók is részben a tartalékaikból kell, hogy éljenek ez alatt. Sőt, ugyanez az államra is elmondható, hiszen az állam adóbevételei is ugyanúgy csökkenni fognak. (Rövidtávon a pénz pumpálása a gazdaságba segíthet ezen, de elértékteleníti a jövedelmeket, ha nincs mögötte valós gazdasági teljesítmény.) Az állam csak rövidtávon erős szereplő, hosszabb távon már mindenképp a gazdaság teljesítménye fog dönteni.

Igazán kivételt képező területek lehetnek egyes vegyipari cégek és a netes szolgáltatások (az interneten működő cégek nagy része már nem annyira, hiszen a reklámbevételektől függenek, és a hirdetések iránti kereslet is csökkent), talán még a házfelújítások és házi bakácsolások, vagy az olyan állami területek mint a rendőrség és a tűzoltóság. Ezektől eltekintve olyan latin-amerikai körüli szintre süllyedt a tempó, ami önmagában nem baj, a baj az inkább a dermedtség, hogy mindenki kivár, és senki nem csinál semmit. (Tisztelet a kivételnek persze.)

Két esetben jelenthet ez nagy hátrányt, az egyik az alacsony jövedelműek csoportja, a minimálbér szintjén vagy az alatt élők, hiszen nekik nincsenek pénzügyi tartalékaik. Eddig sem jártak étterembe, nem utaztak sehova és kevés ruhát, cipőt vásároltak, sőt hitelt se nagyon kaptak, gyakorlatilag nincs honnan csökkenteni. Ők azért tudtak előre lépni (ha tudtak) a segély és a közmunka szintjéről (nem csak nálunk, hanem a világ nagyon sok országában), mert a gazdaság húzta őket magával, de nem nagyon vannak tartalékaik. Ha a kormánynak nincs szociális érzékenysége, akkor az éhség szélére kerülhetnek, és kisebb részüket képesek csak megsegíteni az egyházak vagy különféle segélyszervezetek -  sőt a lehetőség vagy az akarat hiánya esetükben a képességnél is erősebb korlátot jelent. Így egy olyan igazságtalan helyzet alakulhat ki, hogy a lakosság egy jelentős része gyakorlatilag teljesítmény nélkül is megtakarításokat halmoz fel (mert nem nagyon van mire elkölteni), a másik része pedig egyik napról a másikra él, úgy ahogy tud. Nem nagyon vannak olyan hangok nálunk, hogy ezen a helyzeten valahogy változtatni kellene, pedig szinte nincs olyan ország, ahol ne lennének különféle minimumszintek, sávok, plafonok akár bérkiegészítések, akár az adók, akár a nyugdíj esetében.

Egy másik csoportot a fiatalabb generációk jelentik (átfedésben az előzővel persze), akik eleve nehezen tűrik a tétlenséget, sokan közülük még az anyagi alapok megteremtésénél tartanak. (Persze idősebbek is vannak, akik ott tartanának, de már feladták.) Amit jelenleg tudunk a járványról abból az szűrhető le, hogy számukra aránylag kis kockázatot jelent, és leginkább a gyengébb szervezettel bíró idősebbek érdekében korlátozzuk az ő mozgásukat is. A politikában és a cégek vezetésében a fiatalabb generációk számarányukhoz képest sokkal kevésbé képviseltetik magukat. Ez azért sajnálatos, mert az ő érdekeiket sem az adó- és nyugdíjrendszer kialakításakor, sem a klímavédelem esetében, sőt talán még a járvány kezelésében sem biztos, hogy megfelelő mértékben veszik figyelembe azok, akik a döntéseket hozzák. Talán érdemes lenne kvótákat bevezetni a politikában a minisztereket is beleértve valamint a cégek igazgatótanácsaiban, talán még a véleményformáló médiumokban is, hogy a problémát új szemlélettel látni képes 20- 30-40-esek nagyobb arányban legyenek jelen. Jelenleg egy igencsak szklerotikus társadalomban élünk, valahogy úgy működik mint a rendszer„vének tanácsa” vagy éppen Brezsnyev pártfőtitkár elvtárs politikai bizottsága, ez az a jelenség, amit  GERONTOKRÁCIÁNAK szokás nevezni. Éppen annyi új ötlettel és új megoldási javaslattal jönnek elő a jelenlegi döntéshozók mint a kommunista párvezetés annak idején.

Önmagában talán még nem is lenne akkora baj, ha kicsivel hosszabb távon is csak 50-60%-kal ketyeg a társadalom: fele annyi ruhát, bútort, fele annyi kocsit veszünk (és később cseréljük le), vagy fele annyi feldolgozott élelmiszert vásárlunk (és dobunk a kukába), sőt a környezetünk szempontjából éppen ez lenne fenntartható, különösen, ha a környezetkímélő megoldásokat választjuk. A szükséges munka mennyisége is valamennyire csökkenne egyes területeken, ha nem is a felére. A gondot nem ez, hanem az ötlettelenség, a bénultság jelenti inkább, az általános begubódzás. Ezerrel lehetne dolgozni a zöld beruházások tervezésén, automatizáláson, a kapcsolattartás új módjainak kialakításán, új életmódmintákon stb., de nekem úgy tűnik, mintha nem nagyon haladnánk mindezzel. Remélem nincs igazam mindebben, egy előkészületi fázisban vagyunk és hamarosan aktivizálódni fognak sokan az ilyen és ehhez hasonló területeken. A válságok közismerten az átalakulásra szolgálnak, nem az a lényeg, hogy a fogyasztás hamar visszaálljon az eredeti szintre, hanem hogy a dolgok ésszerű irányba változzanak.

Lehet, hogy múlt időben kell megfogalmaznunk a fenti mondatot? Az egyik szimptómája a fenti állításomnak, hogy a választásokon szavazók minimum 33%-át, de inkább 48%-át képviselő ellenzéki pártok a munkájukat enyhén szólva kifogásolható módon végzik. Számomra az is kérdéses, hogy a parlamenti képviselők felfogták-e, hogy ha nincs parlamenti ülésszak, attól még effektív munkát kell végezni? Jóval keményebben is kritizálhatnák a kormány intézkedéseit, mint amennyire most teszik. Néhány példa erre.

Mért nincs közös nyilatkozat, közös kritika? Ha lopakodó diktatúrától, kvázi egypártrendszer kiépülésétől tartanak, akkor miért nem tesznek közösen ellene? (Egy bátortalan, defenzív nyilatkozattól eltekintve, ami március 24-én jelent meg.)

Mi lett volna, ha megadják a korlátlan időtartamra szóló felhatalmazást, de szigorú feltételekkel? Pl. a korlátozások nagy részének enyhítéséig, nincs kultúrharc, nincsenek nagy értékű vagyonátjátszások, egyáltalán semmi olyan intézkedés, amit a járványhelyzet és a gazdasági válság elkerülése nem indokolna?

A kevéssé megfelelő bértámogatást és a három hónapra korlátozódó munkanélküliségi segélyt mért nem kritizálták jobban?

Kórházi ágy csökkentés: betegek elküldésével az ápoláson semmit sem spórolunk meg, csak a költségek fognak máshol jelentkezni. Ki fogja finanszírozni az egyik oldalon megtakarított, de a másik oldalon elmerülő költségeket? (állam, önkormányzat, állampolgár stb?) Az "ágyak száma" ugyanis leginkább egy statisztikai bűvészkedés, az igazi költségeket nem ez adja, hanem a vizsgálatok és a kezelések...

A 13.havi nyugdíj fokozatos bevezetése is egy magas labda, évente kevesebb mint 2% nyugdíjemelést jelent, legalább ennyivel simán alálövi a hivatalos inflációt az állami statisztika. Ráadásul megmarad Európa egyik legigazságtalanabb nyugdíjrendszere, - ebben gyakorlatilag minden szakértő egyetért.

Mért emelkedik a kormányban dolgozók fizetése, amikor a gazdaság nagy részében az átlagbér csökkenő tendenciát mutat? Stb.

Igaz, hogy a médiumokban nagyon kevés teret kapnak az ellenzékiek, összességében úgy néz ki, mintha beijedtek volna a járványtól és nem nagyon lennének ötleteik, a fellépésük számomra bátortalannak és passzívnak tűnik. Habár ezzel csak tökéletesen beleillenek a mai atomizálódott társadalomba.

A különféle véleményvezérek, politikai és gazdasági szakértők, akik itt-ott írogatnak, nem hivatkoznak és nem is nagyon reflektálnak egymásra, nincs közös gondolkodás, nyílt vita, - azt hiszem tőlünk nyugatra se nagyon, ami talán az egész mai értelmiséget jellemző válságjelenség. Valahogy független pályán mozognak, nagyon szűk körű szemlélettel, amin a járvány még csak rontott, mert egyeseket mintha teljesen ledermesztett volna. Holott ez a járvány egyáltalán nem példa nélküli, és azt sem mondhatnánk, hogy ne lennénk képesek alkalmazkodni hozzá. (Számos országban ennek világos jeleit látjuk, a magyar kormány nem is tesz mást, csak másolja azt, ami tőlünk nyugatra jól működő intézkedés volt.)

Itt köszön vissza az a borzasztó gyenge természettudományos alapműveltség, ami a humán értelmiség nagy részét jellemzi, illetve annak a hiánya, hogy megpróbálnának egy jelenleg fontos területen megfelelően tájékozódni, az információt megfelelően szűrni és rendszerezni. (Sokan amiatt, mert nem értik a tudomány működését, hajlamosak rosszabbnak megítélni a kutatók és az orvosok teljesítményét, mint amilyen az valójában. Pedig az előrejelző modellek eléggé jól működnek – éppúgy mint ahogy a klímaváltozás esetében is ez elmondható.)

Végül a harmadik csoport, a szélesebb értelemben vett értelmiség ahová a polgárok jelentős része sorolható, megint különféle érzelmi alapú kis illúzióvilágokban él, amelyek különféle ideológiai jelszavak alapján csoportosíthatóak. Ezek egy része teljesen irracionális, az 5G és társai – tulajdonképpen a szakértők feladata lenne elmondani, hogy mi az 5G, mire való, milyen előnyökkel és hátrányokkal bír. (Ez most a „Chem-trail 2”?)

A jelszavakra mondok egy példát: a globalizáció ellenesség önmagában véve egy nagy marhaság, olyan mint a kereskedelem-ellenesség vagy munkamegosztás-ellenesség (mert voltaképp arról van szó) és éppolyan ésszerű mint a géprombolás. A lokalizáció az teljesen más, már érdekesebb, mert arról szólna, hogy valamit szeretnék meghonosítani. Viszont erről nem beszél senki, mert itt már dolgozni is kellene, azt pedig köztudottan nem nagyon szeretünk. A globalizáció-ellenesség viszont csak annyit jelent, hogy kizárom a külföldit, és akkor majd a szuper magyar mezőgazdaság és csodálatos színvonalú magyar ipar fog jó minőséget elfogadható áron termelni. (Egyébként sokan nem tudják, hogy például a helyi mezőgazdasági termelés nem feltétlenül környezetbarátabb megoldás, a zöldségek esetében csak akkor, ha idénynek megfelelően táplálkozom, ugyanis a fűtött fóliasátorban termelt zöldség ökológiai lábnyoma nagyobb, mint egy dél-európai szabadföldinek ide szállítva.)

Oké, legyünk globalizáció-ellenesek, de akkor mit kellene elsőként és a leginkább kizárni? A logika itt azt diktálná, hogy a kínai termékeket, hiszen azokból van a legtöbb. Kínát a várakozásokkal ellentétben nem rendítette meg igazán a járvány (amelyet egyébként ők okoztak), Európát és az USA-t sokkal inkább, másrészt pedig  a kínai gazdaság sokkal környezetszennyezőbb módon működik, mint a nyugat-európai. A globalizációs folyamat viszont megy tovább, a kínaiak tovább nyomulnak a világpiacon.

Erről pedig aligha fogunk tudni beszélgetni, hiszen ha kimondom a szót, hogy globalizáció, akkor felgyullad az a belső kis piros lámpa, előjönnek régi beidegződések, és az észérveknek nem marad hely. Sajnos így működünk mostanában, a nagy demagóg szólamok mindent visznek. Akit pedig ez nem elégít ki, akár a Fidesz hivatalos és belső értelmiségi ellenzéke vagy bárki, aki észérvekkel próbál közelíteni és nem előre lefektetett síneken haladni, azok most valójában sehol nincsenek (tisztelet a kivételnek). Az ideológia mindet visz, mindenki mondja a magáét és a közös gondolkodásnak még a körvonalai se látszanak.

Ergó: Teljesen mellőznünk kell  a társalgásból az olyan, erős érzelmi, ideológiai töltettel szennyezett szavakat a mint például a "globalizáció", mert bevisznek a sötét erdőbe.

Amit én jelenleg látok az viszont nem más, mint hogy atomizálódott „polgárok” böngészgetnek az interneten, és nagyon úgy tűnik, hogy a kommunikáció szintjén és minőségén még a gazdaság leállása sem javított semmit.

A nagy mértékű gazdasági visszaesés sokak feltevése ellenére nem azért következett be, mert a globalizáció összeomlott volna, nem, a cégek elég találékonyak és az ellátási láncok továbbra is működnek, ha jóval döcögősebben is mint eddig. Egyértelműen a keresleti oldal jelenti a korlátot, mert a járvány miatt az életmódunk annyira megváltozott, hogy az emberek sok mindenre nem költenek (vagy nem is költhetnek), termékekre és szolgáltatásokra, amire pár hónappal ezelőtt még szinte szórták a pénzt. A kérdés az, hogy mennyire hiányzik most nekünk mindaz, ami régebben megvolt, az együtt sörözéstől kezdve az utazásokon keresztül a divatos öltözködésig és még sorolhatnák. (A fejlett országok középosztályáról van szó most persze, alsóbb szinteken az ábra valszeg. máshogy fog kinézni.)

Egy csomó minden nem nagyon hiányzik senkinek

A státuszfogyasztást mindenki ismeri, csak azért veszek meg valamit, mert másoknak is az van és én sem adhatom alább, mert az hogy nézne ki. Nagy autót venni, divatosan öltözködni, elutazni Ibizára, - van akinek tényleg sokat jelent, esetleg valamilyen önkifejezési formát is takarhat, a legtöbben viszont csak azért költenek ilyesmire pénzt, mert ez a menő, hogy néznék ki a kis autómmal, mit gondolnának az emberek, mi lenne a tekintélyemmel stb. Ezek valójában apró kis fegyverkezési versenyek, a szomszéddal, a munkatársakkal és sok mindenkivel, még ha ez nem is mindig tudatos. Nem akarunk kimaradni a buliból, még ha nem is nagyon érdekel, ez valamilyen ösztönös késztetés. A kulcsszó, hogy megengedhetem magamnak, pedig csak a hangya apró testrészének megfelelő mértékben leszek tőle boldogabb – nem számítva a többlet melót, amit bele kell feccölni, és hogy kevesebb lazítást engedhetek meg magamnak a vágyott dolgok elérése érdekében.

Nem kell annyit zabálni sem

Ezt csúnyán írtam, de nem akartam köntörfalazni, láthatóan sokkal kevesebb is elég, a mezőgazdaság és élelmiszeripar korlátját is inkább a kereslet fogja jelenteni mint a kínálat, akármennyire is megy a nyilvános hőzöngés. Mekkora érvágás lenne például az, ha nem megy kukába a megtermelt élelmiszer 20-30%-a? A legtöbben a nehéz körülmények között is simán tudják csökkenteni a kalóriabevitelt, az evés olykor csak feszültségcsökkentő, stressz levezetésére szolgáló pótcselekvés volt számunkra. Más esetekben (pl. hamburgerek, sült krumplik) az érzékszerveink szimpla árverése. Harmadik fajta esetben pedig táplálkozási divatokról volt szó, „mindenmentes” étrendekről, ami a legtöbbünknek teljesen szükségtelen. (Nem kell több, hogy legyen valamilyen zöldség, némi gyümölcs, fehérje, szénhidrát – hogy milyen formában az szinte másodrendű, a legtöbbünk számára.)

Amire viszont igazán szükségünk van: a kapcsolatok vitaminja

Egy ideig elvagyunk életteli, pozitív kapcsolatok nélkül, de pár hét vagy pár hónap elteltével ez ugyanúgy megbosszulja magát, mint a vitaminhiányos étrend. Nagyon nem mindegy, hogy van-e megfelelő társaságunk, és a személyes kapcsolatot a net és a telefon vajon milyen mértékben tudja pótolni? Teljes mértékben aligha. Őszinteség, megértés, megbecsülés, törődés, pozitív hozzáállás, jó esetben ilyen és hasonló dolgok határozzák meg az otthoni légkört, amikor nem nagyon tudunk hová kimozdulni. Ilyen helyzetekben, mint ez a mostani számos párkapcsolat megméretődik, hogy mennyire nevezhető igazán tartalmasnak vagy inkább csak felszínesnek mondható.

A házasság előnyeire mutat rá

Ha valakivel együtt élek az azért is ad nagyobb biztonságot, mert ha egyikünk elveszti a munkáját, akkor még a másiknak nagy eséllyel megmarad, feltéve, hogy egészen más területen dolgozunk. Ez sokkal jobb, mintha teljesen magamra lennék utalva, és a jövő hónapban esetleg már a rezsire se lesz pénzem. Ez persze normális helyzetekben is érvényes, válságos időszakokban azonban még nagyobb a jelentősége, egymás lelki támogatásáról nem is beszélve.

A gyereknevelés még értékesebbé vált

Nem csak amiatt, hogy a gyereknevelés életünk egyik fő célja lehet és az erre fordított idő önmagában is rengeteget adhat nekünk. Hasonló okok miatt mint a házasság, ha vannak gyerekek, főleg ha korán születtek mondjuk a húszas éveink közepén az különösen előnyös lehet, hiszen ők elméletileg könnyebben átvészelik a járványt és a munkaerőpiacon is nagyobb a rugalmasságuk, a családnak egy extra biztonságot jelenthet, ha tudják egymást jobban segíteni.

Nem az államnak kell tehát mesterségesen, erőlködve propagálni a házasságot és a gyereknevelést, mert kiderülhet és szerintem ki is fog, hogy nehéz helyzetekben ezek az alapértékek sokat segítenek. Pont hogy hibás taktika az állam részéről, egy olyan időszakban fogja növelni a nyugdíjakat az inflációt meghaladó mértékben, amikor a reálbérek csökkenő tendenciát mutatnak, ilyenkor egyértelműen az alacsony nyugdíjakat szabadna csak jobban megemelni. Nyilvánvaló szavazatszerzési okok miatt a kormányunk most egy teljesen hibás és az igazságérzetünkkel ellentétes lépés megtételére készül. (Ott viszont nem segít eleget az állam, ahol nagyon kellene, hiszen leginkább az időseket érintő kórházi ellátást szűkíti nagyon drasztikus mértékben.)

A tömegrendezvények sokaknak hiányozhatnak

Ez megint egy érdekes kérdés, én nem vagyok az a típus, aki annyira szeret feloldódni a tömegben, de sokaknak nyilván ez is hiányozni fog. Akár az is, hogy egy misét is csak kisebb csoportokban fognak tartani a korlátozások felengedése után is egy ideig még biztosan, nem beszélve a rock koncertekre vagy focimeccsekre látogató nagy tömegekről, ezek egyhamar még nem térnek vissza. (Teljesen más hangulata van az ilyen rendezvényeknek üresen kongó stadionokban.) A nyáj ilyen esetekben nem immunitást ad, sokkal inkább könnyen újra belobbanthatja a járványt.

Pár hónap alatt kiderül majd ebben a bolygó méretű „laboratóriumban”, hogy a fentiek közül és azokon túlmenően is mi az, ami igazán fontos nekünk, mi az ami leginkább hiányzik. Ami nagyon hiányzik, nem most még hanem egy-két hónap elvonást követően, azokat a dolgokat valahogy igyekszünk majd pótolni, akár még a veszélyhelyzet miatti tiltások óvatos megszegése árán is. Vagy ha nem tudjuk, akkor különféle pótcselekvésekbe menekülhetünk, ami mentálisan nem mondható túlságosan egészségesnek. A Maslow-féle nagyon papírízűnek látszó szükségletpiramis helyett alighanem újfajta modellek fognak születni.

Ez nem azt jelenti, hogy ez a járvány most feltétlenül jó hatással lenne ránk erkölcsi oldalon, ugyanannyira negatív dolgokat is hozhat a felszínre. Például még jobban kiélezi a már meglévő generációs ellentéteket (ami többek között az utóbbi évek klímaváltozás körüli vitáiban is már felszínre került).

Nem a globalizációt kell újragondolni, hiszen az nem más mint munkamegosztás, specializáció, ami egy alapvető emberi érték, annyi változással, hogy az egész bolygó szintjére emelve. Bármely más szint számomra teljesen önkényesnek tűnik, hogy hol húzzuk meg a határt, akár családi, akár kistérségi, akár nemzeti szinten törekednénk önellátásra. Szerintem ott foglalkozzanak egy adott tevékenységgel, ahol a feltételek a legjobbak és ahol a szakértelem a legmagasabb szintű. Némi leegyszerűsítéssel, mindenki azt művelje, amihez a legjobban ért, ne kényszerítsenek engem mondjuk hagymát termeszteni, ha nincs hozzá affinitásom. Ha a szállítási mód környezetbarát és a fogyasztás is ésszerű szinten marad, akkor nem kell, hogy a bolygónk ettől tönkremenjen.

Az egészségügy viszont megváltozhat, az életmódunkat követően egyes szolgáltatások is sokat változhatnak, de nem szeretnék ezen fölöslegesen spekulálni. Viszont a járvány jó esetben kijózanító hatással is lehet ránk, hogy reálisabban szemléljük a dolgokat, nem tévesztve szem elől a számunkra valóban fontos értékeket.

Végre látszik a kiút, hogy megszabaduljunk a „fogyasztói társadalom” terméketlen kategóriájától, és ezt a gumicsontot otthagyva (mert hogy nyilvánvalóan az volt), eljöjjön a kollektív megvilágosodás a szükségleteink természetét illetően. Az Index egyik cikke pont ez irányba vezet minket, amikor felteszi a kérdést, hogy mennyire más a GDP szempontjából, hogyha otthon isszuk a sört vagy a haverokkal egy sörözőben. Fogyasztás szempontjából a kettő elvileg ugyanaz, de egy vicc megvilágosítja a kérdést. A fiatal férj szól a feleségének, hogy estére leugrik a haverokkal kajálni és sörözni. A feleség válasza: „Nézz csak be a hűtőbe, ott van háromféle kedvenc ételed és hat féle sör. Fogd már fel, hogy házas vagy b@meg!”

A fogyasztás közgazdasági kategória és statisztikai mérőszám, de nem több. Ugyanis mint az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá vált, nem a fogyasztásért fizetünk, hanem az élményért, az élmény minőségéért. (Pl. egy filmet nem lehet „elfogyasztani”, mert akárhányszor megnézhetem, a legtöbb virtuális termékkel így van.) Azt kell megfizetnem, hogy a beszélgetésre és lazításra alkalmas helyet biztosítanak nekem a sörözőben, terembért, takarítást, díszítést, a kiszolgálás kulturáltságát, a söröző környezetét, mindez együtt adja az élményt.

Az élmény ma már mérhető: a boldogsághormonok, legfőképp a DOPAMIN szintjével, amelyek az agy egyes központjaiban a jutalmazás érzését váltják ki. Korunk nagy problémája, ami most jól látható a világ „leállása” során, éppen az, hogy mind magasabbra emeltük azt az ingerküszöböt, mindig újabb ingerek kellenek és egyre erősebbek, hogy az élmény számunkra megfelelő legyen és örömet szerezzen, a legtöbben valamennyire függővé váltunk különféle élvezetektől. Az élvezet és a boldogság azonban nem ugyanazt jelenti, ezt már régóta tudjuk.

Genetikailag is már vannak jelentős, mérhető különbségek abban, hogy kinél hol van az ingerküszöb és hogy milyen tevékenységek szereznek igazán örömet. Egyrészt van aszkéta típus, akit ha megkérdezel délben, hogy nem jön-e ebédelni, olyan választ kaphatsz (konkrét eset): „Köszi nem, mert már reggel ettem egy kiflit, azzal elvagyok estig.” Ennek a másik véglete, aki két-három óránként is eszik valamit, folyton nassol (esetleg gyorsabban le is esik a vércukor szintje is). A legtöbb ember a két véglet között van, bár ez korral is változhat és a szokásaink is befolyásolják.

Van olyan típus is, akinek a különféle erőfeszítések szerzik a legnagyobb örömet, lehet ez akár hosszútávfutás, akár fizikai munka, egy bizonyos teljesítmény hatására érzi magát jól, ez adja meg számára a boldogsághormon löketet (nem tévesztendő össze az adrenalin függőséggel). Ők a szorgalmas típusok, ami részben adottság, részben szokások kérdése is lehet. Végül létezik az altruizmus jelensége is, amikor mások öröme jelent számunkra igazi örömet. A hedonizmus nem egyforma mértékben jellemző mindenkire és megfelelő tréninggel, főleg fiatalabb korban jól befolyásolható. (A beavatási szertartások például pontosan ilyen, erősen kiélezett megvonási tréningek elsősorban fiatal emberek számára.) A mai társadalom bűne, hogy mindez idáig nem tárta fel teljes mértékben a hedonizmus jelenségét, sőt projektálta a külső tényezőkre (nagy befolyású emberek, multik). Ma már viszont látjuk és képesek leszünk a kezelésére, nem annyira a vallás mint a tudomány eszközeinek köszönhetően.

A liberalizmust szokták szidni a mai ember mohóságáért, holott a hedonizmus régebben is jelen volt, de csak bizonyos kiváltságos rétegek számára. Ha az egyik ember megteheti, akkor a másiknak mért ne engedjük meg ugyanazt akár osztály, akár nemi akár rasszbeli szempontokat figyelmen kívül hagyva? Ma már az embereket alapvetően egyenlőnek tekintjük, ez régen abszolút nem így volt, még száz évvel ezelőtt sem. A gondot az jelenti hogy a régi arisztokrácia fényűző életmódja borzasztó rossz példát állított a tömegek felé. Nem tudták, hogy mit cselekszenek, ezért nem is ítélem el őket, de ők is felelősek azért a személyes „példamutatásukkal”, ha feléljük a bolygónk természeti lehetőségeit.

Másrészt az is igaz, hogy a felvilágosodás idején az emberi elme egy nagy sötét doboz volt még és csak mostanra jutottunk el odáig, a modern képalkotó szkennereinkkel, hogy nagyrészt már értjük, hogy mi történik az emberi agyban. Tudjuk, hogy pontosan milyen hatást fejt ki a sok cukor, mit az alkohol és mit a különféle drogok. A folyamatos élményszerzés sokféle formája nem szükségszerű, sem a zabálás, sem a folytonos utazgatás, sem a túlhajtott szexualitás, sem az ivás vagy a drog stb. – kezelhető, sőt kezelhetőek az ilyen vágyak megfelelő tréninggel, főleg fiatalabb korban, amikor agyunk még rugalmasabb és képlékenyebb. 

Nagy különbségek vannak az emberek között, hogy mennyire vagyunk rá képesek rá illetve hajlunk afelé, hogy vállaljuk a hosszú aszkézist valamilyen cél érdekében. Ennek egyik típusa az a fajta harcias felfogású ember, aki alkatilag alkalmas rá, hogy hosszú ideig tudjon kiállni különféle megpróbáltatásokat, a küzdés során elemében van. Ez a típus mostanában háttérbe szorult, mert nehezen találta meg a neki való terepet, ahol kibontakozhat, a különféle küzdősportok kivételével. A legtöbb területen az együttműködés került előtérbe a küzdelemmel szemben, a dolog az együttműködés formáinak finomításáról szólt. Lehetséges, hogy ez átmenetileg megváltozhat, a mostani helyzet jobban fog kedvezni a harcias felfogásúaknak világszerte, és amennyiben erős gazdasági pozíciókat szerezve túlságosan átveszik az irányítást számos országban, annak igen destruktív következményei lehetnek.

A kedvezőbb forgatókönyv nem az emberek kényszerítésén alapulna, hanem a mértéktartás fogalma fokozatosan az egyik etikai alapelvünkké tudna válni. Ezt ahhoz tudom hasonlítani, hogy az AIDS elterjedése a szabad szex idején történt, ami ezredfordulót követően a legtöbb helyen már társadalmilag jóval kevésbé elfogadott magatartássá vált, például a „nyitott házasság” fogalma sem létezik már. A szigorúbb etikai normák is hozzájárultak az AIDS visszaszorításához.

A gazdaság valószínűleg alacsonyabb fordulatszámon pörögne a jelenleginél, megváltozna a táplálkozás, turizmus, szórakoztatóipar és még sok minden más, nem a látványos és újszerű dolgok vonzásában élnénk. (Annyi újdonságot „termeltünk” ilyenekből csak az utóbbi pár évtizedben, akkora információ mennyiséget, aminek feldolgozására évszázadok kellenének.) Jó esetben a vírus illetve a járvány következményei „immunizálni” fognak minket a könnyű, meggondolatlan szórakozási formákkal szemben. Élményfürdők lesznek még ugyan, az "élménytársadalom" viszont leáldozóban van.

Mint egy dráma három felvonása: menekültáradat, éghajlatváltozás, járvány: néhány éven belül megtapasztalhattuk, hogy a humanizmuson és emberi jogokon alapuló civilizációnknak is léteznek igencsak kemény korlátjai. Egyrészt ez nem meglepő, mert nem létezik olyan elv, kizárt hogy legyen ilyen, ami minden lehetséges helyzetben iránymutató lenne. Másrészt felmerül a kérdés, hogy amit mi humanizmusnak gondoltunk, az mennyiben volt valóban az, mennyiben csupán felszínes tettetése valaminek?

Nyílt szókimondás vagy angolos „understatement”?

Az utóbbi időben felmerült a „migráns probléma” kapcsán és valószínűleg ismét fel fog merülni, hogy legyünk szókimondóbbak, ne cenzúrázzuk annyira a nyilvános közbeszédet. Mért ne tegyük? Ami ez ellen szól az egyrészt tapasztalati: a különféle virtuális csoportokban az emberek feltűnési viszketegségből és bizonyítási vágyból egyre meredekebb és képtelenebb állításokat tesznek, indulatoskodásba csaphat át a dolog. A másik pedig az, hogy valóban szükség van-e erre? Az angol nyelvben létezik az „understatement”, azaz a szerény, udvarias megfogalmazása a véleményünknek. Ennek része például, ha nem azt mondom, hogy „hülyeségeket beszélsz”, hanem hogy „ezt gondold át még egyszer”. Nem állítom, hogy ez a fajta kommunikáció mindig működik, egyrészt kontextus függő, másrészt pedig a megfelelő kulturális kódok is szükségesek a társalgás során. A „nyílt szókimondás” akár milyen jól hangzónak is tűnik, mégis szükségtelen dolog, sőt olykor még kárt is okozhat, ebben biztos vagyok. Pontos és lényegi fogalmazásra van szükség, de a tapintatlanság még a közeli ismerősök között is modortalannak, bunkóságnak számít.

A humánum valódi drámája

A tisztelettudó és az udvarias fogalmazás alkalmazására példa lehet a menekültkérdés kapcsán, hogy ha azt mondjuk, hogy (átvitt értelemben) egy hajó csak korlátozott számú hajótöröttet tud felvenni. (Ami nem jelenti azt, hogy nem kell megpróbálni valamilyen segítséget nyújtani.) A mostani helyzetben pedig az, hogy a kórházakban gyakori eset lehet, hogy nem tudunk mindenkit megfelelően ellátni. (Ami megint nem jelenti azt, hogy minden ellátást és segítséget meg kell tagadni a beteg emberektől.) Azért nevezem a humánum tragédiájának, mert ilyen helyzetekben rendszerint nincs jó megoldás, különféle rossz kimenetek között választhatunk csupán, mérlegelés kérdése, hogyan döntünk, például kit teszünk légzőkészülékre is kinek nem jut. Nem a jó és rossz harca ez, mint a holiwoodi giccses filmben, egy valószínűtlen happy-enddel a végén, hanem igazi görög dráma helyzetek vannak napjainkban, amit átélünk az inkább „az ember tragédiájának” lehetne nevezni. Ha nem akarom a dolgot túldramatizálni, akkor azt mondom, hogy szinte hétről-hétre változhat az, hogyan döntünk, mi tűnik pillanatnyilag a legcélszerűbbnek, mi legyen a fő prioritás. Például hogy fagyasszunk le minden mozgást az emberélet védelmében vagy pedig indítsuk be a gazdaságot a tömeges elszegényedés elkerülésére?

A humánum leginkább az apró tettek hogyanjában érhető tetten

Humanizmus egy változata kicsiben a humánum, vagy emberséges viselkedés. A másik emberrel személyesen hogyan bánok, egyáltalán törekszem-e, hogy valódi kapcsolatot létesítsek vele és támogatást nyújtsak neki, ezzel egy kicsit könnyítve a helyzetén. Akik fennkölt módon humanistának mondták magukat (olasz reneszánsz, felvilágosodás, new-age mozgalom követői stb.) néha igen aljas dolgokra voltak képesek, a tetteik nem tükrözték azt amiről beszéltek, sőt a világmegváltó nagy eszméket inkább önigazolásul használták. A humánum nem a nagy látványos tettekben nyilvánul meg, hanem a mindennapi viselkedésben.

A humanizmus természeti korlátja

Ha az ember a legfőbb mértéke mindennek és a legfőbb érték, az nem feltétlenül juttat el minket a természet tiszteletéhez. Még ha állatvédőnek mondjuk is magunkat, akkor is főleg a hozzánk közel álló vagy velünk élő állatokat fogjuk védeni, „mert azok olyan cukik”, a természetet hajlamosak vagyunk alárendelni a kis céljainknak. Sőt, a humanizmus címkéje alatt igyekszünk megszépíteni a valóságot és elrejteni a nekünk nem tetsző dolgokat. Mindegyik politikai oldalnak van ebben sara, nem ugyanazt igyekeznek elrejteni, de mindegyik azt, ami szerinte nem illik a képbe, legyen az környezetszennyezés vagy szegénység, betegség, bármi. Némi alázat ránk férne a természet iránt, Szofoklész szavainak igazi fordítása: „Sok szörnyű csodafajzat van a Földön, de az ember a legszörnyebb.” A természet egyensúlyának megváltoztatása nem csak egy felvonása a drámának, amiben benne vagyunk, hanem ez az alapdráma, az alapkonfliktus, az összes többi valamennyire mellékszál. (Még akkor is így van ez, ha a mostani akut problémánk súlyosabbnak tűnik.)

Ami még a „humánum” képmutatása mögött lehet

A nemtörődömség, ami egymással szemben, nem ritkán a gyereknevelésben is jellemző ránk. Ha például hagyom, hogy a telefonját babrálja egész nap és nem keresek számára értelmes elfoglaltságot, nem várok el számon kérhető teljesítményt, akkor egyáltalán nem arra figyelek, ami neki jó, hanem ami nekem kényelmesebb. (Az ésszerű mértékű keménység a humánum egyik kiegészítő elve.) A másik a puszta hedonizmus, vagy másokat is hedonizmusra késztessek, az sem emberbaráti dolog. A jutalmazásért felelős hormonszintek feltekerése és magasan tartása, (pl. táplálkozás, videók, bulik túlzásba vitele révén) ami legtöbbünket jellemez, a humanizmus karikatúrája. Ez a mai emberiség nagy részének alap hibája, egyre erősebb ingerekre van szükségünk, hogy az agyunk jutalmazást észleljen, egyre több élvezetre vágyuk és közben elkényelmesedünk, vagy céltalanná válhat az életünk.

Nem abszolút érv, de nem dobhatjuk ki az ablakon

A humanizmushoz képest egészen más előjelű elvekre is szükség van: nagyon sok keménységre, edzettségre, célorientált viselkedésre, mert hosszabb távon a könnyű élet csupán ábránd. A mereven alkalmazott humanizmus túlfeszítve elpattan és a másik végletben egészen durva dolgok történhetnek, a világ számos pontján. (A rossz példák is képesek terjedni a bolygón mint egy káros vírus.) Teljesen sosem szabad háttérbe szorítani, mert az együttélés egyik alapvető elve. A cukros mázat kell inkább eltávolítani. Az emberi életet manapság nagyobb becsben tartjuk erre mifelénk legalábbis, mint a bármelyik régebbi kultúra, viszont ez nagyon ellentmondásos, mert közben sokkal önzőbbek lettünk és nem figyelünk egymásra, atomizálódtunk egy virtuális térben. Na ezt a felszínes humanizmust használják fel a különféle politikusok saját céljaikra, hogy még jobban megnöveljék a hatalmukat és kontrollálják a társadalmat. Főként tőlünk keletre látjuk a központi kontroll erős gépezetének működését, azonban a mai technológia nyújtotta lehetőségekkel a világon szinte bárhol, bármelyik hatalomra vágyó politikus simán vissza tud élni. A humanizmus nem érdekli az ilyen embert, az is csak egy eszköz a sok közül, amire hivatkozhat, miközben egészen más irányba tesz lépéseket.

Kemény idők jönnek ez nem vitás, de mielőtt valaki vagy valakik a humanizmust gyengeségnek bélyegeznék vagy a jólétben élők luxusának, nézzük meg alaposabban miről van szó. Inkább tovább kell tudnunk fejleszteni és jobban le kell hozni a mindennapok szintjére.

Valójában egy pótcselekvés, amikor agyunk állandóan egy probléma körül forog körbe-körbe, mert nem tudjuk magunkat igazán értelmes dolgokkal elfoglalni. A mostani járvány során is vannak olyan tipikus gondolataink, amelyekbe olykor túlságosan is beleéljük magunkat, pedig racionális alapjuk egyáltalán nincs.

Rosszak voltunk és most kikapunk

Valamiféle égi büntető hatalom, istenség lesújt ránk a villámaival. Ez a gondolat onnan jön, hogy amikor gyerekkorunkban rendetlenkedtünk, akkor a szüleink egy idő után leállítottak minket, valahogyan megfegyelmeztek, és ez alapján a régi minta alapján képzeljük el a teremtés „legfőbb urát”. Nem arról van szó, hogy az ima rossz lenne, ha a megfelelő tudatállapotba, lelkiállapotba juttat minket, csupán egy fölösleges önostorozó gondolatról.

A világ velejéig romlott volt, csak nem vettük észre

Az előzőhöz hasonló, mindig siránkoztunk, hogy a világ mennyire rossz és igazságtalan, de nem találni egyetlen korszakot a történelemben, (a bibliai Édenkert kivételével, bár ott ha jól tudom csak két ember élt), aminek a felszínét egy kicsit megkapargatva ki ne derült volna, hogy mennyire borzalmas. Ezt is fölösleges önvádaskodásnak tartom és a dolgok eldramatizálásának. Az elménk ugyanis szeret mindent felnagyítani és dramatizálni.

Ezt valahol megtervezték (konteó)

E mögött van egy olyan hiú remény, hogy az ember teljes mértékben képes irányítani a természet erőit. Aki ebben hisz egy olyan illúzióba ringatja magát, hogy minden jó lenne, ha pár gonosz hatalmas embertől meg tudnánk szabadulni. Sajnos nem ez a helyzet, hiszen elég egy nagyobb meteorit becsapódása, hogy eltörölje a teljes földi életet.

A természet bosszúja

Ez nekem valamennyire szimpatikus, de megint semmiféle racionális alapja nincs. Ugyanis ha lenne, akkor meg tudnánk mondani, hogy mért éppen most, mért nem mondjuk tíz évvel ezelőtt és azt is, hogy mért olyan módon történt, ahogyan.

Velünk nem történhet meg ilyesmi

Az előzőekkel ellentétes irányú gondolkodás, mert kicsinyíteni akarja a problémát. Egyfajta burkolt rasszizmus, hogy az igazán nagy természeti csapás csak a különféle hottentották földjén történhet, a modern nyugati civilizációval nem. Azt is feltételezi, hogy „fejlettebbek vagyunk” egyénileg, amiből annyi csak igaz, hogy olyan képességeink jobban kifejlődtek mint az elvont gondolkodás, más téren visszaestünk elődeinkhez képest. A vírust nem érdekli, hogy mit gondolunk.

Voltaképpen mi is ez és mennyire és hogyan és hová

Túl sokat foglalkozni a koronavírus hírekkel, túl sokat agyalni rajta, egy idő után be lehet csavarodni a túl sok és igen ellentmondásos információtól. Mielőtt túl nyomasztóvá válna, érdemes néha akár egy-két nap szünetet tartani, feláldozva azt, hogy nem mi leszünk per pillanat a legtájékozottabbak. A szituáció amiben az ember van, az általában éppúgy zavaros, mint ahogy a közkatona sem tudja a harctéri káoszban, hogy a csata egésze hogyan áll.

Értelmesebb tevékenységek, amelyek nem körkörös irányúak, egy megváltozott helyzetben:

Kreatív hobbi: Bármilyen alkotó tevékenység, amit szeretünk csinálni és amiben jók vagyunk.

Rendcsinálás: olyan helyeken tudunk most takarítani és rendet rakni, amire eddig nem volt idő.

Elmélyültség: A legtöbbünk több „én-idővel” rendelkezünk mint régebben, el tudunk egy kicsit gondolkodni önmagunk dolgairól.

Természetben lenni, edzeni: A testmozgás ellazít és elég jól ki tudja kapcsolni az örökké zakatoló elmét.

Vidámság: Ez nem annyira egyszerű, mert még egy stand-up-olás sem tűnik egyáltalán viccesnek, ha jelen helyzetünkben nem tudunk igazán ráhangolódni. Ha jó kedélyűek és pozitívak tudunk maradni a nap nagy részében legalábbis, az mások számára sokat jelenthet, a legtöbb esetben többet is számít mint a tőlünk kapott információ.

Érdekes megfigyelésekre szert tenni: Az általunk megszokottól eltérő szituációkban újfajta tapasztalatokra teszünk szert. Mivel az idő legtöbbünk számára most valamennyire lelassult, nem siklunk át annyira felületesen a történteken. (Az is egy érdekes megfigyelés, hogy micsoda vad politikai ötletekkel jönnek sokan. Minden nap új próféták jelennek meg a színen, akik megmondják a tutit.)

Történelmi analógiák: Érdemes ezen a vonalon is elindulni, például azon, hogy voltak régebben is járványok. Még az is megtörténhet, bár nem túl valószínű, hogy éppen egy korszakváltás kezdetét éljük meg. Például eltűnődhetünk azon, hogy milyen nagy korszakváltást jelentett kontinensünkön a Római Birodalom megszűnése, mennyire másként kezdtek élni az emberek. (Bár az is lehet, hogy még ebben is tévedésben vagyunk, ki tudja, mit mutatnak még ki a korszakkal foglalkozó történészek.)

Játékosság: Homo ludens is vagyunk, nem csak sapiens, ezért mindig szeretnénk időt szakítani az önfeledt, könnyed szórakozásra.

A fenti tippeken túl, érdemes megfigyelni, mi az ami működik, ami jót tesz nekünk, hiszen a megszokott pótszereink és apró függőségeink mostanában nem nagyon vannak kéznél, találékonyabbnak kell lennünk.

Ez nem azt jelenti, hogy dugjuk a fejünket a homokba. A tájékozódás nagyon is ajánlott és érdemes mennél inkább tisztában lenni a helyzet alakulásával. Szerintem érdemes időt szánni arra, hogy az információ mozaikok rendezgetésével össze tudjunk rakni egy elfogadható képet, amit persze az újabb információk mindig egy kicsit módosítanak.

Viszont egy ponton túl már hajlamosak vagyunk túlagyalni a dolgokat, és mivel ilyenkor az elménk körben forog mint a saját farkát kergető kiskutya, a sok agyalástól egy idő után depisek is lehetünk.

Ezen túlmenően érdemes mások helyzetébe is beleképzelni magunkat. Az egészségügyi dolgozók most a legleterheltebbek, aki érez magában elég erőt és elszántságot, segítsen nekik valamilyen módon, ha megteheti. Az ő munkájukhoz viszonyítva még egy karantén helyzet sem igazán kemény.

Nehezen értelmezhető, hogy mit jelent a „munkaalapú társadalom” szlogenje. Egyrészt gyakorlatilag minden társadalom munka alapú az egyes mini államok, adóparadicsomok kivételével, ami azt jelentheti, hogy nem akarjuk, hogy adóparadicsommá váljunk. Bár néhány adónem alacsony szintje (társasági adó) mintha ennek ellentmondana, hiszen a kormány adóversenyt hirdetett, hogy a befektetők számára vonzó terep legyünk.

Valószínűleg azt akarná jelenteni, hogy ne az ügyeskedés és a járadékvadászat legyen a meghatározó a jövedelem szempontjából, emiatt megszüntették a korkedvezményes nyugdíjat, az ún. szocpolt és befagyasztották a családi pótlékot. Más területeken viszont a járadékvadászat új formái terjedtek el, főként az EU pályázatokat használják sokan, a „jól informáltak”, a vagyonuk gyarapítására, emellett a kormány lazán átpasszol a hűbéreseinek (a szóhasználat nem véletlen) jelentős vagyonelemeket. Arról nem beszélve, hogy sok pozíció elvégzésekor (főleg kulturális téren) a silány minőségű munka is elmegy, ez másodlagos a politikai megbízhatóság mögött. Az élsport, főként a labdarúgás sem a munkáról szól, sokkal inkább a járadékvadászatról.

Az igaz, hogy a munkanélküliség az utóbbi években rekord alacsony szinten mozgott, azonban ez főként a globális konjunktúrának volt köszönhető. A közmunka hatékonysága megkérdőjelezhető, bár nyilván szükség van rá (már Orbánék előtt is létezett), de sem a 3 éves GYES, sem a Nők 40 korkedvezményes nyugdíj nem segítette a foglalkoztatást, a 13.havi nyugdíj meglebegtetése pedig ellentmond az arányos közteherviselés elvének egy gazdasági válság idején. A „munkaalapú társadalom” leginkább csak egy hatásos szlogen.

Valójában egy ösztönös elvről van szó, ami Orbán és körének a régi, feudális reflexeiből jön elő, a feudalizmus viszonyai között a jelentősebb földtulajdonnal rendelkező réteg másokat dolgoztatott a földén. (Még pár éve is hallottam ilyet, hogy valaki azt mondta, hogy „Majd jönnek a napszámosaim”.) Ha valaki elutasítja a teljes modernitást (illiberalizmus), akkor a régi beidegződései fognak előjönni és ne lepődjünk meg, ha az egész társadalmat szeretné katonás hierarchikus rendszerben meneteltetni.

Van a „munkaalapú társadalommal” egy olyan probléma is, hogy az elvégzett munka mennyisége vagy a ledolgozott munkaórák száma semmit nem mond, a németek például jóval kevesebb munkaórát dolgoznak mint a görögök, amire a technológiai színvonal és a szervezettség különbsége ad magyarázatot. A magyar munkahelyekkel is pontosan ugyanazok a problémák mint a görögöknél, emiatt a hozzáadott érték még „békeidőben” is igen alacsony, az utóbbi években megszokott jelentős béremelések is csak a munkaerőhiánynak köszönhetőek.

A modern vállalatnál jellemzően különféle célkitűzések vannak és költségkeretek, de senkit se érdekel, hogy a dolgozók ezt mennyi munkával, hogyan valósítják meg. Leginkább automatizmusokra épülő rendszerekről, a rendszereket felügyelő dolgozókról van inkább szó. Azt is lehet hallani vállalkozóktól, hogy a „régi munkaerkölcs kellene, hogy újjáéledjen”, ilyen erővel azt is mondhatnánk, hogy térjenek vissza a ’80-as évek, első+második gazdaság, amikor sokan szó szerint halálra dolgozták magukat. Most is gyakori, illetve a válság előtt jellemző volt, hogy sokan napi tíz óránál többet dolgoznak, plusz a szombatok egy részét. (Mennyire családpárti a kormány, ha ezt természetesnek veszi?) A magyar tulajdonú vállalkozásoknál jellemzően alacsony szintű tömegtermelés folyik, mezőgazdaságban és iparban egyaránt, a saját fejlesztés gyenge szinten mozog, ezen kellene leginkább változtatni.

Tudás alapú társadalomra lenne inkább szükség, amiről nem beszél senki, hiszen jelentős bepótolni valók lennének a gazdasági elit szintjén is (modern technológia, számítógépesítés, hatékony munkaszervezési rendszerek stb.) A kötelező nyelvvizsga eltörlése az egyetemi diploma feltételeként megint csak egy befelé forduló, a világtól és az EU-tól önmagát egyre inkább elszigetelő társadalom képét idézi fel. Hiába erőlteti a kormány, nyilván nem lehet mindenkiből mérnök vagy orvos, akinek az ún. humán oldal az erőssége most  rosszul járt, mert a kormány úgy gondolja, hogy ezen a téren az ideológiai harc a legfontosabb, a humán értelmiségi leginkább csak zavaró elem.

Az alapjövedelemnek nem vagyok a híve, (voltaképp most is van ehhez hasonló, a nagyon alacsony összegű szociális segély), azt egy másik végletnek tartom. Viszont valamilyen jövedelem pótló támogatást kellene adni azoknak, akiknek megszűnt a munkahelyük és idén nagy valószínűséggel nem is fognak tudni ugyanazon a területen elhelyezkedni, nekik a három havi munkanélküli segély nem lesz elegendő, tartósan magas munkanélküliséggel kell számolni a képzettek körében is. A teljesen képzetlenek is rosszabb helyzetbe fognak kerülni a jelenleginél.  

Méltányosság és igazságosság: hogy ezek nálunk sosem voltak fontosak, abba a társadalom nagy része már beletörődött. Holott az ipar és a nem állami szolgáltató szektorban dolgozó milliók fizetése fog csak csökkenni vagy lenullázódni, az állami szektorban levőké és a nyugdíjasoké viszont nem. (Ergó: bele kellene tolni sok pénzt, hagyni az inflációt elszállni, átképzési programokat kellene indítani és megtámogatni a munkaerő felvételt.)

A járvány során nagyon jól kijött ismét, hogy a túlságosan liberális felfogás éppolyan káros volt mint az autokrata, ettől eltekintve mindenki nagyjából hasonló lépéseket vezetett be, mert nem nagyon van más. Kormányunk is hasonló lépéseket tett bár kissé vonakodva, mintha lenne sajátosan „magyar út”, a járvány kezelésében. Az viszont feltűnő és példátlan, hogy mennyire a munkaadói oldalt képviseli a munkavállalókkal szemben. Doktriner szemlélettel nem hajlandó az eddigi pályán változtatni, sőt inkább ráerősít, nem hajlandó átcsoportosítani onnan ahova eddig is rengeteg pénzt tolt be (állami projektek, agyontámogatott mezőgazdaság, sport stb.)

Ahol a járvány eddig a legnagyobb problémát okozta, azok leginkább a sűrűn lakott nagyvárosok, ahol a vírus terjedése gyorsabb, a ritkán lakott településekre később juthat el (de nem kizárható, hogy azokra is eljut). Kiéleződik a generációs ellentét és a jövedelmi szakadék is mélyül, a kormány viszont mintha nem fogná fel a helyzet súlyosságát, egyelőre csak a saját ideológiai csőlátásának a keretein belül tud gondolkodni.

Ez egy felvetés csupán, aminek a végiggondolásához mások segítségét kérem. Ha úgy fogjuk fel, hogy a járvány egy „vis major” helyzet, amiről az állampolgárok nem tehetnek, akkor milyen kárpótlás járna nekik az államtól, hogy a helyzetük ne romoljon jelentős mértékben, és ne érje őket gazdasági sokkhelyzet?

Nem sok statisztikai adattal rendelkezem, leginkább az inflációszámításhoz használt fogyasztói kosárra támaszkodom.

Ez alapján az egyik nagy költségtényező a magyar háztartásokban az élelmiszer 25% körüli részaránnyal (tőlünk nyugatra valahol 10-15% körüli csupán), úgy gondolom hogy ennek a mértéke nem nagyon csökkenthető, ha törekszünk az egészséges táplálkozásra, sőt az átmenetileg megnövekedett kereslet és a szállítási problémák miatt számos élelmiszer ára még nőtt is. (Tegyük fel, hogy a gyakoribb otthoni főzés csökkenti a költségeket, ami valamennyire kompenzálja a drágulást.)

Egy másik eléggé fix költség a háztartási energia 8%, ez se igen csökkenthető. Az össz lakásfenntartási költségek nincsenek külön feltüntetve, pedig akár bérleti díj, akár javítás, felújítás formáját ölti, akár háztartási gép cserét, valahol ezt is figyelembe kellene venni, legyen mondjuk a rezsivel együtt cakk-pakk 25%. (Aki hitelből finanszíroz csak az járt jól eddig még a kormány intézkedéseivel.) A lakhatási költségek nagy része nem nagyon halasztható, például nálunk általában akkor cserélnek le valamit ha az tényleg elromlik, nem akkor ha ráunnak.

A gyógyszer és gyógyáruk 3% (a nyugdíjasok esetében 6%), ez is fix. Szeszes ital és dohányáru 10%, ami talán csökkenthető, de a nullázása életszerűtlen, legyen átlagosan min. 5%. (Sőt ha úgy veszem, hogy bármilyen költséges szenvedélybetegség ide tartozik, ez valszeg. még ennél nagyobb is lehet.) A ruházkodás, egyéb cikkek, üzemanyagok, szolgáltatások lecsökkenthető (illetve már figyelembe vételre került a lakásfenntartási költségekben), bár nem nullázható, mondjuk marad 7%.

Ezzel a matekkal 65% körül vagyunk, ami persze durva átlag, mert egy szegényebb család többet költ élelmiszerre és eddig sem ment üdülni vagy csak nagy ritkán. Azok jártak „jól”, akik a jövedelmük nagy részét utazásra és szórakozásra költötték, az éttermeket sem kihagyva, hiszen a karantén idején minderre nincs mód és a jövedelmük több mint 1/3 része megmaradhat ebben a nehéz időszakban ha ugyanannyit keresnek mint eddig, vagy pedig ennyi kieső jövedelmet viselnek el. Míg mások, akinek a pénze rezsire, gyógyszerre és élelmiszerre ment el, nem tudnak semmit megspórolni, vagy pedig jelentős életszínvonal csökkentést szenvednek el (pl. egészségtelen táplálkozás).

A fenti számok alapján tehát, ha azt vennénk figyelembe, hogy mi lenne úgy igazságos, hogy senki ne járjon rosszul, valahol 65% körül lehetne meghúzni a határt, amilyen bérkiegészítést kellene adni, az átlag alattiaknak ennél többet, az átlag felettieknek kevesebbet. Ha valaki elvesztette az állását és nincs semmi jövedelme, akkor a régi fizetésének 65%-át kellene, hogy kapja segélyként (egy előre megállapított fix időtartamra, mondjuk 3 hónapra, hogy ösztönözzük a munkavállalásban), illetve a minimálbér körül ez a határ 80% lehet, egy magas fizetési sávban pedig mondjuk 40%. (Megjegyzés, hogy a feketén keresők most rosszul járnának, ez igaz, viszont segítenénk a gazdaság kifehérítését.)

Mondván azt, hogy a jövedelem csökkenése nem az állampolgár hibájából következett be, hanem egy előre nem látható természeti csapás következtében. A nagypolitika szempontjából azonban (legalábbis erre mifelénk) az egyéni szintű igazságosság sokad rangú szempont volt mindig és most is az. Hosszabb távon valóban van egy olyan jogosnak tűnő és sokak által elfogadott szempont, hogy a magyar tulajdonosi kört (gazdasági elitet) és a középosztályt kell erősíteni, úgy gondolom, hogy most rövidtávon ez kevéssé méltányolandó. (Nem beszélve arról a szempontról sem persze, hogy az egyes rétegek gazdasági befolyása vagy szavazattámogatása is sokat nyom a latban a politikai döntéseknél.)

Természetesen vannak gazdaságpolitikai célú megfogalmazások is, hogy kit mennyivel támogassunk, bár ezek inkább már a cégekre vonatkoznak, ami elválasztható a lakossági támogatásoktól. (Mivel ez megint a talpon maradásról szól, nem keverném bele a lenullázódott lakossági fogyasztás mesterséges élénkítését, rövidtávon.) Ez a fajta támogatás már olyan kérdéseket vet fel, hogy melyek a hasznosabbak nemzetgazdasági szempontból, például támogassuk az autóipart és azt, hogy mindenki hamarabb lecserélhesse az autóját vagy pedig csak olyan esetekben, amikor ez elősegíti a környezet védelmét.

Ha pedig a támogatási rendszer nagyon bonyolult (mint nálunk is afelé tendál), akkor azok fogják igénybe venni leginkább, akik különösen jól informáltak, főként a tűz közelében levők.

Az pedig megint kérdéses, hogy eddig pénzekkel túltömött ágazatokat próbáljunk-e fenntartani mesterségesen pár hónapnál hosszabb távon is (állami lélegeztető gépen, bár ez a szóhasználat most eléggé morbid) vagy pedig elég lenne az is, ha az állam nem DIKTÁLNA, csupán orientálna. (Nyilván ez egy bújtatott javaslat a részemről, mivel az ismereteim inkább a light-os verziót támasztják alá.)

Persze az, hogy kinek mi fáj legjobban a mostani válság idején az nagyon szubjektív dolog, miniszterelnökünknek például legalább két nagy csapást kell kihevernie idén: a foci EB és az olimpia elmaradását…