Felejtsük el azokat a dogmákat, amiket a közhiedelem folyamatosan sulykol a nyugdíjrendszerrel kapcsolatban például azt, hogy az aktív dolgozók aránya fogja meghatározni a nyugdíjak szintjét. Persze jó dolog, ha sok gyerek születik többféle okból is, de nem elsősorban a nyugdíjak miatt, amelyek szintjére legalább 3-4 tényező jóval nagyobb hatással van. Ez csupán egy idejét múlt mennyiségi szemlélet, a szocialista tervgazdaságot idézi, hogy a gyerekek számában gondolkodunk.

1.A megtermelt érték (GDP) a jó kiindulópont

Amikor az átlagosan ledolgozott munkaidő folyamatosan csökkenő trendet mutat, számos területen az automatizálás redukálja le a munkaerőigényt és teszi fokozatosan „feleslegessé” az embert, akkor nem az lesz a meghatározó, hogy mekkora az aktív dolgozók aránya, hanem sokkal inkább az, hogy a munka mennyire hatékony, mennyi az egy fő által megtermelt érték.

Tegyük fel, hogy növekszik az automatizálás, és habár pongyola kifejezés, de igen elterjedt, hogy kevésbé leszünk „összeszerelő üzem” – és ez lehet az egyetlen reális pálya, hiszen a szlovákoknak is csak rövidtávon bizonyult jó megoldásnak, hosszabb távon ráfizettek, másrészt vannak erre nálunk sokkal alkalmasabb jelentkezők, Kína és India például. Ebből következően a gazdaság több ágában is a dolgozók nagyobb része manuális munkák helyett különféle automata gépeket vagy rendszereket fog felügyelni, ezáltal növekszik a megtermelt érték, ezáltal a nyugdíjakra költhető összeg is.

Emellett ha a termékeink vagy a szolgáltatásaink speciálisabbak, kevésbé tömegtermékek (egyes élelmiszerek és kézműves termékek jutnak az ember eszébe, de a lehetőségek köre ennél sokkal nagyobb), akkor automatizált gyártás nélkül is magasabb áron értékesíthetőek, ami szintén egy reális út.

Emiatt még ha a nyugdíjasok aránya meg is növekszik a társadalmon belül, az sem jelenti feltétlenül, hogy a nyugdíjak összege reál értékben csökkenni fog. Fordítva is igaz ez, ha a fiatalok sokan vannak ugyan, de képzetlenek maradnak és csak egyszerű munkákra alkalmasak, akkor az adókból és járadékokból nem fog tudni az állam magas nyugdíjakat fizetni.

2.Mennyit akar költeni a kormány a nyugdíjasokra?

Egyértelmű, hogy nálunk a GDP-hez viszonyított nyugdíj kiadások aránya nem magas (például jóval alacsonyabb mint a lengyel), ráadásul csökkenő trendet mutat.  Ha ehhez még hozzá is vesszük az egészségügyi kiadások nevetségesen alacsony összegét, akkor is jól látható, hogy a kormány nem akar költeni az idős generációkra. Ez szerintem nem feltétlenül hiba, amennyiben inkább a családok támogatására és a gazdaság dinamizálására költünk (nem az állami bürokrácia növelésére vagy cégek, sőt egész ágazatok mesterséges pumpálására teljesítményigény nélkül), akkor a dolog nagyjából rendben van.

A 13.havi nyugdíj visszavezetése csupán porhintés, hiszen reálértékben évi 2% körüli, az infláció mérésének mondjuk úgy, hogy "statisztikai hibahatárának" megfelelő szintről van szó, ráadásul mindig utólagosan, az év végén. (Ezzel szemben sok éven át csak inflációkövető nyugdíjemelés volt, na meg egy kis zsebpénz decemberben.)

Ne legyen félreértés, nem azt mondom, hogy költsünk többet nyugdíjakra, hogy ez jó dolog lenne, sőt. Csupán azt, hogy a kormányok nagymértékben képesek befolyásolni a „nyugdíjkassza” méretét. Kényes kérdés, hogy oldják meg a kormányok azt, hogy a nyugdíjasok ne buktassák meg őket akkor, ha a jövedelmekben mérhető relatív társadalmi státuszuk romlik. A Fidesz kormány a nyugdíjasok támogatását egyrészt a stabilitás ígéretének eléggé jó szintű megvalósításával érte el (ugyanis a stabilitás a nyugdíjasok számára fontosabb mint a fiataloknak), másrészt a kevéssé tájékozott időseket nem kis demagógiával, indulatok gerjesztésével nyerte meg magának.

Nyugat-Európa nálunk elöregedettebb társadalmai általában jóval többet költenek nyugdíjakra nem csak abszolút értékben, hanem a GDP százalékában mérve is, emiatt sem látszik megalapozottnak a nyugdíj összeomlásával riogatni.

3.Nyugdíjkorhatár

A magyar nyugdíjkorhatár a várható élettartamhoz viszonyítva lényegében nem alacsonyabb mint más országokban, talán a hölgyek esetében valamennyivel igen, a férfiak esetében viszont még magasabbnak is mondható. Abban az esetben, ha az egészségügyi ellátás annyira magas szintű lenne és a lakosság nagy része valóban egészségesen élne, ez esetben a növekvő várható élettartam indokolná a korhatár emelését. Nálunk nem nagyon látni ennek a jeleit, sokkal inkább csak a statisztikákban mint a mindennapi tapasztalatokban. Ezzel szemben például a versenyszférában, ahol a teljesítmények jobban megméretődnek, a hatodik ikszen túl csak a kivételesen jó fizikai és mentális állapotban levők remélhetnek elfogadható szintű munkát és megfelelő fizetést, képzettségüktől lényegében függetlenül.

4.Nyugdíj mint alapjövedelem-szerű ellátás

Még egy érv, hogy amikor az alapjövedelem jellegű ellátások felé halad több ország is, akkor épp az idősebb korosztály lehetne az egyik, amelyik szóba jöhet. A nyugdíj elvileg lehetne akár egy viszonylag nivellált, alapjövedelem szintű ellátás is vagy valamennyire közelíthetne ehhez, és akinek ez túl kevés az dolgozhatna naponta pár órát vagy a megtakarításait élhetné fel. A nyugdíjrendszer alapvetően nem arra szolgálna, hogy (extrém esetben) idős emberek világkörüli útjait finanszírozza.

A jelenleginél jobban nivellált nyugdíj furcsán hangozhat, de gondoljunk bele, hogy valaki például vállalkozó volt és azért fizetett kevés járadékot évtizedeken át, mert az adórendszerünk teljesen kifacsarta, sokakat pedig a cégek feketén foglalkoztattak vagy minimál bérre jelentettek be és ennek isszák most a levét. Ezzel szemben mások nagyobb létbiztonságban voltak állami alkalmazottként, és nem kényszerülnek rá, hogy életszínvonaluk fenntartása érdekében dolgozzanak a nyugdíjba vonulásukat követően.

Amiért nálunk fel sem merülhet, hogy az öregségi minimál nyugdíj a jelenleginél jóval magasabb összegű lehetne, akár hatvan évtől is, annak gátja a társadalom nagy része által támogatott feudális, rendies szemlélet. Amíg a középrétegek elfogadják, hogy az elitet kell még jobban megerősíteni és a lecsúszottakat még inkább kizárni, amíg ez a szemlélet dominál, addig a méltányossági és szociális szempontok mindig háttérbe szorulnak, a nyugdíjrendszerünk merev, áttekinthetetlen és igazságtalan marad.

5. A gyerekek száma

Ha már létezik egy családtámogatási rendszer és a gyerekek számát figyelembe vettük a különféle állami támogatások, adókedvezmények, hitelek és egyéb kedvezmények esetében, akkor nem lenne fair ezt még egyszer a nyugdíjrendszerbe is beszámítani. Különösen az előző pontok figyelembe vételével.

Az igaz, hogy számos szolgáltatás nem vagy nem megfelelően automatizálható és igényeljük is a közvetlen emberi kapcsolatot, emiatt ezek ára folyamatosan magas marad, sőt még drágulhatnak is. Leginkább a különféle szolgáltatások területe az, ahol munkaerő hiány lép fel és lépett is fel azokban az országokban, ahol a társadalom elöregedett. Ilyen esetben alapvetően két választása van az idős generációknak (ez tényleges választás, hiszen leadhatja szavazatát az egyes irányokat képviselő pártokra). Vagy elfogadja, hogy a szolgáltatások drágák és ezzel kell együtt élnie, vagy pedig arra szavaz, hogy a kevésbé fejlett országokból érkező vendégmunkások kell, hogy végezzék, még a közbiztonság némi romlása árán is. A brit nyugdíjasok jelentős része például konkrétan arra szavazott (bár valszeg. nem tudatosan) a Brexit esetében, hogy vendégmunkások helyett inkább a (volt gyarmatokról érkező) bevándorlókat látják szívesebben.

Át kell gondolni, hogy mire való a nyugdíj

Valójában nem valami életcél, „megérdemelt pihenő” lenne nyugdíjasnak lenni. Az egyik cél lehet az unokák nevelésében való részvétel, másik ugyanennyire fontos cél, hogy egy életkor fölött alapjövedelem szintű megélhetést biztosítson, amit akár 30 vagy 50%-os mértékben is figyelembe lehetne venni a nyugdíjak megállapításánál. A társadalmi közeg eleinte nem biztos, hogy teljes egészében támogatná ezt az irigység faktor miatt (mindenki a hozzá hasonló státuszúakhoz méri magát), de ezen túl kellene tudni lépni.

Éppúgy mint azon a szemléleten, hogy vannak a "nyuggerek" vagy a "bácsik és nénik", akiket bizonyos kor fölött hajlamosak vagyunk gyerekként kezelni.

Lehetne például átmenetet, lépcsőket létrehozni az idősödő emberek számára, mondjuk 60 és 70 év között, amikor már kapnak állami jövedelmet is, de a legtöbben még részmunkaidőben képesek dolgozni. A szokásos hirtelen nyugdíjazást ugyanis a legtöbben, különösen a munkaképesek egyfajta sokként élik meg, és egy-két évig eltart, amíg hozzá tudnak szokni és át tudnak állni egy újfajta életmódra. Egyébként számos országban (tőlünk nyugatra inkább) szokás, hogy a nyugdíjasok jelentős része dolgozik valamit, aminek nem feltétlenül az anyagi kényszer az oka.

Vágjunk a közepébe: Bizony sokaknak csalódást okozott a tudomány, amikor a járvány közepén nem lehetett elmondani, hogy teljesen a helyzet ura volt, hiszen gyakran kaotikus, egymásnak ellentmondó információk jelentek meg a különféle médiumokban a különféle szakértők vagy magukat annak mondók szájából.

Az influenza mintájára képzeltük el

A legtöbben úgy gondolták, hogy az influenza vírushoz lényegében hasonló kórokozóról van szó, holott a hasonlóság inkább felszínes: szintén elsősorban légúti tüneteket okoz és a leginkább veszélyeztetett csoportok (idősek és általában a meggyengült ellenálló képességűek) is erős átfedésben vannak az influenzával, de ebben nagyjából ki is merül a hasonlóság. Az igazi specialista szakértők kevésbé kaptak hangot, az ő hangjukat elnyomták azok, akik szeretnek szerepelni, magukat előtérbe tolva osztani az észt. (Például az, hogy valaki orvos, még nem elegendő ahhoz, hogy elegendő szakértelemmel bírjon egy új kórokozó megítélésében.) Általában szeretünk mindent már ismert dolgokhoz hasonlítani, valamelyik jól bevált skatulyába berakni.

Meglepő pofonok

A betegség terjedése nem várt módon (az egészségügyiek és a döntéshozók számára is meglepő módon) történt, ún. mikrocseppekkel is, például a hangos beszéd, éneklés révén is. A másik meglepő fejlemény az volt, hogy teljesen tünetmentes egyének is terjeszthetik, és még lehetne sorolni a nem várt sajátságokat (sokáig a szervezetben maradhat, olykor egyeseknél még visszaesést is okozhat). A terjedés kezdőpontjait sem sikerült eleinte beazonosítani egyes országokban, valószínűsíthető hogy Kínából, Vuhan területéről indult ki, de ez a meghatározás még nem elég pontos.

A tudomány rendszere alapvetően lassan és nehézkesen működik, több független vizsgálatnak is igazolni kell a feltételezéseket, és sok esetben az intézményi szemléletmód sem elég rugalmas ahhoz, hogy ne ragaszkodjunk egy darabig különféle hibás elképzelésekhez.

Régi, 19.századi tudományos módszerek

A több mint száz éves ismeretek többnyire jól használhatóak voltak, mint például a fertőtlenítés (Semmelweis Ignác és mások találmánya), vagy például azok az egyszerű statisztikai számítások, amelyek alapján a tömegrendezvények betiltásra kerültek, valamint az egyszerűbb modellszámítások is ezeken alapultak.

Ezen kívül a járványok terjedésével foglalkozó, leíró történelemtudomány ismeretei alapján beláttuk, hogy semmi olyasmi nem történt, ami száz évenként vagy annál gyakrabban ne fordulna elő az emberiség történelmében. (A globalizáció gyorsította ugyan a járványok terjedését, de segítette az ellenük való küzdelmet is.) Helyi járványellenes erőfeszítéseknek és némi szerencsének köszönhetően tudtuk csak megúszni eddig más, komoly világjárványok kitörését (pl. SARS2 és Ebola esetében).

Az, hogy egyes vitaminok növelik a szervezet ellenálló képességét nagyjából a 20.század elejének biológiai tudása, szintén nyomott valamit a latban.

Mindezeken kívül, sőt ezeket is megelőzően ha csak a józan eszünkre hallgattunk, a távolságtartás, maszk használata, kézmosás – az ilyen egyszerű szabályok betartása volt talán a leghasznosabb.

Amit a modern tudomány hozzá tudott tenni

Mindenekelőtt a tömegesen végezhető tesztelési eljárások, ami nagyon hasznosnak bizonyult, ilyesmi néhány évvel ezelőtt se létezett még.

Az internet mai fejlettsége és az okos telefonok elterjedtsége lehetővé tette a távoktatást valamint a kapcsolattartást még a karanténban levőkkel, ez is abszolút 21.századi történet.

A betegség gyógyítása terén azonban látványos áttörésekről nem lehet még beszélni, bár a kórházak felszereltségétől is függött a gyógyulások száma. Annak ellenére sem volt átütő siker, hogy a különféle laborokban alaposan feltárták a vírus összetevőit és működését. Ugyanis hiába ismerjük a kórokozót, ez még messze nem elégséges a gyógyításhoz és a megelőzéshez, hiszen az elviekben megfelelőnek tűnő hatóanyagot, eljárást a bonyolult emberi szervezetben komolyabb mellékhatások nélkül kell tudnunk alkalmazni. Emiatt hosszú idő is eltelhet addig, amíg az adott kórokozó gyenge pontját célba tudjuk venni az emberi szervezet károsítása nélkül.

Próba-szerencse alapú eljárások is néha célravezetők lehetnek, azonban rengeteg klinikai vizsgálatot kell elvégezni annak érdekében, hogy egy adott szer hatásossága és a szervezetünkre való ártalmatlansága egyaránt bizonyítást nyerjen. Olyan gyógyszer nincs is, ami akár az egyik feltételt ezek közül teljes mértékben képes lenne kielégíteni, csak olyan ahol a valószínűségek eléggé jónak mondhatóak ahhoz, hogy az oltóanyagot akár megelőzés, akár gyógyítás céljára engedélyezni lehessen.

A tudományellenesség és konteók fő oka a személyesség hiánya

A konteóhívők szempontjából még egy szuper jól teljesítő tudomány se lenne eléggé meggyőző, aminek oka a tudomány alapvetően személytelen jellegében keresendő. (Éppen a személytelensége az, ami az eredményeinek a széleskörű alkalmazhatóságát lehetővé teszi.) Ennek a megértéséhez hozzásegít egy analógia. Tegyük fel, hogy háborúban állunk, és habár a legtöbb esetben a katonáknak csak egy kis része találkozik ellenséggel bármilyen módon, vagy vesz részt éles bevetésen, ők azonban elmesélik a történeteiket a többieknek, akik ily módon megismerik a háborús valóság számukra mindenképp rendkívülinek mondható oldalát.

A mostani járvány azonban olyan jellegű, hogy kisebb gócokban koncentrálódott és öltött tömeges méreteket, emiatt (mondhatni szerencsére) sokaknak nincsenek olyan ismerőseik, akiktől első kézből hallhattak volna a betegségről. Emiatt sok esetben leginkább beállítódás kérdése, hogy ki mit hisz el a különféle médiumok által továbbított hírekből, és azok akik alapvetően személyes okokat keresnek az adott jelenségek mögött, ők hajlamosabbak erősen megkérdőjelezni a híreket (azok valóságtartalmatól függetlenül). A személytelenség egyértelműen egy modern kori vívmány, az elvont gondolkodás eljterjedtté válása lényegében „újkori fejlemény”, sokan még a személyes, érzelemvezérelt, ösztönösebb síkon szeretnek maradni.

Egy kisebb közösségben, például egy F.B.-s oltásellenes szektában is inkább a személyesebb, közösségi kapcsolatok iránti vágyunk fog teljesülni, az ezekhez csatlakozók még azt is figyelmen kívül hagyják, ha egy oltóanyag néha más kórokozók ellen is védelmet jelenthet, mint jelenleg a COVID ellen a BCG oltásról ez nagy valószínűséggel feltételezhető.

Ettől eltekintve az emberek nagy többsége eléggé jól megértette a fő problémákat, ami a járvány okozott és igyekezett az előírásokat betartani, a különféle konteó hívők aránya nem jelentősebb mint bármely más, az egész társadalmat érintő probléma esetében.

Jelenleg döntetlenre állunk

A tudomány a korona vírus elleni harc első félidejét nagyjából döntetlenre hozta. Kiismerve az ellenség jellemzőit most jó esély van rá,  (a különféle kutatócsoportok jól koordinált, összehangolt munkáját feltételezve), hogy a második félidőben, ami már elkezdődött és még idén várhatóan véget ér, egyértelmű győzelmet arasson az új korokozó felett, még akkor is ha nem tudhatja maga mögött a közvélemény teljes támogatását.

A szélsőséges politikai felfogású egyénekre nem csak az a jellemző, hogy átírnák a múltat és különféle mítoszokat kezelnek tényként, hanem az is, hogy egyes korszakokat szeretnének nem létezőnek, meg nem történtnek tekinteni. Egy rejtett párhuzamot látok kétféle radikalizmus, szélsőbal és szélsőjobb között ezen a téren, mivel mindkettő merev ideológiák alapján skatulyáz be és ítél el akár egész korszakokat, az adott korokban élt politikai vezetőket a mai normák, pontosabban a saját szigorú és képmutató normáik alapján képes megbélyegezni.

E logika alapján belátható, hogy csak az a történelmi személyiség lehet elfogadható, aki egyrészt hibátlan és tökéletes (vagy legalább a hibáit nem ismerjük), másrészt valójában egyetlen régi vezető sem érdemel szobrot, mert gyakorlatilag mindenkinek a kezéhez valamilyen módon vér tapadt. (Talán az anarchia lehetett volna az egyetlen elfogadható rendszer?)

Az USA-ban és más nyugati államokban annak a tükörképe zajlik mint nálunk az utóbbi években történt, bár tény, hogy sokkal látványosabb módon. Ott a „rabszolgatartók”, nálunk a kommunistának bélyegzett személyek azok, akik gyakorlatilag nem érdemelhetnek szobrot semmiképpen. Nyilván nem az értelmiség műveltebb rétegei hozzák ezeket a döntéseket, hanem azok, akik zsigerből politizálnak, - ez valamivel kifinomultabb módon ugyan, de nálunk se annyira ritka.

Az USA egyik legnagyobb elnöke Abraham Lincoln sem volt eleinte rabszolgatartás ellenes, sőt többször is hangoztatta, hogy senki ne gondolja azt, hogy ha a „feketéket” felszabadítjuk, azzal egyenlőnek is fogjuk őket tekinteni. Az ő szobrát vajon mikor fogják ledönteni? Na most gondoljunk bele abba, hogy az USA-ban vagy Belgiumban vagy máshol pár évszázaddal ezelőtt biztosan volt pár olyan ember, aki ezt  másként gondolta, de őket helyből kiröhögték, mert egyszerűen nem kaphattál vezető pozíciót, ha az általad hangoztatott vélemény nagyon eltért a közvéleménytől. Sőt ha nagyon szembe mész a közvéleménnyel és nem tartod meg magadnak amit gondolsz, akkor örülhetsz, ha nem nyilvánítanak sült bolondnak.

Ami nálunk történt az utóbbi időben az inkább csak formailag különbözött, nem annyira a lényegi tartalmát tekintve a mostani USA-beli eseményektől. Nagy Imre vagy Nyers Rezső megkapta a bélyeget, hogy kommunisták voltak és kész. Egy megszállt országban, ahol a birodalmi központ Lenin-szobrok és orosz hősi emlékművek tömkelegével fitogtatta a hatalmát, vajon milyen esélyei voltak annak, aki valamit tenni akart volna a közéletben, jobbító szándékkal? (A „passzív rezisztencia” a ’48-49-es szabadságharc után is csak mítosz volt, felejtsük el.) Templomba nyilván nem járhatott és kénytelen volt szépen bemagolni a kommunista ideológia dogmáit és használni a tolvajnyelvét. (A másik út egy kommunista ellenes politikus számára csak a börtön irányába vezethetett.) Aki ma annyira elítél valakit csak azért, mert kommunista volt (semmi másért), nem ritkán ugyanolyan janicsárként szolgálja az uralkodó rendszert (puszta érdekből és számításból), mint az előző rendszerben sokan annak idején.

A fent említett két személynek nagyon pozitív és előremutató dolgokat köszönhetünk, ennek ellenére mivel „kommunisták” voltak, Nagy Imre köztéri szobrát áthelyezték, Nyers Rezsőnek pedig lecsökkentették a nyugdíját. Egy rendszer jobboldali radikálisai szeretnének kitörölni egész korszakokat az emlékezetből, nálunk leginkább a kommunizmusét, vagy ha nem lehet, akkor feketére kell festeni éppúgy, mint nyugaton teszik ezt a szélső balosok a rabszolgatartással és a gyarmatosítással.

A radikalizálódó állampolgár csak a saját elveit és érdekeit nézi, fel sem merül benne, hogy mások szempontjait és sajátos helyzetét is valamilyen módon figyelembe kellene vennie. Végül a fekete-fehér előítéletességet, a rasszizmust erősítik az alapvető szándékukkal ellentétes módon.

Ilyen logika alapján elítélhetők lennének Bocskai és Bethlen erdélyi fejedelmek, mert kegyetlenek voltak és a törökökkel szövetkeztek (ez volt pedig az egyetlen reális opció), de gyakorlatilag bárki a magyar történelemből, mert több kegyetlenséget is elkövettek, vagy pedig épp azért, mert túlságosan megalkuvóak voltak egyesek szemében.

Az a különös, hogy azok a jobboldali emberek, akik a gyarmatosítást egyértelműen elítélendőnek tartják, most valószínűleg mégsem üdvözlik a szobordöntögetéseket, mert az indulatos, a józan értelmet nélkülöző akciók majdnem mindenkiben visszatetszést keltenek. Mindegy, hogy melyik oldal mozgósít jobban és viszi az embereket az utcára mindenféle elvont, ideológiai töltetű követeléssel (nem pedig konkrét célokkal), az mindig nagy kárt okoz, nem annyira anyagi értelemben, mint amennyire a társadalmi kohéziót és bizalmat képes rombolni.

Nem keresek igazán ésszerű magyarázatot és mentséget ezekre a tettekre, mert valójában nem nagyon vannak ilyenek, ugyanis az indulatvezérelt politizálás nem fér össze az észérveken és meggyőzésen alapuló közéleti fellépéssel. Leírták már, hogy a tüntetések fő motívuma a hatalom kinyilvánítása, gyakorlatilag egy öncélú, artikulálatlan hatalomgyakorlásról van szó azok részéről, akik az adott pillanatban úgy érezték, hogy nincs elegendő eszköz a kezükben a saját sorsuk befolyásolásában. Pedig léteznek más utak is, az ún. polgárjogi mozgalmak ezek, Martin Luter King, Gandhi, Nelson Mandela mutattak rá példákat, talán inkább az ő gondolataikat kellene inkább előszedni és megújítva alkalmazni. (Nem beszélve arról, hogy majdnem mindenki egy kicsit rasszista, a gyakorlatban léteznek előítéleteink emberek különféle csoportjaival szemben, emiatt a rasszizmus teljes elítélésében van némi képmutatás).

A jelentős történelmi személyiségek emlékére állított köztéri szobrok nyilvánvalóban jelképek, egy adott korszak legjobb törekvéseinek jelképei. Minden egyes korszaknak megvannak a saját korlátai, közfelfogása, egyetlen korszakot sem lehet teljes egészében elítélni. Nem ugyanazt jelenti gazemberségeket kiagyalni és aktívan részt venni bennük, vagy pedig ha kényszerű megalkuvások árán is, de maradandó és emlékezetes teljesítményeket, tetteket hagyni magunk után. (Például Wass Albertet nem a politikai, hanem az írói teljesítménye alapján ítéljük meg, éppígy Woody Allen filmjei se lesznek se jobbak se rosszabbak amiatt, hogy a mostohalánya később az élettársa lett. Feltéve persze, hogy meg tudjuk őrizni a józan eszünket és nem válunk különféle hülye ideológiai divatok rabjaivá.)

A környezetvédelmi tudatosság a szokásoktól való eltérést igényli

A mindennapokban általában csak a szokásokat követjük és nem gondolkozunk el azon, hogy tevékenységünk mennyire környezetromboló. A legtöbben megelégednek egy-két szimbolikus értékű tettel, például nem vesznek műanyag zacskót, esetleg néha a környékbeli termelőktől is vásárolnak. Még ezekben az esetben sem biztos, hogy valóban környezetvédő alternatívát választanak, az viszont egyértelmű, hogy tipikus látszattevékenységekről van szó csak azért, hogy úgy érezzék, hogy ők bizony védi a környezetet. Nézzük már meg, mi van a zacskón túl, a saját házunk tájától kedve! A zacskónál jóval környezetszennyezőbb dolgokat fogunk találni, ezek nagy része persze közismert, de lehetnek meglepők is. Az összkép pedig ha belegondolunk igencsak sokkoló, az unokáink számára valszeg. még inkább az lesz.

Betonozás

A cement gyártása az energiaigénye miatt is nagyon környezetromboló, emellett a betonozáskor sok anyagot is meg kell mozgatni. Valóban kényelmes mindent jól lebetonozni, mert nem gazosodik és tisztán tartható, - hátránya ezzel szemben, hogy nyáron átmelegedik és hőszigeteket, hőkatlanokat hoz létre. Csak annyit betonozzunk, ami valóban szükséges, használhatunk például kavicságyat is helyette, építkezésnél is léteznek a betonnál jobb alternatívák, például a fa és a vályog. Agyonbetonozni mindent ez nálam a kulturális barbárság kategóriája, erőfitogtatás, az oroszok, kínaiak és az olajhatalmak járnak élen ebben többek között, az utóbbi időben azonban mi is a vas és a beton országa kezdünk lenni, mert az ilyen projektek látványosak és főként magasabb áron számlázhatóak. (Aki betonoz, annak kötelezővé tenném a szén-ekvivalenciában mért környezeti helyreállító tevékenységet, például erdősítést.)

Gyepesítés

A gyepesítés megint egy rossz hagyomány, amivel lassanként fel kell hagyni, mert vízigényes és energiaigényes is a karbantartása. Telepíthetünk helyette például méhlegelőket, vagy ültethetünk különféle fákat, amelyek árnyékoló hatása nyáron nagyon jó mikroklímát teremt, emellett szintén vonzza a különféle rovarokat és a madarakat. A gyep annak a kijelzése, hogy nincs nálunk sár, tiszták és rendesek vagyunk, viszont környezetkímélőnek nem mondható, emellett eléggé mesterkélt dolog is.

A ház mérete

A nagyméretű ház lehet a társadalmi státuszom kifejezése, hogy mindenki messziről láthassa, hogy „vagyok valaki”, de gondoljunk bele abba, hogy a különféle generációk manapság ritkán élnek egy fedél alatt, a fiatalok általában elköltöznek. (Kérdés az is, hogy mért kellene mindenkinek külön gyerekszoba?) Óriási lakrészek maradnak kihasználatlanul később, a legtöbb házunk tipikusan ilyen, és amellett, hogy a ház felépítése is a szükségesnél több energiát igényelt, a fűtése is költséges lesz. Egyébként szerintem még manapság is különféle szokások alapján építik a házakat, az energetikai tanúsítvány szinte senki sem érdekel. Pedig ha a ház falai, nyílászárói, tetőszerkezete jól szigetelnek, az nyáron is előny, nem csak télen.

Autó használat

Nem tartom hasznos dolognak, ha családonként kettő vagy ennél több autót használnak folyamatosan. Próbáljunk már elszakadni az autótól! Egyre nagyobbak a dugók, nehéz parkolóhelyet találni, az autó fenntartása rengeteg költség és gond, az értelmesebb tevékenységektől veszi el az időt. (A ma embere a mindennapos ügyintézésével csupa látszat problémával foglalkozik, pontosabban olyasmivel, amit ő állított elő teljesen fölöslegesen, ezért nem marad ideje elgondolkodni valóban fontos dolgokon.) Nehéz átállítani az agyunkat arra, hogy a biciklistát, a gyalogost vagy a busszal járókat ne nézzük le. Az autó ne legyen státusszimbólum, hiszen a házépítéssel ellentétben az autóvásárlásban nincs kreativitás, az autó típusa csupán a kis egónk miatt fontos, és megint csak nem túl nagy kifinomultságra utal. Mindenki tudja, hogy a benzin árát jelentősen fel kellene emelni, hogy tükrözze a környezetvédelmi költségeket, csak senki nem meri meglépni.

Ruhák

Ha nem elég a tároló szekrényünk, az nem biztos, hogy azt jelzi, hogy vennünk kell egyet, könnyen lehet hogy túl sok ruhát halmozunk fel folyamatosan, amelyek nagy részét nem is hordjuk. Valójában a márkásabb és tartósabb ruhákat és cipőket érdemesebb megvenni a környezet kímélése érdekében, vagy a másik végletet választani, turkálóból vásárolni. Vannak olyanok, akik nem hajlandóak elfogadni mástól még ingyen sem a fölösleges kabátot, mert az öltözetük valószínűleg az önképük fontos része, és elég szomorú, ha számukra az öltözködés valóban annyira fontos önkifejezési forma.

Élelmiszerek és italok

Sokan pazarolnak az élelmiszerekkel, ez a szokásunk még a járvány alatt sem változott. A legtöbben túl sok kalóriát visznek be, (ha csak a gyomruk össze nem szűkül az idegességtől), és emellett még a szükségesnél jóval több állati fehérjét is fogyasztanak. Az én személyes kedvencem egyébként a palackos víz, - fizetünk érte és még cipeljük is a közel csapvíz minőséget, mert x.y "pecsétje" rajta van (jó kis bürokraták vagyunk). Ennél jobban csak a cukrozott üdítők zavarnak (heti egy-két pohár még rendben lenne, mint az alkohol esetében is). Agyonfeldolgozott élelmiszert fogyasztani megint kényelmesnek tűnik rövid távon, még ha egészségünk szempontjából nem is az.

Adjunk esély a környezetvédelemnek

Hiába mutogatunk másokra, az összes fenti pont rajtunk múlik, pontosabban azoknak a meggyökeresedett szokásoknak a követésén, amelyek látszólagosan a középosztályi vagy afölötti életmódunkról tanúskodnak, hogy mégis „vagyunk valakik”, - miközben csak követjük a birkanyájat és nem gondolkozunk el rajta, hogy mit is teszünk. Tipikusan rossz fajta konzervatív magatartásmintákról van szó. Ha ezekkel a szokásokkal felhagyunk, akkor elősegíthetjük az újfajta társadalmi normarendszer (környezeti etika) kialakulását. Ezáltal adunk egy halvány kis esélyt a környezetnek, hátha közben lesz idő a zöld energiák elterjedésére és a gazdasági ágak „zöldítésére”, mielőtt a környezetünk teljesen tönkremegy. Mindenki folyamtatosan különféle pozitív és negatív példákat is jelenít meg mások számára, és ha egy új szokás eléri a kritikus szintet, akkor normává válik, ilyen például régebben a szemetelés kérdése, újabban pedig az avarégetés, ami az utóbbi időben vált egyre kevésbé elfogadhatóvá.

A magányosság egyéni szinten is leginkább egyfajta érzet mint tény, és magányos nemzet is leginkább az lesz, amelyik az akar lenni. A nagy magyar kesergés, hogy lám Trianon, ez is amiatt volt, mert magányos nemzet vagyunk… És itt nem tudunk más tenni mint széttárni a karunkat, belesüllyedünk az össznépi apátiába és zsákutcába jut a gondolkodás... A magányosság leginkább csak egyfajta érzet és kesergés, valóságalapja ugyanis zéró.

Herder jóslata, hogy a magyarság el fog tűnni a szláv tengerben ugyanannyira jött be mint bármilyen más hasonló jóslat, azaz semennyire. A szláv országok közül némelyek nálunk rosszabb demográfiai mutatókkal rendelkeznek, de nem különb e téren az egyik legnagyobb, nem szláv szomszédunk Románia sem. Az csak egy dolog, hogy a nyelvünk nagyon eltér az összes európai nép nyelvétől, de hogy ne lenne szövetségesünk az már távolról sem állja meg a helyét.

Inkább az volt a baj, hogy nekünk mindig volt fix szövetségi rendszerünk, leginkább az osztrák-délnémet vonal, amely katolikus többségű terület éppúgy mint minálunk. Románia szövetségesei ha voltak egyáltalán, akkor is távol voltak, mindig csak lavírozgatott a különféle nagyobb országok és birodalmak között. Mi viszont a dél-németekhez és osztrákokhoz mindig is erős gazdasági, kulturális és politikai szálakkal kötődtünk. Balszerencsénkre a fekvésük miatt ezek az országok többfrontos háborúra kényszerültek folyamatosan (Angliát például sosem fenyegette ez a veszély, de Oroszországot se nagyon), mi ennek a szövetségi rendszernek a legkeletibb tagjaként folyamatosan vesztes háborúkba sodródtunk, ami végül is igazságtalanul meghúzott határokhoz vezetett, még etnikai alapon sem indokolható módon. Nem mellesleg hátországunk se igazán volt, se nagy hegységek, ahová vissza lehetett volna vonulni.

Nézzük már meg, hogy melyik ország nem magányos? A hasonló nyelv semmit sem jelent. A lengyelek esetében pont a nagy szláv testvér Oroszország volt az, amelyik folyton gyepálta őket. A horvátok és szerbek értik egymást ugyan, de nem annyira szeretik, az egyikben a katolikus, a másikban a görögkeleti vallás a jellemző. A cseheket se lehet nagyon irigyelni, hiszen három oldalról németek veszik körül, szinte beékelődtek más jellegű kultúrákba. A franciák ős ellenségei a németek és angolok voltak, nem egyszer összefogtak velük szemben… Lehetne találgatni, hogy az olasz, spanyol, görög stb. országok közül melyik a legmagányosabb. Egyszerűen belátható, hogy mindegyik nép „magányos” valamennyire, de igazából egyik sem, mert erős gazdasági és kulturális szálak kötik őket másokhoz.

Az empátia, mások nézőpontjába való belehelyezkedés sosem volt az erősségünk politikai téren, ha az lett volna, akkor a trianoni tárgyalásra jóval felkészültebben megyünk és a többiek szándékait előre kiismerve több eredményt is érhettünk volna el. (Ez nem túl merész kijelentés, hiszen a zérót könnyű felülmúlni... Igaz ugyan, hogy ha nagyobb országban is élnénk mint most, attól még egy fikarcnyival se lennénk boldogabbak.) Az empátia most sem az erősségünk, nem gondoljuk, hogy más nemzeteket ugyanúgy sújthat a „balsors” mint minket. Amikor azt mondjuk, hogy „minket nem ért meg senki”, ez csak olyan mértékben igaz, amennyire mi megértőek tudunk lenni a más népeket ért csapásokkal kapcsolatban… A magyar közfelfogás és a külpolitika alapvetően mindig belterjes, befelé forduló volt, így szinte önbeteljesítő jóslat módjára működött, hogy „mindenki ellenünk van”.

Magányosság helyett mondhatjuk viszont, hogy az identitás egy teljesen természetes igényünk és mindig arról szól, hogy világos módon kifejezzem és megkülönböztessem magam másoktól, ami egyéni szinten éppúgy megvan mint a különféle csoportidentitások szintjén. A magyar kultúra pedig rendkívül gazdag a különféle identitásképző eszközökben, amelyek révén igyekszünk magunkat megkülönböztetni, lehatárolni a közelünkben élőktől.

Hogy hol vannak velünk rokon népek, amikor ez a kérdés amikor felmerül, szinte egyből rögtön a politikai manipuláció eszközzé válik, terméketlen iszapbirkózáshoz. A kérdést inkább fordítva érdemes feltenni: a kontinensünk keleti perifériáin egykor élt lovas vándor népek hagyományait, örökségét mely országokban fogják tudni leginkább felkarolni? A válasz erre, hogy igen, éppen nálunk lesznek sokan olyanok, akik fogékonyak erre, mert a mi kulturális hagyományainkban vannak meg leginkább ennek az életmódnak a nyomai Európát tekintve. Teljesen érthető dolog, ha egyeseknek az identitásuk része lesz az ilyen aszketikus lovas, íjász hagyományok ápolása, ami mindenképp pozitív tartamú (mindaddig persze, amíg nem használja eszközül a politika.)

A határainkon túlra került magyarok közül is aránylag sokan élnek olyan területeken (Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken és a Délvidéken is van legalább egy-egy ilyen régió), amely őrzi a magyar identitását, nyelvét és kulturális hagyományait. Ráadásul a jelenlegi korszellem is kedvez a sokféleségnek, a kulturális színességnek. Az autonómia szép dolog, de sokféle módon lehet meghatározni a tartalmát, és amikor politikai kérdéssé válik az már reménytelen helyzet. Pont hogy csendben kell tudni támogatni őket az autonómia építésében, nem pedig látványosan és harsányan. A látványos politikai akciók semmit sem érnek, a dolgok a mindennapokban dőlnek el, nem pedig a kampányok során.

Sokan szeretnek minket vagy rokonszenveznek velünk, például a finnek vagy a lengyelek (az előbbi a nyelv, a másik a hasonló történelem miatt), az osztrákok egy felmérés szerint minket kedvelnek a legjobban, és jól tudunk velük dolgozni vagy épp a németekkel is. Sokan vannak olyanok is, akik titkon irigyelnek minket, részben azért is mert az EU tagja vagyunk, másoknak az itteni kultúra sokfélesége a vonzó, vagy éppen az életmódunk. (A természeti és klimatikus adottságaink szinte tökéletesek, legnagyobb gyengeségünk az emberi tényező, ami képes mindent elrontani.)

Ez egy politikai trükk, marketingfogás, a kicsi magányos nemzet képének sulykolása. Nem vagyunk magányos nemzet, sőt még a kérdésfeltevés és értelmetlen.

A tőke és a munka ellentéte csak a fejekben létezik

Marx élesen kettéválasztott két olyan fogalmat, ami ennyire nem válik külön. A feudális és rabszolgatársadalmakban több ezer éve alatt megszokott viszonyokat („osztályellentétek”) alkalmazta a kora gazdaságának egyetlen, igaz hogy leglátványosabb szegmensére. Mai szóval azt lehetne mondani, hogy a marxi alapmű szenzációhajhász zsurnalizmus, ami népszerűségét a zsidó/keresztény messianisztikus elvnek köszönheti. (Ugyanez a messianisztikus logika az, ami a mai konteók népszerűségét adja, legyőzzük a gonoszt és utána egy csapásra minden jó lesz.) Ebbe az eldramatizálásba beleragadtunk mint a mocsárba, nem tudunk előre lépni. Ha közelebbről megnézzük, ez az ellentét nem ennyire éles, hiszen a munka is egyfajta tőke, illetve tőkévé válhat.

Munka és értékteremtés között LÉTEZIK valódi összefüggés

A munka eredményességét a társadalom értékítélete általában pénz formájában fejezi ki. (Most lehetne boncolgatni, hogy léteznek a munkaérték megítélésének egyéb elemei is, azt pedig különösen, hogy mennyire helyénvaló és reális a társadalom értékítélete, ezek is izgalmas kérdések, de eltérnénk a tárgytól.)

Azt tudjuk, hogy kevés munkával általában nem lehet sok pénzhely jutni, sok munkából viszont nem mindig lesz sok, pénzzel kifejezhető munka. Az összefüggés a munka és a fizetség között ennek ellenére mégis létezik, és főként statisztikai eloszlások formájában. A statisztikai összefüggésekkel a mai értelmiség nagy része úgymond „meg van lőve”, mert ahhoz szoktak hozzá, hogy ha valami A, akkor ok-okozati alapon B lesz belőle, és ha ez nem így van, akkor számukra a dolgok között „nincs összefüggés csak káosz”. Pedig a 20.század óta hozzászokhattunk volna, hogy a rendszerek egy bonyolultsági szint fölött rendre csak statisztikai módon kezelhetőek, az eredmények egy eloszlás mentén értelmezhetőek. Az atomfizika, a biológia és a közgazdaságtudomány számos esetben ilyen törvényszerűségeket mutat. Ugyanaz van a munka esetében: a több befektetett munka és az eredmény között létezik összefüggés, de nem lineáris hanem statisztikai eloszlás formájában.

A munkát befektetjük – vagy nem

Azt intuitíve érezzük, hogy van ilyen összefüggés, hiszen akkor fogunk valamibe egyre több munkát befektetni, ha jönnek eredmények, különben feladjuk. Mindig egy x mennyiségű munka befektetése után felmérjük, hogy érdemesebb-e ebbe többet beleadni, egy sportoló is akkor fog egyre többet edzeni, ha látja, hogy ezzel elérhet egy bizonyos, gyakran pénzben is kifejezhető célt. Ha a munkánk sikeres, akkor mások is hajlandóak csatlakozni, például egy kiadó kiadja a könyvünket, reklámozni fogja stb. Ha nem sikeres, akkor vagy elgondolkodunk, hogy mi hiányzik még hozzá vagy  pedig egyáltalán nem „invesztálunk” (!) bele több időt és energiát. A munka jól láthatóan tőkeként működik, hiszen amiben Marx tévedett, alapvetően a szellemi dimenziója a lényeges, nem pedig a fizikai.

A munka alapvetően szellemi tevékenység

Még ha azt mondjuk, hogy valakinek a munkája olyan mint egy „bioroboté”, a lényege még akkor sem a fizikai erőkifejtés, hanem az érzékszervi visszacsatolások értékelése, hogy a folyamat során a kívánt eredmény jön-e létre. Még egy takarító esetében is szerepet játszik, hogy a tisztítandó felület nem mindig ugyanolyan, e téren a tapasztalatára támaszkodik, fontos még a rendelkezésre állás és a megbízhatóság is, emellett az egyes emberek mint vevők igényei is eltérhetnek (kommunikatív szerepben is van). Mindez együtt adja azt a tőkét, ami miatt jó takarítónak nevezik a többiek.

Az összetettsége nagyobb fokán álló munkák olyan jellegűek, hogy az eredményük nem határozható meg pontosan csak valószínűségekkel, mint az olajfúrásé vagy a filmgyártásé is, viszont előzetes kalkulációk mindig léteznek (amik alapján a pénzügyi befektetők hosszabb távon jó döntéseket hoznak). Vannak nehezebben mérhető teljesítmények mint például a tanár munkájáé, - persze kérdéses az is, hogy valóban törekszünk-e a pontos értékelésre,- de ez esetben is statisztikai az összefüggés, több befektetett munkától jobban tanulnak a gyerekek, csak hogy ki mennyit fog megtanulni azt nem mondhatom meg előre. A munkánkban is létezik egyébként „eredeti tőkefelhalmozás”, amikor pályakezdőként különféle trükköket, fogásokat lesünk el, vagy egyáltalán licenszet szerzünk hozzá (pl. egy egyetemi diploma formájában), hogy odaengedjenek minket egy munkafolyamathoz.

A tőke szidását pedig azonnal hagyjuk abba

A családban rengeteg dolgot örököl az ember, jó és rossz tulajdonságokat, hasznos és káros hagyományokat is, a tőke mint vagyon is azon dolgok része, amit a családban kapunk, vagy nem kapunk. Nem gondoljuk azt, hogy azért mert az egyik ember csak 160 centi magas, a másik pedig hízásra hajlamos, az ő hátrányaikat a társadalomnak ki kell egyenlíteni. A tőke a generációk felhalmozott eredménye, ezt tiszteletben kell tartani, nem pedig lerombolni mint a kommunizmus idején. A bevándorlás ellenesség is voltaképp arra a gondolatra épül, és nem is minden alapot nélkülöző módon, hogy a mi társadalmunk generációk alatt felhalmozott értékeit, a társadalmi tőke hasznát ne olyanok évezzék, akik még nem jutottak erre a szintre, emiatt nagy valószínűséggel megfelelően értékelni sem tudnák.

A tőke egyébként kivétel nélkül mindig fokozatosan veszít az értékéből, éppúgy mint akár egy szőlőtőke is, ha nem ápolják. A ma gazdagsága fokozatosan elvész, amortizálódik, holnap más vállalatok, más családok lesznek a leggazdagabbak, mert a régi fokozatosan elavul, és jönnek új tevékenységek, amire az adott korban nagyobb igények vannak. A tőkeellenességnek, amelyet általában az emberi irigységnek a passzív formája szül, emiatt se nagyon van értelme.

Nem a kizsákmányolás, hanem annak hiánya szorul magyarázatra

Ezt már próbálták többen megmagyarázni, hogy a „tőkés” mért nem csak annyit fizet, amit feltétlenül szükséges, hanem jóval többet, most nem fejtem ki ennek valódi okait, nagyjából a fentiekből már levezethető. Ha a baloldali érzelműek nem tudnak elszakadni a tőke és a „kiszákmányolás” marxi értelmezésétől, akkor mindig szövetségesei maradnak a szélsőjobbnak, ami „eladja nekik” azt a gondolatot, hogy a gonosz nemzetközi multik elleni küzdelem mindent visz. (A mondat hangsúlyos szavai a „gonosz”, a „mindent visz”, valamit a „küzdelem szó értelmezése). Ha az ilyen állításokat nem vagyunk képesek finomítani, jelentősen átfogalmazni, akkor a baloldal atomjaira hullik. Sőt, az egész társadalom atomizálódik.

A kormányzatunk viszont valóban hajlamos a feudális felfogásig visszalépni

Hogyha a mai (kapitalizmusként szidott) rendszerekben nem is létezik alapvető ellentét a munka és a tőke között, ezt képesek vagyunk mégis létrehozni, ha visszalépünk a személyes függelmeken alapuló (t.képp rabszolgatartó és röghöz kötő) társadalmi viszonyokhoz. Pontosan ez valósul meg mostanában nálunk is, a kormányunk és az őt támogató csoportok felfogásában, akiknek „az emberek dolgoztatása” a fő célja. Ha engem valaki dolgoztat, akkor tényleg, valóságosan is elidegenedik a munkám értéke tőlem, nincs meg a saját belső késztetés, amiért a munkámat a saját felhalmozott tőkémnek fogom érezni. Ahol nincs motiváció és belső célok miatti aktivitás, valódi érdekeltség, ott az eredmény jól látható: alacsony reálbérek, gyenge termelékenység. Személyes függelmi rendszerekben valóban elszakad a ráfordított munka mennyisége, minősége a munka pénzben kifejezhető értékétől, hiszen a lojalitás lesz az első számú szempont. Ez van nálunk most, ahol a társadalmi elit a demagóg érveléseivel könyörtelenül kihasználja azt a szellemi hagyományt, ami a marxi „osztályharcos” eszméken alapul.

Tartós életmódváltozás tanúi lehetünk?

A gondtalan szórakozás úgy tűnik, egy ideig a múlté

A járvány rendesen betett a tömegrendezvényeknek, a különféle fesztiválok, sportrendezvények, utazások, üdülések, de még a lagzik is azok közé tartoznak, amiket egy időre elfeledhetünk. Inkább a kisebb létszámú, kevésbé tömeges szórakozási formák azok, amelyek a közeljövőben eléggé biztonságosak lehetnek, és nem annyira zárt térben mint inkább a szabad levegőn. Ha figyelünk arra hogy az alapvető higiéniai szabályokat betartsuk és a zsúfoltságot el tudjuk kerülni, akkor különösebb félnivalója a nagy többségnek nem nagyon van. Ez persze az évek során enyhülhet, a vakcina megjelenését követően még inkább, de mindig lesznek jó páran, akik óvatosabbak maradnak.

Ha viszont belegondolunk, hogy az emberiség történelmében az ún. átlagember számára sosem létezett ennyi szórakozás, a mi kultúrkörünkben régen csak a vasárnap volt „az úr napja”, és még néhány ünnepnap. Se szabad szombat, sem fizetett ünnepek sem fizetett szabadságok nem léteztek (középosztályi életmódról van szó persze), ennyi szórakozási forma megközelítőleg nem volt mint manapság. A fesztiválok egyébként is csak úgy az ezredforduló óta váltak nálunk egyre gyakoribbá, ennyire követhetetlenül zsúfolt programjuk sosem volt. Régebben a tömegrendezvényt a lagzik és a különféle búcsúk, vásárok jelentették, ezen felül nem volt más, és tömegessé váló turizmusról is néhány évtizede beszélhetünk csupán. Nem biztos tehát, hogy a mostani helyzet lenne annyira rendkívüli és furcsa.

Változni fog-e ez a jövőben?

Mivel a legtöbb szórakozási forma a fiatalsághoz kötődik és őket a járvány kevésbé súlyosan érinti, ezért úgy tűnik, hogy a mostani korlátozásokat is leginkább az idősek érdekében hozták. Ilyen logika szerint fokozatosan visszaállhat az a fajta „normális üzemmenet”, ami számunkra megszokottnak mondható volt még az idei év elején is. Lehet azonban, hogy a védőoltásokig várni kell a teljes feloldással. (Például egy sporteseménynek és egy színházi közvetítésnek is teljesen más a hangulata közönség nélkül mint amikor közel telt ház van a nézőtéren.) Az is megtörténhet, hogy elég nagy létszámban lesznek olyanok, akik továbbra is tartani fognak tömegben terjedő járványoktól, emiatt a kereslet alacsonyabb marad a mainál ezekre a szórakozási formákra még hosszabb távon is.

Mi lehet helyette?

Virtuális világ

A digitális tér már az utóbbi évtizedekben már nagyra nőtt, sokan töltik ott az idejük nagy részét, én nem hiszem, hogy lényegesen tovább növelhető. A virtuális térben tartott előadások, vagy akár istentiszteletek nem helyettesítik sosem teljes mértékben a közvetlen emberi kapcsolatokat, mert nem tudunk annyi információt átadni mint közvetlen találkozások esetén, a közösségi élményt sem tudja pótolni, a virtuális közösségek nem ritkán álközösségek. (A telefonjukat eddig folyton nyomkodók is mostanra már ráébredhettek erre.) A neten a figyelmünk valamivel felületesebb, könnyebben elterelődik, mint egy személyes találkozáskor vagy akár még egy telefonbeszélgetés alkalmával is. Az ún. közösségi portálokat is inkább segédeszköznek, kiegészítő jellegűnek tartom.

Generációk önszervező csoportjai

Főleg a fiatalabbakra gondolok, mert szép dolog ugyan a család, de a különféle generációk igényei teljesen eltérőek, ami a mostani bezártságban élesebben előjön. A gyerekek és a fiatalok könnyebben barátkoznak és több aktivitást igényelnek mint a középgenerációk, ezért lassan kialakítják a maguk kortárs csoportjait, akikkel összejárnak. (Eddig is léteztek osztályközösségek, sportkörök stb., de ezek most átmenetileg szünetelnek.) Lehet egy cél az edzettség növelése is, ami növelheti a fizikai ellenálló képességünket, de az se lepne meg, ha a növekvő munkanélküliség és a romló életszínvonal a harcias felfogás erősödéséhez vezetne a közéletben.

Még több szabadidő?

Az olyan foglalkoztatási formák mint a home-office vagy a részmunkaidő a jövőben elterjedtebbé válhatnak, egyrészt a növekvő automatizálás miatt (a digitalizáció iránti igényt a járvány felpörgette), másrészt ha a gazdaság éveken át alig növekszik vagy stagnál. Ezek a trendek mindig a levegőben voltak, sőt egyes országokban például a németeknél elég gyakori a részmunkaidő az utóbbi években már. Ha megnézzük, hogy egyre kevesebb munkaórával képesek vagyunk egyre több értéket előállítani, akkor anakronizmusnak tűnik a magyar gazdasági elitnek az olyan elvárása, amely „régi munkamorált” szeretne ismét látni és minél több ember dolgozzon minél több óraszámban.

Rögeszmés szektásság erősödése

Az izoláció nincs jó hatással az emberre, mert hiszen ilyenkor szembe kell tudni nézni a jellemhibáinkkal, ami eléggé kellemetlen tud lenni és a menekülésnek egészen irracionális formái is megvannak sajnos. A különféle összeesküvés-elméletekben hívő szekták talán azért is váltak népszerűbbé, mert az emberek nagy része frusztrált, szeretne hinni abban, hogy valamilyen gyors megoldással a helyzet lényegesen javítható lenne. Olyanok vagyunk, hogy egy bizonyos idő elteltével képesek vagyunk elhinni a józan észt teljesen nélkülöző magyarázatokat is. Tudattalanul azt szeretnénk sokan, ha a kis világunkat nem zavarnák meg a világban történtek, csak a kis közösség dolgaival kellene foglalkoznunk, semmi mással.

Falusi életmód nagyobb népszerűsége

A sűrűn lakott városokkal ellentétben a falvakban nem nagyon terjed a vírus. Igaz az is, hogy a mezőgazdaság jelentősége ismét megnőtt, de ennek manapság már nem sok köze van a falvakhoz, hiszen a falvakban lakók nem nagyon tartanak már állatokat és sokakat a veteményes sem érdekel már. A falusi turizmus viszont várhatóan nem fog annyira visszaesni mint a nagyvárosokban. A kisváros és a falu főként az idősebbek számára lehet vonzóbb mint a nagyvárosi környezet.

Aszketikus életmód

Esetleg újra divatba jöhet egy olyan életmód, ami kevésbé élménygyűjtő és fogyasztás centrikus, és nagyobb tekintettel van a környezetünk védelmére is. A különféle divatok mindig az elitektől indultak, az ő életmódjuk a példa sokak számára. Emiatt ha közismert, reflektorfényben levő személyek közül sokan egy aszketikusabb életvitel felé nyitnának, az megváltoztatná a középosztályok életmódját is. (A politikai eszközök mint a tiltás vagy az adórendszeren keresztüli hatások eléggé nehezen keresztülvihetők, mert a szavazók nagy része a pillanatnyi érdekeit nézi leginkább.)Az ilyen irányú változás inkább eléggé valószínűtlennek tűnik jelenleg, inkább elvi lehetőségként merül fel.Egy fokozatos elmozdulás a vágyvezéreltségből egy szolidabb, mértékletesebb életmód felé azért nem teljesen elképzelhetetlen. Az ösztönös vágyaink teljes kiélésére való törekvést nem csupán vallásos alapon, hanem általánosabb etikai elvként, józan belátás alapján is el kellene tudni vetnünk, hiszen rengeteg problémát okoznak (evéskényszer, alkoholizmus, kábítószer, szexuális túlfűtöttség stb.)

Ezek a trendek persze nem zárják ki egymást, és generációnként eltérő módon érvényesülhetnek, az egy alaptalan optimizmus lenne, hogy csak pozitívak jutnak közülük érvényre és az sem biztos, hogy nagyon látványosan máshogy fogunk élni mint régebben.

A bezárkózó és saját kis világukban élő emberek, csoportok, nemzetek mind hasonlítanak egymásra a rögeszmésségüket illetően. Bármelyik szintet is nézem, eléggé szánalmasak, bár elítélni nem akarom, mert mindenkivel előfordulhat akár kedvezőtlen körülmények hatására, hogy nagyon mereven ragaszkodik a saját elméjében levő dolgokhoz, holott a valóság nem egészen olyan, amilyennek ő elképzeli. Valahogy hiányzik a visszacsatolás, ami helyrebillenti az ilyen embereket (nem a pofonra gondolok, ma már vannak jobb módszereink is erre a célra).

A szellemi betegségeket tehát a vírusokkal pont ellentétes módon az elzárkózás terjesztheti és az emberi kapcsolatok gyógyíthatják. Persze valós emberi kapcsolatok, amikor az emberek figyelnek egymásra és tényleg kommunikálnak egymással, nem csak rutinból elbeszélnek egymás mellett. Lehet, hogy helyenként közhelyesnek tűnik ez a téma, viszont az utóbbi hónapokban nagyobb jelentőségűvé vált, ezért mindenképp érdemes róla beszélgetni, Sokan tényleg rosszabb helyzetbe kerültek szellemi téren, mély hullámvölgyeket élnek meg a megfelelő, közvetlen emberi kapcsolatok hiányában.

A munkahelyeken sem javult a helyzet e tekintetben, mostanában nagyobb gondot okoznak azok az emberek, akikből hiányzik a nyitottság szakmai kérdésekben, nem annyira rugalmas felfogásúak, ezért nehezebb velük együtt dolgozni. Van, amikor az illető teljesen elszáll magától, annyira nincs visszacsatolás – eléggé idegesítő tud lenni, csak nem nagyon vannak nálunk erre szokásos társadalmi rutinok, hogyan tegyük helyre az illetőt, elég komoly konfliktusok származnak ebből. Igen bosszantóak az olyan ismerőseink, akik bizonyos témákban eléggé egysíkúan tudnak csak gondolkodni.

Én is gyakran beleestem néha hasonló csapdákba, és számos munkahelyen így utólag nézve többet tanulhattam volna másoktól, ha jobban törekszem erre. (Nagyon sokan csak a jól bevált kis módszereikhez ragaszkodnak és nem nagyon változtatnak, pedig mindenki tud tanítani a másiknak legalább egy-két szakmai fogást.)

A nyitott és rugalmas gondolkodású ember nem dramatizálja a túl a helyzeteket, mert nem gondolja, hogy ő a legfontosabb a csapatban és körülötte forog a világ. Nem csak fújja a magáét, hanem figyeli a másik reakcióját, van benne egy kis távolságtartás és humor (ami nem ugyanaz mint a poénkodás). Az empátia egyébként nem ördöngösség, a képesség a legtöbbünkben megvan, ha a másik elég pontosan elmondja, hogy ő hogy látja a dolgokat, akkor bele tudunk helyezkedni abba a szituba, amiben ő volt. Ha túlragozza, drámázik, az viszont már nyilván ellenszenvet fog kelteni.

A járvány sajnos a bezárkózásnak kedvez, elszigeteltséget okoz és rontja a kapcsolatokat. A cégeknél például nőtt az írásbeli kommunikáció súlya a szóbeli rovására, nyilván egy e-mail üzenet sosem lehet olyan szintű mint egy személyes megbeszélés, ahol a hanglejtés és a testbeszéd is sokat mondó. Vannak kicsit összetettebb dolgok, amiket e-mailezéssel nem lehet megoldani, csak rontani rajta. Magánéletben is törekedni kell sokkal jobban az emberi kapcsolatok ápolására, de tényleg csak a hiteles és pontos kommunikációnak van helye itt is, nem csak azért beszélgetünk, hogy mondjunk valamit.

A teljes kapcsolathiány közismerten az elme legnagyobb gyilkosa, az elkülönítés még a börtönökben is a legsúlyosabb büntetésfajta. Annyira így van ez, hogy olyan emberek, akik évekig éltek külön cellákban egyedül régies szóval megháborodtak, mai szóhasználattal teljesen „zakkantak” lettek. Egyébként a különféle lövöldözők és más rémtettek elkövetői is nagyrészt olyanokból kerültek ki, akik bezárkóztak és a még szomszédjuk sem tudta róluk, hogy mit „mókolnak” otthon.

A csoportok szintjén én szektás felfogásúaknak szoktam nevezni azokat, akik ismerik a rejtett igazságot, amit különféle gonosz emberek vagy űrlények eltitkolnak előlünk, csak azért, hogy nyomorultak és boldogtalanok legyünk. Sokféle ilyen szekta van és mindegyik az egyedüli igazságot tudja, ami egy kicsit gyanús. Érvelésük szinte minden esetben zavaros, és mindig okosabbak mint az adott tudományterületek művelői, professzorai, valahogy emiatt sem meggyőzőek. (Persze hogy a laikusokat etetik és nem az adott szakterület művelőit próbálják meggyőzni.) A közösségi médiumok is segítik a különféle igazságosztó szekták terjedését, és nem is lehet olyan gyorsan cenzúrázni (még ha akarják sem), amilyen gyorsan szaporodnak. Megint a szellemi nyitottság hiánya az, amitől a hülyeség a legjobban terjedni tud. (Mellesleg, ha nem fogalmaznának annyira élesen, szenzációhajhász módon, hanem az érzéseikről beszélnének, akkor hitelesek tudnának lenni.)

A nemzetek szintjén is vannak olyanok mint például Észak-Korea vagy Irán, amelyek eléggé elzárkózóak, és senki nem vágyik ilyen országokban élni, az elrettentő körülmények egyúttal megoldást jelentenek a migráció problémájára. Ha még nem is tartunk ilyen szinten, a kormányunk vezetésével mi is jól láthatóan az elzárkózás felé haladunk. A komor, harcias hangvétel, a tragikum folytonos sulykolása jellemzi az ilyen országokat a kommunikáció szintjén, ami már önmagában is eléggé nyomasztó tud lenni.

Amit a járvány megmutatott, hogy igazából nincsenek külön utak, aki nagyon mást akart csinálni mint a többiek, az rendre rosszabbul járt akár letagadni igyekezett a dolgot, akár túl liberálisan kezelte. Mi is azt csináltuk  mint a többiek, a kis eltérések inkább csak szimbolikus jelentőségűek voltak, de az intézkedések annyira nem különböztek, attól eltekintve hogy kicsit több volt a kapkodás és összehangolatlanság mint más országokban. (Gazdasági téren vannak inkább jelentősebb eltérések is a válságkezelésben.)

Szimbolikus jelentőségű intézkedésre egy jó példa a műanyag zacskók betiltása, - holott nincs is tengerpartunk, ahol a legnagyobb problémát okozzák,- kicsivel kevesebb lesz talán a szemét a természetben, de marad a rengeteg flakon és egyéb műanyag, azok betiltását nem vállalta fel még senki. Ennek is szinte csak szimbolikus jelentősége van, a környezetünk állapotán nem sokat segít.

Kicsit hasonló ehhez a 13.havi nyugdíj, ami évi kábé 2%-ot jelent, a hivatalos inflációt is könnyen lehet ennyivel manipulálni, a végén közel zéró reálérték növekedést hozhat (bár még így is lehet igazságtalan, ha csökkennek a reálbérek és magas a munkanélküliség).

Létezik persze a rögeszmésség ellenpontjaként a túlságosan nyitott gondolkodás, amikor valaki túl befolyásolható, csapongó, világos támpontok és célok hiányába kicsit széteső. Nyilván ezen a téren is van optimum, a túlságos befolyásolhatóság is ugyanolyan hiba mint a rögeszmésség. A kettő egyébként nem is zárja ki egymást teljesen, aki bizonytalan egyéniség és nem tudja mit akar, időnként különféle virtuális szektákhoz csatlakozhat, máskor össze-vissza csapong. Az a helyzet, hogy kell egy kicsit magunkon is dolgoznunk időnként, eléggé tisztába jönni azzal, hogyan állunk és hova tartunk, mert ez a feltétele annak, hogy másokra jobban oda tudjunk figyelni és színvonalas kommunikációt folytathassunk.

Amikor meghallottam a Kúria döntését arról, hogy jogosnak tartották a pénzbeli kárpótlást a gyöngyöspatai romák (cigány etnikumú lakosok stb., kinek hogy tetszik) ügyében, először csak ingattam a fejem. Aztán anélkül, hogy egyetlen szakértői véleményt is olvastam volna az ítéletről, egy kicsit elgondolkodtam a dolgon és most már nem tartom annyira meredeknek ezt a döntést.

Kétféle módon működünk agyilag, van az ún. gyors, ösztönös jellegű és a lassú, kifinomultabb gondolkodásunk, és a kettő gyakran teljesen eltérő eredményre vezet. Sokféle tesztet végeztek a pszichológusok e téren. Például ha látunk egy rongyos alakot, aki lop a boltban, akkor nagy valószínűséggel szólunk a boltosnak. Ha viszont egy jól öltözött illető eltesz valamit a zsebébe, akkor inkább hajlamosak vagyunk ezt elnézni. Ez a fajta részrehajlásunk akkor tud kiegyenlítődni, ha bírósági perre kerül sor és van időnk mérlegelni, ilyenkor nagy valószínűséggel hasonló mértékű büntetést szabnánk ki mindkét esetben feltéve, hogy az anyagi kár megegyezik. Ez csupán egy példa arra, amikor van idő kizárni az előítéleteket, amelyek leginkább csak az olyan esetekben hasznosak, amikor kritikus helyzetbe kerültünk és gyorsan kell döntéseket hozni.

Amiért nem alaptalan pénzbeli kárpótlást adni bárki részére, aki nem kapta meg a megfelelő oktatást, bár megkaphatta volna az államtól, az a tény, hogy az iskolázottság és a jövedelem között mérhető összefüggések vannak. Még azt is kimérték, hogy akik nagyon felkészült és hozzáértő tanárok keze alá kerülnek, az átlagosan mennyi előnyt jelent fog jelenteni számukra a fizetéseket tekintve, millió forintokban mérhető összegről van szó egy életpálya alatt. Azt is mindannyian tudjuk, hogy bizonyos életkorban lehet csak egyes képességeket jól megalapozni, például írást, olvasást vagy számolást, aki ezekben lemarad, később már jóval nehezebben boldogul, még ha önhibáján kívül is a normál iskolarendszerben. Még akkor is így van ez, ha a lemaradók a szegregáció miatt nem fogják hátráltatni a többieket, tehát elvben lehetnek olyanok, akik esetleg jobban jártak a szegregációval, a lemaradókat ez mégsem fogja vigasztalni.

Ezek alapján nem mondanám, hogy jogi gikszerről vagy vaskalaposságról van szó, amikor a bírók több fokon is jogosnak találták a pénzbeli kártérítést, és azt sem gondolom, hogy feltétlenül a magyar alkotmányosságot sértené egy ilyen döntés. Elképzelhető persze, hogy az alkotmánybíróság mégis elkaszálja, mert talál benne valami olyan elemet, ami alapján nagyon sokan mások is jogosultak lennének ilyen keresetet benyújtani. A konkrét ügyet nem ismerem és nem is a dolgom, hogy megismerjem, ez a jogi szakértőkre tartozik, akiknek ez a munkájuk, ők értenek hozzá a legjobban. Csak azt mondom, hogy jobban belegondolva az ítélet távolról sem olyan durva, aminek látszik.

Mennyi lenne méltányos? Pár ezer forint egy több éves perben nevetséges lenne, de még a száz ezer forintos nagyságrend is szinte csak jelképes manapság, (pénzbüntetésként is csak afféle enyje-bejnye kategória). Másfél vagy két millió soknak tűnhet amiatt, mert sokan vannak olyanok, akik még életükben nem láttak ekkora összeget sem készpénzben, sem a bankszámlán. Ha viszont mondjuk havi 30ezer forinttal kevesebbet keresek a lehetőségeimhez képest, akkor mintegy öt év alatt felhalmozódik ekkora összeg kieső jövedelemként. Másfél vagy két millió forint hitelt szinte bárki kaphat ma, aki egy kicsit is hitelképes, öt éves részletfizetéssel, kamatokkal is törleszthető, ilyen ételemben nem nagy összegekről van szó, igazán sok mindent nem lehet vele kezdeni. (Igaz viszont, hogy a szegényebb rétegek számára jóval nagyobb értéket képvisel, mégsem világmegváltóan nagyot.)

Van egy olyan elv is, hogy nem mindegy, hogy a szomszédom kap másfél millióval többet mint én, vagy pedig egy olyan ember, akiről nem is hallottam kap valakiktől nem másfél milliót, hanem másfél milliárdot. Az utóbbi már akkora összeg, amit sokan fel sem tudnának fogni, mert nem az a nagyságrend, amiben gondolkodnak, másrészt akik távol élnek tőlünk azokat más kategóriába szoktuk sorolni. Viszont ha megtudom, hogy akár a közvetlen munkatársam, akár a szomszédom egy kicsivel is több támogatást kapott nálam anyagilag, pedig elvileg egy szinten vagyunk (nem is beszélve az „alvégről”, ahol mindenhol a legszegényebbek laknak), az már nagyon bántó lehet, mert a képzeletbeli hierarchiámon leértékeltnek fogom magam érezni. A társadalmi státusz fontosabb a legtöbbünk számára az anyagi helyzetnél, hogy érezzük magunkat „valakinek” az adott helyen, ahol élünk. Ez egy felfogásbeli kérdés, amikor egyesek a keresettel és a vagyonnal próbálják mérni, hogy ki mennyit ér, szerintem nem ártana rajta változtatni.

Elvben még az se játszik szerepet, hogy aki kártérítést kap az nem megfelelő célra használja fel az összeget. Például ha egy alkoholistát elüt az autó és kártérítést kap, akkor nem fogják tőle megvonni azon a címen, hogy úgyis elissza. A kártérítés mindig egy lehetőség, amivel lehet jól és kevésbé megfelelő módon élni, nem mondható meg mindig előre, hogy ki mit fog kezdeni a pénzzel, ezért nem tudom, hogy milyen súllyal lehet figyelembe venni az illetők életvitelét kártérítési ügyekben.

Viszont itt a téma érzékenysége miatt MÉGIS van egy olyan pont, ami csökkenthetné a már meglévő feszültségeket. Nem is a konkrét döntés miatt, hanem amiatt, hogy sokan hajlamosak annak szimbolikus jelentőségét nézni. A kárpótoltak ez esetben tehetnének egy olyan gesztust, hogy létrehoznának egy alapot, és a kapott összegeket ebbe befizetnék. Az alap arra szolgálhatna, hogy a pótlólagos tanulásukat finanszírozná meg valamilyen módon, legalább olyan szintig, hogy ne legyenek funkcionális analfabéták. A társadalomnak is érdeke, hogy lehetőleg mindenki tudjon alap szinten írni, olvasni, számolni. (Lehet, hogy ilyen meggondolás is állt a bírói döntések mögött, hiszen a megfelelő alapszintű oktatás biztosítása egyértelműen az állam felelőssége.) Ez nagyon sokat segítene abban, hogy elvegye a döntés nem kívánatos politikai felhangjait. A cigány lakosok körében is vannak bizonyára véleményvezérek, akik tanácsára sokan hallgatnak és felajánlhatnák a megítélt kártérítést egy ilyen jellegű alapba. A kifizetési lehetőségeket bekorlátoznák és nyilvánosan követhető lenne, hogy pontosan hogyan használnák fel az oktatásbeli hátrány miatt megítélt kárpótlást.

Szervezetlenség és fegyelmezetlenség jellemzi a baloldalt, nem csak politikában feltűnő mindez, hanem más területeken, például a művészetben vagy tudományban szintúgy. Ez most nem arról szólna, hogy szeretném még jobban a földbe döngölni azt a baloldali értelmiségi elitet, amit egyébként is folyamatosan üt és vág a jelenlegi kormányzat, sokkal inkább arról, hogy milyen gyenge pontokon kellene tudni javítani. Ugyanis a baloldali elit jelenlegi stílusával a saját lehetséges tömegbázisát szűkíti le, képtelen a saját kis belterjes körein túllépni.

A művészetből vett példák is nagyon sokatmondók. Mostanában volt időm az interneten liberálisnak nevezhető színházi produkciókat megnézni, eléggé jól sikerült előadásokat is láttam, de maradt bennem mindig hiányérzet. Ötletekből nem volt hiány, de mintha leginkább csak összeollózott jeleneteket láttam volna, a szerkesztés nem volt koherens, egyes részek már az ún. jó ízlés határait súrolták, helyenként kínos érzést keltve. (Kedvenc reggeli rádióműsorommal is ez a problémám, hogy néha ízléstelenné válik, ilyenkor kikapcsolom.) Ismerőseim közül többen úgy vannak ezzel, hogy annyi önkényes rendezésű, érzelmileg hiteltelen, mesterkélt hatásokkal operáló produkciót láttak, annyiszor csalódtak már, hogy inkább elkerülték a színházakat (amikor megtehették volna még akkor se nagyon látogatták). Manapság lehetőleg senki nem akar már zsákbamacskát venni, lehetőleg tudni szeretnénk, hogy mit kapunk a pénzünkért. (Emiatt van az, hogy egy kicsit fáj a szívünk a színházak bedarálása miatt, sajnáljuk a színészeket és rokonszenvezünk velük, de ennél nincs több.)

Ötletekben általában nincs hiány, mindenki hozzátesz valamit és fújja a magáét, ami erősen az egységes koncepció rovására megy, a másik probléma pedig, hogy az egész szinte minden esetben valamiféle mély pesszimizmusba torkollik. Én úgy látom, hogy az ellenkező véglet, a radikális jobboldal még ha gyakran bevállaltan középszerű és ötlettelen dolgokat is produkál, legalább képes egységesebb üzeneteket eljuttatni a közönséghez, mert jóval összefogottabb és fegyelmezettebb. A baloldalon (és a mérsékelt jobboldalon is) valahogy hiányoznak a meghatározó, karizmatikus egyéniségek. A színházi szakmában Alföldi és Keró neve jutott eszembe, akikben talán képesek valamiféle egységes fazont adni a daraboknak, de valójában nem tudom, hogy kik a legalkalmasabbak.

A liberális baloldal nem képes egyelőre változtatni az évtizedek óta megszokott stílusán, ami már rég nem elég semmire, egy szűk törzsközönsége maradt meg csupán, még a mérsékelt konzervatív értelmiség számára sem elég érdekes. Hiányzik a fegyelem és az összefogottság. Alighanem a demokrácia félreértéséről van szó, amikor anarchiába csap át. Az előadások és egyéb „baloldalinak” nevezhető produkciók általában nem elég feszesek és kemények, és még a legszínvonalasabbak is többnyire mélyen pesszimista kicsengésűek, elveszik az ember kedvét az élettől. A depressziókampányból egy pár perc még elmegy, egy novella erejéig még elfogadható, de egy teljes regény vagy film már túl sok.

Spiró és Nádas például jelentős, nemzetközileg is ismert írók, mégis úgy érzem, hogy helyenként hajlamosak túlírni a könyveiket, és az olvasó nem biztos, hogy van olyan türelmes, hogy átjusson a terjengősebb részeken. Esterházy Péter mondta, hogy a Kádár-rendszer diktatórikus rendszere őt valahogy gondolkodási fegyelemre szoktatta, kénytelen volt jobban szelektálni a lényeges és kevésbé lényeges mondanivalókat. (Általában nem is éreztem terjengősnek, persze vannak a jelenlegi írók között néhányan, akik elég tömören fogalmaznak.)

Iskolarendszerükben van jelenleg egy olyan elv, hogy ha valaki nem ad választ (például egy tesztfeladatban), az ugyanúgy nulla pontot ér, mintha hibás választ ad. Ez ahhoz szoktat hozzá minket, hogy lehet próbálkozni, tippelgetni és blöffölni felelősség nélkül. A régi iskolarendszerekben ez nem volt feltétlenül így, a hibás válasz rossz pontot érhetett a tanítónál. Most is el tudom képzelni, hogy ha valaki rossz választ ír, akkor azért pontlevonás járna. Nem arról van szó, hogy elvegyük a gyerekek kedvét és a hibázás mindig olyan nagy bűn lenne, inkább arról, hogy legyen a válasz átgondoltabb. Ez nem arra nevelné az embert, hogy mindenki összevissza beszélhet, amit manapság láthatunk, hanem alázatra és szerénységre nevel, csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy benne, hogy fontos a mondanivalód.

Ez a fajta fegyelem a katonás mentalitású radikális jobboldalon viszont megvan, ott nagyon is létezik az egységes fellépés. Orbán ha valamilyen csoda folytán két hónappal ezelőtt, a járvány kitörésekor ellenzékben lett volna, tutira ízekre szedi a kormány válságintézkedéseit, nem pedig behúzza fülét-farkát, mint a mostani parlamenti pártok. Akik persze felemelik a hangjukat ugyan, de mindez igencsak erőtlen, mert nem koordináltan teszik.

Pozitív külföldi példákért nem kell messzire menni, szinte mindenhol létezik erős baloldal, és jóval bátrabb mint nálunk. Ez a nem hagyományos, modern művészeti előadások színvonalán is látszik, például egy külföldi tévé csatorna balett, vagy opera közvetítésére is elmondható, hogy ötletes, de tiszteletben tartja az ízlésbeli határokat, mert nem akarja a közönségét elriasztani. Lehet, hogy csak pár apró dolgon kellene nálunk a baloldalon változtatni, hogy szintet léphessen, a jelenlegi ötleteléstől és a kapkodástól el tudjon mozdulni. (Politika, művészet, tudomány, teljesen mindegy, hogy milyen téren nézzük.) Ez nem sznobság, hanem szakmai értékelés, amit a kritikusok száz esetből gyakorlatilag százban megállapítanak: a bécsi operaház előadásai nézhetőek, élvezetesek, mert profi módon rakták össze az elsőtől az utolsó percig és a néző mindig tudja, hogy a színpadon mi miért történik. Nálunk ezzel szemben nagyon sok minden önkényes, esetleges, logikailag nem értelmezhető. Én is beleteszek egy kicsit, te is egy kicsit, mindenki hozzáteszi amit gondol, a végeredmény pedig borítékolhatóan kaotikus.